A történetem nem a legboldogabb, de nem is a legrosszabb. Van, akinek sokkal rosszabb a helyzete. Igazából még akár hálás is lehetnék, hogy velem „csak” ez történt meg. Igazából mondhatnám, hogy ez kevés ár ahhoz, amiket kaptam az élettől, hiszen sikeres orvos vagyok, pontosabban ortopéd sebész... Nah igen ilyenkor szoktak jönni a meglepett tekintetek. Egy ilyen pici nő, mint ortopéd sebész?... Nos csak annyit tudok erre mondani, hogy kicsi a bors, de erős.
Elértem azt, amit el szerettem volna érni… Kivéve egy dolgot. Mindig is szerettem volna egy családot. Gyerekeket, egy boldog férjet, esetleg kutyát, macskát.  Ez az egy nem adatott meg nekem és nem is tudom, hogy megfog e.
Gazdag családból származom, amit nem mindig tudtam értékelni. Sőt diákkoromban néha még szégyelltem is az egészet. Még baba koromban költöztünk Amerikába. Apámat előre léptették, így költöznünk kellett. Azóta egyszer voltam Norvégiában. Gyönyörű egy hely, de mindig is Amerika volt az otthonom.

Természetesen magán suliba jártam, ahova csakis a gazdagok kölykei járhattak…. Sokat követeltek a szüleim, amit nem is bánok annyira. Láttam olyan osztálytársamat, aki a szüleit talán hetente egyszer látta, de akkor is csak egy köszönés erejéig. Ő nem foglalkozott a tanulással. Ma már egy drogfüggő és ki tudja meddig él még. Hálás vagyok a szüleimnek, főleg apámnak azért, hogy kemény kézzel bánt velem. Suli után én nem mentem el a haverokkal játszani, szórakozni. Én külön órákra jártam… Zongora, ének, lovaglás és minden más.

Játszani nem játszottam. Nem volt igazi gyerekkorom, de mégsem érzem azt, hogy rosszabb lenne az életem e miatt. Persze, ha saját gyerekem lenne nem tennék vele ilyet. Hagynám, hadd élvezze ki a gyerekkort. Játsszon a társaival, rosszalkodjon, összeoszolja magát és miegymás. Hisz a gyerek ettől lesz gyerek nem igaz?

A különórákat nem utáltam, sőt a lovaglást például nagyon is szerettem. Az mindig kikapcsolt. Szerettem az állatok között lenni, vágtázni a „végtelenbe”.
Sokszor kiabáltak velem, mikor megtaláltak engem a konyhában az alkalmazottak társaságában. Mindig kikaptam, hogy egy ilyen előkelő hölgynek nem szabad az alkalmazottakkal barátkoznia. De rajtuk kívül nem volt más társaságom, kivéve egy személyt.

Az igazi jó barátom a nagymamám volt, aki megértett engem, akinek bármiről mesélhettem. Bár ő is szigorban nevelkedett mégse volt olyan kemény, mint a fia. Mondjuk az ő házassága sem volt leányálom. Nem ő választhatott magának férjet, hanem a szülei választották ki neki. Sosem panaszkodott az élete miatt. Mindig azt mondta, hogy boldog volt. Lehet, hogy az elején nem szerette a férjét, de idővel megtanulta tisztelni, szeretni és mondhatni boldog is volt a házasságuk. Nem veszekedtek túl sokat, a gyereknevelésben mondjuk ő volt az engedékenyebb, ami nem tetszett a férjének, de ebből sem volt sosem nagyobb konfliktusuk. Nehezen nézte végig, ahogy a fia karót nyelt férfivá változott, de mind ennek ellenére büszke volt rá.

Sajnos már három éve annak, hogy nem él velünk. Rák vitte el, de ő szerencsére a szerencsésebbek közé került. Nem szenvedett sokat, csendben ment el. Nehéz volt feldolgozni a halálát.

Ő volt az egyetlen, aki arra bíztatott, hogy azt csináljam, amit szeretnék, hogy kövessem az álmaimat és ne hallgassak senkire. Nos így is tettem.

A gimi után szüleim meglepetésére az orvosira jelentkeztem. Az egyetem sokat változtatott az életemen, hisz kollégiumba kerültem, messze a szülői szigortól. Jó nem kell elképzelni azt, hogy teljesen megvadultam. Nem varrattam tele magam tetoválásokkal, nem lettem alkoholista, de tény élveztem a szabadságot. Nem foglalkoztam állandóan a tanulással. Szabadidőmben igen is próbáltam lazítani, valami olyat csinálni, amit eddig még nem tapasztalhattam meg. Ilyen volt például a mozi. Az előtt sose jártam moziba, hisz nem vittek el engem… Emlékszem, hogy mennyire tetszett az egész. Tele zabáltam magam popcornnal, nagyokat röhögtem jó hangosan a filmen a többi nézővel együtt.

Mivel sok barátom nem volt, így az egyetemen nehezen barátkoztam, hisz mondhatni nem tudtam, hogyan is kell, de örömömre a szobatársammal jól kijöttünk és nagyim mellett ő lett a legjobb barátnőm. Sok programot csináltunk együtt és nagyon sokat segítettünk egymásnak a tanulásban is.
Az egyetemen kezdett el udvarolni az első pasi is. Az elején nem vettem a jeleket. Én úgy beszéltem vele, mint egy átlagos emberrel. Néha furcsálltam is a viselkedését, de ekkor jó barátnőm felvilágosított, hogy bejövök neki. Az első randin is átestem, sőt az első csókon is… De nem jutottunk messzire.

Az egyetemen ismertem meg a férjemet is. Olyan igazi romantikus történet volt. Megismerkedtünk, randiztunk, egymásba szerettünk. Aztán természetesen jött a lánykérés, az esküvő… Eleinte úgy tűnt, hogy minden rendben van. Gyerekkel is próbálkoztunk, de nem jött össze. Kiderült, hogy az én méhem igen válogatós. De természetesen nem adtuk fel a dolgot, vagy legalább is azt hittem, hogy nem és, hogy ez nem fog kettőnk közé állni, hisz olyan sok megoldás van és még nem próbáltunk ki mindent. Nah meg, ha a közös gyerek nem jön össze, arra is van megoldás. Persze rossz, hogy nem élhetem át azt, amit egy terhes nő, de tudom, hogy egy örökbe fogadott gyereket is tudnék úgy szeretni, mint egy sajátot.

Egyre kevesebbet kezdett el velem beszélni. Ha meg mégis volt rá ideje a végén mindig a gyerekre terelődött a téma, amitől mindig feszült lett és elviharzott.

Egyik este részegen jött haza, részegen és mérgesen. Nem mondott semmit, csak üvöltözni kezdett velem. Aztán elcsattant egy pofon és elnémult, majd hátat fordított nekem és eltűnt. Azóta teljesen megváltozott, ahogyan a kapcsolatunk is. Alig jár haza…