Van egy jó japán közmondás az ember végkielégíthetetlenségéről, ami így szól: "Egyetlen pénztárca sincs annyira tele, hogy visszaszerezze az elveszett étvágyat." Néhai unokabátyám - Isten nyugosztalja - mégmielőtt a szélvédőre loccsant az egész fejtáji bensősége, sokat mondogatta ezt nekem. Hátha egyszer jóhiszeműségből úgy döntök, hogy adakozó kedvemben leszek. De sajnos a mai nap is példa arra, hogy az emberek nem változnak. Még a nagy bölcs rokoni szónoklatra sem. Mellyel szinte címeres hülyeséggel ösztönösen hisszük, hogy csak jót akarnak nekünk. Engem mégis százszorta nehezebb volt más útra terelni, mégha az jó lehetőségnek is tűnt.
Ebben a letűnt mégis kirívó helynek egyetlen szépsége, hogy úgy érezheti magát az ember, ahogyan az Ázsiában illet. Példának okával a járókelők többsége sokkal rokonszenvesebb. Hisz legfőképp kínaiakból, japánok és más egyéb fajokból tevődik össze. Megaztán ott az a bolt. Amit egyszerűen képtelen lennék egy alkalommal is látogatás nélkül hagyni. Mondhatnánk, hogy műkincsei csalogató kirakatára alapozza a jövedelmének több mint a felét. Ám, aki egy kicsit jobban értesült a témában, az tudja, ez csak a tudatlanoknak eresztett pletyka. A valóságban ez a hely a csempészek kánoánjaként híresült el. Oh és engem is bőségesen érint ez az adok-kapok üzlet. Néha napján ugyanis, szerény családomat elönti az ajándékozási láz. Ez leginkább a tradicionális ünnepeinkre vonatkozik, nem a giccses amcsi karácsonyra! Ezeken az ünnepélyeken nekünk nincs lehetőségünk boltba menni és plüss mackót venni. Éppen ezért az átlag emberekkel szemben, mi általában küldetéseken szerezzük meg mások értékes tulajdonait. Hisz legtöbbjüknek utána már úgysem lesz szüksége az értékeikre. Pontosan ebből adódik, hogy ha bármely időpontban betoppanok, engem mindig széles mosollyal fogad a szerencse-macska bolti eladója.
Kivételes bánásmódja után tudom felhelyezni a hétköznapi hátizsák áruhájába öltöztet csempész árumat. Akkor tegyük fel az első kérdést, egy yakuzának mi szüksége van eladni műtárgyakat? A válasz egyszerűbb mint gondolnád. Csak betűzni kell s máris ismerőssé válik. P-É-N-Z.
– Nah lássuk kiddo, ezúttal mi bújik ki a táskádból! – tékozlóan mereszti szemeit a látszólag hatvanas éveiben járó öreg hölgy, aki a tehetetlenség két lábú személyiségét testesíti meg. Miközben Kümitében Jackie lány lehetne.

A táska feltárja az e napi műkincset, mely nem más mint egy focilabda nagyságú, szín arany nekomata. Nos ennek a drágaságnak igen nagy legendája van. Olyannyira, hogy csupán a történet elmesélésében szinte folyamatosan nő az ára. Először is jöjjön egy kis japán úti-kalauz még a nekomata történet mesélése elejébe iktatva. Maga a történet egy folklór. A folklór szóban vagy zenei formában terjedő mesék, mondák, népszokások, dalok, táncok összessége. Tágabb értelemben a teljes szellemi néphagyomány, szűkebb értelemben ennek csupán szóbeli része. Nekünk ebből kettő is létezik. Az első a Jókai. Fordítása démon, szellem vagy szörny, a természetfölötti teremtmények gyűjtőfogalma. A második ágazat a Henge, mely alá az alakváltoztatásra képes, varázserővel rendelkező állatdémonok tartoznak. A nekomata egyértelműen e közé tartozik. A nekomata szót háromféleképp is le lehet írni, de kábé mindháromnak ugyan az az olvasata.  Az eredeti, hiragánás változatról úgy gondolják, valahogy a nekomata azon elképzeléséhez kapcsolódik, mely szerint a jókai az erdőben él, és mint egy majom, ágról- ágra képes szökkenni a fák között. Azonban ezek az a teóriák mind pusztán találgatások, hogy a nekomata szó igazából mit jelenthet, azt senki nem tudja. A legendákban él egy idézet  „Mélyen a hegyekben él egy lény, melyet nekomatának neveznek. Azt beszélik emberek húsán lakmározik.” Még egy másik mondában az áll "augusztus nyolcadikán, Nantóban egy hegyekből jött macskaszemű, és nagyobb kutya méretű lény megölt, majd felfalt számos embert." A legismertebb történetben ekképp él.
"Egy gazdag szamuráj házát kísértetek szállták meg. Számtalan papot és sámánt bíztak már meg a ház megtisztításával, de a szertartások sikertelennek bizonyultak. Majd egy nap az egyik szolgáló észrevette, hogy a gazdájának öreg macskája egy sikigamit tart a szájában, amelyre a szamuráj neve volt ráírva. A szolgáló azonnal fejbe lőtte az állatot egy szent nyíllal, és ahogy a macska holtan feküdt a padlón észrevette, hogy két farka van, ami egy nekomata alapjegye. A macska halálával a házat elhagyta a gonoszság."
A rém-mese után térjünk vissza a valóságba. Igazság szerint, Japánban rengeteg macskákkal kapcsolatos mendemonda létezik, melyek közül a nekomatáké csupán egy a sokból. A világító szemük, továbbá a furcsa természetük miatt a macskáknak mindig is természetfeletti képességeket tulajdonítottak, és azt is, hogy képesek balszerencsét hozni. Japánban úgy tartják, ha valaki megöl egy macskát, azt hét generáción át tartó balszerencse fogja sújtani. A nekomatákat gyakran összetévesztik más szellemekkel, mint például a kasával, egy olyan démonnal, mely képes megszállni a halott emberek testét. Ennek azaz oka, hogy gyakran láttak macskákat tetemek körül ólálkodni, mivel mint húsevő, könnyen megérezte a rothadó hús szagát. Ha a hozzátartozók nem voltak elég óvatosak, a macska kasává változott és ellopta a holttestet, mielőtt megtarthatták volna annak a temetését. Továbbá a nekomatákat össze szokták még keverni a bakenekokkal, az átalakult macska jókaiokkal, annak ellenére, hogy két különböző teremtményről van szó, bár tény, hogy csak csekély eltérést van köztük.
Ugyan, a - kitudja hány karátos aranyból - kiöntött darabra talán mindegyik legenda igaz. Vagy lehet, hogy nem. De egy garantáltan biztos, hogy ma jó adag költő-pénzzel térhetek vissza a szentélybe.

Eren & Akira