Tudtam én, hogy nem szabadna a menyasszonyom barátnőjére bízni az egész süteményes dolgot. Pici cukrász, ha logikusan gondoljuk végig, akkor eleve esélye sem volt arra, hogy egy olyan nagy tortát megsüssön, mint amilyenre igényünk volt. Én kiegyeztem volna egy kisebben is, de a drága, szerettet párom… Neki nagy kellett, szép díszítéssel, csipke formákkal, virágokkal, gyöngyökkel… De nem volt hajlandó profit keresni, mert hát az ő barátnője hobbiból szokott sütni. Belementem, természetesen támogassuk a barátokat – én ilyen fontos alkalomkor biztosan nem tudnám – s akkor kérjünk tőle. Még talán mosolyogtam is mellé, de már nagyon nem tudok.

Próbáltam nem nagyon dühösnek lenni, pláne nem a menyasszonyomra. Természetesen sajnálta, rosszul érezte magát, mikor még egy próba tortát sem kaptunk, mert a barátnő beközölte, hogy túl bonyolult ez neki, felejtsük el inkább. Viszont elég kevés időnk maradt, nem olyan egyszerű már találni megfelelő cukrászt, s mindent elölről megtervezni, meg próbát kérni, javítani… Szinte lehetetlen időben találni bárkit, akivel elégedettek is lehetünk.

De tényleg nem tudok haragudni, nem rá, hanem a cukrászra, hogy minek vállalta el? Mondott volna inkább nemet, vállalt volna valami kis apróságot inkább, islert vagy linzert, igazából nem érdekel, csak ne a legfontosabbat. És igen, nekem is kellett egy kis idő, míg megnyugodtam. Nem féltem, nem erről volt szó, inkább csak haragudtam a nőre, amiért felelősséget vállalt, most pedig minket hibáztatva próbált kilábalni az egészből. Pedig szerintem nem volt túl nagy kérésünk. Nagy volt a torta, díszítéssel, ez így van, de ez egy esküvő, nem pedig egy 5 éves gyerek szülinapja.

Természetesen mondtam, hogy megoldom, mert olyan, nincs, hogy én ne lennék erre képes. El is kezdtem egyből keresgélni, de vége láthatatlan volt a sor, ráadásul túl sokan mondták le a rendelésem. Nem estem kétségbe higgadt maradtam, próbáltam más megoldást találni.

Kezem végül automatikusan mozdul, szinte észre sem veszem, hogy telefonomon megnyitom a kontaktokat, s az ismerős névre kattintok. Nem, tényleg nem tűnik fel, ahogyan fülemhez emelem a telefont, hogy várom felveszi-e. Normál esetben 4 csengést várok, aztán lerakom, hogy majd visszahívnak, de itt most tovább tartom. Nem tudom miért, de nem vagyok hajlandó letenni, azt akarom hogy felvegye nekem.

S nem kell sok, meghallom a fiú hangját, csak ekkor jövök rá kit is hívtam, kit is kerestem, kitől várok megoldást. Mert hát segítség kell, nem pedig más. – Jinyoung… - ejtem ki nevét finoman, óvatosan, mintha attól tartanék, hogy összetörik attól, ha hívom őt, mintha neve minden jelentőséget elveszítene csak azért meg ki mertem ejteni számon a nevét. – Minhyun vagyok. Ne haragudj a zavarásért, csak… Van egy kis gondom az esküvői tortámmal. Kéne egy új cukrász gondoltam, te… Te talán tudsz ajánlani valakit, aki még nem túl elfoglalt? – Nem tudom vajon tényleg tőle várok megoldást, vagy csak… Vagy csak támogatás kell.

De végül elhívom egy kávézóba. Hogy beszéljünk, mert hát egy ilyen helyen egészen biztosan könnyebb lesz! Meg nekem sem árt, hogy kimozduljak, ne csak a gépem előtt bosszankodjak. Hálám jeléül meg úgyis meghívom arra, amit kér majd.