Tök átlagos szombat estének indult. Egy kis huncutkodás az IP címekben, egy kis gubancolás a felhasználó nevekben, egy kis téblábolás a main password világában, és persze pofátlanság a köbön annak tekintetében, hogy valakinek holnap kurva szar vasárnap reggele lesz, amikor be akar lépni az adatbázisába. Valaki, aki a manhattan-i önkormányzat közlekedési részlegén dolgozik, és volt olyan pofátlan, hogy kiröhögött, amikor haladékot akartam kérni néhány közlekedési bírságomra. Néhány volt csak, tényleg! Most nem viccelek! Nem kell úgy rágörcsölni arra a harminc valahány cédulára, amit az elmúlt egy évben összeszedtem tiltott parkolásért. Kifizettem volna, nem létező becsület szavamra mondom, de most mit csináljak ha egyszerre nem volt annyi pénzem amennyi ezekre kellett volna? Kivételesen alvást terveztem mára. Egyedül és pizsamában, valami uborkapakolással a fejemen, amit Tray ajánlott. Tray egy netes cimbora, akiről nem tudom eldönteni, hogy kurva jó nő, vagy transzi, esetleg drag queen, netalán ezek ötvözete.Lényeg, hogy rendeltem egy store-ból egy ilyen kencét, amitől kevésbé zsírosodik majd a bőröm. Remélem is, hogy beválik, és nem fog tőle harmadik fejem nőni, mert ha így lesz, azzal a fejemmel fogom lestukkolni gondolatban Trayt.Na de sokat pofázok, nem is ez itt a lényeg, hanem ma estére kivételesen nem akartam senkit felszedni, nem akartam bulizni sem menni, és alapvetően semmi mást nem terveztem, csak ezt a gyerekes, de szerintem nagyon hatásos bosszút az idióta bürokrata maca ellen….persze Dana tervez, isten meg jól keresztbe pakol nekem.Na nem mintha annyira meg lettem volna sértődve, amikor három félig már bepiált csajszi hívott fel úgy tizenegy magasságában. Kicsit keveredtek már a szájukban a magán és mássalhangzók, és az embernek olyan érzése volt, mintha valamiféle szláv nyelven törnék az angolt. Azért annyit sikerült kihámozni a mondanivalójukból, hogy hiányolják a társaságom-jajj de édik, egyem meg a zúzájukat!- és hogy képzelem én azt, hogy lemaradok az évszázad hab-karaokee partijáról az Ugató Menyét nevű szórakozó egységből.Namármost a hab-karaokee amúgy sem egy egyszerű szó, de próbálta ezt már valaki totál tintásan, egy adag tiszta vodkával a szájában kimondani? Tiszta vodka úgy értem mielőtt rátolta volna a savanyú uborkát.Nem egy könnyű művelet, de az egyik lány, akit nevezzünk az egyszerűség kedvéért barátosnénak a sok közül, ezzel próbálkozott, és a tetejében röhögött. Nem is! Nem röhögés volt, sokkal inkább mint egy kacagó hiéna amelyik éppen csuklik. Mondjuk a lényegen nem változtat, mely szerint emeljem fel a ványadt seggemet, bújjak bele valami észvesztően dögös ruhába, dobjak sminket laza fél óra alatt és legyek ott az Ugató Menyétben. És ez nem kérés, óóóóó de nem ám! Ez bizony parancs a javából! Hát lehet ennek ellenállni? Aligha! A kérésnek végül egy órás készülődést követően tettem eleget. Egy vörös ruha mellett döntöttem, amelynek szégyentelenül sokat mutató dekoltázsa volt, és éppen csak takarta a hátsómat (nem mellesleg szerintem nem ványadt, de a csajoknak elnézem, mert piásan én is hasonlóan “kedves” tudok néha lenni velük) a hajam kiengedtem és kifésültem, egy kevés vattacukros illattal szórtam be magam...meg a hajam is, amitől kapásból olyan lettem mint egy két lábon járó candy store.Egy kellően magas sarok, amely vonzó ringatózást kölcsönzött nekem és már készen is voltam a partyra. Könnyen bevethető egység vagyok ilyen szempontból, és nem nehéz engem táncba vinni, mint azt a bizonyos Katát sem a mondásban, szóval taxit rendeltem és már indultam is az említett helyre. Mondanom sem kell, hogy mire fél egy magasságában odaértem a hely már zsúfolásig volt.Olyan érzésem volt, mintha fél Manhattan itt toporgott volna, és alig tudtam átpréselni magam a báron, hogy az asztalokkal körbevett tánctér felé araszoljak. Telefon elő és próbáltam a lányokat felhívni, de azt hiszem mire ideértem még jobban felöntöttek a garatra és lehet éppen a fajansznak vallottak szerelmet a női mosdóban. Egy pasas mellett elhaladva kellően hozzádörgölőztem, és miközben megtámasztva a mellkasát elhaladtam mellette a szemeibe nézve huncutul elvigyorodtam. - Bocs, elég nagy itt a tömeg! Bocsi, tényleg….csak tovább akarnék...bocs komolyan!- mondogattam, de persze kihasználtam kellően azt az egy percet, hogy megtapogassam a mellkasát. Ó egek, mintha hat tonna tiszta vasat fogdosna az ember, olyan kemény volt.Nem szívesen de elengedtem, és a vállam felett visszanézve nevetve intettem neki egyet. Mielőtt sikerült volna elérnem a színpad részt, ahol éppen az aktuális páros végzett a saját számával, egy csajszival is szemkontaktusba kerültem. Megnyaltam vörösre rúzsozott ajkaimat, és kacsintva neki tovább indultam. Még semmit nem ittam, de már jó kedvem volt. Hogy mitől? Nem tudom. Az Ugató Menyét az egyik kedvenc helyem volt, nem is tudom miért nem jutott hamarabb eszembe lejönni. Ja igen, mert a kis bosszúmmal voltam elfoglalva! Vettem egy éles kanyart és a bárnak a jobb szélét, közel a színpadhoz céloztam meg.Rendeltem egy martinit tisztán...mert hát kemény piával nem akartam indítani az estét.Épp megkaptam a kért italt, és fordultam volna hátra, amikor a szinpadon álló muki a nevemet kurjongatta bele a neonfények útvesztőjébe. -Dana McCoy...Dana McCoy a következő fellépőnk fiúk lányok! Itt van Dana?- mi a pöcsöm? Szinte öntudatlanul lengettem meg a kezemben a martinis poharat, mire valami barom egyenesen a képembe nyomott egy reflektort. Húzod el innen a francba, vagy eltöröm a kezed! Pislogtam mint a leveli béka, és bizonytalanul indultam meg a színpad felé. Szeretem én a meglepetéseket, de tényleg, de ha ez valami szivatás, valaki csúnyán fog járni. -Ez aaaaaaz! Tapsoljuk meg Danát!- teljesen beleélte magát a spíker, és maga is tapsikolt, meg a tömeg is. Ezek minek örülnek? Annak, hogy én vagyok Dana, vagy annak, hogy tudok járni?Most már kíváncsi voltam mi ez az egész, de a srác továbbra is a nevemet emlegette, meg, hogy én leszek a következő fellépő.De mihez?Na ez mindjárt kiderül. -Na akkor a következő számunk a Grease legendás dala a “Summer Nights”...kinek van kedve Danához csatlakozni, akit a barátnői neveztek be a versenyre?- hogymiazisten van? Verseny? Meg Summer Nights? Jaaaaa, hogy énekelni fogok? Isten óvja Amerikát! Én meg a bár hangom! Nem ittam én még ehhez eleget, de legyen!Szóval vártam, hogy ki vagy kik lesznek azok a szerencsétlenek, akik hajlandóak lesznek közelről is elviselni a vernyákolásomat, amihez képest egy bagzó macska Monserrat Caballé. Utána, a hab party alatt úgyis mindenki mindent elfelejt.
Nem is igazán tudom, miért sétáltam be az ajtón… már akkor nyilvánvaló volt, hogy ez a hely közel sem az, amihez szoktam. Képtelenség volt, hogy éppen ott találjak megfelelő társaságot magamnak… főleg nem olyat, amelyik fizetni is hajlandó. De mindegy is volt. Lényegében már elkönyveltem magamnak, hogy ez a New York nem nekem való. Mindenki nagyon szép és általában, egy-két kivételtől eltekintve gazdag is… mégsem jutok egyről a kettőre. Persze ott van Henry a szállodai szobájával, de sokra nem megyek vele. Lakhatás és kaja, ennyi, semmi több. Nekem viszont vannak igényeim, amit ezek nem elégítenek ki és azokat fedeznem kell valamiből. Valójában persze, a második pohárka hazai whiskey után rádöbbentem: nem is ez a része borzaszt el annyira az itt létemnek. Ezeket még benyelem, elvégre nem tetszhetek mindenkinek – bár bevallom ez a tény meglehetősen sértő – és úgyis szívesebben lennék odahaza, az Egyesült Királyságban. A keserűségemet az okozta, hogy nem bukkantam még mindig anyám nyomára és az az érzésem volt, mintha már nem is ez lenne ittlétem valódi célja. Hiszen valljuk be: szórakozó helyekre járok, élek, lopok, flörtölök… és próbálok nem utcára kerülni ügyesen lavírozva a lehetőségek között. Mintha minden fontos dolog egyszerűen tovasiklott volna, én pedig csak az életben maradással foglalkoztam. Kétségtelen persze, hogy anélkül nehéz lenne felkutatnom apámat és az elrabolt anyámat… meg a válaszokat követelni minden kérdésemre. Egész életemben abban a hitben voltam, hogy az apámat Mr. Collingwoodnak hívják, még ha nem is volt hajlandó soha életében a nevét adni nekem. Erre most ott volt a kérdés: Akkor ki is vagyok én valójában? Amíg nem tudom ki az apám, honnan tudhatnám, hogy én magam ki vagyok… Sóhajtva emeltem ajkaimhoz a whiskeys poharat. Kortyoltam belőle egyet. Ez az Nelson! Költsd el italra minden maradék pénzed! – gúnyoltam magam. Kézbe vettem a poharat, benne a kellemes, meleg színben pompázó folyadékot és behúzódtam az egyik sarokba. Az általánossággal ellentétben ezúttal nem vadásztam, nem akartam feltűnést kelteni. Egyszerűen csak egyedül akartam lenni a magam bajával mindenféle társaság és ajánlattétel helyett – amit amúgy sem kaptam sokat. – Ez aaaaaaz! Tapsoljuk meg Danát! Erre a mondatra kaptam fel a fejem, mikor mindenki tapsolni kezdett. Nem igazán értettem, mi ez a nagy buli, ezért inkább gyorsan lehúztam az italomat. Közben figyeltem a kissé megszepett Danát – merthát feltételeztem, hogy az a lány lehet az, aki ott állt a reflektorfényben. Én nem tapsoltam, engem nem érdekelt a felhajtás. Csak a falnak vetettem a hátamat és az üres poharamat forgattam az ujjaim között. – Na akkor a következő számunk a Grease legendás dala a “Summer Nights”...kinek van kedve Danához csatlakozni, akit a barátnői neveztek be a versenyre? A reflektor más felé világított ezúttal, de én nem foglalkoztam vele. A búbánatos képemet tartogattam már csak a külvilágnak, az érdeklődésemet amúgy is csak a megtöltésre váró pohár kötötte le. Mert hát igen, jobban jártam volna egy kellemes részegséggel, mint azzal, ami következett. Egészen pontosan az, hogy a reflektort egyenesen rám irányították. Hirtelen nagyon elvakított az erős fehér fény, éreztem, hogy könnyezni kezd a szemem… de aztán felfogtam: mindenki engem bámul. – A mogorva úriember a sarokban bizonyára szívesen kisegítené Danát ma este. Körbe néztem, de ez cseppet sem segített rajtam. Egyrészt mert én ácsorogtam egyedül a sarokban, másrészt, mert megláttam, hogy még a pult felől is engem bámulnak. Szeretem én a sikert, csak hát nem egészen ebben a formában. – Mi a szar… – kezdtem volna, de addigra már valakik lökdöstek a színpad felé. Na ne… ehhez nem ittam eleget! – állapítottam meg. Éreztem, hogy a fülem hegye ég, mint mindig, ha valaki zavarba hoz vagy kellemetlen helyzetbe sodrom magam. Hát ez is pontosan az volt és nagyon szerettem volna szabadulni, de két csinos nőszemélyt mégsem üthettem le csak azért, mert éppenséggel magukkal akarnak rángani. Valahol az emlegetett Dana közelében aztán végül elengedtek, így közelebbről is szemügyre vehettem a vörös ruhás alakot. Remek-remek… – állapítottam meg, mert hát végül is csinos volt, de talán pont azért, nem kellett volna leégetnem magamat. Nincs baj a hangommal, benne voltam az iskolai kórusban… de hát az már vagy tizenkét éve volt. Azóta nem énekelgettem, mégcsak a zuhany alatt sem. Odahajoltam a füléhez és halkan súgtam bele: – Nem akarsz inkább meglógni? Ezután elhúzódtam és a szemébe néztem, remélve, hogy rábólint és elszabadulhatok innen még időben. Persze eddigre már annyira nagy volt az őrjöngés, hogy nem tudom miként verekedtük volna át magunkat a tömegen. – Tudok egy helyet, ahol garantáltan jobb a pia és nem kell énekelni sem…– Tettem hozzá meggyőző tényezőként.
Égtem mint a rongy. Nincs erre jobb kifejezés.Minek neveznéd azt a helyzetet, amikor valakit akarata ellenére rángatnak fel egy színpadra, miközben arra próbálják rávenni, hogy olyan dalt énekeljen amit azóta rühell, hogy meghallotta? Musical! Ne idegesíts! Addig ütném az ujját annak, aki kitalálta, amíg el nem tüzeli az összes létező kottát.A musical tulajdonképpen olyan mint az opera, csak modernebb formában: díszpintyek énekelve szenvednek. Pontosabban mi szenvedünk, őket hallgatva! Legszívesebben orron vágnám ezt a tenyérbemászó képű, vigyorgó idiótát, akik felkonferálni készül engem meg még valami szerencsétlent, akit ezekben a pillanatokban pásztáz a reflektor. Állok ott mint egy hülye, próbálok a tömeg massza felé vigyorogni, és úgy tenni mint aki kurvára élvezi a helyzetet, de ez valójában nagyon nincs így. Az már biztos, hogy ha megtalálom a lányokat, akkor tömeges mészárlásba fogok kezdeni ezért az akcióért, másodsorban meg magamnak osztok le egy jókora sallert, hogy mi a francnak kellett nekem felvállalnom, hogy én vagyok én? Ekkora egóm lenne? Ó attól sokkal nagyobb, és amúgy is az arctalanságot kizárólag a cyber térben szeretem. Más esetekben imádok a középpontban lenni és nagyon díjazom ha éppen körülöttem forog a világ….csak ez most valahogyan annyira égő, hogy leírhatatlan.Kezdem kínosan érezni magam, és feszengek egy egészen hangyányit, egyik lábamról a másikra állok, belekortyolok a martinibe, amit a háttérben ácsorgó kis hostess csaj mosolyogva vesz ki a kezemből. Héééé a piám! Már épp szólnék utána, amikor a reflektoros kiszúr valakit a tömegben, és a nagy kurjongatásból úgy látom, hogy elég találó, merthogy egy hozzám hasonlóan ehhez a szarhoz nagyon kelletlen alakot sikerült találni. Mikor meglátom hogyan hunyorog, és próbál elmenekülni az erős fény elől szemforgatva a levegőbe emelem a tekintetem, és könyörgök valami titokzatos hatalomnak, hogy ugyan szakítsa már ránk a plafont, mert ezt józan ésszel nem lehet felfogni. Csajok gyűrűjében vonul a színpad felé….tisztára mint a jeruzsálemi bevonulás, csak az kevésbé volt szexista, és hát nem arra irányult, hogy az adott emberke hülyét csináljon magából, amire most mi készülünk. Szerintem lennének itt dögivel akik maguktól is hajlandóak lennének ezt a dalt elénekelni, meg versenyezni, meg én nem tudom még mit csinálni, fogalmam sincs mire fel ez az egész cirkusz. Persze csak abban a pillanatban esik le a tantusz amikor a tagot nemes egyszerűséggel mellém lökik, hogy na pontosan ez a kontraszt, ez a nevetséges összhatás az, ami a tömegnek kell. Óhogyaza….nem kapnátok be az összes nem létező ‘szomat? Bírom a tréfát, de amikor én vagyok középpontban, valahogyan nem álmaim netovábbja. Tudod mire hasonlít az ahogyan ő meg én ott állunk a mikrofonos fickó mellett? Mint az anoním alkoholisták gyűlése, ahova most érkezett két új ember, és fellépve a pultpitusra elmormolják a már jól ismert szöveget, hogy aszongya: “Dana McCoy vagyok és alkoholista.” Hehe, nem is járnánk messze a valóságtól, mert lassan annyit iszom, hogy a májam szabadságra megy úgy kábé örök életre. De ez a része nem érdekel. Minek az állandó józanság, ha abban nincs semmi buli. Szánalmas lennék? Szerintem az a szánalmas, aki képtelen időnként kiengedni a gőzt és csak füstölög a saját életének trágyadombján, miközben azt hiszi, hogy baromira rendben van minden. Elkanyarodtam az eredeti szitutól. Nem meglepő. Végigmér, ahogyan én is ugyanígy teszek vele. Ez olyan reflex szerű az embernél, ha egy ismeretlen mellé keveredik. Hiába mondják, hogy a külső nem számít, meg, hogy az a fontos ami belül van. De őszintén: láttál már valaha valakit aki úgy ismerkedett, hogy tessék itt a lelkem, meg itt van a nagy szívem, meg itt van a kedvességem és a humorom. Mert elsőre nem ezt látod meg, hanem amit a szemeid képesek befogadni. A látvány, és persze az, hogy mi az első benyomás, nagyban meghatározza a továbbiakat. Aki mást mond az vagy hazudik, vagy olyan kurva ronda, hogy ezzel próbál érvényt szerezni saját rusnyaságának. A srác nem csúnya, csak egyszerűen más. Ázsiai arc. Nem mintha itt ez olyan ritka lenne, New York tele van velük, csak valahogyan engem kerültek el mindig...ám van valami ebben a srácban, ami megkülönbözteti a többitől akikkel eddig összeakadtam. Azok állandóan vigyorogtak. Ő meg olyan búskomor, mintha az összes világ, összes fájdalmát a vállára vette volna. Na most ez két dolgot jelent: vagy túl kevés volt a pia, vagy éppen frissen szakított, vagy nem szakított és ez a baj, vagy egyedül van, vagy nincs egyedül és pont ez a gond...ez már több mint kettő, sebaj! A lényeg, hogy van benne valami határozottan és bosszantóan idegesítő karótnyeltség, amit minden alkalommal igyekszem kerülni ha buliba megyek.Szóval éppen az ilyen tagokat kerülöm...ha rpg nyelven fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy ő egy nekromanta, aki beül egy sötét sarokba és elátkozza maga körül a területet, hogy senkinek még csak eszébe se jusson közelíteni hozzá. Kissé hátra rántom a fejem, amikor odahajol a fülemhez. Ha bekapod a fülcimpám halál fia vagy! Meg aztán - bár ezt ő nem tudhatja- a fülem az egyik erogén zónám, szóval legyen az férfi vagy nő, ne sugdosson a fülembe, mert akaratomon kívül kurvára beindulok. A kérdés azonban megdöbbent. Okés, hogy én sem szeretek túlságosan sokat vesződni az udvarlással, ha éppen csak arra kell egy pasas, hogy pár kellemes órát eltöltsünk egymással, de ez a tempó még nekem is gyors. Nem várok virágot, pezsgős randevút, de még a nevét sem tudom könyörgöm! Mikor elhúzódik és a szemeimbe néz, én viszonzom a pillantást, már amennyire ebben a füstben, színes fények kavalkádjában lehet, és látható rajtam a totális döbbenet. Hang nélkül füttyentek, jobban mondva csak imitálom a füttyentést, a következő mondatára meg egyenesen elröhögöm magam. Hát ilyen nincs! Így sem szedtek még fel. Most vagy nagyon meg akarja úszni a kornyikálást, amit megértek, mert én is így vagyok vele, vagy irtó rossz a csajozós dumája. Mondjuk csak picit kell finomítani rajta….úgy fél órát várni az elsütése előtt. -Óóóóóókkkééééé!- szólalok meg végül elnyújtva, és kissé előre biccentve a fejem, úgy sandítva rá, mintha a kényszerzubbonyt ráadni készülő diliházi nővér lennék, és nem akarnám felhergelni. Kezeimet magam mellett nyugtatóan tartva lapogatom meg tenyérrel a levegőt. - Csak nyugi, ne olyan gyorsan! Szerinted ezt mégis hogyan?- biccentek a tömeg felé, akik egyelőre azzal vannak elfoglalva, hogy a konferanszié srác vicces beszólásait hallgatják, és kínosan vagy komolyan röhögnek rajta. Van talán fél percünk mire elindítják a zenét és elkezdődik a banzáj. Ha addig nem jutunk le a színpadról, akkor itt ragadunk és megy a summer nights…. A kezem nyújtottam felé. - Na gyerünk, ne legyél itt nekem beszari! Ha te ugrasz én is ugrom!- baszki! Most komolyan képes vagyok a Titanicból idézni ilyen elcsépelten szar szöveget? Hát most ezt pörgette a gép. Közben az előző hostess csaj megjelenik, és mindkettőnk kezébe egy-egy mikrofont nyom, majd biztatóan próbál mosolyogni. Kösz, szöszi, ez kedves! Tuti így vigyorgtak a hóhérok a csuklya alatt, mielőtt lenyisszantották valakinek a fejét. Még mindig a kezemet tartottam, hogy végre megfogja. -Adjuk meg a népnek amit akarnak, aztán te elmész balra én meg jobbra. Egy énekbe még senki nem halt bele. Max mi leszünk az első hősi halottjai egy rohadt hétvégi karaokee-nak.Ha meg fel akarsz szedni, akkor csináld normálisan!Ez annyira tré volt, de tényleg!- húzom el a szám vigyorogva, kicsit grimaszolva is hozzá. Közben elindult a zene és akár fogtam a kezét az ismeretlennek akár nem, oldalba böktem, hogy ő kezd:”Summer lovin' had me a blast...." Ó yeah...istenem ez de kurvára gáz lesz!
„Csak nyugi” és „ne olyan gyorsan?” – ismételtem meg magamban a közvetlen mellettem álló, merészen dekoltált csajszi szavait. Igaz nem ismer, de azért már ránézésre kinézhetett volna belőlem annyit, hogy akár a tömegen átverekedve is könnyedén meglógok innen. Én ugyanis nem akartam énekelni, egyetlen sort sem és ennek akár mikrofonnal a kezemben is szívesen hangot adtam volna. Túl józan voltam, túlságosan éreztem, hogy mindenki bámul. A fülem hegye egyenesen égett, olyan zavarban voltam… pedig Nelson Wangról általánosságban nem elmondható, hogy feszengne. Ez viszont más helyzet volt. Egy színpadon álltam, valószínűleg igencsak szar megvilágításban és mindenki bámult. A tenyerem is izzadni kezdett, ezért beletöröltem a nadrágomba, de nem lett jobb. – Elég egyszerűen képzeltem el… – hajoltam megint a lány füléhez, hogy csak ő hallja, amit mondok. – Lemegyünk a színpadról, és aki az utunkban áll, azt felrúgom… Éreztem, hogy a hangom sem elég magabiztos már. Koncentrálj! – parancsoltam magamra. Furcsamódon ez a rövid szó apámat idézte, ahogy ellenállást nem tűrve kijelentette többször is: anyának és nekem New Yorkba kell költözni. Persze én feleseltem, ellenkeztem, látni sem akartam többé. Megpróbáltam a lehető legkevésbé zavart arckifejezést magamra ölteni, mikor lényegében megkaptam, hogy: „Na gyerünk, ne legyél itt nekem beszari!” Az utána következő klisészerű mondatra már fel sem kaptam a fejemet. – Ha beszari lennék, nem akarnálak megmenteni csak menekülnék… – morogtam, miközben a kezembe nyomták a mikrofont. – Értékelhetnéd, hogy úriember vagyok. Ugyanis azt nem csak a brit akcentus teszi. – Tettem hozzá saját hanglejtésemre utalva. Megszorítottam a mikrofont. Tudtam: már nincs kiút. Végig kell énekelnem azt a hülye dalt, amit igazából csak ritmusilag voltam képes felidézni. Az egész szövegből a „summer” szó maradt meg, a többi lényegében a múlt ködében eltűnt. – Adjuk meg a népnek amit akarnak, aztán te elmész balra én meg jobbra. Egy énekbe még senki nem halt bele. Max mi leszünk az első hősi halottjai egy rohadt hétvégi karaokee-nak. Ha meg fel akarsz szedni, akkor csináld normálisan!Ez annyira tré volt, de tényleg! Elvigyorodtam. Na persze, majd megússza azzal, hogy miatta leégetem magam… aztán csak úgy elmegyek. Egyrészt még szeretnék bámészkodni. A túlzottan dekoltált ruhákat, arra találták ki, hogy a férfi ember tudja mit készül éppenséggel „hazavinni” – igaz ez nem szerepelt a terveim között –, másrészt meg nézni még nem bűn és a hülye reflektor miatt nem volt időm alaposan szemügyre venni. – Nem. Ezután fizetsz nekem pár kör italt. – Erőteljesen, szigorúan jelentettem ki. Ettől a mondattól, mintha minden magabiztosságomat visszanyertem volna. Megköszörültem a torkomat, miközben elindult a zene és bár fogalmam sem volt kikezd – csak miután a bögyös csaj oldalba bökött jöttem rá, hogy bizony én –, igyekeztem a számra hangolódni. Közben minden tudásomat bevetettem, amit a londoni magániskola énekkarában magamévá tettem: – Summer lovin' had me a blast – kezdtem. Szerencsére már nem remegett a hangom egy kicsit sem. Persze közel sem volt tökéletes, de valószínűleg már jobban produkáltam, mint azt reméltem. A közönséget a fénytől nem láttam, így azzal sem kellett szembesülnöm, ha esetleg fintorognak. – I met a girl crazy for me – Érkezett a következő sor. Ennek a végére már Dana felé fordultam és rákacsintottam. Aztán kicsit sem zavartatva magamat, átkaroltam a derekát és közelebb húztam magamhoz. Na ennyit arról, hogy milyen úriember vagyok… de hát még is csak érdekesebb úgy énekelni, hogy közben egy formás csajt markolászok és nem gondolok arra a hülye Henryre vagy éppen apámra. Egyszóval már kezdett bulisabbá válni a hangulatom.
Kezdőlap
