- Biztos, hogy nem jössz el? - kérdezem Briant, mialatt utolsó pillantást vetek a tükörbe, hátranézve rá. Borzasztó így látni. Egyszerűen teljesen magába van fordulva, azt érzem, hogy nem tudok neki segíteni, ráadásul egyensúlyozok a szakítás mezsgyéjén, csak képtelen vagyok lépni. Az utóbbi hetekben minden túlórát felvállaltam, amit csak lehetett, mert a világ legnagyobb árulójának érzem magam. Szerencse, hogy Elena, Brian húga három hónapra beköltözött New Yorkba még június közepén, így rengeteget jár fel Brianhez segíteni, nem szenved hiányt semmiben. Már ami azt illeti, hogy tényleg van segítsége.
Ami minket illet… Beszéltem vele, hogy nem fog ez így működni, hogy ő is, én is érzi, hogy ennek így nincs jövője. Mégsem mondtam ki, hogy vége és nem léptem le a lakásból. Még mindig itt vagyok, de leginkább csak aludni járok haza. Fogalmam sincs, miért csinálom ezt, miért nem tudok végre pontot tenni ennek az egésznek a végére.
- Nem jövök. Mit csináljak ott, Mel?
- Pete neked is jó barátod. - Volt? Ma már szinte az összes barátjáról csak múlt időben tudunk beszélni, mert elmart mindenkit maga mellől. Válasz már nem jön, és én is összeszedem a táskám, mielőtt elindulnék.
- Jövök majd - mondom, miközben magamra kapom a cipőm, és intek neki az ajtóból.
- Mel! - szól utánam, és vissza is hajolok a záródó ajtón, hogy megkérdezzem, mit szeretne? - Vigyázz magadra… - halkul el a hangja, a tekintete pedig üres, érzelemmentes, de látom, ahogy összepréseli az ajkait. Mintha mondani akarna még valamit, de küzd ellene, hogy végül nehogy kicsússzon a száján. Bólintok és ismét csuknám be az ajtót, de újra meghallom a hangját. - Mel!
- Igen? - nyitom most már jobban ki az ajtót és érdeklődve pillantok felé, hátha mégis el akar jönni a buliba. Az lenne a világ nyolcadik csodája, de úgy látszik, még mindig reménykedek a javulásában.
- Táncolj... Sokat. - Égnek emelem a tekintetem, hisz hallani se akarok a táncról és egyébként se olyan nagyon táncolós buli ez, de hisz ezt ő is tudja, Pete bulijai sosem voltak azok, inkább hangosan és sokat röhögtünk, ittunk és beszélgettünk. Összeráncolt szemöldökkel mérem végig újra és nagyot nyelek. Összeszorul a szívem, ha csak a jelenre gondolok, a kettőnk csúfos alakulására, Brian szenvedésére és az életre, amit utál.
- Jó. Úgy lesz - bólintok végül egy halk sóhajjal és egy félmosolyt erőltetek az arcomra, mielőtt végleg becsuknám az ajtót magam mögött...

- Nem láttátok a húgomat? - kérdezi Pete, ahogy odavágódik mellém és Aaron mellé, én pedig magától a látványtól, amit Pete nyújt, elvigyorodok.
- Ilyen keresztbeálló szemekkel már én se látnám, Pete - nevetem el magam, ahogy az arcát vizslatom. Nem kevés pia lehet már benne.
- Szerintem Rickyt fűzi, nemrég ő is beesett, úgyhogy szerintem Jenna küldetésének érzi ma este meghódítani őt - mondja Aaron, amire aztán kényelmetlenül ki is húzom magam és máris elpillantok Pete válla felett, hátha megpillantom az előbb említett személyek legalább egyikét.
- Mindjárt jövök - veszem magamhoz a pulton lévő gintonicot és máris elindulok ebben a rohadt nagy házban, pásztázva a kisebb-nagyobb csoportosulásokat. Fogalmam sincs, miért érzem ezt a mardosó érzést belülről, de rohadtul tisztában vagyok vele -nem csak én, hanem nagyjából minden haver-, hogy Jenna szó szerint odáig van Rickyért és csak a megfelelő alkalomra vár. Tulajdonképp szerintem Rickynél is az az egyetlen hátráltató tényező, hogy Pete húga még nincs huszonegy és nem akar bajba kerülni emiatt még véletlenül sem. Egyébként már biztos megfektette volna… Aminek nem annyira kellene érdekelnie.
- És mesélj már Rick, biztos vannak szaftos sztorijaid a koncertekről, meg az azutáni bulikról, ilyesmi… - üti meg a fülem Jenna hangja balról, de egyelőre csak úgy teszek, mintha nem is miatta, miattuk indultam volna ebbe az irányba. Jobbra megyek, ahol meg is pillantok egy adag popcornt. Talán ironikus, de el is veszek egy kisebb tállal és a komódnak döntve a csípőm kezdem el kémlelni a buli résztvevőit. Hála égnek, ilyen távolságból a zenétől nem igazán hallom, hogy Jenna mivel tartja szóval Rickyt, de ahogy ott nevetgél és teszi a fejét, hát… meglehetősen idegesít ez a liba, de komolyan mondom.
Pár pillanatra meg is akad a szemem rajtuk, miközben magamba tömök néhány szem kukoricát és össze is akad a tekintetem Rickyvel, aztán el is nézek onnan, miután vélhetően a tekintetem többet elárult, mint kellett volna.
Nem telik bele három percbe, hogy megforduljak és kitöltsek öt tequilát, mielőtt elindulnék a kis társaság felé a felespoharakkal.
- A bátyád mindenhol téged keres, Jenna - közlöm rögtön, ahogy odaérek és felé is nyújtom az adag felest, hogy vegyen el egyet, aztán haladok szépen sorban. - Nem tudtam, hogy jössz… szabadnapos vagy? - húzódik az ajkam halvány mosolyba és kiszórom a másik két tequilát is, aztán lehuppanok az egyik üres helyre. Két hete nem igazán beszéltem Rickyvel, egyrészt időm sem nagyon volt, másrészt még mindig nem éreztem fairnek azt, amit csinálok, nem akartam neki megint azt mondani, hogy nem költöztem még mindig el. Találkozni meg azért nem akartam vele, mert így is épp elég nagy a bűntudatom, úgysem bírtuk volna ki megint, hogy csak barátként viselkedjünk a másikkal, szóval nem akartam magunk alatt még mélyebbre ásni a gödröt. Így sem volt jó, nyilván.
- Egészség - emelem meg a poharam.
- Végre most már teljesen legálisan iszom az alkoholt, képzeld, Mel - emeli fel Jenna is a poharat, mielőtt lehajtaná a tartalmát.
- Micsoda öröm - mondom mosolyogva és átcsúszik a tekintetem Rickyre, mielőtt én is meginnám a tequilát. Hát akkor most már nincsenek elvek, szabad a pálya, Simmons…