Éreztem, vagy csak már jól ismertem apámat, hiába tőle távol töltöttem utóbbi éveimet, ezért ha nem jelentette volna be rögtön a költözést követően, hogy megünnepeljük a sikeres áttelepülést, csalódnom kellett volna benne. Azt azonban még én sem néztem ki belőle, hogy alig a berendezkedés lebonyolítása után üzleti párbajra is hívja pontosan azt a konkurenst, kinek meglétére még azon a vacsorán hívtam fel a figyelmét, mikor hazasiettem Párizsból. S mégis, a leszidást épp azért kaptam, mert fején találtam a szöget. Apám tényleg készül valamire, nem kizárt, hogy aljas húzásokon töri a fejét, ahogy azt tette a Daewoo vezetőivel is, sőt mi több számos autóipari beszállítót tönkretett. A Hyundai azonban nagy falat, s ha még egy teljes székhelyet is át volt képes telepíteni, akkor véleményem szerint nem ok nélkül félhetek. Az aggodalmam valós oka mindazonáltal nem az inkorrekt megnyilvánulásai, hiszen magam is belátom, hogy ilyen ez az üzleti világ, viszont ha túl messzire megy, akkor a mi családunk is sérülést szenvedhet.
De ki vagyok én, hogy bármibe is beleszóljak? Mindössze csupán magamban émelygek, se szavaim, se viselkedésem nem lázad, avagy kérdőjelezi meg a családfő döntését. Ahogy közeledik az este, a feszültség kézzel tapinthatóvá válik a levegőben. Nyugodtan, bár hozzám képest túlságosan nagy komolysággal sétálok be az étkezőbe, ahol a cselédek már szépen megterítettek, látszólag minden készen áll a csodás vacsorához. Még én is rácsodálkozok a luxuscikknek minősülő aranyozott tányérokon, a látvány szemet gyönyörködtető még úgy is, hogy hozzá vagyok szokva a látványos terítékekhez és helyiségek csinos dekorációihoz. Apám minden bizonnyal meg akarja mutatni, mennyire jól élnünk, s vagyunk valakik. Lassan megállok az asztal mellett, ujjaim közé veszem lágyan az egyik kést és felemelem, hogy közelebbről megnézzem. A kés felülete hibátlan, meglátom benne a saját elfehéredett arcomat, valamint kicsivel később a mögöttem belépő édesanyámat. Azonnal megfordulok. Úgy tűnik, csak én vagyok ennyire aggódó típus, a fiatalosan csinos, mégis szolid öltözetű nő arcán a precizitásra való törekvésen kívül semmi sem látszik.
- Gyönyörűek, igaz? A napokban érkeztek meg Bécsből. Ne tudd meg, mennyit idegeskedtem, hogy biztonságban kibírják az utat, de szerencsére pont annyira bántak vele finoman, mint amennyit fizettünk a szállítóknak. - Megértem édesanyám aggodalmát, kényes tárgyakról van szó, úgyhogy finoman vissza is helyezem a kést az asztalra, még mielőtt az én ujjlenyomatom díszelegne ott egyetlen koszként.
- Minden rendben? - kérdezi, miközben a fal melletti virágot rendezi el, hogy minden levele, minden szirma tökéletesen díszelegjen a vázában.
- Kicsit izgulok. Nem akarok csalódást okozni- felelem halkan, lesütött szemekkel, de továbbra is kihúzva magam. Részben igaz, amit mondok, valóban meg akarom mutatni apának, hogy méltó vagyok rá, hogy gyermekének tekintsen, ugyanis még senki sem felejtette el a búcsúzó vacsorán történteket, és ahogy látom bátyám és anyám tekintetében, ők is tudják már, hogy más vagyok. Az egész család tudja. Azonban ez a kisebb gondom. Nem ezért izgulok ennyire, hiszem, hogy viselkedésem van már annyira kifinomult, hogy helyt tudjak állni egy ilyen fontos eseményen. A fő gondom még mindig apám üzleti taktikája. Nem hiszem, hogy a Hyundai családja ártatlan lenne, de nem akarom, hogy miattunk essen bajuk. Ha pedig nagy lenne a marakodás, családfőnk képes bűntudat nélkül telefont emelni és felbérelni valakit, hogy távolítson el egy fontos személyt a játszmából. Igen, úgy. Vérrel.
- Ne terheld magad feleslegesen. Meglátszik az arcodon - lép oda hozzám és selymes tenyerét arcomra helyezi olyan lágyan, amitől ki kellene, hogy simuljon arcom. Kedves szavai valóban megnyugtatnak, de egyben szomorúsággal is árasztják el szívemet. Anyámat sosem érdekelték az érzéseim, csak annyira, amennyire azok megváltoztatták külsőmet. Ha már látszik rajtam, valahányszor kapok egy édes ölelést, érintést, majd szól a nagymamámnak, hogy próbálja kideríteni, mi a problémám, holott a nagyi rég előtte tudja már, olykor beszélnem sem kell vele, csak rám néz és tudja mi bánt. Nagyon szeretem a nagyit!
Miután anyám elhagyja a helyiséget, én sem maradok sokáig. Készülnöm kell, hogy a családtagokkal együtt fogadni tudjam a hamarosan megérkező vendégeket.

Három öltönyös férfi figyeli a megálló autót házunk főbejáratánál, a szökőkút mellett nem messze. Autóajtót nyitnak a hozzánk hasonló chaebol családnak, akiket már jól ismernek szüleim, illetve bátyám, ők hárman utánanéztek, kik ők, hányan vannak, mik a szokásaik. Biztos vagyok benne, hogy nem csak az internetet böngészték fel utánuk, hogy kiderítsenek még egy s mást. Szándékosan nem szeretnék ebben részt venni, úgyhogy ha beavattak volna, sem lennék kíváncsi a szaftos igazságnak vélt tényekre. Így sokkal könnyebb pozitívan állnom hozzájuk, s őszinte érdeklődéssel megismerni őket, kiket a hallban fogadunk.
Mindenki oly kedves, mosolygós, így én is próbálom elfelejteni, hogy mindez csak álca, úgy érzem sikerül visszafogottan kedves képet nyújtanom bátyám bal oldalán. Európai filozófiámnak köszönhetően már ennyi idő alatt is megmutatkozott, hogy könnyebben mozgok Amerikában, mint szüleim, talán bátyámnál is, persze nővéremet nem tudom lepipálni ebben sem. Mégis már-már megszokottan fogok kezet valamennyi vendéggel, miközben enyhén meghajolok, ezzel ötvözve a koreai és az amerikai szokásokat, mire megkért minket édesapám. Mint mondtam, tudjuk róluk, hogy már elamerikaiasodott chaebolok, figyelmességünkre így hát nem is lehet panasz. A szülők után kezet fogok egy közel velem egyidősnek tűnő fiúval, ha minden igaz, ő az örökös náluk, úgyhogy hirtelen nem tudom, hogy kellene viselkednem, a közeli tekintete is megzavar, mikor összenézünk, s megejtek egy szerény mosolyt, mely halványul is picivel, mikor a legfiatalabb női nemű családtagnak kezet csókolok.  
Én nem így csinálnám a bemutatkozásokat, nem annyira merev és sznob szófordulatokkal üdvözölném őket, ahogyan szüleim teszik, de nekem az a dolgom, hogy csendben maradjak és meghúzzam magam. Feltűnően nem kerül szóba az üzlet egy darabig, mindössze néhány elismerés hangzik el.
Apám hosszasan és érdekes módon lelkesen meséli el a költözésünk fordulatosabb sztorijait, anyám a ízlését és lakberendezési szempontjait osztja meg a másik család idősebb női tagjával és látszólag egész jól megtalálják a közös hangulatot, egyelőre. Csak én ülök nővérem mellett a hatalmas nappali kanapéján és hallgatom, ahogy kérdezgeti a legfiatalabbat, mik is a tervei a jövővel kapcsolatban. Velem átlósan ülő Chistopherre nézek, próbálom megfejteni, hogy ő, mint velem közel egykorú, milyen tulajdonságokkal rendelkezik.
- Engem is lenyűgözött, mikor ott jártam, de erről Aiden többet tud mesélni, ő néhány hete költözött haza Párizsból - néz rám mosolyogva nővérem én pedig mintha álomból riadnék fel, nézek rá. Fogalmam sincs, hogy jutottak hirtelen el a továbbtanulás témáról a francia építészetig.
- Ohh igen, hihetetlen az ottani architektúra, bár a hatalmas Notre Dame, Louvre és más látványosságok mellett, engem a mindennapi utcák hangulata fogott meg nagyon. Teljesen más világ - mondom eleinte zavartan, majd elkezdek visszaemlékezni az ott töltött időkre és kicsit annak varázsa alatt kezdek felengedni és komfortosabban viselkedni. A francia szavakat kitűnő francia akcentussal ejtem ki, ami úgy látszik, tetszik Sophienak. Elidőzök egy kicsit a lány szépségén, összemosolygunk, majd követem a tekintetét és a bátyjára nézek. Közben fél füllel a tőlünk nem messze társalgó két igazgató beszélgetésére összpontosítok, s úgy tűnik, minden simán megy, eddig legalábbis. Továbbra sem került elő az üzlet.

Elbambulok, nem is, inkább csak túlságosan elidőzök Christopher jellemvonásainak elemzésével, habár az eddig látott attitűdjei erősen arra a következtetésre vezetnek, miszerint ő örökös lévén kicsivel sem könnyebb személyiség bátyámnál, sőt mi több, merevebben is viselkedik, mint ő, ami azért érdekes, mert az amerikaiakról azt hallottam nővéremtől, hogy kevésbé annyira arrogánsak, mint a koreaiak. Talán nővérem ennek megtestesítő példája, oly lazán kezeli a beszélgetést, mint bármely más kedves ismerőseivel tenné, látszik rajta, hogy nem jön zavarba csak mert pénzes és nagyra való személy társaságában vagyunk, kikkel egyébként ki nem mondott konkurencia harcot folytatunk. Sophie is hozzá hasonló, s fogalmam sincs, hogy miért viselkedek ennyire karót nyeltként, bár az tény, hogy Chrispoher még nálam is durvább. Benne van valami… lenéző? Nem kifejezetten megvet minket, csak… érzéketlen. Apám tőlem három méternyire állhat, s így is úgy gondolom, Christopher még őt is lepipálja. Apán, anyán látszik, ha mérges, ha vidám, vagy hogy jól érzik magukat. A velem közel szemben ülőn viszont totális burok védelmezi vonásait.
Több, mint valószínű, hogy ez ejt engem ennyire ámulatba és ijeszt is meg egyúttal, mikor nővérem szólít meg és hálát adva neki, sikerül visszajutnom a beszélgetésbe. Mesélek egy kicsit magamról, s elcsodálkozok, hogy Sophiet mennyire lenyűgözik tapasztalataim, egyben pedig boldog vagyok, amiért találtunk egy közös témát. Élettel teli lelkesedése rám is széles mosolyt csal, és most veszem csak észre, mennyire gyönyörű lány. Nézni nem szeretném és nem is tudom sokáig, mindketten Christopherre nézünk, amint felszólal. Kérdő pillantással fogadom bátyja szavait, nem tudom, miért ennyire kemény a húgával, holott nekem az ő magatartása tetszik jobban. Nem tudom ezt annyiban hagyni, főleg azért, mert megalázva érzi magát a hölgy, mindössze azért, mert fiatalabb, és mert erős érzéseket táplál egy adott téma iránt.
- Ugyan, kifejezetten szép dolog lelkesedni valami iránt, ami nem kevés szépséggel jutalmaz meg bennünket. - Nem mondok ellent senkinek, tudom, hogy a főnökök kedve szerint kellene cselekednem, de nem bírok továbblépni ezek az apró bökkenőn, különösen azért, mert tudom milyen érzés. Ismét összemosolygunk Sophieval, aztán Christ hallgatjuk, miként átveszi a szót és saját ismereteiről beszél, mely csakugyan érdekel engem, még akkor is, ha a témáról húgával érdekesebb lenne a beszélgetés.
- A francia chansonok nagyon kifinomultak, szeretem bennük az igényes mondanivalójukat, Edit Piaf pedig különösen keményen kimondta, mi épp szívét nyomta - gondolok vissza az elhunyt nő dalszövegeire, ami kemény társadalomkritika is volt egyben, engem egyébként az nyűgözött le személyesen, hogy olyanokat mondott ki, ami egy koreai szájából egyenlő lenne a kiutálattal. Ha egy koreai szám címe lenne, „Je ne veux pas travailler”, azaz „Nem akarok dolgozni”, biztosan nem kerülne a lejátszási listák élére. Egyszerűen nem engednék. A franciáknál mindez olyan természetes. A sanzon szót Christopherrel ellentétben franciául ejtem ki, bátorkodok ezt tenni, ugyanis francia szó, a népi jelzőt elé tulajdonképpen csak azért teszem ki, mivel közszóként dalt jelent, amit Párizsban valamennyi zeneszámra használni szoktunk.
-  Ott én többnyire klasszikus zenét hallgattam, hatalmas örömmel töltött el, hogy eljuthattam neves operaházakba, ahová kiskorom óta el szerettem volna menni - mesélem el az én történetemet Chris ízlésére reagálva, miközben körbeér a pincér és utolsónak nekem nyújtja a tálcán lévő megmaradt pezsgős poharat, amit természetesnek is veszek, elvére elsőként a vendégek, majd aztán a nők lesznek kiszolgálva. Ha nem így tenne a pincér, talán fel is háborodnék.
Kedvesen elmosolyodok az akcentusomra tett megjegyzésére és ezúttal úgy döntök, hogy félreteszem az előítéletemet és hagyom, hogy alakuljon a maga rendjén kettőnk viszonya, csakúgy, ahogyan Sophival is.
- Hat évig éltem ott, de úgy mentem ki, hogy már előre megtanultam a nyelvet. Mivel kiskoromtól kezdve erre készültem, mondhatni ez volt az álmom, ezért odakint egyből kezdhettem a csiszolgatást, míg végül kiforrott az akcentusom is. - Nem dicsekvés, sőt inkább szerény válasz Chris kérdésére. Igaz, sokszor mások akcentussal magyarázzák azt, ha valaki tökéletesen ejt ki egy szót, ehhez pedig mindössze elegendő a nyelv ismerete, noha nem úgy mondta, mintha ő ne lett volna tisztában a szavakkal, azt a feltételezést, hogy ő is tudná beszélni a nyelvet azonban Sophie hessegeti el, bátyja legnagyobb örömére. A húg vigyora nagyon ragadós, én is követem egy rövid ideig, s már most látom, hogy mennyire normális testvéri viszony van köztük. Ilyen nekem legfeljebb nővéremmel lehetne, és nem is a korkülönbség áll ennek útjába, hanem az, hogy felnőttként már nem tudjuk könnyedén piszkálgatni egymást, valamint nem volt meg ennek a gyermeki alapja, sajnos mi ketten már rég nem élünk együtt, nem csak a hat évem miatt, hanem mivel ő az azt megelőző években is már New Yorkban élt.  
Sophie úgy tűnik, megértette bátyja lesújtó szavait, szomorú vagyok, hogy így viselkedik másodszorra is a húgával, de ezúttal már nem tudom őt megvédeni, nem lehetek bátyja helyett bátyja, pedig nagyon szeretnék egy hugicát, vagy öcsikét, akivel én úgy viselkedhetek, ahogy velem nem igen tette meg egyik testvérem sem, s mint látszik, Sophiet is most cserbenhagyták. Ölembe ejtett szomorkás tekintettel hallgatom nővérem semlegesítő szavait, majd iszok pár kortyot a pezsgőmből, mitől mohón várom el, hogy enyhítse fájdalmamat.
- Azt megkérdezhetem, hogy milyen környezetben nőttetek fel? Inkább a koreai, vagy már főként az amerikai kultúra vált dominánsabbá otthon a mindennapjaitokban? - kérdezi nővérem a maga lojális érett semlegességével, Christopher szemeibe nézve, mire elemelem a pezsgőpoharat ajkaimtól és kényelmesen hátradőlök a kanapén. Hajtincseim épp hogy csak nem érnek szemeimbe, ahogy lenyelem az utolsó számban tartott kortyot és egy apró sóhajtással lehelem ki az eddigi szomorúságomat, miközben elválnak egymástól pezsgőtől nedves ajkaim, épp csak két milliméternyire. Mialatt hallgatom Christ, egy pillanatra elnézek a Sophie mögött lévő falon díszelgő órára. Hat perc. Hat perc és asztalhoz ölünk.

Nem érzem a vendég család húgát neveletlennek, vagy túlpörgőnek, azonban kezd alakulni az összkép a család gyermekeiről és sajnos látszólag a Christopher által képviselt magatartásforma a náluk elképzelt ideál. Chris még nálunk, bátyámhoz képest is érzéketlenebbül viselkedik, egy kifinomult szoborként ül hercegeket megszégyenítő pózban és egyszerűen semmit sem látok rajta, ami érdekelné. Minden csak megjátszás, illem, s talán ő is csak azért ül itt most, mert muszáj, mert a jövőről van szó, annak formázásáról, és közel sem azért, hogy jól érezze magát új emberek társaságában. Nővérem szerintem ezen már túllendült, jót tett neki az amerikai egyedüllét, pontosabban családmentes életmód, ezért hiába büszke itthon viselkedésére és kisugárzására mindenki, valahogy otthoniasan berendezkedett a chaebol és az átlagvilág közötti lakosztályba, ennek köszönhetően pedig mindkettőben komfortosan megállja a helyét.
Sophie nem ilyen. Rajta érződik a világra való rácsodálkozás, tenni, tanulni, felfedezni, és ami talán a legszimpatikusabb nekem: élni szeretne. Négy évvel ezelőtti önmagamat látom benne, s miután megkapja bátyja első figyelmeztető jelzését, már a jelenkori énem is megtestesül saját szemeim előtt. Talán épp emiatt visel meg engem is az eset, s bár látom a vörösen villogó lámpát lelki tükröm előtt, nem tudom megállni, hogy ne nyújtsak kezet a lánynak. Mindezt pedig úgy teszem, hogy stabilan megtarthassam egyensúlyomat a kötélen, melyen ingovány táncot járok. Noha nem mutat ki érzelmet, sejtem, hogy érti mondanivalómat és mivel nem reagál rá, nagy önkontrollal bíró nyugodt személyiség lakozhat a mesterműként kifaragott arc mögött. Nem számít, mit gondol rólam, hivatalosan nem panaszkodhat. Hivatalosan.
Amitől kifejezetten nem szeretem a családi atmoszférát, az pontosan a mostan kialakult illata miatt van. Állandó versengés, kinek jobbak az ismeretei, ki tehetségesebb, ki az erősebb és akaratosabb, aki rá tudja erőltetni akaratát a másikra, vagy teher alá kényszeríteni, míg nem az áldozat végre összeroppan. Ezt játsszák felmenőink hosszú ideje óta, ez csörgedezik vérünkben és kódolódott bele valamennyi génünk által DNS-ünkbe. Nekem nem tetszik, ahogyan az sem, hogy én magam is ezt csinálom tudat alatt, holott nem szeretném, megálljt parancsolnék szavaimnak, e beszélgetésnek szintén, de hogyan is tehetném… Gyomrom görcsöl, de a fájdalom már olyannyira megszokott megannyi összejövetel után, hogy biztosra veszem, ezúttal sem lesz nehezemre az evés, eltekintve attól az elhanyagolható ténytől, miszerint már így is a normális férfi felnőtt adagok felét eszem csupán meg és sajnos meg is látszik az alakomon.
Egyetértően bólintok a múlt század énekesnőjéről tett gondolataira, mikor hagy egy kis szünetet. Látszik rajta, hogy tényleg ismeri, sőt mi több, rajong érte. Talán észre sem veszi, hogy most pontosan úgy viselkedik, mint húga az imént, mindössze nagyobb arroganciával, haláli nyugalommal és kedvtelenséggel mesél róla, s ha nem ismerném a magunkfajtákat, azt hinném, a kötelező versrészleteit szavalja, melyet már évekkel ezelőtt betanult és az összes bálon, rendezvényen felmondja. Látom benne a mögöttes, külvilágtól gondosan eltitkolt szenvedélyt, észreveszem a szobor mögött megcsillanó embert, tulajdonképpen ezért mosolyodom el aranyosan, ahogyan hallgatom szavait, Edith Piaf engem nem fűt be annyira, hogy perceken át beszéljek róla. Christopher rejtélyessége viszont annál inkább.
Szóhasználatában nincs semmi különleges, nem számítottam közvetlenségre, én sem adok annak jelét szavaimmal, leszámítva talán a Sophiával való apró párbeszédemet, mindazonáltal az örökös hangsúlytalansága szinte fájdalmat kelt az én, egy olyasvalaki szívében, kinek talán minden szava dallamosan cseng fel.
- Azt hiszem, Tchaikovskyt kell megemlítenem, a rá jellemző dallamosság az, amiben én is igazán azonosulni tudok, de Vivaldi is kedvenceim között szerepel Négy évszakával. - Klasszikus zene, vagy a modern zenei ízlésvilág, mindegy melyikről van szó, nehéz egyet kiválasztani, s ezúttal mindössze saját szívemet akarom megnyugtatni azzal, hogy nem egyetlen zeneszerzőt emelek ki, illetve így nagyobb az esély, hogy közös kedvencre találunk. Tchaikovsky talán nem lepi meg nővéremet sem, tudja, hogy szeretem a zenei világ romantikáját, bár feltételezem, hogy Debussyt sejtette válaszomként, az csendült fel aznap is, mikor hazaértem Franciaországból. Nos, nem tévedett sokat ő sem.  
Meglep, hogy megfogja a költözés témája, sőt mi több, talán én magam személye is annyira, hogy mélyebbre beleássa Chris magát kérdésével. Nem tudom, hogy ezt mire véljem, szimpátiának, vagy még mindig csupán a kellő tapogatózás időszakát éljük, esetleg beszélgessünk valamiről, ha már úgysem mehetünk saját dolgunkra, de nyitottan felelek.
- Tulajdonképpen igen - válaszolok már pohárral a kezemben. - Szintén Európát támogatta családom, ha már testvéreim főként amerikai érdekeltségűek voltak már akkoriban is. Szó volt Svédországról, illetve Nagy-Britanniáról is, azonban sikerült meggyőznöm szüleimet, hogy helyezzék át velem kapcsolatos terveiket Franciaországba, és mint az már kiderült, érveim hatásosak voltak. - Ami miatt kifizetődő chaebol életem, egyértelműen az, hogy már fiatalon is tisztán láttam, toporzékolással és „légy szíves légy szíves” módon nem fogom tudni érvényesíteni akaratomat, ahhoz értelmes magyarázatok sora és határozott kiállás szükséges. Megcsináltam, s tán szüleim elleni sikeremet könyvelhetem el legnagyobb büszkeségemnek, az egyetemi oktatók, valamint hallgatótársaim tapsa prezentációim után mind eltörpülnek mellette. Hogy miért pont Franciaországot választottam én akkoriban, szerintem már kiderült az eddigi beszélgetésünk folyamán, feleslegesnek tartom Sophie szívét fájdítani, avagy felcsigázni, mikor nem szabad neki. Szerencsére nővérem menti a helyzetet, mielőtt kínossá válna bármelyikünk számára.
Sophie és bátyja a világ két legtávolabbi családjának gyermekei is lehetnének, borzasztóan különböznek egymástól, a lány hangjára mindig kivirágzok, Christopher pedig őt követően maga hozza el a késő őszi elmúlás fájdalmát ridegségével. Nem tudnám megmondani róluk, hogy teljesen amerikai a neveltetésük, semmiben sem különböznek a koreai chaeboloktól, egyelőre nem látom bennük azt, ami az amerikait amerikaivá teszi, úgyhogy elhatározom, hogy erre különösen oda fogok figyelni a későbbiekben, kíváncsi vagyok, miben nyilvánul meg ez az apró személyiségformáló tényező.
Próbálom magam ismét összeszedni, egyúttal leplezni fájdalmamat. Enyhén hátradőlök a kanapén, nagyot kortyolok a pezsgőmből, s ízének sikerül megragadnia kedvem leplét.  Egy pillanatra az órára pillantok, konstatálom, hogy már nincs sok hátra a légkör frissítéshez. Christopher hangjára emelem őrá vissza ölembe ejtett tekintetemet. Nővérem invitálta a témát, ő is válaszol rá, mire én elegánsan iszok ismét poharamból, majd tekintetemet kettejük között vándoroltatom.
- Oh, mi a megszokott koreai mentalitást örököltük meg, serdülőkorunktól utazgattunk és ismertük meg bőrünkön a nyugatias szemléletmódot. - Bólintok egyetértően nővérem szavai után, más hozzáfűznivalóm nincs igazság szerint. Úgy tűnik, Chris nem áskálódott mélyen a családunk története után, ami jó, bár gondolom nem lepte meg válaszunk, elvégre még csak most költöztünk el Dél-Koreából, koreaiként.
A vacsorát rendszerint nem szoktam várni az összejöveteleken, akkor mindig nagyon kényelmetlenül érzem magam, most mégis azt érzem, hogy ennél görcsösebb már nem tudok lenni, hiába teljesen kisimult az arcom, akárcsak ha éppen most lazultam volna el. Álarc, pont mint mindenkin. Halkan foglalok helyet a nekem kijelölt széken, miután a családfők és a hölgyek is leültek. A legutóbbi hasonló étkezésből tanultam, így most tartom a számat és az elkövetkező feltehetőleg negyed-fél órában minimálisra szeretném csökkenteni a hangomat.
- Kérem, ne szerénykedjenek. Jó étvágyat kívánok! - mondja anyám, mikor már mindenki előtt ott sütkérezik a pompás lakoma. Az étkezésen is meglehetősen jó a hangulat, de nem veszem be. Én mindenesetre csendben falatozom, nem sietek, nem is tudnék, hisz legszívesebben egy falatot sem ennék, hanem felállnék, szépen betolnám a székemet és egy meghajlást követően magukra hagynám a társaságot, s megvárnám macinaciban a szobámban, kedvenc könyvemet olvasva, hogy vége legyen ennek az egész cirkusznak. Szeretem a kisestéket, de ami itt megy, az már nekem sok. Fojtogat a levegő. Én nem ilyen vagyok, nem ilyen szeretnék lenni. Nem tudom önmagamat megtalálni ezekben a percekben sem, úgyhogy kerülöm mind a másik család örököse, mind saját családom tekintetét.
- Nehéz volt búcsút mondanunk seouli életünknek, de tudom, megéri, mert itt sokkal sikeresebb jövő vár ránk és cégünkre. New York valóban ideális hely a vállalati székhelyek letelepedésére - beszélget apám a vendégekkel, s eddig minden jól ment, de erre a megnyilvánulására már nem bírok árnyékot játszani, mikor a fényben élek. Felé fordítom fejemet és kérdőn nézek rá. Nem én vagyok az egyetlen, jelen pillanatban úgyis őt figyeli mindenki, amíg a másik család nem válaszol rá. Nem akarom, hogy félreértse tekintetemet, ezért azonnal enyhítek is vádló íriszeimen, így a haragot inkább aggodalommá varázsolom. Ezt most nagyon nem kellett volna pont így közölnie, azonban lemerem fogadni, hogy szándékosan csipkelődik. Egy néma sóhajtással lassan a tányéromra tekintek vissza, a rajta lévő ételt bámulom, és minél jobban ezt teszem, annál inkább érzem, hogy gyomrom összeszorul és az idegességtől szívesen kiutasítaná testem a még megemésztetlen ételt. Mélyet lélegzek, majd iszok kicsit a vízből. Jól bevált taktika a hirtelen rosszullétre, igen, nem első alkalommal fordul ez velem elő, noha ennyire még sosem tört rám az émelygés apám játszmájától.

Nagyon szembetűnik, hogy rajong a múlt századi énekesnő iránt, sokkal jobban, mint én, de ez teljesen normális, így csak hallgatom őt, s csodálkozok, hogy mennyire visszafogottan, érzéketlenül beszél róla, pedig látszik rajta, hogy több érzés van mögötte, mint amennyit arca tükröz. Lassan be kell látnom, hogy a közel velem egyidős Chris pontosan olyan, mint amilyen gyermeket apám maga utódnak szeretne, bár bátyám is mindössze előtte viselkedik így, más közegben nem. Ez éltet, ez biztat, hogy talán Chris sem ilyen valójában és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretném kideríteni őket. Kíváncsivá tesz a zártsága.
Jó hallani, ahogy meséli a zeneszerzőkről alkotott véleményét, bár versenyezhetnék, hogy mindenféle okossággal kiegészítsem őt, de szerintem teljes mértékben kimerítette a szükségest. Szavait iszom, folyamatosan bólogatok, mégis az értelmezés mellett inkább őrá figyelek és nem a tartalomra. Okos és művelt. De mégis… annyira robot nekem. Egy gép, aki visszamondja az enciklopédiát, dolgozik huszonnégy órát egy nap, hogy a cég jól működjön, s mégis egyetlen egy dolgot felejt el: élni. Megcsap ez a búskomor érzelem hangját hallva és engem is szomorúsággal tölt, amit akkor próbálok mindössze eltüntetni elmémből, mikor már rajtam a sor, hogy válaszommal reagáljak.
- Ohh, igen, kétségtelenül nagyon jók mindannyian. - Nem ecsetelem tovább, hogy mennyire nem szeretem Bachot, elhallgatom, mert nem számít ez a kis bökkenő, illetőleg megbántani sem akarom ezzel, még nem ismerem annyira, hogy el tudjam dönteni, hogyan reagálna ilyen helyzetekben.
További percek elteltével eljön a vacsora ideje, aminek talán legjobban anyám örül, hiszen tudja mutogatni a drága evőeszközeit. A többiek kíséretében én is az asztalhoz ülök, s már ekkor megfogadom, hogy csendes résztvevője leszek az eseményeknek, és annak ellenére, hogy szívesen beszélgetnék mindannyiukkal, megismerném egyesével a vendégeket, sajnos ez a hely és társaság nem teszi ezt lehetővé, én pedig már megkaptam a magamét a feleslegesnek gondolt szavaimért. Ezt azonban nem ronthatom el, én magam is átlátom az összejövetel fontosságát és azt, hogy ez most nagyon is a jövőről szól, a cég és a család jövőjéről.
A vacsora elején általános diskurációk folynak, mialatt én nővéremre pillantok néhányszor, ki hozzám hasonlóan az evéssel van elfoglalva, noha azt jóval lazábban, megszokottabban végzi, mint én. Borzasztóan feszültnek érzem magam továbbra is. Semmi sem történt eddig a találkozón, mégis kezdem azt érezni, hogy egyre jobban gyengülök és erőtlenné válok, amit nem szabadna, hogy meglátszódjon rajtam. Nővérem megérzi, hogy őt nézem, mire egy kedves, bátorító pillantással nyugtat meg, mire én csak jobban elszégyellem magam. Zavar, hogy én nem tudok olyan fiú lenni, amilyen tökéletesen megfelelne apánk számára. Akkor nem érezném kellemetlenül magam most sem.
Természetesen nem maradhat el apám üzletről szóló megjegyzése sem, mire láthatóan mindenkinél megállnak az evőeszközök néhány másodpercre. Az enyémben többre is, félelem jár át, és nagy örömmel hagynám itt az egész társaságot, de nem lehet. Figyelem apámat, majd a másik családfőre emelem a tekintetemet, akitől mindenki a választ várja. Legnagyobb meglepetésre azonban nem ő, hanem Christopher töri meg a csendet. Én is felé fordulok és hallgatom őt. Hangja meg se törik, arán semmilyen izgalom jele nincs, ellentétben az enyémen. A szavai engem nem érdekelnek, de értem, hogy mit akar elmondani velük. A szakmai rész gondolatai helyett azonban fájdalmat érzek, sajnos egyre több jel utal arra, hogy Christopher pontosan olyan személy, amilyen én nem akarok lenni. Be kell látnom, hogy mi nem fogunk jóban lenni, hiába vagyok rá nagyon kíváncsi, hiába szeretném, ha mi ketten jóban lennénk korunknál fogva. Apám felé irányuló kérdése tovább fokozza a mentális állapotomat, mély levegőt veszek a lehető leghalkabban, hogy testem minden pontjába kellő mennyiségű oxigén áramolhasson, így remélhetőleg émelygésemből is felszabadulok.
Mi kapunk meg az védekezés pozícióját, de szerencsére apám ezeket már tudja kezelni és nem ijed meg velem ellentétben, aki jól átlátja, hogy az igazság nagyon sötét és összetett. Mindazonáltal én látom apámon, hogy mennyire rosszalja, hogy Chris válaszol és kérdez a családfő és végigazgató helyett. Megtörli száját a szalvétával.
- Ahogy mondtad, minden kereseti cikkre megvan a megfelelő hely - kezd bele és kétségtelen, hogyha a Hyundai boldogult eddig itt, akkor a Kiának is van lehetősége, mindössze felül kell kerekedni rajtuk. - Kanada közelsége fontos számunkra, ezért mindenképp egy északi város volt a célunk, illetve helyi partnereink miatt is esett New Yorkra a választásunk - enyhíti az előbbieket, s engem is sikerül összezavarnia, mert nem tudom, hogy igazat mond-e, vagy utóbbit csak kitalálta.
Nem tudom, hogy miért lettem ilyen hirtelen rosszul, de talán már kezdem visszanyerni az erőmet, noha az émelygés továbbra sem múlik el. Erőltetem magamba a falatokat, de borzasztóan nem kívánja őket a gyomrom. Apró szünetet kell tartanom az evésben, így az aktuális falatom a villámon marad kis ideig. El kell pillantanom az ételről és nem apámék felé akarom emelni felemet, úgyhogy bátorkodok Chrisre és Sophiera nézni, csupán ártatlanul, az iménti beszélgetések árnyékából. Először Chrisre pillantok, majd rájövök, hogy ő mennyire tökéletesen viselkedés még most is, úgyhogy még mielőtt újabb keserű érzelem járna át, a lány felé fordítom a fejem. Lágy, szerény mosolyt váltunk, majd zavaromban inkább fojtatom a kényelmetlen evést, reménykedve, hogy nem fogok leszédülni a székről.
-Sajnáljuk, hogy az ötödik vendégünk nem tudott eljönni. Christopher, a te barátnőd az, igaz? - vezet fel egy újabb témát ezúttal édesanyám, s hangjából érezhető, hogy elsősorban a szerelmi románcra kérdez rá és nem felelősségre akarja őket vonni, amiért nem tudott eljönni. Meglepődött tekintettel nézek előbb anyámra, aztán az információk hallatára Chrisre érdeklődve a válasza iránt, ugyanakkor erősen le vagyok döbbenve. Hozzám nem jutott el ez a kis információmorzsa, bár ez nem is meglepő, mégsem gondoltam volna, hogy Christophernek barátnője van. Butaság, azonnal belátom, hogy normális, várható is volt, hogy van valakije, csak az eddigi társalgásaink során annyira érzéketlennek tűnt, hogy egyszerűen sehogy sem bírtam képzeletben mellé rakni egy nőt. Érdekházasság? Fiatalok akkor is kellene valami apró érzelemfonálnak lennie a két fél között, ilyen korban még teljesen máshogy viszonyul egymáshoz két fiatal, leszámítva attól, hogy érdekházasság vagy sem. Nehéz megállapítanom, hogy féltékeny vagyok-e rá, vagy sem. Némileg igen, hisz párkapcsolatban él, van mellette valaki, fogja a kezét egy hozzá közeli személynek, másrészről azonban nem, mert én köszönöm nem kérek abból a szerelmi románcból, ami neki vagy szüleinknek van.
Elkeseredek, hisz tudod, hogy választanom kell. Vagy a szerelmemmel fogok élni csak simán Aidenként, Lee vezetéknél nélkül, már ha lesz igaz szerelmem valaha is, vagy pedig a család rabjaként élek és elveszek egy nőt úgy, s örökké hallgatok a beállítottságomról, vagyis úgy teszek ahogy apa arra kért: megváltozom.

Mikor ránézek Chrisre, már eleve van bennem gyomorgörcs, azonban az még semmi, ahhoz képest, mint mikor ő is felém fordítja a tekintetét. Meghűl bennem a vér pillantásától, úgy érzem, mintha egyenesen a lelkemig hatolnának íriszei és kifacsarná azt, holott ő teljes nyugalomban ül ott. Kettőnk arca talán sosem volt még ennyire különböző. Én ezúttal nem vagyok elég erős, hogy rejtegessem erős érzéseimet, az ijedtségemet, amit kettőnk családi dolgai iránt érzek, egyben pedig Chris is számomra egyre inkább csalódás. Nem benne csalódok, mindössze itt az élő példa előttem, hogy lám velem egyidős fiú is képes úgy viselkedni, ahogy az a vezérigazgató apja megköveteli, erre itt vagyok én, egyetlen láncszeme a gyöngysornak, mely mindössze csillogni akar egy eldugott zugban. Itt van Chris, aki már csak azzal szívemet marja, hogy rám néz, úgyhogy muszáj nekem elkapnom róla érzelmektől szikrázó tekintetemet, még a végén én sérülnék meg.
Emlékezetem hosszasan őrjít még Chris farkasszemével, s egyben az is bosszant, hogy ő ennyire egyszerűen el tudott tekinteni rólam, vissza a beszélgetésbe, mintha mi sem történt volna. Miért csak nekem ennyire nehéz lélegeznem? Miért csak nekem ennyire nehéz megmaradnom hasonló körökben? Kissé felszalad a pulzusom és le kell sütnöm szemeimet. Nem tudom, hogy orcám a rosszulléttől, a szédüléstől és émelygéstől kezd el forrni, vagy talán egy kicsit bele is pirulok a gondolataimba. Majd ránézek Sophie-ra, akinek bájos arca nyugodtságot áraszt belém, arcomra halvány mosoly ül ki, noha émelygésem ennyivel nem szűnik meg, sajnálatos módon.
Kihúzom magam és nagyon erősen próbálom beletuszkolni számba a nehézzé vált ételt. Nővérem ráteszi tenyerét villámat tartó kézfejemre, mire ijedten pillantok rá. Túlságosan elbambultam talán. Elkapom alóla a kezemet, mert nem akarom, hogy miatta engem nézzenek a picinek, kinek még a nővére is fogja a kezét. Nem akarok gyengének tűnni, de azért bocsánatkérő pillantással adom nővérem tudtára, hogy nem úgy gondoltam és ne vegye rossz néven. Persze ha valaki átlát rajtam, akkor az ő, ennek köszönhetően pedig most is megérti, hogy mire akarok célozni.
Izmaim akkor feszülnek be újra a vacsora során, mikor anyám megemlíti, hogy Chrisnek barátnője van. Chrisnek mindene megvan, amiről én csak álmodhatok és mindezt olyan fapofával burkolja, amit nekem is kellene magamra öltenem. Összeszorított fogakkal tányéromat nézve próbálom leplezni a remegésemet, bizisten megérdemelnék egy pofont most apámtól, hogy észhez térjek és legalább fájdalmam elvegye az eszem. Ám annyira nem vagyok feltűnő, hogy minden eljusson a mellettem ülő anyámig, távolabbi ülőhelyig pedig főleg nem, úgyhogy lehet, hogy tényleg csak a szívem forrong belül, míg kívülről tán nem olyan válságos a helyzetem. Chris szavai túlságosan is érdekelnek, így szavaira kapom fel a fejemet és hallgatom őt meredten.
Érdekházasság. Ez az első gondolatom, ami megfogalmazódik bennem a barátnőjét hallva. Talán tévedek, de ahogy hallottam, a lány sem semmi háttérből származik. És hogy miért lepődök meg ezen? Mert még mindig hiszek, hogy esetleg Chris sem olyan, mint a tökéletes chaebol utódok, de ezzel már csak magamat hülyítem. Enyhén, pár fokban csupán hátradőlök a székemben és megtörlöm számat. Mély sóhajtással fújom ki az összes reményemet, ami még motoszkál bennem. Feleslegesek, nem kellenek nekem. És még az sem segít most határozottságomban, hogy mintha Chris arcán valódi érzelmeket látnék, tán szomorú? Lehet szereti azt a lányt? Butaság! Megrázom magam képzeletben és ismét visszahajolok a tányérom fölé.
A továbbiakban nem eszek már, csak kerülgetem az ételt és hallgatom, ahogy mindenki körülöttem diskurál. Ha anyám kérdez valamit, válaszolok értelmesen, lelkesen, aztán újra itt a piros-hol a pirost játszok a húsfalatokkal. El is tudnék aludni így, annyira unalmas ez a vacsora, s ha Chris nem szólítana meg legnagyobb meglepettségemre, lehet le is billent volna fejem a helyéről. Így viszont kikerekedett szemekkel kapom felé tekintetemet és várom, hogy milyen szavakat tervez nekem intézni. Kis izgalom jár át, noha hangja érezhetően halkabb, feltételezem, hogy ez a beszélgetés kettőnkre tartozik csak. Kérdése hideg zuhanyként érkezik, fogalmam sem volt, hogy egy egyetemre fogunk járni. Ez esetben úgy tűnik, ő többet kutakodott speciel irántam, mint én utána és ez elgondolkoztató, de nincs időm jelenleg hasonló gondolatokra.
- Ooo, igen, így van - válaszolok neki, miközben felegyenesedek és kihúzom magam. Mivel így kérdezte meg, ezért valószínűleg ez is rá a válasz, az efféle kérdéseket megtanultam javamra fordítani.
- Akkor engedd meg, hogy már most hagy gratuláljak a hamarosan elkészülő diplomádhoz - felelem semleges hangon, komoly arccal és nagyon igyekszem leplezni, hogy mennyire örülnék neki, ha mihamarább letenné a szakdolgozatát. - És orvosi tanulmányaimat folytatom - vezetem be a magam adagját, szándékosan nem közölve, hogy hányadik évfolyamba járok. Talán meglepő számára, talán nem, én mindazonáltal büszke vagyok a pályámra, mert nemes célt képviselek vele. Nem mellesleg, szeretem hordani a hosszú fehér köpenyemet, amiben még édesanyám szava is elállt, mikor egyszer meglátott. A beszélgetésünknek épp hogy vége, mikor apám mély hangja hasít bele hangosan a levegőbe. Úgy tűnik, mindenki befejezte az étkezést.
- Aiden, lennél szíves néhány dallammal lekísérni a vacsoránk végét? - néz egyenesen rám szemeimet, mire megfagyok. Hirtelen az összes szempár rám szegeződik, bár ez esetben apám tekintetén kívül kényelemben érzem magam, hiszen tudom, olyasvalami következik, amiben felszabadultabb lehetek, sőt mi több, otthon érezhetem magam a világomban, nem úgy, mint itt az asztalnál.
- Természetesen! - mondom boldog hangon egy halvány meghajlással és már állok is fel az asztaltól, hogy a vendégekkel együtt az egyik terembe menjünk. Megbeszélt része az estének és a részemről már nagyon várt pillanatok. Apám megkért, hogy vacsora után zongorázzak egy kicsit, ezzel pedig engem is megvillanthasson.
Határozott, ám szelíd érzéki léptekkel ülök le a zongora elé. Megvárom, amíg mindenki elveszi a maga italát, valamit kedvükre csipegethetnek a süteményekből is, majd csak azután nyomom le az első billentyűt. Eddig Vivaldit akartam játszani, azonban a nappaliban folyt beszélgetésünkkor elhatároztam, hogy Christopher kedvére teszek és Beethovent fogok zongorázni. Az émelygés szertefoszlott belőlem, az unalommal és az idegességemmel együtt. Elvégre nincs itt senki, csak én és a zongorám.
Játszani kezdek. Harmonikusan, dallamosan és gyönyörűen. Behunyt szemekkel hullámzom és adom el a darabbal együtt magamat is, noha nem szándékosan. Befelé fordulok, s jól teszem, mert barátaim szerint ilyenkor tudják a nézők is leginkább átérezni azt az érzést, melyet sugározni igyekszek.

Maximálisan igyekszem leplezni, hogy nem tudtam a tanulmányainkat illető azonosságról, noha én is érzem, hogy meglepettségem látható rajtam, mégis igyekszem azt betudni hirtelen felszólításának, ami egy részről igaz is. Helyből gratulálok az eddig elért sikereihez és a jövőbeli diplomájához, mely egészen biztosan tökéletes lesz.
Némileg azért, mert felhozta a témát, azonban ha már így alakult, büszkén hozom tudtára, hogy én orvosnak tanulok. Kicsit sem érzem azt, hogy szégyellni valóm lenne a szakomat és irányultságomat, sőt mi több, elhivatottságomat illetően. Régóta tervben volt már, készültem fiatalkorom kezdetétől a fehér köpenyes munkára, s talán ez volt az a téma, amiben a legkönnyebben állapodtam meg szüleimmel. Kölcsönösen megállapodtunk, hogy nem akarok részt venni a családi vállalkozásban, ami a részemről teljesen érhetőnek vélek, szeretnék minél jobban elszigetelődni ettől a családiasnak nevezett aurától legalább azzal, hogy otthonomat nem munkahelyemnek tekintem, szüleimmel nem az üzletről beszélek a napok majdnem összes órájában, miként azt bátyám teszi. Bár tán még sosem volt ennyire rossz a viszonyom szüleimmel, mint most, akkoriban is úgy gondolták, mivel van már potenciális jelölt bátyám személyében az örökösi posztra, nem is gond, ha nem feleződnek a jogok és darabolódik a cég. Így hát megszületett a megállapodás a három gyerek, illetve a szülők között és mindenki azt kapta, amire vágyott.
Egyetértően bólintok Chris véleményére, majd szám elé emelem a poharamat és kortyolok néhányat a vízből, hátha ezzel elvonhatom a figyelmemet az émelygésemről. Nem mondom, nem a legjobb pillanatban szólított meg és szegezi rám szemeit, noha amennyiben ezt a vacsora bármely részén kezdeményezte volna, hasonlóan rossz állapotban tudnék neki válaszolni. Természetesen rosszullétemet mélyre zárt szépben rejtem el. Csoda, hogy nem nyelek félre kérdésére. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy egyetemi polgárokként beszélgetünk csak és végre kibújunk a családunk alól. Nem úgy tűnik, mintha Christopher bármikor el akarna vonatkoztatni látszólag élete értelmétől: családjának cégétől. Nem véletlenül nem szólaltam meg az eddigi beszélgetések során.
- Közel tízezer kilométerre a vállalattól ez vajmi nehéz lett volna, nemde bár? - emelem végül el számtól a poharat, s válaszolok szándékosan ferdítve, de azt hiszem jól jövök ki belőle. Bárhogy is legyek a családi bizniszben, azt megtanultam ilyen közegben, hogy hogyan lehet megalázkodás helyett triviálisan előnyös, vagy semleges választ nyújtani. Ami viszont azt illeti, nincs hazugság szavaimban. Akkor se hazudnék, ha kényszerítenének rá, mert szerintem nincs semmi baj abban, hogy nem veszek részt a család ügyeiben, azonban Christopher már eddigi találkozásunk alatt is bebizonyította, hogy mindez feltehetőleg számára nem teljesen elfogadható státusz. Tekintettel arra, hogy értelmessé vált korom lényeges részét a családtól távol töltöttem, így még a huszonegyedik század online hozzáférhetősége mellett sem volt lehetőségem munkálkodnia a Kia neve alatt.
Nem kételkedtem abban, hogy apám megszegné a szavát, ezért a zongorázásom is valószínű volt, csupán várni kellett, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat, amikor is mindenki befejezte már a vacsorát és többségünk épp két téma között tengődnek. Az egész társaság átsétál egy másik terembe, s utána minden annyira természetesen megy - még számomra is. Efféle szituációkban már otthon érzem magam és nem érdekel, hogy ki a közönsége, lehet az akár a francia gimnázium testülete, városi rendezvény hallgatói, vagy épp a családtagjaim és kedves vendégeik. Átadom magam a zenének, teszem, mit imádok és remélem, ez ezúttal is sikerrel fogja zárni az estét. Élvezem, amit csinálok, s már nem is izgulok, mi van, ha elrontok egy billentyűt, valahogyan nem is jut ez eszembe, ahogy az is kimegy a fejemből, hogy kik néznek. Mindössze akkor jövök rá, hogy sajnálatos módon még mindig New Yorkban vagyok, mikor az utolsó hang is elhalkul, testem tánca abbamarad és felnyílnak szemeim. Taps hallatára ébredek fel teljesen, mire felállok és meghajolok előttük. Kicsit zavarban is vagyok, hogy ennyire tetszett nekik, legalábbis láthatóan, még sosem adtam elő a család riválisainak. Hátratett kezekkel hajolok még meg kétszer aprón, közben tekintetemet végigvezetem rajtuk és bizony nem véletlenül időzök el a testvérpáron. Szerénnyé váló mimikáim boldogan regélik, hogy megmelengeti szívem Sophie mosolya, illetve lelkesedése, de ezúttal Chris tekintete az, ami megragad és nem hagy elfordulni. Még mindig fapofa, még mindig csinosak kifaragott szobor, de a szemei… Érzem, hogy farkasszemünk már feltűnő, de akkor is földbe gyökerezik a lábam, mivel egy pillanatig elhiszem, hogy mintha belelátnék a szívébe. A környezetünk elhomályosodik számomra, de tudom, hogy cselekedetre kell sarkallnom testemet, mert különben olyan érzelmek és álmok szólalnak meg bennem, amik miatt megsérülhetek lelkileg.
Szerencsére bátyám rövid vállveregetése kizökkent és megment, mire hálásan nézek rá emiatt és a dicsérete miatt is. Mire felkaphatnám a fejem, már Christopher és Sophie is ott van mellettem, mire némi illetődöttséggel nézek az előbbi személy szemeibe, félek, hogy túlságosan hosszúra nyúlt szemkontaktusunk kellemetlen érzéseket váltott ki benne és talán mindketten egy kicsit megláttuk a másik igazi valóját.
- Köszönöm, már nagyon vártam az este ezen részét - mosolyodok el végre őszintén Sophire felé fordulva. Tőlük hallani ezt valóban elismerés, főleg mivel Christopher hangjában is a hitelesség nagyobb teret nyer a megjátszásnál, noha szívem nem örülhet sokáig, még mielőtt reménykedni kezdhetnék, hogy ezúttal megismerhetem és tán mégsem olyan, mint apáink, folytatja a maga módján, én pedig ismét arcon csapom magam, amiért ennyire hülye és naiv voltam.
- Én pedig annál szívesebben adom elő őket. Szabadidős elfoglaltságom egyik nagyobb részét teszi ki - válaszolom ezúttal semmi rivalizálással, egyszerűen csak lelkesen. Kijön belőlem kissé az, aki vagyok, főként nagy mosolyom és tekintetem tükrözi azt a kis lelkes Aident, ki én vagyok, s ezúttal szándékosan nem leplezem magam. Hogy miért? Meguntam. Ennyi. Megpróbálom megtartani mosolyomat és a zongorázás élményének áradatában végig hasonló kisugárzásban igyekszem tölteni az este hátralévő részét.