Ami azt illeti, ideje volt már meglátogatnom a szomszédban lakó Sharont, és a körmére néznem. Semmit nem kellett a lakásért fizetnie, néha előjön a túl önzetlen oldalam, de tudtam, hogy ezzel ő nem él vissza, ő és az öcsém, nagyon jó pár lettek volna. Daisy azon nyomban üdvözöl és érzem a dorombolásának rezgését is a lábam szárán, de valami nem stimmel, amint becsukom az ajtót, idegesen rohangál a hálószoba ajtó és köztem. Mondtam már, hogy miért nem vagyok annyira macska párti? Láttam egyszer egy dokumentumfilmet a National Geograpichen, és a macskák nem olyan társas lények, mármint… ha a gazádja meghal, akkor képes enni belőle, táplálék híján?! És képes. Ettől kicsit kirázott a hideg. Szeretem a cicákat is, de ez a rémkép ott van bennem, megmaradt örökre. Időnként, amikor jobban van, haza engedik, vagy ő követeli ki magának a hazaengedést, amit egyáltalán nem díjazok, de nem kezelhetjük szerintem úgy, mint egy haldoklót, joga van dönteni a saját élete felett, de amikor a szarást hozza rám, mint most… ott fekszik a fürdőben, ahova a macska folyamatosan rohangál, a padlón, és rázkódik, nem epilepszia, hála az égnek! Valami sima roham, bár…az esetében nem beszélhetem sima rohamról sem. Átrohanok a kocsi kulcsomért, mire hívnám a mentőket, katasztrófa, talán még menet közben küldenem kell egy sms-t Keirának, hogy érkezünk, készítsék elő a szokásos szobáját, igen, meg fogom tenni. Lekapom az ágyról a takaróját, és becsavarom abba, valamit vacogva magyaráz, de csak félig meddig tudom leolvasni az ajkáról, hányás szag terjengett a fürdőben, és a pólója is mintha maszatos lenne. Beteszem a kocsiba, és elindulok vele a kórházba. Az egyik hosszabb sornál, a pirosnál várakozva, gyorsan pötyögtem egy üzenetet Keriának. Csak egy melegítő nadrág volt rajtam, meg egy atléta, az egyéb plusz öltözetről el is felejtkeztem a cipőn kívül, amikor átrohantam a telefonomért, és a kocsim kulcsaiért. Megállok a vendégeknek fenntartott részen, kiemelem a kocsiból a szerintem túlságosan is könnyű testet. Ezután felsiettem a felhajtón, és a sürgősségi felé vettem az irányt. Otthon hagytam a beszélő kártyáimat!!! Csak állok és egyik lábamról a másikra topogok, Sharon magánál van annyira, hogy mondjon valamit. Rohadtul utálom a helyzetet, és egyébként összeszedett vagyok másokhoz képest. Rengetegszer átmentem már hasonlókon Sharonnal, talán többször, is mint az öcsém, hiszen ő folyamatosan úton, van, ezért pedig egyáltalán nem hibáztatom. Viszont amikor itt van mellette, annyira aranyosak, nem irigylem tőlük ezt a fajta boldogságot és törődést, mert a fájdalmon túl, igen erős érzelmek tartják össze őket. Vajon nekem lesz valaha is ilyen kapcsolatom? Volt. De én magam mögött hagytam, a saját hülyeségem miatt. Tömeg van a kórházban, valahol biztos valami baj történhetett, körbe nézek, és a tv-re szegeződik a tekintetem, egy New Yorki balesetet mutatnak, autóbusz rohanhatott bele egy nem is tudom hova, biztos azért a tömeg, de nem tudok ezen se tovább gondolkodni, mert valaki a vállamhoz ér. Már megörülnék, hogy Keira az, de végül nem ő az aki a látószögembe kerül, egy másik apró nővér, jó hozzám képest ki nem épp apró? Mindenki sokkal kisebb nálam. Elém tolnak egy ágyat, és mutatják, hogy tegyem oda Sharont, majd elindulok utánuk, szerenécsere a gumiszalag a csuklómon hirdeti, hogy siket vagyok, így ha valaki észrevenné az itteniek közül, egész biztos normálisan reagálnék a kérdéseikre!!! Lecserélték a személyzetet, vagy mi a franc?! Egy pontig mehetek csak, ahol megállítanak, és csúnyán rám néznek, és feltartják az ujjukat, és jelzik hogy nem mehetek tovább. Sharont eltolták a műtők felé. Én meg ott maradtam egyedül. Szólnom kellene az öcsémnek, de nem akarom, hogy emiatt szarul érezze magát, egyébként is turnén van.
A szokásos nyüzsgés van megint a kórházban, mert valaki mindig azt hiszi, hogy halhatatlan az utakon. Komolyan, masszív pszichiátriai vizsgálathoz kötném a jogosítvány kiadását. Van éppen elég szörnyűség a világban, amit tetéznek ezek a roppantmód siető idióták. És miattuk a legnyugisabbnak ígérkező műszak is pillanatok alatt képes káosszá válni. A hozzátartozók ugrálnak a recepción, az alig sérült emberek mert úgy ordítanak, mintha tőből szakadt volna le a lábuk. Pedig nem. Na mindegy, a kolleginák előszeretettel sózzák rám őket, a világhíres türelmem miatt. Tudnám melyik volt az, amelyik ezt elhintette a kórházban, szívesen bucira verném a fejét érte. - Semmi baj, ne aggódjon, a férje enyhe agyrázkódást szenvedett ugyan, de pár nap mőlva mehet haza. Csak megfigyelés miatt marad bent. - Mondom el negyvenkettedjére is a hisztis néninek, akinek az a vesszőparipája, hogy biztosan haldoklik az ura, ha nem engedjük haza. Anyám borogass... Néha komolyan nem értem, hogy egyesek hogy tudnak még létezni a produkált IQ-juk alapján. Mindenesetre 10 perces állóháború után végre sikerült elszabadulnom tőle, és már éppen messiásként lépdelnék a társalgóba egyet ebédelni, amikor a telefonom rezgése megakaszt. Menet közben veszem elő a kis ketyerét, azonban az üzenet elolvasása után hátraarc és futás. Sharon az én felügyeleti részlegemen van, így mint mindenkinek ott, neki is a fejemben van a kórlapja. Rácsipogok Lee-re, akitől visszajön az infó, hogy a műtőbe viszik. Gondolkodás nélkül szaladok a vérbankhoz, és immáron a vércsoportjának megfelelő tartalmú hűtőtáskával rohanok a műtő felé. Viszont azt a hajasbaba hegyomlást még hátulról is megismerem, így futtában érintem meg a hátát, behajolok elé és rámosolygom.- Mindjárt jövök!- Kis fehér nővérkeruhámban olyan vagyok itt, mint bárki más, persze azért a lófarokba fogott mézszőke haj nem annyira gyakori, meg még ha nem is ismerne fel, amit kétlek, azért odatoltam a képem. Besurranok a műtőbe, kigyúl kint a lámpa, mialatt én szakszerűen és ami fontosabb, jó gyorsan megszurkálom a kezét, hogy a branül is készen legyen, illetve infúziót és vért is kötök be. Az orvos érkezik és meghallgatva az előzetes felmérést, a hasfal felnyitását rendeli el. Megyek az altatóorvosért. Kifele menet, megérintem még Sebby vállát és próbálom nem nagyon hadarni és formálni a szavakat. - Felnyitjuk a hasát, valami van a gyomrával. Most megyek az altatóorvosért. Szólnod kéne neki... - Pillantok rá esdeklőn, majd rohanva tovább a legközelebbi telefonhoz iderendelem a dokit és vele együtt masírozunk vissza. Azonban én nem vagyok műtős kolléga, így amint megcsináltam a rám eső részt, én ki is jövök onnan és Sebby mellé ülve teszem a kezem a vállára. - Mint mindig... most is jól csináltad. A jelek szerint valamelyik gyógyszertől kilyukadt a gyomra. Épp időben hoztad be. -
Kissé elveszetten ácsorogtam egy ideig, mikor megéreztem az érintést a hátamon, és Keira behajolt elém, már valamennyire megkönnyebültem, most hogy itt van ő is, így már jobban bízom az orvosokban is, pontosabban…abban,hogy oda fognak rá figyelni. A második hír hallatán kissé meggörnyedt háttal sétálok el a váróig, csöndes magányomba burkolózva bámulok magam elé. Latolgatom Sharon esélyeit, igazából egy fikarcnyit se konyítok az egészhez, de azt tudom,hogy kő keményen elhányta magát, talán még véres is volt, ezért ijedtem meg annyira. A vizsgálóban fekvő nőt már-már a családom egyik tagjának tekintettem, afféle sógórnő-húg. Nálam hamar megy a besorolás, a barát zónába. Keirát is barátnak tekintettem, nem azért mert nem volt az esetem, na jó talán pont ezért. De nem tudom… valahogy az öcsém és ő sokkal jobban mutattak. Lelógatom a fejem, miközben a combomra könyökölök, és veszek egy nagy levegőt, majd felkötöm a sörényemet a fejem tetejére, a csuklómról lehúzott hajgumival. Fel kéne hívnom, meg kellene zavarjam abban amit épp csinál, csak egy kicsit ruccant ki pár haverjával, New Yorkon kívülre, a turné után, csapatni valahova. Felkapom a fejem, és a mellém ülőre pillantok, de ő ügyes, már megszokta, hogy meg kell érintenie ha hozzám szeretne szólni, hosszan elgondolkodva bámulok rá, majd megdörzsölöm az orrnyergem és a szemem környékét is. Súlyos titkot őrzök magamba, hiszen a legutóbbi beszélgetésem Sharonnal elég komolyra fordult, végül előhúzom a telefont a zsebemből, és elkezdek pötyögni. „Tudod… az utóbbi fél évben túl sokszor került kórházba, és kezd elege lenni belőle. Elgondolkodott azon, hogy… hogy aláírjon egy olyan nyilatkozatot, ami…baszki…” -” nagyot szusszantottam-„ olyat, aminél maga dönt arról, hogy nem kér több kórházi kezelést, és elmegy egy olyan államba, ahol az eutanázia megengedett… mert azt mondta,hogy megvannak a megfelelő orvosi papírjai, hogy ez már szerinte se élet, és… elege van, elfáradt. De nem akar önző lenni, én mondtam neki,hogy várja meg az Öcsit… meg kellene beszélniük. Tudom, hogy nehéz lenne Seannek, lehet, hogy a sárga földig leinná magát, de… látlak titeket…ahogy egymásra néztek, nem vagyok vak.” –” átnyújtom neki a telefonomat, hogy olvassa el, amit írtam, és várok, kiropogtatom az ujjaimat és nyújtózkodom,majd újra összehúzom magam kisebbre. „ Nem akarom, hogy bárki is szenvedjen…”-jelelem, és aztán eszembe jut, hogy ezt nem értheti Keira, így ha visszakaptam a telefonomat odabiggyesztettem a végére. Jó lenne, ha nem maradt volna otthon a jegyzet füzetem sem, amibe írhatok, az ilyen esetekben.
Őszintén nem vártam, hogy Sharon ma is visszatéved hozzánk, hiszen nem rég harcolta ki magának, hogy lehessen otthon is egy kicsit, így saját felelősségre hazaengedtük. Jobb szerettem volna, ha csak azért van itt, mert bejött meglátogatni, vagy kell neki egy papír. Az cseppet sem vigasztal, hogy most műthetjük meg. Ennek a gyógyszernek alapesetben nem szabadna ilyen hatást kiváltania. Alapesetben... most nem tudhatom, hogy mennyit és milyen minőségben evett, de az bizonyos, hogy a szervezete erős gyengülőfélben van. Azonban én ennél többet nem tehetek, pusztán bízom a kollégáim hozzáértésében és döntéseiben, úgyhogy a munkám másik fele jön: a hozzátartozó nyugtatása. Vagy valami hasonló. Már megtanultam, hogy Sebastiannal egy egészen picit máshogy kell bánni, így már gondolkodás nélkül érintem meg a vállát, hogy észrevegyen. Egész jól berögzült már ez a mozdulat, illetve az is, hogy lássa a számat, ahogy mozgatom. Lévén én sajnos nem ismerem a jelnyelvet, bár lehet meg kéne próbálnom megtanulni... biztos meglepődne rajta. Noha... ha Sharonnal történik valami a jövőben, többet úgysem fogunk találkozni. Ahogyan az öccsével sem... és ez utóbbi mar úgy igazán a szívembe. Lapogatom a vállát, kedves mosoly, bizakodó tekintet. Rutinmunka. Ahogy mindig is, ő azonban olyan gondterheltnek tűnik, hogy hirtelen belém fagy a szó. Mi történhetett? Mit láthatott? Biztosan ijesztő volt a véres hányadék, de a kollégáim ügyesek és nem valami szuper ritka agyműtétről beszélünk. - Mi a baj? - Kocogtatom meg a vállát, és mikor rám néz, akkor kérdezek. Jól tagoltam, rendesen formálva a szavakat. Perszenem kiabálok meg semmi, csak figyelek rá, hogy ne hadarjak, amikor velem van. Most pedig előveszi a telefont, és kínzóan hosszú percig csak gépel rajta, én pedig elképzelni sem tudom, hogy vajon miről van ennyi mondanivalója. Talán fél, vagy elfáradt, esetleg a legrosszabbtól tart? Mielőtt bármit is mondhatnék, az orrom alá tolja a telefont, én pedig egy röpke hosszú pillantás után a képernyőre szegezem a tekintetem.Kezeim úgy kezdenek el remegni, ahogy egyre lejjebb érek a sorokban, a közepe táján fakadok ki először. - Ez nem helyes! Ezt.. ezt nem hozhatja meg egyedül! Sean... Sean darabokra fog törni, ha megteszi! - Nézek Sebbyre kétségbeesetten, de a szomorú kiskutyaszemei arra késztetnek, hogy olvassam tovább. Nagyot nyelek, a légzésem is kihagy egyet. - Bizonyosan félrenéztél valamit. Nem láthattál semmit, ami nincs is ott. A munkámat végzem, Seb. Nem csak a páciensre, hanem a hozzátartozói lelkivilágára is vigyáznom kell. Mindaddig, amíg ide jártok...- Teszem hozzá csendesen, hisz csak Sharon az egyetlen ok, amiért ide járnak ilyen gyakran. Látom hogy mutogat, de bocsánatkérően pillantva rá visszanyújtom neki a telefonját. - Ne haragudj, így nem értem.- Tényleg lehet nem ártana megtanulni ezt a jelnyelvet... még ha nem is Sebbyvel használnám először, ki tudja, simán lehet, hogy lesz még ilyen páciensem. Amint kész van az új sorral, átveszem, és fájdalmasan sóhajtva teszem a kezem a vállára. - Én sem akarom, hidd el. De ez a betegség meghaladja az egészségügy mai tudását. Csak elodázni tudjuk az elkerülhetetlent, é azt sem a végletekig... igazából megértem, hogy így gondolja... valahol meg mégse. Azt hiszem... ilyenkor nincs igazán helyes döntés. Sean pedig... szörnyen fog szenvedni, ha bekövetkezik a történet vége, de van egy nagyon remek bátyja. Biztos vagyok benne, hogy veled az oldalán képes lesz túljutni a traumán. - A lelkiismeretem nem engedi, hogy magamat is idevegyem, elvégre én csak egy ápolónő vagyok a kórházból... valaki, aki valami szörnyűséget ígért meg anélkül, hogy tudta volna mi lesz az. Nem, nem vagyok képes szembenézni ezzel az ígérettel.
Figyelem,ha hozzám beszélnek, most is minden szavát figyelem, és látom rajta , hogy kiakadt. Hát még én? Jobb híján nekem mondja el, nekem mond el ilyeneket, mert ugyan kivel beszélnék. Sokszor azt hiszik,hogy nem figyelek, mert nem hallok, pedig nem így van, le tudom olvasni mások szájáról, ha épp mellettem beszélnek rólam, nagyon sok mindent tanultam meg lenyelni az életemben, reálisan látja, csak a munkáját végzi, végül is, Sharon csak egy munka neki, valamilyen szinten teljesen megértem. A munkájából adódóan kénytelen megszabni a saját határait, különben a sok tragédia maga alá temetné, és nem lehetne időnként felfedezni rajta még azokata lopott pillantásokat sem, amelyeket az öcsémre vet. Néha tényleg nem értem a világot, az öcsém sőt a lány se érdemli, meg ,hogy ilyen beteg legyen. De… ahj! „kedves vagy…”– pötyögöm neki vissza és fáradtan mosolyodom el, a további magyarázatot olvasom le az ajkáról, és szomorúan pillantok magam elé. Nem is értem, hogy miért fárasztom magamat azzal, hogy leírom bárkinek is azt ami nyom. Önző volnék? Hülyeség, amit beleképzeltem, pedig nincs is ott, félreértelmeztem a jeleket? Minden bizonnyal. Keserűen mosolyodtam el. De Sean a látszattal ellentétben, érzelmes, képes nagyon sok érzelmet magára venni, vagy épp kiadni magából, ezt pedig a zenén keresztül teszi. Egy ideje próbálom felkészíteni őt vagyis… beszélgetünk arról, a bizonyos mi van…ha…? Dologról, Sharon kapcsán, mert úgy érzem, jobb ha beszél róla, nem dughatjuk homokba a fejünket. „Ne haragudj, hogy ilyesmivel terheltelek, nem lett volna szabad, néha elkalandozik a képzeletem, és… mindegy. Még egyébként sem tartunk ott, addig fölösleges bármit is mondanom. Sajnálom, hogy ilyesmivel traktáltalak.” Odanyújtom neki a telefont, és idegesen túrok bele a sörényembe, hogy aztán a térdemre könyökölve boruljak előre egy kicsit. El akarok menekülni a valóság elől, csak…egy kis időre. Annyi minden szar most! Szerintem az ihletemre, az írásra rányomja a bélyegét az is, hogy Sharon beteg. Túl sokat vállaltam magamra, ez… így nem… egyáltalán nem okés, azt hiszem, hogy túl jó szívű tudok lenni a szeretteimmel. „Kár, hogy nincs edzőterem a kórházban…” –pötyögtem le neki a válaszomat, csak úgy random valamire, tématerelés gyanánt. Önző vagyok, hogy azt hittem, bármire is rá lehetne beszélni Keirát, egyébként sem az én stílusom, beleszólni mások életébe, és megmondani mindenkinek, hogy mitévő legyen. Szívesen levezettem volna a felesleges feszültséget, úgyse szoktam sokat kommunikálni másokkal, jobbára elfojtom az érzelmeimet. „Haza kellene mennem, hogy rendbe tegyem a lakását…Vagy anyámnak kéne szólnom, hogy hívjon takarítókat...”-fáradtan dörzsöltem meg a tarkómat. „Be kéne hozni neki pár cuccát, van az a kis kabalája, az egyik Indiai látogatásakor szerezte, valami Buddha szobor…” Felkeltem, és nyújtózkodtam egyet, majd az ablakhoz sétáltam. Sean… neki is kellene szólnom, anyám rám bízta mindig, hogy mikor, milyen esetben szólok az öcsémnek, Sharonnal kapcsolatban. De… Az ablakpárkánynak támaszkodtam, és nekidőltem a keret egyik oldalának, karba font kézzel, és a parkot bámultam. Mennyiszer ültem itt Sharonnal, és figyelte nyáron a madarakat, és a kerti állatokat, ha épp nyugalmasabb volt odakint is az idő, és ő nem érezte olyan szarul magát…
Azt nem mondanám, hogy nem aggódom egy kicsikét sem, de azért nincs bennem akkora lámpaláz, mintha egy fokozottan veszélyes műtétre toltuk volna be a lányt. Igazából, még most is csak azért van itt köztünk, mert itt akar lenni. Ha nem akarna élni, már rég veszthettük volna, hisz bármennyire is szeretnénk, az orvoslás nem tejhatalmú tudományág. Azt pedig én sem sejthettem, hogy miféle hírrel fog nekem most szolgálni a csendes medve. Egyszerre vagyok elképedve és felzaklatva, valahol mélyen pedig a teljes megértés, még mélyebben cseppnyi öröm vegyül el bennem... ez utóbbi a legijesztőbb mind közül. Hangom egyszerre némul el, hiába a kifakadásom, hiába a karót nyelt válaszom. Egyszerűen... én hazudok, nem ő. Megint. Alig észrevehetően húzom össze magam. A bocsánatkérésére savanyúan mosolyodom el. Mintha citromba haraptam volna. Mint aki a sínek közé esett... Félve érintem meg a vállát, szívem szerint egészen másfelé néznék, de akkor "nem hall" engem. - Szerinted... Sean is észrevette? - Nyelek egy nagyot és konzekvensen nem nézek rá, csak valahol ott oldalt a pad lábánál azt a porcicát, ami múlthét kedd óta ott van. Idegesen húzom vissza a kezem és megvakarom vele a másik könyökömet. Mély, fáradt sóhaj szakad ki belőlem. Bár most reménykedem benne, hogy nem tudta leolvasni, de valahol érzem, hogy halott remény ez. - Szerintem hívjatok takarítót, neked is kell... pihenni. Rendes edzőterem nincs, csak rehabilitációs központ a bénult páciensek foglalkoztatásához. - Pillantok rá kissé talán fájdalmas mosollyal, miközben megpaskolom a hátát. Figyelem, ahogy feltápászkodik és a gondolataiba meredve az ablakhoz sétál. Kicsit.. bűntudatom lett. Nem is tudom éppen, hogy miért. Odasétálva hozzá finoman érintem meg a hátát, és kis körkörös mozdulatokkal mozgatom rajta a csuklómat. - Neked sem ártana beszélni róla... arról, ami bánt.- Pillantok rá nagyra nyílt őzikeszemeimmel, miközben elérem, hogy rám figyeljen. Más nem, akkor a telefonomat dugom az orra alá, de megoldom. ez ilyen családi hagyomány, mindent megoldunk. Talán... ugyanezt mondhatnám magamnak is. - Seb... Sharon neked is beszélt az utolsó akaratáról? Ami Seannal kapcsolatos...- Annyira nehezen jönnek a szavak, annyira nem akarok róla beszélni, de mindeközben érzem, hogy szép csendesen, idebent legbelül, megfojt. - Te mit érzel? Sok közös emléketek van, nem igaz? - Pillantok el utána a műtő felé, melynek ajtaja felett még mindig világít a lámpa.
Felemelem a tekintetemet rá, és szomorúan szusszantok, megrázom a fejem. „Sean, ilyenekben béna, akkor se venné észre ha felírnád a kocsija motorháztetőjére. Bár… észrevenné, de kiakadna, és nem láttad még morcosnak, ha a kocsiját húzták meg…”- próbálok humorizálni, talán kevés sikerrel. Ebben a helyzetben nagyon toppon kell lennie valakinek, ha használható poént akarna elsütni, de én nem is erre törekszem. Felkelek, és odébb sétálok, de ő velem tart, érzem a kezét a hátamon, talán tényleg kéne írnom egy smst anyának, hogy hívjon inkább takarító brigádot. Hogy nem ártana beszélnem arról, hogy mi bánt?! Percekig csak ülök és a telefon képernyőjét bámulom, mialatt kialszik a kijelző is, csak egy pillanatra nyújtom vissza neki, hogy feloldja nekem újra. Szaggatottan veszem a levegőt, és megdörzsölöm a homlokom. „Időnként afféle feneketlen titkok kamrájának néznek. Úgy vannak vele, hogy nem tudok beszélni, akkor ugyan kinek mondanám el? Vagy kapok el olyan beszélgetéseket, amikhez semmi közöm, mert jól olvasok szájról. Elege van az életből, én sem értem, hogy mi ez az orvosoknál, az élet védelmére esküdtek fel, de mi a fene értelmes van abban, ha csak sokszor értelmetlenül a fájdalom csillapítókkal és nyugtatókkal csak hosszabbítják a szenvedést? Zavar, hogy azt hiszik a nők, hogy így nem tudok teljes életet élni, zavar, hogy nem tudok az öcsémnek segíteni, zavar, hogy nem valami orvos félének mentem aki ilyen kutatásokkal foglalkozik, autoimmun betegségekkel, zavar, hogy siket vagyok, és próbálok élni így, de nem szeretem ha sajnálnak…” – huh! szaggatottan kapkodtam a levegőt és kicsit megdörzsöltem a szemeimet. –„Nem akarom, hogy Sean szenvedjen, pedig tudom,hogy fog. Tudod,hogy teljes szívvel és lélekkel szeret? Bele fog roppanni, és félek hogy nem tudok rajta segíteni, vagy nem hallom meg őt!” – az ujjaim ezerrel pötyögnek, majd leállok és felszusszanva pillantok Keirára. Nem tudom,hogy miért érzem úgy, hogy neki kiönthetem a lelkem, talán mert megbízom benne? Nem igazán értem ezt. „Seannel kapcsolatos utolsó akarat?”- dörzsölöm meg a szemeimet, és zaklatottan pillantok rá, nem tudom, hogy milyen utolsó akarat lehet ez, várakozón és kíváncsian pillantok rá, remegve tartom a tenyeremben a telefont. „Fáj, régóta ismerem, egy koncerten akadtak egymásra, először féltettük Seant, mert azért lehet kattant bárki, valljuk be; főleg a mai világban, de nem volt kattos, hamar egymásra hangolódtak. Mint most is ha találkoznak ,csak a félelem a másik elvesztésétől érzést nem láttad bennük. Sharon, amíg nem tudott a betegségéről, rengeteg relaxációs bulit csapott. Tényleg relaxációsat, folyton pörögtünk, meditációs óra, meg wellness hétvége, amióta ő nincs elmaradtak az ilyen bulik. Pedig a srácokra rá fér. Nekem nincs türelmem ehhez is, ő nagyon jól csinálta. Lehet, hogy kéne egy hirdetést feladnom, ilyen témában. De utálom ezt! Most pedig kinyitottad a panaszkodós csapot és szinte le se bírok állni….”- fáradtan döntöttem a fejemet a falnak és sóhajtottam.
Feszülten várok a válaszára, szinte belekékülnek az ujjaim, úgy szorítom a kis fehér ápolói ruhám szegélyét. Vajon... csak Sebby túl jó megfigyelő, vagy ennyire árulkodó a testbeszédem, mely fölött sokszor veszítem el a hatalmat. Remélem csak az előbbi, mert ha Sean is észrevette... bizonyosan romlottnak és aljasnak titulál a fejében, amiért... amiért vágyódom utána, bármily groteszkül alakul is ez a történet. Bármennyire... furdal a lelkiismeretem azért, mert egy haldokló nő lemondott vőlegényéhez fűznek gyengédebbnél gyengédebb szálak. És minden egyes nappal egy kicsit belehalok. Válaszára kibukik belőlem egy nevetés foszlány. - Nagyon sok oldalát nem ismerem Seannak... - Jelentem ki csendesen, hiszen a legjobban a Sharonért aggódó, szerelmes oldalát ismerem. Azonban ennyi év szakmában töltött idő után azt is meg tudom mondani, hogy Sebbyvel sincs minden rendben. A pontos okokat talán nem tudhatom ennyiből, de hisz... ezért van a kommunikáció. Kérdésem után percekig "szótlan", rám sem néz, csak a kijelzőre. Bátorítóan teszem a kezem a csuklójára, pici mozdulatokkal nyugtatva simogatva őt. Aztán... olyan betűtenger ömlik ki a lelkéből, hogy alig tudom követni a gondolatait. Mire megáll, nekem még van pár sor, amin át kell futtatnom a halványkék szemeimet. A szívem szorul el, ámde képtelen vagyok válaszolni a kérdésre, elkezdeni elmondani a legsötétebb titkom, mellyel maga Sharon bélyegzett meg. Szusszantok egyet, lelkében az óceán mintha apadt volna egy kicsikét. Felkelve helyemről elé sétálok és ott leguggolva fogom a kezeimbe a kezét, a telefonnal együtt. - Nézz rám. Ápolónő vagyok. Ha te a titkok kamrája vagy, akkor én az utolsó kívánságoké vagyok. Csak a múlt hónapban 12 ember utolsó szavait hallgattam végig. Tudom, milyen nehéz. A tudomány... az orvosok minden nappal azon vannak, hogy az eddigi zsákutcák kinyíljanak, hogy gyógymódok szülessenek és betegek ezreit gyógyíthassák meg. Hisznek abban, hogy talán holnap sikerül. Hisznek benne, ezért próbálják itt tartani az embereket, hogy aztán meggyógyíthassák őket. De nem csak erről van szó... van, hogy a család ragaszkodik foggal-körömmel a beteg iránt... és nem engedik, hogy lepihenjen. - Hiszen az emberi önzés a világ minden kis szegletében jelen van, s maga a halál sem kivétel ez alól. Sokszor az emberek nem is a halottat gyászoljál, csupán sajnálják magukat, hogy ők kevesebbek lettek... Groteszk egy felvonás ez az élet színpadán. - Sebastian... te egy hihetetlenül erős személy vagy. Sokan már az első hét után feladták volna azt, amit te hónapok óta csinálsz Sharonnal. Nem szorulsz sajnálatra és nem vagy teher sem senkinek. Elképesztő kitartásod és akaraterőd van, ami irigylésre méltó. Nálad erősebb és önzetlenebb embert szerintem nem is ismerek. Nem vagy esetlen vagy szerencsétlen... sőt... ha egészen pontosak akarunk lenni, a te hallásod messzemenően jobb, mint az enyém. - Mosolygok rá nagyon, miközben az egyik kezemmel felnyúlok és a füle hegyét birizgálom. Aztán pedig mutatóujjam a szíve fölött áll meg. - Én a fülemmel hallok, felületes, kijátszható... te viszont a szíveddel hallasz, ami sokkal pontosabb és érzékenyebb, mint bárkinek a füle. Sebby... te ismered őt a legjobban. Még azt is észrevennéd, ha hirtelen máshogy tartaná a tollat. Igen, fájni fog neki... sem te, sem én nem tudjuk megvédeni ettől... viszont el sem tudom képzelni, hogy ekkor ne legyél úton-útfélen a seggébe. Igazán... te még akkor is meghallod őt, amikor nem mond semmit. - Megszorítom a kezeit, erőt sugározni belé, vagy nem is tudom. Áldatlan egy állapot ez, de azt hiszem, ki kellett már jönnie, Seb érdekében. A visszaemlékezésre gombóc képződik a torkomban, hiába nyelek, nem tűnik el onnan. - Senki sem szereti az ilyen helyzeteket, viszont nem kell mindent egyedül csinálnod. Azok alapján, amit mondtál, ez egy menedzseri állás jóformán. Hát hirdesd meg. Nem neked kell megváltani a csapatot. Semmi baj... mondd csak. Nem mondom el senkinek. - Pajkosan és cinkosan csillannak a szemeim, talán a visszafojtott könnyek azok, mik miatt ennyire fényes a kék, de igyekszem bátorítani a nagyra nőtt óvodást. - Na gyere te grizzly medve... van lent egy futópadunk. - Képtelen vagyok kimondani... képtelen vagyok szavakba önteni azt a mondatot... képtelen vagyok. Hátha elfelejtette azóta... hátha?
Nem ismeri teljesen Seant, igaza van, de… csak úgy tudnák egymást jobban megismerni, ha együtt tölthetnének több időt, a kórházon kívül is. De ki hallott már olyanról, hogy egy páciens hozzátartozójával jön össze valaki? Biztos azt mondtanák a pszichológusok, hogy nem normális, mert nem tudnak túljutni a közös ismerős halála felett érzett gyászon, de ez szerintem nem így lenne. Az emberek furcsa dolgokra képesek. Hálás vagyok neki azért, hogy itt van, Sharont már-már családtagnak gondolom, és… Keira is… őszintén szólva szimpatikus volt nekem is pár találkozás után, de… valahogy jobban kijött az öcsémmel. Ezt leginkább a siketségemnek tudom be. De hé! Nem akarok én rámoccanni , vagy ilyesmi. Most csak a vigasztalás az, ami jólesik, jókor jön. Általában mindig én vigasztalok másokat. Mert, jól tudok hallgatni. Figyelem, hogy mit mond, és igaza is van, meg… ez olyan zsákutca! Hiszen, ha valaki már annyira beteg, hogy nincs rá gyógyszer, befektetik a kórházban és addig tartják életben, a szent eskü nevében, amíg lehet. Sok helyen, még lemondó nyilatkozat sincs, ez kényes téma tudom jól. Lehet, hogy mi is pont úgy vagyunk Sharonnal, hogy miuattunk, Sean miatt nem tud elmenni. Mert túlságosan ragaszkodunk hozzá, a súlyos betegsége ellenére is. „Te is rendes ember vagy Keira, ezért kedvellek.”--eresztek meg egy mosolyt , és próbálom elűzni a negatív gondolataimat, tényleg. Meglepetten pillantok le rá, ahogy folytatja a mondandóját, és megbirizgálja a fülemet, majd a szívem fölé helyezi az ujját. Talán ilyen lenne, ha az embernek lenne nővére, nem kórházi nővérre gondolok, hanem… vérszerinti, vagy olyasmi. „Hm… mondasz valamit, Tomas úgyis csak a programok leegyeztetéséhez ért,hírből se ismeri a pihenést.” - Tényleg igaza lehet Keirának, igazán ráférne a csapatra a kikapcsolódás, és én úgy sem értek az ilyesmihez, siketként telefonon képtelenség leegyeztetni mindent, tudom, ott van az email, és a többi és a többi, de jártam már úgy, hogy nem vették komolyan az emailes egyeztetésemet, és nem készítették elő még nekem se a szobát, amikor pedig odamentem, hogy hahó! Itt vagyok, aztán jött a bonyodalom, pedig interneten, a fogalaló rendszeren keresztül foglaltam a helyet! Azért ez még most is felbosszant. Na, mindegy. Grizzly?! Mennyit kerestem volna már eddig, a sok becenévből amiket kaptam, és tessék, most Keira is aggatott rám egyet, mosolyogva követem. „Brumm-Brumm!” -–odabiggyesztek egy maci fejet is, és odanyomom a kezébe a telefont. A folyosókon sétálunk, a lépcső lejárón, én nem szeretem elfoglalni a liftet azért, ha netán súlyos eset érkezne, meg egyébként se hallom, ha nekem szólnak, így mindig gyalog közlekedek, az időmbe és a kondimba belefér. Aztán…eszembe jut Keira arca, tekintete… szomorú, de nem miattam ennyire szomorú. Valami van vele is; megkocogtatom a vállát, és elkérem a telefont újra. „És neked, mi a bajod? Szomorú vagy, látom, hogy mindjárt pityeregsz.”- – simítom meg a szeme szegletét, és bátorítóan mosolygok rá, ha ez ilyen megnyílós nap, akkor…rá is rá fér. „Nem mondom el senkinek, sokáig tartana leírni, egyébként is.”--próbálom ugratni.
Nem tudom, nem tudhatom mennyire vagyok vigasz a lelkében, mennyire tudok szavaimmal megnyugvást hozni csapongó lelkére, de mint felesküdött ápolónő, megpróbálok mindent, hogy enyhítsem frusztrációját, hiszen ő is a betegem. Még ha nem is fekszik ágyban, még ha nem is lebeg feje felett szike... akkor is, idebent van, a kórházban. A szavakra csak zavartan mosolyodom el, kicsit talán kesernyésen is nevetek. - Nem vagyok én olyan jó ember, mint ahogy azt hiszed...- ezt olyan halkan, olyan csendben mondom ki, hogy talán még én se hallottam igazán. Viszont tudom, minden egyes porcikámmal tudom, hogy borzasztó egy nőszemély vagyok. Tudom, mert azt szeretem, akit nagyon nem kéne s mégsem tudok tenni ellene. Vagyis, tudni tudok, de a fájdalom, az az enyhe él és marás a mellkasomban csak nem múlik. Hiába érzem, hiába tudom, hogy így helyes...minden egyes nappal egy kicsit belehalok, amikor együtt látom őket. Eddig is sejtettem, azonban most már teljes bizonyossággal elmondhatom, hogy Cupido egy retardált. Szörnyen rossz humorral megverve. Meg minden hájjal megkenve.. a hülye stricije. - Még szép, attól, hogy szőke a kobakom, még nem vagyok hülye.- Vigyorgok rá némi elbambulás után, elvégre, az idióták szeretnek azzal heccelni, hogy buta szőke vagyok, ne szóljak bele a dolgokba. Aztán lesnek egy ólajtónyit, mikor epidurális hematómáról beszélek. Hát igen, mindig elfelejtik, hogy "hülye szőkeként" nem lehetnék egy kórház alkalmazottja. Talán ez az egyetlen munkahely, ahol tényleg a tudásod számít, nem a kosárméret. azt hiszem, vagyis remélem, hogy valamelyest sikerült a lelkére beszélnem, a brummogáson meg már csak röhögök. Idióta... egy nagy melák. De végtelenül jószívű és kedves. El is indultunk lefelé a futópadhoz, mutatom neki az utat a lépcsők hadán keresztül, elvégre nem egy földszintes épületről beszélünk, de azért nem is felhőkarcoló. Menetelek előre, ahogy illik, mint bennfentes, elvégre ő nem tudhatja hová is megyünk, így egy kicsit meglep az orrom elé kerülő telefon. egyik szemöldökömet felvonva veszem el s kérdő tekintetem egy pillanat alatt fordul át valami egészen másba. Talán szavakba sem tudnám önteni. A simításra megrándul a szám szeglete, basszus Seb, így nagyon nehéz nem sírni! - É-én... igazán nem... nem fontos. - Hebegek és habogok, a mosolyom már rég nem őszinte, de azok a baromi nagy kiskutya szemek nem könnyítik meg a helyzetem. Meg az önkritikával fűszerezett humora sem. Kibukik belőlem a nevetés, meg az első csepp könny is egyszerre. Csak a fejemet rázom egy ideig, keresve-kutatva a fejemben, mégis hogy lehetne ebből kimászni. Aztán elkövetem azt a hibát, hogy az épület átvizsgálásából áttérek az arcára. Kérdő, kíváncsi tekintet, aki eldöntötte, hogy most visszasegít, mert kölcsön kinyír visszajár. Nyekergős mély sóhajt veszek, és körülnézek. Túl sokan vannak, úgyhogy kézen fogom és ütemesen megindulok a célunk felé. Ott most úgy se lesz senki, mert később kezdődnek a foglalkozások, így amikor beérünk, magunkra csukom az ajtót. - Ott vannak a padok... gondolom.. tudod használni őket... - Suta heherészés, buktam az egészet. Hátamat az ajtónak vetve csúszok le az aljába és húzom össze magam egy ici-pici gombóccá. - Megígéred, hogy köztünk marad?- Pillantok fel rá s érzem, ahogy kiül az arcomra az a keserű érzés, ami odabent gyilkol szép lassan. - Ő... egy.. szörnyen nehéz utolsó kívánságot bízott rám. Egy elég... kegyetlent. - Felnézek rá, látom az értetlenséget a szemében, hiszen az az angyali jelenés miképp is lehetne kegyetlen? Én annak érzem... - Sebby... Sharon észrevette, amit te is. Bármennyire is próbáltam... nem foglalkozni vele... észrevette. És... és... a-azt mondta, hogy szeretné, ha Sean és én... *nyel* szóval ha ő már nincs, akkor mi... össze... izé... és...én...én nem tudok nem arra gondolni, hogy.. hogy olyan jó lenne... vele... de... ez borzalmas... - Buggyannak ki a könnyeim, remegnek az ajkaim, össze-vissza habogok, ki se tudom mondani rendesen, a fejemet rázom és begubózok. Most biztos szörnyű alaknak tart... én is annak tartom magam... zokogva döntöm a homlokom a felhúzott térdeimnek. Kegyetlen...
Végre! Egy kis nevetést sikerült kicsalnom belőle, még ha hamarosan el is erednek a krokodil könnyei. De nem bánom, mert ez is valamelyest reakciónak számít, és én itt vagyok. „Megígérem” – bólintok komolyan, és határozottan. Tényleg be is fogom tartani neki megyek utána, ahogy húz magával, mégis…hiába mondja, hogy ott vannak a futópadok, azok megvárnak, ha eddig sikerült eljutnom, ha mást nem felcsalom az egyikre őt is, és utána közösen futjuk ki a frusztrációnkat. Letérdelek, majd végül leülök törökülésbe a földre, vele szembe, majdnem mellé ültem, de rájöttem, hogy így nem látnám, amit mond, az pedig nagyon rossz lenne, ha már elkezdett menyílni nekem, és én rákérdedznék, hogy nem-e lehetne, hogy mégegyszer mondja el az egészet, mert nem épp úgy ültem ahogyan kellett volna. Végül elkeseredek én is,ahogy ő. Ha Sharon is észrevette… Ó! A szentséges mennydörgés istenére! Nyúlok, hogy nagy medve ölelésbe vonjam, és bizony azért én is megkönnyezem ezt az egész helyzetet. Jó,én csak reménykedtem, vágytam arra, hogy megtalálja mindkettejük a boldogságot, mert…ezekszerint a vak , a siket ,és a beteg is látja, hogy mennyire összhangban vannak egymással, és Sean is megérdemelné a boldogságot, Keira is, mert látom,hogy milyen szemeket mereszt az öcsémre. De ebbe nincs jogom beleszólni. Egy ilyen utolsó kívánságot pedig… ez egyszerre tölt el örömmel és keserűséggel. Ezekszerint Sharon érzi ,hogy az utolsókat rúgja, és tudja, látja,hogy nem lenne egyedül Sean… A kezem beteríti a hátát, és finoman ölelem, a termetemhez és az erőmhöz képest. Nincs nálam zsebkendő sem! Fenébe! De kit érdekel, inkább legyen könnyes és taknyos a pólóm,mint véres. Talán senkinek semmit nem kellene rájuk erőltetni. Nagyon nem lenne jó, hogy beleugorjanak egy kapcsolatba, rögtön más halála után. Nem azért mert babonás lennék, bár lehet,hogy ez hozná össze őket. De ilyenkor az érzelmek is másak… Azt se tudom,hogy mi volna a helyes ötlet. Így csak ülök, és csendben gubbasztok mellette, amíg úgy érzi, hogy ki nem zokogta magát rendesen, és nem oldódott benne a feszültség. Nem kegyetlen, csak ember és nem vagyunk tökéletesek, senki sem az, én sem vagyok az. Én vagyok rá az élő példa, hibás hallással, példának okáért.
Mindegy, hogy mennyire igyekszem húzni az időt, odázni z elodázhatatlant, valahogy... egy cseppnyivel sem lett könnyebb. Talán tényleg itt van már az ideje, hogy még valaki tudja, rajtam kívül. Csak hát... ez nem olyasmi, amiről az ember szívesen beszél, még a ... hát... kábé senkinek se. Sajnos vagy sem pedig a méterek elfogytak, megérkeztünk a célállomásunkhoz és nekem... vagyis bennem pedig elpattant valami. Reccsent és roppant, azt hiszem, egy fal rogyott össze bennem. Elég kitartó volt... ámde most.. szinte maga alá gyűr az az érzelemhullám, amit most rám szabadított ezzel. Ígéretére csak elhúzom a szám... bizonyosan meg fog utálni ezek után... én is utálom magam miatta, szóval egy szavam se lehetne. De mégis... nem akarom, hogy... francba az egésszel. - Ez annyira... szörnyű... Meg fogsz.. utálni...- Komolyan gondolom, hogy ez fog történni. Elvégre.. ezek után miért is ne történne meg? Minden oka meglenne rá. egy elcseszett nőszemély vagyok, a legrosszabb, tutira pokolba fogok megrohadni ha valaha is itt hagyhatom ezt a sárgolyót. De mégis... mintha könnyebbülne a lelkem, a vállam, ahogy sorra buknak ki belőlem a szavak. Még akkor is, ha nem éppen összeszedett egy monológ ez. Azt hittem el fog lépni tőlem és szörnyülködve fog rám nézni, de ehelyett megölel... belőlem pedig csak úgy kirobban a sírás. Keservesen zokogok a vállába fúrt fejemmel, lassan levegőt is bőrömön keresztül veszek. Túl jólelkű ez a nagy melák... én pedig túlontúl is szörnyeteg vagyok. Percek i eltelnek, mire a sírógörcsöm valamelyest elcsitul és végre képes leszek kihámozni magamat a medvekarok közül, hogy valamiféle kommunikációt folytathassunk. - Nem tudom, hogy mit kellene tennem.. tényleg nem tudom. Hogy kérhetett tőlem ilyet? Hogy lehetek ilyen szörnyű, hogy más barátjára vágyom? Szörnyű vagyok... borzalmas!- Remegnek az ajkaim, krokodilkönnyek potyognak folyamatosan a szemeimből, már vörösödik is a szemem fehérje, annyira küzdök magammal, hogy ne sírjak. Persze, a testem többi része nem kooperál a lelkemmel. Miért is tenné... - Tudod... azon is gondolkoztam, hogy lehet jobb lenne, ha átjelentkeznék egy másik kórházba... Valahova... messzebbre. - Reménykedve pillantok rá, levegőt veszek, hogy folytassam, de végül csak kifújom, másodjára is neki kell futnom. - Szerinted... ezzel jobb lenne nekik? -
Látom rajta, hogy nagy a fájdalma, nem lehet könnyű neki sem, elvégre olyasvalakibe szerelmes, akinek a párja halálos beteg. Egyáltalán nem irigylem, és sajnálom őt, nem érdemelte meg, hogy ilyen gödörbe essen. Bár egyrészt örülök, mert így tudnám, hogy lesz valaki aki fent tudja tartani a víz tetején az öcsémet, nem csak én. Ha van másért élnie, csak rá kell jöjjön, akkor nem lesz minden veszve. Tudom, hogy Sean művész lélek, ezért néha elég csapongó, de nem akkor, ha a szerelemről van szó. Elkötekezte Sharon mellett magát, és tudok nem egy olyan beszélgetésről, ami után kiakadva nálam vedelt, miután Sharon zöld utat engedett a szex terén is neki, mert ő már képtelen úgy lenni Seannel, nem azért mert nem szereti, hanem egyszerűen a teste fáradt rá, így fogalmazott. Az a nő egy főnyeremény, de tudom,hogy ennyi adatott meg neki az életből, és azt maximálisan úgy igyekezett megélni, hogy a vége felé minél kevesebb bajt okozzon az öcsémnek. Finoman vonom a mackós ölelésembe Keirát, és dörzsölgetem a hátát. Érzem, ahogy a mellkasomba fúrva zokog, összetörten. De nem engedem el, amíg ő el nem húzódik. Aztán, ahogy eddig, továbbra is figyelem az arcát. Meghatott a fájdalma, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem látszik, hogy egy kicsit bepárásodott a szemem. Én is felfokozott idegállapotban vagyok, még mindig, pont azért, amiért ide kellett jöjjöm, lóhalálában Sharonnal. Amikor eltávolodik tőlem, zsebkendő híján, megtörölgetem az arcát, és hátra simítom a haját az arcából, és a homlokából, és finoman megszorítom a vállait, és megrázom a fejemet, és megköszörülöm a torkomat, ritkán szólalok meg, mivel hallóként siketültem meg, így jól artikulálok, de nem merek beszélni. Tudom, hogy egy nemrégi csalódás miatt megfogadtam, hogy soha többet nem beszélek, de van az a helyzet, van az a pillanat, amikor nem „Nem, a helyed most itt van, szar lesz. Tudom, hogy szar lesz. Mindenkinek az lesz, Sharon olyan személyiség, aki hamar megkedvelteti magát az emberekkel. Tudom, hogy nem alakult ki köztetek semmi. De, valóban jobb lenne elmenekülni a jelenlegi helyzetből? Nem vagy gyáva nő Keira. Határozott vagy, erős, láttalak, ahogy másokkal is viselkedsz.” –itt elmosolyodok, és megbököm az orrát. – „Lehet, hogy idő kell majd Seannek, de ha csak úgy elmész, tudnod kell, hogy amint összeszedte magát, lehet, hogy utánad menne. Megtalálná a módját, hogy felvegyétek a fonalat, valahogy. Ismerem őt, az öcsém. De tudd, hogy ha netán úgy érzed, hogy komolyra fordulna kettőtök közt, én támogatlak téged. Bármikor jöhetsz tanácsért, vagy bármi.” – a hangom rekedtes, nem mindegyik jön ki teljesen, be kellene járatni, de a lényeg szerintem akkor is érthető. Újra odahúzom magamhoz ,és megköszörülöm a torkomat, aztán kiengedem az ölelésemből. Furcsa, hogy az imént még én borultam ki, és zuhantam meg, de most meg fordítva, én támogatom őt. Rá mosolygok, és a szám elé teszem a mutató ujjamat, arra utalva, hogy ez titok, ez…kettőnk közt marad, hogy megszólaltam. Ezután nagy felbolydulás keletkezett odakint, amit én nem hallottam, több mentő érkezett, és a hangosbemondó is mondta a magáét, de én nem hallottam semmit, csak bátorítón rámolyodtam Keirára, és az emelet felé mutogattam, hogy visszamegyek Sharon szintjére, elfeledkeztem magamról, és jelelni kezdtem neki, hiszen telefon nem volt nálam. „Később találkozunk, és vigyázz magadra!” – tátogtam mellé.
Hát ez igazán kellemetlen... azért jöttünk ide, hogy megnyugtassam őt, ki tiszta stresszes a nem is olyan rég történtek miatt, erre most ő ölelget engem, mert annyira a padlóra ragadtam, mint egy letaposott rágógumi. Mint ápoló most hibáztam, de... nem megy. Nem tudom visszatartani a könnyeimet, a fájdalmamat... az önmarcangolásomat. Mert mindegy egyes eltelt perc az a számomra. Úgy kapaszkodok belé, mintha nem lenne se holnap, se ma, mintha nem lenne semmi se, ha elengedném. Fáj, szörnyen fáj ez az egész. Tutira a pokolra fogok jurni. - N-néha igazán nem tudom, mit csináljak...- Dünnyögöm bele a pólójába, mégha tudom is, hogy ezt nem fogja hallani... de csak úgy jól esik belemormogni az anyagba. Eltelik pár perc, mire sikerül megnyugodnom és észrevéve magamat elengedem szerencsétlent. Összekönnyeztem a vállát... szép kis ápoló vagyok, mondhatom. - Bocsi...- Próbálom lesimogatni a vízfoltot a ruhájáról, de nem is értem mit képzeltem, hogy is sikerülne ez. Nagy mancsa szinte eltakarja az arcom, ahogyan letörli a könnyeimet. Suta mosoly virágzik ki ajkaimon... hasonlít Rickyre. Először nem is értettem, mirefel ez nagy komoly fej, aztán mikor meghallom... szám apró ó betűt formáz, miközben kistányér szemekkel meredek rá. Aztán mégjobban elsírom magam és a nyakába csimpaszkodok. Kicsit karcos, kicsit rekedtes, érződik, hogy nem annyira használja a hangját, de kellemes meglepetés volt, hogy halhattam a hangját. Ez kuncogásra is késztet. Tök aranyos... - Kedves tőled... igazán... Ahh... bocsi, nem akartralak ezzel leterhelni.. - Törlöm le kézfejemmel a maradák könnyemet, mi időközben bújt ki. Aztán felkapom a fejem a hangzavarra, összevont szemöldökkel csapom arcon magam mindkét oldalról és megigazítom a kitűzőmet. Mosolyogva biccentek neki és kivezetem a jó ajtón, mert amúgy ez a szoba pont egy átjáróház. - Nekem is mennem kell, valami helyzet van. Vigyázz magadra, majd írj, ha végeztek a műtéttel! - Intek neki még visszafordulva, aztán spintelek el a legnagyobb ricsaj irányába. Ó mami... van egy rossz érzésem, hogy ez is gázolás lesz...
Kezdőlap
• szószám