- Persze, szívesen segítek benne, de ha jól rémlik, akkor azért egészen jól megy. - kíváncsian fürkészem a vonásait, miközben a mosoly és zavar közös metszetében ragadok annak köszönhetően, hogy most egyezek bele újfent még egy dologba, ami miatt elméletben még többet fogjuk látni egymást. – Viszont van egy aprócska gond, hogy nálunk nem tudlak tanítani, de ha nem zavar a rögtönzött közönség, akkor bármelyik közösségi zongoránál szívesen adok pár leckét vagy talán még a bácsikám stúdiója szóba jöhet. – zavaromba a hajamba túrok, fülem mögé simítok egy tincset, de a szüleim ilyen téren egyáltalán nem támogatóak. Így is rezeg már a léc, mert előbb vagy utóbb rá fognak jönni, hogy teljesen másabb jövőt választottam, mint azt ők akarták.
- Ez igazán kedves tőled és biztosan nem lesz gond. - boldogság megcsillan az íriszeimben és mosolyogva fürkészem Louist. Remélem tényleg nem lesz semmi gond, hiszen csak nem fogok elrohanni zavaromban, megtalán nem is fogok úgy kinézni, mint aki belefejelt a pirosítóba.
Zavarok továbbra se kerülnek el, ahogyan a félsz is ott marad velem, de közben a jókedv, öröm és a nevetés társamul szegülnek Louissal való beszélgetés közepette. Idejét se tudom mikor mosolyogtam és nevettem ennyit mint most, vagyis de. Evie mellett szoktam hasonlóan érezni magam, csak mellette már egészen bátor tudok lenni és teljesen felszabadult vagyok, addig a velem szemben álló sráccal teljesen másabb a helyzet. Kezdek kicsit felengedni, de hamarosan úgy zavarba hoz, mint még előtte soha senki se. Lefagyok, arcom esélyesen a hajam színével verseng, miközben próbálom megtalálni a megfelelő szavakat, ami biztosan nem jön össze, de legalább motyogok valamit és nem teljesen némultam meg. Vigyorát látva haloványan elmosolyodom és próbálom a gondolataimat rendezni. Egy pillanatra azt kívánom, hogy bárcsak átlagosabb lennék és nem jönnék mindentől zavarba, vagy legalább feleannyira jól menne a beszéd az ilyen szituációkban, mint a tanulás. Az menő lenne, akkor könnyedén ki tudnám vágni magam minden helyzetből.  
Válaszát hallva érzem ahogy a zavarom újra nőni kezd, mire sietve emelem a poharat a számhoz, hogy igyak pár kortyot, hátha az képes lehet lehűteni, vagy most jól jönne valami zápor. Nem, az se jó ötlet, mert akkor el is áznék, de talán lehűtene, akkor egy kis szellő?
- Feltett szándékod, hogy minél többször teljesen zavarba hoz a bókjaiddal? Nem elég a hajam vörössége? –meggondolatlanul tör utat mind a két gondolatom, nagyot nyelek és újra jön valami pótcselekvés, miközben félszegen pillantok fel rá és rövid időre elveszem a rétekre emlékeztető zöldes szempárban.  Ez se tart sokáig, mert zavar erősebb és sietve kapom el a fejemet, hogy aztán a beszélgetés továbbra is a zavar és a jókedv váltakozásában folytatódjon.
Figyelem Louis rezdüléseit és meglepettség költözik az arcomra, amikor rájövök arra, hogy sikerült zavarba hoznom, mármint ha jól sikerült megfejtenem arcvonásait és a pótcselekvésének okát. Merőben új számomra, sose történt még ilyen velem. Fura érzéssel tölt el, ugyanakkor mint valami pislákoló fény kezdi felüti a fejét egy gondolatfoszlány, hogy talán azért sikerült mert picit hatással vagyok rá. Tanácstalanság ott lappang a felszín alatt, mert ebben még magam sem vagyok biztos és továbbra is picike esélyt látok bármi ilyenre is. Sok időt nem is kapok arra, hogy megértsem az ismeretlen érzést, mert pillanatok alatt megint teljesen zavarba hoz.
Mondandója elejétől teljesen lefagyok. Látom hogy továbbra is beszél, de már nem fogom fel mit is mond a újraélesztéssel kapcsolatban, ezt pedig könnyedén kiolvashatja minden rezdülésemből is. Forróság jár át, arcom esélyesen megint pipacsok színét idézi és pár pillanatig még tátva marad a szám is, miközben hatalmas elkerekedett szemmel bámulom. Tátogok mint a halak, mert egyetlen egy hang se jön ki, csak nagyokat pislogok.
- Tőlem? Miért mondta ezt? – egyértelmű, hogy nem neki szánnám a kérdést, miközben még mindig kicsit kába vagyok, hanem fejemben elhangzó kérdés lenne, de fel se tűnik, hogy véletlen hangosan is kimondom zavarom közepette.
Percek váltakozásában, az újabb történések segítségével sikerül kikecmeregnem a gondolataimból, hogy aztán hamarosan egy újabb felelőtlen kijelentést tegyek. Részben remélem, hogy nem fogja komolyan venni, vagy behajtani, vagy csak az elmúlt percekben valamit nagyon-nagyon félreértettem, hiszen én tutira nem érdekelhetem őt, még egy picikét se.
Követem a tömegen át és kicsit közelebb is húzódom hozzá, amikor valaki szerencsésen könyökkel fejbe nyom táncolás közben és kiveri a kezemből a poharat is. Kisebb „ouch” elhagyja a számat, de nem akadok fent, mert ez Minyon élettel együtt jár és a vörös haj se elegendő néha ahhoz, hogy észrevegyenek. Még kicsit a fejemet tapogatom, amikor is ritkábbá válik a tömeg és hamarosan már egymás mellett sétálunk.
- Aham, esélyesen nem életed legjobbja volt és remélem nem rontottam el nagyon. – kedvesen csendül a hangom és bocsánatkérően pillantok rá. Szabad kezemet visszaejtem magam mellé és fel se tűnik, hogy még mindig fogjuk egymás kezét, így jelenleg még nem jövök zavarba és nem is húzom el.
- Biztosan nem akarsz maradni? Talán itt a szélen több baj nem érhet, ha maradni akarnál. – óvatosan csendül a hangom, mert nem akarom, hogy muszájnak érezze azt, hogy le kell innen lépnünk, de azért arcomra kiülök érzésekből egyértelmű lehet számára is, hogy én nem bánnám. Még nem sikerült ilyen téren megedződnöm Evie mellett, hiszen együtt is csak pár órákat voltunk kint.  -  Van kedvenc helyed? – újra mosoly bujkál az arcomon és egyértelmű, hogy most totálisan rábízom magam, mert én nem sok helyet ismerek a környéken, amit meg igen, azt is csak azért, mert Evie-vel fedeztük fel. Azt pedig csak remélni tudom, hogy nem valami vízparti helyet fog javasolni, hiszen kicsit rettegek a víztől annak köszönhetően ami piciként történt velem és úszni se tudok, ezért se megyek soha strandra Evie-vel se. Ha elindulunk és esetleg ő nem töri meg a csendet, akkor idővel megszólalok.
- Van háziállatod? – esélyesen ez a legbénább kérdés arra vonatkozóan, hogy valakit megismerjünk, de engem nagyon is érdekel, hiszen imádom az állatokat és amúgy se vagyok valami járatos abban, hogy milyen kérdéseket szoktak egymásnak szegezni az emberek. Maximum csak filmekből és könyvekből meríthetnék, mert zero tapasztalatom van.  
- Amúgy hova is megyünk? - ennek csak akkor adok hangot, ha nem avatott be abba, hogy pontosan hova is  megyünk és remélem, hogy nem fog nagyon titkolódzni.

Kisebb zavaromnak köszönhetően a hajamat a fülem mögé simítom, hiszen nem szoktam ilyen hosszan másokon felejteni a pillantásom, mint rajta, de amilyen lelkesedéssel beszélt könnyedén magára vonta a figyelmemet. – Remélem, hogy sikerül valóra váltanod az álmaidat, megvan hozzá a tehetséged és a kiállásod is. – komolyan így gondolom.
- Látom erre is kész forgatókönyved van, azért ha összejönne, akkor ne felejts el meghívni az első koncertedre, mint a zenekar vendége. – pillanat heve mondatja ezt velem, kicsit bátrabban is csendül a hangom, de aztán ahogy rájövök mit is mondtam, kisebb zavar közepette elfordítom a fejemet. Ritka az, amikor valaki mellett igazán felszabadulttá tudok válni, de még olyankor is megesik, hogy pillanatok alatt zavarba jövök.
- Komolyan segítenél? Fantasztikus lenne!!! – eleinte meglepődve csendül a hangom, aztán lelkesen. Boldogságtól sugárzó lesz a mosolyom és a pillantásom, egy aprót szökkenek is, de amint leesik a tantusz, hogy mibe egyeztem bele, pír szökik az arcomra, hiszen ez magában hordozza azt, hogy még találkozni fogunk. Zavaromban benedvesítem az alsó ajkamat, mert úgy érzem, hogy kiszáradtam. Zavarom ellenére is pillanatok alatt eléri, hogy nevetni kezdjek, a nagypapájával kapcsolatos megjegyzésén. – Szívesen megismerném, maximum majd te megvédsz, mielőtt még sikítva elmenekülnék. – nem gondolom teljesen komolyan és meglepően könnyedén buknak ki a szavak ajkaim között. Tényleg olyan, mintha kicsit kezdenék feloldódni közelében és most még sietve se kapom el a pillantásomat, mint félpillanattal korábban. Esélyesen rosszabb vagyok, mint az időjárás. Egyik pillanatban félénk vagyok, a másikban meg kicsit bátrabb, aztán persze visszamászom a rókalyukba. Kész csoda, hogy Evie-t nem kergetem ezzel őrületbe.
Válaszát hallva nevetni kezdek és fejemet megcsóválom, szabad kezemmel megböködöm a mellkasát, ha tudom. Bár fogalmam sincs, hogy bármi hasonlóra képes lenne-e, ha mondják a nevemet vagy csak ugrat, de talán nem is számít, egyszerűen csak jóérzés kicsit elveszni a pillanatban és hagyni azt, hogy a jókedv magával rántson, az aggódalmaim pedig rövid időre háttérbe szoruljanak.
Érzem, ahogy a zavarom egyre inkább nőni kezd, amikor aranyosnak és kedvesnek titulál, aztán persze tovább beszél. Szemem is elkerekedik. Basszus, vajon még mindig a hajam vörösebb, vagy már arcom? Eddig is ennyire meleg volt? Szívem picit hevesebben dobban és mellkasom is gyorsabban emelkedik, hiszen nem gyakran mondott valaki ilyet nekem. Mit kellene tennem, vagy mondanom? Egy pillanatra eltátom a számat, majd sietve csukom be. Nagyot nyelek és esélyesen úgy fürkészhetem őt, mint valami totálisan dilis. Karkötőimet babrálom az egyre növekvő zavaromban.
- Napszúrást kaptál? – fogalmam sincs, hogy miért ez bukik ki ajkaim között, de más magyarázat nem létezhet arra, hogy ilyeneket mond. Persze megint a föld alá akarnék süllyedni, de legalább nem nyomtam a kezemet homlokához, hogy megnézzem nincs e láza. Haladás.  – Én… én… - dadogok össze-vissza, a zavarom még inkább nőni kezd és a korábbi kisebb bátorság hullámot úgy mosta el minden egyes szóval, mint amikor a szél a falevelet arrébb repíti. – Köszönöm. – bizonytalanul csendül a hangom, kicsit kérdőnek is hathat. – Remélem, hogy nem fogod megbánni, vagy meggondolni magad. – végül azt hiszem sikerül meglelnem a megfelelő szavakat, amiket félszegen suttogok közénk és pillantásomban a remény szikrái is megcsillannak, ahogy ráemelem. Elveszetten fürkészem az arcát, zavarom még mindig könnyedén leolvasható minden rezdülésemből, arcom pírjából.
A beszélgetés a saját medrében folyik, persze újra kínos helyzetbe hozom magam, ami okot ad újabb pánikra, de ő könnyedén veszi, mintha csak tökéletes tudná, hogy mit mondjon, hogy a zavarom ne hágjon a tetőfokára és nevetésre bírjon, mint most is, amikor az ital kerül szóba, vagy amit utána mond. A jókedv újra magával ránt, mosolygok, a pillantásom boldogságtól sugárzik és a nevetést alig tudom abbahagyni. Még ártatlanul a vállaimat is megrántom, amolyan „ki tudja” módon.
- Lehet inkább mókamesternek kéne menned. - kicsit még nevetve mondom és őt fürkészem, aztán komoly fejet vágok. Belemegyek a bolondozásba. – Meglátom, mit tehetek ez ügyben. – ajkaim édes mosolyra húzódnak. – Ha netalán összeesnél, mert elfelejtettél levegőt venni, akkor van kívánságod kit rángassak ki a tömegből, hogy újraélesszen? – nem értem én se, hogy miért mondom ezt, de igyekszem nem megint totálisan pánikba esni a bolondság miatt, ami elhagyja a számat. Azt se értem, hogy ez honnan jött, de tényleg nem.
Újra rajta felejtem a pillantásomat, miközben figyelem ábrándos tekintetét, ahogy a színpadot fürkészi, de nem mondok semmit, hiszen az én szüleim sose foglalkoztak velem, így nem teljesen tudom milyen érzés ilyen téren tartani a szülői haragtól, maximum most az egyetem miatt ismerem az érzést, de a kettő esélyesen másabb.  
Úgy fürkészem őt, mint aki nem érti a másikat, pedig szeretné megfejteni őt, vagy csak azt, amiben neki köszönhetően részem van.  Pár pillanatra elveszem a mosolyában és bólintok. Bárcsak ennyire egyszerű lenne, de nehéz kimászni a rókalyukból, amiben eddigi életemet töltöttem, de próbálkozom.
- Ugh tényleg, ha nem akarod, hogy kórház miatt váljon emlékezessé ez a nap, akkor az epres dolgokat kerüljük. Allergiás vagyok rá. – kicsit elhúzom a számat, mert esélyesen béna próbálkozás részemről elvenni ennek az élét, hiszen akár bele is halhatok, de frászt se akarom ráhozni. – A hotdog jól hangzik. – mosolyogva bólintok, pár pillanattal később egy férfi a teljes nevemet mondja. Aggódva pillantok Louisra, hogy nehogy megszólaljon, még a fejemet is megingatom. – Szöktess meg. – kérlelően csendül a hangom és hatalmas kék szempárral találja szemben magát, ha azt látom, hogy szólásra nyitná a száját, akkor majdnem megpróbálom a kezemet a szájára tenni, de végül inkább hadarva megszólalok. – Ha nem szólsz neki, akkor csak neked megmutatom a hangomat, ha érdekel... – próbálok alkut kötni vele, részben a pánik beszél belőlem, igazán bele se gondolok, hogy mit is mondok, vagy csak tudatalatt remélem, hogy igazán nem érdekli az énektudásom, így nem fogja bevasalni rajtam az egyezséget. Abban a pillanatban őszintén magam sem tudom mit remélek, túlzottan erős a félelem, ha nem járok sikerrel, akkor megpróbálok mögé elrejtőzni, tekintve magasabb nálam, talán 15 centivel is. Viszont ha segít átjutni a tömegen, akkor a kezemet övébe csúsztatom, hogy ne szakadjunk el egymástól, amennyiben ő nem fogta meg hamarabb.

Amikor kicsit hivatalosabb formában kezd el beszélni, akkor újra elmosolyodom, picit még kuncogok is, mert viccesnek hat a hirtelen stílusváltás és alig észrevehetően megingatom a fejemet.
- Én is köszönöm és talán a jövőben is így lesz, ha mind a ketten kitartunk és esélyt kapunk a bizonyításra. – barátságosan csendül a hangom, mert szerintem az emberek a zeneiparban inspirálják egymást, talán még motiválják is, hogy egyre jobbak legyenek. Remélhetőleg nem minden arról szól, hogy miként tapossák el egymást.
Meglepettség költözik az arcomra, de hogy az lep meg jobban, hogy ő ennyire bátor és kész tervei vannak, vagy inkább az, hogy nem szándékozik továbbtanulni hirtelen magam sem tudom. - Nagyon bátor vagy! – meglepetten csendül a hangom, miközben őt fürkészem és pár pillanatra elgondolkozom a hallottakon. – Nem félsz attól, hogy mindenki a nagypapádhoz fog hasonlítani és netalán így nehezebb lesz kitaposnod a saját utadat, vagy azt fogják mondani, hogy csak miatta lettél sikeres? – őszintén érdekel és legalább jelenleg még zavarba se jövök. – Ha már zenekar, akkor milyen szerepet akarnál betölteni? – sietve szegezem neki az újabb kérdést, amíg elég bátor vagyok ahhoz, hogy faggassam őt, és amíg a hangom se akar vándorútra kelni. Szükségem sincs hullámvasútra, mert néha úgy érzem, hogy alapból azon ülök, elég csak a reakcióimra és a viselkedésemre gondolnom.
- Hozzád képest szinte sehol se tartok a tervezésben. – kicsit szégyenlősen vallom be és tovább szorongatom azt a szerencsétlen poharat, aminek köszönhetően ki is loccsan és ő is, meg én sietve hátrálunk meg az útjából. – Bocsi. – nagyon kínos, sietve lesütöm a pillantásomat miután meggyőzöttem arról, hogy nem lett limonádés a ruhája. – Juilliardon folytatom a tanulmányaimat, aztán meg nem tudom. Szeretnék még több videót készíteni, meg jó lenne jobbnak lenni a gitározásban, aztán meg talán a dobolásban is, bár utóbbival nagyon gyerekcipőben járok. – nem mintha a gitározásban annyira profi lennék, de azért több leckét kaptam Wade-től, mint Roy-tól. Jelenleg a zongorázás és gitározás közelebb áll hozzám, mint a dobolás.
- Azt hiszem igen. – habozva szólalok meg és zavaromban a hajamat a fülem mögé simítom, miközben elidőzik arcán a pillantásom, hiszen nem sok barátom van. Az egyik évekkel ezelőtt lelépett, a másik a világot járja, Evie meg nem olyan régóta toppant be az életembe, de még is úgy érzem, hogy a világ legjobb barátját kaptam meg általa. – Ha esetleg hallanád a nevemet, akkor légyszi csinálj úgy, mintha nem ismernél. Idővel biztosan feladják a keresgélést. – igyekszem cukin és kérlelőn nézni, bár túl sok gyakorlatom nincs benne, hogy miként is kell. Remélem nem valami hülye fejet sikerült vágnom. Nagyon remélem, hogy nem tudják kit kell keresni, főleg, ha esetleg Evie úgy döntött, hogy éneklés miatt vési fel a nevemet, hiszen volt már máskor is, hogy lökdösött az utcazenészek felé, de sose járt sikerrel.
Figyelem, hogy miként túr a hajába és mosolya, szabadkozása újra mosolyt csal az arcomra. Megingatom a fejemet, legyintek is, hogy nincs miért bocsánatot kérnie. Én vagyok túlzottan elveszve, meg kicsit talán nyomi, amiért ennyire furán viselkedem.  
- Igen!! – lelkesen csendül a hangom, mert szerintem Evie rajzai fantasztikusak. Az arcom is felderül, hiszen nagyon büszke vagyok rá és mindig örülök annak, ha valaki ismeri őt, akár csak a munkássága miatt.
- Miért nehéz elhinned? – kicsit összezavar azzal, amit mond és csak reménykedni tudok, hogy nem pirultam el a visszakérdezésem közepette. –  Pedig így van. Én mindig is a különc lány voltam, akit kerültek vagy csak... – piszkáltak. Ami részben az én hibám is, de ezt inkább nem mondom ki. Részben annak köszönhető, hogy sokszor piszkáltak a hajszínem, a szeplőim , magasságom vagy az eszem miatt, így végül magányos róka vált belőlem.
Pohár felett rápillantok és kicsit még a szemöldökömet is felvonom, amikor azt mondja kitartóbb. Tanácstalanul fürkészem őt, mert nem igazán értem.
- Fura vagy. – alig hogy abbahagyom az ivást önkénytelenül bukik ki, mire majdnem homlokon is csapom magam, hogy mekkora idióta vagyok, de szerencsére kapcsolok, így csak a hajamba túrok. – Mármint biztosan bárkivel könnyedén összebarátkozhatnál, igazán élvezhetned a bulit, de te inkább itt vagy, velem és azt hiszed, hogy nekem hamarabb elegem lehet belőled, mint neked belőlem. – hangom egyértelművé teszi azt is, hogy nem igazán értem őt. Beszéd közben hadonászok, meg a körülöttünk táncoló fiatalokra, barátitársaságokra pillantok, hiszen messze nem vagyok annyira laza, mint ők. Na jó, talán akad olyan is, aki már túlzottan laza, de akkor is. - Mazochista vagy, vagy csak valami fogadás sodort erre? – amint kiejtem a fogadás szót bocsánatkérően nézek rá és reménykedem abban, hogy nem bántottam meg, de az akkor is logikusnak tűnik, hiszen manapság korunkbeliek gyakran kötnek mindenféle fogadást. Idegesen az ajkamba harapok és tényleg remélem, hogy nem bántottam meg.
Állom a pillantását, nem fordítom el a fejemet, amiért roppant büszke vagyok magamra, de azért persze kicsit az ujjaimmal jobban rámarkolok a pohárra, a szabad kezemmel meg a karkötőimet babrálom.
- Róluk hallottam már, Evie mutatott pár videót. Nagyon jól nyomják. – újra elmosolyodom és próbálok egy kis bátorságot lelni, hogy ne kapjak mindentől frászt és ne is jöjjek félpillanatomként zavarba, mintha csak egy meghibásodott jelzőlámpa lennék, aki állandóan pirosra vált. – Ezek szerint inspirálódni jöttél és felmérni a terepet. – állapítom meg, majd újra a színpadra siklik a pillantásom, ahol még ugyanaz a banda játszik, mint a beszélgetésünk kezdetekor. Visszafordulok és kész felüdülés, hogy nem törik ki a nyakam, miközben beszélgetek vele, már amikor van elég bátorságom az arcát fürkészve megszólalni. Elmosolyodom és barátságosan csendül a hangom. – Bright Friday miatt akartunk kijönni, de én is csak nézelődni jöttem és kicsit kikapcsolódni. – még ha azt igazán nem is tudom, hogy kell. Fürkészem őt, arcának a vonásait, majd a kezében lévő italra siklik a pillantásom.  Aztán vissza az arcára. – Nincs benne alkohol és nem is csempésztem bele semmit. – oké, ezt meg most miért mondom? Lehet csak nem szomjas. Jesszusom. Pillanatok alatt el akarok süllyedni, bárcsak megnyílna a föld alattam. Persze, hogy kerülöm a pillantását és kicsit hadarva szólalok meg. – Akarom mondani, egyáltalán nincs is kísértés, hogy még is színpadra állj, hiszen esélyesen úgyse tudnák meg a szüleid. – félszegen pillantok rá, mint aki nem biztos abban, hogy a másik még mindig ott fog állni, vagy milyen hangulatban is fogja őt találni ennyi sületlenség után.

A reakciója mosolyt csal az arcomra, mert eddig ő is olyannak tűnt, mint Evie, vagyis lazának és aki könnyedén képes bárkivel beszélgetésbe elegyedni, még akkor is, ha netalán összetéveszt valakit valakivel. Legalábbis a versenyek alatt inkább tűnt társasági embernek, mintsem magányos farkasnak rókának, mint amilyen én voltam vagyok.
- Igen és mindig reméltem, hogy ott leszel, legalább volt egy húzóerő, hogy még jobb akarjak lenni. – könnyedén vallom be az igazságot, mert szerintem, ha valaki tehetséges, mint amilyen ő is, azt el kell ismerni. Persze, akadnak olyanok, akik képtelenek elismerni, ha más is tehetséges, vagy tehetségesebb náluk, ahogyan örülni se tudnak mások sikerének. Részemről sose volt ilyen, ha éppen nem én győztem, hanem ő, mert egy kategóriában versenyeztünk.
- Akkor ezek szerint neked még van egy éved és már tudod, hogy utána hova szeretnél járni? Vagy milyen irányba mozognál a zenei pályán? Van együttesed is? – kíváncsian csendül a hangom egy kisebb bólintást követően, majd a kérdését hallva kisebb pánik jár át és sietve kapom a fejemet a színpad felé. – Nem! – eléggé határozottan csendül a hangom és kezemben lévő egyik poharat kicsit jobban meg is szorítom mire egy kis innivaló ki is loccsan. Sietve lépek hátrébb, majd rápillantok és közben remélem azt, hogy rá se fröccsent. – Vagyis remélhetőleg nem. A barátnőm rá akart venni, de remélem nem veszítettem el sose annyi időre az elmúlt napokban, hogy ilyen cselszövést hajtson végre. – kicsit hadarva beszélek és a pánik továbbra is átjár, mert hiába fordultam meg gyakran a közösségi zongoráknál, vagy versenyeken, ez attól még nagyon másabb lenne. Főleg, mivel Evie párszor hallott énekelni is, de azt viszont már tényleg csak maximum a négy fal között szoktam és soha nem is foglalkoztam vele komolyabban, még ha szerinte van is hozzá érzékem. Esélyesen füllent.
Kicsit esetlenül elmosolyodom a nevetését hallva és a zavarom még inkább nőni kezd, amikor találkozik a pillantásunk, de ez mindenkivel általában így szokott lenni. Főleg olyankor, ha elkapom, hogy valaki rajtam felejti a pillantását, ami nem meglepő, hiszen egy vörös Minyon vagyok, így akaratlanul is vonzom az emberek tekintetét, még kirívó ruha se kell hozzá.
Habozok, a csend ránk telepszik és ezernyi gondolat kattog az elmémben, hogy mit is kéne tennem. Lépjek le, vagy maradjak? Nem igazán ismerem őt és esélyesen ő hasonló lehet, mint a legtöbb fiatal, de persze ott duruzsol Evie hangja is a fejemben, meg látom miként lökne közelebb hozzá, hogy barátkozzam. Végül sikerül erőt vennem magamon és kezdeményezni.
Amikor a feltételezésének hangot ad, akkor meglepettség költözik az arcomra és pár oktávval hangosabban sikerül megszólalnom, mint terveztem.
- Mi??? – tudom, hogy mit mondott a nagynénim, de valahogy még mindig inkább hiszek a saját gondolataimnak, hogy nem igazán lesz olyan fiú, akinek a szeme pont rajtam akadna meg,  amikor a világ tele van olyanokkal, mint az a szőke lány, vagy mint Evie. – Dehogy is. – zavaromban nevetni kezdek és most, hogy már az egyik kezem szabaddá vált jön is a pótcselekvés, először a hajamat babrálom, majd a kantárpántját igazgatom, mintha csak lecsúszott volna a vállamról. – Barátnőmmel, Evie-vel találkoztam volna, de közbejött neki valami. Ha jól rémlik, akkor egy suliba jártok. Szőke, színes haj és olyan, mint egy életnagyságú szivárvány. – ezt jól megcsináltad, ennél szebb leírást nem is adhattál volna. Gondolatban picit ostorozom magamat, hiszen míg én pozitív értelemben mondom rá a szivárvány jelzőt, addig az néhány ember szemében negatívumot jelent.
Újra meglepettség költözik az arcomra, mert nem értem miért is akarna velem lógni.
- Én… - lesütöm a pillantásomat és a cipőmmel az egyik fűcsomót kezdtem el piszkálni. – Sajnálom, de nem vagyok valami jó ebben. – vallom be lemondóan és kicsit szégyenkezve. – Nem gyakori az, amikor valaki a társaságomat keresi. – mielőtt még jobban beégetném magam, sietve emelem ajkamhoz a poharat, hogy italba fojtsam a további kínos megnyilvánulásaimat. Persze örökké se ihatok, így kénytelen leszek előbb vagy utóbb megszólalni.
- Ha a korábbiak ellenére is van kedved, akkor lóghatunk együtt. – óvatosan csendül a hangom, miközben a pillantásom félszegen megállapodik az arcán. Kicsit elesetten fürkészem őt, mintha abban reménykednék, hogy ő valahogy képes lesz tovább lendíteni ezen a kínos helyzeten, amibe saját magamat kevertem a megnyilvánulásaimmal.
„Kérdezz már valamit, vagy azt fogja hinni, hogy totál dilis vagy, már ha eddig nem könyvelt el annak.” Visszhangzik a fejemben, miközben őt fürkészem.
- Van olyan együttes akinek a fellépését nagyon várod?  – persze, hogy ez is Evie-ről ugrik be, mert ez volt az egyik fix nap, amikor ki akart jönni, mert valami banda a sulijából fellép és mindenképpen hallani akarta őket.  

Megfogadtam, hogy megpróbálok jobban nyitni a világra, kicsit jobban elengedni magam, még ha ez nem is teljesen valósul meg, de azért sokkal többször elhagytam az otthonnak nevezet házat, amióta megismertem Evie-t és sokkal több mókában, kalamajkában volt részem, mint az elmúlt éveim alatt bármikor. Tagadhatatlan, hogy nagyon is jó hatással van rám és talán kicsit én is rá, mert olykor nagyon is úgy tűnt, hogy amikor az egyikünk kicsit bátortalanná válik, akkor a másik képes jobban a sarkára állni és nem hagyni azt, hogy a másik elfusson. Ugyanakkor soha nem várja el azt, hogy megváltozzam és időt ad mindig mindenre, akkor se volt sértődés, ha valamire nemet mondtam. Hagyta, hogy a saját tempómban hagyjam el a csigaházamat, vagy éppen újra visszabújjak, ha úgy éreztem, hogy nem akarok kimozdulni és mindenféle helyre eljárkálni. Néha szükségem volt továbbra is a magányra és arra, hogy rendezni tudjam a gondolataimat, hiszen pontosan tudtam, hogy hamarosan hatalmas viharok fognak kitörni odahaza, ha rájönnek arra, hogy nem arra az egyetemre fogok járni, mint amire számítanak.
Talán kicsit olykor menekültem is eme érzések elől és ez is segített abban, hogy Evie több programra is rá tudjon venni, meg néha megesett az is, hogy a pillanat heve magával rántott és én hozakodtam elő egy-egy ötlettel. Nagyon szerencsésnek vagyok, hogy hajdanán rám írt, hiszen neki köszönhetően igazi barátra leltem, még ha nem is ismerjük olyan régóta egymást, de attól még nagyon egymásra hangolódottunk.
A színpadhoz közel, de a tömegszélén ácsingózom Evie-re várva, miközben előveszem a telefonomat, amikor is szembesülők azzal, hogy még se tud ma kijönni, mert egy váratlan program közbeszólt. Szomorú sóhaj kíséretében visszaírok neki, miközben jön az újabb üzenet, hogy nehogy lelépjek, élvezzem és küldjek neki videókat, fényképeket. Könnyű azt mondani, hiszen még mindig nem voltam az a típus, aki könnyedén kikapcsol és elengedi a kételyeit, félelmeit. Jobb szeretek a zenében, játékokban vagy éppen könyvekben menedékre lelni, mintsem a bulikban kiengedni a fáradt gőzt.
Kicsit elveszetten pillantok körbe, figyelem a többi embert, a baráti társaságokat, hogy miként nevetgélnek, vagy táncolnak az éppen aktuális zenére, aminek köszönhetően csak még inkább úgy érzem, hogy talán  tényleg reménytelen eset vagyok és csak Evie miatt sikerült az elmúlt napokban is kicsit lazábbnak lennem ezen a „fesztiválon”. Talán jobb lenne lelépnem és már majdnem megfutamodom, amikor valaki megszólít. Sietve fordulok a hang irányába, miközben automatikusan lépek egyet oldalra, mert azt gondolom, hogy útban vagyok és csak azért szóltak hozzám.
A kérdését hallva bólintok, de esélyesem sincs felelni, mert újra megszólal és hamarosan a felismerés kiül az arcomra. A névmemóriám nem a legjobb, de az arca ismerősnek hatott már az első pillanatban is.
- Igen, emlékszem rád. – barátságosan elmosolyodom és kicsit közelebb is lépek, mert pont rázendít a következő zenekar, kicsit belezavarva a beszélgetésbe. - Néha kemény ellenfél voltál és nem könnyítetted meg a dolgomat, de most már tiéd a pálya. – kicsit még a kezemmel is hadonászom, ami a zavaromnak tudható be, meg egyáltalán miért mondok ilyeneket? Tiszta gáz, azt hiszem. Miért nem tudok olyan laza lenni, mint az átlagember? Kisebb szünetet követően újra megszólalok. – Nézőként vagy jelen, vagy szerepelni is fogsz? – kíváncsian fürkészem őt, majd a színpad felé siklik a pillantásom. – Amúgy szia. Bocsi. – kisebb fáziskéséssel kapcsolok, hogy én nem is köszöntem és a fennálló zavaromnak köszönhetően a hajamhoz nyúlnék, - ami jelenleg göndör, hála Evie-nek, mert tegnap mindenképpen meg akarta csinálni-,  ha nem szorongatnék két poharat.  Habozok, kerülöm a pillantását, de aztán újra rápillantok és próbálok kicsit bátor lenni. – Kéred az egyiket? Akié lenne nem fog jönni. – felé nyújtom az egyik poharat, amiben hideg házi limonádé van. Az egyik standnál vettem, mert gondoltam jól fog jönni, míg hallgatjuk a feltörekvő tehetségeket a tűző napon állva.