Pozitív tulajdonságok:
  ->Önzetlen.
  ->Becsületes.
  ->Segítőkész.
  ->Empatikus.
  ->Szeretetteljes.

Negatív tulajdonságok:
  ->Idegesítő.
  ->Állandóan feszült.
  ->Reménytelenül romantikus.
  ->Titkolózós.
  ->Naiv.

Kedvenc dolgai:
  ->Futás.
  ->Villásreggeli.
  ->Napfelkelte.
  ->Az új könyvek illata.
  ->Macskák

Dolgok amiket utál:
  ->Csokoládé.
  ->Lepkék.
  ->Sötétség.
  ->Társasjátékok.
  ->Saláta.

Különös szokások:
  ->Annyira imádja a macskákat, hogy ha meglát egyet legyőzhetetlen késztetést
      érez arra, hogy megfogja, megsimogassa.
  ->Csak és kizárólag 3 az 1-ben kávét iszik.
  ->Csak úgy tud aludni, hogy ha a szobában teljes sötétség van, de a TV be van
      kapcsolva.
  ->Mindent tudni akar mindenkiről.
  ->Keresi az igaz szerelmét.


Hiszek abban, hogy az ember a saját sorsának kovácsa. Hiszem, hogy az élet addig tolja eléd az akadályokat, amíg végre jól nem döntesz. És más hasonló közhelyek. Az igazság az, hogy semmi nem megmagyarázható. Az élet nem egy racionális dolog, hanem furcsa véletlenek összessége, ami dolgokká rendeződik, és mi csak távolról figyelhetjük, hogy ezek jó, vagy rossz dolgok lesznek-e.
Összességében szerencsés embernek mondhatom magam. Anyám egy lengyel felmenőkkel rendelkező ápolónő, aki 15 éves volt, amikor elvitték a Vietnámi háborúba nővérnek. Ott ismerkedett meg az akkor 17 éves apámal, Harold O’Haraval, aki dublini születésű, de a szülei tragikus halála után az Amerikában élő nagynénje fogadta örökbe. A háború 1975-ben véget ért, de ők együtt maradtak. Anya volt az édesapám védőangyala. Apa elvesztette a jobb lábát, de amikor 1980-ban feleségül vette anyát New Yorkban, a Central Parkban, nem létezett nála boldogabb ember. New Orleansban vettek házat, anya a kórházban kezdett dolgozni, apám pedig munkát csinált a hobbijából és gyerekkönyveket kezdett illusztrálni. Pár év elteltével alapított egy grafikai céget.
Aztán, 16 év házasság után úgy döntöttek, hogy ideje gyereket vállalniuk, és 1996. november 02.-án 12:03-kor megszülettem én, rám hét percre pedig a húgom, Tatia. Nem számítottak arra, hogy egyszerre két csemetéjük is lesz, de borzasztóan boldogok voltak, Mindent próbáltak megadni nekünk, de hamar kiderült, hogy én és a húgom - hiába nézünk ki úgy, mint két tojás - semmiben sem hasonlítunk. Tatia mindig csendes volt, inkább csak megfigyelte maga körül a világot, én meg inkább éltem benne.
A középiskolában már teljesen külön utakon jártunk. Nekem inkább a humán tárgyak mentek, neki pedig a sport. Pompom lány lett, és az iskola női kosár csapatába is bekerült. Sportösztöndíjjal mehetett volna az egyetemre, én pedig mindenben támogattam volna, ha hagyja. De harmadikban megismerkedett Ruben Alarcóval, egy spanyol származású, negyedikes fiúval, akiről afféle nyílt titokként keringett, hogy simlis ügyei vannak. Senki nem tudta róla lebeszélni. Úgy beleesett abba a fiúba, mint szemellenzős ló a gödörbe. Leérettségiztünk, én a Rendőr Akadémiára mentem, Tatia pedig hozzáment Rubenhez. Még az esküvőre sem hívott meg.
Nem találkoztunk hosszú ideig. Az Akadémia utolsó évében kerültem be a kórházba. Engem is megkörnyékezett a nők egyik legnagyobb ellensége, a mellrák. Szerencsére időben észleltük, és fél év kemó, sugárkezelés, illetve kórházban szüttyögés után tünetmentesen léphettek be a nagybetűs Életbe. A kórházban töltött hat hónap alatt azonban rám talált a végzetem, Silas Adrianopoulos személyében, A kezelő orvosom rezidense volt, és én első látásra beleszerettem. Ő mindig mellettem volt, és a legrosszabb pillanataimban visszarántott.
Mikor hazaindultam a kórházból, akkor találkoztam újra a húgommal. Egy buszmegállóban ült, sporttáska volt a lába elé téve, és lehajtotta a fejét, de az éjszaka sötétje előlem nem tudta elrejteni. Akkor döbbentem rá, hogy mi is zajlik körülöttem valójában. A rák nem tudta eloszlatni bennem a hitet, hogy ez a világ igazából nem gonosz, de a saját testvérem, akiben egész életemben önmagamat láttam, igen.
A szája vérzett, fel volt szakadva, bal szeme alatt lila folt. Remegett, de ahogy rám nézett nem sírt. Nem láttam a szemében sem félelmet, sem bánatot, csak beletörődést. De én magam nem tudtam beletörődni. Sem az elveim, sem a hivatásom nem engedte, hogy csak úgy annyiban hagyjam a dolgot. Feljelentettem Rubent, a jelentésből pedig kiderült, hogy a testvéremnek nem csak az arca sérült meg, eltört egy bordája, és a kulcscsontja is megrepedt. Ezen felül pedig kiderült, hogy az én drága sógorom kábítószer kereskedelemmel is foglalkozik. Nyolctól tizenöt évig terjedő börtönbüntetést szabtak ki rá. Tatia könyörgött, hogy ne csukjam le, azt állította, hogy ez az egész csupán a véletlen műve, és, hogy Ruben nem szándékosan bántotta őt. A húgommal utoljára a tárgyaláson találkoztam, ahol szétvert arccal ült a tanúk padjára, és nem kívánt vallomást tenni.
Rá egy hétre Silas megkérte a kezem. Életem legszebb napjának kellett volna lennie, de Tatia nem hagyta, hogy az legyen. SMS-ben írta meg, hogy számára halott vagyok. Az időzítéshez mindig nagyon értett. És az életem folytatódott tovább, csak már nélküle.