Egyszerűen akárhogy próbálkozom, nem emlékszem semmire a tegnap estéből. Az még megvan, hogy délután besegítettem a múzeumban, mert valaki új, ókori műkincset hozott az egyiptomi részlegre, amit állítólag Luxorban talált az ott nyaralása alkalmával. Sajnos le kellett lomboznom az illetőt. Megállapítottam, hogy a műtárgynak gondolt nyakék egyértelműen hamis. Kicsit balhézott rajta a hölgy, de szerencsére sértetten és gyorsan elviharzott. Elindultam haza, aztán mintha elvágták volna, se kép, se hang. Reggel az ágyamban ébredtem, mindenféle karcolás vagy ilyesmi nélkül. Valószínűleg megint az a barátságtalan démonszellem kószált a testemben. Csak hát... utálom ezeket a kieséseket. Mintha rémlene egy lidérces álom, amiben éjszaka egy sötét sikátorban menekültem a folyton engem kísértő szellem rideg, a megszokottnál mélyebb hangja elől. Az utcai lámpák pislákoltak, amerre mentem, mint a horrorfilmekben. A hang azt mondta, nem bújhatok el előle. Megint abban a furcsa, ijesztő templomban voltam. A színes üvegű rózsaablakokon csak a vérhold fénye szűrődött be, majd egyre több gyertya lángja lobbant fel a semmiből. Emlékszem, nagyon féltem. Csak haza akartam menni. Kértem, könyörögtem, hogy hagyjon békén, de ő csak szánalmasnak nevezett, majd hidegen, gúnyosan nevetett rajtam. Az orgona magától egy dallamot kezdett játszani. Mintha a hang mondott volna még valamit, valami fontosat, de az orgona éles sípolásától nem értettem. Az ablakok betörtek, odakint szélvihar támadt, aztán... aztán felébredtem.
A merengésemből az ajtó nyílódása térített magamhoz, amin egy szőke srác lépett be. Egészen szimpatikusnak tűnt. - Szia! - köszöntöttem visszafogott, de kedves mosollyal. - Miben segíthetek? - tettem fel az általános, jól bevált sablon kérdést. Nem tudni, hogy rendelést szeretne leadni, elvinne valamit vagy itt helyben fogyasztana. Mindegyik lehetséges errefelé.
Sokszor eldöntöm, hogy többet nem iszom. Professzor vagyok az isten szerelmére, nem egy lázadó diák, aki bármit megtehet, de mindig itt rontom el. Akár csak a tükörbe nézve mantráznám magamnak, hogy ez rendjén van, évente egyszer-kétszer belefér, nincs miért aggódni, de mikor odajutok, nagyon rosszul érzem magam. A vicc pedig, hogy nem ittam sokat, mert nekem a kevés is elég. Nem bírom a sebességet, a rendetlenséget, ha valami rosszul áll, de az italt sem, mégis mindig próbálgatom a határaimat és ez lesz a vége. Macskajaj. Úgy sétálok az utcán, mint egy zombi a reggeli forgalomban, akinek a fejéről nyers húst lógatnak. Laposakat pislogok, szinte, mint egy macska, ráfújok a nap-fényre és próbálom eltakarni a szemeimet, amennyire tudom, mert a fejfájás és a gyomrom égése nem engedte meg azt a luxust, hogy megkeressem a napszemüvegemet. -Káááávéééé – nyújtom ki óvatosan a kezeimet, hogy a korábbi zombihasonlatomra még rá is játszak, de ha George A. Romero a zombifilmek királya statisztát keresett volna a következő zombifilmjéhez, bennem tökéletes alanyra lelt volna. Persze, ő sajnos már nincs köztünk, így aligha keresgélne, de lehet odafentről jókat mosolyog rajtam, ahogy próbálok átkelni az úton, figyelmen kívül hagyva a dudáló autókat, a kezeimmel esetleg integetek nekik, de tűnik inkább úgy, mintha csak a szél rángatná a végtagjaimat. Hunyorogva figyeltem a cukrászda cégérére, ami díszes volt és csicsás, de nem teljesen tudtam kiolvasni a nevét, nem is nagyon érdekelt, megmondva az őszintét, nem vagyok válogatós, egy különleges jeges kávéra vágyom, mellé fagyira és egy nagy pohár hideg tejre, igen, ezt kétszer, ebben a sorrendben. Jézusom, kihánytam ma már két napi kajaadagot, nem hiszem, hogy bármi más lenne még bennem a keserűségen, a szégyenérzeten és a fájdalmon kívül. Nagy sóhaj kíséretében nyitok be az ajtón és fáradtan emelem a tekintetem az eladóra, ki mosolyogva üdvözöl. Miért mosolyog? Miért kedves? – K… - nyögök kiszáradva, majd még egy bátortalan lépést tettem előre és becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne jöjjön be a huzat. – Ká… - léptem közelebb és egy fáradt mosolyt erőltettem arcomra, ami hamarabb tűnt vicsorgásnak, mint kedveskedésnek. Talán, most tényleg hasonlítottam Draco Malfoyra, mint, ahogy azt sokan mondogatták, én pedig mindig csak nevetve legyintettem egyet, vagy püffögve hagytam ott az aktuális humorHenriket. - Jó napot – sikerült kicsikarnom egy értelmes mondatot. – Egy jegeskávét, egy…valamilyen vaniliás fagylalttortát kávéval és egy kávés hideg tejeskávét. Ahhh – fejeltem le a pultot, ahogy vártam, hogy elkészítsék az összehordott rendelésemet, tudom, hogy katyvasz volt az egész, de remélem, hogy a kínálat szerint a hölgy összerakja legjobb tudása szerint az életmentő csomagomat. – Ahhh – emeltem meg a migréntől zúgó fejem és engedtem le megint a pultra, hogy koppanva adjam tudtára a hölgynek, talán perceim lehetnek hátra.
Meglepve pislogtam a szőke srác irányába, aki szinte úgy botladozott a pulthoz, mint egy lassított felvétel. Megkérdeztem, mit adhatok, mire halandzsázni kezdett valami "kávés hideg tejeskávé" zagyvaságról. - Öhm... jól vagy? Tudok segíteni valamiben? - néztem rá aggódva. És itt most nem a süteményekre gondoltam, hanem az egészségi állapotára. - Talán... nem is jegeskávéra van szükséged, hanem orvosra? - kérdeztem rá félve. - Rosszul vagy? Ne hívjak mentőt? - félrebeszél, valószínűleg rémesen szédül is, hisz lefejelte a pultot, majd önként is annak támasztotta a fejét. Mi van, ha sztrókja van??? Minden perc számíthat és életmentő lehet egy ilyen esetben!!!!! Pff. Vagy csak segg részeg. Ne legyél már ennyire naiv rinyagép. Talán most az egyszer a szellemnek igaza van? - Vagy... sokat ittál? Másnapos vagy? - puhatolóztam tovább. Közben azért nekiláttam elkészíteni a megrendelt jegeskávét, mellé vanília fagyit, ami habos, csokireszelékes díszítést kapott, hogy egy kis mini jégkrém tortára hasonlítson. - Jó lesz így? - jelent meg egy bizonytalan, félős mosoly az arcomon. Csak nem agresszív, és talán nem ver agyon, ha elrontottam valamit, mert nem így képzelte. Nem fogsz bántani, ugye!?? - K-kérsz hozzá esetleg még valamit? - a zavaros beszédjéből azért annyira egyértelműen nem derültek ki, hogy egészen biztos lehessek a dolgomban. Nem igazán tudtam mit kezdeni hirtelen a kialakult furcsa helyzettel. Nem jártam még így vendéggel, hogy rutinos legyek. Most már nem érte aggódtam, hanem sokkal inkább a boltom és magam miatt. A gonosz szellem jól elültette a bogarat a fülemben. Légysziii, szőke srác, ne legyél pszichopata tömeggyilkos!!!!
Fáradtan emeltem fel a tekintetem a lányra, szemeim szinte sírtak és vörösek voltak, és egy hörgésnél több nem jött ki a számon kérdésére. Orvosra? Na ne, még a végén csak kimosnák a gyomromat, bár azon már túl vagyok, ha ennek híre menne, az amúgyis kardélre hányt professzori hírnevem mégjobban a sárba tipornák. Kezdték azzal, hogy nőcsábász vagyok és ágyba viszem a diákjaimat, de hát ez csak kétszer fordult elő és abból egyszer nem tudtam, hogy a diákom. ártatlan vagyok. - Nem kell orvos…kávé kell. Kávé, kávé, kávé – motyogom magam elé ezzel válaszolva is a lánynak, ki nagyon aranyos, hogy aggódik értem, de biztos vagyok benne, hogy míg a gyomrom nem kap valami hideget, az agyam pedig valami koffeint nem lesz olyan állapotban, hogy pár értelmes mondatnál több is elhagyja a számat. - Iiiiigen – ejtettem le megint a fejem a pultram válaszolva a nagy kérdést, sokat ittam, másnapos vagyok, igen. – Nem szabad ennyit innom – ráztam meg a fejem, miközben már hallottam, ahogy dolgozott. A kávégép zaja is éles fájdalommal járt, ahogy villámként csapott bele a fejembe, csak egy fájdalmas nyögés volt az csupán, ami elhagyta a számat. Mikor megint meghallottam a lány hangját, fájdalmasan felnéztem és a látványtól szinte könnybe lábadt a szemem. – Óh, Istenem, hát ez gyönyörű – motyogtam, ahogy magam elé vettem a kis tálcát, elvettem a kávét és egy jó nagyot húztam bele a pohárba. Szinte éreztem, ahogy apró kis jeges manók utaznak végig a torkomon alá a pocakom irányába és közben varázskezecskéikkel hátik le a lávaként tomboló szerveimet. – Aaaaaaahhh – nyögtem fel, mire a fejem már egy elégedettebb, de még mindig kellemetlen zsibongást hagyott maga után. - Mennyei – bólintottam emberibb arckifejezéssel és a fagyit is magam elé húztam és vadember módjára kanalaztam bele. A hideg kanalat a halántékomra nyomtam és megkönnyebbűlten terültem el a pulton. Sokkal jobb. Elindultam a kis asztalok egyikének irányába és már ott folytattam a habzsolást, ami tőlem alap esetben távol állna, de a másnaposság minden törvényt felülír. - Imádom – nyomtam tovább a dicséretet, ahogy ledobtam a kávé maradékát és nekiláttam betürülni a fagyit. - Mét két gombócot ebből és egy cappuccinót csoki fagyival és egy kis pisztáciát tudnál rászórni a tetejére? – kérdeztem már sokkal illedelmesebben és választékosabban, a hozzáadott szalvétát is mostmár elővettem és minden falatnál megtöröltem a számat, szép lassan visszatért az étkezési ettikettem és a rendezettségre való kóros törekvésem. Furcsa mód étkezés közben igazgattam magamon a szedett, vedett ruházatomat, a mellettem lévő, kirakati üveget figyelve megigazítottam a hajam és mire végeztem az első kör fagyival, már egy értelmes, gyermeki mosollyal megáldott fiatal férfi ült az asztalnál. Amikor odaért a következő rendelésemmel megfogtam a kezeimmel a kezét és úgy adtam köszönetet neki. – Megmentettél. Köszönöm. Utálom a másnaposságot – motyogom hálától rebegő pillákkal, majd késlekedés nélkül nekiestem a következő adag fagyiknak, felváltva belefalva a cappuccinoban lévő csokis változatának is. Persze ezt mostmár illedelmes módon, minden falat után gondosan megtörölve a számat, szépen lenyelve a falatot. Az ülésem is mostmár teljesen ergonómikus volt, kényelmes, szabályos testhelyzetben, sőt a tálcát is addig igazgadtam, míg nem volt pont annyira egyenes, mint az asztal maga, ami előtt ültem. Visszatértem. - Esetleg kérhetnék néhány Mascarponét? Mondjuk három pirosat és kettő zöldet, meg egy Croissant egy koffeinmentes tejes kávéval – adtam le már a fagyi evése közben a következő rendelésemet, mert a hideg és a tej biztos teszi a dolgát a pocakomban, a fejfájásom tompult így biztos éhes leszek, gondolnom kell az utántöltésre is. - Mióta van itt ez az édes mennyország? – kérdeztem két falat között elnézve, ahogy szorgoskodik a kis jótevő tün-dérkém a pult mögött.
Megnyugtató volt, hogy nem a leendő baltás gyilkos tért be hozzám egy habos süteményre, aki bennem látja a következő áldozatát, hanem mindössze szörnyen másnapos volt szegény. Magának kereste ugyan, de attól még sajnáltam őt, mert hát pocsékul festett. Kár szépíteni. Érdekes volt aztán látni a folyamatot, ahogy a kávétól és a fagyitól szinte egészen új, kulturált emberré változott. A keserű másnaposságot kezdték eltörölni az édes finomságok. Szinte felért egy varázslattal számomra! - Köszönöm! Örülök, hogy ízlik, és hogy elnyerte a tetszésedet. - ez az egész mosolyt is csalt az arcomra. - Rendben. Máris készítem. - bólintottam a rendelésre. Még két gombóc a csokireszelékes, tejszínes vaníliából. Aztán jöhet egy cappuccino csokifagyival, pisztáciával meghintve. Semmi akadálya nem volt. - Jaj, ugyan. - legyintettem a megmentős túlzásra. - A másnaposság kellemetlen tud lenni. Na nincs benne nagy tapasztalatom, nem szoktam leinni magamat semmiféle alkalom vagy érzés kedvéért sem. - de az emlékezetkieséseket, a rosszullétet, a falási rohamot össze tudom egyeztetni vele. Nekem az a másnaposságom. Csak ezt a fajta részegséget nem kívánom senkinek. Lélekölő. Néha már nem tudom, ki vagyok, vagy hogy jogom van-e a létezéshez. Segítek. Nincs. - M-mascarpone-t? - kérdeztem vissza bizonytalanul, az alsó ajkamba harapva. - Nem lehet, hogy a macaron-ra gondolsz? - azokra jellemző, hogy kis színes sütemények, és több darabból állnak. A mascarpone-ból is lehet színes sütiket, tortákat készíteni, de csak nem komolyan azt szeretne betunkolni!? Ráadásul ötöt!! A croissant-nak és a koffeinmentes tejeskávénak nem volt semmi akadálya, azokkal máris szolgálhattam. A másiknak sem, csak jobb előbb tisztázni, mit is rakok elé az asztalra. Utólag már nehéz bizonyítani, hogy nem én tévedtem, hanem a vevő mondta rosszul. Nem tűnik rosszindulatúnak, de sosem lehet tudni. - Édes mennyország... - ismételtem el. - Ez nagyon tetszik! Kedves tőled. - villantottam lelkes mosolyt. - Két éve hoztam létre ezt a kis sufni tunning kézműves cukrászdát. De úgy igazán a tavalyi évben kezdett el beindulni. Az idén pedig úgy tűnik, hogy még inkább futhat a szekér. Van már partneri megkeresésem is egy étteremtől. A rendezvényeik állandó megbízások lehetnek. - annyira boldog voltam, amikor Sierra megkeresett, hogy leírni sem lehet a mértékét. - És te mivel foglalkozol? - kérdeztem rá. - Illetve... bár nincs hozzá közöm, és természetesen nem kell válaszolnod, ha nem szeretnél, de... megkérdezhetem, hogy mi volt az oka annak, hogy ilyen durván sikerült becsiccsenteni? Elvadult egy szülinapi buli? - nem szerettem volna semmi szomorúba vagy kellemetlenbe tenyerelni. Reméltem, hogy valami boldog, örömteli oka volt rá. Csak egy buli a srácokkal, barátokkal, munkatársakkal. Családi rendezvény. Ilyesmi. Csak reménykedhettem, hogy ne szakítás vagy gyász legyen!! Akkor csúnyán beletrafálnék. - Egyébként Skyler vagyok. - mutatkoztam be neki, a kezemet nyújtva. Ha már így szóba elegyedtünk, legalább tudjuk, hogy szólíthatjuk a másikat.
Mikor másnapos vagy, olyan, mintha egy komoly betegségben szenvednél, ami mondjuk tudományosan bizonyított tény, de sokan csak legyintenek rá. Vannak, akik nem is érzik ezt a kínt, másnap is ugyanúgy tudnak inni, mintha előtte való éjszaka nem tivornyával töltötték volna el az időt. Valaki csak égő pocakra panaszkodik és vagyok én, aki ilyenkor a halálán van. Égeti a szemem a nap, a fehér szín, a fülemet zavarja minden hangos dolog, a fejem is belesajdul, de még ha valaki odajön hozzám és megszólít az is egyenlő ilyenkor számomra egy halálos ítélettel. Óvatosan, körkörös mozdulatokkal próbálok enyhíteni migrénemen egy halánték masszás kíséretében, míg várom az első megrendelésemet. Úgy vágyom rá, hogy azt már nem lehet szavakba önteni, s mikor elém kerül úgy habzsolom, mint aki hírből sem ismeri az illemet. Dícséretemre az eladóhölgy mosolyogva reagál, meg kell valljam, nagyon aranyos, biztos ő is az a fajta ember, aki akkor érzi jól magát, ha valaki jót eszik abból, amit készít. Áldottak legyenek az ilyen emberek. Áldottak, én mondom. - Köszönöm – hálálkodok maszatos ábrázattal, ahogy neki lát a következő rendelésemnek, pedig a másnaposságom mé-rtékét már az első megrendelés is elkezdte csökkenteni. Nem tehetek róla, édes szájú vagyok, szeretem kiélvezni az apró sütiket, az édes falatokat és a mennyei italkülönlegességeket. - Óh… öhm…én is ritkán iszom, mert a kevés is megárt. Nem igen bírom az italt – mosolyogtam a hölgyre, mikor szóba hozta az italozás sötét művészetét és dícsértem bólogatással a határozottságát. Jó döntés nem inni, hisz akkor úgy jár, mint én. Szegény fejem. - Macaron. Hogyne. Hova tettem az eszem – nevettem el magam óvatosan maszatos ajkakkal, majd mikor észrevettem a problémát, megtöröltem azt egy szalvétával és úgy emeltem vissza a tekintetemet. – Három piros és kettő zöld – helyesbítettem ki a rendelésemet, a többit nem ismételtem el, nem akartam a kelleténél jobban leégetni magam. - Magadnak köszönd megmentőm. Oltári ez a hely – bólogattam lelkesen, ahogy körbenéztem, bár inkább azért, hogy mondandómnak adjak nyomatékot, bár, ha kicsit rendeződnek a dolgok a pocakomban, biztos jobban körbe nézek. – Mostmár lesz egy visszatérő vendéged, az biztos – tértem vissza az édességem maradékához, majd nem maradt más hátra, mint hátradőlni és élvezni a cappuccinót, amiben már elolvadt a fagyi és a pisztácia áldozatául esett a Lennox féle farkas étvágynak. - Hogy én? Töri tanár vagyok – válaszoltam full komoly arckifejezéssel, ahogy símogattam a pocakomat és a számhoz emeltem az italomat. – A Columbián tanítok történelmet és irodalmat – tettem hozzá tudálékosan, mert még azért égett bennem az ital miatti rosszullét, így elfelejtettem a modoromat, remélhetőleg a Croissant regenerálja a gyomromat. - Hát, kivettem pár szabadnapot, mert volt egy két húzós történés az életemben – magyaráztam magam elé meredve, majd óvatosat kortyoltam a hideg kávékülönlegességből. – Rátaláltam a féltestvéremre, segítettem egy diáknak belógni a vizsgájára, és rablók támadtak rám az utcán, majd a lakásomon. – igen, úgy beszéltem ezekről a dolgokról, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne átélni ennyi izgalmat pár hét leforgása alatt. Magamat egy roppant unalmas em-bernek állítanám be, ezért is meglepő, hogy ennyi furcsaság történik velem, de szerintem tök jól kezelem. - Így, gondoltam, megünneplem, hogy ezek után még életben vagyok – beleharaptam a szám szélébe, végül püffögtem a hülyeségemen egy nagyot, mert még így kimondva is szörnyű ötlet volt. - Nem vagyok egyszerű, annyi biztos – teszem hozzá, s már vágom, hogy szótlanul odébb álljon és rám hívja a rendőrséget, mondván, hogy egy őrült beszabadult az üzletébe. Ehelyett azonban bemutatkozik a kezét nyújtva felém, amire én először a szemöldökömet felhúzva reagálok, végül megkönnyebbülve mosolygok rá és elfogadom a kezét. – Lennox Walker. Örvendek – sóhajtottam egy nagyot, majd magam elé néztem, ahol már lassan ürülőben volt a poharam. – Ha elkészül a következő rendelésem, nem innál velem egy kávét? – néztem rá Skyler-re. – Kávézni egy jó könyv társaságában vagy egy jó beszélgetőpartner mellett a legkellemesebb. Spoiler veszély, könyvet nem hoztam – kacsintottam rá.
A megjegyzése széles, bár kissé zavart mosolyt csalt az arcomra. - Szeretem ezt a mondatot hallani. - hogy visszatérő vendégem lesz a cukrászdában. - És persze köszönöm a bizalmadat. - amit megelőlegezett ezzel kapcsolatban. Megtudtam róla, hogy a Columbián tanít történelmet és irodalmat. - Oh... komolyan? - kérdeztem vissza meglepve. Nem igazán tudom, mit néztem volna ki belőle, nem is igen lettek volna tippjeim, de a töri tanár váratlan válasz volt. Kicsi volt az esély, hogy belefussak egybe. - Én egyiptológiát tanultam annak idején. Amikor épp nem nyakig vagyok a cukormázban és a tejszínhabban, időnként besegítek a Brooklyn Museum-ban, mint régiségszakértő. Az ókori egyiptom a specialitásom, nagyon imádom. Szóval... szeretem a történelmet is. Nagyon jó szakmát választottál. - néztem rá elismeréssel. - Én sosem lettem volna jó tanárnak. Nem hiszem, hogy lenne bátorságom annyi ember elé kiállni és előadásokat tartani. Félnék, hogy elcseszek valamit, nem lennék szimpatikus, nem tudnék bánni a különféle emberekkel, hiába felnőttekről beszélünk, és nem általános iskolás vagy gimis gyerekekről. - van akinek nem való az ilyesmi. Én nem szeretek szerepelni, és nem is szeretnék soha. - Szereted is csinálni? Hogy-hogy a professzori hivatás mellett döntöttél? - lehet ez családi dolog, hogy mondjuk az apja is tanár volt, vagy erős vonzódás a történelemhez. Valaki szeret magyarázni. Nem tudom, nála melyik lehet az, ami a legjobban fedi a valóságot. - Hogy micsoda!? - hökkentem meg azokon a bizonyos húzós történéseken. Enyhe kifejezés!!! - A féltestvér még jól is hangzik, már ha szimpatikus az illető, és nem olyan gonosz, mint a filmekben lenni szoktak. - a mostohák és a féltestvérek mindig megkeserítik a főhős életét. - De a kétszeres rablótámadás borzalmas. De ugye nem esett bajod? - az sem jó, ha elvisznek valami értékeset, de hát az egészséget semmivel sem lehet pótolni. - Meg is érdemled az ünneplést!!! Ez még egy életre is sok esemény, nem rövid idő leforgása alatt. - az én szívem kezdett el majd' kiugrani a helyéről, pedig én csak a hallgatóság voltam, nem nekem kellett átélnem. Nem is csodálom, hogy ráfért az italozgatás ezek után. - De, benne vagyok. - bólintottam a közös kávés ajánlatára. El is készítettem a rendelését, majd a saját kis jegeskávémmal csatlakoztam hozzá az asztalnál. - És brooklyn-i vagy? Vagy csak az ivás miatt keveredtél erre? - végül is attól még, hogy a Columbián tanít, nem kötelező Manhattan-ben laknia.
Újdonsült, kellemes társaságom hallgatva nézelődök a kis cukrászdában, miközben úgy nyammogok az édességeken, mint egy rossz gyerek. Persze, mostmár teljesen illedelmesen falatozom, a szalvéta szinte minden centijét kihasználva törölgetem a számat, miközben figyelem Skylar válaszait. - Egyiptológiát? – kérdeztem egy nagyobb falat lenyelésekor, majd mivel nem akartam félbe szakítani, visszafordultam az édességemhez és sokszor egy mosollyal jutalmaztam a hallottakat. – Micsoda kellemes nap ez. Egy régiségszakértő, aki cukrász. Van valami, amihez nem értesz? – kérdeztem végül felé mutatva a kanalammal. – A modern egyiptológia számomra is tetszetős terület, érthetőbbek a hieroligfák fordításai, nem tagadom, magam is próbálkoztam vele. – hencegtem kicsit, bár mindent elolvasok, ami a kezem ügyébe akad, így rengeteg tanulmányt olvastam Champolliontól és Ippolito Rosellinitől – Brooklyn múzeum, voltam párszor ott a diákjaimmal, épp ideje, hogy nemsoká ismét tiszteletemet tegyem ott – tettem még hozzá, ahogy végeztem az édességekkel és magam elé húztam a kávémat. Jó szakmát? Bárcsak min-denki így gondolná, sajnos a családom nem tartja értelmesnek a dolgot, jobb szeretnék, ha én is kivenném a részem a családi vállalkozásból és nem tudják megérteni, hogy ez hivatás, mintsem lázadás kérdése. - A tanítás nem szimpátia és bánásmód kérdése. Kötelesség. Minden embert megillet a tudás, szabad akaratukból vannak ott a teremben, nekem pedig kötelességem legjobb tudásom szerint leoktatni az anyagot – bólogattam tudálékosan, bár igazából egy kicsit talán álszent voltam, én magam is szeretem, ha szeretnek az emberek. – Persze, nyilván máshogy állnak hozzá az emberhez, ha néha közösen iszogatnak – nevettem el magam a végére, főleg, hogy kacsintottam is a lány felé, jelezve, ne vegye annyira komolyan korábbi megjegyzésemet. - Nem tudom. Szeretek olvasni? – rántottam meg bugyután a vállam azon kérdésére, miért választottam ezt a hivatást. Nincs különösebb oka, szeretem csinálni és komolyan is veszem a dolgom. Nem fárasztom magam olyan magasztos célokkal, minthogy igazgató vagy dékán legyek, esetleg egy komolyabb iskola nagyhírű professzora, ezen címemet is a testvéremnek köszönhetem. Nos, igen, komoly hátszelem van. - Nem, nem gonosz, bár még annyira nem ismerem – morfondíroztam vakargatva az államat. – bár lehet később mutatkozik meg a valódi énje, mint a szappanoperákban – húztam össze a szememet egy pillanatra, mint az ilyen filmekben szokás, de végül ismét az a fajta vigyor ült ki az arcomra, mely elárulta, nem gondoltam komolyan a dolgot. - A kisebb idegösszeomlástól és néhány pofontól eltekintve nem történt baj, jól vagyok – bólogattam önfeledten, mint, aki tényleg csak egy szúnyogcsípős áldozata let volna, de jól esett a hölgy aggodalma, így hozzátettem.: - Köszönöm – Megörültem, hogy elfogadta a kávézási ajánlatot és bár tényleg pöpec kis hely volt a cukrászda, nem sok vendég volt ebben a fél órában, amíóta itt tartózkodok, persze hozzá kell tenni, hogy hétköznap délelőtt van, mindenki dolgozik most rajtam kívül. - Manhattanban élek, egy diákom mesélte, hogy van itt egy nagyon jó klubb, nézzek el majd ide, így most ez eszembe jutott és gondoltam miért ne? – rántottam meg a vállam. – kevesebb az esélye, hogy összefutok valakivel az osztályomból. Nem sülne ki jó belőle – tettem hozzá zavartan megvakarva a halántékom visszaemlékezve azokra a zavart lánykák melletti ébredést, miután felöntöttünk a garatra. Ittasan elég csapodár vagyok. - Te milyen gyakran mozdulsz ki? – kérdeztem végül, hogy ne csak én legyek a téma, szívesen megismernél jobban a leányzót, hiszen, aki ilyen finomságokat készít és még a történelemhez is konyít, tekintve, hogy szakértő, rossz ember nem lehet.
- Egyiptológia. - bólintottam a visszakérdezésre szégyenlős, de annál lelkesebb mosollyal. - Tudod... Az apám korábban régiségkereskedő volt. Így gyakran utaztunk külföldre is mindenféle ritkaság, kincsek, jó kis vételek reményében. Persze volt, hogy egyedül ment, de a legtöbbször mi is elkísértük őt. Annyira imádtam! Bazárok, ásatások, sírkamra feltárások. Egyiptomban is megfordultunk, és szerintem már kislányként beleszerettem. Bizonyára apámtól örökölhettem ezt a szenvedélyt. Mondhatni a véremben van a történelem szeretete. - magyaráztam a dolgot. Az más kérdés, hogy mindezt tragédiák is beárnyékolják. És most a múzeumba jött kísérteni engem. Bárki mást felvehettek volna kurátornak ... Nem a véletlen műve. Akar tőlünk valamit. - Inkább mondjuk úgy, hogy csak ehhez a két dologhoz értek? Oké. Még egész jól rajzolok, és szinte verhetetlen vagyok a társasokban. De nem érzem, hogy ez a VP polihisztorok közé emelne. - csavargattam a hajamat szórakozottan. Nem igazán szoktam magamról és a dolgaimról mesélni. - Ez szuper ötlet! Ha majd elmondod, mikor szeretnél jönni, talán intézhetek nektek időpontot egy múzeum látogatáshoz. Tök jó, hogy ilyen helyekre is elviszed a diákjaidat. Sokkal jobb, ha a saját szemeddel látsz valamit, mint mikor a prof csak szóban leadja a száraz anyagot, aztán úgy próbáld meg elképzelni. Szóval ha aktuális lesz a dolog, itt megtalálsz. - végül is ez a lényeg. A tanítás nem szimpátia és bánásmód kérdése, hanem kötelesség. Minden embert megillet a tudás. Szinte visszhangot vertek a fejemben a szavai. - Ezt olyan gyönyörűen mondtad. Bár több olyan tanító lenne, akik így állnak hozzá. Talán inkább ezt kellene oktatnod. Ezt is. - sok tanárt elküldenék valamiféle pszichológiai továbbképzésre és kivizsgálásra. - Reméljük a legjobbakat az új tesó kapcsán. Nem törvényszerű, hogy mindenki gonosz és rosszindulatú legyen a világban. Jók az üdítő kivételek. - ha már a démonom nem tartozik közéjük. Ch'. Hálátlan. - Jogos. - hogy nem szeretne így valamelyik diákjával összefutni. A kérdésére, hogy én milyen gyakran mozdulok ki, kissé lefagytam. Most aztán ultra gáznak fogok tűnni. - Háát... nem igazán szoktam. Én... - de már nem tudtam befejezni, mert nyílt az ajtó, és bejött egy vevő. Célirányosan a pulthoz sétált, türelmetlenül pillogva felénk, hogy jó lenne, ha valaki vele is foglalkozna. - Ne haragudj, ezt muszáj elintéznem. - pillantottam rá bocsánatkérő mosollyal, majd a hölgyhöz léptem. Se köszönés, se semmi, elkezdett valami bonyolult rendelésről, több emeletes tortáról, ilyen-olyan színekről, formákról, ízekről, unokákról magyarázni. Éreztem, hogy ez hosszú és fárasztó lesz...
Kezdőlap
