Scarlett soha nem volt igazán amolyan "öri-barim". Hogy így fogalmazzak... Arra jó volt, hogy hébe hóba beüljünk a Starbucksba kávézni, vagy osztálykiránduláson mellé üljek a buszon, ha máshol már épp nem akadt hely, de soha nem volt köztünk olyan szoros kötelék. Ennek fejében a történtek után az ő elvesztése nem rázott meg annyira, mint más, hozzám jóval közelebb álló személyeké. Valahogy mégse tört felettem pálcát soha. Nem tiltott le egyik közösségi média felületről sem, ugyanúgy szakadatlan kommentel egy-egy új insta posztom alatt. Összességében mondhatjuk azt, hogy hosszútávon egy idegesítő fruska, de legalább nem ítélkezik fölöttem. Vagy csak nem mondja.
Nagyjából két hete kezdtünk el beszélgetni. Dobott egy sablonos üzenetet messengeren amiből lassan egy egész élvezhető beszélgetés kerekedett. Így jutottunk el hát oda, hogy mi legyen a szombat esti program. Legszívesebben otthon maradtam volna bekuckózva a Snoopys pizsimben, hogy vagy ezredjére kibőgjem magam a Szerelmünk lapjain, majd amolyan levezetésként, hangulatjavítónak végig nézzem az összes Bridget Jonest. De Scarlett ajánlata valamiért csábítóbb volt, és bár ritkán fordul elő, hogy igazat adok a húgomnak, de... hát... igaza van. Elég volt a depis baromságokból, itt az ideje visszatérnem az emberek közé. Még ha ez az egész nem kevés frusztrációval jár, és egy cseppet sem szorítja háttérbe a szorongásomat és a pánikbetegségemet. Sőt...
Azt mondta, hogy gondoltak rám, és csak valami nyugis, beülős, beszélgetős helyre megyünk. Ez még talán nekem is belefér. Gondoltam én... Én hülye.
Nem is tudom miért hittem, hogy Scarlették beérik egy kis csacsogással, pár pohár borral amikor szombat este van, és akár az Infernoban is kefélhetnének valami vadidegennel a vécében...
-Biztos nem jössz velünk Lory?!
-Nemmm... én inkább ezt még megiszom és szerintem fogok egy taxit, vagy ubert. - A negyedik pohár rosémat nyalogatom épp. Talán ezt már nem kellett volna kikérnem. Sokat akar a farka, de nem bírja a szarka. Nem. Fordítva...
Egy ideig még győzködnek, hátha meggondolom magam, de annyira sok energiát nem fektetnek bele abba, hogy rám erőltessék az akaratukat, így búcsúzás gyanánt megölelnek, adnak egy-egy puszit, és részegen kacarászva eltűnnek az éjszakában.
Erőt veszek magamon, s mialatt a táskámban kotorászok a telefonom után, lehúzom poharam maradék tartalmát, majd koránt sem stabil lábakon, de fizetés után elindulok a kijárat felé, ami minden lépéssel olyan, mintha egyre távolabb lenne. Egy következő boksznál félre is húzódom, hogy ne tartsam fel a még józannak nevezhető embertársaimat, akik valahogy mind, egytől egyig ugyanúgy néznek ki. Nem igazán tudom kivenni az arcukat, a szemüket, nem vagyok képes megkülönböztetni őket egymástól. Az egész arcukat beterítő groteszk, már-már horrorisztikus vigyorba torkolló grimasz mindenkin ugyanúgy fest. Gúnyolódnak, fennhangon röhögnek.
Botladozva, ingatag lábakon állva kapaszkodom meg a falban, telefonomban használható kontaktok után kutatva. Khaled. Fel kéne hívnom. Az anyámnak nem szólhatok... Egyik kezem remegő ujjaival megnyomkodom orrnyergemet, ettől várva, hogy valamelyest kitisztuljon a kép, de helyette csak minden homályosabbá, zavarossá válik. Valamikor ekkor ejtem el a mobilom, és ütközöm neki valakinek...

Hallom a hangokat, a körülöttem álló, fölém magasodó, görbült hátú lények, emberek(?) hahotázását. Rajtam nevetnek, aránytalanul hosszú, szinte a földet súroló karjaikkal rám mutogatnak, bökdösnek. Mintha csak egy rongybaba lennék, egymás között hajigálnak. Újra és újra és újra. Nem bírok szabadulni. Sikítok, kapálózok, ordítok. De senki sem hallja. Senki sem látja, hogy segítségre van szükségem.
Akárcsak a vakok, a feloldozást ígérő hang irányába kapom a fejem. Lory. Ez vagyok én. De honnan tudja a nevem? Én nem ismerem őt. Ez egészen biztos. A hangja, mely felülemelkedik a megvető ordibálásokon, gúnyos röhögéseken lehet az egyetlen kapaszkodóm, a kiút ebből a lidércnyomásból. Csupán jól meg kell ragadnom és véget érhet ez az egész.
-V...vártál? Mire? - Hebegem zavarodottan. Remegés lesz úrrá egész testemen. Az az igazi csillapíthatatlan, csontig hatoló jeges, borzongató remegés, mint amikor magas lázad van.
-Ha-haza vinnél? Csak sze-sze szeretnék haza me-menniii. - Karjaimat védekezően fonom össze mellkasom előtt, kezeimmel átdörgölve meztelen, libabőrben derengő vállaimat.
-Haza? Persze, hát hogyne! Éppen erre készültem. Hogy haza vigyelek. - Megkönnyebbülten sóhajtok, az engem ócsároló alakok, mintha szappanbuborékok lennének, egyesével kipukkannak. Minél inkább csökken a számuk, úgy csillapodik hangjuk is fejemben.
A felkarom köré fonódó ujjak újabb kételyeket, s megannyi rossz érzést indítanak útjára bennem. Az eddig a biztonságot jelentő kezek most már inkább fenyegetőek, veszélyesek.
Bokáim többször is megbicsaklanak fehér tűsarkú cipőm végett, amiben nehéz tartani az általa diktált iramot.
-Várj már! - Sipákolom rekedten, s miközben a kijárat felé rángat, úgy igyekszem valahogyan lefejteni magamról szorító kezeit, kevesebb, mint több sikerrel.
-A mobilom. Bent maradt a mobilom. Engedj eeeel! - Teli torokból ordítani kezdek vele, minden erőmmel hadba szállok ellene. Rángatom a karom, az egész testem.
-Lory, fejezd már be! Segíteni akarok. Haza foglak vinni. - A kimerültségtől, bódultságtól zihálva szakítom félbe eddigi eszeveszett próbálkozásaimat, segítségkérően pillantva fel rá, engedve, hogy az arcomba hullott tincseimet kisöpörje onnan. Mikor már épp megnyugodnék, hinnék az álnok hazugságának, újabb hang csendül fel. Egy ismerős, kellemetlen emlékeket felidéző hang az.
-Ő nem jó ember! - Lehelem rekedten, s most úgy markolok rá a kézre, melyből eddig szabadulni akartam, mintha az utolsó kapaszkodóm lenne mielőtt a szakadék mélyébe zuhannék. Félve, remegve bújok meg az ismeretlen fiú válla mögött, próbálva felidézni, ki a másik.
-Te perverz vén buzi! - Bömbölésére összerezzenek, és amint eltűnik előlem, mint egyetlen, élő pajzsom, hogy öklét lendítve rávethesse magát a másikra, úgy botladozva, futólépésben én is elindulok valahova. Nem tudom merre, azt se tudom pontosan behatárolni, hogy hol is vagyok. Csak kerüljek minél távolabb ezektől. Hallom, hogy többen utánam kiabálnak, talán valaki még el is indul, de nem foglalkozom vele. Lerúgom cipőimet, hogy gyorsabban tudjak haladni, és egyszerűen csak kirohanok a világból.

Össze vagyok zavarodva. Nem tudom mi, vagy ki mondatja velem, hogy fussak, meneküljek, de vakon bízom ebben az ismeretlen hangban, és amint hátat fordítok eme díszes társaságnak, a következő sarokig van szerencsém hallani dulakodásuk zaját. De bár ezt hallanám csupán...! Ugyanis ahogy egyedül maradok, lassan visszatérnek a gúnyos, kárörvendő kacajok. Olyan érzést keltenek, mintha valahonnan egészen mélyről törnének fel. Minél közelebb érnek, annál hangosabbá válnak. Megtelepszenek a vállaimon, fülembe súgnak, az utcán összegyűlt eltorzult arcú szombat esti tömeg meg egyszerűen csak hüledezve, döbbenten figyeli az őrültnek tűnő ámokfutásomat, ahogy szinte már-már kishíján a vesztembe menekülök. Nem látja senki, hogy mi folyik itt valójában?!
Suttogásaikat csupán egy-egy hangos, visító autóduda szó nyomja el, mikor átrohanok a legközelebbi gyalogosátkelőn. Vagy inkább csak botladozom? Nem is tudom igazán... Mint ahogy azt sem vagyok képes behatárolni, Manhattan melyik részén is vagyok pontosan. Mit mondjak majd így az ubernek? Hogy itt állok a senkiföldjén és vigyen haza? Egyáltalán, hol van a haza? Merre induljak? Mi a címünk?
Aztán a hangok újfent elhalkulnak, már már lecsendesednek. Talán ennyi volt, végre leszálltak rólam? Mintha valaki a nevemet kiabálná. Egyre közelebbről hallom. Ezek a mocskok csak akkor hallgatnak el, ha nem vagyok egyedül. Olyankor mintha kicsit kitisztulna a kép.
Megérzem a szorító ujjakat csuklóm körül, s mintha lelassulna az idő, mintha egy másodpercre kizökkennék az őrületből, úgy parancsolok megálljt sajgó lábaimnak. Hol a cipőm, és a mobilom???
Zaklatottan, zihálva rántom ki karomat a bilincsből, majd megrökönyödve hátrébb hőkölök. Jól látom amit látok?!
-Bíró úr? - Sipítom remegve, rekedt hangon, karjaimat egyrészt védekezően, másrészt némi felmelegedés reményében mellkasom előtt összefűzöm. Hunyorgó szemekkel mérem végig. Ekkor akad meg tekintetem a kezében tartott pár cipőn, s ami még ennél is fontosabb, a mobilomon.
-Az az enyém! - Morranok rá, és mialatt kikapom markából a telefonom, másik kezemmel taszítok is rajta egyet valahol a mellkasa közepén.
-Kell hívnom egy taxit. Vagy ubert. Mindegy! Maga nem fog haza vinni! - Bömbölöm nem kevésbé vádló hangnemben, s amint feloldanám a számzárral védett telefont, két dologra is rádöbbenek. A képernyő pókhálósra tört, a másik pedig, hogy nemesegyszerűséggel elfelejtettem a kódot.
-Mit csináltál vele? - Köpködöm telitorokból. Szemem sarkából érzékelem, hogy többen is a járókelők közül minket bámulnak.
-Kérem a cipőm! Add ide! - Az előbbinél nem kevésbé indulatosan, agresszívan kapom ki a pár cipőt is a kezéből, majd nem foglalkozva azzal, ki néz, ki nem, leülök a padkára, félkézzel a cipőmmel babrálok, másikkal pedig próbálkozom feloldani a mobilom zárját.
-Picsába! - Hosszas, kudarcba fulladt próbálkozássorozat után adom fel végül a dolgot, mind a cipő felvételét, mind pedig a telefonom életre keltését.
-Csak haza akarok menni. - Nyöszörgöm végezetül, s ha időközben helyet foglalt mellettem, akkor a vállának dőlök, ám ha továbbra is csak áll, mint egy fasz, akkor valahol térde tájékán pihentetem meg a fejem.
-Hívsz nekem egy taxit? Ne menj el, jó? Nem akarok egyedül lenni. Akkor visszatérnek... -

A padka és az idő elég hűvös ahhoz, hogy valamelyest kiszakadjak az agyam által kreált szürreális rémképekből, s kicsit jobban átlássam, mi történik velem valójában, hogy ki ez az alak itt mellettem. Emlékszem, hogy már találkoztunk. Pontosabban az egyetemen, ahol történt valami, ami arra ösztönzött, hogy meneküljek előle. De mégis mi volt az??? Olyan, mintha sokkolóval kisütötték volna az agyam. Mintha a közelmúltban történtek egyszerűen csak kitörlődtek volna. Valaki fogta és husss! Lehúzta a rolót anélkül, hogy engedélyt kért volna rá tőlem.
Milyen irónikus, hogy most mégis ő az egyetlen támaszom, aki a segítségemre van és talán vele megtalálhatom a kiutat ebből az őrületből.
Védekezően összerezzenek, mikor zakóját vállamra teríti. Ebben az állapotban még ez a könnyű anyag is ólomsúlyúnak tűnik. Fejemet oldalra fordítom, magamba szívva a kabáton érződő férfi kölni illatát. Kell valami, ami valóságos, ami kézzel fogható és itt tart. Nem akarom, hogy újra elragadjanak.
-Mentő? - Kérdezek vissza bágyadtan, mintha nem érteném miről is beszél pontosan. Szeretnék tiltakozni, megtiltani, hogy kórházba vitessen, ismertetni vele az ezzel kapcsolatos jogaimat, de hirtelen annyira kimerültté válok, hogy csak behunyom a szemeimet, s vállának dőlve várom, jöjjön aminek jönnie kell!
A villódzó színek, rémisztő arcok forgatagába lassan párbeszéd hangjai kúsznak be, s én megkönnyebbülök, hogy a valóság végre ismét visszaveszi a hatalmat az elmém fölött.
-Helló Mallory! Robin vagyok, mentőtiszt. Elkell szállítanunk a kórházba. Beleegyezik? - Mit tehetnék? Kábán bólintok, minden maradék erőmet összeszedve, hogy együttműködjek velük. Engedem, hogy megmérjék a vérnyomásom, megvizsgálják a pupilláimat, behelyezzenek egy branült, amin keresztül máris zubogni kezd az infúzió. Miközben a hordágyra helyeznek, majd azzal együtt betolnak a mentőbe, végig a férfit figyelem. Ha úgy tetszik, megmentette az életem. Ha ő nem jön, valaki más szed össze, aki talán kihasználja a helyzetet. A hullám már lehet rég valahol a Hudson mélyén úszna, és senki még csak nem is tudna róla...
Nem tiltom meg, hogy velünk tartson a kórházba. Az odavezető úton csak kábán bámulok ki a hátsóajtó ablakán, a sziréna vijjogása most kifejezetten megnyugtat, jól esik. Inkább ezt hallgatom...
-Mit fogyasztott Miss Duval? - Érkezik a váratlan, tíz pontos kérdés a tiszt részéről, akinek elfelejtettem a nevét...
-Három, vagy négy pohár rosé bort. - Válaszolom, majd egymáshoz préselem kiszáradt ajkaimat. A férfi valamit elkezd pötyögni a kezében lévő tableten, ami nyilván munkaeszköz lehet, megkönnyítve a dolgukat.
-Minden bizonnyal valaki bedrogozta magát. De ez majd a kórházban kiderül. Biztosan fognak vért venni magától, hogy kiderítsék, mit juttattak be a szervezetébe és milyen dózisban. - Ez az utolsó mondat az, amit még épésszel sikerül felfognom. Ezután ismét nagyon kimerültté, álmossá válok.
Legközelebb már csak arra eszmélek, hogy mozog alattam a hordágy, hogy fázom, újra kikerültem a hidegre. Hallom, hogy többen is kérdések ezereivel támadják le a tisztet. "Volt eszméletvesztése? Emlékszik a történtekre? Felmerül a nemierőszak gyanúja? Mert akkor a hatóságokat is értesíteni kell." És még megannyi kérdés, amikre szeretnék én magam válaszolni, de képtelen vagyok rá.
Az első amire feleszmélek, az a szívem ütemével megegyező monoton csipogás. Második pedig, hogy iszonyúan szomjas vagyok. Borzasztóan! A harmadik pedig... hogy eltűntek a hangok, a grimaszok, a nevetések.
-Kérhetnék egy kis vizet? - Még csukott szemmel nyögöm bele a kórterem levegőjébe, szinte csak suttogva, abban reménykedve, hogy talán van itt valaki, aki majd segíthet. Kezeimmel vakon tapogatózni kezdek az ágy szélénél, mígnem rátalálok a megfelelő gombra, ami a vízszintes helyzetből félig ülővé alakítja az ágyamat. Ekkor találom szembe magam... Mr.Stockton?!
-Bíró úr? - Kérdezem elképedve, kényelmetlenül ficánkolva, hogy valamelyest feljebb tornásszam magam az ágyban.
-Mi történt? Hol a mobilom? Fel kell hívnom az anyámat!  -

Minél inkább igyekszem felidézni az este történéseit, annál jobban hasogat a fejem és képtelen vagyok emlékezni. Mintha valami gát lenne az agyamban.
A plafonon lévő LED bántja a szemem, így jó darabig még miután magamhoz tértem, csak hunyorgok. Talán ennek köszönhető, hogy megvagyok győződve arról, egyedül vagyok a kórteremben... Azét próbálkozom. S lám, sikerrel járok.
De hát mit keres itt? És ami talán még ennél is fontosabb. Mit keresett azon a helyen ahol én is voltam? Biztos csak a véletlen. Talán pont ennek a véletlennek köszönhetem, hogy még életben vagyok. Hátborzongató belegondolni.
-Köszönöm! - Suttogom erőtlenül, egy kissé még mindig kábán, majd a bögre után nyúlok, melynek fülét csupán a sokadik próbálkozásra sikerül megragadnom. Az első korty irritálja kiszáradt nyálkahártyámat, köhintek is néhányat mire újra képes vagyok megszívni a szívószálat. Ezt követően azonban már szinte majdnem egy húzásra felhörpintem a pohár tartalmát.
Figyelmesen hallgatom mondandóját, egészen megdöbbenek, szinte megrökönyödöm, mikor felveti a tegeződés lehetőségét. Egy rövid időre elmélázok vonásain, próbálok az arcán megjelenő mosoly mögé látni, de most nem érzek benne, rajta aljas, mocskos hátsószándékot. Lehet, hogy egyszerűen csak megkönnyebbült, hogy életben vagyok? Nem kell az miatt aggódnia, hogy a nevét majd mindenféle szennylapok szóbahozzák egy gyilkossággal, ezzel veszélybe sodorva a karrierjét?
-Nem is tudom... Elég nagy kiváltságnak hangzik. - Próbálom viccesre venni a figurát, de a hangom, a mosolyom még mindig nem a régi.
A továbbiakban összeráncolt homlokkal igyekszem feldolgozni a hallottakat. Csak bámulom az ölembe ejtett kezeimet, melyek ez idő alatt feszülten piszkálják egymást.
-Vicces. Mindig azt hittem, hogy ez velem soha nem történhet meg. Ha ott kell hagynom valahol az italomat, mindig megkérem azt, aki éppen velem van, hogy figyeljen rá, vagy ráteszek egy poháralátétet. Ha valami szörnyűséget hallunk, mindig azt gondoljuk, hogy velünk ez nem történhet meg. Aztán az élet egyszer csak istenesen pofán vág. - Keserű félmosolyba görbülnek ajkaim, s gyanakvóan figyelem ahogyan a kabátjához sétál. A mobilom láttán felcsillannak szemeim, lábam türelmetlenül dobog a takaró alatt, várva, hogy ideadja ami az enyém. Mint anya újszülött gyermekéért, akit életében először tarthat végre a karjaiban, úgy nyúlok a felém tartott készülékért, ám amint meglátom milyen állapotban van, elszörnyedek. Majdnem teljesen tropa. A kijelzője biztosan. A pókhálósra tört képernyőn már nem segít az ima...
-Baszkiii! - Sziszegem nem kicsit idegesen, csak úgy magamnak, majd nyomogatni kezdem azt a vajmi kevés gombot, ami található rajta, de a telefon látszólag csütörtököt mondott. Lehet csak lemerült. REMÉLEM, hogy csak lemerült!
Összeszorított szemekkel megnyomkodom orrnyergemet, ettől remélve, hogy talán csillapodik valamennyit a fejfájásom.
-Nem is tudom mit mondhatnék... - Kezdek bele nem kicsit zavarodottan, miközben arcának vonásait fürkészem. Őszintének tűnik. Most nagyon is.
-Hálás vagyok önne...magának. Nehéz lesz megszoknom. Szóval, hogy gondoskodtál rólam, mentőt hívtál és nem hagytad, hogy lelépjek valami idegen sráccal. - Ismét ölembe ejtett, egymást piszkálgató kezeimet fürkészem. Zavarban vagyok, ugyanakkor mérhetetlen szégyent is érzek. Hiszen fogalmam sincs, hogy ameddig a szer hatása alatt voltam, mit beszéltem, vagy éppen milyen gátlástalan dolgokat művelhettem. Csak remélni tudom, hogy semmit. Itt most én vagyok az áldozat.
-Nem, maradj nyugodtan! Azt hiszem most nagyon is jól esik, hogy van itt valaki, és nem kell egyedül lennem a gondolataimmal. Ugye nem... történt az este folyamán semmi, mondjuk... semmi botrányos, vagy hasonlók? - Pillantok fel rá, aggódva ráncolva homlokom, körmömmel a ripityára, szinte már csaknem szilánkosra tört képernyőt vakarászva idegességemben.
-Nagyon sajnálom, hogy elrontottam az estéjét. Estédet... - Sajnálkozom őszintén. Azon információ hallatára, miszerint a szüleim már úton vannak, kellemetlen érzés fog el, még a hideg is kiráz, ahogy beleborzongok a gondolatba, mekkora patáriát fognak csapni. Hogy milyen profin előadják majd az aggódó, pedáns szülőket...
-Te jó ég! Már csak ők hiányoznak ide! - Forgatom körbe szemeimet, ám mielőtt újra megszólalhatnék, egy nem kicsit zabos ápoló ront be a kórterembe.
-Az én hibám! Azt hiszem túl sokat kérdezősködtem. - Nem tudom miért, de úgy érzem, ki kell mentenem őt a szorult helyzetből. Ennyivel talán tartozom neki.
-Kifáradna kicsit kérem, Mr.Stockton? - Látszólag behúzta az ápolónő a kéziféket, szóval képzeletben büszkén vállon is veregetem magam. Egy visszafogott félmosollyal nézek Jensenre, s amint elhagyja a kórtermet, a nővér kapkodva -úgy tűnik nagyon sietős neki-, vizsgálgatni kezd. Vérnyomást, pulzust, véroxigén szintet mér.
-Szerencsére nem túl nagy mennyiségben, de GHB-t találtunk a szervezetében. Ami egyfajta...
-Tudom, hogy mi az a GHB! - A kelleténél kicsit több indulattal szakítom őt félbe.
-Elnézést! Igazságügyi orvostant hallgatok a Columbián. Szóval, tisztában vagyok nagyjából a randi drogokkal. - Mentem ki magam. A továbbiakban csak arról ejtünk néhány szót, hogy minden értékemet leltárba vették, és amikor hazaengednek, visszakapom őket. Nem kell bent maradnom megfigyelésre, gyorsan ürül a szervezetemből a drog, így amint megérkeznek a szüleim, kapom is a zárót. A fejfájásomra nem kaphatok gyógyszert, meg kell várni, hogy a szer teljesen kiürüljön belőlem. Ezt követően még elhadar néhány biztató, sablonos szót, majd helyet cserélnek Jensennel. Hirtelen nagyon kínosan kezdem érezni magam.
-Úgy érzem magam mintha másnapos lennék. A legrosszabb, hogy nem kaphatok fájdalomcsillapítót, pedig a fejem gyógyszerért kiált. Na mindegy, túlélem. A folyosón még nem láttál két aggódó, idegesítően jajveszékelő szülőt, akik látszólag utálják egymást, de most a nézők kedvéért eljátsszák a harmonikus, szeretetben élő házaspárt? Ha igen, akkor azok az én szüleim. -

Elgondolkodok azon amit mond. Már amennyire képes vagyok gondolkodni ezzel a kába fejjel.
Hogy megtette volna más is... Hát, nem tudom. Elég sok rémtörténetet hallottam már olyan lányokról akiket tudtukon kívül bedrogoztak valami olcsó, suttyókkal teli szórakozóhelyen, a sztorinak meg persze aztán elég csúnya végkimenetele lett, had ne részletezzem. Szóval ismerve a mai, huszonegyedik századi társadalmat, legfőképp az én korosztályomba tartozó srácokat, biztos vagyok benne, hogy más nem tette volna meg. Vagyis, valamit biztosan megtett volna, de amire gondolok az rohadtul messze áll a segítségnyújtástól. Úgyhogy most életem végéig hálásnak kell lennem Jensennek a mai manőveréért, és valahol persze a sorsnak is, hogy ugyanazon helyre sodort bennünket.
Gyanakvóan ugranak össze szemöldökeim miközben arról beszél, mennyire unalmasak szoktak lenni ezek a céges összeröffenések.
-Kicsit azért most összezavarsz... Hiszen mi még csak kollégák sem vagyunk, szóval, közöttünk sincs semmiféle... kötődés. Már ha érted. - Rá mutatok, majd magamra, végül zavaromban, zavarodottságomban fel is nevetek amitől úgy érzem, mintha egy éles kést forgatnának a fejemben.
-Szhíjjj... áh, ezt nem hiszem el basszus! - Szitkozódom szinte csak magamban, alig érthetően, artikulálatlanul, közben automatikusan a halántékomhoz kapok. Amint a szúró, hasogató érzés csillapodik, úgy ismét a párnának vetem a fejem.
-Van okom arra, hogy nagyon is érdekeljen, hogy mit mondanak, mit gondolnak rólam mások. Főleg mióta elkezdtem az egyetemet. Azt hiszem túlságosan is maximalista vagyok. - Sóhajtva piszkálgatni kezdek egy kiálló szálat a takarómon. Pedig az igazság némi túlbuzgóságnál sokkal több! De túl bonyolult, és hosszú lenne most ebbe belemenni. Azt hiszem nem is igazán állok rá készen, hogy beszéljek neki róla, mint ahogy arra sem, hogy egy újabb fővel bővüljön az ítélkezők tábora. Mindig ez van, az új emberek az életemben állandóan ezt csinálják. Úgy tesznek, mint akik megértenek, megölelnek, és hazug módon a fülembe súgják "én nem ítéllek el", közben pedig szinte viszket a tenyerük, hogy valami szaftos hazugságot postoljanak rólam névtelenül a Redditre. Tanultam a hibáimból, a múlt az a múlt, és akik a jövőben belépnének az életembe, semmit nem fognak tudni róla... Így lesz a legjobb mindenkinek.
Az ápolónővel eltöltött néhány perc feleannyira sem volt kellemes, mint a könnyed beszélgetésem Jensennel, így valósággal megkönnyebbülök amikor ismét váltják egymást.
Bár nem ismerem őt, talán amiket eddig mondott mind csak hazugság, de mégis ki vagyok én, hogy elítéljem miatta? Egy visszafogott mosollyal figyelem ahogyan az ágyam mellé ül.
-Az igazság az, hogy a szüleimnek már réges régen el kellett volna válniuk. Úgy tizennyolc évvel ezelőtt. Mielőtt még a húgom megszülethetett volna. Tudom, szörnyen hangzik. - Sóhajtok fel gondterhelten. Sűrűn hangoztatom ezt a nézőpontomat, általában lelkiismeret furdalásom is van miatta, hiszen Josie az egyetlen, igazi támaszom a családban, de ha anyáék nem kezdenek el anno párterápiára járni -aminek a következménye a húgom lett-, akkor már rég elválhattak volna. A családunk számára, és nekik is ez lett volna a lehető legjobb.
-Megbocsájtok. Én is korán fekvő típus vagyok inkább. Főleg mióta elkezdődött az egyetem. - Együttérzően rámosolygok. Általában nincs ínyemre az automatás kávé, de bármilyen silány az íze, most még azért is képes lennék embert ölni.
-Akkor ezt a kávét most had álljam én! Ez a minimum azok után, hogy nem hagytál ott. Volt nálam némi apró, azt nem vették leltárba a nővérek. - Bökök fejemmel az éjjeliszekrény felé, ahol fehér borítékba helyezve sorakozik némi apró pénz. Ezzel már nyomom is meg a nővérhívót. Az előbbinél egy jóval kedvesebb ápolónő siet be a kórterembe. Megkérem, hogy kösse le az infúziót.
-Bíró úr, segítene felállítani Malloryt? Csak hagyja, hogy belekaroljon a karjába. Két oldalról azért biztonságosabb. - Fordul Jensen felé, én pedig már alig várom, hogy végre felkeljek erről a kényelmetlen matracról. A nővér segítségével először csak óvatosan kiülök az ágy szélére, s amint elég stabilnak, biztosnak érzem magam, belebújok a kórházi kölcsön papucsba, s ahogy ő is tanácsolta, belekapaszkodom kettejükbe, hogy könnyebb legyen lábra állni. Mindeközben nem bírom figyelmen kívül hagyni, mennyire ismerős Jensen kölnijének az illata...
-Innen már menni fog, köszönöm! - Szólok az ápolónőnek, aki tüstént el is hagyja a kórtermet.
-A bíróságon biztos jobb automatákat üzemeltetnek, mint egy kórházban. Sajnos a büféig nem vagyok benne biztos, hogy képes lennék elmenni, és jobb, ha a közelben maradok, mert ha apám nem talál a kórteremben, máris mozgósítja az egész csapatát a rendőrségről. - Unottan, némiképp bosszankodva megforgatom szemeimet. Az első, önálló lépések még kissé bizonytalanok, de miután elérek az ajtóhoz, máris újra a réginek érzem magam. Csak valamivel gyengébb, lassabb és kiszolgáltatottabb vagyok. Meg is szédülök egy kicsit, mikor a folyosót megvilágító neonáradat egyenesen megvakít.
-Nem haragszol, ha egy kicsit még mankónak használlak? - Kérdem tőle vonakodva. Egyáltalán nincs kedvemre ez az új állapot, de szeretnék két lábon eljutni a folyosó másik végében lévő automatához, különben lemondhatok róla, hogy még ma este hazaengednek.
-Igazán nem szükséges megvárnod, hogy megérkezzenek a szüleim. Biztos téged is vár otthon valaki. Nem kell engem pesztrálnod. Megleszek. - Ajánlom fel neki a hazamenetel lehetőségét, bár szavaim igen csak ellentmondanak azzal, ahogy jelenleg is a karjába kapaszkodom, hogy stabil maradhassak. Lassan de biztosan azért elérünk az automatához. Úgy érzem, mint aki lefutott egy félmaratont. Meddig leszek még ilyen puhány?!
-Oooké, lássuk a felhozatalt. Málnás forrócsoki. Váo, ennyire extra dolgokat nem szoktak betenni egy kávé automata kínálatába. Biztos nem egy Starbucks különlegesség, de én erre szavazok. Te mit kérsz? - Fordulok felé.

Azt azért nem mondanám, hogy újult erőre kaptam, és máris pillekönnyedén szárnyalok a pocsék felhozatallal kínáló kávé automatához, de határozottan jobb a helyzet, mint mondjuk néhány órával ezelőtt.  Tanultam a hibámból. Azt hiszem mégse kellene annyira erőltetni ezt az egész éljünk szociális életet sztorit. Most se lett jó vége. És legutóbb se, amikor Jóbarátok helyett megtaláltam azt a bizonyos weboldalt...
Mivel tudom, hogy azon múlik a hazajutásom, mennyire vagyok képes visszanyerni az önállóságomat, úgy igyekszem segítség nélkül közlekedni, a folyosón mégis úgy érzem, némi segítségre van szükségem. Mázlim van, hogy Jensen ennyire figyelmes és engedi, hogy belé karoljak. Hazudnék, ha azt mondanám, egy cseppet sem kényelmetlen az egész helyzet, habár azok után amit látott abban a bárban, később pedig az utcán, ahogyan gondolkodás nélkül csörtetek cipő nélkül, akárcsak egy űzött vad. Nos, innen már csak jobb jöhet!
Gondolom én, ám amint megérzem a forrócsoki első ízét a számba, rá kell jöjjek, hogy na EZ AZ, aminél már csak jobb lehet!
Nem épp gusztusos módon tartogatom néhány másodpercig a számban, ezzel felpuffasztva az arcomat, bocsánat kérően nézve Jensen felé a következő tettem végett, ugyanis képtelen vagyok lenyelni ezt a borzadályt, így az visszakerül a poharába, majd a mellettünk lévő szemetesben végzi. Újfent émelyegni kezd a gyomrom, mintha csak repetára éhezne a néhány órával ezelőtti rosszullétekből.
Szerencsére a fehér macska említése gyorsan feledteti velem a pocsék forrócsokit. Egy apró, visszafogott mosolyt villantok a fehér szőrmók említése hallatán, aztán ennek a mosolynak a helyét lassan átveszi valami más, némi érdeklődés, amint a feleségéről is említést tesz.
-Mrs.Stockton a férjéhez hasonlóan igazán elfoglalt, ismert ember lehet. Arra pedig ne vegyél mérget, hogy a macskád nem érdeklődne hogyléted felől. Tudtad, hogy a macskák, kutyák képesek megenni a gazdájukat, ha az meghalt és több órán keresztül egy légtérben maradnak a hullával? Ez amolyan ragadozó ösztön, amit még a vadonból hoznak magukkal. Azt hiszem. - Legalábbis valami hasonló dokut láttam egyik éjjel a nationalon, amikor nem voltam képes elaludni a fejemben háborgó gondolatoktól. Már megint...
-Szóval én a te helyedben vigyáznék azzal a macskával. - Cukkolom még egy kicsit, hátha megmosolyogtatja fergeteges humorom, ami lássuk be, mindig is gyenge, rogyadozó lábakon állt és nem mondhatnám azt, hogy mostanra kiforrta magát annyira, hogy Stand up estéket tartsak. Az nem az én műfajom. Még mindig túl kimért vagyok. Különben sem szeretek szerepelni...
Szorosan egymáshoz préselem ajkaimat amint szemet szúr mennyire hősiesen küzd a kávéjával, mely legalább annyira förtelmes lehet -arckifejezéséből ítélve, még rosszabb is-, mint amilyennek a forrócsokim bizonyult. Bármennyire is küzdök ellene, nem bírok tovább megálljt parancsolni, s harsányan felnevetek egy pillanatra, ami után máris bocsánat kérően rebegtetem rá pilláimat.
-Bocsi, ne haragudj! Én is hasonló képet vághattam. - Szabadkozom, ám az arcomra kiülő szórakozott mosoly továbbra is ellentmond iménti esdekléseimnek.
Egyetértek vele, miszerint jobb lenne, ha inkább leülnék, s lévén mivel szófogadó lány hírében állok, le is teszem magam a mellettünk lévő, gyanítom, hogy a látogatók részére fenntartott padra. Úgy érzem, mintha minden erő visszatért volna a lábaimba. Görcsbe rándul a gyomrom ahogy visszakanyarodik egy olyan témához, amiről azt hittem többé nem kerül majd terítékre kettőnk között. Nem nézek rá, meredten bámulom csupán az ölemben egymást matató kezeimet, ahol körmömet kapirgálom. Akkor teszem ezt amikor ideges vagyok, vagy kényelmetlenül érzem magam. Beismerően sóhajtok mielőtt bármit is mondanék.
-Igazad van. Talán idővel tényleg mindenki szépen lassan elfelejti az egészet, talán tényleg jön egyszer egy szerencsétlen lány, aki ugyanúgy pórul jár, mint én, s mégis, ha arra gondolok, hogy a történtek életem végéig kísérteni fognak, legszívesebben lemarnám a létező összes bőrt a képemről. - Néha könnyebb megbirkózni az idegen emberek ítélkező pillantásaival, mint a saját lelkiismeretemmel, ami talán soha nem lesz képes megbocsájtani, hogy ekkora szarba kevertem.
Először fel se fogom igazán amit mond. Csak ülök, bámulom a kezeimet, úgy érzem magam, mintha egy rémálomba csöppentem volna. Fejemben szüntelen visszhangozni kezd az a bizonyos becenév az ő hangján. Zavarodottan pislogok magam elé, azt remélve, hogy a következő percben már otthon leszek az ágyamban, zihálva riadva fel ebből a lidércnyomásból. De nem ébredek fel, nem érzem azt a megkönnyebbülést, amit egy-egy rémálom után szoktam. Ez itt és most a kőkemény, rideg valóság és engem nagyon átdobtak azon a bizonyos palánkon.
-Mit mondtál?! - Bár hangom megremeg a bennem gyúlt feszültségtől, mégis vádlóan, már-már számon kérően szólók.
-Ki vagy te?! - Haragosan, mégis félelemmel nézem fel szemeibe. Mintha kezdene kitisztulni a kép. Eszembe jut az egyetem, az igen csak félreértelmezett ajánlata, majd az sms, ami furcsamód azután érkezett néhány röpke másodperccel, hogy ő kissé lemaradva mögöttem, visszatette a telefonját a zsebébe.
-Te vagy Dominus? - Félve teszem fel a kérdést, pedig szinte már magamtól is tudom rá a választ.
-Hogy tehetted? Miért tetted? Kihasználtál! - Kétségbeesetten keresem a miértekre a választ, vádaskodóan dobálózok a szavakkal, kezeim mindeközben görcsösen szorítják a pad ülőfelületét valahol térdhajlataim tájékán, hogy erőt gyűjthessek a feltápászkodáshoz. Ekkor pillantom meg könnyekbe fulladt szemeim sarkából sietős léptű szüleimet. Még soha nem örültem ennyire a jelenlétüknek! Látszólag mind a ketten megkönnyebbültek, pedig én feldúltabb vagyok, mint valaha. Apa hálálkodva megmentőm felé nyújtja a kezét, kifejezve ezzel köszönetét, anyám ez idő alatt aggódva guggol le elém, görcsös kezeimet igyekezve lefejteni a padról. Látom, hogy mozog a szája, hogy apám mond valamit Jensennek és a tőle jól megszokott nagy gesztikulációkkal rátesz még egy lapáttal a mondandójára, de én csak az éktelen sípolást hallom a fülemben. Érzem ahogyan anya felhúz a padról. Meg kell kapaszkodnom a vállaiban, hogy ne rogyjak össze. Segítőkészen átkarolja a derekam, s mialatt a kórterem felé vesszük az irányt, szinte folyamatosan hátra bámulok Jensenre a vállam felett. Hát te vagy az! Mindig is te voltál!