Két nagggyon finom epres turmix pihen a két markomban, miközben hatalmas mosollyal szedem lábaimat Bronx belvárosában egyenesen a kirendelt taximmal megbeszélt találkozóhely felé. Reggel elhoztak autóval, pontosabban a kedvenc sofőröm, mert nagyon fájt a hasam, rosszul voltam és nem akartam vezetni, de hát egyetemista vagyok és vannak tanórák, amiket akkor sem szeretnék kihagyni, ha nem lenne kötelező a részvétel. Vagy csak stréber vagyok, már megszoktam, hogy van ki ezzel csúfol, persze nem rossz akaratból. Ami pedig a két turmixot illeti, nem mindkettőt magamnak szántam, noha ezzel sem lenne semmi probléma, képes vagyok magamba önteni mindkettőt anélkül, hogy a végét szenvedéssel és kínok között erőszakoljam magamba köszönhetően az epreknek és a tejnek, ami nagyon egészséges, mindazonáltal ez azt is jelenti, hogy sietnem kell velük, mert mégsem adhatok Christophernek egy megalvadt pacát. Ahogy útközben nézegetem... talán még más is van bennük. Haj, rendesen kínzom magam, hogy menet közben szemeim elé emelem őket és kritikusan bámulom a gyönyörű eperszemeket bennük, melyeket ízlelni akarok rögtön és most azonnal, mi tagadás, elég nagy húzóerő ez sietségemre azon tudat mellett, hogy Christopherhez megyek, ráadásul meglepinek szánom érkezésemet, szóval remélem örülni fog nekem.
Ezt az örömteli menetelésemet a meglehetősen szűk utcán néhány nagyobb durranás szakítja meg, az elsőre nem állok meg, de másodikra már kissé összébb húzódnak szemöldökeim és eléggé furcsállva szakítom meg sétámat. Felkavarják nyugalmamat az ezek után egyre szaporábban és hangosabban jövő durrogások, testem görcsbe rándul, nyugtatom magam, hogy nincs semmi gond, csak menjek tovább, biztosan nagyon szerelnek valamit. Teszek egy fél lépést előre, mikor az első sikítás visít bele a levegőbe valahonnan az előttem lévő útszakaszon. A távolban egy embert látok elterülni, tán vörösséget is észlelek körülötte, miközben emberek sokasága spriccel szét amerre csak lát, lám ekkorra tudatosult a járókelőkben, így bennem is az, hogy mit hallunk és látunk az bizony nem ámítás és nem beképzelés, mégis nehéz elhinni, hogy nem csak egy film képernyőjét bámulom, hanem valósággal saját testemet hordozom és nézek szembe azzal, ki tán itt és most képes lenne megölni.
Először végigfut bennem a sokk, megbénulok a felém rohanó emberek láttán, egy pillanatra el is hiszem, hogy ez a nap lesz a halálom napja, de a gondolaton és a hatalmas félelmen kívül semmit sem fogok fel.
Belém jönnek és ez az, ami újraindítja agyamat, rájövök, hogy még nem haltam meg, én pedig nagyon is élni akarok, nem halhatok meg, nem szeretnék, úgyhogy hátrálok párat, pásztázva utoljára a terror területét, egyre több holttestet látok vérben ázva és csak kérdem én, hogy történhet ez? Nem engedek tovább a sokkos állapotomnak, mintha sok kilós súlyt kellene emelnem, annyira nehéz mozgásra kényszerítenem lábaimat, ám megteszem, mert nincs más kiút.
Rohanni kezdek valamerre ahogy csak bírok, miközben el-elhomályosodik az utcakép és eluralkodik rajtam a teljes pánik, elveszítem fejemet és már nem tudom megítélni, hogy milyen hely jelenthet biztonságot és melyik nem. Próbálok befordulni az egyik mellékutcába, de egy másik személynek is pont ez volt a terve, egy nagydarab fekete csávónak, akiről én úgy pattanok vissza, mint a gumilabda a falról és nem is állítja meg lendületemet semmi. Eltanyálok, de hála istennek, alkarommal megóvom fejemet, hogy ne verjem be a betonba. Felpillantok, de csak emberek lábait látom szerteszét. Már rég magamra borítottam a két epresturmix pirosas folyadékát, bár ezt nem veszem észre, csak, hogy valami folyik hasamnál. Fellélegezni sincs lehetőségem, rúgásokat, cipőtalpakat érzek lábaimnál, mik okozta fájdalmaira felüvölteni nem merek.
Fel kellene állnom... levegőt kellene vennem. Megkísérelem felemelni felső testem kezeimen támaszkodva, de ujjaimra lépnek, tarkómat sodorják mások térdei, mintha árban akarnék úszni. Mindenhol fájdalmat érzek, de tompa érzékszerveim nem engedik, hogy felfogni, mi történik velem.

Alig van pár napja, hogy végre rendes munkája van, de már most ki van készülve az egésztől. Na, nem azért mert olyan nehéz lenne, hiszen volt már ennél nehezebb munkája is, csak egyszerűen a főnökkel van baja. Tudja jól, hogy nem illik ujjal mutogatni és mást hibáztatni, hiszen egy embernek előbb magában kell szétnéznie, de –igen, itt jön az a bizonyos de! – itt most tényleg a másik fél a hibás. Megérti, hogy nem bízik meg benne és nem akar mindent a nyakába borítani, de szeretne komolyabb feladatokat is kapni a kávé főzésnél, a nyomtatásnál és a papírok rendezésénél. Komolyan kezdi úgy érezni, hogy lenézi a másik. Lehet, hogy nem sikerült túl jóra a bemutatkozása, s ott nyomatékosította is a másik, mennyire nem örül a jelenlétének, de ezt már túlzásnak tartja. Ez hol gyakorlat? Legszívesebben ezt megmondaná Christopher szemébe is, de nem szeretné, ha már az első héten kirúgnák neveletlenségére hivatkozva. Pedig ő csak bizonyítani és tanulni szeretne. Tanulni, méghozzá olyan dolgokat, amiket az egyetemen nem mutatnak meg neki. De nem adja fel, de nem ám!

Ugyan megbeszélték az urasággal, hogy mindig időben jön, nem később, nem hamarabb, hogy ne zavarja meg a munkálataiban és ne bosszantsa fel még jobban, de mivel elmaradt az utolsó előadása gondolta, hogy most kivételt tehet ez ügyben. Addig nem menne be hozzá, csak szétnézne az épületben, így hogy most már szabad bejárása van. Előbb viszont fel kell töltődnie, mert már csak a munka gondolatától nyúzott és fáradt lesz. Ő nem erre vállalkozott, neki kell valami, ami leköti. Kissé durcásan ül is be az egyik kávézóba, hogy egy meleg szendvics és egy shake társaságában lenyugtassa mind az agyát, s gyomrát. Az ablak melletti asztalhoz huppan, s hol a járókelőket nézi, hol a süteményes pultot, azon agyalva, hogy vajon Chris szereti-e a sütit, s hogy ha vinne neki egy szeletet, akkor szerezhetne e jó pontot nála? De végül arra a következtetésre jutott, hogy egy ilyen ember, mint ő, biztos nem szereti az édes dolgokat. Lehet, savanyú cukorral többre menne, látva milyen a természete. Nagy merengéséből csak egy erős hang ébreszti fel. Végig fut a hideg a hátán, s próbálja nyugtatni magát, biztos csak rosszul hallotta az előbbit. Megrázza a fejét, s mondogatja magában, hogy biztos kidurrant valakinek a kereke, vagy valami nehezet tettek le. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. De aztán jön még egy, s azután még pár. Sűrű ropogásba kezd, mire már egyből kiveri őt a víz. Az nem lehet, hogy ez tényleg egy fegyver hangja. De az egyre csak erősödik, ahogyan a sikoltások is. Az emberek özönvízként indulnak ki az utcára, hogy menedéket keressenek, távolabb a hang forrásától. Hendery az utolsó ember, aki elhagyja a kávézót, ügyelve arra, hogy senki se esett el és mindenki baleset nélkül kijutott.

Megindul a tömeg után, hátra-hátra nézve, hogy nehogy váratlan támadás érje őt. Szemeivel pásztázza a terepet, hogy merre lenne érdemes mennie, míg végül egy fiú kerül látóterébe. Először azt hiszi ő is egy áldozat, hiszen messziről látni azt a piros folyadékot, ami bizonyára vér. Közelebb érve látja csak meg, hogy még mozog, de az emberek ügyet se vetve rá taposnak keresztül rajta. Vicces, hogy mindenki csak a saját kis értéktelen életét félti. Odarohan hozzá, majd nem gondolkozva azon, hogy hol sérülhetett meg, felkaparja a betonról, majd ölébe veszi, és úgy indul meg menedéket keresni. Meglepően könnyűnek tűnik a srác, de lehet, csak az adrenalin miatt tűnik úgy, mintha egy pihével lenne egyenlő a súlya. Alkatát elnézve nagyjából egy súlyban lehetnek.

A sok munkahelynek köszönhetően jól ismeri a környéket, így már veszi is az egyik kisutca felé az irányt, hogy aztán a tűzlépcsőn felrohanva egy elhagyatott épület emeletére csempéssze be magukat, majd miután sértetlenül beértek egy nagy sóhajjal csúszik a földre és igyekszik stabilizálni a légzését. Csak ekkor jut eszébe az előbb látott vörös tócsa, így ijedten kezdi vizslatni az ölében lévő sebesültet, hogy lássa mennyire nagy a probléma. Nehogy itt vérezzen el az ölében, mert azt lelkileg nem bírná ki. Hiába van szó egy idegenről, Hendery elég érzékeny lélek és mindent a szívére tud venni. Ezért sem udvariaskodik vele nagyon, húzza is fel az anyagot a másik felsőtestéről, hogy megnézze, mit talál a piros folt helyén.

Még sosem kerültem hasonló helyzetbe, de még csak olyanba sem, amiben veszélyeztetve éreztem volna az életemet. Most, hogy emberek hullanak el a szemem láttára döbbenek rá, hogy mennyire egyszerűen képes kialudni az ember lelke, azok az emberek ki az imént még járták az utcákat és tán családjaikhoz igyekeztek haza, most már a mennyben vannak. Látom, hallom, érzem és nem tudom felfogni, megemészteni pedig még annyira sem, majdan feleszmélek, hogy nem csak egy vászonkivetítőt nézek, hanem ez olyannyira a valóság, hogy akár én is célponttá válhatok, akár szándékosan egy terrorista által, vagy egy utcai bandaharc félresikerült lövése áldozataként. Menekülni kezdek, mentve saját bőrömet és tán ezzel másokét is, elvégre jobb együtt sodródni az árral, mintsem úttorlasz lenni egy pánikhelyzetben, azonban még így sem sikerül minden, nekimegyek egy embernek, vagy ő nekem, a kimenetel viszont ugyanaz, méretemből adódóan én kerülök földre egy olyan helyzetben, mely legalább annyira halálos, mintha fegyverbe néznék.
Próbálkozok, de nem megy egykönnyen a felkelés, bőrömön érzem, hogy minden négyzet-centiméteren körülöttem emberek áradata van, lökéseket, taposásokat érzek szerte testemen, itt-ott belém nyilall a fájdalom, ami egészen biztosan jobban fájna, ha nem lennék így is bódult állapotban. Sokk, pánik és tán egy-egy kobakomat érő lökés következtében betompul elmém, elgyengül testem, orromból megered a vér, míg én lehajtom, vagy leejtem fejemet földön heverő alkarjaimba, s szeretteim arcaival próbálom életben tartani magam.  
Egy eddiginél is erősebb nyomást érzek, pislákolnak szemeim, ide-oda csuklik fejem miközben elmém még nagyjából felfogja, hogy testem elemelkedett a földtől, majd a kép elsötétedik.
Valami hangfoszlányokat hallok, élesek és visszhangoznak, mintha fém lenne, léptek zaja. Homályosan látok, miközben érzem, hogy haladok, nem tudom merre és ki ez a személy, de valaki tart.
Létrák? Szörnyen szédülök, fejem és egész testem is sajog, ám agyam riadót fúj, amint ismételten van annyi vér benne, hogy beugorjon neki az, hogy tulajdonképpen mik történtek velem az elmúlt percekben. Az első reakcióm, hogy egyből menekülőre fogjam. Elrabolnak? Áldozat vagyok és embercsempészek épp most szemeltek ki? Mégis mit higgyek egy elhagyatott penészes ház falai láttán? Mocorogni kezdek és súlyomat erősen a kezére helyezem, lábaimat is lefelé nyomom, így sikerül elérnem, hogy talpam újra talajt fogjon, noha megszédülök, így önkéntelenül is kapaszkodom nyakán át vállövébe. Nem tudom, hol vagyok, de nagyon határozottan és gyorsan cipel. Végül engedek neki, vagy csak még mindig nincs elég erőm ahhoz, hogy érdemlegesen is ellenállni tudjak, újból megszédülök és elhomályosodik látásom.
Mintha mély álomból ébrednék, érzem hátamon és testem egésze alatt a padlózatot, hasam tájékán a hideg levegő csípős érzését. Szempilláim megremegnek, s amint újra érzékelek, egyből fejemhez kapok és erősen fintorgok. Rájövök, hogy nem vagyok egyedül, egy férfit veszek észre, ki felhúzta a pólómat és most hasam tájékán matat. Megijedek, gyorsan lehúzom pólómat, felhúzom lábaimat és hátrafelé kúszok fél métert rémületemben. Perverz hős, vagy kirendelt bérgyilkos?
Rémült szemeim végigmérik az immáron jól kivehető férfi arcát. Fiatalnak tűnik, és ázsiainak. Apámnak dolgozik? Muszáj lenne lenyugodnom, ám szívem hevesen ver, nem tudom leplezni, hogy félek tőle, ahogy jelenleg a világ összes emberétől.
- Meg akarsz erőszakolni? - lihegem és pirosodó ujjaimmal még mindig a pólómat szorongatom, hogy nehogy feltűrődjön.
- Ki vagy te? - merednek rá szemeim, miközben megremeg testem, érzem nehezebben jön a levegő. Ha más nem öl meg, majd én megfojtom magam az asztmámmal... Elfordítom róla fejemet, a helyet próbálom felfedezni és beazonosítani, nem mindegy hol vagyok és reményeim szerint ezzel sikerül visszanyernem az irányítást a betegségem felett is.

Minden olyan hirtelen történt. Az egyik percben még a shake-jét iszogatta, a másikban meg már rohant a többi emberrel a fegyverropogás elől. Fogalma sincs, hogy mi történik. Ez most egy betervezett terrortámadás lenne, vagy éppen egy maffia leszámolás közepére csöppent? Lehet jobb is, ha nem tudja, mert annak nem lenne jó vége. Szerencséje, hogy sokat sportol, így egyáltalán nem megerőltető számára ez a hirtelen jött futás. Igaz, ingben nem éppen erről álmodik az ember, de legyen az a kisebb baja, ha leizzad.
A nagy ijedség és menekülés közben észre vesz egy embert a földön. Először majdhogy nem túl megy rajta, hiszen egy halotton mit tud ő segíteni? De aztán meglátja azokat az apró mozdulatokat, amikkel próbál az életéért küzdeni, az árként meginduló ember tömegben. Gondolkozás nélkül megy is segítségére, nem akarja, hogy bárki is eltapossa itt, ennél is jobban. A hátára fordítja, majd igyekszik óvatosan, de gyorsan alá nyúlni, hogy mihamarabb karjaiban tudhassa. Szinte, mintha csak az öccsét emelné fel, olyan könnyűnek tűnik a másik. S immár a fiúval az ölében fut tovább a golyózápor elől.
Először nem is tudja merre kéne vinnie, aztán megpillantja az egyik elhagyatott épülete, s úgy gondolja az biztos jó búvóhely lesz, míg a veszélyt el nem hárítják a rendőrök. Gyorsan veszi a lépcsőfokokat, míg el nem érik az első emeletet. Bemászik az egyik nyitva hagyott ablakon, majd a hátát a falnak támasztva csúszik is le a földre. és óvatosan engedi is el a másikat. Igyekszik lenyugtatni a légzését, miközben ki-ki les az utcára. Úgy néz ki senki nem vette észre őket, így teljesen meg is nyugszik. Ám eszébe jut, hogy az előbb mintha egy nagy foltot látott volna a másik felsőjén, így aggódva húzza is fel az anyagot, hogy ellenőrizze a hasát. Néha azért érzi az ellenállást a karjai között, de megpróbálja lefogni, hogy ne nehezítsék meg egymás dolgát. Nem lenne jó, ha a mocorgásával tovább rontana a saját helyzetén. Aztán, amint meglátja, hogy semmi seb nincs a ruha alatt, megnyugodva sóhajt fel, mert már nagyon aggódott, hogy itt fog elvérezni a másik.
Mivel ő inkább a hasával van elfoglalva, így észre se veszi mikor magához tér a másik, csupán már akkor mikor arrébb menekült. Vetne felé egy barátságos mosolyt, de látva a rémületet az arcán kissé elszomorodik. Persze, nem hibáztatja, hiszen az ő helyében talán ő is ezt tenné… Vagyis nem teljesen, mert ő biztosan képen rúgná azt, aki a fedetlen testét kezdené el nézegetni. Mégis, kérdésére először csak feljebb kúszik a szemöldök, majd akarva, akaratlanul kitör belőle a nevetés. Ilyet hinni róla… Pedig nem gondolná magát ilyen ijesztőnek. –Már meg ne haragudj, tény, hogy aranyos vagy, de én a nagy melleket szeretem…meg ha az áldozat lába között nem fityeg semmi. – Vigyorogva mutogatja is el az általa megfelelőnek vélt női keblek paramétereit. – A megmentőd, szóval nincs mitől tartanod. Nem tudom meddig tart lent a vérengzés, szóval gondoltam, majd itt megvárjuk a rendőröket. – helyezi magát kényelembe addig, de észreveszi, hogy valami mintha nem lenne oké a másikkal. –Minden rendben? Nagyon megsérültél? – aggódva nézegeti, majd előveszi a táskáját és egy vizes üveget, meg némi zsebkendőt pakol le a másik elé. Talán ezek most a legszükségesebbek egy eltaposás után, amit nyújtani tud neki. –Asztmás vagy? Van inhalátorod? –nehogy már az általa keltet pánik miatt dobja fel a pacskert.

Teljesen fekvő pozícióban találom magam és feltehetőleg ez segített ahhoz, hogy tudatomra ébredjek. Először is nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de kissé azt érzem, hogy nem sok időre hunyhattam le szemeimet, mivel valamennyire hasonlít az érzés ahhoz, mikor otthon próbálok tanulni egy unalmas tárgyra, majd elbóbiskolok és percekkel később jövök rá, hogy még mindig nem fejeztem be. Nagyon szeretném, ha most is ennyi problémám lenne. Esküszöm mindent megtanulnék egy éjszaka alatt... Érzékelésem után agyam is jobban tüzet gyújt, ezzel együtt belém is hasít mindaz a sok fájdalom, amit az adrenalin az utcán elnyomott. Meggyőződök némi mocorgással afelől, hogy minden végtagom törzsemhez kapcsolódik csontokkal, inakkal és izmokkal is, mindössze sajognak rendesen. Hasamon érzem, hogy csíp a hideg, mire rájövök, hogy a velem lévő személyt kicsit sem beképzelem. Ijedten kapok hasamhoz, hogy eltakarjam a bámészkodó elől, nem kirakati nyúl vagyok én, nem bámulhatnak csak úgy meg, még akkor sem, ha nincs semmi szégyellnivaló a pocimmal, feltéve ha nem lóg ki a vékonybelem. Annyira van esélyem, hogy egyszer meggyőződjek, mindenhol bőr fed, többre viszont nincs lehetőségem, mert elkapja és le is fogja kezeimet ez a valaki, ami nem kicsit tölt meg ismét pánikkal. Erőlködve próbálom kiszabadítani kezeimet, összeszorítom fogaimat, de a sokk legyengített, így az erőlködés közben pár nyöszörgés hagyja el ajkaimat, amit nem bánok, ezzel is jelzem számára, hogy nem élvezem és nem kívánok vele semmiben sem részt venni, meg ehhez amúgy sincs joga.
Ahogy visszatér az erőm, már kúszok is hátrébb, jobban megnézem az alakot. Odakintről hallatszik még pár durrogás, melyek nem hagyják, hogy megnyugodjon testem a rémülettől, ha önmagában az nem lenne elég, hogy egy istensejárta helyen vagyok kettesben egy fiatalos férfival, aki a hasamra támadt.
Nem leplezem kérdésemet, nyíltan fogalmazok, mondhatni ösztönösen, de ilyen helyzetben máshogy se tud az ember. Hatalmas nevetést kapok válaszként, amit nem tudok eldönteni, hogy félelmetes, vagy idegesítő. Válasza szinte belehasít fülembe, mintha csak egy bohócot látni, aki belőlem űz viccet. Felmegy bennem a pumpa, zokon veszem.
- Már meg ne haragudj, de nagyon nem vicces, se a nagy melleid, se az, hogy jól szórakozol rajtam és a testemen - üvöltök rá hátul megtámasztva magam kezeimmel, mondjuk jogos, hogy a feszültség és az ijedtség erősíti fel a hangomat és válok általuk dühössé. Attól még simán lehet szervkereskedő... Bár ilyen vigyorral, van egy olyan érzésem, hogy ő is csak örül a farkának, meg a nagy melleinek, hogy még él.
Most, hogy lehetőségem van megnyugodni, elvégre fogalmam sincs miért, de hinni tudok szavainak és hogy nem akarok több rosszat okozni nekem, sorra villannak be az emlékek, amikre rá is erősít a kinti még mindig tartó sikoltozások. Összehúzom magam, próbálom elfojtani testem remegését, de igenis megviselnek a történtek, emberek haltak meg a szemem előtt, láttam egy középkorú nőt kivérezni még ha nem is közvetlenül mellettem történt és ki tudja még hányan halnak meg ezekben a pillanatokban is. Mi a biztosíték, hogy itt nem találnak ránk, vagy nem robbantják ránk az egész épületet?
Hallom, hogy kérdezget, de addigra már olyan hevesen nyelem a levegőt, hogy nem merem megkísérelni a válaszadást. Persze, hogy van inhalátorom, a zsebembe nyúlok, amiben elvileg annak kellene lennie, de nem találom, még ijedtebben kapok a kabátom másik, belső zsebe után, amikben azonban szerencsére megtalálom az irataimat, legalább azok nem estek ki a nagy forgalomban. Már megtanultam pár légzési technikát, illetve agyi trükköt, hogy ilyen helyzetekben hogyan mentsem meg magam, behunyom szemeimet, és fokozatosan próbálom lenyugtatni testemet, mert biztos vagyok benne, hogy a pánik és az emlékek indították be. Valamennyi idővel mint aki maratont futott, de legalább megnyugodva nézek az illető felé.
- Már jól vagyok. - Iszok egy kicsit az elém rakott vízből és hálásan pillantok a már biztosan nem szervkereskedő srác felé.
- Te hogy vagy? - kérdezem és végigmérem, biztos ami biztos, mert ha közben ő is vérzik, akkor nem állok le vele trécselni. Nagyot nyelek. - Köszönöm! - mondom a falhoz kuporodva, halkan és meggyötörten, de egy ilyen eset kit ne viselne meg. Biztos vagyok benne, hogy tudja, mit köszönök.

Talán nem Hendery a világ legokosabb embere és ezt el is ismeri, hogy ő bizony nem rendelkezik magas IQ számmal – többel, mint a családja -, de azért az ösztönei a helyén vannak. Ha lát egy magatehetetlen embert, akkor nyilván nem hagyja ott. Ez történt most is. Valamiért mások testi épségéért jobban aggódik, mint saját magáért. Ez lehet annak köszönhető, hogy az lett belenevelve, hogy egy értéktelen senkiházi, de lehet, hogy egyszerűen csak az apja természetét örökölte és inkább mártírhalált hal, minthogy valakit otthagyjon a bajban. A nagy sietségben nem is figyelte, hogy minek ment neki, vagy miben botlott el, csupán azt nézte, hogy a másik fejét be ne kongassa valamibe.
S most, hogy végre magához tért a másik, úgy néz ki, hogy ez a nagy hűhó mit sem ért, hiszen még egy „köszönöm”-et se kap, inkább csak egy rémült arcot és egy rágalmazást. Még hogy ő egy férfit erőszakoljon meg… Nincs az az ittas állapot sem, amiben megtenné, nemhogy józanon. Így tegyen jót az ember másokkal. Miután kinevette magát tisztázza is a félreértést, de a másik reakcióját tekintve egyből eltűnik az arcáról a vigyor. Most már ő csúszik messzebb tőle egy fél métert. Alaposan ráijesztett, s ez az arcára is kiült elég rendesen. Egy ideig csak nézi, s az előbbieken agyal, hogy most tényleg ennyire sértő lett volna, amit mondott? Egy mély levegő után azonban visszatér belé a lélek, így szóra is nyitja a száját, bár elégé tart attól, hogy megint üvölteni fog vele, ezért nagyon halkan kezdi el mondandóját. – Nem szórakozom én senkin és semmivel… Aggódtam, hogy meglőttek, mivel azt hittem vért látok a pólódon… Nem akartam, hogy elvérezz, ezért gondoltam megnézem milyen mély a seb, de szerencsére, csak a ruhád lett koszos… - Szinte fülét farkát behúzva sandít a másikra. Lehet, hogy egy 185 centis judo bajnokról beszélünk, de azért ő se szereti, ha ilyen hangszínben beszélnek hozzá.
Aggódva figyeli a másikat, miközben az inhalátorát keresi a zsebeiben, látszólag eredménytelenül. Ekkor jut eszébe, hogy nála is van egy vész esetére, ugyanis a kisöccse is hasonló problémákkal küzd, de még mindig nem tudja elégé nyomatékosítani benne, hogy mindig legyen a zsebében, de mit is vár egy hat éves, izgő-mozgó energia bombától? Egy ideig kotorászik a táska alján mire megleli. Látni rajta, hogy még szerencsére nem kellett egyszer se használatba venni, így nyugodt szívvel nyújtja a másik felé, és csak remélni tudja, hogy ez majd megbékíti valamennyire. De a biztonság kedvéért becsukja az ablakot, hogy kevésbé hallatszódjon be az utcai balhé és inkább halkan kapcsol valami zenét, hogy elnyomja a fegyver ropogását. Rá se néz, mit indít el, csak az első lejátszási listára rányom, ami az ujja alá esik.
Megnyugodtan sóhajt fel a válaszára, félt, hogy nagyobb baja esett a tömegben. Kérdésére viszont nem is tudja, mit mondjon, eddig az adrenalin miatt nem nagyon volt ideje érezni semmilyen fájdalmat. Áttapogatja magát, de nem érzi, hogy bárhol is fájna. Csak az arcát horzsolta meg kicsit mikor bemászott a szobába, de azt a kosz elfedi. –Mint aki lefutott egy maratont cirka 70 kilóval a kezében… Egyébként kutya bajom. –mosolyog rá, miközben beletúr csapzott hajába, hogy azért lásson is valamit a nagyvilágból. –Ugyan… Gondolom te is hasonlóan cselekedtél volna. –legalább is meri remélni, hogy ha ez fordítva lett volna, nem hagyta volna ott. –Úgy néz ki, hogy itt leszünk egy kis ideig… keresek valamit, amire ráülhetsz, míg fel nem fázol, nem megyek messzire. – jelenti be a tervét, ugyanis az előbbi után jobbnak látja, ha minden mozdulatot ismertet vele, még mielőtt valami rosszat hinne róla.

Lehetséges, hogy a történtek okozta összes stressz és hozzá hasonló érzelmek sokaság egyszerre törik elő belőlem, mikor rámordulok az egészen kigyúrt, jó erőben lévő srácra, ám az sem kizárt, ha már reflexből felkapom a vizet, mikor valaki kiröhög, vagy viccesnek tart olyan miatt, amit én meglehetősen komolyan gondolok. Nem szeretem, ha megvetnek, semminek tartanak, pontosan ettől menekülök otthon is, nem kell még több. Nyilvánvalóan túlreagálom, ha egy ilyen terror esetleg létezik egyáltalán túlreagálás, merthogy szerintem minden eltörpül jelenleg a szörnyű igazság mellett, hogy nekünk ilyeneket kellett átélnünk. Már tűrhető távolságban végig tudom mérni, hogy kivel van dolgom, látom, hogy ránézésre erősebb fickó nálam, aki hangomra azonban úgy kúszik hátra és olyan ijedt fejet vág, hogy még én is meglepődöm.
Alliesonnak igaza volt... tényleg brutál aurám van, ha mérges vagyok és még csak azt sem mondhatom, hogy első alkalommal hárítottam nálamnál sokkal veszélyesebb és nagyobb alakokat pusztám tekintetemnek és hangomnak, szavaimnak, ám míg Allie nem világított rá, eddig ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam. Némán pislogunk egymásra most, hogy csend lett közöttünk talán mindkettőnk meglepődött az imént történteken.
Amit ezek után mond és ahogyan azt mondja nyugtatja lelkemet és egyben bújik elő belőlem a szimpátia és az együttérzés, megtudom, hogy nem kell tőle tartanom, mert valamiért érzem rajta, hogy minden mit mond és tesz az igaz.
Mikor pólómat említi, rögtön le is pillantok és kezemmel kissé kinyújtom a textilt hasam tájékán. Az összes epres turmix rajtam van. Szomorú vagyok, de nem emiatt, hanem mert eszembe jut róluk Christopher és hogy nekem most mennyire vele kell lennem, mert nála otthon éreztem magam, s most ez az érzés nagyon hiányzik, mert nem érzem magam biztonságban. Róla asszociálva indulnak és terjednek szét gondolataim a történtekre és sodorom magamat ismét a káoszba, ezzel együtt pedig a betegségem kalitkájába.
Már azt hiszem, hogy megfulladok, mikor elkezdem alkalmazni a megtanult technikát, behunyom szemeimet és igyekszem lenyugtatni magam. Kotorászás zaja ellenben beszűrődik elmémbe és pontosan megérzem, hogy ki kell nyitnom a szememet, legnagyobb meglepetésemre egy inhalátort pillantok meg kezében. Még mielőtt túlgondolkodnék, megragadom a tárgyat és használom.
Lassan kezd szervezetem lenyugodni és újra, ma már sokadjára kitisztul a kép, ekkor fogom fel, hogy zenét hallok és az ablak is csukva van, így kevesebb sikoly szűrődik be. Hálás tekintettel adom vissza a inhalátort és a vizet is és megkísérelek válaszolni mindarra, amire még a sokk, majdan asztmám miatt nem tudtam.
- Akkor jó! - sóhajtok egyet. Örülök, hogy jól van és ezalatt azt értem, hogy testem is egy fokkal lazább tud lenni ennek tudatában. Bólintok.
- Valószínűleg igen. - Szinte biztos is vagyok benne, sosem tudnék otthagyni senki a földön, orvos mentalitásom van, képtelen lennék rá. Eszembe jut, hogy nem csak a inhalátorral segített, de többel is hozzájárult, hogy jobban legyek, minden arra utal, hogy ő is szenved ettől a nyavalyától.
- Te is asztmás vagy? - Szándékosan terelem a betegségre a témát, szeretném azt hinni, hogy ez a legnagyobb baj és odakint nem történt, illetve történik semmi.
- Akárhogy is, lehet kétszer is megmentetted az életemet - szánom ezt még egy köszönöm-nyilvánításként és tudom mennyire nagy szó ez, csak még azt sem tudtam feldolgozni, hogy majdnem meghaltam és ezt testem remegése pontosan igazolja.
Szememmel végigkövetem ahogy feláll és valami után kutat, legyen az bármi, mely tán hasznos lehet nekünk. Úgy érzem magam, mint egy katasztrófa túlélője, mintha abban az őrülten unalmassá váló zombis amerikai filmben lennénk. Hogy kerültem én ilyen helyzetbe és mégis miért kell ezt átélnem? Miért kell ilyet bárkinek átélnie?
Utána nem sokkal én is felállok, mert hasznossá akarom tenni magam, meg a kíváncsiságom is hajt, hogy egyáltalán fel tudom-e állni. Mozgatni tudom bokáimat, noha rettenetesen sajognak. Húzom felfelé magamat a fal segítségével, már majdnem teljesen felegyenesedek, mikor végigfut bal lábszárcsontom által egy nagyobb fájdalmat közlő ideg, bizony megbicsaklok egy pillanatra, de nem esek el. Felszisszenek, ám végül ráállok mindkét lábamra és sikerül sétálnom pár lépést. Nem árt tudnom, hogy mire vagyok képes, ne akkor derüljön ki, hogy nem tudom futni, mikor kellene. Közelebb megyek... nem is tudom, hogy hívják.
- A kiabálásomért ne haragudj, több volt benne az indulat és a rémület, mint aminek egyébként szántam volna. - Láttam, hogy jól megijedt, én meg még azért is megijedtem, hogy ő megijedt. Szétnézek egy kicsit a szobában, bekukucskálok az ajtótlan ajtólyukak térségeibe. Nincs itt senki.
- Ha már így alakult, Aiden Lee vagyok és nagyjából fél éve költöztem Amerikába lényegében Seoulból. - Fura a megfogalmazásom, de nem is lenne teljesen igaz, ha azt mondanám, hogy Koreából jöttem ide, mert Párizsból, azt a pár hónapnyi otthonlétet nem igazán tudom beszámítani. Nem nyújtom felé kezemet, mert ránézésre talán ő sem amerikai annak ellenére, hogy angolul beszélünk, talán nem veszi zokon, ha nem követem a nyugati szokásokat, de természetesen felé nézek és rajta tartom elsősorban a figyelmemet.

Szokás mondani, hogy ne ítélj meg egy könyvet a borítójáról. Ez talán igaz rá is, hiszen hiába magas és izmos, attól még nem egy fenevad, sőt! Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy megijed a másik hangjától és hátrébb kúszik. Őszintén nem is számított hasonló reakcióra, így elégé meglepte őt. Másrészt, otthon is sokszor van része ilyenben, és megszokta, hogy ilyenkor ezt csendben kell tűrni és egyet kell érteni vele. Nem is azért ilyen izmos, mert egy fenegyerek, csupán valahol le kell vezetnie a fölös energiákat, és erre az edzőterem és a judo számára megfelelő. A nők amúgy is a kocka hasra buknak, ő csak követi a trendet ezzel egyúttal.  

Fáj a szívének, hogy ilyeneket feltételez róla a másik. Még, hogy megerőszakoljon valakit… ráadásul egy vele egyneműt… Ez azért már a vicc kategória, ezért is nevetett fel. Nem akart ő senkit se megbántani. Pár perc néma csönd után igyekszik is tisztázni magát. Aztán, hogy ebből mit hisz el a másik vagy mit nem, az már az ő dolga. De reméli, hogy hisz neki, mert ha még egy ideig együtt lesznek ezen a koszos, ámbár biztonságos helyen, akkor nem árt a bizalom.
Látja rajta, hogy valami nincs rendjén, ezért ki is pakol minden szükséges dolgot a táskájából, ami most segíthet nekik. Szerencsére inhalátor is van nála, így egyből oda is tudja adni neki, hogy nehogy ebben az –körülményekhez képest- „apróságban” patkoljon el. Meg is nyugszik, lelke amint látja a másikat újra fellélegezni. Eszébe juttatja kistestvérét is, aki számára a mindenséget jelenti, és hasonló problémákkal küzd. Ilyenkor olyan tehetetlennek érzi magát, főleg mikor egy erősebb roham tör rá és még három befújás után sincs javulás a számára. Örül, hogy most egy is elég, így nem kell pánikolnia, hogy viszi őt orvos elé. Közben igyekszik javítani a körülményeken amennyire csak lehet. Kizárja a külvilágot, s zenét kapcsol, hogy teljesen elhallgattassa a zajt.

Kérdésére fejet ráz, majd csak sóhajt egyet. – A kisöcsém viszont az. Aggódom, hogy nem mindig jut eszébe elrakni, így mindig van nálam egy vész esetére. Szerencsére most vettem először hasznát. – mondja, miközben a zakóját a másikra teríti. Nem tudja, hogy most fázik, vagy a rémülettől remeg, de elég hűvösek itt a falak, ártani biztos nem fog vele. Neki úgy sincs most szüksége rá, kimelegedett a futásba, ezért kijjebb is gombolja az ingét, hogy legalább a nyakát ne szorítsa, és ott szellőzzön egy kicsit, majd felhajtja az ujját is, hogy ne koszolja nagyon. – Remélem, azért többször nem kell. Jobb szeretném, ha a saját lábadon tudnál távozni. – mosolyog rá halványan, majd fordul is vissza, hogy szétnézzen a szobában és a környező helységekben. Valami üllőalkalmatosságot keres, hogy ne a hideg betonon kelljen ülniük. Fel is kapja a fejét a másik szisszenésére és közelebb lép, hogy ne kelljen sokat mennie. – Pihentetned kéne a lábad…ha hideg a padló, akkor nyugodtan ülj rá a táskámra vagy a zakómra, míg nem találok valami jobbat. – aggódva pillant is rá, majd az említett testrészre, hátha látja mennyire vészes a dolog. –Lényegében jogos volt. Nem akartalak megsérteni, csak gondoltam leszögezem, hogy hetero vagyok. Nincs semmi bajom a nem heterokkal, te is egész aranyosnak tűnsz a baba pofid miatt, de még így se vagy az esetem. – kuncog nagyon halkan és reméli, hogy most már szabad is neki. – Hendery „becézhetetlen és hosszú nevű” Zhong és már 14 éve szenvedek az országban. Ha megfogadsz egy tanácsot: most azonnal visszafordulsz Seoulba, mert az a hely maga a Paradicsom ehhez képest. – Bizony, sok képet látott már róla és hallotta, hogy milyen jó a közbiztonság ott. Nem is érti, mit keress itt a másik. – Egyébként, mi szél hozott egy ilyen zűrös és folyton pezsgő országba? –billenti meg a fejét kíváncsian, mert elképzelni se tudja, mi vesz rá embereket arra, hogy ide költözzenek. – Elég jól beszéled a nyelvet ilyen rövid idő után… Uh, némi pénzért nem vállalsz diákot? Szívesen megtanulnám az anyanyelvedet, de eddig még nem találtam olyan tanárt, aki rám ért volna, mivel eléggé speckó beosztás kéne hozzám, így munka meg iskola mellett, de az nagyon szuper lenne, ha te betudnál vállalni, mert talán még akkor én is tudok neked segíteni valamiben. Gondolom, az angolba nem kell és már a város bemutatásról is lemaradtam, de amúgy bármit kérhetsz cserébe a pénzen felül, csak taníts meg koreaiul kérlek. A főnököm biztos örülne neki. Vagyis nem örülne, mert szerintem ő nem tud ezen a nyelven. De lehet örülne, mert akkor intézhetném én az ügyeit. Uh, akkor biztos nagyon büszke lenne rám és mással is megbízna. Az, de király lenne már! – hadarja is el szinte egy szuszra, levegőt se vesz közben és még nagyon gondolkodnia sincs ideje, csak löki, ami az eszébe jut. Nem tehet róla, de egészen fellelkesült az infó hallatán. Pont egy tanárt keresett maga mellé, most meg még idejük is lenne rá, ha már itt ragadtak kitudja meddig.

Feltételezem, illetve minden jel arra utal, hogy a fiú is asztmás, rákérdezek tesztelve magam, hogy sikerül-e már hangokat formálnom. Válasza megérint, nagyon szeretem a kisgyerekeket és jó hallani, hogy mennyire aggódik érte, biztosan nagyon nagy szíve lehet. Egy kicsit bevallom, irigylem a kisöccsét.
- Egész biztosan nagyon jó bátyus vagy - mondom, miközben csodálkozva nézem, hogy rám teríti zakóját, gondolom a remegésemből következtetett arra, hogy fázom, ami mellesleg igaz is, köszönhetően a csípős időjárásnak és a rajtam landolt folyadéknak. Elfogadom a zakót és egy kicsit igazítok is rajta, hogy jobban betakarjon, persze vigyázok, hogy ne piszkoljam össze, feltehetően nem véletlenül öltözött ki, lehet fontos ember, noha márkájából és tapintásából is látom, hogy nem annyira méregdrága, mint amiket én szoktam hordani, természetesen apám jóvoltából, merthogy főként akkor hordok ilyeneket és a társaságában elengedhetetlen a magas minőség.
- Én is... - mondom már halkabban és aggódva, mialatt kinyújtom lábaimat és próbálgatom, hogy mely mozdulatoknál hasít belém fájdalom. Ülve nem tudom kielégíteni kíváncsiságomat, úgyhogy felállok és lépek párat. Hallom aggódását, de makacs módon egy kicsit inkább járkálok. Nem tört el semmim szerencsére. Benézek egy térségbe, eléggé nem tetszik ez a hely, még csak filmekben láttam ilyet, sosem kellett elhagyatott házakban járkálnom. Vajon apa hogy reagál majd, ha megtudja, hogy bajba kerültem? Reménykedek benne, hogy egy kicsit aggódni fog. Jézusom, és mit fog mondani Christopher?
Bocsánatot kérek tőle a kiabálásom miatt, de felkaptam a vizet, meg az adrenalinlöketemet is rajta vezettem le, nyomta a lelkem, hogy tisztázzam magam. Eleinte kedves arccal, majd egyre komolyodó, végül pedig szúrós tekintettel fogadom válaszát. Miért gondolja rögtön, hogy meleg vagyok? Különben is, nem vagyok baba, se baba pofis. Haj, ez a srác nagyon idegesítő tud lenni.
- Nem érdekel mi vagy... - jegyzem meg már az elején. - De ha már így meggyanúsítasz, gondolj inkább bele... egy terrortámadás közepén elvesztem eszméletemet és arra ébredek, hogy egy idegen egy elhagyatott épületben, amik köztudottan a bűnözés közkedvelt helyei, a ruhámat húzza le rólam, miközben lefogja kezemet. Nem kell homoszexuálisnak lenni ahhoz, hogy megfélemlítsen ez az érzés. - Megvédem magam, oh, ha szavakról van szó erre nagyon kiképzett vagyok, fizikailag már kevésbé. Hallottam mocskos dolgokat a nagyvilágból, nem rózsaszín felhőben nőttem fel, különösen Párizsban, tudom, hogyha egy férfi ki van éhezve és őrültté vállt, akkor még a kutyát is megtalálja. Gondolom ő ebbe nem gondol bele és ennek egy kicsit még örülök is, szerencsére egész normális.
Na de nem vagyok bukó sem, csak néha. Bemutatkozok neki, mert érzem, hogy iménti szavaim által újra emlékképek törnek fel és kezd ismét görcsbe rándulni testem. Hála istennek a durrogtatások alábbhagytak.
Szóval kínai, vagy valami olyasmi eredetű, bár még sosem hallottam olyan nevet, hogy Hendery. Különleges az biztos. Egy gondolat ugrik be, amire aztán a bemutatkozását követő kérdése is rámutat, ám mielőtt válaszolnék, orromhoz kapok, mert olyan érzésem van, mintha folyna a taknyom. Mikor ujjamat orrlyukamtól elemelem, meglátom, hogy vérzik. Ahh... Valahol van zsebkendőm.
- Nem volt választásom, mint jönni. A családom meglehetősen gazdag. Nem tudom, mond-e neked valamit az a szó, hogy chaebol, de ha igen, nos, mi azok vagyunk és lényegében az üzlet miatt költöztünk. Mondjuk nincs a várossal bajom, eddig nem volt legalábbis, jól lefoglal az egyetem. - Persze nem akarok egy kishercegnek tűnni, meg sosem villogtam a pénzünkkel, csak azért mondom el, mert így tán jobban átérzi, hogy ha a családfő azt mondja, menni kell, akkor menni kell. Míg beszélek, kotorászok kabátzsebemben és ujjaim közé akad hamar egy zsepi. Gyorsan az orromhoz tartom, úgyhogy a mondandóm második fele egészen orrhangon hallatszik.
Inkább visszaülök a fal tövébe, tényleg nem akarom megerőltetni a lábam, felesleges lenne állni tovább. Örülök, hogy beszélgetünk, így legalább nem annyira félelmetes a helyzet, mint egyébként az, nem merek kinézni az ablakon, még a végén észrevennének. A távolból már hallatszódnak a szirénák, melyek most a megváltást hozzák. Borzasztó, hogy tudom, ha kinézek az utcára, vagy esetleg kimegyek, hullák fekszenek szerteszét, ezt én nem tudnám feldolgozni, csapdában vagyok itt fent, de igyekszem nem így felfogni. Próbálom megőrizni hidegvérem, noha rendesen zakatol a szívem, testemről nem tűnik a libabőr. Egy forró zuhanyt szeretnék, Christophernél, igen, ott a szobájában, aztán szorosan a karjaiba bújni.
Megfordul fejemben, hogy esetleg felhívjam, hogy jöjjön értem, aztán következő másodpercben virtuálisan pofán verem magam. Isten őrizz, hogy felhívjam és idejöjjön, erre a veszélyes helyre. Az elkövetők még egészen biztosan szabadlábon vannak, vér van mindenütt, meg amúgy is... van neki elég dolga és nem akarnám, ha miattam aggódna.
Felkavaró gondolataimból Hendery hangja ébreszt fel. Lehet egy kicsit elbambultam magam elé. Figyelek rá, hallgatom, hogy mit mond és megjegyzem magamnak, hogy mennyit tud beszélni. Ilyen lehetek Chrisnek, szegény... Persze azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy pánikhelyzet van, lehet Henderynél így bukik ki a stressz, míg nekem ellenkezőleg, képes vagyok magamba fordulni, összekuporodni, karjaimba ejteni fejemet és remegve imádkozni míg valaki rám nem talál. Valójában szerencsés vagyok, hogy itt van velem.
- Szívesen tanítalak koreaira, de nem kell érte fizetned, hacsak nem ragaszkodsz hozzá - mondom kissé nyúzott arccal az állapotok miatt. Már tudja miért nem kérek pénzt, bár szó mi szó, hogy saját kasszám még nem nagyon van ami jogilag is csak az enyém lenne. - Nekem csak jó, ha van egy kis elfoglaltságom az egyetemi órák mellett. - Kell egy alibi, amire ráfogom, hogy miért nem megyek haza és így talán enyhíteni tudom a gyanút, hogy lebukjak családom előtt Christopherrel. Egyszóval pont kapóra jön, win-win helyzet és csak azért nem ugrok ki örömömben, mert épp igyekszem, hogy ne kezdjen el újra remegni testem a megérkezett rendőröktől.
- Nagyon pöpecül meg fogsz tanulni koreaiul, ezt ígérhetem és a főnököd is büszke lesz rád - mosolyodom végül el biztatóan, hogy érezze, nem miatta vagyok levert. Gyorsan elő is kapom kicsit ázott telefonomat és Hendery felé nyújtom, hogy írja be a számát, mert ha innen mi elmegyünk, lehet sose tudnánk máskülönben megtalálni egymást. Nyújtott karral látszik igazán, mennyire görcsös még testem. Hogy lazítsak rajta, ténylegesen is összébb kuporodom felhúzott lábakkal és jobban magamra terítem a zakót.

-Nem tudom, de szeretnék az lenni. –mondja kicsit halkabban, miközben betakarja a zakójával. Nem éppen a legmárkásabb darab, de az árához képest ez volt a legnormálisabbnak mondható. Reményei szerint, majd a legközelebbi fizetésből már vehet egy jobb minőségűt, addig neki ez is megteszi. Valahogyan ez a fiú az öccsére emlékezteti. Talán mert elég finom vonásai vannak a másiknak, mondhatni elég babás az arca, akárcsak az ő kis göndör fürtű, széles vigyorú törpikéjének. Mellesleg az asztma is közös vonás bennük. Talán ez is hozta elő belőle az apáskodó és aggódó énjét, vagy alapból ez az egész helyzet. Igazából, nem is érzi, hogy sokk hatás alatt lenne a látottak miatt. Lehet, hogy majd csak később jön ki rajta, lehet, meg se kottyan neki. Ilyenben még sosem volt része, de meg sem rezzen, ahogy visszaemlékszik a dolgokra. Ennyire megszilárdította volna az otthoni szigor?

Elmélkedéséből a másik szisszenése ugrasztja ki. Látván, hogy felállt a másik és elkezdett járkálni újra aggodalommal tölti el. Pihentetnie kéne a lábát. Meg úgy alapból se kéne nagyon mozognia egy ideig. Majd ő intéz mindent, maradjon csak a seggén a másik. Jelzi is a számára az aggódását, de mintha meg se hallaná a másik. Hát legyen, de utána ne nyafogjon, ha nem viszi le innen.

Bocsánat kérését elfogadja és megpróbálja ő is körül írni a helyzetét, de kezdi látni, hogy valamit már megint rosszul mondhatott, mert kezd érezni magán azok a tűszúrásokat, amiket a másik a szemével szór rá. –Ne kapd már fel megint…. – nyüsszentve húzza is be a nyakát. Lehet, jobb lenne, ha meg se szólalna, mert bármit mond, az nem éppen a legmegfelelőbb. – Nem gyanúsítalak én semmivel se… Csak nekem ilyen még véletlenül se jutna eszembe. Nem akartalak megint megbántani. Igazad van, és tényleg megeshet az ilyen, anélkül is, hogy az illető meleg lenne. De azért nekem is fájt ám ez a meggyanúsítás. Nem akartam személyeskedni, semmi közöm a vonzódási körödhöz, csak na… S tény, hogy túl finomak a vonásaid, de ezt ne vedd sértésnek. Szerintem egész cukin nézel ki, csak itt Amerikába, ez nem éppen a hetero kategória…. Jó, talán én se vagyok a legférfiasabb kinézetű pár férfi mellett, így hiba lenne emiatt ítélkeznem. – motyogja lehajtott fejjel, mert tényleg nem sértésnek szánta, csak hát túl őszinte és nem bírja visszafogni magát néha. Vagyis úgy mindig. De reménykedik abban, hogy a másik is lehiggad és túl tudnak lendülni ezen a témán. Neki aztán mindegy, hogy mi a másik, neki ez amúgy se számít. Ha Ő kedves vele, akkor felőle a lámákat is szeretheti bensőségesebb módon, ő nem szólna bele abba sem.

Vicces, hogy fizikailag simán megvédi magát, akár még egy fegyverrel is szembe merne menni, de ha valaki leszidja, vagy csak ráordít… Elég érzékeny a lelkivilága, így nehezen viseli az ilyesmit. Reméli, a mai napon nem kap többet. Bár, ez attól is függ, hogy meddig kell itt maradniuk, mert ha emiatt késik még a munkából is, akkor Christopher tuti leszedi a fejét, s még meg se magyarázhatja neki a történteket, örüljön, ha nem rúgatja ki tiszteletlenségre hivatkozva.

Miután mindenki kikiabálta a lelkét, túlesnek a bemutatkozáson is. Szóval Aiden-nek hívják. Biztos benne, hogy nem ez ám az igazi neve, főleg hogy még alig él itt egy ideje. Jó, ha ennyire szőrszál hasogatóak akarunk lenni, akkor Hendery se a pontos nevét adta meg, csak azt amit az itt élő népség is ki tud ejteni. Amúgy is egy érdekes összhatást kelt, hogy a neve egy része kínai egy része meg francia. Igazából már magát a Hendery nevet se tudja, hogy melyik nyelvhez sorolja. Soha sehol nem láttam még a saját nevét és a google is minden hasonlót felhoz rá csak ezt nem. Azért a hivatalban is megszenvedi a dolgot néha, mikor hatszor elkell mondania, hogy nem Hendry, sőt még csak nem is Henry, hanem Hendery. Ő arra következtet, hogy az anyja nem tudta normálisan kimondani az apja nevét, ami annak megtetszett és innen meg is született ez az egyedi változat. Örül is neki piszkosul, főleg, hogy a kínai nevével se megy semmire, mert abból meg simán gúnyt űz minden tudatlan amerikai. Nem csoda hát, ha kicsit alakított a nevén. Ugyan nem szereti keresztnevét és az apai vezetéknevét sem, még is egy emlékként tekint rá, így nem akart teljesen megválni tőle.

-Chaebol, chaebol, chaebol…. – ismételgeti, ízlelgeti a szót. Mintha valahol már olvasott volna róla, de hogy az mit is jelent… - Ne nevess ki kérlek, mert szerintem hülyeséget fogok mondani, de ez nem azt jelenti, hogy valamilyen nagy, nevesebb család leszármazottja vagy? Vagy csak simán gazdagot jelent? – pislog rá tanácstalanul, mert maga se tudja, hogy mennyire ökörség az amit ő mondott. Mindenesetre, akkor egy gazdag fiúval van dolga, megint. Mondjuk, ő kedvesebbnek tűnik, mint az átlag. Már az ordításokat leszámítva. Nem is tudja, hogy vele jobban járna e, mint Chris-szel. Biztos Aiden-ben is találna valami kifogásolhatót egy idő után. Mindenesetre cukinak tartja a hangját, miután a zsepit az orrához nyomta. Őt miért sem kaphatta meg testvérként a nővére helyett?

Miután megtudta azt az információt, hogy a másik gazdag, szégyelli is magát, amiért ő pénzt akart neki ajánlani. De hát ingyen mégsem járhat órára hozzá. Valamit adnia kell érte. Ez így fair. – Annak csak örülni fogok, viszont valamit mégis csak illene adnom érte. Ha már pénzt nem is, biztos van valami más, amiben kiegyezhetünk. –mosolyodik is el végül a másik hatására és mivel a másik úriember, ezért már két kézzel és kissé meghajolva veszi is el a telefonját, hogy belepötyögje a számát, aztán megcsörgesse magát, hogy neki is meglegyen. –Merre indultál? Ha gondolod inkább elkísérlek, nem szeretném, hogy útközben legyen veled valami.

Mentségemre szóljon, hogy ezúttal sikerül megőriznem a hidegvéremet és nem emelem fel a hangomat, de úgy érzem, hogy megjegyeznék egy-két dolgot, vagy éppenséggel hozzátennék azokhoz. Az nagyon is világosan lejön, hogy meg sem fordultak a fejében olyan rettenetes dolgok, amik nekem a pánik miatt igen és ez mellesleg nagyon meg is nyugtat, mert tudom, hogy jó emberrel van dolgom. Semmi rosszindulatom nincs ellene, ám ha valamivel nem, vagy csak részletesen értek egyet, akkor nem hallgatom el általában az érveimet, vagy ha ezt teszem és inkább meg se szólalok, akkor ott már nagy a baj. Bár nem tudom, hogy jelen esetben lehet-e arról nyilatkozni, hogy mennyire kicsi, vagy éppen nagy a gond, ezt megteszik helyettünk a kintről beszűrődő zajok, melyek nem hagyják, hogy gyomrom is nyugovóra térjen.
Sosem fájt a tény, vagy szégyelltem volna másoknak elmondani, hogy mi vagyok, leszámítva természetesen apámékat, akik egy teljesen külön témát jelentenek ebben az esetben és nagyon hosszan el tudnék rajtuk tanakodni, viszont valamiért most bánt, hogy ennyire lazán kinyilvánította, hogy szerinte meleg vagyok, talán szívem mélyén ez bánt, igen, bánt, de nem haragszom rá, nincsenek ellenszenves gondolataim iránta. Tényleg örülök, hogy eszébe se jutott semmilyen rossz cselekedet velem, ez ismételten jó érzésekkel tölt el, valamint magamba szállok és együtt érző arccal jelzem neki, hogy megértettem, elfogadom és igaza is van, de jobb lenne, ha itt meg is állna ez a beszélgetés és nem fecsegne tovább. Nem tudom eldönteni saját magamban sem, hogy mennyire érzem negatívnak, vagy inkább semlegesnek a cuki jelzőt, de elég kellemetlenül érint, hogy ilyet mond rám, ennyire nyíltan, mikor láthatóan nem vagyok tíz évvel fiatalabb nála.
Ahogy ismét csend lesz, úgy érzem, mintha két órát teniszeztem volna: már-már elfáradok. Hideg patak vize csepereg a magasból egyenesen rám és egyből el is párolog bőrömről, amint elérnek engem a cseppecskék, agyamban összecsomózódnak az idegsejtek. Most mi történik? És ami még inkább kérdés: erre most hogyan kellene válaszolnom? Jaeminként szerintem megint felhördülnék és hasonló hosszúságú monológot tartanék arról, hogy még csak alig ismer, ne dobáljon rám ennyi jelzőt, mert egy, lehet esetleg nincs igaza (valójában de); kettő, nem tudhatja, hogyan érintenek engem a legapróbb szavai is. Úgy döntök, jó fiú leszek és felveszem a chaebol maszkomat, hogy fapofát erőltessek magamra. Közelebb lépek felé és vállára teszem kezemet gyengéden.
- Lehet egy ártatlan kérdésem? - nézek rá és tudom, hogy most olyan arcot vágok amit nem szeretek Chrisen látni, egyszerűen érzelmektől mentes vagyok.
- Kerültél már bajba a szád miatt? - teszem fel a kérdést még igencsak komolyan és szerintem érti mire gondolok, de nem akarom sokáig megtartani ezt az amúgy is utált maszkot. - Hát én is! - mosolyodom el valahogy az őszinte bajtársiasság és a szomorú elégikus történet közti mosollyal és ezzel jelzem, reményeim szerint stílusosan kifejtettem, hogy sokat beszél, olyat amit lehet inkább nem kellene kimondani, erre esetleg a későbbiekben vigyázzon, pont ahogy velem is, mert sajnos igen, én is pontosan ezen rossz tulajdonság miatt szenvedek és képes vagyok szándékosan, ritkább esetben nem szándékosan vérig sérteni vele másokat, ha nem éppenséggel engem perzselnek előbb porig, noha ezidáig erre csak apám volt képes.
De most, hogy ezt a kis közös tulajdonságukat tisztáztuk, ami egyértelműen arra enged következtetni, hogyha találkoznánk még valaha és esetleg huzamosabb időt töltenénk együtt, akkor lehet számítani rá, hogy időnként szétmarjuk egymást, aztán mosolyogva ülnénk le tovább kártyapartizni. Mint ahogy épp most, ha már ennyire szuper dolgok derültek ki rólam, a baba pofim mellett talán nem bánja, hogy be is mutatkozzam és definiáljam kilétemet egy kicsit más oldalról is.
- Ha a nagy, nevesebb család alatt egy olyan családot értesz, akinek gazdasági és némi politikai hatalma van, akkor igen. - Szerintem egyébként jót mondott, de biztos ami biztos, pontosítok. Kicsit elgondolkodok, hogy mennyire tűnik ez hivalkodónak, de végül is nem rólam van szó, hanem a család fejéről, apámról és köréről, én nem szoktam büszkélkedni ezzel, vagyis szeretnék magamra így gondolni. Aztán persze lehet, hogy tetőtől talpig bennem van a sznobizmus és ebben a pillanatban is így viselkedek, ez nem szándékos.
Szuper, vérzik az orrom. Egyébként szerencsém, hogy meg sem kottyan a vér látványa, nem úgy, mint maga a halál és hullák gondolata. Nekem a kettő általában nem függ össze, a vér nagyon jó és fontos része az embernek, ráadásul még nagyon király színe is van, a halál, nos, az egy nagyon szörnyű dolog, ha nem természetesen történik meg.
Leülök vissza a helyemre, úgy tűnik Hendery sem talált semmi ülőalkalmasságot, de semmi vész, nincs bajom a földdel. Érzem, hogy újra kezd emelkedni a pulzusom, úgyhogy előszeretettel hallgatom inkább társamat, mindent megadva neki, hogy elterelje rossz gondolataimat. Szívesen tanítom koreaiul beszélni, már úgyis van némi gyakorlatom a tanításban, mert sokat korrepetálom a szaktársaimat a tárgyainkból. Továbbá, valóban örülök, ha minél több indokot szerzek, amivel leplezni tudom, hogy miért nem otthon vagyok.
- Legyél akkor az alibim - nézek rá alig látható lelkesedéssel. - Nem szeretek otthon lenni, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a szigorú családom borzalmasan megbüntetne, ha rájönne, hol töltök a napjaimból több órát, úgyhogy jól jönne egy személy, akire hivatkozhatom, hogy épp kivel vagyok, miért vagyok vele, vagy hogy hol vagyok, még ha valóságban nem is ez történik. Számíthatnék ebben a támogatásodra? - Ez nekem hatalmas segítség lenne, bár megértem, ha tartózkodik egy chaebol család esetleges haragjától. Közben nem kerülte el figyelmemet, hogy miként vette el a telefont tőlem, de mivel épp lelkesen meséltem fantasztikus ötletemet, így elmaradt részemről a reakció, miszerint nem kell így viselkednie.
Kérdésére egy kicsit karót nyelek, főleg, hogy eszembe jut Christopher.
- Pontosan arra a helyre, ahová nem lenne szabad mennem - vigyorodom el felfelé nézve rá, miközben visszaveszem a telefonomat, tudván, hogy már kölcsönösen tudjuk a másik számát. És nem, a furcsa és abszolút tilos megnevezések nem azt jelentik, hogy titkos életemben pornót forgatok, vagy drogokat árusítok, ettől függetlenül...
- Öhmm, ha nem bánod, inkább egyedül mennék - felelem csakugyan mosolyogva, de csak mert lehet nagy baj lenne, ha egy velem közel egykorú fiúval jelennék meg Christophernél. - Ne értsd félre, nem ellened szól. Mondjuk egy darabon esetleg elkísérhetnél, például a taxiig, mert félek, nem tudnék egyedül erre az utcára kilépni - gondolom meg magam, illetve pontosítok és ezt követően már tárcsázom is azt a számot, amin az imént még a taxit hívtam. A szirénák zaja mellett igyekszem meghallani, hogy mikor szólnak bele.
- Halló? Igen, Aiden Lee vagyok... Biztosan hallottak róla, hogy pont a megadott találkozási helyen fegyveres támadás történt, ezért fedezékbe kellett menekülnöm. Csak azért hívom, mert még állna a rendelés és amint tudok, megyek. Gondolom helyszínelés miatt lezárták azt az útszakaszt, úgyhogy mi lenne, ha találkozhatnánk aa... ööö... Melyik ez a mellékutca? - nézek szélsebesen Henderyre, mert ő hozott ide, remélem kisegít ebből a bajból.

Hendery egy ártatlan jó lélek, kivéve, ha a szájáról van szó. Egyszerűen sose tudja hol a határ. Először alig beszél, aztán ha feloldódik, akkor nagyon sokat és nagyon gyorsan, ami miatt még ideje sincs gondolkodni, így sokszor kibukik a száján egy-egy olyan mondat, vagy szó, ami jobb lett volna, ha bent marad. A mostani helyzet is hasonló, nem figyeli, mit mond pontosan és, hogy azoknak a szavaknak milyen súlyai is lehetnek, csak mond mindent, ami az eszébe jut mentségként. Talán meg kéne fogadnia Christopher tanácsát és úgy kéne végeznie a dolgát, hogy utána ne kelljen magyarázkodnia, mert attól nem, hogy jobb, de még rosszabb is lesz a helyzet. Aiden kérdéseire először meg is fagy benne a vér, mert akkor valamit megint rosszul mondott. De csak aprókat bólint rájuk válaszként és legszívesebben nyüszítve rohanna is be a sarokba, a másik arckifejezése miatt. Nem sok jót sugall. Olyan mintha a főnökét látná maga előtt. Az összes koreai emberke ilyen fura? Szinte semmit se mondhat már nekik az ember anélkül, hogy azt ne vegyék szívükre? Vagy csak neki sikerült 14 év alatt felvennie azt az undorító amerikai stílust, amit amúgy ő sem szeret. Igazából nem is érti, hogy mit keres itt, hiszen már magáért felel, visszamehetne szülőhazájába is.

Nem tudja, hogy most ez a mosoly jót jelent e vagy se, de egy pillanatra elgondolkozik azon, hogy nem százas az ürge és jobb lenne most itt hagyni, ha már ennyire nem szereti a hangját hallani. De a fene enné meg azt a jó szívét, ami nem tudja teljesíteni ezt a parancsot. Meg a másik arcát is, amiért ennyire hasonlít a testvére arcához. Esküszik, hogy olyan mintha őt látná felnőtt kivitelben. Ezek után még szép, hogy vele marad, de megfontolja ezentúl, hogy merjen- e megszólalni. Ilyen természet mellett nem igen lesz barátnője, vagy ha lesz is, már megvan, hogy a papucs szerepét fogja betölteni ezzel a viselkedésével. Talán majd ez a fickó, meg a főnöke segít ebben egy picit, hogy ne mindig csak a fülét farkát behúzva hallgassa, ha valaki megemeli a hangját, vagy szúrósan néz rá.

A chaebol definícióját hallva, próbálja összeegyeztetni a gondolataival, hogy van e némi hasonlóság a kettő között. Arra kell, hogy jusson, hogy van hasonlóság, de ő nem pontosan erre gondolt. De ezek szerint, akkor Chris is eféle lehet. Márpedig, ha Chris-szel úgy kell bánni, ahogy, akkor Aiden is hasonló tiszteletet követel. Vajon azért szabad tegeznie? Csak tán! Hiszen, ha nem lenne szabad, már biztos azért is besértődött volna, vagy említette volna. Vagy ez egy teszt lenne? Kezdi összezavarni a káposztalevet az agyában. Mindenesetre megpróbál kicsit udvariasabban viselkedni vele, azzal rosszat biztos nem tesz.

A vér látványától kissé elsápad. Na, nem azért, mert nem bírja a látványát, csak ha vérzik az orra az nem biztos, hogy jót jelent. Mármint, szinte agyon taposták, lehet agyrázkódása van. Na meg a lábát is lehet meg kéne nézetnie. Nem kéne látnia egy orvosnak? Érdekes módon stressz helyzetben könnyen veszi az ilyen akadályokat, de így hogy lenyugodtak a dolgok, most minden olyan komolynak tűnik a számára, mintha csak meglőtték volna a másikat. Szívesen szólalna is meg az ügyben, de már nem mer, nehogy megint leszedje a fejét, túlzó aggódása miatt. Ráadásul még csak egy pléddel se tud szolgálni a másiknak.

-Az alibid? – vonja föl a szemöldökét. Na, ilyen se volt még. Kezdjen aggódni, hogy miben sántikál a másik? – Persze, amennyiben legális dologról van szó és nem valami rossz dolog miatt tartom neked a hátam. –pislog rá kissé gyanakodva, nem szeretne semmi rosszba részt venni. De persze szívesen segíti ebben az órákért fejében, ha olyan dologról van szó. –Nem kéne előbb egy kórházba beugranod? Csak a biztonság kedvéért, hogy tényleg nincs e baj? – kérdi aggódó hangon, miközben úgy adja vissza a telefont, ahogyan azt elvette. –Rendben, szívesen elkísérlek addig, ameddig csak szeretnéd. Ha nagyon fáj a lábad még viszlek is. – mosolyog rá bájosan, mert ezen ne múljon. Aztán csak a falakat nézegeti, míg a másik telefont intéz, kicsit el is bambul, így ijedten ugrik meg a kérdésre. –Ööö, mindjárt mondom… - azzal a lendülettel szalad is az ablakhoz, hogy kidugva a fejét megpillantson valamilyen jelzést, mert eddig hiába járt erre, nagyon nem figyelte az utca nevét. De mivel a tűzlétra betakar, így fogja magát és kiugrik rá, hogy keressen egy olyan szöget, ahol minden jól látható, majd mászik is vissza, hogy mondja helyzetet. -118. utca, a nem olyan rég leégett Kristály lakópark sarkán, észak-keleti irány. – hadarja is, majd leporolja magát, de ezzel a mozdulattal csak koszosabb lett, ugyanis szépen magába törölte ezzel a koszt. Na, már csak ez hiányzott. Tiszta retek az arca és a ruhája, a haja se éppen a legjobb és ránézve az órára, már húsz perc késésben van. Egy kisebb szívinfarktus kerülgeti is és azon gondolkozik, hogy most mitévő legyen. Így nem állhat Christopher elé. Nyüsszentve fordul is a másik felé, amint az végzett a telefonálással. –Ha te egy mogorva főnök lennél, mikor lennél dühösebb? Ha az alkalmazott így jelenne meg késve –mutat végig magán – vagy akkor, ha húsz perc késés után telefonálna be, és rosszullétre hivatkozva kérne egy szabad délutánt, de cserébe vállal túlórát? – bár, egyik se jó, de valamelyik biztos kevesebb szidással járna. Annyi ideje már nincs, hogy rendbe tegye magát, még akkor se, ha taxival megy. Ez már régen veszett ügy. –Ahj, tuti megkopaszt bármelyiket is választom….

Nagyokat bólintok, ahogy visszakérdez az alibira, tudom, hogy most értelmezi, hogy vajon mi az istent akarhatok tőle, megérteném mert általában nem ilyen fizetséget szoktak kérni egy mezei nyelvoktatásért, de én hiszem, hogy ez kölcsönösen jó lesz, elvégre nem tudnék így hirtelen összeget mondani, de úgy hallottam, hogy egy nyelvtanfolyam nagyon drága és akkor is égne a pofám, hogy pont én kérném el tőle, ha csak a felében egyeznénk meg.
- Apámnak illegális, mindenki másnak nem - mondom őszintén, de azért ez nem egy olyan téma, amit el lehetne viccelni, úgyhogy inkább teljesen meg akarom nyugtatni. - Ne aggódj, nem lesz gond. Ha elfajulna a dolog és az apám olyat tenne, ami hatványozottan nem helyes, akkor úgyis eléd ugornék, sosem hagynám, hogy az én hibámból sérüljenek a barátaim. - Na, most biztosan nagyon jól megnyugtattam, bár tényleg a legrosszabb az lenne, ha megkörnyékezné pár fekete ruhás koreai fazon és rajta keresnének engem, testi sértést biztosan nem kapna, apám is csak a gazdasági ellenfelére emelt fegyvert, másra nem, azt az esetet sem emésztettem még meg. Ami Henderyt illeti, ha kiderülne, hogy nem is őt tanítom, hanem Christopherrel smárolok, akkor eléggé gutát kap tőlem és magasról fog tenni Hendery létezésére. Én halott leszek, ez tuti.
Ez a félelmem múlthét óta sokszor előjön, de eltompul az ideológiám mellet, miszerint nem érdekel, hogy mit fog tenni, szeretem Christ, a legnagyobb riválisának fiát, tagadjon ki, legalább hivatalosan is átköltözhetek hozzá, vagy lakbért fizetek magamnak. Természetesen nem ennyire egyszerű, hatalmas lelki következményekkel járna, ha ez megtörténne.
Kórház. Igaz, lehet ki kellene vizsgáltatni magam, mégis csak eltiport egy csoportnyi menekülő ember, de jelen pillanatban azt érzem, hogy nem tenne jót nekem, ha csodás karok helyett hideg fehér falakat kapnék. Élek, a kórház ráér, most már nagyon-nagyon hiányzik Christopher, jobban is, mint a merénylet előtt. Van bennem egy olyan érzés, hogy most elsőként minden szerettemet meg kell látogatnom, mert sosem tudhatom, hogy látom-e még őket máskor is.
- Talán később, előbb családias közegbe akarom helyezni magam, most erre nagyon szükségem lenne - szipogom szomorúan, még megcsap a vér szaga, úgyhogy inkább visszahelyezem orrlyukamhoz a zsepit.
- Köszönöm! Tudok járni, menni fog. Neked biztos nincs semmi bajod? Utólag se jelentkeznek esetleg poszttraumás tünetek? - Neurológusnak szeretnék menni, jócskán utána néztem a pszichológiai és egyéb idegrendszeri szindrómáknak. Ismerem annyira magamat, hogy ezt az állapotot én még nem értem el, mert szándékosan terelgetem el gondolataimat a mentők, fegyverek és holttestek világából.
Gyorsan felhívom a taxis logisztikust, hogy egyeztessek vele újabb koordinátákat, bár a legnyilvánvalóbb kérdésére pont nem vagyok felkészülve. Reményekkel telt szemekkel nézek Henderyre, hogy ő tudja-e hol vagyunk, mire hatalmasakat pislogok ahogy követem őt szememmel miként kidugja fejét az ablakon, én már erre sem lennék képes ilyen lelki állapotban, de ő kétségtelenül nagyon erős! Aztán megfagy bennem a vér, mikor látom, hogy kiugrik az ablakon, majd nem sokkal később hozza is a választ. Azta! Hát ő egy igazán jó asszisztens lenne!
Pislogok párat kikerekedett szemekkel, a frászt hozta rám, már azt hittem, baja esik!
- Ööööö, 118. utca, a nem olyan rég leégett Kristály lakópark sarkán, észak-keleti irány... - ismételem meg a kapott helyismertetést igazán szorgosan és precízen, majd elköszönök és lerakom a telefont. Feltápászkodom a földről, még vállamra terítve azért Hendery zakóját. Ahogy magára int, jelezvén, hogy nagyon koszos, én is végignézek rajta, felmérve, hogy hát igen, tényleg nagyon koszos.
- Ha én lennék az a morogva főnök... - kezdem igazán lelkes boldogsággal, mert régen nagyon is ez akartam lenni, meg igazából ezt is várták el tőlem odahaza, de mint látszik is, sosem lesz belőlem az, amiért mai napig titkon igen szomorú vagyok. - ...akkor mindkét esetben repülnél a cégtől még mielőtt mondandód végére tudnál érni - fejezem be egész rekedtes hangon, aztán mögé lépek és elkezdem leporolni az ingét.
- De ne aggódj, nem vagyok se mogorva, se főnök - mosolyodok el amolyan jól szórakozó módon, egészen biztosan nem ilyen szigorú válaszra várt.
- Valószínűleg... - jegyzem meg továbbra is frappáns őszinteséggel a megkopasztásra, de mit hazudjak? - De ha rám hallgatsz, mondd el konkrétan az igazat, az lesz a legjobb, akkor ha tényleg jó főnök, még szabadnapot is ad, hogy feldolgozhasd a történteket. Vagy hogy vegyél magadnak egy új inget - nyomom meg az utolsó mondatot, melyet az előbbi szavaimmal ellentétben már nem monoton hangsúllyal ejtek ki. Rápillantok a rajtam lévő zakójára, le is veszem, hogy azt is megnézhessem, mennyire szedtem le vele a még megmaradt vakolatot, kentem össze epres turmixxal, vagy ilyenek. Hát... inkább kabátom belső zsebébe nyúlok és előhúzok belőle annyit, amennyi egy nekem való, ergo márkásabb öltöny-szettre elég. Nem hordok magamnál általában ennyi készpénzt, de történetesen a napokban terveztem venni magamnak pár dolgot és kényelmesebben fizetek így.
- Tessék! Ne ellenkezz, fogadd el, ez a minimum, hogy megmentetted az életem... kétszer. Biztosan értékelni fogja a mogorva főnököd, hogy vadi új, márkás szettben tiszteled meg őt - nyújtom felé a pénzt addig, amíg el nem veszi, nincs más lehetősége, nem éri meg velem veszekedni, ezt már tudja.
- Bocsi a zakó miatt - pillantok a ruhadarabra bűnbánóan. Amint lerendeztük ezt a dolgot, hallgatózok, hogy hol tarthatnak a mentéssel. Szerintem még nem végeztek. Nem tudom, hogy kész vagyok-e kimenni, de nem bírok többet itt lenni és nem Hendery miatt.
- Lassan itt is a taxi - húzom fel vállamat nyakamhoz, testem minden porcikája ellenzi, hogy kimenjek, nagyon félek tőle, de egyszer úgyis el kellene hagyni az épületet.

Boldog, hogy végre talált egy nyelvtanárt, aki rá is ér, annak meg még inkább, hogy fizetnie se kell érte. Ám, ez az alibi dolog felettébb gyanús neki. Ilyet nem sűrűn szokás kérni. Hirtelen egy csomó rossz jut az eszébe, de aztán végig mérve a másikat rájön, hogy belőle még azt se tudja kinézni, hogy egy szúnyogot bántana. Jó, persze, azért nem akar első látásra ítélni, hiszen az előbb is Ő emelte fel a hangját és bizonyította be, hogy a porcelán kinézet alatt erő is lakozik, csak húzza fel valaki. De valahogy illegális dolgokat nem tudna kinézni belőle, így annyira azért nem bánja a dolgot. –Barát? – vonja fel a szemöldökét. Igazából több dolgot is kitudna emelni ebből a mondatból, de a barát szó ütette meg a legjobban a fülét. Szóval, ők akkor most azok? Létezne, hogy egy gazdag srác ne csak szánalomból tartaná maga mellett, mint barátot? Talán nem kéne ezt annyira komolyan vennie, hiszen, az előbb jelezte, hogy mennyire is idegesítő a számára Heny folytonos szövegelése, akkor biztos nem gondolta komolyan. –Ha gondolod, lehetek a testőröd is. Inkább engem érjen utol az apád haragja, minthogy elém vetődj. Hidd el, nekem meg se kottyan, és simán megvédem magam, anélkül, hogy kárt tennék benne. – Szívesen mondaná, hogy elég törékenynek tűnik, jobb, ha ezt nem erőltetik, de nem akarja felhúzni megint. Pedig csak rá kell nézni, olyan, mint egy szép és aranyos porcelán baba. Most ezek után higgye is el, hogy nem törik össze egykönnyen? –Apukád ennyire erőszakos? – aggódva pislog is rá. Borzalmas a lelki terror is a családban, de azért a testi se sokkal jobb. Bár tény, hogy ő személy szerint azt jobban tűrné. – Ha gondod lenne otthon, nyugodtan hívhatsz… - jegyzi meg halkan. Szívesen befogadja a szobájába, úgy sincs mit szégyellnie benne, egész szép lakásban laknak. Biztos nem akkora palotában, mint Aiden, de azért talán az is megtenné a számára. Majd ő akkor alszik a tesója szobájában, nagy kaland. Csak reméli, hogy akkor éppen senki se szeretne drámát rendezni a vendég előtt.

Családias közeg. Akkor csak az apja lenne egy vadállat? Hm, szerencsés. Mármint, nem, nem az, de kevésbé szerencsétlen, mint Hendery. – De mindenképp menj el egybe. Úgy hallottam, hogy az agyrázkódást se lehet azonnal észlelni, de később okozhatnak gondokat… Azt mindenképpen meg kéne nézetned. – sóhajtja, bár fogalma sincs, hogy mennyire érdekli a másikat, az ő aggódása. Elvégre, már biztos idegesítő hallgatni egy ideje, de ő csak jót akar neki. – Poszta-mi? – vonja fel a szemöldökét. A trauma szót érti, de korántsem biztos, hogy ennek a szónak köze van az általa ismert szóhoz. Jobb hülyének tűnni, mint akként meghalni. Amúgy se orvos, honnan kéne tudnia, hogy az mi a fene?

Régen sokat járt erre, de sose figyelte, hogy ez melyik utca. Szerencsére se perc alatt kilehet ezt deríteni, így fogja is magát és csak úgy, mint ahogy anno a suliban tanulta a szekrényugrást, lendül is ki. Nem is érti a másik ijedt tekintetét. Csak a létrára ugrott ki, ha elvéti se esett volna nagyot. Szavaira, csak elkerekedik a szeme és fejben már kezdi is ásni a sírjának a gödröt, mert nem ilyen rövid pályafutást tervezett magának. De Chris biztosan hasonlóan fog dönteni az esetről, csak nem ilyen nagy vigyorral. Bár kitudja, elvileg nem bírja és szeretne megszabadulni tőle, még lehet vigyorogna is mellé. –Nem hiszem, hogy nagyon lenne ideje meghallgatni, vagy elhinni ezt az egészet. Lehet, csak azt hinné, hogy megint magyarázkodok, amit szörnyen utál a késéssel együtt. De azért reménykedem, hogy nem rúg ki. – ez az első rendes munkája, nem kéne elszúrnia egy hét után. Nem tervezett sokat panaszkodni, és nem is azért tette, hogy pénzt kapjon. Mégis most a másik egy köteg pénzt nyújt át neki, azzal, hogy vegyen ebből egy újat. Számára ez az összeg felér, az eddigi egyhavi fizetésével. Csak így csuklóból odaadja neki? Szinte el is áll a lélegzete az összeg láttán és csak pislog a másikra, hogy ezt tényleg komolyan gondolta-e? Félve veszi el a pénzt és ugyan meghajlást tervezett köszönetnyilvánításképpen, de valahogy még is úgy alakult ez a mozdulat, hogy a másik nyakában kötött ki. Nem erősen, csak finoman szorongatja, amíg észre nem veszi magát, majd bocsánatért esedezve húzódik el. Nem tudja mi ütött bele, senkit se szokott ölelgetni, főleg nem egy idegent.

-Előre megyek szétnézni, hogy mi a helyzet, addig maradj itt kérlek. – biztos, ami biztos alapon. Inkább ő sérüljön meg, mint egy fontosabb személy. Amin úgy látja, hogy tiszta a helyzet megy is vissza hozzá jelenteni és esetlegesen segíteni, ha szüksége van rá a kimászásnál, vagy csak hogy biztos lábakon álljon, és le ne guruljon a lépcsőn. A környéken szerencsére nyoma sincs a történteknek, de ha lenne, se engedné, hogy lássa. Szépen kivárja vele a taxit, még ajtót is nyit neki. –Akkor, majd írok, hogy tudjunk időpontot egyeztetni. – mosolyog kissé félénken, mert nem akarja nagyon zaklatni, de ha már felajánlotta, akkor miért ne? – Vigyázz magadra és menj el a kórházba! – adja meg az utolsó instrukciókat, majd csukja is be a taxi ajtaját, hogy ne tartsa fel.

- Bocsi, sokszor képes vagyok túlságos közvetlenségre, a későbbiekben szólj mindig, ha sok lennék ilyen téren - felelem eléggé szerényen, mert lehet a barát szó számára még túl korai, vagy csak én szeretem magamnak elhitetni, hogy új barátokra teszek szert, akár még egy ilyen kritikus helyzetben is. Vannak, akiket ez kifejezetten zavar, úgyhogy jobbnak vélem bocsánatot kérni.
Úgy értelmezem szavait, hogy elsődlegesen testi veszélyre gondol, ha apámat és másokat nézzük, márpedig ellenük kellene nekem az alibi. Nem ismeri még apámat, ez látszik, ahogy azt sem, hogy mekkora hatalma is van egy nemzetközileg is igen nagy cég vezérigazgatójának, jóformán félelemmel tölt el, hogy mennyire meg akar védeni, nagyon jól esik, ugyanakkor ahogy ő szándékozik megtenni, azt nem hagyhatom. Már nyitom számat a válaszra, hogy elmagyarázzam hogy mire is kell gondolni, mikor azt mondom, apám haragjától félek, mikor felteszi azt a kérdést, amire épp rá akarok világítani.
- Pont erre akarok kilyukadni... Semennyire. - Nem erőszakos apám, ezt sajnos ki kell nyilvánítani. - Gondolj csak bele, egy vállalat vezetője már csak azzal is egész cégét eltemeti, ha bárkire akár csak kezét is emeli. Nem teheti meg, nem mutatkozhat erőszakosnak senkivel sem, úgyhogy testi sértésről se eshet szó. - Nem akarom bevallani neki, hogy bár ez mind igaz, a saját fiát a saját szobájában, saját módszereivel attól még büntetheti és jól tudja, hogy már csak saját érdekemből sem fogom híresztelni a nagyvilágnak, hogy testi sértéseket is kapok. Ezt jól igazolja ez az alkalom is, nem akarom tudatni vele, nem akarok olyan színben mutatni magam.
- Az ilyen emberek sokkjátszmákkal érik el akaratukat és ez az, amit nem fogok hagyni, hogy ellened tegyen. Nem veszíthetsz semmit sem el miattam. - Így hát a testőr megnevezés helyett is inkább barátnak szólítanám.
- De tényleg nagyon köszönök minden felajánlást! - pillantok vissza rá egy hálás mosoly keretében.
Igaza van a kórházzal kapcsolatban, csak jelenleg egy cél lebeg a szemem előtt. Hevesen bólogatok az agyrázkódásra tett gyanújára. Ez a fiú tényleg nagyon aggódhat értem, csak tudnám, hogyan érdemeltem ki! Persze én is ugyanezt tenném a helyében, lehet inkább csak rokonlélekre találtam, valamilyen szinten.
- Ez így van. Ígérem bemegyek! - fogadom meg neki, mert kicsit kezdem azt érezni, hogy sose engedne el, ha nem ígérném ezt meg neki, meg hát számon tudja kérni rajtam, mivel egészen biztosan találkozunk még.
- Poszttraumás stressz tünetei - ismétlem meg kérdésemet, bár gondolom így sem érti jobban, vagy nekem nem tökéletes az angol kiejtésem. - Mindegy is, nem érzem semmilyen rendelleneset testileg, vagy esetleg lelkileg?

Telefonálás után kicsit szemügyre veszem a ruháját. De csak a ruháját! És igen, meglehetősen koszos, noha a koszt tán le lehetne szedni, a mocskot már kevésbé. Kétségtelenül egy mocskos harcias rosszfiúval van dolgom, aki nagyon menő, leszámítva a száját.  
- Lehetséges, de egy ilyen eseményt, amire te hivatkozol nem lehet semmisnek venni, az ő megítélése romlana vele, ha emiatt elküldene, míg nagyon jó benyomást szerezne a köztudatban, munkavállalói és mások szemében, ha még segítségedre is lenne egy ilyen nehéz helyzet után, természetesen ehhez az kell, hogy őszintén bevallj mindent - mondom, miközben tovább porolom ingét, nem sok sikerrel. Milyenekkel kell a vezetőnek lennie? Mondhatni ötéves koromtól erre tanítja a család a gyermekeit, cégvezető volt a nagyapám, jelenleg is CEO posztban van az apám és nővérem, míg valamilyen igazgatói szerepet tölt be bátyám és a szerelmem is. Még ha én magam elutasítottam haragból ezt a pozíciót, nem csak véremben van, de mindennapjaimban is.
Feladom az ing, illetve a zakó mentését, lehetetlenség, ide egy új kell. Még boldogság is átjár, mikor átnyújtok Henderynek számomra nem sok, ám becsülendő értékű pénzt, melyet bár kis habozással, de végül átvesz. Örömtelien vigyorodom el, jó érzés segíteni másokon és nem csak azért, mert megmentette az életem.
Kicsit megrezzenek, mikor nyakamba ugrik, nem számítottam rá, azonban annál jobban esik tőle. Magamhoz ölelem barátin. Nem kellenek ide szavak.
Lassan azonban ideje lenne indulni, a taxi egyébként is a közelben tartózkodott elméletileg. Most szívesen játszom a nyuszi, vagy a kisherceg szerepét, aggódóan bólintok, hogy menjen csak előre. Mikor jelez, engedem, hogy mellettem esetleg segítsen, ha borulnék, bár a járás megszokhatónak vélem, a lépcsők nagyon megterhelik bokámat és igencsak fájdalmat érzek, ám próbálom nem kimutatni. Végig teljesen leszegem fejemet, szinte csak saját lábfejemet merem nézni, nehogy rosszat lássak, bár hiszek Hendery megítélésében, miszerint tiszta a terep. Ettől függetlenül is nagyon félek. Félek kimenni az utcára, mert honnan kéne elhinnem, hogy nem ugrik elő valamelyik sarokból egy őrült és kezd el lőni?! Sietek ahogy bírok, bár érzem, hogy pánikom kezd visszatérni, s feltehetőleg beképzelem, de mintha érezném a vér szagát orromban, mely tán már nem saját abbamaradt vérző orrom miatt lehet. Még hasítja fülemet a szirénaszó, mikor beülök a taxiba. Egyből lehúzom az ablakot és Hendery felé nézek sápadtan.
- Rendben - nyelek egyet. - Hendery? Tényleg nagyon hálás vagyok! - már csillognak is rémült szemeim, s úgy érzem, nem tudom eléggé kifejezni köszönetemet.
- Hisz megígértem. Te is minél előbb hagyd el a terepet, jó? - aggódó tekintetem nem csillapodik, ám ideje indulni.
- Szia! - intek ki még neki, majd brutális gyorsasággal húzom fel az ablakot, hátha az üveg meg tud védeni a lövésektől, igaz tudom, hogy nem feltétlenül. Az úton elbőgöm magam. Nem hangosan, mindössze vöröslő szemeim ontják magukból szüntelenül a könnycseppeket. Hálás vagyok, amiért a taxis is abbahagyja a kérdezgetést miután rájön, hogy egyre sem tudok megnyikkanni. Csak bámulok a ki az ablakon és mélyeket lélegzem szándékosan, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg érzem-e, hogy megemelkedik mellkasom, hallom-e szívem dobogását, vagy már rég élet-halál között küzdök valamelyik kórházban, esetleg mindezt csak beképzelem és igazából meg se történt. Hatalmas fáziskéséssel szólalok meg, miután már csak kocsikázgat velem, ezzel is lehet több pénzt kicsalva bosszúból, vagy talán szolidaritásból teszi, mert átérzi megtörtségemet.
- A Hyundai székhelyére, kérem.