HISZEK EGY ISTENBEN, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban; aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától; szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül; fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hiszek Szentlélekben. Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat; a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát; a test feltámadását és az örök életet. Ámen.
Hiszek, tényleg hiszek. Valószerűen, erősen, és vissza nem fordítható erősségben. Olyan mélyről, amit talán meg sem kéne említenem, aminek nincsen kézzel fogható jele, ahogy nem volt Jézusnak és az isteni erejének, a szavainak melyek elhagyták a száját. A taníttatásának és annak az erőnek a hatalmában, ami miatt a földre rúgták közénk, hogy elvérezzen a bűneink hálójában, pedig mérhetetlen és kimondhatatlan erejű hite van. A fiú, ki a vétkeink miatt feszült meg a fakereszten, és akit dárdával szúrtak meg, hogy aztán feltámadjon és még mindig szeresse az embereket, higgyen bennük, lássa őket. Kérdések zöme érkezik hozzám annak megfejtését követlevén, hogy miért? Miért, ha Isten oly erős, de azt hiszem, ők még nem értik a lélek szabadságát, a tettek erejét és az áldozatnak vállalását. A fekete reverenda felkavarja a levegőből leülő port, ahogy kezeimet a hátam mögött összekulcsolva, halk imába burkolódzva igyekszem a férfi elé, aki bejelentkezett hozzám, hogy az egyik báránykámról kérdezzen. Pedig a lányról sokat nem tudok, annyit, hogy roppant erős lélek, csak még nem tudja magáról. De a telefonban a hang nem tűrt ellentmondást, kért egy időpontot, én pedig adtam. Ez a dolgom, segíteni a rendőrség munkáját. Azt ugye nem tudom, hogy Emily Haylandank milyen ügye lehet, ami miatt engem keres fel a morgós hangú idegen. Az apjáról hallottam legendákat, de nem tudom mi igaz belőle és mi nem. Persze teljesen hülye nem vagyok, naiv sem. A lány pedig térdelt már előttem, igaz elválasztott egy gyóntatófal. De a lelkét megnyitotta, csak a sajátját. Nem mesélt az apja bűneiről, azt akarja mindig tudni, fog-e bűnhődni értük? 3 óra már elmúlt, azért kértem, hogy jöjjön a templomba negyed körül, mert szerettem volna imádkozni. Sokszor kelek fel hajnali 3 kor is, hogy a kereszt elé térdeljek, hogy kérjem az urat az ördög órájában óvja meg az emberiséget, azokat kiket környékez a bűn. Odakintről betűz a nap, a fények csodálatos színeket mázolnak a falakra, ahogy a freskókon át bekutatnak a templomba. Félutún járhatok, amikor finoman feltárul a templom ajtaja. Szerda van, ilyenkor zárva tartunk, még a turisták előtt is. Kiharcoltam ezt az egy napot, hogy pihenhessünk, hogy kicsit áldozzunk, csak mi az Úrnak. Tudom, hogy nem haragszik érte, hiszen a további hat napban, mindenkit szívesen látunk. A férfi belép, az ajtó finoman csukódik be mögötte és engem megcsap a szellő, amit magával hozott, pedig messze van. Járása olyan ruganyos, magabiztos, egyenes amitől az enyém lecövekel. Mély levegőt veszek, beszívom a templom békéjét, hevesen fellüktető szívemre ügyet sem vetek, bizonyára csak nagyon melegem van, hiszen farmer és ing feszül a testemnek, a kolláré meg egyenesen tűzzel nyaldossa a tarkóm. Hiúság ide vagy oda, mázli, hogy nem vagyok izzadós fajta, nem folyik le rólam a ruha. Mire észbe kapok megteszi a fele utat felé, én is megindulok, léteim halkan súrlódnak az értékes kövezeten. A padok minden vasárnap pukkadásig telnek, van, hogy a falak mellett állnak a betérők, szavaim isszák magukba és most... most valamitől kapar a torkom, betegség bujkál bennem. Forró teát kell innom, mézzel és kölessel, dehogy kölessel, azzal a másik zöldséggel, de lehet gyümölcs, nem jut eszembe a neve, pedig csípős... Mindegy. Gabona, hogy legyen memóriám. Közelebb sétálok, a fények mögötte maradnak, hogy kirajzolódjon az ember, az egyetlen, akit Isten a saját képére teremtett. Megkapó barna szempárba pillantok, a férfi kicsit alacsonyabb, mint én, de ez mit sem számít, mert ugrásra kész macska lakik benne. De gondolom ez kell is az ő szakmájában. - Üdvözlöm, a St. Monica's falai között. Kiváltságos, ma csak maga bejáratos ide. - mosolyom mellé kezet is nyújtok, hogy ténylegesen felvegyem a kontaktot a nyomozóval. Nagyon fontos az érintés, hogy biztos lehessen bennem, mivel hangom sem nem nyájas, sem nem behízelgő, ezeknek felette vagyok. Nem kérdezem meg, járt-e már felénk, főleg, mert kezet rázok vele, és ezen remekbe szabott mozdulat közepette felhergelem a csillagokat köztünk és a finom áramlás felkúszik a könyökömbe. Szólnom kell, hogy cseréljük le a konyharuhákat, akárhányszor használom, áramot generálok, lehet ez már a feszültség, ami bennem dolgozik. Negyedik napja nem jutottam el futni, hiszen hajnali időpontokban esnek be az emberek, vagy éppen éjszaka. Ezt nem is értem. Azt sem, hogy miként jutnak el a kis lakásom ajtajáig, de megteszik, pedig az irodám nyitva áll előttük, reggel 8:00- tól 17:00- ig. Túl kíváncsian pillantok végig rajta, biztosan az alap kíváncsiság, hiszen nem sűrűn kér időpontot tőlem egy magán nyomozó. Pedig beszéltem már a törvény embereivel, gyilkosság gyanúja miatt, vagy mert drogügybe bonyolódott valaki és még millió okkal. Intéssel mutatok utat neki, tessék előrefelé haladni, az irodámba. Bizsereg a tarkóm, túl meleg van, mégiscsak le kéne zuhanyozni, vagy beülni a kádba a hideg vízbe. Nem idegen vezetek, nem azért jött, valamit mégis kéne mondani, hogy ne itt térjünk a lényegre. - Őrület micsoda meleg van, néha sajnálom, nem tarthatok misét fürdőnadrágban. - pedig, ahogy a nők viselkednek, lenne sikerem, vagy lehet pont nem. A férfi kisugárzása beleég az aurámba, érzem a szíve lüktetését, vagy csak érezni vélem. Baj van, nagy baj. Tényleg beteg leszek.
Nem hiszek istenben, az ő gondviselésében és úgy egyébként az eljövendő mennyekben. Az én hitem másban rejlik, nem holmi mesékben, mely egy könyvön alapul. Túl sokat láttam, tapasztaltam ahhoz, hogy hinni tudjak a bűnbocsánatban vagy egyéb badarságban, melyet arannyal kirakott köntösbe bújtatva raknak a kirakatba, hogy megvedd. Pedig nem kapsz érte lófaszt se, csak hiszed. De könnyebb a lelkednek ugye? Hogy hihetsz valamiben, ha már magadban elvesztetted e képességet. Most mégis buzgón templomba igyekvő lettem, no nem tervezem gyakorinak, nem is gyónni vagy misére érkezem. Milyen is lenne a világ, ha bűnös gondolataid vagy tetteid pár miatyánkkal semmissé tehetnéd. Mily titkok, bűnök hordozója lehet egy pap, mily terheket hordoznak a vállukon. Vajon nyomja, széttépi a lelküket a rengeteg megbánás? És vajon ott a fal mögött amikor elsuttogod bűneid, valóban megbánod azokat, vagy csak van kinek elmond és a te vállad kevesebb nyomja, hogy megkönnyebbülten lépsz ki a fülkéből, annak reményében, hogy holnap újabb bűnöket forgatva a fejedben lépj tovább. Hangtalanul nyílik ki a nehéz ajtó előttem, ahogy jobbommal a kilincsre markolok, pedig azt vártam minimum ezer sóhaj hangjával fog feltárulni, mint a filmekben, a talpam alatt pedig vészjóslón nyikordul majd a padló. Ez is mutatja mily sűrűn járok hasonló helyekre. Pedig anyám mindent megtett, hogy a fiából istenhívőt faragjon. Nos, ez nem jött össze neki, ahogy a példa is mutatja. Idegennek érzem jelenlétem a hatalmas csarnokban ahogy belépek. A kinti lüktető zajos várost, mintha ezer éve magam mögött hagytam volna, körülvesz a csönd tetsző kontrasztja. Tekintetem hamar megtalálja a felém igyekvő férfit. Felteszem ő lenne akivel telefonon egyeztettem, bár idősebbnek képzeltem hangja alapján. Vajon mi terel egy férfit a papi hivatás irányába, ahelyett, hogy az életet választaná? Olyan ez az én olvasatomban, mintha a halálra készülne, de lehet csak a fekete ruha teszi. Azért vagyok most itt mert szükségem van a megerősítésre a hitemben, abban, hogy Emily valóban nem az a lány, aki önként képes véget vetni az életének és ki lenne a legmegfelelőbb, mint a pap, akinek kételyek nélkül meggyónja bűneit, bűnös gondolatait, titkos vágyait. Persze tudom, hogy sokat a pap sem mondhat, hisz köti a titoktartás, de megteszem azt ami tőlem telik, hogy a kérdéseimre választ kapjak. Ezért igyekszem most végig a padok közt, mert a lány elmondta, hogy olykor eljár a St. Monica s falai közé, hogy enyhítse lelkét. Úgy lépdel felém a padok közt, mintha ezeréves titkok tudója lenne, sugárzik belőle valamiféle bölcsesség, mely lehet a hivatás velejárója is, nem tudhatom, nem találkozom minden nap papokkal, ami azt illeti azt hiszem utoljára akkor beszélgettem pappal hosszasan, amikor anyám megkérte a helyi lelkipásztort, hogy meggyőzzön. Beszélgetésnek is aligha nevezhető, a mély hallgatás. Nem emlékszem miről beszélgettünk, lévén a legkevésbé sem érdekelt a mondandója. Kézfogását, kedves és barátságos mosolyát viszonzom amennyire tőlem telik. Nem, nem mű csak a helyzet idegen számomra és nem kell nyomozónak lenni hozzá, hogy ez számára is világos legyen. Kézfogása határozott és megrázó, melyen elmosolyodok. Remélem e találkozás egyikünk számára sem lesz ilyen. E poént más esetben lehet elsütöm, de modortalanságnak tartom a pap társaságában, így megtartom magamnak. Tekintete őszinte és nyílt. A nyakamat tenném rá, hogy akad olyan nő, nem is egy a gyülekezetében, aki hinne inkább benne, mint istenében. - Köszönöm, hogy fogadott és időt szán rám. - kiváltságosnak lenni mindig jó érzésnek kéne lennie, nem? Most mégsem ezt érzem. Feszengek, a hely teszi, a pap, aki úgy tekint rám, mintha belelátna a lelkembe. Előre megyek, töröm az utat és a kétségeket, hogy vajon jól tettem-e hogy eljöttem? Nem jellemez az elbizonytalanodás, most mégis ezt érzem és ez új. Az elbizonytalanodásból pedig ő maga ránt ki megjegyzésével. Szinte felnevetek, hangosan, mely betöltené visszhanggal az épület belsejét, ha kiengedném. Oké, van humora a papnak. Egy pont oda. - Megértem és minden elismerésem az öné, bár felteszem nem isten ellen való ha a hétköznapokban nem hordja a reverendát. - ellenben nyilván ez csak az én meglátásom. Elhivatottságuknak vaknak kell lennie, ha ennyi és ekkora áldozatra képesek. - Miattam meg végképp ne érezze szükségesnek, elvégre nem hivatali ügyben kerestem fel, ahogy azt a telefonban is említettem. Gondolom irodája felé haladunk, ott lehet számomra is könnyebb lesz a helyzet. Kevésbé feszélyez a környezet, a templom maga. - Mindig is kíváncsi voltam, valóban végeznek a papok ördögűzést, mint a filmekben vagy ez csak afféle mese? - tényleg kíváncsi vagyok rá és nem mellesleg oldja a feszültséget, bár nem ezért jöttem, de ha már ennyire laza pap, csak nem feszít keresztre a kérdés miatt. Felteszem egyébként is hozzá van szokva az effajta kérdésekhez. Manapság már még lazábban kezelik a vallás témát, mint akár az én gyermekkoromat tekintjük, de mégis érdekes ezt saját bőrön megtapasztalni. Kíváncsi vagyok az irodájára, vajon elárul róla valamit? Nem a papról, hanem az emberről, hiszen úgy tűnik van ember a csuha mögött.
Az a fajta idegenség látszik a felém lépkedő férfin, ami mindenkit elfog, ha olyan helyre téved, ami nem hétköznapi számára és lássuk be logikus eszmefuttatás nélkül, hogy a templom az ilyen. Isten háza nem mindenkinek otthona, főleg, hogy Ő nem is azért jötte, hogy találkozzon a hit nehezen lebontható falaival, hanem, hogy személyesen nekem tegyen fel kérdéseket. Megtehettem volna neki azt a szívességet, hogy odakint találkozunk a nagyvilágban, egy pöffeszkedő kávézóban, egy hangulatos lebujban, tulajdonképpen nincs jelentősége. Mégis jól jön ez ki. Én vagyok, aki elé siet, a magabiztosság bástyája, aki egy pillanat alatt bizonytalanodik el, ahogy megtörténik a bizsergető kézfogás. Nem is értem. Mégis összerezzenek kissé, mosolyt túrok az arcomra, őszintét, érdeklődőt. Nem leplezetten szemrevételezem, az emberről nagyon sokat elmond, hogy mit visel magán ruha gyanánt, mit mond el róla egy póló, egy ing, egy felirat, egy övcsat. Ha valamit, hát azt tudom, hogy a sok hivalkodó között kevés az igazi hittel bíró egyén. Érintése nyomán érzésfoszlányok gurulnak szét bennem, akár a színes üveggolyók. Sejtem, hogy a lelkébe tiporva olyan titkokra bukkannék, ami miatt túl sokat töltenék imádkozással. Ez a dolgom, ha akarja, megteszem a kedvéért, Na félre értés ne essék, bárkiért, aki feloldozást remél és, aki igazán akartja, akinek a lelke megnyílik. Folytatnék vele üdvözítő vitát, nem… mi a franc történik? Megrázom a fejem, hogy elűzzem a zavart gondolatokat, amit csupán azzal kavar fel, hogy megjelenik és az aurája bepofátlankodik az enyémbe, hogy rést üssön rajta, pedig a kínai nagyfalat is közénk húzhatnám. Biztos tényleg nagyon meleg lehet. Én hagyom, hogy puhán felnevessek, míg rajta azt látom ide nem illőnek érzi. - Fiatalság, bohóság annyi mindent kipróbáltam. Ám be kell, hogy valljam a reverenda anyag koránt sem olyan finom érintésű, mint az látszik. – kifejezetten finoman fogalmazok, mint valami kosztümös film főszereplője, Nem lesz ennek jó vége, biztosan környékez a múltszázad. - Meg kell hagynom kipróbáltam, de sajnos a mellbimbóim napokig őrizték lenyomatát. – vehetnék trikót alá, azt szoktam is. Arról ne is beszéljünk, hogy mekkora sikert aratnék, egy esetleges comb villantással, miközben átélő képzetek közepette ecsetelem Pál leveleinek fontosságát. Tudna rontani a hitelességemen. Odahaza nem zavart volna, de itt úgy érzem magam néha, mint apró hal a cápák között és néha félek tőle, élve felfalnak. - Köszönöm a lehetőséget, még az is lehet, élni fogok vele. – főleg, ha a férfi ezt a fajta hajszárító hőséget képviseli velem szemben. Olyan, mintha folyton megfújnák az arcom forró levegővel, leolvad a hajam. Jól esne levenni a ruhát, az őszeset és vízbe merülni, úszni a mélységben, a víz cirógatása amúgy is felülmúlhatatlan. Na nem mintha sokféle cirógatásban lett volna amúgy is részem, gondolom csak, hogy olyasmi lehet. Bár értek már hozzám nők, túl diszkréten is, a karomhoz, arcomhoz, nyakamhoz, államhoz, sőt a számhoz is. A nagyobb baj az, hogy bennem szinte azonnal fellobban az érdeklődés. Kedvet érzek hozzá érni, megérinteni, utána járni, mi okozza ezt a heves rohamot. Ami lehet nem is neki köszönhető, ha valami vírust hozott volna az nem mutatkozik meg ilyen gyorsan. Fú jól van, nincs semmi baj. Mély levegő, beszív, bent tart, kifúj. Tényleg hiányzik a futás. Mellé csatlakozom, ahogy kiérünk a padok közül, kettőnknek is tökéletes a távolság, kifejezet az oldalsó szárnyba, egy egyszerű ajtón keresztül, hogy a fényes folyosóra lépjünk, teli ablakkal. Imádok itt ténferegni éjszaka. Általában hűvösebb van, mint máshol, ami megmagyarázhatatlan a fizika szemszögéből, hiszen a nap betűz, katlannak kéne lennie, de a zárt falak hidegek, ha valaki ezt rajtam kívül megboncolná, félek lebontanák a falakt, valami biztosan van mögöttük, részemről kriptákat sejtek. Két kezem a hátam mögött összekulcsolva, nem zárkózóm, megszokott tartás, értékeli aminek szeretné, most mégis előveszem a jobbom, hogy finoman a levegőbe emeljem és ujjaim játékával mutatom, hogy elfordulunk jobbra. - Sőt kifejezetten tanfolyamokat tartanak, még maga a Vatikán is foglalkozik exorcizmussal. Napjainkban egyre nagyobb szükség van rá, hiszen a gonosz itt él köztünk, egyenesen tanyát vert. – lassú léptekkel haladok mellette, immár egy másik folyosón és sajnos a szavak előömlenek belőlem, pedig egy egyszerű igen is megtette volna. Köszönjük Adam. - Nagyon sokan jönnek el hozzánk, hogy elmondják a barátjukat, lányukat, fiúkat, apjukat, akárkit megszállt az ördög. Mégsem szabad elfelejteni, hogy egyes pszichózisok, pszichiátria tünetek is állhatnak a megszállás vélt vagy valóssága mögött, így folyamatosan konzultálunk pszichiáterekkel az adott esetben. – jó, hogy nem ezt kérdezte, de azt érzem muszáj beszélnem. Hangom olyan halk és mégis magabiztos, hogy az tuti hallja, az nem, hogy érdekli is. Rést hagyok a testünk között a folyosón, megveszek a melegtől. Vibrál a karom, izgalom kúszik a gyomromba, lehet éhes vagyok, ez lehet, igen. - Ha gondolja, és valóban érdekli a téma, akkor jöjjön el egy előadásra, amit az egyik egyetemen tartok. – torkot köszörülök. Most kell leállni, nem hiszem, hogy azért jött, hogy elmeséljem neki, miről lehet felismerni egy igazi megszállást, sem az, hogyan feszítjük meg az ördög akaratát. Az persze ritka eset, hogy horror filmekbe hasonlatos eseménynek legyünk szemtanúi. De láttam már érdességeket. Álmomban néha vissza is tér hogy próbára tegye az erőmet. Megállok a folyosó végén és lenyomom az irodámba vezető ajtó kilincsét, előre engedem, majd beteszem magunk mögött az ajtót, megszoktam ,rá a zárt falak süketségét. Nem hallgat itt ki minket senki, de jobb félni, mint megijedni. - Megkínálhatom valamivel? Pohár vizet esetleg? – meg van egy kis ropim, de azt fel sem hozom már, lévén az emberek 95%-a nemet mond mindenre. Az iroda közepes méretekkel bír, nem térfoglalóan tágas, de a falak mentén roskadozó könyvespolcok amúgy is kicsinyítik a helyet. Jobbra apró kilépős erkély üvegajtaja engedi be a fényt, kimenni ugyan nem lehet, de remek fényforrás, most mégis vékony függöny fogja fel a napsugarakat, nem szeretem, ha vágni lehet a hőséget idebent, amúgy is piszkosul melegem van. A könyvek változatossága szemet szúrhat, de imádok olvasni, jól lehet minden érdekel, de leginkább történelmi források, vallással kapcsolatos könyvek sokrétűsége rajzolódik ki, de az ügyes szemlélő regényre is bukkanhat, esetleg érdekesebbre is. Az asztalom mögött forgó irodai szék tesped, a túlspékelt, túlfaragott asztalon pedig papírok sorakoznak katonai rendben. Amúgy is ez jellemez mindent, precíz, pontos elhelyezkedés. A tollak színek szerint rendben a tartóban, külön fakkban a piros, kék és fekete, a tűző pont neki illő résbe fűzve, az olló élével lefelé a tartóban, a paksaméták hajszálra összepasszolva. Porszem nem lel nyugalmat. A székem mögött a falon egy hatalmas parafatábla, rajta rajzok, személyes ajándékok. Azoktól a gyerekektől, akik hittanra járnak, vagy éppen részt vettek olyan programban, ahol önkénteskedtem. Leginkább árvák, elhagyott kölykök, akiket a jobb sors reménye éltet. Voltam két évet Afrikában, erről egy darab bekeretezett kép mesél a fehérre meszelt falon. Tanítani hívott a sors. Soha akkora szeretettel nem találkoztam, amit az apró falucskák lakói megosztani képesek. Hihetetlen okosak a gyerekek és roppant nagy a tűrőképességük, rafináltak, kifürkészhetetlen zsenik. Ezt kell, hogy mondjam. Sokat láttam az emberi hitről, annak erejéről, az egyszerűségben rejlő hatalmáról és a remény halhatatlanságába vetett kiábrándíthatatlan tudásról. Tervezem, hogy visszamegyek, ha eleget teszek az itteni kötelezettségeimnek. Afrikában nem hosszú életűek az emberek. További képek keretbe bújtatva mögöttem a szüleimről, azokról, akik fontosak nekem, de azon a képeket, amiket küldenek és csinálnak keresztelőn, esküvőn a parafatáblán kapnak helyet, mert egyiket sem akarom kiemelni, minden egyformán fontosak számomra. Hellyel kínálom a nyomozót, a szék nem lesz túl kényelmes, nem is hiszem, hogy nyaralni jött. Átsétálok az asztal rám eső részére, belesüppedek a székembe, hátradőlök, kezem az asztalon, nem kulcsolom össze az ujjaim. - Nem szeretném tovább húzni az idejét Mr. Blake, ámbár nagyon szívesen beszélgetek önnel. – ami azt illeti túlságosan is, biztos vagyok benne, hogy nyurga alakja, őszinte barna szemei, markáns állának vonalát. Most már feszegeti az elmém határait, hogy mi az oka annak, ami miatt ilyen szenvedélyes érdeklődést tanúsítok iránta. Kell, hogy legyen benne valami… különleges, ami miatt alig bírom levenni a szemem róla. Szerencsétlen biztos tolakodásnak veszi. A kis hűtőmre pillantok, mégis kell egy jéghideg ásványvíz, meggyulladok.
Nem kerüli el figyelmem a pap számomra kissé túlzottnak vélt közvetlen szemlélődése, mely rajtam esik, tán az öltözékemen, hogy így jusson következtetésre, hiszen első látásra másból nem ítélhet. Abban biztos vagyok, hogy tiszta számára, hogy egyetlen gyülekezet tagja sem vagyok, ahogy sűrűn keresztet sem vetettem beléptemkor. Öltözetem amúgy egyszerű, semmi kirívó nincs benne, mely vonzaná a tekinteteket. Sötét farmert viselek a mai napon és világoskék inget, a melegre való tekintettel, ujjai könyékig feltűrve, láthatóvá teszik jobb karomon, s kézfejemen lévő tetoválásokat. Kettő látható most ezekből, egy mely a jobb kézfejemen kapott végső nyughelyet, mely egy repülő hollót ábrázol. Számomra a szabadságot jelképezi, bár azt hiszem sokak nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint az valóban hivatott az ember számára jelképezni egy tetoválás. Továbbá egy kígyó is helyet kapott alkarom belső oldalán. Nem kell túlbonyolítani vagy magyarázni ezt, mindenki azt gondol amit akar. A pap zavarbaejtő közvetlensége meglep, nem igazán tudom hová tenni elvégre nem merevnek kellene lennie és karótnyeltnek? Jó, nyilván nem, de én így képzelem el őket és úgy gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Ez történik azokkal, akiket beskatulyáznak egy csuha mögé, hogy más ne látszódjon ki, a felhorzsolt mellbimbó sem. Ezt mondjuk jelen helyzetben cseppet sem érzem problémának. Érdemes feljegyezni magamnak, hogy ne tegyek felesleges beszédkitöltő megjegyzéseket, melyek oly irányba terelik a beszélgetést, melyre nem biztos, hogy kíváncsi voltam így első látásra. Nem is forszírozom tovább a kérdést. Oké, reverenda téma kifújt. Ha kétségeim is lettek volna eddig, amik nem voltak, most eldöntetett, nem fogok csuhát hordani. A kényelem híve vagyok, voltam és leszek. Ámen. Élvezem az oldalsó folyosó hűvösét, ahogy áthaladunk rajta. Hangtalan és békés, melyet csak lépteink hangja tör meg, no meg az atya szavai. Szemöldököm feljebb kúszik, de nem kérdezek újabbat ördögűzés témában, még a végén belémbeszéli magát az ördögöt. Feszengek. - Bocsásson meg nekem, csupán kíváncsiság fűtött, ezért merészeltem feltenni a kérdést. Mindenesetre köszönöm a kielégítő választ. Irodájába lépve nem csalódok ami az elmúlt pillanatok következtetését illeti. Tele van élettel, múlttal, emlékekkel. Ahogy vártam a kereszt központi helyet kapott a szobában. Ez vajon valamiféle előírás papoknak? Mindegy, nem lényeg. Hiába a figyelemfelkeltő kereszt, az én figyelmem mégis más dolgok vonzzák, a képek, a rajzok, melyek mind mind mesélnek valamit az emberről aki katonás rendet tart az asztalán is, mely szöges ellentétben áll a sajátommal. - Egy pohár víz jól esne, köszönöm - bár ami azt illeti egy pohár whiskeynek jobban tudnék örülni, de nem vagyok telhetetlen. Helyet foglalok a székben, próbálom magam kényelembe helyezni, már amennyire lehetséges. Nem, nem csak a szék miatt érzem magam kényelmetlenül, már maga a helyzet is kényelmetlen számomra, hiába a pap közvetlensége, méginkább feszélyezve érzem magam. Hátradőlök Ami azt illeti szívesen érdeklődnék a falon megbújó képekről, hiszen mindegyik egy-egy történetet mesél el vagy jelen esetben egy hivatás történetét, ám tekintetem mégis a keretbe foglalt képek vonzzák, nyilván azok, melyek számára is kiemelt helyet foglalnak el életében. Ám mégsem terelem a témát, hiszen nem rabolni jöttem az idejét, ahogy erre ő maga is felhívja figyelmem. Térjünk a lényegre. - Ahogyan azt már a telefonban is említettem Emily Hayland miatt kerestem fel. Úgy tudom, hogy önhöz jár gyónni, tanácsért - egy picit elbizonytalanodom és az utolsó szó átfut kérdőjelbe, de csak azért mert én ezt valóban nem értem - és bár azt is tudom, hogy mint ilyen téren közölt bizalmas információkat nem oszthat meg velem, köti a titoktartás - szünetet tartok egész picit, hogy mérlegelni tudjon, vagy csak magamnak hagyok időt, hogy mire a fasz se tudja - én mégis arra kérem, hogy ossza meg velem, amit elmondhat. Torkot köszörülök, reménykedek, hogy miben? Abban, ha nemet akarna mondani, akkor azt már a telefonban is megtehette volna, nem? Hát de. - Nézze, Emily vagy önkezével próbált véget vetni az életének vagy pedig valaki az életére tört. - nem fejtem ki, hogy következtetésképp az utóbbira jutottam, de szükségem van egyéb támpontra is ezzel kapcsolatban és egyelőre nem befolyásolnám a saját meglátásaimmal. - És itt jövök én a képbe, akinek az a dolga, hogy kiderítse vajon mi is történt valójában, ehhez azonban szükségem van a segítségére.
Szemrevételezem, mint valami különös dolgot, olyat, amit az ember nem lát minden nap, minden percében és annak minden számolatlan másodpercében. Nem zavar, hogy nem borult imára az oltár előtt, hogy a szemében nincs meg az ihletés, hogy talán nem is hisz, elképzelhető, hogy még nem látta azt az utat, amin akár haladhatna is, ha számára elfogadható, de lehet, hogy fogja. Már hozzám eljutott. Az irodámba vezetem, hagyom nézelődni, tudom, hogy értő szemmel egyből ezer dolgot megtud rólam, hiszen ez a munkája, neki annyit mesélhet egy kép, egy idézet, egy könyv, amit én talán meg sem értek. Nekem ellenben dalol a teste és megráz, hogy az enyém válaszol rá. Nem teljesen értem, mi történik, így legyintek egyet, mintha egy pofátlan léggyel gyűlt volna meg a bajom, pedig ez csak a lelkem kicsiny morzsája. Ide vezető csendes léptei jelzik, hogy túl sokat járt a szám, de ez ellen mit sem tehetek, túl közvetlen jellem vagyok, ha kérdeznek válaszolok, legjobb és legőszintébb tudásom szerint. Pásztor vagyok, nekem dolgom terelgetni az eltévelyedett lelkeket, szavakkal, tettekkel, de leginkább azzal, hogy nem őrzök a szívemben titkot előttük. Megőrjít, hogy ezredszer nézek rá, hogy iszony a látványát, valaki kólintson fejbe, vagy csak ordítsa a fülembe, hogy mi a frász történik, mitől szívom az illatát tüdőre és miért bújnék bele, mint egy forró köntösbe? Újabb hessentés fejbe, engedjük el, a gyomromból múlnia kéne a szorító görcsnek. Vége lehetne. Talán feszélyez a jelenléte, ez lehet. De miért tenné? Nem, én ezt nem értem, de majd este, az ágyban végig gondolom, tekintetem a pakfonra szegezve. Mosollyal nyugtázom, hogy megszomjazott, én is, ami azt illeti kiszáradt a szám, mint egy kétnapos sivatagi utazónak, akit a tevéje is elhagyott. A mini hűtőhöz lépek, vizet töltök egy csillogó tiszta pohárba, savasat, nem kérdezem, milyet kér, ezt kapja, én meg szívrohamot. Lószart sem értek az egészből. Töltök magamnak is, mielőtt a sajátját elé csúsztatom az asztalra helyezett poháralátéten, a sajátomat pedig magam elé koppintom a parafára. Pillantásom elidőzik a bepárosodott pohár falán lefelé futó apró cseppeknek az ujjaim nyomát is viselik egy pillanatig, a nyomozó hangjára megkondul a fejemben a harang, muszáj rá pillantanom a kezéről, a karján futó tetoválásokról, pedig agyam már éppen a holló mitológiájába merül el. A halál madara, az északiak szerint, a németeknél pedig meggyilkolt emberek szellemit vélték benne felfedezni. nyugaton pedig…britek és írek… a kígyó, nos arról szót sem ejtenék, annyira egyértelmű, már nekem. Egyszer talán elmondja mit jelent neki a holló és a kígyó. Talán. Talán megérintem. Jó. Erősebb kéne, mint a víz. A szemeibe pillantok, nagyot kortyolok a jéghideg vízből, a buboréknak hála felcsuklom. Igen, Miss Hayland. Miatta van itt, hol is jár az eszem? Elmosolyodom, a poharat vizahelyezem az asztalra, hátra dőlök a széken, kezeimet összekulcsolom az ölembe, nem zárkózóm el, megszokott tartás, lehet félreérti majd, nem tudom. - Igen, ez így van. – biccentek. A lány tényleg el szokott jönni, amikor már nagyon felhős az ég, amikor kevés napfény jut át és ő összezavarodik. Az édesapja is eljön havonta egyszer, az édesanyja úgyszintén, noha gyónni csak a nők szoktak. Arról persze mit sem mondatok. A mosoly megmarad az arcomon, miközben mérlegelem a szavait. Tudom, hogy ebben az ügyben nyomoz, hiszen Sean engem is felkeresett, faggatott, sőt a fenyegetésig is eljutottunk, de a férfiből csak a kétségbeesés sütött. - Amit elmondhatok, azt szívesen megosztom önnel. – nincs okom titkolózni és a lány sem kért erre, pedig volt nálam, a feketébe öltözött férfi, még a gyóntatószéken is mellé ült volna, ha lehetséges. - Amennyire én ismerem Emilyt, az alapján biztosan állíthatom, hogy nem ártana önmagának, illetve ahhoz, hogy erre az útra térjen, valami nagyon komoly dolognak kéne történnie. Azt nem mondom, hogy a hite sziklaszilárd, azt sem, hogy nem foglalkozik más vallások tanaival. Keresi az útját. Azonban nagyon érdeklődő és nem buta. Nem hiszem, hogy ártana magának. – megfontolom a szavaimat. Ültem vele hosszú percekig csendben, jön a misékre, pedig saját bevallása szerint nem hisz ilyenformában az Istenben, ő energiának látja, kiszakadásnak és az újjászületésben hisz. Tekintetem fürdetem a férfi jelenlétében, a zavar felkúszik a gyomromban és ráver korbáccsal a szívemre, amitől megugrik a vérnyomásom. Egyszerűen betölti az irodámat, késztetést érzek, hogy kinyissam az erkélyt, kitárjam és kifussak a világból, de azonnal. - Másrészt mesélt az elhatalmasodó paranoiájáról. Úgy érezte, hogy az apja figyelő szeme, hogyan is fogalmazott? Valakinek a szemét mondta, fénylő gömb, ne haragudjon, nem vagyok teljesen otthon a mai filmekben, könyvekben, de onnan vett egy hasonlatot. – megint sok a rizsa, csak tudnám befogni és a lényegre szorítkozni. Felsóhajtok. Szenvedek. - hogy az apja szemmel tartja, talán ezért járt el hozzám, mert itt egyedül lehetett. – mert a lány a maga módján nem keresztény, vagyis de, mert meg van keresztelve, de nem hisz, nem így. Azonban a csíra már megfogant benne, és kész megtisztulni. Hogy miért gyón? Mert megkönnyebbül a lelke, még ha a penitenciát nem is végzi el. - Szívesen segítek bármiben nyomozó, hogy kiderüljön mi történt Miss Haylanddal. – talán túl segítőkész is vagyok, mi a franc van már velem? Megrázom a fejem aprót, hogy tisztuljon az agyam. Tényleg ki kéne nyitnom az erkélyt, kiszellőztetni a nyomozót, vagy kiugorjak, mondjuk maximum a lábam törik el. De ki kéne, hogy tisztuljon a fejem. Lehúzom a vizem maradékát, mégsem hűt le. Lehet lázas vagyok, tényleg.
Kezdőlap
