Mi számít rosszban elválásnak? Ha leordítjuk egymást, vitatkozunk, ne adj isten még verekszünk is? Igen, az bizonyára eléggé rossznak mondható, a mi esetünkben azonban ez teljességgel elfogadhatatlan. Ahonnan Chris és én jövünk az efféle cselekedeteknek egyszerűen nincs helye, s mégis, míg mások szemében tán teljesen semlegesnek tűnik az orvosi kar parkolójában megejtett búcsú percek, addig nekem igenis kudarcként maradtak meg még hosszú napokon keresztül is. Nem értem, mit vártam. Azon a napon Chris számtalanszor megváltoztatta a hangulatomat, s a hozzáállásomat, én sem értettem, hogy mi miatt zavarodtam meg ennyire. Akartam látni valakit, aki apám cipőjében van és mégis ékes példája, hogy lehet abban a szitoktatos pozícióban máshogyan is viselkedni, el akartam hinni, hogy Christopher valóban más és végül nem vettem észre, csak az utolsó percekben, hogy mennyire nem figyeltem oda magamra, hagytam, hogy megsebesítsen.
Hiszen kimondta, gyenge vagyok. Akarom, de lehetetlenség nem efféleképpen értelmezni szavait. Szerintem nem vagyok gyenge. Sok éven keresztül egyedül éltem Párizsban, éltem a magam életét boldogan, önállóan, nagy lelki stabilitásra tettem szert, amit hazaérve apám egy szempillantás alatt tört ketté. De még így sem futottam el és menekültem családom markából. Nekem, sőt mindenkinek jobb lenne talán.
Gondolkodtam. Nem fogom hagyni, hogy Christopher újra sebet ejtsen rajtam, azt is kétlem, hogy a meglévőek egyhamar el fognak tűnni. Nem örülök, amiért megkeresett minket a Nam család, amiért meghívnának minket vacsorázni, de várható volt, hogy erre sor fog kerülni. A megelőző napokban nehezen tudtam aludni, szorongás fogott el, pedig megvan a haditervem, immáron nem forrong a lelkem, mondhatni lenyugodtam buzgó lázadásomból. Nem apámék miatt testem, magamért!
Nem vagyok feszes, bár érzem, hogy félek az újbóli találkozástól. Gondoljon rólam amit akar, csak ne kotyogjon ki semmit bátyámnak, mert az majdhogynem egyet jelent apám fülével. Kihúzott testtartással, érzelemmentes arccal állok testvéreim mellett és várjuk, hogy kinyissák nekünk az ajtót. Csak hárman vagyunk, szüleink nem jöttek, jóllehet épp ezért nem kavarog a gyomrom. S mivel nem vagyok örökös, kényelmesen hagyhatom, hogy elvarázsoljanak vendégszeretetükkel.
Nem tudok semmit sem erről a találkozóról, ezúttal azonban szándékosan. Nem kérdezősködtem, csak meghallottam a hírt és bólintottam. Meglehet, akkor még nem voltam olyan állapotban, hogy beszélni tudjak a Nam családról, de mostanra minden a lehető legtökéletesebb lesz, remélhetőleg Chris és bátyám örökösökként hamar megtalálják a közös hangulatot, én pedig fantasztikusan elleszek Sophieval, azzal a lánnyal, aki mindannyiunkat meglep. Kétség kívül az apukára, számítottunk, kinek arcával először találkozik tekintetünk, noha engem kifejezetten boldoggá tesz a lány izgatottnak tűnő, lelkes fogadtatása. Bátyám üdvözli Sophiet miközben belép a házba, mi pedig követjük őt nővéremmel. A véletlen műve, de úgy jön ki a lépés, hogy én kerülök legközelebb Sophiehoz, össze is nézünk és mindketten elmosolyodunk. felüdülés a lány számomra, el sem tudom hinni, hogy lehetnek ők testvérek.
Próbálom nem lemosni arcomról a mosolyt, ahogy meghallom Christ, de akaratlanul is elkomolyodom s egyszerre meg is lepődöm. A kertben tartózkodik, biztos dolga van ott, vagy telefonál, bátyám is mindig ezt csinálja, csakhogy alig indulunk meg hátra, már jön is velünk szembe az említett személy. Adam azonnal odalép elé, ezzel együtt pedig mondhatni közénk is, hogy kezet fogjon vele, és azt kell, hogy mondjam, soha nem voltam még ennyire hálás, amiért mindig szeret ő lenni az első és képviselteti a családot, most viszont rettenetesen jól jön, ugyanis szemeim kikerekednek a gitár láttán. Érzem, hogy felpezseg a testem, ami baj, mert túl korán van még, hogy csődöt mondjak saját tervemnek. Egyszerre két álarcot is felhúztam magamra, egy pillanatra mindkettő lehullik rólam, de szerencsére csak Sophie és a nővérem az esélyes személyek, kik meglepettségemnek szemtanúi lehetnek. Végigsöpör rajtam a haragnak egyik hulláma, néhány másodperc erejéig, forrófejűségemnek köszönhetően meg mernék esküdni, hogy szándékosan engem akar bosszantani Chris azzal a gitárral. Napsütötte főben gitározni, mi? Aztán megrázom magam és tudatosan higgadok le, ezzel együtt pedig rájövök, hogy valószínűleg egyikünk sem annyira gyerekes, hogy ilyen cselekedetekre vetemedjen, főleg nem ő. De akkor is, ha tudja jól, hogy jövünk, akkor miért ül le gitározni nagy boldogan? Ő maga mondta, hogy nem veti el ezeket a dolgokat, de tudja, hogy mikor van ezeknek az ideje. Szerintem nem most és nem éppen előttem!
Lepergetem magamról a gitár dolgot amennyire csak tudom azzal, hogy Sophiehoz lépek és mosolyogva kezet csókolok neki. Ez csak formaiság, épp ezért mikor előtte összenézünk, láthatja a játékos pillantásomat, érezheti tekintetemből, hogy paródia vagyok most, hogy nincs itt egy szülő sem és a bátyám is hátat fordított nekem. Hallom, hogy Sophie tökéletesen veszi a fonalat és felkuncog nagyon halkat, vélhetően úgy, hogy ne hallja a bátyja, bár szerintem lassan kezd feltűnő lenni, hogy hosszú ideig mosolygunk egymásra, úgyhogy mindketten jól nevelt rosszaságokként tovább állunk, míg Sophie megy kezet fogni nővéremmel, én rossz szájízzel fordulok Christopher felé. A változás tapintható rajtam, az imént elengedett és örömtelinek mutatkoztam a lánnyal, most viszont teljesen elkomolyodottan, érzelmektől mentesen fogok kezet rövid ideig Chrissel. Közelben sincs az az Aiden, pár napja vele volt kettesben, főként bátyám semleges magatartásához közelítek, csak még öt darab takaróval magamon, hogy biztosan ne láthassa a Nam Hyundai cég örökös az általa keletkezett sebeket.
- Üdv, Christopher - mondom, miközben határozottan fogom meg kezét, a szemébe nézed, majd nem ragadok le nála sokáig, egyből adom át helyemet nővéremnek, így végül mindenki csodálatosan üdvözölheti a másikat. Ellenben úgy tűnik, szülők nélkül ez más hangulatú találkozó lesz, oda kell figyelnem.

Legrosszabbra számítok, ahhoz képest megkönnyebbülés azzal szembesülni, hogy nem csak részünkről, vendégektől nem érkeznek a szülők, hanem a Nam családból is mindössze az utódok vannak jelen, természetesen a kisegítőkön kívül. Én így is elhatároztam magam, nem fogok meggondolatlanul cselekedni, Chris társaságában főleg nem, hisz pont előtte szeretném megőrizni magamat biztonságos térben. Egyedül Sophienál engedem el magam és mutatom meg neki, hogy az első találkozásukkor megismert Aiden áll vele szemben ezúttal is, s még mindig érzem, hogy mi ketten jó csapatot alkotunk.
Nem kerüli el figyelmemet Chris furcsasága sem, résen vagyok a meglepetésekre, márpedig az, hogy Chrisen nincs nyakkendő, sőt úgy kapta fel magára öltönyét az utolsó pillanatokban, nem rá vall. Meg kell hagyni, sokkal jobban néz ki a nyakkendője nélkül, de mivel tudom, hogy ez nem a megszokott, zavarodottsággal tölt el a látvány. Ellenben itt vagyok én, tetőtől talpig sötét bordó öltönyben, fehér ingben és csinos nyakkendőben, hajamat fodrász igazította meg, ahogyan nővéremnek és bátyámnak is.
Fél fülemmel hallom Chris bocsánatkérését, bár szerintem nem történt semmi sem a részéről, egyszerűen Sophie gyorsabb volt, természetesen ez nálunk, a magunk fajtáknál sosem ennyire elenyésző helyzet, ellentétben a történtekkel, nekem nagyon szimpatikus, hogy Sophie merte kinyitni nekünk az ajtót és Chris pedig fel meri vállalni, hogy bizony elkésett az elsődleges fogadtatásról.    
Mi ketten teljesen közömbösen üdvözöljük egymást, én ugyanúgy állok hozzá, mint eddigi bármelyik köszönésünkkor, beleértve az autós napot is. Sosem az indító kézfogások a jellegzetesek, hanem amik utána következnek. Nem szeretnék rossz szándékot felfedezni Chris mozgásában, de kétségtelenül feltűnő, hogy elvágja a köztem és Sophie között lévő járható útvonalat, sejtéseim szerint zavarja, hogy mi ketten ennyire jó viszonyt ápolunk már ilyen rövid idő alatt. Persze, ő a bátyja, én pedig férfi létemre csókoltam kezet az általa szeretett lánynak, bizonyára mindössze a testvéri testőrség feladatát képviseli és nem más szándék. Ejj, kezdek Chris minden cselekedetére ártatlan választ keresni, ami tulajdonképpen nem véletlen, ez az egyik taktikám, amivel elérhetem, hogy rezzenéstelen maradjon az arcom, s érzelmek helyett egyedül a vizsgáló tekintetem maradjon látható.
Kedvesen behunyom egy pillanatra szemeimet és pár milliméternyire Sophie felé bólintok, hogy megnyugtató, vigasztaló választ adjak szomorú tekintetére. „Ugyan, nincs semmi gond” - éreztetem a lánnyal, majd az épp beszélni kezdő Christopherre fordítom maszkkal fedett fejemet. Unalmas üdvözlőszöveget komótosan hallgatom meg, semmilyen feltűnést nem tervezek kelteni. Jelenleg egyedül állok, bátyám áll Aida közvetlen társaságában, míg én egy kicsit távolabb, de nem feltűnően vagy gyanakvást keltő módon.
Sophien a sor, hogy bemutassa nekünk a ház rejtelmeit, valamint apró kincseit. Egyikünk sem lepődik meg különösebben, valamilyen formában számítottunk büszkeségeik megismerésével, s szülők hiányában ki más is lehetne erre alkalmasabb, mint a család egy szem szépsége. A testvérpárt figyelem, szerintem már mindannyian tudjuk, hogy Sophie mennyire függ a bátyjától, utóbbi személy állandóan felügyeli, és ahogy most is látom, a lány már nagyon önszántából lépni sem mer a bátyja beleegyezése nélkül. Kétségtelenül náluk sincsen minden rendben és nem is szeretném összehasonlítani a két családot pszichológiai problémák terén. Nagyon más a viszonyuk nekik, mint nekem bármelyik testvéremmel. A látottak alapján egyikkel sem tudnám azonosítani, Aida hozzám sokkal közvetlenebb, mint Chris Sophiehoz, Adam viszont jóval távolságtartóbb. Esetleg valahol a kettő között lehetnek. Ezen tűnődöm, mialatt hallgatom a lány meséjét, ami elsősorban zene fülemnek, mintsem érdemleges információval teli tankönyv. Annyira nem kötnek le a csecsebecsék, ellentétben a zenével, vagy az építészettel. Elgondolkozok, de hagyom, mert látom magamat az egyik fali tükörben, arcom szobrászati alkotásnak is megfelelne, fel sem tűnik, hogy fejben máshol járok és nem csak meredten hallgatom a legfiatalabb utód kellemes csengésű hangját.
Érzékelem, hogy Chris mellém kerül időközben, de nem mutatom jelét, hogy számítana nekem jelenléte. Halk megszólalása mindazonáltal kizökkent gondolataimból. Egy ideig nem nézek rá, mindössze enyhén, rézsútosan fordítom felé a fejemet, hogy érezze, neki válaszolok.
- Rengeteg évbe telhetett mindezeket összegyűjteni - adok egy szinte semmitmondó, véleményemtől mentes választ és ezúttal szándékosan fogom rövidre, mivel nem szeretném megzavarni a húgát. Kicsit úgy érzem magam, mint egy múzeumi tolvaj a társával, elvegyülnek turistaként a tömegben, összesúgunk, majd véghezvisszük a bűntényt. S lám, a bűn meg is fogalmazódik Christopher szájában. Nyelek egyet a felajánlásra, testem pulzusa nő és szinte visszhangzik fülem belső peremén, ahogy gyorsul a szívverésem.
Miért én? Már megint engem szólít meg, pedig neki a bátyámmal kellene, hogy dolga legyen. Ez első húzásra nem volt ennyire feltűnő, elvégre mégis csak egy egyetemre járunk, de most annál inkább nem stimmel valami. Mikor hazaértem aznap, bátyám jött oda hozzám elsőként, komoly arccal kérdezett ki a történtekről, majd hozzátette, hogy vigyázzak Chris-szel, mert szerinte semmi sem lehet véletlen, és ha legközelebb is furcsa dolgot érzékelek, akkor próbáljak rájönni indítékaira. Engedelmesen fejet hajtottam, noha tudtam, hogy nem engem véd, hanem a céget. Nagyon mérges voltam akkor is még Christopherre, de valamiért én neki adtam bizalmat, lelkiekben megvédtem, hogy bár megbántott szavaival, nem voltak hátsó szándékai.
Most azonban saját vélekedésemet kérdőjelezem meg. Itt állok pár méterre Adamtól és mégis nekem ajánlotta fel, hogy kettesben legyünk és külön figyelmet szentel a számomra. Mondanom sem kell, pontosan ezt akartam elkerülni.
- Köszönöm, kíváncsi lennék azokra a virágokra - igazítom meg közben nyakkendőmet és halkan hátralépek, hogy társaságában elhagyjam a hallt. Hogy mégis miért teszem ezt? Mert érzem magamon bátyám gyanakvó tekintetét és a helyzet úgy kívánja, hogy most Chris-szel tartsak. Ő sem véletlenül, puszta jó szándékból ajánlotta fel nekem, ez nem olyan, mintha egy vizespoharat kínálna fel, nehogy szomjazzunk.
Ami engem illet, széfbe zárom a múltat és a szívemet egyaránt, miközben követem őt ki a kertbe. Szeretnék nem sápadtnak tűnni, noha továbbra sincs nyoma annak a pajkos és ártatlan mosolynak, ami alapjáraton engem jellemez.   

Úgy állunk egymás mellett, mintha rosszban sántikálnánk, s én magam is ezt érzem a részéről. Christopher igenis rosszban sántikálhat, amiért engem szólít meg nem első alkalommal és nem bátyámat. Nem féltékeny Adam, csupán ha valaki, akkor ő is tudja, hogy mit hogyan illik, főleg örökösök között, nem véletlenül figyelmeztetett a problémára. Örülök, hogy nem apa hozta szóba a témát, noha biztosan ő is tud róla és elgondolkodtató, hogy miért nem kaptam meg a lecseszésemet, amiért képes voltam beülni Chris autójába és megint csak kavarogni kezd a gyomrom, hisz bármerre nézek, csakis kieszelt terveket látok közeledni felém, akik, vagy éppen amik beszélgetést kezdeményeznek velem. Kivéve Sophiet, ez is az oka, hogy mi ketten ennyire megtaláljuk a közös hangot, szerintem mindketten érezzük a másikon, hogy mi nem színészkedünk és nincs semmilyen hátsó szándékunk, csakis a puszta kíváncsiság és valódi kedvesség.
Némán bólintok egyet a régiségekre, biztosan csodálatos minden egyes darab, sőt, hatalmas lenyűgöző múlttal bírnak, megvan a maguk története, s én szívesebben hallgatnám végig, miként Sophie beszámol róluk, mintsem süppednék magam zavarodottságába, ahogy Chris felajánlja, hogy személyesen, magunk között is szívesen körbevezetne.
Érzem, hogy nem mondhatok neki nemet, több indokból sem. Mert semmi sem véletlen, Chris nem ok nélkül, holmi szabadidős elfoglaltságból kérdez engem egy ennyire jelentős eseményen. Vacsorákon nem illik sosem nemet mondani, pont mint amikor a ház ura felkínálja a másik neves személynek, hogy megmutatja a legkülönlegesebb borát. Az sem a borról szól és jelenleg sincs sok köze kettőnk közös kiruccanásához a kertnek. Egy pillanatra bátyám felé fordítom fejem, találkozik is tekintetünk, arcáról leolvasom, hogy nincsenek gyilkos ösztönei rám nézve, ez pedig egyet jelent azzal, hogy ő is szeretné, ha megtudnám Chris, általa pedig a családja szándékait. Engem is érdekel, de magam miatt. Sajnos meg akarom ismerni a fiút, de tisztes távolságból, úgy, hogy közben nem engedem magamat megsebesíteni.
A kíséretében elindulok az üvegajtó felé. Mozgásom határozott, kimért, pont, mint a legnagyobb úriembereké, mely tulajdonképpen igaz rám is, csak - ahogyan az egyetemen ő is láthatta rajtam - jóval lazábban és kényelmesebben szoktam mozogni. Hagyom, hogy kinyissa nekem az ajtót, élvezem a kiszolgálást, ami nélkül Párizsban gond nélkül megéltem, de most ez a helyzet más, jelenleg igenis a Lee család - bár legfiatalabb, de mindenképpen - gyermeke vagyok, akire végre felfigyeltek és nem csak le se… igen. Talán ezért nincs egyértelműen rossz kedvem a kettőnk között történtek miatt, lehet egy kicsit örülök is Chrisnek, amiért kiszemelt engem, még ha nem is barátságból, hanem öncélból. Igyekszem így gondolkodni és elfolytatni, hogy még mindig mennyire akarnám, hogy mi igazán, őszintén jóban lennénk, egy barát, ki hozzám hasonló közegből szárazik, így megérti, ha esetleg véletlenül sznob megmozdulásom lenne, de közben pedig elfogad annak, aki vagyok és szeretné velem tölteni az időt, hogy együtt menjünk el zenélni, piknikezni, netán golfozni.
De vissza a jelenbe, ami közel sem ennyire szép és idilli. Kiérve kigombolom öltönyömet, mert ahhoz túl meleg van, s nem is tartom udvariatlanságnak, elvégre Chris is relatíve lengén öltözött. Nem szólalok meg, megtanultam, hogy ha én kezdeményezek beszélgetést, akkor nem lesz jó vége, így viszont nem tudok mit megbánni. Meglep, hogy Chris húgáról beszél, egy pillanatra megfordul fejemben, hogy épp miatta hívott magához, esetleg beszélni akar velem róla. Ami engem illet, csak nyugodtan, megvan Sophieról és a kettőnk viszonyáról a véleményem és nem fogom megváltoztatni Christopher kedvéért, úgyhogy arcom sem rendül, már-már szigorúnak is tűnik.
- Szép dolog otthon lenni különböző témákban, ha pedig valamit lelkesen és jól csinál, az ösztönző hatással lehet másokra is. Előnyös tulajdonságnak tartom - felelem épp olyan hangom, ahogyan ő is intézte hozzám szavait. Nem vitatkozom, nem csinálok nagy ügyet belőle, egyszerű beszélgetés, semmi több és azt hiszem, nem fogja nagyon meghökkenteni a véleményen.
Útközben nézelődöm, szeretem a természetet és a Nam család franciakertje nosztalgikusan szemet gyönyörködtető. Még gyógynövénykertjük is van, minek hallatára felcsillanó szemekkel nézek rá, majd rögtön kapom is el a fejemet, nyelek egyet, hogy ezzel visszarántsam magam az álarcom mögé, mely egy pillanatra leesett rólam. Még jó, hogy Chris ismer, és tulajdonképpen nem kell előtte titkolnom a személyiségemet, a maszk miattam van.
- Szívesen megnézném - felelem irtó visszafogottan, de nagyjából úgy érzem magam, mint amikor kijelentette, hogy mindjárt az egyetemnél vagyunk, én pedig rátapadtam az ablakra. ha hagynám magamat érvényesülni, most is valami hason reakciót láthatna tőlem. Szeretem a gyógynövényeket, de nem azért, mert tanultam őket és hasznosíthatom valamelyiküket a megfelelő betegségeknél, hanem mert megnyugtat, ha az ültetvények közelében lehetek, hatásuknál fogva biológiailag, illetve pszichésen is hatnak rám.
Nehezen bírom megállni, hogy ne mosolyogjam el magam, belül pedig már szinte nevetek, akár a Túl a sövény című mesében a kis Hami. Én legalább valamennyire vissza tudom tartani. Jól szórakozok, amiért Chris magát is robotnak, gépiesnek tarja, ezúttal is megmutatkozik a kettőnk közti különbség, bár ahogy hallom szándékát, miszerint tanulna a gyógynövényekről, nem akarok gúnyt űzni belőle még gondolataimban sem. Komolynak tűnik, a maga módján lazának, de éppen ezért nem hiszek neki. Ő is megmondta, a gépek és papírok világában él, úgyhogy a gyógynövények ismeretével semmilyen hasznot nem zsebelne be, márpedig Chris sosem csinálna haszontalan munkát, nem mélyülne el olyasvalamiben, amit nem tud kamatoztatni és csak elvenni az idejét. Tényleg azért hozott volna ki, mert ennyire érdekli őt ezek a gazok? Talán kíváncsi rájuk, de tudván, hogy odabent van a rivális cég örököse… Semmi sem annyira érdekes, mint végezni kötelességünket és hatalmi harcot vívni kora ellenséges vezérigazgatójával. Fordítva kellene mindennek történnie, úgy lenne reális, ha Sophie lenne most itt kint velem a természetben és kérdezősködne a virágokról, míg Christopher odabent folytatna magasztos beszélgetést.
Ezzel egy időben megérkezünk a kiszemelt részéhez a kertnek, én pedig kényelmesen állok meg a virágsokaság egy pontján, mondhatni a gyógynövénykert szélén. Arcom komoly, ám nyugodt is egyben, enyhén oldalra döntöm fejemet és pislogást nem ismerve nézem őt, a fiút, ki még mindig ezernyi titkot rejt.
- Miért csinálod ezt? - hangom nem kiakasztó, még csak felelősségre sem vonom, hanem szimplán érdeklődök, meglehet egy kis gyanakvással. Nem hagyok válaszadásnyi időt neki, csak leolvasom arcáról, hogy mit reagál a nem várt témaváltásra. - Meghívtok mindhármunkat vacsorázni és te mégis velem szeretnél kettesben lenni, hogy gyógynövényekről beszéljünk, míg odabent a húgod kalauzolja a Kia vállalat jövendő örökösét - kérdezem inkább kétségbeesetten, mintsem kiakadva, holott még mindig nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott, egyik kezemet zsebembe is csúsztatom, hogy így dőljek neki az egyik póznának, mely árnyékot ad annak a padnak, amit a gyógynövények mellett helyeztek el. Kétség kívül nagyon romantikus elképzelés az anyuka részéről és Chris esete is annyira kedves számomra, hogy éppen ezért hihetetlen. Túl szép lenne, túlságosan álomszerű, de mélyen magamban azt kívánom, hogy bárcsak megbékítené lelkem és ráébresztene, hogy van egy ilyen oldala is.    

Nem tudom, hogyan jön neki Sophieról ejtett gondolata, de nem is szeretnék elkezdeni tanakodni rajta, felesleges stresszhelyzetnek tartom, amiktől érdemek megfosztanom magam a Nam család otthonában, különösen Christopher társaságában. Tanultam a múltkori esetből és már úgy fogok hozzáállni, ahogy mindkettőnknek jó, ezzel jól járunk, csupán ellep a szomorúság, miszerint tévedtem, közöttünk sosem lesz barátság. Próbálok így hozzáállni és akkor a normális úton fogunk maradni.
Van egy csípős stílusa, amit nem tud elrejteni, én meg ettől kezdek gyomorgörcsbe állni és csak azért is késztetést érzek hasonlóképpen visszaszólni neki, hogy védjem magam, sőt, ne kerüljek alárendelt szerepbe vele szemben is, ha már egész életemet - leszámítva a francia utat - így kell leélnek Leeként. Szerintem ez egy félelem nekem. Nem akarom látni, hogy mások is a pici Aidenkét lássák bennem, s ha meghallom a harapófogó közeledését, ösztönösen válok vasrúddá, melyet nem lehet eltörni vagy elhajlítani. A valóság azonban elfedi a tartalmat: nem vasrúd vagyok, csupán egy cső, aminek fala nagyon erős, belül viszont levegő-gyenge.  
Igyekszem levetkőzni magamról a félelmeimet és nem támadásként érteni szavait, mert hát végül is egyetértünk. Igen, egyetértünk a pikánsságok nélkül, úgyhogy igazából nincs miről beszélni.
- Sosem árt egy kis lelkesítés, vagy megerősítés, amiből megtudjuk, hogy jól dolgozunk, vagy jó úton haladunk - mosolyodom el a végére, mert nekem egy ilyen hátba veregetés nagy motiváció lenne. Lenne. Mosolyom teljes mértékben erőltetett, látszik, hogy a komolyságot próbálom megtörni, de épp az nem engedi, hogy felfelé kandikáljanak ajkaim sarkai. Sajnos nehezen tudok hazudni a tekintetemmel, s pontosan ez a gondom, amikor megemlíti a gyógynövényeket. Normális esetben, ha tényleg a barátom lenne, akkor most lehet el is kezdenék ugrándozni lelkesen, amíg a gyógynövénykerthez nem érünk, de nem, most nem pattoghatok, erős, maszkos értelmes férfiként viselkedem.
Szimpatikus, ahogyan elmondja, hogy nem különösebben van otthon a gyógynövények világában, ettől függetlenül lefoglal a gyanakvás, mert ha nem is Christ, de a fajtáját nagyon, mondhatni vérközelségből ismerem. Ez a magatartás nem vall rájuk, nekik nem ez kellene csinálni, Chrisnek olyannak kellene lennie, mint bátyámnak és magasról tennie rám. Meglehet, pont az utóbbi személy máshogyan nyomozná ki a Nam örökös különös viselkedését, de ez most az én harcterem, saját eszközömet vetem be, tulajdonképpen azt, ami miatt apám más kiskoromban megvetett: az őszinteséget és a szókimondást. Üzleti téren nem előnyös, de én nem üzlet vagyok, kitagadtak a vállalatból, úgyhogy megmaradok embernek, önmagamnak. Jelen pillanatban az sem érdekel, hogy ha megtudják, mit ejtek ki számon, kapok egyet apámtól. Már nem számít, isten tudja honnan, de nagy bátorságot érzek magamban és ezt hangoztatom is.  
Nagyon izgulok a válasza miatt, ki ne tenné a helyemben, mikor ilyen fontos dologról van szó. Érzem, hogyha most ismét autóban ülnénk, megint rátaposna a fékre, de ez más, jelenleg egy gyönyörű kertben vagyunk, nincs kézifék, nincs gázpedál, és ami a legfontosabb: nincs kezében a kormány.
Első válaszára elnyílnak ajkaim, szemöldökeim magasra kúsznak, miután felfogom, hogy elnézést kér. Pislogás nélkül hallgatom, iszom szavait, miközben gyorsul a szívverésem, talán a levegőt is gyorsabban veszem, bár nagyon próbálok egy helyben visszafogottan maradni. Igazából mozdulni sem tudok a meglepettségtől. Erre nem számítottam. Nagyon nem. Tévedtem. Vagyis nem, igazam volt mélyen legbelül, mikor Chrisnek adtam igazat és nem bátyámnak… vagy… nem tudom már. Minden annyira zavaros, de most legalább egyértelművé vált számomra, hogy Christopher tényleg más, mint a családom többi férfitagja. Ők sosem tudtam tőlem bocsánatot kérni, pedig nekik indokuk lett volna rá, Chrisnek is, de nem annyira, hogy egy ekkora egóval bíró örökös meg is lépje ezt a lépcsőfokot. Alsó ajkamba harapva elpillantok oldalra, mert nem akarom, hogy több mindent kiolvasson éles tekintetemből, bár szó mi szó, a maszkomat eldobom. Egy ideig nem szólalok meg, tanakodok, hogy mit kellene most tennem: próbáljuk meg még egyszer a baráti utat, vagy mindössze ezzel tisztáztuk a múltkori esetet és váljunk el tisztességesen, hogy a jövőben teljesen semleges idegenek legyünk egymásnak. Nem is értem, miért tanakodok ezen, sosem bírtam nem önmagam lenni.
Hátamhoz nyúlok a már kigombolt öltönyöm alá, egészen pontosan vesémre teszem egyik kezemet és ezzel együtt ki is húzom magam. Nem tart sokáig ez az önérintés, de segít, hogy szó szerint összeszedjem és egyenesbe hozzam magam.
- Kezdjük újra - felelem végül, hosszú szünet után ismét a szemét keresve. Választ kaptam kérdésemre és hiszek az igazának, mert hinni akarok. Nem említem neki, hogy valóban eltalálta pár gyenge pontomat, de azért annyira nem szeretnék neki megnyílni, hogy erről szót ejtsek. Szép lassan. Én sem kezdek neki most hirtelen pattogni, bár ezúttal meglepő, ugyanis már nincs rajtam a maszk, de mégis visszafogottan, békésen viselkedem. Ez is én vagyok, kétségtelen. Biztos a gyógynövények… fogjuk rájuk.
- Leveszem az álarcot, ha te is. Elfogadlak annak, aki vagy, ha cserébe te sem vádaskodsz a másságomért - mondom, miközben megfordulok, bemegyek a gyógynövénykertbe és az utolsó szó után leguggolok a kakukkfű mellé és orromhoz emelem a növény egyik szárát. - Tudom, pontosabban sejtem, hogy milyen filozófiában nőttél fel, szép pályafutás vár rád és biztosra veszem, hogy fantasztikusan meg fogod állni a helyed. Kívánom, hogy így legyen! - Megszagolom a növényt, de már folytatom is. - Én nem vagyok a riválisod. Különbözöm tőletek, teljesen máshogy tekintek a világra és ez nem fog megváltozni senki kérésére. Ettől függetlenül bízok benne, hogy mi jóban is tudunk lenni. - Nyelek egyet, holott hangom már teljesen békés, még vidám is egy picikét. Érzelmeim stabilak, kiegyensúlyozottnak tűnök. Pont ilyen tekintettel nézek Chrisre.
- Mióta gitározol?

Elgondolkozok Chris válaszán, mialatt azokat a formára nyílt fákat és bokrokat nézem meg, melyek mellett elhaladunk. Jót mond, valósat és reálisat és ezzel betekintést nyerek az életébe, őt így nevelték ezek szerint. Engem nem. Az én életem teljesen más, így nem is tudom magamat összeegyeztetni szavainak tartalmával, egyúttal pedig magamra sem tudom venni. Mondhatni leperegnek rólam és képzeletben megvonom a vállamat. Ámen. Csendben maradok, ám ez nem durci, nincs ellenvetésem, nem látom értelmét tovább pedzegetni a dolgot, mert egy-nulla az állás a mai napot illetően: én megtudtam róla valamit, ő rólam pedig álarcomnak és épp az iménti elcsendesedésemnek köszönhetően nem.
Bocsánatot kér, én pedig elfogadom és hosszas tanakodás után úgy döntök, új kaput nyitok felé. Nem tartom rossz embernek, csak nagyon nyersnek és munkamániásnak, s bár utóbbival sincs semmi gond, főleg a maga körében, de… miért van mindig kellemetlen érzésem, amikor vele vagyok? Kicsit irigy vagyok rá, amiért ő az apja büszke reménysége, a tökéletes örökös, aki nem csak jókor született, de még rátermett is a feladatra. Másrészről örülök, hogy nem vagyok olyan, amilyen ő, de még ízlelgetnem kell, hogy mi az, ami zavaró tényező. Vannak barátai? Ők hogyan bánnak vele és velük hogyan viselkedik Chris? Szerintem ezt sosem fogom megtudni és annyit nem ér, hogy megváltozzak miatta. Próbálok a kedvére tenni és visszafogni magam, de személyiségemet nem fogom eldobni.
Lassan és békés módon formálom hozzá a szavakat, amik szívből jönnek és nem elsősorban agyból. Nem is tudom, hogy milyen reakciót várok tőle, szerintem szeretném, ha ő is leguggolna mellém, rám mosolyogna és valami biztatót mesélne, persze ő nem ez a fajta, így meg sem rezzen arcom válaszára. Első etapjára bólintok egyet, nem vált ki belőlem különösebb érzelmeket, egyszerű elfogadásként értelmezem, az utána következő, tulajdonképpen az előzőek kifejtése azonban már kezd vihart varázsolni lelkembe. Szóval egész idő alatt kritizálni fog? Tegye csak. Annyira nem érdekel, hogy mi nem tetszik neki rajtam, mivel nem az én cipőmben jár, nem egy értékrendben mozgunk, sosem fogok tudni neki megfelelni. Szívem mélyén szeretném, hogy ne legyen ebben igazam, plusz ki tudja, tán akaratlanul is ragad rám tőle valami, ami tetszhet apámnak is és ha nem is megváltozik, de enyhül a köztünk lévő kifejezetten rossz viszony.
Nem látom arcát, mivel nekem háttal van, míg a kakukkfűvel vagyok elfoglalva. Mindegy is lenne, úgyis maszkban van, bár ő maga azt mondja, hogy megpróbálja levenni, de ez nem pillanatszerű változás lesz számára, ellentétben velem. Valamint úgyis azt mond, amit kitervel nagy gondossággal, hisz ez egy ördögi játszma, végtelennek tűnő körforgás, vagy éppen egy spirál, minek mentén számtalan kört megteszünk, de végül egyre feljebb kerülünk. Bár jelenleg úgy érzem, hogy egy DNS-t alkotunk, egyazon chaebol bűnös vértől származunk, s mégis ő az egyik szál, míg én a másik, vele teljesen szemben lefutó másik szál, amik sosem érnek össze. Sosem fogok tudni egyesülni Chris-szel, de milliószor megérinthetjük egymást a köztünk lévő kapcsok által.
Valamiért jól esik, hogy ennyire őszinte. Én magunkat nem tekintem riválisnak, de feltételezem ő a két cég között megbújó viszályokra gondol, ami abszolút valós. Apáink sosem tudnák ezt kiejteni szájukon, de mi már igen és ez reményt kelt bennem, hogy Chris nem az előző generáció megtestesülése és reinkarnációja.
- Biztosan így lesz - felelem először arra, hogy valószínűleg sokszor elő fog még kerülni az üzlet, lesznek nézeteltéréseink, sőt, igazából sikerként fogom elkönyvelni, ha esetlen nem lennének. -  Addig részemről teljesen rendben van, ha csak véleményt nyilvánítasz, és nem kritizálsz. - Mert a kettő között vékony a határ, mégis hatalmas a különbség. Nagyon a vállalati dolgokra tereli a szót, ami miatt keserű érzés fog el. Nem akarom egyértelműen kimondani, hogy semmi közöm a Kia-hoz, nekem is épp eléggé fáj ez a tény, de utaltam rá, ami ezek szerint nem volt pontos és nem ért célba. Nem is baj, nem kell mindent tudnia rólam, felesleges lenne szembesítenem, hogy mennyire nem vagyok elismert a családomban.  
Felállok, megigazítom öltönyömet, majd kihúzom magam és Chris elé lépek. Úgy állunk egymás előtt, mint két érett férfi. Sajnos elszaladt az idő. Párizsban mindig gyorsan telik az idő… Kezet nyújtok felé, mintha egy megállapodást kötnék, bár ez majdnem az is. Megállapodás, hogy ezentúl megpróbáljuk elfogadni a másikat, tisztáztuk a feltételeket és ő megkérdezi, hogy elfogadom-e az általa intézett pontokat. Nos, azt nem tisztázza, hogy valóban le is veszi a maszkját, de ha könyörögnék, se tenné. Ezen pedig nem akarom, hogy múljon a békekötés.
- Igen, továbbra is az újrakezdés mellett állok - mondom neki, miközben kézfogást várok ennek örömére. Meglepően komoly az arcom, visszafogottan semleges, kicsit sem csapongó, noha kicsit mérges vagyok, mégpedig magamra, hogy már megint sikerült szívemnek diadalmaskodnia agyam felett, aki ordítja fejemben, hogy ne tegyem, mert újra fájni fog. Chris minden szava fájni fog, mert ő olyan, amilyennek én mindig is akartam lenni, és ez minden pillanatban gyötörni fog amellett, hogy szinte biztosan nem fogom tőle megkapni azt, amire igazán vágyok.
A kézfogás után féloldalasan visszafordulok a növények felé és végignézek rajtuk. A legtöbbet felismerem, amit jó tudni, bár még így is gondolataim Chris-nél maradnak. Ezért is teszek fel neki egy egyszerű, mindennapi kérdést. Nem válaszol azonnal, kissé olyan érzés fog el, mintha rossz vizekre eveznék, de ne már, ez csak egy kis hobbiról való ártatlan kíváncsiság, mi baj lehetne belőle? Nem üzleti érdekek kitárulkozása. Majdnem előbújik belőlem a kisördög és gyorsan közbevágnék, hogy „na mi az, rosszat kérdeztem?”, de uralkodok magamon. Jobb nem gúnyt űzni a másikból, kivel pár másodperce kötöttem békét, nem igaz? Főleg, hogy érdeket mond,, már látom is szemeim előtt, ahogyan gitározik. Nagyon megnézném valamikor!
- Persze, hogy az - mosolyodom el végül teljesen ártatlanul. Szabadidős tevékenység mindkettőnknek, de ez így van rendjén és remélem, hogy ettől Chris is megenyhül a témát illetően.
- Teljesen érthető - bólintok egyet és mivel nincs rajtam a maszkom, hagyom, hogy kedvesen halvány mosolyra húzódjanak ajkaim. Lenyelem, hogy még mindig azt hiszi, van közöm az üzlethez. - Nem egészen, vagyis ami engem illet, én minden este eljátszok egy művet a zongorámon. Segít, hogy kiegyensúlyozott legyek, erőt ad a következő naphoz és levezeti a stresszt. Ilyenkor gyakran odajön hozzám édesanyám, hogy zenét hallgasson, hiszen hozzám hasonlóan ő is szereti az esti dallamszót. - Ez az egyetlen kapocs köztem és anyám között. Így tudom neki kisírni lelkem, ezen az úton tudja követni, hogy hogyan telnek napjaim, mikor milyen a kedvem. Hiába szigorú és elhivatott szülő, érzem, hogy ő szeret ezekből a kis gesztusokból. Az utóbbi időben kezdődött csak el, miután hazaértem Párizsból. Szerintem az ő anyai szíve megérezte hiányomat, s bár nem mutat különösebb törődést az irányomba, felfigyeltem rá, hogy amikor csak teheti, leül a zongoraterem egyik távolabbi székébe és egy pohár borral végighallgat, majd mindig megköszöni a zenét, aztán elmegy. Nekem ennyi elég, hiszem érzem, hogy nem jött meg hirtelen a nagy zenei szeretete, szerintem csak rájött, hogy a darabok hangulata változó és a maga módján szeretné tudni, hogy mi zajlik szívemben. Úgyhogy majdnem minden este a szó szoros érmében elzongorázom neki érzéseimet, ő pedig végighallgat. Nem véleményez, de nem is kell, nem várom el, de mégis hálás vagyok, amiért ennyi anyai figyelmet kapok tőle, elvégre mindkettőnk számára egyértelmű, hogy nem művekről van szó, hanem egy sajátos kommunikációról.  

Chris nagyon sokat tud beszélni, ami érdekes, mert első ránézésre egészen csendes figurának tűnik. Lehet az üzlet miatt, feltételezem ő ezt is annak fogja fel, pedig mindössze annyi történik, hogy két srác kibékül a múltkori kellemetlenségek miatt. Én nem így csinálnám, de igazodnom kell hozzá, tisztában vagyok, hogy az ő házában vagyok, s ez jobban megköt engem, mintha mondjuk a városban bárhol tartózkodnánk. De, legyen, az általa akart viselkedést megkapja tőlem, engem azonban nem fog ilyen könnyedén. Már megfigyeltem, hogy mindenre van egy kontrája, vagy egy új gondolatot kezd azzal a bizonyos „de” kötőszóval. Egy kicsit már idegesít, de nem tudom, hogy hogyan tudnék ellene védekezni, úgyhogy marad a lepergetés.
- Ne aggódj, nem szeretnélek se kritizálni, se véleményezni - mondok ki az én tervemet, talán azért, hogy megmutassam a kettőnk közti differenciát. Ő engem véleményezhet állandóan, nem fogom magamra venni, én pedig nemes egyszerűséggel nem illetem őt a véleményemmel, mivel tudom, hogy nem érdekli, és nem befolyásolna semmit. Feleslegesen megbántani senkik sem szeretek.
Nem akarom azt éreztetni vele, hogy minden megkaphat, engem nem vehet meg se így, se máshogy, hozzám más út vezet, amelyre ő nem szívesen térne rá és ebben bízok is. Ha ő nem lép arra az ösvényre, akkor nem fogunk találkozni, legfeljebb leülünk egy domb két oldalára egymásnak háttal és onnan integetünk egymásnak. Ez vár ránk jelen állás szerint, s bár annyira jól esne, hogy a dombtetőn megölelhetném, viszont ellentétben azzal, hogy ő azt hiszi, álomvilágban élek, ez nagyon nem így van. Bizony, még nem vetkőztem le azokat a szavakat teljes egészükben.
Megtörténik a kézfogás, az alku - sajnos ez tényleg az – megköttetik, én pedig igyekszem pozitívan hozzáállni a dologhoz. Újra kezdjük, amit mondani könnyebb, mint fejben is eldönteni, de azon leszek, hogy tiszta lapot adhassak magunknak. Mindkettőnknek, hisz tudom, hogy valamennyire én is ludas vagyok, noha anno Chris nem mutatott ki semmilyen érzelmet, úgyhogy nem is gondolnám, hogy nagy seb érhette volna. Hogyha mégis, ezúttal saját csapdájába esett bele.
Olyan érzésem van, mintha Chris még mondani akarna valamit, ezért nem veszem el kezemet és tekintetemet sem emelem le róla. Gyanakvó pillantást vetek rá, de végül nem jön ki szó a száját. Végig szemeibe nézek, de ez idő alatt kézfejemben különös érzés lep el, mintha már nem kezet fognánk, hanem egymás kezét fognánk. A kettő nem ugyan az! Szívem megdobban és a tudtom nélkül egy kicsit megszorítom a kezét, nem erősen, de érezhetően. Végül zavar szökik Chris arcára és ezzel együtt az enyémre is, úgyhogy mindketten visszahúzzuk a kezünket. Egy kicsit elpirulok, alig láthatóan, az is lehet, hogy csak belül vagyok kissé megszeppenve, amiért a kézfogáson túl megfogtam Chris bársonyos bőrét. A keze erős és határozott, de mégis van benne valami hatalmas visszafogottság és szelídség. Jó érzés volt, kicsit szégyellem is magamat, ezért oldalra lépek, hogy visszaforduljak a virágokhoz.
Szeret gitározni, ehhez kétség sincsen, gondoltam bedobom ezt az ártatlan témát, de Christopher erre hirtelen karót nyel. Én mindig szeretek a zenéről beszélni és tudom, hogy ő is, nálunk már megmutatta ennek jelét, ebből gondoltam, hogy a gitározás is hasonlóan kellemes téma lehet, csak úgy tűnik, tévedtem. Elgondolkoztató, hogy miért lehet ez így, sajnos egyelőre ötletem sincs. Mesélek neki egy kicsit magamról, számomra semmilyen gondot nem jelent ezt a kaput kinyitnom, szívesen társalgok, mert ez én vagyok, nem pedig a Lee család legfiatalabb gyermeke.
Kezdem kiismerni Chris beszédstílusát, lehet ez az út lesz számomra a titok kulcsa, így fogok tudni olvasni az örökös érzéseiben. Kettőnk között hatalmas különbség van pedig hangszerekről van szó, amiket mindketten szeretünk, ám míg én gondmentesen, szinte gördülékenyen lágyan formálom a szavakat, addig Chris csupán elejt egy általános véleményt, sőt, még magától is függetleníti a tény, hangja nyugodt és megfontolt, de érzem, hogy feszeng a bőre alatt. Nem jó téma, egyértelműen nem, már hátat is fordít nekem. Hosszasan pihentetem rajta tekintetemet, látom, hogy mennyire rosszul érinti őt valami ezzel kapcsolatban és nagyon szívesen segíteni neki, de mint tudjuk, ő nem egy átlagos fiú, és nem használhatom a saját módszereimet, mert ugyanaz lesz a vége, mint az egyetemen.
Ahogy őt nézem, miközben az egyik növényhez sétál, elkap az üresség. Hirtelen borzasztóan magányosnak tűnik Chris, egy olyan fiúnak, amilyen lényegében én is vagyok. Talán ő sem kapja meg azt a törődést, amit gyermeknek kellene… Mondjuk Sophien ezek a nyomok nem mutatkoznak, ezért nem értem, hogy miért lehet ez, netán csak a Nap vakít el.  
Bárhogy is legyen, Chris látványa nem csak gyönyörű, de magában hordozza a szomorkás árnyalatot is. Szép csendben állok, s szemeim előtt játszódik le ahogyan nyúl a növényért, már majdnem megérinti, aztán mégis visszahúzza ujjbegyeit. Mintha félne a virágtól, de biztos vagyok benne, hogy tudja, nem mérgező. Kérdésekkel telek el, valószínűleg elgondolkodik valamin és ennek fejleménye a halvány mérgesség is arcának vonalain. Elindulok felé, mikor lépne el a növénytől, ekkor állok meg mellette és veszem könnyed mozdulattal a kezembe azt a szálat, amit ő végül nem érintett meg. Ujjaimmal lágyan végigsimítok a száron, mintha próbálnám neki bebizonyítani, hogy amibe belekezdett, az igazis jó cselekedet volt.
- Egyik kedves ismerősöm azt mondta nekem, hogy minden egyes élőlény érzi a törődés jelét, beleértve a növények is. A jó szándékú törődésre pedig mindenkinek szüksége van, hogy egészséges legyen - mondom a virág felé fordulva, majd Chrisre nézek fel, arcom továbbra is meghitt, halványan vidám.
- Christopher! Most, hogy újrakezdtük… tudd, hogy ha valami nyomaszt, vagy társaságra vágysz a sok üzleti munka szüneteiben, keress meg nyugodtan - mosolyodom el a végére és nem tudom, hogy hogyan érinti majd, eddig mindig csak baj volt a közvetlenségemből, de most nem csinálok semmi nyomasztót, tisztes távolságról nyújtok felé képzeletbeli segélykezet, hogy ha nem lök el magától, akkor segítsek neki kikeveredni a magányból. Láttam rajta, érzem, hogy együtt él vele.  Nem mellesleg: én is.

Háromszáz lapon keresztül, már-már könyve ékelve lehetne pedzegetni, hogy a kézfogás miben hasonlít és miben tér el a „megfogni egymás kezét” szófordulattól, még nyelvtanilag is egyezik a kettő, csupán a környezettől függ, szerintem azonban sokkal több van ebben, mint egy egyszerű, unalmas túlmagyarázás. A kézfogás szakmai és formai, számomra kifejezetten unalmas, de aztán valami megváltozik, a szívem is megdobban, ahogyan egyre jobban elnyúlik a kontaktus és idevégződéseim szüntelenül küldik a jelet agyamnak, mely megakadályozná, hogy elengedjem, de mint egy áramütés, úgy ujjaim is ellentétesen mozdulnak, csak még jobban ráborulnak azok Christopher tenyerére és éreztem, hogy kezdek elveszni. Imádom ezt az érzést, imádom, ahogyan levegőért kell kapnom és ezernyi érzelem seper végig rajtam úgy, hogy még bele is bizsergek.
Mindketten zavarba jövünk tán, majd Chris az, aki előbb ellép tőlem. Egy pillanat erejéig ijedt pillantással nézek felé, mert félek, hogy túl messzire mentem - igaz tudatom ellenére, bár ahogy látom az arcát, nem erről lehet szó. Megérint, ahogyan láthatom nyúlni a virágért, ám az utolsó pillanatban mégis visszahúzza a kezét, olyan, mintha nem merné megérinteni, tartana tőle, vagy épp saját magától. Én tudom, hogy nincs mitől. Christopher nem rossz ember, márpedig ha nem akar bántani egy virágnak, akkor nem is tud rosszat tenni. Az emberek mások, egymást könnyedén megbánthatjuk akaratunk ellenére is, ami abból ered, hogy nem ismerjük eléggé a másikat. A mi esetünkben is ez történhetett. Hiába próbálom, nem tudom megismerni Christ. Legalábbis eddig nem sikerült, talán ez egy új esély.
Kétségtelenül nem a növényekről beszélek, csak a metaforám vonatkoztat rájuk. Christek is szüksége van törődésre akár elutasítja azt magától érzelemmentesen, akár nem, ebben biztos vagyok, pont ahogy nekem is kell. Bizonyára elkényeztetett kishercegnek gondolhat, de az életem nekem sem rózsás. Ebben a világban még a törődésért, a kedvességért és szeretetért is meg kell dolgozni, tenni kell érte, ahogy én is tettem azzal, hogy elhagytam a családi fészket és Párizsba költöztem. Úgy tűnt szüleimnek, mintha egy általuk jól kitervelt módszer következménye lett volna a külföldi pályafutásom, én úgy gondolom, hogy inkább egyfajta menekülés történt. Menekültem a családomtól, attól a jövőbeli Aidentől, aki lettem volna, ha otthon maradok, így hát átvettem a párizsi gondozóim felett az uralmat, én diktáltam, hagytam érvényesülni, mert bizony én is tudom, hogyan kell manipulálni az embereket, tudom, hogy kell elérni a célunkat és vezető szerepbe kerülni, ám mindezt nem az ő módszereikkel értem el. Akkor hogyan? Kedvesen, bizalmasan. Úgy, hogy közben megszerettem őket és nem éltem pokoli életet mellettem, észre sem vették, hogy azt csinálok, amit akarok, mert békésen megvoltunk együtt, mint egy nagy család, vérrokonság nélkül.
Ezt a taktikát követve Christophernek felajánlom a szívem egy darabját. Nem hazudok, nem használom ki ezen alkalmat, hogy felülkerekedjek rajta, nem, valóban meg akarok ismerni, megszólítanám lelkét és a barátja lennék, és őszinte, bár nem kicsapongóan lelkes mosoly kerekedik arcomra, ahogy hallom a válaszát. Bár van benne valami, úgy hangzik, mint egy okos üzletember szájából egy konferencián, elfogadja, mert ha elutasítaná, akkor csak magára haragítaná a partnerét, de soha sem fogja kihasználni a segítségét. Ám meg kell lassan értenie, hogy én nem a partnere vagyok és nem is az ügyfele. Majd szemébe nézek és meglátom benne a csillogást, mire nyugtázom magam, hogy talán komolyan gondolja, talán tényleg hálás, vagy ő is átérzi azt, amit én. Azt hiszem, kicsit boldog is vagyok. Nem lehetek telhetetlen, elfogadom és egy időre biztosan elraktározom emlékemben az iménti lelkesedő, érzelmeket tápláló szemeit.
Arcom semlegessé válik, ahogy ő is sóhajt, már azon kezdek gondolkodni, hogy merre tegyem a következő lépést fizikailag értve, mikor Chris újból megszólal. Ezúttal se látható, se hallgató jele nincs az érzéseinek, de nem is számít, mert amit mond, azt kis híján felborítja a hormon-háztartásomat, szívem hevesebben kezd verni, arcom pedig őrült lelkesedésben tör ki hatalmas mosollyá, miközben némán levegőért kapok. Tényleg ezt mondta? Izmaimat feszítenem kell, hogy ne ugorjak neki örömömben és öleljem szorosan magamhoz, talán egy kicsit közelebb is lépek hozzá, de tudom, hogy vissza kell fognom magam, ha azt akarom, hogy az utóbbi pár percnek legyen értelme és ne rontsam el teljesen.  
-  Igazán? - csillognak szemeim és nyújtom felé kezeimet még az előző felindulásból, de behajlítom, majd visszaengedem magam mellé őket, még mielőtt Chrishez érhettem volna. A szándékom persze számára is egyértelmű, de nem számít, egyúttal legalább látta, hogy próbálom visszafogni magam érti, próbálok kicsit megváltozni, ami nem jó, de ennyit tudok tenni kettőnk érdekében. Legalábbis egy ideig, amíg nem vagyunk nagy barátok. Már jár is az agyam, hogy mi lenne az, amit elsőként megoszthatnék vele, bele sem gondolok, hogy az érkezésemkor még álarcot viseltem és szent elhatározásom volt, hogy soha semmit sem fogok neki elárulni magamról. De hát mit is akarok pontosan? Őt. Christ? A lelkét. A szívét?
-  Ez! A kamilla! - vágom rá szinte azonnal, gondolkodás nélkül, mit sem törődve a gyors témaváltással, s még csak nem is azért mutatok rá egyből a közelebben lévő növényre, mert épp kiszúrtam. Eddig is láttam, nem nehéz megtalálni a fehér virágokat. Pont olyan ügyesen veszem be ezt a kanyart, mint ahogyan Chris hirtelen leparkolt az autóval.  -  Nagyon szeretem az illatát és számomra különösen előnyös a nyugtató hatása - folytatom és eszemben sincs hazudni neki, bár nem is mondok el mindent, ahogyan azt sem, hogy az asztmám miatt találkoztam először a növénnyel Volt egy időszak, amikor szüntelenül fulladoztam, légszomjam volt. Az utóbbi időszakban, Párizsban ez enyhült, igaz nem szűnt meg, míg az utóbbi időben ismét szaporodtak a rohamaim. Egy percig sem kételkedek ebben, de igyekszem magam kezelni, ahogy csak lehetséges. Nem titkolózom, de mint jövendő orvos szeretném elhallgatni az úgymond közemberek elől, hogy milyen gonddal küszködök. Hála istennek már problémám nincs.
-  Neked melyik? - nézek rá, miközben zsebre dugom egyik kezemet, s kérdezek vissza reflexből és bele sem gondolok, hogy talán Christopher annyira sincs tisztában ezzel a témával, hogy ne tudna válaszolni.

Elszabadul bennem a fogva tartott kiskutya amikor meghallom, hogy ő is szívesen fogadja a történeteimet, igaz nem tudom, hogy ez most amiatt van, mert illendőnek érezte csakugyan felajánlani azt, mit én is megtettem neki, de maga a gesztus, hogy legalább kimondta is már sokat dob a kedvemen. Ezen boldogságomban kérdezek rá, mintegy hitetlenkedve, vagy csak gonosz módon követelem tőle, hogy erősítse meg szavait, mert nem tudom elhinni, nem vagyok képes felfogni, hogy szívesen hallgatná meg lelkem dallamait. Lehet még nem tudja, mi rejlik ott lent, pontosabban mennyi minden, szinte hadsereg állomásozik lelkem mélyén, akinek ha kinyitja kapuját egyszerre kiözönlik a nagy sereg. Hála istennek azért vissza tudom fogni magam annyira, hogy bár tegyek felé egy lépést, de ne öleljem magamhoz hálám jeléül. Ha magamból indulok ki, egy ölelés mindig rengeteg tartalommal bír és nagyon jól esik majdhogynem teljesen mindegy kivel történik, azonban tudom, hogy Chris erről másképpen vélekedik és nem szeretném elrontani önzőségemmel a pillanatot.
Nem hittem volna, hogy válaszolni fog valójában költői kérdésemre, de amit ez után tesz, az tűzijáték számomra, ám ami ezzel együtt érkezik, arra nagyon nem voltam felkészülne. Megérint. Megérinti a vállam és nem kioktatásból! Rándul egész testem keze alatt, mintha szívem dobbanna egy akkorát, hogy teljes egész lényem beleremeg. Orromon hosszan áramlik be a levegő, miközben ajkaim is elnyílnak a meglepettség és az öröm édes elegyétől. Meg sem fordul fejemben, hogy megjátszaná magát, érzem, hogy ez igazi, érzem hangjában a boldogságot, amitől bennem is megsokszorozódnak a boldogsághormonok. Nagy, de szolid vigyorral nézek rá és ő is mosolyog, hát ezt el sem hiszem, mi történt és miért és hogyan? De nem is érdekel, talán ezentúl minden más lesz és tényleg barátok lehetünk, akik mindent megosztanak egymással, ő megtanít engem, milyen a szülők számára is példás filozófia és én is megtanítom őt hogyan eressze el magát akkor, amikor semmi értelme igazgatót játszani.
Nem tart sokáig az érintése és mikor elveszi rólam kezét, érzem hiányát, nagyon szívesen elaludnék míg ő karomon vagy felsőtestemen tartja kezét, olyan jó meleg és kellemes, valamint erős és határozott is, tán ebben rejlik a varázsa.
Gyorsan tudok kapcsolni a kérdésére, lehet még mindig az előbbiek varázsa alatt vagyok, de szívesen beszélek a kamilláról, majd visszakérdezek. Bevallom, nem feltételeztem, hogy ne tudna rá válaszolni, viszont hamar feltűnik, hogy nagyon nézelődik és nagyon gondolkozik a választékokon és ez elárulja, hogy nincs se kedvence, de még fogalma sem, hogy tulajdonképpen milyen gazok között mászkál most. Felkuncogok, de nem sértésként, csak aranyos, hogy mégis próbál valamit keresi és nem passzolja rögtön a témát, s mindez egyébként pozitívum a szememben, mindössze jó húzni az agyát olyasvalamivel, amihez nem sok köze van. De ahogy hallom, nem is titkolja, hogy nem ért hozzá, aminek kifejezetten örülök.
- Az a rozmaring - lépek felé, illetve a virág közelébe. Hangom kezd visszaállni a nyugodt és békés stílusba. - Gondolom azért mutattál pont rá, mert ismerős lehet, ugyanis a mediterrán konyha kedvelt főszere is, de apró leveleit szokták teába is tenni, mivel számos gyógyító hatása van, például jó migrénre, reumára, ekcémára, de a vérkeringetést szintén segíti. - Ha már megkérdezte és rámutatott, akkor szívesen változok pár perc erejéig élő növényhatározóvá. Szívesen beszélek róluk, mert nagyon hasznosak. A rozmaring illatát én kifejezetten szeretem.
- Tudom, hogy nem vagy nagy növényes, virít rólad - kuncogok fel, hiszen nem egy atomfizika észrevenni, hogy Chris azt se tudja hol van a gyógynövények között, vagy hogy miért van itt. Illetve talán utóbbit igen. - Te miattam jöttél ki ide, nem igaz? Azért, mert velem akartál lenni kettesben és kedvezni akartál szívemnek egy kicsit, ugye? - mondom aranyos mosollyal és tudom, hogy ez az igazság, csak egy kicsit húzni akarom az agyát azzal, hogy ki is mondom. Közben pedig büszkeséggel nézem, hogy mennyit fejlődött Chris, mert bizony már meg meri érinteni a növényt és tán ő is olyan tekintettel néz vissza rám, mintha büszkélkedne sikerével. Más a tapintása a rozmaringnak, mint saját billentyűd enterének, nem igaz, Christopherem?
Kissé elszomorodok hallva, hogy nem érdekli őt ez a világ - maga a világ, elvégre a természet jelenti valójában a világot és nem a gépek -, de bólogatok, jelezvén, hogy megértettem és ezen nem tudok változtatni.