Freyaval egy fél órát veszekedtem telefonon keresztül, mert nem értette meg, hogy nem vihetem magammal mindenhova. A boncterem nem ideális egy írónak, és főleg nem úgy, hogy egy gyermeki holttestet szeretnék megnézni. Nem kell, hogy lássa a borzadalmakat. Az első regényével már így is kicsapta a biztosítékot odahaza, és a szüleink alig akartak utána szóba állni vele. A húgunk halálát túlságosan bensőségesen kezeltük, amit meg is értek, mert a gyász egyedül ránk tartozik. Sok-sok év telt el már azóta, de még mindig előfordul, hogy vele álmodom. Gracie és Ruthie pedig most vannak abban a korban, mint annak idején Leah. Féltem őket, a lányaim mindenek felett állnak. Kelletlen vettem az irányt a kórház felé, nem szerettem a hasonló eseteket, és most úgyis van egy másik ügyem, de ezek mindig szorosan kapcsolódnak hozzám. A pillangós minta jelzésértékű a számomra. A húgom gyilkosát sosem sikerült elkapni, pedig az FBI is besegített, mégis csak a holttest került elő. Gyűlölöm, ha a védteleneket bántják. Nem sikerül visszatámadniuk, el vannak veszve, nem marad senki, aki kiálljon értük. A hideg futkos a hátamon, amikor behajtok a parkolóba, és leállítom a motort. Elég egy szempillantást vetnem az épületre, és határozottan azt érzem, hogy jobban jártam volna, ha elviszem a lányokat iskolába, mint ez. Megküzdöttem Kate-tel, hogy engem is bevegyen, mert nem tartozik ránk az efféle nyomozás, mármint nem az én körzetemben. A kesztyűtartóból kiveszem a fegyvert tartalmazó táskámat, és az oldalamra erősítem, aztán csekkolom még egyszer a telefonomat, de nem hívott senki, ezért van egy kis szabadidőm, mielőtt be kellene mennem az irodába. Nem kedvelem az új társamat, amolyan magának való, és ráadásul nő is, aki megnehezíti a mindennapjaimat. Az aktáját nem láttam, fogalmam sincs, hogy miért küldték el az előző helyéről, de jobb nem is feszegetni egyelőre a határokat, mert nem leszünk jóban. A modorán is lenne mit csiszolni, de kapóra jött, hogy nem tapadós, és nem akar mindenáron velem lenni. Úgy érzékelem, hogy gyümölcsöző lesz a viszonyunk, ha messzire elkerül, és csak akkor futunk össze, ha nagyon muszáj. A jelvényemet a kabátom oldalzsebébe csúsztatom, és kiszállok a járgányból. A biztonsági őr már az előbb is nagyon nézett, de nem hat meg. Gondolom, nem kedveli a magamfajtákat, lerí rólam, hogy nyomozó vagyok? Mindenesetre nem sokat morfondírozok, mert az idő sürget, és meg kell találnom az itt dolgozó mestermunkásomat is. Ki gondolta volna, hogy ma még szívességet kell kérnem? Körülnézek, és a hátsó bejáratot veszem irányba, aztán kettesével szedve a lépcsőfokokat döntök úgy, hogy minél rövidebbre zárom ezt a kirándulást. Meglökve a jobbommal a nyílászárót máris egy szűk folyosóra érkezem. Itt még előfordulnak a dolgozók, többen egymást kerülgetve sietnek a dolgukra, de hiába lesem a jelzőtáblákat, nem lelem azt a helyet, amire éppen szükségem lenne. – Elnézést. – állítok meg egy nővérkét, és a legsármosabb mosollyal pillantok a barna szemekbe, nyájas hangnemet megütve. – Nem tudja véletlenül, hogy merre találom Ms. Rosque-t? Találkozóm van vele. – utalok az időpontomra, de aztán meglepően nem azt a hatást váltom ki a nőből, mint ami a fejemben játszódott le. – Most nem érek rá, Mila vagy a boncteremben van, vagy az étkezőben. – és már ott sincs, de legalább már okosabb lettem a keresztneve hallatán. Útjára engedem a kis boszorkányt, és még félre is állok, nehogy miattam késsen el, bárhova is igyekszik. A megérzéseimre hagyatkozva folytatom az utamat a lépcsők irányába, és lám…csodás fordulat áll be, mert lefelé tartok, ami elég esélyesen odavisz, ahova mennem kell. Még néhány lépés, és halk zene csapja meg a fülemet. Követem az irányt, és ahogyan elérek a végére egy nyitott ajtó mellett fékezem le. Az ujjammal kilököm, és bepillantok. Egy lány táncol, a fején fülhallgató…vajon ő az én keresett személyem? – Elnézést… - szólalok meg, de nem járok sikerrel. – Hahó… - semmi válasz, ezért megérintem a vállát, de ahogyan megfordulna, ijedtében nagyot is ugrik. – Nem akartam megijeszteni. – tartom fel mindkét kezemet a magasba. – Maga Mila? – nézek le rá.
Being happy doesn't mean everything is totally perfect
Az emberek nagy része nem szereti a változásokat az életében. Tapasztalataim szerint így van ez munkahely változtatásoknál is, - ami velem is nemrégiben megtörtént – vagy ha ki kell lépni a meg szokott közegből, ha véget kell vetni egy elfásult kapcsoltnak, akkor is. Valahogy szeretünk megmaradni a megszokott komfortzónánkban, félünk az újtól, hátha az rosszabb, mint amit éppen megélünk. Félünk változtatni. Én magam is egy olyan kapcsolatban létezem, amiből ki kellene lépnem, de egyelőre nem tehetem, viszont ez egy másik történet… Alapjában véve, engem sosem zavart megtapasztalni az újat, mivel felfedező típus vagyok, szeretek új dolgokat megismerni, szeretem a kihívásokat, imádok bizonyítani, főleg, ami a munkámmal kapcsolatos ambíciókat illeti. Nos, a bronxi rendőrkapitányságon erre nem adatott meg sok lehetőségem, hiszen igazából senki sem törődött senkivel és semmivel. Az ottani áldozatok közül, akik túléltek, örülhettek eme ténynek, akik meg elhunytak, azokkal meg nem kellett már foglalkozni. Legalább is szerintük… Véleményem szerint az ottani rendőrfőnököt is jobban érdekelte az, hogy hogyan juthat illegális pénzekhez és egyebekhez, minthogy megoldjon egy-egy tragikus bűntényt. Tehát így ott nem sok dolgom volt a holttestekkel, csak a megszokott formaságokat kellett elintéznem. Ezt várták tőlem. Én ezzel szemben próbáltam a legjobbat kihozni magamból és ott segítettem a rendőröknek, ahol tudtam, azonban ez nem igazán volt értékelve. Most azonban egy újabb lehetőséggel nézek szembe, ugyanis a brooklyni rendőrkapitányság halottkémje ismeretlen okokból hirtelen felmondott, ezért egy közelebbi ismerősöm jóvoltából nekem ajánlották fel az ottani helyét. Igazából nem sokat gondolkodtam, hiszen Bronxból már mindent kihoztam, amit lehetett, azonban én valóban a társadalom hasznára szeretnék válni, segíteni a bűnüldözésben, hiszen azért lettem az, ami vagyok. A brooklyni rendőrösről sok jót hallottam már, főleg az ottani rendőrkapitányról, aki minden ügy végére jár. Kivételesen nem korrupt, nincsenek függőségei és nem fásult bele a munkába. Én egy ilyen helyen akarok dolgozni, ahol talán még tehetünk egy kis jót a város érdekében, ahol a munkáknak tétje és értéke van. Ahol a törvény jó oldalán állni még nem szégyennel, hanem büszekséggel tölti el az embert. Tehát az új munkahelyet gondolkodás nélkül elfogadtam, és szinte már az első napomon a terep megismerése után belevetem magam a munkába. Mondanám, hogy meg lehet szokni a hullák , azaz a corpus mortuus látványát. Nem, ez sohasem lesz megszokott, de az idők során megtanultam úgy nézni rájuk, mint a célt szentesítő eszközökként, kutatásaim anyagaként, segítségeimként, melyekkel pedig jómagam válok a rendőrség hasznára. Szóval mondhatjuk azt, hogy ez az életem részévé vált, így míg ez mások számára talán morbid, félelmet és iszonyatot keltő, addig én úgy járkáltam a holtak között, mint a más a városi bevásárlóközpontokban. Szóval megszokni nem lehet, de helyette el lehet fogadni ezt is az élet részeként. Pontosan ez okból vagyok képes gyorsan bakapva valamit megreggelizni a testek közelében és pontosan ebből az okból kifolyólag vagyok képes kellemes hangulató zene mellett táncolgatni ugyanitt, ha éppen ahhoz van kedvem. Viszont van egy dolog, ami még engem is elborzaszt akárhányszor is láttam már, ez pedig nem más, mint egy gyermek élettelen teste. Persze, eljutottam már arra a szintre, hogy ez az érzés nem látszik rajtam, és nem hatalmasodik el rajtam el, de a munkámnak ezt a részét kifejezetten nem szeretem. Ilyenkor azonban mindig arra gondolok, hogy még fontosabb elkapni azt vagy azokat, akik ezért felelősek, így ilyenkor csak még nagyobb elszántsággal vetem bele magam a munkába. Jelen pillanatban is éppen, miközben a boncolásokhoz használt ezsközeimet pakolgatom egy fémedénybe, hogy majd sterilizáljam azokat, fülemben az apró füllhallgatókkal Pink slágereit hallgatva azon járatom az agyam, hogy milyen minta alapján dolgozhat az elkövető. Ekkor azonban hirtelen valaki megérinti a vállam, mire egy halk sikoltás közben összerezzenek és feldöntöm a kezem ügyében lévő tálat, azzal kiborítva az asztalra tartalmát, amit az imént rakosgattam össze. Kicsit komikus, hogy egy hullaházban így ilyedezem, de mint tudjuk, akiktől félni kell, azok az élők és nem a halottak. - Ó, a fenébe! – hördülök fel, majd 180 fokos fordulatot véve saját tengelyem körül szemben találom magam azzal a személlyel, aki így rám ijeszettt, aki történetesen egy magas, sötét hajú férfi. - Pedig, ahogy látja, sikerült. – reagálom megjegyzésére, miközben kikapcsolom a hangos zenét, majd kérdőn nézek az úriemberre ugyanis egyáltalán nem emlékszem arra, hogy ide várnék valakit. Igazából nem is tudom, mi a zavaróbb, hogy újra pakolhatok össze vagy, hogy táncikálás közben kaptak rajta. Közben azon agyalok, hogy ki lehet ez a pasi. Mondjuk, ha ebbe a helyiségbe csak így besétál, akkor vagy rendőr vagy valami félnótás, legrosszabb esetben pedig valamiféle pszichopata lehet. Mégis, ahogy végigmérem őt tekintetemmel, az első tippem lehet a valóságos. - Igen, én vagyok. - bólintok aztán miközben válaszolok is a feltett kérdésére kurtán. - Miben segíthetek? – szegezek most neki én egy kérdést, hiszen erre a helyre senki sem jön csak úgy, ok nélkül. Főleg nem egy rendőr. - Bizonyára maga rendőr, ha már ide lemerészkedett. Vagy tévedek? – teszem még hozzá felvont szemöldökkel, miközben kissé oldalra döntöm a fejemet. – Igazából remélem, hogy az. Mert, ha nem rendőr, akkor lehet, hogy újból meg kéne ijednem.?
Nincs keresnivalóm itt, akár a fejemre is lehetne írva, mert egyáltalán nem kellene itt lennem, de már annyiszor hallottam ezt, hogy meg sem kottyan. A húgomat sokkal nehezebb lenne leállítanom, mint a saját társaimat félrevezetnem. Titkon én is kutakodom, és valamilyen szinten megértem Freya-t, hogy igazságot akar szolgáltatni a meghalt testvérünknek, de túlságosan veszélyes formákat választ ahhoz. A sorozata sikeres, mármint a könyv, ami alapján készült, mégis megbotránkoztat, ha arra gondolok, hogy ez nem egy kitalált történet, hanem a tulajdon húgunknak a története, aki ilyen módon halt meg. A történet fintora, hogy neki a sorai úgy zárultak, hogy meglett a gyilkos, nekünk pedig nem maradt semmi, csak egy koporsó, és egy véres ruha, a pillangós kitűzővel. Sosem hittem volna, hogy ez a szimbólum újra kísérteni fog. Nem akartam látni, a kislányaimnak sem szerettem, ha hasonló csecsebecsék kerültek a kezeik közé. Féltettem őket, és undorodtam a ténytől, hogy évekkel ezelőtt valaki boldogan hagyta ott a lenyomatát a testvéremen, és megbánás nélkül lépett tovább, mondván ez szórakozás volt neki, nekünk viszont az életünket tette tönkre vele. A folyosón bolyongás nem segít, kétszer is arra vetemedem, hogy leszólítsak valakit, de a személyzet hogy is mondjam, de nem éppen kedves, és úgy tűnik, hogy itt mindenki tudja, hogy mi a helyes útvonal, csak én vagyok elveszve. Egy darabig így is érzem, de megtalálom a lefelé vezető lépcsősort, és onnan szinte már nyert ügyem van. A holttesteket, meg a bonctermet nem fogják egy szintre emelni az élő emberkével, szóval már csak a kiszemelt kórboncnokomat kell megtalálnom, és akkor mehet a menet. Kate többet nem volt hajlandó tenni az ügy érdekében, már az is nagy szónak számított, hogy kikotyogta egy nyomozásnak a részleteit, nemhogy a konkrét eseményeket, meg bizonyítékokat tárta volna elém. Mi van, ha köze van ennek a gyilkosságnak Leah-hoz? Mit akarok ezzel elérni? Elégtételt…bosszút? Egyik sem áll közel a valósághoz, talán azt szeretném, hogy a gyilkosa szemébe tudjak nézni, és megkérdezni, hogy miért tette. Egy gyilkosságra mindig van ok, néha az unaloműzés, a szenvedély, de a válasz sosem marad el. A továbblépéshez pedig ezt meg kell tennem. Egy fél fordulatot teszek még, amikor halk zenére kapom fel a fejemet, és arra irányítom a lépéseimet is. Az ajtó félig nyitva van, ezért nem is számítana betörésnek, ha bemennék, de az már egyértelmű, hogy rajtam kívül más is tartózkodik az alagsorban. Egy halk kopogással kezdek, de válasz nélkül maradok, így hangosabb módszert választok, de erre sem érkezik felelet. Nem fogok a végítéletig várni, ezért belököm az ajtót, és a szemem elé tárul egy női test, meg a mozgás is, ami…hmm. A ringó csípő, és a mellé társuló hang nem rossz kombináció. Oldalra döntöm a fejemet, és tetőtől talpig végigmérem a delikvenst, aki észre sem veszi, hogy valaki megzavarta a nyugodtnak mondható szünetét, vagy bármi is ez, amit éppen tart. A mosolyom egyre szélesebb lesz, aztán úgy döntök, hogy megkocogtatom a vállát. A hatás nem éppen elhanyagolható, mert szinte elugrik előlem, és olyan ijedt tekintettel mered rám, mintha szellemet látott volna. – Nem állt szándékomban a frászt hozni rád. – lehetnék egy igazi gentleman, de már most látszik rajta, hogy fiatalabb nálam, így meg sem kísérlem magázni. Az édesanyámmal megteszem, vagy az idősebb generációval, de ez a csaj…hát minden, de nem öreg, maradjunk ennyiben. Egyből rákérdezek, hogy ő-e az, akit keresek, és úgy tűnik, ma mellettem áll Fortuna. – Akkor mázlim van. – vigyorgok rá, mint egy őrült, de aztán a pillantásom összeakad az övével. Meg kell állapítanom, hogy csinos, bár ez a felszerelés nem áll neki annyira jól, nem túl előnyös, ez jobban hangzana. – Hát akármi lehetek…szóval.. azt állítja, hogy az vagyok? Mi van, ha itt dolgozom, és új vagyok…vagy egy eltévedt hozzátartozó…esetleg. – közelebb lépek hozzá, és elállva a menekülés útját, úgy folytatom. – Egy sorozatgyilkos, aki attól izgul fel, ha hullák közelében lehet, aztán itt van egy nő…aki élő, és akadályt képez. Na szerinted melyik vagyok? – hallgatok el, és mélyen a szemébe fúrom a sajátomat.
Being happy doesn't mean everything is totally perfect
Az emberek szemében gyakran furcsán ható a szakma, amit választottam. Látom az arcukon, hogy amikor találkozunk, a fejükben azonnal megfordul a kérdés, hogy egy ilyen fiatal nő, miért pont ezt a munkát választotta magának? Persze, akik szintén ezen a területen dolgoznak, akik a profik, kevésébe csodálkoznak ezek, nem kérdeznek semmit, de a civilek annál inkább. Ízig-végig orvos vagyok, azt hiszem, orvosi vér csörgedezik ereimben, és azt hiszem, hogy annak is születtem. Már kislány korom óta tudom, mit akarok, mégis csak az egyetem legvégén jutottam el arra elhatározásra, hogy valami többet akarok. Na, nem mintha emberei életek mentése nem lenne elég ok arra hogy minden nap elszántsággal keljek fel, de tudtam, hogy a bűnüldözéshez is közöm akarom, hogy legyen, tehát így lett belőlem boncnok. Ma már még inkább tudom, hogy akkor jó döntést hoztam. Már a munkaidőm vége felé járok – habár sose tudni, mikor hoznak be egy újabb holttestet, amit sürgősen meg kell „vizsgálnom” a rendőrség, katonaság, esetleg az FBI rendelete alapján -, mégsem hajt ez a tudat, hogy hamarosan otthon lehetek. Az utóbbi időben sosem akaródzik sietni hazafelé, valahogy – és ez szintén furcsán hangozhat -, sokkal jobban érzem magam, idelent, a hideg és sötét szobában, mint a hatalmas, csodaszép kerttel körülölelt luxusvillában, az otthonomban. Minden esetre, a jelenlegi hívatlan vendégemnek sikerült alaposan rám ijesztenie. Na, nem azért, mert annyira ijedős vagy bizalmatlan lennék az emberekkel kapcsolatban, csupán a hangos zene és saját gondolataim teljesen elterelték a figyelmemet a külső zajokról történésekről, és amúgy is ritkán jön le ide bárki a hivatalos személyeken és szerveken kívül. Ezt a pasit azonban biztos vagyok benne, hogy még sosem láttam, mégis van egy olyan érzésem, hogy feltett szándékkal érkezett le ide. Termetéből és testalkatából ítélve, edzett férfi lehet, szóval, ha bármiféle kétes szándéka lenne idelent, könnyedén elbánhatna velem, ami ellene nem sok mindent tehetnék, de én olyan ember vagyok, aki inkább a dolgok pozitív oldalát próbálja elsőre látni. - Már késő bánat. - jegyzem meg felvont szemöldökívvel arra célozva, hogy ha akarta, ha nem, bizony, eléggé sikerült kizökkenteni az eddigi nyugodt lelki állapotomból, miközben a magas pasassal szemben fordulok, és közben tanulmányozni kezdem az arcát, de legfőképp a tekintetét. Az sok minden elárul az emberekről, habár azok után, ami Gabriellel történt, talán tévedtem és egyáltalán nem vagyok jó emberismerő. Igen, miatta vagyok mostanság kevésé bizalmas az emberekben, miatta kételkedem többet, de talán van ennek jó oldala is. - Azt majd meglátjuk. – teszem hozzá még mindig elkerekedett szemekkel, amikor aztán vigyorogva állapítja meg, hogy ha az vagyok, akit keres, akkor bizony mázlija van. - Nem tudom, mennyire lehet mázliról beszélni egy boncasztal mellett. – pillantok le futólag a jelen pillanatban teljesen üres fémasztalra. – De, ha annak akarja nevezni…. Ezek után szemmel láthatóan játszadozik velem és az idegeimmel. Egyrészt már így is fáradt vagyok a műszakom után, másrészt meg is zavart az aktuális tevékenységem során. Viszont ez neki nem elég, még úgy dönt, újfent megpróbál rám ijeszteni. Bevallom, a célja többé-kevésbé sikerül is, habár próbálom visszafogni magam, hogy bármiféle érzelem is tükröződjön arcomon. Ennek ellenére, amikor belekezd mondókájába, félig nyitott ajkakkal és elkerekedett szemekkel tekintek fel rá – bevallom, erre nem számítottam és még a légzésem, a szívverésem is felgyorsul -, igaz, csak egy röpke pillanat erejéig. Közben ismét felmérem őt, és esetleges menekülési lehetőségeket futtatok le agyamban, ha esetleg szükség lenne rá. Legbelül mégis van egy olyan érzésem, hogy nem lesz rá szükség. - Nem. Ha új munkás érkezne ide, arról tudnék. – rázom meg a fejem határozottan, és közben igyekszem vele tartani a szemkontaktust. - Hozzátartozók pedig ritkán tévednek le, ide, egyedül. Szóval marad a másik két lehetőség. – teszem hozzá ugyanúgy, de egy kicsit talán már magabiztosabban. - Nos, ha egy pszichopata, akkor nem sokáig élvezkedhet idelent, ugyanis, ha megnyomom ezt a gombot, azonnal megindulnak ide a biztonságiak. – emelem ki zsebemből hirtelen a mobilon, hüvelykujjamat rajta tartva az egyes hívó gombon. Közben tekintetem csípőjének jobb oldalára téved, ami egy fegyvertáska jelenlétéről árulkodik, és ami még jobban a felé a meggyőződés felé húz, hogy rendőrrel van dolgom. - Ha viszont a biztonságiak elviszik innen, és mégis rendőr, akkor már nincs akkor mázlija, mert, ha lettek volna kérdései, nem kap rájuk választ. Legalább is nem azonnal. – döntöm fejemet egy kicsit oldalra, majd most én eresztek meg magamnak egy halvány, diadalittas mosolyt. Közben csak remélni tudom, hogy igazam van, és jól konstatálom a dolgokat az itt álló férfivel a kapcsolatban, mert ha tévedek, akár rosszul is járhatok. - Nos, nyomjam meg a gombot vagy sem? – egészítem ki még a mondókámat most én egy kérdéssel és még mindig ugyanazzal a mosollyal arcomon.
Kezdőlap
