A mellkasomból feltörő unott sóhaj volt az ékes bizonyítéka annak, hogy lassan – nagyon lassan – ideje lenne kikelni az ágyból; az ébresztőóra ugyan már vagy tíz perce berregett – bár nem mentem sehová, szerettem korán talpon lenni – mégis ugyan ott hevertem, s laposakat pillázva próbálta agyam a tudomásomra juttatni: reggel van és ideje felkelni, mégsem volt semmi erőm. A hét minden egyes napját így kezdem. Ma szerda van, ami még csak a hét közepe – nem mintha ezek a megnevezések az én életemben különösebb osztó vagy szorzó tényezővel bírtak volna, hiszen relatív kötetlen volt a munkaidőm, így legfeljebb csak a hónap valamelyik napjától vagy napjaitól függöttem. A gondolataim már jóval előbbre jártak, minthogy a testem egyáltalán feldolgozta volna az információkat… Nyöszörögve könyörögtem ki magamat az ágyból, miközben morcos pillantást vetettem a kinti időjárásra: az éjszaka esett. A szőr is felállt a hátamon a gondolattól, hogy nekem ki kell mennem. Lemondó sóhaj következett, majd pedig a megszokott rutin; az arcmosást egybekötöttem a fogmosással, amely szorosan kísérte a jelenleg szőke boglyám kifésülését… Azán öltözés – sportruhába; a reggeli futás – bármilyen szörnyű is legyen odakint az időjárás – elengedhetetlen; ajtó bezár és mielőtt még bárki is azt gondolhatná, hogy ez a lány micsoda sportember (!) lehangolok mindenkit – elsősorban magamat – és megnyomom a lift ajtaját; ennek egyszerű oka volt, hiszen míg a fel és le mozgó járművek nem voltak ősi ellenségeim addig a lépcsőkkel számtalan esetben meggyűlt már a bajom, így jobbnak láttam elkerülni. A jármű megérkezett, beszálltam és még leértem a harmadikról gyorsan végig pörgettem a zene listámat – mert hát a futás elengedhetetlen a megfelelő háttérzajok nélkül – és, amint kinyilt mintha puskából lőttek volna ki; a betondzsungel egyik vájata követte a másikat; az igazság az, hogy sohasem ugyan azon az útvonalon haladtam, mivel a várost rettenetesen szerettem felfedezni és ez volt az egyik legjobb lehetősége ennek, hiszen nem gyakran jártam el amúgy máshova, ráadásul mindig is volt egyfajta bája az ébredő városnak – ha úgy tetszik egyfajta feeling, amit különösebben senki sem akart túlságosan megmagyarázni. Csak élveztem. A zene ütemesen verődött vissza dobhártyámban. Erőt adott, és ütemet – sokszor bizony ez vezérelte, hogy milyen gyors tempóban fussak, de ez szerintem bárkinél így lehetett. Úgy éreztem legyőzhetetlen voltam. Ez idő alatt pedig, míg elvoltam otthonról volt időm összegezni a napi teendőimet; semmit tevés – majdhogynem minden napom ezzel ment el, de hát mid ad isten… ez egy ilyen hétre sikeredett; ilyenkor általában mindig feltalálom magamat és ahelyett, hogy nem csinálnék semmit ellátogatok az egyik közeli állatmenhelyre, ahol rendszerint besegítek, mert azaz igazság, hogy az állatok sorsát mindig is jobban a szívemen viseltem, hiszen mindez ideáig nem kaptam mást humán fajtársaimtól, mint fájdalmat és átverést. Megráztam magamat; úgy éreztem, hogy a negyven perces futás közel a végéhez érkezett, így befordultam a közeli parkba – ez volt az egyetlen egy fix pont minden egyes alkalommal, mivel szerettem ezt a parkot: gyönyörű szépen volt megcsinálva és rendszerint itt kapni a legfinomabb hot-dogot – ennyit az egészséges életmódról, azonban mielőtt elértem volna a célomat, zuhanni kezdtem.
• legendary • bocsánat a béna kezdésért, még nagyon visszatérőben vagyok az íráshoz ♡
Ismerem a napi rutinját. Kifigyeltem. Korán kell még ahhoz képest is, hogy nem kellene neki. Akár milyen kedve is van elsőnek összeszedi a kinézetét, hogy elfogadható legyen a külvilágnak aztán felöltözik sport ruhába majd futni kezd. Mindig más felé megy és zenét hallgat így könnyű követni őt, hiszen a hallása kiesik az érzékelésből így csak a meglátással kell bajlódni de könnyen lehet álcázni magadat, ha csak egy egyszerű gyalogosnak vágod be magad. Lassan 1 hete figyelem a rutinját és már tudom, hogy mindig be megy a közeli parkba ahol elfogyaszt egy hot dogot aztán úgy megy tovább. Most ebbe a parkban várok nem messze a hot dogostól egy padon ülve és valami szutyok újságot olvasok. 40 percig fut és azután tér be ide, tök mindegy milyen távolságból érkezik vissza. Szeret itt enni egy kis puffasztó kaját mielőtt egészségesen kocogott egyet. Fekete kabátot és fekete nadrágot, a kabát alatt meg egy póló bújik. Olvasgatom az újságot de közben fél szemmel a park bejáratát lesem mikor érkezik erre. Egyenlőre azt akarom elérni, hogy elkapjam. Nem akarok feltűnést kelteni így valami egyszerű dolgot akarok kitalálni. Első gondolatom az volt, hogy betörök a lakására és ott bevárom, de kitudja mikor ér haza mert azt mindig változó időpontban teszi, ráadásul más lakóknak is feltűnhet, hogy ép betörni készülök egy szomszéd lakásába. Túl látható helyen lakik ez volt a legrosszabb része a dolognak. Amint feltűnik a park bejáratánál fekete szemeimmel kicsit kikukucskálok az újság felett és figyelem. Nagyon zenét hallgat ez az én nagy szerencsém így mikor közelebb ér és már menne el előttem kitolom a lábam és egyszerűen kigáncsolom, hogy a földre érkezzen. Puffan egyet, én pedig mint rendes járókelő azonnal felkelek ledobva az újságot és leguggolok hozzá. Finoman megérintem a hátát majd a kezét és felhúzom. A fülhallgató sikeresen kiesett a füléből így közelebb hajolok hozzá és úgy súgom a fülébe mit is szeretnék.-Miss. Litrowsky, beszélgetni szeretnék önnel. Nem akarom sokáig feltartani és azt hiszem önnek is az a legjobb ha előbb szabadul. Az ex férjéről van szó.-suttogom és le pillantok rá fekete szemeimmel egy pillanatra majd vissza fel körbe nézve, hogy semmi fültanú ne legyen semerre sem mert az plusz munka és azt nem szeretem. Felsegítem de közel maradok hozzá és finoman de határozottan fogom a kezét, hogy nem akarom elengedni amíg nem biztosít arról, hogy nem szalad el, nem kezd kiabálni vagy sikoltozni.-Gyorsan végzünk, ha válaszolgat a kérdéseimre őszintén..Tudja az ex férjének volt egy kis bundája és azt a bundát nekem kell vissza szereznem az eredeti tulajdonosának...-mondom célozva a dolgokra miközben a padhoz fordítom, hogy leültessem az esés miatt.
Kezdőlap
