Hiperaktív törpemalac voltam, akit a szülei nyugtatóztak csakhogy a valagán maradjon akár öt percre is. Emiatt költöztünk is el, találtak valakit aki elvileg "gyógyította" a hiperaktivitást. Nem mondanám, hogy hatalmas sikere volt az ürgének... Nem nyugodtam le, állandóan jár a lábam, dobolok valahol, vagy egyszerűen csak dúdolok egy dalt számomra annyira természetesen, hogy olykor fel sem tűnik. Szóltak már rám emiatt, így általában igyekszem visszafogni magamat, de nem azért mert érdekelne a véleményük. Egyszerűen csak nem szeretek idegesítő lenni, az egy borzalmas dolog. És miért csinálnék olyat amivel engem ki lehet kergetni a világból? Inkább visszafogom magam, szinte minden értelemben. Persze a hülye poénok nem maradhatnak el, a pasis dolgok, amiket általában senki sem ért, mégis jót nevet. Én nagyokat tudok szakadni a saját poénjaimon, akkor is, ha egy cseppet sem viccesek.
Úgy neveltek a szüleim, hogy tudjam mit szabad, és mit nem, az illem az nekem nagyon fontos, és nem tudnék beelőzni egy nőt sem, vagy nem átadni a helyemet a metrón terhes nőknek illetve időseknek. Tudom mikor kell a számra ülni, és befogni, mi az a helyzet, amiből nem tudom a nagy számmal kibeszélni magam. Pedig igen sokat tudok pofázni, ha egyszer kinyílik a szám. Nem tudom, hogy mennyire vagyok jó ember vagy sem, de azt tudom, hogy aki számomra fontos, az az én védelmem alatt áll. Nem jelenthet ez sokat ismeretlenbe, pedig igenis védelmező tudok lenni - na meg féltékeny, de ez részletkérdés, az osztozkodás nem az erősségem - ami szerintem nagyon fontos dolog.

Hangosan szól a zene, szinte alig hallok bármi mást, a szívem dobbanása az egyetlen dolog amit érzékelek. Ütemesen, gyorsan ver a ketyegőm, mintha muszáj lenne neki követnie az ütemet, ezzel alkalmazkodva a helyzethez. Én magam nem akarok alkalmazkodni, a tömeg túlságosan is nagy, mindenki simul ahova csak tud, miközben beleveszik a zenébe. Szinte látni az arcokon az élvezetet, mint akik hónapok óta nem élvezhették volna a tömött házibulik okozta örömittas - inkább csak ittas - hangulatot. Mind tudjuk itt, hogy ez nem igaz, ezek nélkül az arcok nélkül nincs házibuli, ha mégis arról senki sem tud. Kategorizálni lehetne mindenkit itt, nem csak a tánctéren, az egész házban, mindenkinek megvan a saját kis kasztja, ahogy elnézem. A füvesek mind a vízipipa köré gyűltek, azok akik lerészegedni akarnak letelepedtek a konyhában, és szinte megölnek a tekintetükkel, ha elmersz venni valamiből egy pohárnyit, hacsak nem csapvízről van szó. Vannak a lányok, akik tettetik, hogy ártatlanok, de két korty után már hozzád dörgölik a nem túl formás hátsójukat. Az én személyes kedvenceim pedig a különcök, akik beillenek, de mégsem olvadnak be, és nem azért mert keresik a reflektorfényt, hanem egyszerűen elvesznek bizonyos okoknál fogva.
Én mégiscsak egy embert keresek a tekintetemmel, az egyetlen olyan embert aki igazán felkeltette a figyelmemet, azt akinek ettől függetlenül nem adom meg a figyelmet amit érdemelne. Nem akarom, hogy olyan könnyű legyen neki, azt akarom, hogy küzdjön, és ne várja el, hogy mindig a pasik lépnek elsőre. Tegye meg ő, utána visszaveszem a vezetést, csak a kezdőlöket kellene, Tőle. Nem mondom, hogy én magamtól azonnal megtenném azt a bizonyos lépést, sőt, éppen ezért van szükségem arra, hogy ő megtegye, hogy úgy érezzem, van okom arra, hogy én is megtegyem. Ehhez szükségem van egy pici biztatás szerűre, amit csakis tőle kaphatok meg, nem mástól.
Pár percbe beletelik mire átvergődőm magam - igen, ez szó szerint értendő - a tömegen, de megéri, hiszen Daisyvel találom szembe magamat. Érdekes mert szemeiben eltudnék veszni, mégsem teszem, nem tart sokáig ez a nagyon "romantikus" pillanat, mert egy aprócska bocsi után már indulok is tovább. A baj csak az, hogy egy igazi szerencsecsomag vagyok, és az eddig biztosnak hitt talaj kicsúszik alólam. Nem, nem a szerelem vette el az eszemet - még csak az kéne -, szó szerint kihúzzák alólam a szőnyeget én meg hatalmasat zakózom, mert pont erre nem voltam felkészülve. Nem lenne olyan érdekes a dolog, ha nem a kezemre esnék és éreznék borzasztóan erős szúró fájdalmat pillanatok leforgása alatt. Azt a rohadt büdös... szaladnak át csodálatos káromkodások a fejemben, mégis igyekszem összeszedni magamat és felállni. Érzem, hogy baj van, nem is kicsi baj, ilyet még sosem éreztem, és biztos vagyok abban, hogy ebből egész estés ügyeleten való várakozás lesz, már csak el kell jutnom oda.
- Van esetleg valaki aki még nem ivott? - pillantok körbe, persze, olyan sokan nem figyeltek fel rám, a szőnyeg pedig már feltekerve van a két srácnál, magasról tesznek arra, hogy mi történt. Választ sem kapok hosszú ideig, nem tetszik ez nekem, hiába megyek egyedül mégis... Segélykérően pislogok Daisy felé, hátha megszánja az őzike szemeim látványa és legalább elkísér, hogy ne kelljen egyedül mennem, mégis várom, hogy kimondja, vagy tegyen egy apró jelzést, hogy igen itt van számíthatok rá. Egy pillanatra még el is nyílnak ajkai mégis visszacsukja őket így én egy hatalmas sóhajjal feltolom magam. - Akkor azt hiszem ezt egyedül kell túlélnem - nem lehet olyan rossz, tuti csak meghúztam, nem fáj eléggé ahhoz, hogy törés legyen. Vagy az ilyen? Basszus, kezdek kicsit beparázni.