Az elejétől kezdve rázott a hideg Amerikától. Nevelési célzatnak csúfoltál, hogy elrúgdostak otthonról, miközben valami olyan istentelen hülyeségről papoltak, hogy ideje a saját lábamra állnom. Ez egy kibaszás semmi más. Szidják Angliát az esős időjárása miatt, de bármit meg tudnék adni, hogy visszakapjam azokat az esős reggeleket, amiket otthon megélhettem. Nem mellesleg nem tudom hogy a viharba lehet elrontni egy sült sonkát tojással, de itt az amcsiknak még ez is komoly kihívást jelent. A túlárzott kávénak aligha nevezhető löttyről pedig nem is beszélek. Bár a legtöbben szerintem egy hónapban egyszer állnak meg a starbucksban és ugyanazt a rohadt poharat cipelik magukkal a következő fizetésnapig. Egy szó, mint száz mérsékeltem rühellem ezt a helyet, és amint végzek a felsőfokú tanulmányaimmal már húzok is innen vissza. Pedig nem ment nehezen a beilleszkedés. Az őrültek olyanok mint a mágnesek. Egyszerűen vonzák egymást. Nagyon hamar sikerült megtalálnom a közös hangot az itteni bandával, akiket mára már talán a barátaimnak nevezhetek. Bár egyikük sem nélkülözhetetlen és pótolhatatlan. De ez nyilván rám is vonatkozik. Nem képzelem magamról, hogy a világmindenség közepe vagyok, egyszerűen pontosan tudom, hogy ha holnap tovább kellene innen mennem, akkor egyetlen sporttáskában elférne minden amire csak szükségem van. Ezt te elmondhatod magadról?
Praktikus embernek tartom magamat, de sokan szeretik rám használni az önző köcsög kifejezést. Elveszem ami kell... aztán egyszerűen tiplizek mielőtt a kelleténél forróbb lenne a talaj a talpam alatt.
Nekem nincs olyan, hogy bakancslista, bébi. Én a mának és a pillanatnak élek, nem tartogatok semmit a holnapnak... így a holnap sem vehet el tőlem semmit.
Megtanultam már egészen kiskoromban, hogy csak saját magammal van értelme foglalkoznom. Apám iszonyú mennyiségű pénzt rakott le folyamatosan az asztalra, de hol tudja ez pótolni a szülői jelenlétet? Anyámról talán jobb ha nem is beszélünk. Sok jelzőt lehet rá használni, de sajnos a diszkréció nem az erénye. Talán én is ezért lettem ilyen pofátlan, manipulatív állat, mert ez a példa volt előttem. Bármit és bármikor meg lehet tenni egy másik emberrek. Következmények nélkül.
Agresszív kölyök voltam a kezdetektől. Az iskola nagy részét az igazgatói előtt ülve töltöttem, de érinthetetlen voltam. Az apám végeláthatatlan csekktömbje minden szarból ki tudott rángatni. Mondom a legjobb részét... még csak csúnyán sem nézett érte. Azt akarta, hogy egyszer a nyomdokaiba lépjek és átvegyem a gyógyszergyárat és a kísérleti laborokat, amit a saját kezével hozott létre. Igazból csak ki akartam baszni vele, hogy már csak azért sem tanulok tovább abba az irányba, amiben ő szeretné. Aztán ebből találtam rá a saját utamra. A filmipar az első dolog, ami ténylegesen meg bírt mozgatni. Talán még valami jó is kisülhet ebből a továbbtanulási baromságból.

Az öklöm mélyen a gipszkartonba fúródik, szinte meg sem érzem, ahogy a bütykömön felszakad a bőr, mert vörös köd telepszik az agyamra. Szinte egyetlen apró ponttá szűkül a pupillám és majdnem feketébe borul a szemem. Anyám magas hangon vinnyog, könnyedén sodrom el az utamból, anélkül, hogy kárt tennék benne. Őt sosem bántottam. A házat annál többször rendeztem már át hasonló incidensek miatt. Nem ismerem a férfit, aki most alsógatyában menekül keresztül az előszobán. A nadrágfelvételt a lépcső tetejénél adta fel, amikor rájött, hogy melegebb a pite a kelleténél. Lehet, hogy csak egy senki, lehet, hogy apám üzlettársa. Anyámtól, örököltem azt a csodálatos tulajdonságomat, hogy ami megtetszik azt megszerzem. Mindegy mi az ára.
Anyám pirosra lakkozott körmei belekapaszkodnak a vállamba, de hiába rángat, cibál, kűzd velem, hozzám képest pici és törékeny. Úgy nézhetünk ki, mint egy apró fenyő, ami megpróbál visszatartani egy lavinát. Hiába vágja be előttem az ajtót a hős lovag, szinte a tokkal együtt tépem fel a szerkezetet, de pont annyi időt nyert magának, hogy be bír zárkózni a méregdrága sportkocsijába mielőtt odaérnék. Én azonnal visszafordulok, miközben felbőg a motor, de a virágcserép már azelőtt repül, hogy el bírná hagyni a tett helyszínét. Apró darabokra törik a kerámia csúnya karcokat hagyva maga után. Kevés vígasz ez tomboló lelkemnek. A csikorgó kerekek undorító égett gumiszagot hanynak maguk után, ami füstként néhány pillanatig megül a levegőben. Zihálok miközben már anyám meggyalázott vonásait méregetem.
Tenyere keményen csattan az arcomon, de ez aligha csillapíthatja bűntudatát. Szinte mozdulatlanul állok, miközben az ő lassan ellágyul. Magához ölel. Legalábbis próbál. Nem lököm el magamtól, de az én kezeim nem mozdulnak. Elenged. Érzelmek vihara dúl kék íriszei mögött miközben engem méreget. Vajon most kettőnk közül melyik a predátor?
Nem ez volt az első alkalom, hogy valakit találok a házunkban... valami pedig azt súgja, hogy nem is ez volt az utolsó.


Csak piszkálom az ételt a tányéromon. Nincs kedvem még csak hozzákezdeni se a vacsorámhoz. Anyám idegesen nézgeti az órát, mintha attól gyorsabban telne az idő. Éppen ellenkezőleg. Szinte látom, ahogy a halántékán legördül egy izzadtságcsepp. Mégis mérhetetlenül kimérten ül ott, a tökéletes hajával és sminkjével. Hányni tudnék tőle. Apám helye üres. Mint a legtöbbször. Már mindketten megkaptuk a szoksásos körüzenetet, hogy mennyire sajnálja, hogy nem ér haza időben... de a munka... de a munka... de a munka.
-Felvettek a Prattbe. Édesapád elintézte.-a hangja hideg. Ezzel próbál erőt sugározni felém.
-Cöhh...
-Mi az hogy 'cöhh'?
-Nem megyek.
-Édesapád és én sokat dolgoztunk azért, hogy felvegyenek.
-Szarok rá.-mintha lenne bármilyen jellegű sejtése róla, hogy mi lehet az a munka. Még talán életében nem kellett semmit letennie az asztalra a seggén kívül, amikor apámmal engem próbáltak legyártani. Szerintem már bánja, hogy abbahagyta a fogamzásgátlót.
-Mész.
-Én? Nem.
Ekkor nyílik az ajtó. Kissé nehezen csukódik vissza a délutáni produkcióm után. Apám fáradt hangom köszön mielőtt ledobná az aktatáskáját a bejárat melletti asztalra.
-Pont jókor. Épp most meséltem Milonak a fantasztikus tovább tanulási lehetőségét.
Még az apámnak is felakad egy pillanatra a szemöldöke miközben belép az étkezőbe.
-Igazán elégedett lehetsz, fiam.
Leül. Nekem előbb tűnik fel, hogy rúzsos a fehér ingjének a gallérja. Biztosan tényleg kimerítő lehetett a munka. Nem szólalok meg. Nem is kell. Anyám egy színpadias mozdulattal csapja a tányérjába a szalvétát.
-Legalább odafigyelhetnél.-közben kiviharzik a társaságunkról. Apám csak felemeli a villát és megtúrja az enyém kihűlt ételt.
-Mi baja?
-Szerintem csak túl korán értem ma haza.-vonom meg a vállamat. Ő sóhajt, igazából nem is törődik vele.
-Nem megyek Amerikába.
-De... fiam... mész.


Elcseszett egy buli ez. Nem mondanám, hogy sok dologban megváltoztak a hétköznapjaim. Ugyanolyan suttyó barmokkal vagyok körülvéve, csak ők rendszeresen szóvá teszik az akcentusomat. Szerintük fura... a lányok szerint 'cuki'. Ha így könnyebb róluk leimádkozni a bugyit ám legyen.
Az egyetem kellemesebb élménnyé nőtte ki magát mint vártam. Az első év után szakot váltottam, így a pedagógiai jellegű számüzetésből pillanatok alatt valami sokkal élvezetesebb lett. A jegyeimre nem panaszkodhatnak, így maximum csak az anyám tépheti a száját, hogy saját magammal csesztem ki... és, hogy apám nem ezért építette fel a birodalmat. Mit nem mondasz... Akkor a francnak küldtek olyan messzire, ahova már az ő kezük sem érhet el.
Apám persze rendszeresen azzal nyugtatja az ismerőseit, hogy azért nehéz engem kontrolálni, mert túl okos vagyok a korlátokhoz... és inkább ugrókötélnek fogom fel a határokat, mint tényleges gátnak. Ez is egy verziója annak, hogy későn jutott eszükbe, hogy elkezdjenek nevelni és ilyenkor már rohadtul nem kérek senkinek sem a véleményéből köszönöm szépen. Anyám persze mérhetetlenül sokszor próbált meg megfenyegetni, hogy majd kitagadnak az örökségből, és akkor majd megtudom majd, hogy milyen a való élet. Én vagyok az egyetlen fiú gyermekük... szerintem ez több, mint kivitelezhetetlen. Nem mellesleg pedig... milyen is lenne az a való élet? Én már feküdtem az aszfalton.. felszakadt vérző szájjal... keltem fel a padlóról, és vakartam fel haverokat a saját hányásukból. Sikoltozták már a nevemet, én is üvöltöttem a gyönyörtől. Utaztam már delíriumtól szédülve, táncolt már órákat a whiskey íze a számon. Hol van a határ a valóság és a fantázia között? Az ébrenlét és az álmodás között? Ha egy klasszikus regényben lennénk valószínüleg én lennék a pusztulásra ítélt hős, aki sosem éri majd el a felemelkedést. Orpheusz vagyok, aki az utolsó pillanatban veszíti el Eurüdikét, amikor saját gyengesége miatt visszapillant.