“Annyira szörnyen tud viselkedni. Vállalhatatlanul, de tényleg. Aztán mégis szeretem. Kétségkívül, egy kicsit visszavonhatatlanul is. Már két éve. Akaratomon kívül. Persze nem mintha nem akarnám vagy ilyesmi, de nem tehetek róla és ellene.
Ez nem jelenti azt, hogy nem szörnyű néha. A leglehetetlenebbül tud viselkedni, amikor egyszer csak váratlan egyetlen pillanat alatt lemegy kisgyerekbe. Fekszel az ágyon, tanulsz, vagy voltaképp mindegy is, hogy mit csinálsz, csak fekszel ott, és ő fogja magát, és mindenféle figyelmeztetés vagy előrelátható jel nélkül rádveti magát. Csiklandozás közben szórakozottan vigyorog rád, aztán majd megfojt a saját takaróddal, és megsértődik, ha neked ez nem vicces. Pedig ő általában azon nevet, ami nem vicces. Tulajdonképpen nincsen rossz humora, csak időzítése. Nem tudom tudatosan teszi-e, de mintha elraktározná a nevetését a nehezebb pillanatokra. Akkor szeret nevetni, amikor nem szabad. Tavaly a karácsonyiszünet pár napját nálunk töltötte, részt vett családunk hagyományos mézeskalácssütésében. Az egyikre horogkeresztet rajzolt. Hallottál már ilyet? Aztán amikor meghalt a húgom hörcsöge, másfél évvel ezelőtt. “Azért megtarthatod, ha szeretnéd.” A húgom egy hónapig nem volt hajlandó hozzászólni.
A szüleim egyébként imádják minden mozdulatát. Még a horogkeresztet is elnézték neki. Mindent elnéznek neki. Az összes baromságát. Sosem láttam még őket ennyire szeretni valakit a családunk szűk körén kívül, azt hiszem anya úgy képzeli, hogy örökké együtt maradunk. Azt hiszem ki van békülve ezzel az ötlettel. Apáról nem is beszélve, nem hajlandó nélküle családi nyaralásra menni. Nehéz őt meggyőzni, nem akar a testvérei nélkül utazni, azt mondja, nem fair. Apu különben az egyetemet is fizetni akarta neki, azt mondta, “már családtag”, de ezt sem fogadta el. Sőt, két hétig nem akart átjönni. Apa kezdi megérteni, hogy nem kér senki segítségéből, hiába önzetlen. Szánakozásnak érzi.
Szeretem őt, amikor a családjával látom. Akkor szeretem őt a legjobban, amikor Rhyssel, Billievel és a kis ikrekkel látom. Ha az apja megjelenik a bejáratiajtóban, hogy pénzért kuncsorogjon vagy aláírjon pár szükséges papírt a kiskorúak nevelőintézetbe jutását elkerülendő, akkor utána napokig komor. Nem nevet, nem mosolyog, nem kedves. Hideg. Néha még az eső is rákezd, mintha ő irányítaná az időjárást. Lehetséges ez egyáltalán? De azt hiszem tényleg nem süt úgy a nap, amikor nem mosolyog. Féltem őt. Fáradt. Ha valami nem úgy alakul, ahogy akarja, elveszti az eszét. Ideges. Olyan ostoba döntéseket tud hozni, nem fér a fejembe. Nem erőszakos, de üvölt, dobálózik, összetöri az ágyam mellett álló kislámpa körtéjét. Kiviharzik.
Aztán rögtön vissza is jön a seprűvel és a lapáttal, mintha csak ezért ment volna ki, és nevetve felsepri.”



Nyitottkoporsós temetést akartak rendezni neki.
Ebben nem az volt a kabbeafaszom, hogy azt akartak, hanem hogy aztán tényleg azt rendeztek.
Elhallgatták előlem. Szóval képzelheted, csak akkor tudatosult bennem a dolog, amikor nyitva volt az a kurva koporsó. Igazuk volt. Tényleg gyönyörű volt, tényleg fiatal volt. Tényleg mindenki akart rá vetni még egy utolsó búcsúpillantást. Engem leszámítva.
Én nem akartam rá búcsúpillantásokat vetni, én nem akartam világfájdalommal a pofámon bámulni, ahogy ott fekszik magatehetetlenül, jéghidegen. Meghalva. Nem akartam, és egy végtelenül önző okom volt minderre, amit egyébként ma is nyomósnak érzek: nem akartam rosszra gondolni. Hogy önkéntelenül az jusson eszembe, milyen is volt vele lenni. Milyen volt, amikor az a kar még ölelt, amikor az a száj csókolt, amikor ez a test meztelenül feküdt az ágyamban. Elég morbid, mi? Szóval akkor már érted, hogy a kedves egybegyűltek között miért voltam én az egyetlen kedvtelen egybegyűlt, aki köszöni szépen, nem kér a halott lányra vethető pillantásokból.
Azért leróttam a kötelező köröket, megvolt a fejemen az elmaradhatatlan fancsali arckifejezés, úgy is éreztem magam, kutyául, és szívem szerint arconköptem volna mindenkit, aki szánakozva pislantott rám. Eleget kaptam életemben szánakozó szemekből, unom őket. Azokról nem is beszélve, akik azt várták, hogy majd valami beszédet mondok. "Nem szólsz pár szót?" Kinek? Miért? Most? Egy kicsit elkéstek ezzel a beszéd dologgal. Úgy tűnt, én vagyok az egyetlen, aki tisztában van vele, hogy egy halott ember nem hallgat beszédeket. Úgy tűnt, csak én tudom, hogy Cami meghalt. Mindenki bohóckodott, nézegette, sírt felette, beszélt hozzá... Rém fasz gyásznép volt.
Én meg, a világ legrohadékabb embere, persze ott álltam a családdal, az enyém valahol pár sorral hátrébb állt. Cami apjának keze a vállamon pihent, az anyja patakzó könnyei áztatták a cipőmet. A húga csendes volt, nem tudtam, mit gondolhat, nem néztem felé. Az kéne még. Instant idegösszeroppanás.
Egyszer aztán mégis őt kerestem a szememmel. Amikor én nyomorék hirtelen elhatározásomból úgy döntöttem mégis odaállok a morbid és kínos gondolataimmal a koporsó mellé. Néztem egy darabig. Aztán egyszercsak már nem néztem, a húgát kerestem valahol a padsorok között, ahol a ceremónia alatt álltunk. Összeakadt vele a tekintetem. Éppen csak egy fél másodpercre, úgy kapta el a sajátját, mintha az enyém fertőzne. Akkorát nyelt, hogy méterekről láttam. Most őt néztem. Arrébb is taszigáltak a koporsó mellől, hogy kotródjak már. Kotródjon maga. Paraszt.
Amúgy is elég volt ennyi, nem kértem belőle többet. Nem csak elég, inkább sok. Átverekedtem magamat az embereken, akik mind olyan mérhetetlenül szerették Camit, ugye (lófaszt, a fele képmutató társaságot agyonvertem volna). A lesütött őzikeszempár tulajdonosa megfeszült, mint aki attól kezd rettegni, hogy felé tartok, noha azt is titkolnia kellett volna, hogy engem figyel a szeme sarkából. Elmentem mellette. Nem volt ép idegszálam hozzá, nem volt ehhez az egészhez. Mint egy olajozatlan C-3PO, úgy lépdeltem tovább, valójában nem sejtettem merre tartok, csak azt tudtam, hogy el innen.
Billie megbökte Rhys-t, felém biccentett, fél perc múlva éreztem magam mögött bátyám követő lépteit. Szerettem Billie-t ezért a döntéséért.
- Na?
Szerettem Rhys-t ezért a kérdéséért. Talán ő volt az egyetlen a világon, akinek eszébe sem jutott volna feltenni, hogy "hogy vagy?". Vagy a még rosszabbat, miszerint "jól vagy?".
- Szarul.
Meglepődtem rajta, milyen nyikhaj hangom van. Hangnak se nagyon nevezném, csak most nem jut eszembe más. Mindenesetre abban sem vagyok biztos, hogy kimondtam. Rhys ennek ellenére hallotta.
- Mi a faszomért kellett...
- Engedd el. A szülők döntése.
Értem én, de akkor is mi a faszomért kell nyitva lennie annak a kurva koporsónak.
- Meg ahogy néz rám. Helyesbítek, ahogy rám se néz.
- Szerintem most ne ez érdekeljen, Wes.
- Tudom, egy utolsó geciláda vagyok.