Valami különösen fáradt és elkínzott sóhaj (nem is igazán sóhaj, inkább nyögés) közepette kivágtam az ajtót. Csapó ajtó volt, olyasféle, amin tökéletesen át tudsz slisszolni egy ajtókivágásnyi idő alatt, ha nem állsz meg közben sóhajtozni (vagy nyögdécselni), de én ugye álltam, sóhajtottam (nyögtem), aztán ahogy lendületből visszafordult az ajtó, egy határozott, precíz mozdulattal homlokon is vágott.
Nem azt mondom, hogy ténylegesen a legfájdalmasabb dolog volt, amit átéltem életemben, de azért biztosan helye van egy top 50-es válogatásban.
Felordítottam. Hangosan. Nagyon hangosan. Aztán káromkodni kezdtem, meg könnybe lábadt a szemem. Dörzsölgettem a homlokom, mintha bármit is számítana, mintha majd ettől nem lenne az ütközés helyén hamarosan majd valami bődületesen nagy lila folt. Közben a könnyeim folytak, nem azon a szappanopera hősnősen sírós módon, hanem úgy, hogy, mondjuk, nagyon nem akarsz sírni, de azért valami mégis csak nagyon-nagyon fáj és nem tudod megállni.
Ennél rosszabbul szerdám még nem ért véget. Az élet kínjaitól teátrálisan duzzogva betrappoltam a nappaliba - fénykorában ez valami recepció féleség volt, a korábbi nővérpult most felváltva üzemel reggeliző- és bárpultként - felkaptam valaki otthagyott poharát, és a homlokomhoz nyomtam. Ledobtam magam az első ülőhelyre, ami szembejött, majd pedig nyöszörögni kezdtem, mert ha egyedül vagyok és senki nem lát, szeretek nyöszörögni, mert nyugtató hatása van, nekem meg szar életem, amiben jól jönnek a nyugtató hatású dolgok. Mármint... most épp senki nem lát, nem?

Van az úgy, hogy az ember iszonyat lusta még ahhoz is, hogy levegőt vegyen, arról nem is beszélve, hogy megtegye azt a nevetségesen óriásinak tűnő távot, ami elválasztja a fürdőszobától. És ezt mind azért, hogy átöltözzön, felöltözzön, esetleg levetkőzzön. Vagy – ahogy most én – szimplán lecsekkolja, mi az a pofátlanul szúró valami, ami a gatyájába mászott és beleállt középen a bal farpofájába.
Otthon megszokták már, hogy egy szál fehérneműben rohangálok fel-alá, és nem mintha ennyire magabiztos lennék, hogy mutogassam a fókazsírom a személyzetnek, de a szabadság az, amiért élek-halok. Itt azonban annyira ismeretlen ember van, akinek tekintete még ruhában is képes zavarba hozni, hogy eszem ágában sincs csipkében mászkálnom. Még a végén azt hiszik majd az én dolgom megteremteni a buja légkört. Vörös hajam miatt amúgy is gyakran prostituáltnak titulálnak. És én még akkor panaszkodtam, amikor a Weasley családba soroltak.
Ha pipilnem kéne, valószínűleg nem tétováznék azon, elmenjek e odáig, azonban egyrészt nem esik útba, másrészt… most komolyan valami szúrós nyamvadtságért vonszoljam magam odáig?! Amikor azonnal lecsekkolhatnám.
Körbepasztázom a helyiséget, legalább annyira egyedül vagyok, mint a kisujjam – sőt, még magányosabb is, hisz nem egy, hanem két egész kisujjal is rendelkezem.
Mint, aki az imént összecsinálta magát, úgy lépkedek a pult felé – de csak azért, mert így nem mozog a zavaró tényező, és nem kellemetlen - hogy rejtekébe megbújva nyugodt lélekkel ellenőrizhessem, a hátsó kertem melyik rózsa tüskéje szúr épp, és ami ennél is fontosabb, anélkül, hogy seggtúrónak titulálnának.
Amint megvan, fel is állok, hogy a világosban jobban szemléltessem a kis rohadékot, azonban zavarba ejtő hangnak leszek fültanúja, aztán majdnem szemtanúja is, és noha biztos, hogy utólag sem fogom tudni megindokolni, miért, de a kezemben lévő bármit is az előttem álló pohárba dobom.
Azon nyomban lebukok újból, mintha ez bármi alatt is felmentesítene. Mármint… könyörgöm! Ha észrevette, hogy „megmérgezem” más italát, isten kegyessége sem fog megmenteni, nemhogy egy bárpult.
„Baszki, tuti, látta! És mi van, ha azt hiszi, meg akarom mérgezni?”
Jajgatását hallgatva olyan kérdések is megfordulnak a fejemben, hogy vajon ilyenkor illik segíteni? Vagy legalább úgy tenni, mintha együtt éreznék? És mi van, ha beleiszik a löttybe is a torkába áll a valami? Akkor hivatalosan is gyilkossá tesz.
És mintha isten is úgy akarná, elveszi a poharat a helyéről. Hangtalanul artikulálva szitkozódom egyet, majd úgy döntök, kezembe veszem a dolgokat. Mintha ez bármikor is bevált volna…
- Helló! – állok fel, és cseppet megkönnyebbülök, amikor meglátom Janie-t. – Az isten szerelmére! – úgy látszik, anyám szövege rám ragadt, de azért remélem, nem azon az úton haladok, aminek a végében az ő szerepe vár nyereményképpen. Sosem lennék az anyám. Már csak azért sem, mert magamat kéne felnevelnem, és hát biztos vagyok benne, hogy előbb lennék képes falloszt növeszteni odalent, mint megjavítani azt, akinek születtem. – Tedd le azt a poharat! – figyelmeztetem úgy, mintha robbanószert tartana, miközben tekintetem íriszei és a kezében lévő tárgy között cikázik.

Mikor megpattantam otthonról – mikor is? két hete? másfél? – az volt az elképzelésem, hogy majd akkor jól helyre rázódik egy-kettőre az életem. A reménytelen folyóváros unalmas boltieladó és alkalmi takarítónő állásai helyett majd itt akad nekem valami… hát, nem is tudom. Bármi olyan, amitől egy kicsit is motivált leszek reggel elhagyni az ágyam. És tudom, a kicsinek is örülni kell meg minden, de amikor a haverom adott egy fülest, hogy tud nekem egy melót a MoMA-ban (tehát a Museum of Modern Arts-ban, tehát New York legkirályabb múzeumában, tehát a helyen, ahol VAN KIBASZOTT GOGH festményei lógnak a falakon meg Picasso meg akit akarsz), akkor nem egészen arra gondoltam, hogy majd a látogatók szaros kávéját fogom főzögetni és gyerekeknek cukrot eladni.
És akkor még le is basztak a munkamorálomért, vagyis annak totális hiányáért.
És akkor még görcsölök is, pedig legalább másfél hetem van még addig, hogy megjöjjön.
És akkor arról még nem is beszéltem, hogy mennyire-mennyire leszívja az embert, ha annyit kell tömegközlekedjen az – úgynevezett – otthona és a – még inkább úgy nevezett – munkahelye között, mint amennyit én tettem.
És akkor arról végképp nem beszéltem, hogy ma még egyáltalán nem hívott vagy spammelt tele Messenger-ben Albert, hogy hol a picsában vagyok és azonnal toljam haza a képemet, mielőtt Martin észreveszi, hogy leléptem. (Kérdés: mennyire lehet bebaszva az a vén fasz, ha másfél-két hét után se tűnik fel neki, hogy az egyszem, de hasznavehetetlen lánya otthagyta a családi fészek lágy és kellemes melegét?)
És akkor ezek után eljutunk oda, ahol most vagyunk. A nyöszörgéshez. Tulajdonképpen sírni akartam, épp csak az gátolt meg benne, hogy egy részem még mindig azt latolgatta, hogy vajon tényleg ez az a pont-e, mikor neki kell állni pityeregni (vagy nem sokkal ezelőtt volt-e már), de végül az egész ihletettség elszállt, ahogy meghallottam Ky hangját. Ó a faszom, ez eddig is itt volt?
- Én, öhm… nem tudtam, hogy a tiéd. – pislogtam rá megtermett koktélparadicsom nagyságú szemekkel, aztán óvatos mozdulatokkal visszaraktam a pultra a poharat. – Csak borogatásnak akartam, mert… hát, hidegnek tűnt. – Egyébként szeretem azt hinni magamról, hogy izgalmas ember vagyok és mindig izgalmas dolgokat mondok. – Vagy, izé, talán valami hidegebb kell. Van nekünk jegünk? – Néztem rá, majd hirtelen ötlettől vezérelve hozzá tettem. – És mellé egy kis vodkánk?