Világunk a Silhouette in the Darkness nevet viseli; s megannyi titkot foglal magába, hiszen minden legenda, amiről valaha hallottál, a sok gyerek mese, amiket az anyukád olvasott fel neked esténként: igaz. Igenis léteznek vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok, eretnekek, hibridek, sőt mi több, démonok és szirének is. Megannyi faj lapul meg az árnyékok közt, akik csakis arra várnak, hogy elhozzák a sötétséget, a káoszt, s az embereket elpusztítva ők váljanak az uralkodóvá. A Pokol kapuját kinyitották, avagy Katherine Pierce maga nyitotta azt ki – démonok szállták meg a világunkat, s kezdték el irtani az emberiséget. De mikor ez történt, egy vadász társaság is megalapult, kik az Ötök Testvérisége nevet viselik. Egy bizonyos kard által jutottak olyasféle erőhöz, melyről csak álmodhattak egykor. A Wallace kard ugyanis egy szúrással képes felvenni a démonok ellen a harcot; s képes visszaküldeni őket oda, ahová valók. A pokolba. Egyelőre nem tudják, miképp ölhetnék meg végérvényesen ezeket a teremtményeket, de ami késik, nem múlik. Ám ez a társaság minden természetfelettire vadászik. Céljuk, hogy megtisztítsák előbb Denvert, majd szép lassan, terjeszkedve az egész világot. Ha mindez nem volna elég, akkor mondhatni, a pokoli teremtményeknek még plusz segítségük is van, ugyanis Astrid Fray arra tette fel életét, hogy elpusztítsa az Ötök Testvériségét. Számtalan természetfelettit gyűjtött már maga köré, s csak idők kérdése, hogy megkezdődjön a valódi háború a fajok között. Mindenkit örömmel lát a maga oldalán; aki pedig a vadászokat pártolja, kíméletlen halálban részesül. Mire vársz hát? Hiszen Rád van szükségünk ahhoz, hogy még több bonyodalmat hozz a világra! Vagy éppen lehetsz Te az, aki a Hős szerepét ölti magára. Minden döntés a Tiéd!
Minden döntés a Mi a kezünkben összpontosul. A szálainkat Magunk mozgatjuk. S mindaz mit elérünk csupán Rajtunk múlik. Nincsenek szabályok, amik láncra verhetnének minket.. Nincsenek kivételek, hisz' mindannyian felelősek vagyunk.. Sőt nincs is olyan akadály, amellyel közösen ne bírhatnánk el.. Egyek vagyunk! Egyért küzdünk! Egy az akaratunk!
Ez egy olyan világ, ahol pusztán csak a fantázia szabhat határt. Egy világ, ahol mi magunk érvényesülhetünk és nem köt meg minket semmi, sőt senki. Egy világ, ahol a szabadság uralkodik, viszont mégis rabságban tengődünk. Egy világ, ami számtalan rejtélyt kínál, s ha valaki nagyon belemerül, akkor már szinte semmit sem ért. Egy hely, ahol nincs megállás, nincs világvége, avagy határ. Egy tér, ahol bármi lehetséges, s ahol sosem halhatnak ki az értékek.. Ezen sorok társaságában vetítem előre azon képet és ama világot, amely már önmagában is szeretné megmutatni a valódiságát; az álmot, a képzelet szüleményét, s ekként példákat példára halmozva láthatóvá válik majd az összkép, amely egy csodálatos panorámát nyújt. De ebben az életben nincs igazság, hiszen az embereket lassacskán elnyomja a teljes Sötétség. Ugyanis mindenki küzd valamivel; egyesek a belső démonjaikkal vívnak harcot, míg mások az árnyak közt lappangó szörnyekkel veszik fel a versenyt. S jól figyelj, kérlek, hisz' ez a csata még koránt sem ért véget..
"Néha a legrosszabb befejezések egyáltalán nem is befejezések. Tudnod kell, hogy még amikor úgy is tűnik, hogy minden hamuvá égett, a történetben mindig lesz egy még el nem mondott fejezet."
- Hé, te ott! Igen, te. – Mutattam egyenesen végig rajtad. - Ne nézz rám ennyire bután, kérlek. Azt szeretném, ha kicsit figyelnél rám. – Sosem szerettem, ha valaki ellenszegült. S te, kedves barátom, nem úgy tűnt, mintha minden idegszáladdal rám összpontosítanál. - Gyere, ülj le és helyezd magad kényelembe… - De végre erőt vettél magadon, s én mutogattam, hova is foglalhatsz helyet. Te megindultál az egyik ülő alkalmatosság felé. - Igen, mondjuk oda, abba a fotelbe leülhetsz, ha épp nem felel meg a kényelmetlen, fából összetákolt szék. – Figyeltem, ahogy leülsz. Elégedetten elmosolyodtam, ahogy én magam is leültem, közvetlenül veled szembe. - Nos, most már rendben leszel? Remek. Van egy történet, amit el szeretnék neked mesélni. – Láttam, hogy szóra nyitod a szádat. - Ne szakíts félbe, oké? Modortalan dolog. – A fejemet csóváltam. Te inkább becsuktad a szádat, s kényelmetlenül mocorogtál a fotelben. Talán féltél tőlem. Pedig ezúttal nem terveztelek bántani, sem senki mást. Most a lehető legjobb modoromat kellett elővennem, hiszen… ez volt a feladatom. A rám kiszabott, fontos feladatom. – Nos, gondolkodtál már rajta, az emberek miért jönnek Mystic Fallsba? Nem? Én sem. De azt tudom, hogy sok ott az ismerős arc, melyre az emberek kíváncsiak. Na meg persze, ott van az új boszi iskola, melyet a híres vagy már inkább hírhedt és barát-gyilkos Stefan Salvatore épített a halálból visszatért Alaric Saltzmannal, akit, nem mellesleg ki fogok nyírni. – Vontam vállat, ahogy összeérintettem az ujjaimat magam előtt. – Tudtad, hogy Klaus gyermeke, Hope is ide jár? Szép nagyra nőtt lányka, de ő engem nem igazán érdekel. Bár elég jó képességei vannak, hiszen vámpír is, vérfarkas is, s boszorkány vér is csörgedezik az ereiben. Egy kis szörnyeteg, ha valaki a véleményemet kérdezni. De… de abban a suliban ott van az én két drága unokahúgom is. Istenem, az a két leányzó… alig várom, hogy újra szembekerüljek velük. Hiszen elég rég nem láttam őket. Szeretném őket megszeretgetni a késemmel… vagy a bárdommal… ohh, Jossie, Lizzie… - Elmélkedve néztem fel a plafonra, majd vissza rád. A tekinteteden láttam, hogy őrültnek nézel. De nem jártál messze a valóságtól. – Mit gondolsz, létezik a Pokol? – Néhány pillanatig vártam csupán, majd felálltam. – A helyzet az, hogy nagyon is valóságos. A legendák, a mesék, mind-mind igaznak bizonyultak, s erre akkor jöttem rá, mikor meghaltam. – Vállat vontam. Annyira nem hatott meg a dolog, erről nem is terveztem többet mesélni. Ám láttam, hogy újból mocorogsz. – Ugye nem tervezel elmenni a mese közepén? – Vontam fel a szemöldököm, mire nyeltél egy nagyot. Menni akartál, hát persze. Hosszúra nyúlt a mese, s nem akartad hallani a végét. De nem engedhettelek el… csettintettem az ujjammal, mire láncok jelentek meg a csuklóidon, melyek odakötöztek a fotelhez. Nem mehettél sehova. De nem ám. - Katherine Pierce a pokol tüzével égetne el, ha hagynálak meglógni, kedves… - Morogtam, ahogy a fotel mögé lépkedtem, s kutakodni kezdtem a polcon. – Oké, oké… tudom, hogy sok a dolgod. Inkább adok egy kis könyvet, melyben minden le van írva, amit tudnod kell. – Az öledbe ejtettem a könyvet. – Ám… látni akarlak még. Tudod, hol. Hiszen ott a pontos cím… ha nem jössz, megtalállak és hidd el, nem akarod tudni, miként hozlak el hozzánk. Minden világos? Nos, akkor… - Csettintettem egyet, a láncok eltűntek, te magad pedig szabaddá váltál. - Jó szórakozást!
Kezdőlap
