Egyre idegesebb leszek a kérdésektől. Mindig jön egy újabb, olyan mintha ennek soha nem lenne vége. Megválaszolom és már jön is a következő. Nem tudom miért lep meg a dolog, elvégre ha jól sejtem ez lenne a dolga vagy mifene. Mégis olyan pontokra érkezünk el, amiket nem tudom hogyan kellene kezelnem. Beszélni róluk pedig gyengeségnek számít. Amit én, mint anya és egyben nyomozó, aligha engedhetek meg magamnak. Aztán mégis arra gondolok, hogy ezért vagyok itt. Segítségre van szükségem, rá van szükségem, és tovább megyek. - Kipróbáltam mindent amit az internet ajánl. - Mert hova máshova is fordulnék, ha nem az internethez és annak névtelen orvospalántáihoz, akiknek a legnagyobb bajuk, hogy kinek pofázzanak be előbb a számítógépük mögé bújva. - Mi van akkor, ha azt feltételezem... csak feltételezem, hogy fenyegetés érte a családomat? - És bár nem mondom ki, mégis egyértelmű az egyértelmű. Nem érzem úgy, hogy ki tudnék bújni a válaszadás alól. Tudnia kell, hogy nem őrültem meg... Vagy ha mégis, akkor annak oka is van. A családomat félteni egy normális, emberi dolog. Főleg akkor, ha fenyegetés is ért. Ilyen esetben normális ha félek. Ugye? - Nyugodtnak induló estémet? - Alig láthatóan vonom meg a szemöldököm. Ha lenne gyereke, tudná, hogy olyan nincs. - Mármint azt amelyikben a lányom a maciját keresi őrült módjára, vagy azt amelyikben a vacsora miatt hisztizik? Vagy esetleg azt amelyikben a fejemhez vágja, hogy utál mert nincs pénzem kifizetni a hülye iskolakirándulást és emiatt otthon ülhet? Nem tudom melyikre céloz... - Mondom igencsak szarkasztikusan, ám nem tudok egyetlen nyugodt estére sem gondolni. Olyanra amelyikben nem zsong a fejem a teendőktől. Aztán eszembe jut, hogy volt egy nyugodt éjszakám, amelyiken aztán az asztal alá ittam magam. Ezt talán nem említem meg a dokinak.
- Nem, itt most csak... én vagyok. - Jól megnyomom az "én" szócskát, ezzel is éreztetve vele, hogy igyekszem magamat adni és megnyílni, még ha nem is egyszerű. Még annak ellenére sem, hogy tudom, mindez közöttünk marad. Legalábbis merem remélni, hogy úgy lesz. Azt meg főleg, hogy nem fogja őt is fenyegetések érni emiatt. Mondjuk nem híresztelem, hogy dilidokihoz járok. Csak azok jöhetnek erre rá akik khm... követnek. - Nem olyan egyszerű ezt elfogadni. Ha elfogadom, egy láncreakció indulhat ki belőle. Akkor mindet el kell majd fogadnom és a végén értelme sem lesz annak amit csinálok. Vagy próbálok csinálni. - Inkább próbálok. Merthogy ugyebár mostanában valószínűleg többet ártok a társadalomnak, mint segítek. A kérdése elgondolkoztat, még egy hatásszünetet is tartok, amelyikben megpróbálom végigvenni, hogy miért is nem szüneteltetem a karrierem. Valóban okos döntés lenne, de aztán hamar rájövök arra is, hogy miért nem lenne okos. - Nem igazán van rá lehetőségem, több okból is. Az első és talán legnyomósabb, mert egyenlőre szolgálati lakásban élek. Nem lenne hová mennünk. - Vallom be bűnbánóan, mintha ez olyan nagy szörnyűség is lenne. Pedig nem az, csak élek a lehetőségeimmel amik a munkámból adódhatnak. A második ok, hogy a munkám az oka annak, amiért még szükségük van rám... Ha már nem leszek nyomozó, esélyesen szükségük sem lesz többet rám. Ami talán így jól hangzik, de mindenki tudja mit jelent ez a rossz emberek világában.
- Meghalni annyival könnyebb lenne... - Mondom csak halkan, olyasfajta vágyakozással a hangomban, amit valamilyen szinten remélek, hogy nem hall meg. De legalább nem harap rá és hagyja elúszni. Hallom amit mond és értem, mégis nehezemre esik elfogadni. - A világ nem igazságos... - Teszem még hozzá, nem tudom mi mást válaszolhatnék erre. Nem akarom csak még jobban azt erősíteni benne, hogy átkozottul nincs kedvem már élni. Jayda. A nevem hallatára felnézek rá. Hatással van rám. Mindenképpen elindított bennem valamit. A nevemet a szájából hallani ijesztő, de mégis megnyugtató. Már majdnem elhiszem, hogy valóban törődik velem. - Már hogy tudna így némán megérteni? - Értetlenül nézek rá, pedig talán tudom miről beszél. Legalábbis sejtem. A testbeszéd néha többet árul el, mint valódi szavak. Nyomozóként nekem is meg kell, hogy legyenek a módszereim, bár azt nem tudhatom, hogy ő mire gondol pontosan. Ugyanakkor diagnózist aligha állíthat fel némaságból.
Aztán elhagyja a szobát, igyekszem ezt a pár percet kihaszánli és gondolatban jól megrázni magam. Nem tudom, hogy miként kellene kezelnem őt, vagy magamat, vagy egyáltalán bármit körülöttem. Kényelmetlenül érzem magam, bár már csak feleannyira, mint mikor megérkeztem. Ennek ellenére még mindig ideges pillantással nézek fel rá mikor vissza érkezik és helyet foglal velem szemben. - Mi van ha örökre szükségem lenne segítségre? - Ez a kérdés sokat elárul abban, hogy mennyire nem bízok saját magamban és a saját magam gyógyulásában. Ténylegesen úgy érzem, hogy nekem már soha nem lesz normális életem. Arról nem is beszélve, hogy még ha akarnék sem tudnék életem végéig dilidokit fizetni. - Mert nyilvánvalóan erre nekem nem telik... - Mondom ezt úgy, mintha nem is érdekelne a dolog, még a vállamat is megrántom, hogy mégtöbb nemtörődömség sugározzon belőlem. Ugyanakkor nagyon is érdekelne. De valamivel ellensúlyoznom kell a tehetetlenségem. - A lehetőségeim eléggé le vannak limitálva. - Teszem hozzá. - Szóval igazából mindegy mit válaszol vagy mit mond. Ha nincs valami csodaszer, nem túl jók a kilátásaim. - Mondom egy keserű mosollyal megfűszerezve. Ez a valóság. A magamfajtáknak aligha lennének esélyei bármire is.
Even if you can’t see any reason to keep on going, then it doesn’t mean that there aren’t any. It just means that in that moment, your depression is telling you even more lies than usual.
Do yourself a huge favor, and run as fast as you can from people who are running from their healing. Behaviors never lie. People who deny themselves in the mirror, will deny your reality and cause you your sanity.
A süvítő sóhajban egyszerre jut kifejezésre egy az aggodalom frusztrációja és egy elnéző hallgató türelme. Érdekes, mennyire igyekszem elzárkózni a mindennapokban mások által normálisnak gondolt társalgásoktól, közben észre sem veszem, hogy ez lett a hivatásom... Nézem őt, hallgatom, modellezem a gondolatait egy számára láthatatlan teremben. Összekötöm az elmondott érzéseket, a nonverbálisan felém lekommunikált jelzéseivel és egy képet alkotok róla, amit célirányosan próbálok megoldandó egyenletként látni. Ahogy nyílik, úgy kaszálja el a már megoldott részleteket... - Próbálkozott homeopátiás szerekkel? Fehérzaj esetleg és társai? - a legmeglepőbb, hogy én teszem fel ezeket a kérdéseket. Mielőtt tovább boncolgatnánk azt, hogy milyen lehetőségek sorakoznak fel előttünk az alvásminőség javításáért, tisztán kell látnom. - Tehát a félelem tartja ébren - különös, bár a hivatása miatt talán mégsem. Direkt nem gázolhatok bele térddel abba, amin egyelőre még csak pipiskedve járunk - de azért: - Az otthonában nem érzi magát biztonságban, vagy egyáltalán? Szűkíteni tudja azt, mi okozza a nyugtalanságát? - kérdezem, majd további kérdéseket teszek fel: - Álmosnak álmos esténként? Vagy nappal alussza ki magát, ha lehetősége van? Esetleg nem tapasztalta, hogy rendszeresen az ágy másik végében ébred, vagy az keltené, hogy hirtelen rándul a karja, lábai? Elmesélné egy többnyire nyugodtnak induló estéjét? Kérem - fészkelődöm, ha már átadtam a szót. Hallgatni készülök arra, amit megoszt velem. Számomra lényeges, fontos információk arra vonatkozóan, hogyan segíthetnék a problémáján, merre haladhatunk...
Kiszélesedik a mosolyom. - Megfogott - ismerem el. Mutató- és középsőujjam hegyével megbököm állam, végig simítom bőrömön ujjbegyeimet. Kedvemre való, hogy feltette ezt a kérdést, felbátorodhat - jelenti. Aggodalomra inkább az ad okot számomra, hogy innentől bevett rutinná válhat, hogy amikor Jayda szellemileg és fizikailag a végkimerülés szélére táncol, akkor alszik. A két végpont között nem és kávéval akarja majd megakadályozni az elalvását, ami nem szerencsés és felettébb egészségtelen lenne... - Ahogy Önt is kötik bizonyos szabályok betartásához... - lepillantok az ölembe, majd vissza rá -, nekem is meg van kötve a kezem. Kivételes esetekben beszélhetek, de bevallom, nem szokásom és olyankor is vonakodom... - gondolok vissza egy-egy különleges esetre. Attól, mert van szégyellnivalója - úgy sejtem egy ilyen belső érzelem munkálkodik benne - az őszinteség és nyers igazság, ha én mondom, nem fog változtatni azon. - Nem állt szándékomban a lányával beszélgetni, ahogyan mással sem. Itt nem hivatásos személyként van, igaz? - bátorító félmosollyal fürkészem.
Célpont... Értőn bólintok, hiába nem kapok kielégítő választ ezáltal, későbbi percekben sem. Abból kell dolgoznom, amit megoszt velem. Nem tartom magam ostoba embernek; könnyűszerrel megértem, hogy életveszélyes helyzetbe keveredett, ki tudja hányad magával, milyen szinten és ... Lehajtom a fejem egy pillanatra. Nem tartozik a hatáskörömbe, hogy védelmet nyújtsak számára, távol áll tőlem bármiféle fegyveres akcióban részt venni. Nem tartom gyáva embernek sem magamat; a legkegyetlenebb démonokkal kell megküzdenem, ők ugyanis nem láthatóak és egy golyó kevésnek bizonyulna ellenük. Alattomosak és hirtelenek. - Nem hinném, hogy jobban bevált volna a mostani módszere... - elnéző mosollyal pillantok felé, de csak lopva - Mit veszíthet, ha megpróbálja elfogadni azt, amin már egyébként sem tudna változtatni? Hacsak nem épít időgépet, ami ugyebár sajnos nem sikerült még a legnagyobb mérnökeinknek sem - arcomra ül az a bizonyos „pedighát...” Mennyivel egyszerűbb lenne elsétálni azok mellett, akikről már tudjuk, hogy később sem adnak nekünk mást, csak gondokat.
- Nem gondolkodott azon, hogy esetleg hivatást váltson? Egy időre - kérdezem, mint alternatív megoldás jut eszembe. A - korábban történtek miatt is - légkör változás olyankor jót tesz. Egyébként is szokásom javasolni az ismerőseim körében, hogy változtatni szükséges. Ha apró dolgokban, akkor úgy. - Tudja, ha minden alkalommal, amikor megkérdezték tőlem, hogy „Miért érdemes élni?” kaptam volna egy virágot, most hatalmas kertem lenne valahol... - nevetek keserédesen, aligha hallhatóan. Az emberek szeretnek bennünket bölcsekkel keverni, életvezetési tanácsadókkal, megmondó embernek, mindentudónak és mindenhatónak képzelni. Erről szó sincs... - Hihetetlenül szerencsések vagyunk, hogy annyit kaptunk, amennyit és, hogy egyáltalán élhetünk. […] Úgy tűnik számomra, hogy a helyénvaló reakció ilyen esetekben nem a félelem, nem a harag, hanem a hála, hogy élhetünk. Nem kell mindig okokat keresnünk rá, mert már életben vagyunk és szeretem azt gondolni, tudja, hogy meghalni könnyű - ráfüggesztem a tekintetemet, hiszen most a lelkére kell beszélnem - Élni nehéz, mert tovatűnő örömeink vannak és sok rossz napunk, tele vagyunk gyengeségekkel és a fenébe is, még betegségek meg rossz ismerőseink is vannak! Vitatkozhatunk, melyik a rosszabb... De amikor igazán mély pontra kerülök, mindig eszembe jut, hogy egy igazán rövid fejezet vagyok a nagy Mindenség könyvében és szerencsés, hogy itt lehetek, hogy láthatom és tapasztalhatom - nedvesítek ajkaimon, majd hozzáfűzöm; - A jót és a rosszat is, mert tanulok belőlük... - bocsánatkérő a pillantásom, hiszen tudom, hogy egy ilyen kérdésre általában ennél konkrétabb választ várnak tőlem, de azt nem adhatok és áltatni sem szokásom.
- Jayda... - szeretném félbeszakítani, de kérdésekkel bombáz, lehet, meg sem hallja gyönge közbeavatkozásomat - Menthetetlennek nem nevezhetem, hiszen itt van, eljött - rálépett a gyógyulás útjára és - egyelőre - ki is tart mellette. Bár érzem a levegőben a feszültséget, minden pórusából árad a rettegés és a menniakarás, mégis kitart és maradt. - Akkor nem beszél róluk, hagyja, hogy megpróbáljam így, némán megérteni Önt - enyhén előre mozdulásomat csak azután veszem észre, hogy megkezdem. Nocsak, mindig meglep, milyen hévvel vagyok képes megküzdeni sérült lelkekért... Erre tessék, olyan lelkesen kapálózom érte, hogy még magam is elhiszem, vele együtt gyengülnék, ha nem tenném. - Nincsen egyedül - szinte belevágok a szavába, ami nem szokásom. Viszket a bőröm, lehetséges, hogy az irritálja, hogy talán elveszíthetem egy csatámat? A kérdésére elnyitom a számat, hogy feleljek, de a váróból hangzavar üti meg a fülemet. Egy perc türelmet kérek, hogy megnézzem, mi történik...
Rendre intés után térek vissza Jaydahoz, aligha telhetett el több, mint egy perc. - Elnézést! - kérem tőle, majd elhaladok mellette, de ezúttal már nem az ablakhoz ülök, szemben foglalok helyet - Nem mondhatom meg, hogy meddig tartana a gyógyulása, hiszen Ön fogja érezni azt, hogy mikor jön el az a pont, amikor már nincs szüksége a segítségemre - soha nem én állítom azt bárki lelkéről, hogy gyógyult. Ehelyett őket kérem, esetleg javaslom az átgondolást... - Miért mondta, hogy egyedül van? - kérdem tőle, mielőtt előre dőlve a poharamért nyújtózom.
When things change inside you, things change around you
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ :
★ idézet ★ :
Do the universe a favor, don't hide your magic...
★ foglalkozás ★ :
pszichiáter
★ play by ★ :
Tom Hiddleston
★ hozzászólások száma ★ :
36
★ :
Re: Mind over matter - Jayda & Anthony
Szomb. Ápr. 20 2024, 18:50
Anthony
Jayda
Elgondolkozva pillantok fel rá, nem válaszolok azonnal. Pedig csak egy nagyon egyszerű kérdést tett fel, én mégis félek azt megválaszolni. Nem akarok hazudni, hülyeség is lenne... teljesen értelmét veszítené az ittlétem. De vajon milyen következményei lehetnek annak amit mondok? Mi van akkor ha úgy ítéli meg, hogy közveszélyes őrült vagyok - ami persze nem vagyok -, és úgy dönt, hogy sokkal jobb lenne a világ ha el lennék zárva egy gyogyós intézetbe? Megteheti? Akaratom ellenére is? Fogalmam sincs, hogy mit tehet meg. Segítségre van szükségem, de félek attól, hogy mit találhat a fejemben. Talán valami olyasmit lát majd, amit még én magam sem látok. Mi van ha elveszítem Larát mert úgy gondolja, hogy nem érdemlem őt meg? - Néhány... hete. Vagy inkább hónapja? - Van az már néhány hónapja is, de igyekszem szépíteni a dolgon. Így jobban hangzik. Valószínűleg mióta a városba költöztem, aztán az csak egyre rosszabb lett. A másik kérdésre sehogy sem akaródzik válaszolni. - Nem tudom. - Dehogynem! - Vagyis... talán nyugtalan vagyok. Nem tudom mi történik amíg alszom. Félek, hogy valami rossz. - Jobb válasz lenne, hogy rettegek. Na nem a saját életem miatt. Sokkal inkább célzom itt a lányoméra, akivel ugyebár egy fedél alatt élünk és belehalnék, ha valami történne vele. Túl sok fenyegetés érte mostanában.
- Egyetlen csésze. - Ismétlem utána, akárcsak egy visszhang lennék, miközben alsó ajkamba harapok, hogy el tudjam rejteni a mosolyt, ami igazán kikívánkozik. Az arcomra mindenképpen kiül amit gondolok. Méghogy egyetlen csésze. - Lehet az egy óriási csésze is? - Tényleg igyekszem nem viccet csinálni abból amit mond. Értem, hogy mire céloz, pontosan értem. De ezt olyasvalakinek mondja, aki hónapok óta nem alszik, paranoiás és a munkájához szüksége van ahhoz, hogy észnél tudjon maradni. Nem hiszem, hogy egyetlen csészénél meg tudok állni. - Rendben. - Válaszolok a kijelentésére, miszerint minden közöttünk marad. - Nem örülnék, ha innen bármi visszajutna a lányom fülébe. - És még csak nem is az érdekel, ha a rendőrségnek árulkodna. De tudom, hogy Lara belehalna ha megtudná, hogy az anyja bebogyózta magát. Részben ez döbbentett rá arra, hogy mit is műveltem valójában.
- Célpontja? Úgy is mondhatjuk... - Magam sem tudom, hogy miként magyarázhatnám meg a dolgot. Legalábbis nem anélkül, hogy túl sokat mondanék. És bár azt mondja innen nem juthat ki semmi, van egy olyan érzésem, hogy vannak különleges esetek, mikor mégis kijuthat valami. Nem szeretném megkockáztatni. - Nem vagyok rossz ember. Legalábbis nem hiszem, hogy az lennék. Harcolok ellene, de elfáradtam. Már azt sem tudom, hogy mi mellett is állok. - És most nem feltétlen a kialvatlanságomra célzom. Szeretném azt vallani, hogy jó ember vagyok, de nehéz el is hinni, mikor olyasmibe vagyok belekényszerítve ami semmiképp sem jó. Választásom pedig nem igazán van. - Egyszerűen csak vannak olyan dolgok, amik kicsúsztak a kezeim közül. Nem kaptam választási lehetőséget. Hiába vannak elveim, ha nem követhetem őket. Csak el kell fogadnom? - Kérdezem tőle, bár inkább csak jól esik kimondani, még ha rébuszokban is beszélek, mintsem ténylegesen választ várnék tőle. Jól tudom, hogy nem tud válaszolni. Már hogy is tudna? Valószínűleg fogalma sincs, hogy miről beszélek, legfeljebb sejtései lehetnek, amik már magában veszélyesek. Túl sokat mondtam már így is el.
- Azért mert ő az egyetlen ember az életemben. - Vágom rá kérdésére szinte azonnal. - Másom nincs. A munkámat nem kimondottan élvezem mostanában, főként a korábban elmondtak miatt. - Nincs más családom. Barátokból sem igazán bővelkedem, Valeria az egyetlen. Bár vele is igazából még csak amolyan ismerkedős fázisban vagyunk, még nincs kizárva, hogy kiszalad a világból, ha valóban megismer. - Mi másnak kellene visszatartania? - Őszintén kérdezem. Kíváncsi vagyok, hogy az ő szemszögéből mi másért kellene még harcolnom. Talán fel tudja nyitni a szemem olyasvalamire, amit én nem látok. Aztán érdeklődve pillantok fel rá. Még mindig ideges vagyok, de sokkal kevésbé kényelmetlen a kanapé, érzem, hogy hatással van rám az amit mond, bár még magam sem tudom, hogy milyen hatással. A válasza meglep, ugyanakkor tudom, hogy igaza van. Nem várhatok csodát, anélkül, hogy én magam is tennék érte. Nem várhatom el, hogy egy ujjcsettintésre meggyógyítson.
- Mi van ha bennem túl sok a negatív érzés? Olyannyira, hogy már menthetetlen vagyok? - Rengeteg kérdés van bennem. Legszívesebben mindet csak rázúdítanám. - Mi van ha sok olyan negatív érzés van bennem, amiről nem beszélhetek? Nem azért mert nem akarok, inkább mert... Nem szabad? - Még mindig csak puhatolózom nála. Próbálok tanácsot kérni olyasmire, amit én magam sem tudom, hogy hogyan csináljak. Beszélni akarok, szeretnék vele mindent megosztani, de fogalmam sincs hogyan tegyem. - Szeretnék jobban lenni. - Vallom végül be, bár igencsak lemondó hangnemmel, mint aki kételkedik abban, hogy meg is lenne hozzá az ereje. - Egyedül nem hiszem, hogy menni fog. - Igen, tudom, hogy azt mondta, az ő segítségével. De amit nem tud, az az, hogy számomra ez az opció nem igazán elérhető. Ő nem elérhető. Nem tudok egy visszajáró páciens lenni. Nem anélkül, hogy éhenhalnék én magam és a lányom is. A nyomozók köztudottan nem keresnek túl, de legfőképpen nem azok, akik egymaguk nevelnek gyereket is. - Ön szerint mennyi időre lenne szükségem? - Kérdezem végül, bár igyekszem az ellenkező irányba meredni, nem szívesen nézek vele farkasszemet. Aztán remélhetőleg ebből nem azt szűri le, hogy el szeretném sietni a gyógyulásom.
Even if you can’t see any reason to keep on going, then it doesn’t mean that there aren’t any. It just means that in that moment, your depression is telling you even more lies than usual.
Do yourself a huge favor, and run as fast as you can from people who are running from their healing. Behaviors never lie. People who deny themselves in the mirror, will deny your reality and cause you your sanity.
Ebben a teremben mindig csatamezőket látok. Ezúttal az ellenséges csapatok mintha csak az ő fejében esnének egymásnak. Én itt állok a harcmező közepén, megkövülten figyelve a lehetséges kimeneteleket... Ilyen érzés. A válaszából már tudom, hogy erősebb, tolakodóbb hangvételre van szüksége tőlem. A rideg, általában kifejezéstelen énkifejezéseim az átlag emberek felé mutatott, őszinte arcom. Azokkal az emberekkel viszont, akik fontosak nekem: és többségében azok, akik helyet foglalnak ott, ahol ő is - szelídülnek zord vonásaim, átváltozom. Ahogyan most is. Ugyanis megtanultam képessé tenni magam az emóciók megélésére, anélkül nem születne törhetetlen bizalom irányomba... - Ebben az órában engem semmi más nem érdekel, csak - mutatok felé. Most teljesen rám van utalva, legalábbis szeretném, hogy ezt gondolja, mentőövet lásson bennem, vagy éjjeli jelzőfényt a lélekviharos állapotban. - Tehát nem alszik - ismétlem el -, mióta van ez az állapot? És Ön szerint mi okozhatja? - kíváncsiskodom. Udvariasnak igyekszem maradni minden rezdülésemmel, nem át - vagy éppen széttörve a felém emelt falakat, éppen csak átlesve fölöttük, hogy belássak, hogy lássam legalább a legfelső rétegeit... Mentális jegyzetet készíteni a szükszéges gyógyszerekről; ha a személyemmel nem - tudom, undorító kísérlet, de szükszégszerű próbálkozás - azokkal visszacsalogathatom magamhoz...
- Csökkenti a depresszió, a Parkinson-kór kockázatát, javítja a kognitív képességeinket és a többi... - ismerem el a saját függőségem erősségeit, mielőtt támadnám az ő kijelentését -, de csak mértékkel. Ha túlfogyasztás történik, valójában növelheti az iszkémiás, azaz a véráramlás hiánya által okozott stroke kockázatát, lassan ölő gyilkos... Ahelyett, hogy csökkentené azt, rádolgozik - hetyke nevetés visszhangzik fel tőlem. - Tehát egyetlen csésze még életmentő, az állítása igaz - kedves mosollyal fürkészem. Milyen könnyen elbeszélgethetnénk a kávéról, nem is kellene érintenünk kényelmetlen témákat, mégis, ha csak egyetlen óra adatott meg egymás társaságából, úgy mélyebbre kell ásnom.
Értő, csendes hallgatással figyelem. Kíváncsian szemlélem a mondandója mellé társított testbeszédéből levonható érzelmek érdekes halmazait, igyekszem helyére terelni őket a fejemben. Adatcsoportokat halászok, besorolom fontosságuk szerint. - Megfertőzte... - elismétlem, hiszen ez az első kapaszkodó, az első bukkanója társalgásunk szakaszának, amin végre fennmaradhatok. Összeráncolom enyhén szemöldökeimet, végül csak lenyelem az első kérdésemet és kimérten bólintok. - Ha harcol ellene, akkor tudja róla, hogy az egy rossz dolog, ebből következik, hogy Ön még mindig a jó forrásából táplálkozik - lassan boncolgatom a mondatait, megragadom belőlük a lényeget. Féloldalas mosollyal fogadom kérdését végül. - Közöttünk marad, természetesen - bólintok -, sokan mondják, hogy olyan ez, mint a gyónás. Én személy szerint lényeges különbségeket látok, de a titoktartáshoz fűzött kötelességtudat azonos - kivételt képez ez alól a kisbetűs részben felsorolt viselkedésforma, mint például az ön-, másokra veszélyes habitus, de ha erről szólnánk előre, nem mutatkozna meg.
- Célpontja lett egy ügynek? - sajnos előfordult már, hogy hivatásos személy szilárd jelleme ebbe tört bele - pont előttem. Lepillantok a lábfejem irányába. A legocsmányabb bűntett, amit ellenünk elkövethet valaki, hogy az érzelmeinket befolyásolja, manipulálja... Innen ered minden, a lélek csendjének, démonjainak katalizátora... - Az egészséges megküzdés egyik legfontosabb élharcosa, hogy hagyjuk azt, amiről nem tudunk beszélni, helyette azzal foglalkozunk, amit még kényelmesnek érzünk. Készen lesz rá, de nem most, nem így, nem hirtelen egy idegen emberrel, ismeretlen környezetben - támogató mosollyal révedek rá, szeretném megérinteni, ráhatni nonverbálisan. A trauma - ami ott van mindannyiunkban - egy lelki szemeim előtt testet öltött lidérc, szeret az áldozatain ücsörögni, betemetni őket. Jayda esetében nem csak, hogy jelen van, eltakarja előlem... - Értem - kisimul a görbe ajkaimról, nagyon jól értem, mire gondol a szavak mögé rejtett segélykiáltásaival. Tehát megpróbálta már elvenni az életét... - A lánya miatt maradt tehát - röviden összefoglalom a legbelső gondolataimat -, de miért érzi úgy, hogy csak ez az egy dolog tartja vissza? - kérdezem. Az ablaknál állva féloldalt fordulok felé, a kérdése mélyen gyökeret ver mellkasomban. Gyűlölöm, amikor a láthatatlan, bizonyíthatatlan jövő ígéretével kell kizsigerelnem a gyógyulás lehetőségét... - Ön is sejti, hogy erre a kérdésre én nem adhatok megfelelő választ, ezt egyedül Ön tudja eldönteni, érez e elég belső motivációt és erőt hozzá, hogy megpróbálja. Hogy együtt megpróbáljuk... - nedvesítek ajkaimon, kifelé nézek ismét a betondzsungel gyomrába, hogyan ásítozik mellettünk. - Nem az a célom, hogy a negatív érzésekből mindenképpen pozitív érzéseket varázsoljunk, hanem hogy legyen tér és idő, nagyon fontos alappillérei az egészséges életnek: a negatív érzésekről beszélni, felvállalni és kimondani őket. Felvállalni, hogy ott vannak. Önben, bennem, mindenkiben... A pillanatnyi lelkiállapota nehezebb és lehet mélyebb a beszélgetés végén, mint az elején volt, mert sok helyzetben szükséges, hogy valami egyáltalán történjen, például az Ön esetében... - ott maradok az ablaknál, de már háttal állok annak, Jayda felé fordultan folytatom - Ha azzal nyugtatnám meg, hogy „helyrehozható, és az idő majd megoldja”, pont azt venném el Öntől, hogy ráismerjen arra, hogy ez nincs jól így, lépnie kellene, hiszen jogosan haragszik, jogosan csalódott és elkeseredett. Azzal segítem igazán, ha azt erősítem meg, hogy az nem lenne rendben, ha ebbe bele tudna nyugodni és hagyná, hogy ez feleméssze Önt, legyen bármi is, ami ilyen csúnyán elbánt, elbánik magával... - kedvesnek szánt mosollyal fürkészem. Újabb lépés, vissza az ablak felé, de csak profilból, hogy csípővel neki tudjak támaszkodni. Ha azzal nyugtatom meg, hogy „erős vagy, és kibírod, az idő majd megoldja”, pont azt vehetem el tőle, hogy ráismerjen arra, hogy ez nincs jól így, lépnie kéne, jogosan haragszik, jogosan csalódott. Ilyen esetekben akkor segítem igazán, ha azt erősítem meg, hogy az nem lenne rendben, ha ebbe bele tudna nyugodni. - Helyesen a kérdése így szól: Ön kész rá, hogy helyrehozzuk a károkat? - összefűzöm karjaimat mellkasom előtt, onnan nézek rá. Csak bízhatok abban, hogy nem gondolja, hogy elzárkózom tőle - egyszerűen így kényelmes.
When things change inside you, things change around you
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ :
★ idézet ★ :
Do the universe a favor, don't hide your magic...
★ foglalkozás ★ :
pszichiáter
★ play by ★ :
Tom Hiddleston
★ hozzászólások száma ★ :
36
★ :
Re: Mind over matter - Jayda & Anthony
Szer. Márc. 20 2024, 22:55
Anthony
Jayda
A kérdésén elgondolkozom egy pillanat erejéig. Ugyan korábban a "csodásan" választ adtam neki, mintha egy kollégával beszélgettem volna, akivel ugyan udvariasságból érdeklődünk egymás hogyléte felől, de valójában magasról teszünk arra, hogy a másik mit is válaszol. Már réges-rég elkönyveltem magamban, hogy igazából senkit sem érdekel mi van velem. Így aztán nem kimondottan számítottam arra, hogy őt érdekelni fogja, arra meg főleg nem, hogy külön kérdéseket fog feltenni, amire ha nem akarok egy újabb füllentéssel felelni, most be kellene vallanom, hogy valójában lassan azt sem tudom, hogy mit jelent aludni. Nemhogy még kialudni magam és szépeket álmodni mellé. Azt fogja gondolni rólam, hogy megkattantam. - Őszintén megmondva azt hittem ez csak amolyan udvarias kérdés volt... Nem gondoltam, hogy érdekli is a válaszom. - Válaszolom és némileg zavarba is jövök, magam sem tudom miért. - Szóval a kérdését újra megválaszolva: Aligha ébredhettem volna jól, ha nem is aludtam. Mostanában nem alszom túl jól. - Vallom be egy vállvonás kíséretében.
Értékelem ahogyan társalogni próbál velem és annak az érzetét teremteni meg, mintha itt semmi több nem folyna, csupán egy baráti beszélgetés. Ugyanakkor nehezemre esik ezt el is hinni. - Kávé... - Hümmögök elismerően. - A kávé életmentő tud lenni. - Válaszolom egy halvány mosollyal, igyekezve arra, hogy beszálljak a társalgásba, ám nem vagyok túl jó benne. Újabb kérdést szegez felém. A munkám felől érdeklődik, én pedig egyre kényelmetlenebbül kezdem érezni magam. Egyre kevésbé akarok itt lenni. Egyre jobban kezdem úgy érezni, hogy nekem semmi keresnivalóm nincs itt és hogy még csak beszélnem sem szabadna senkivel arról, ami... Amiről beszélni akarok. Vagy nem akarok. De muszáj... Nem tudom. Azt sem tudom már hol a fejem. Teljesen bepánikolok és nagyon mehetnékem támad, de aztán eszembe jut ahogyan azokat a bogyókat bevettem és kis híján árva lett a lányomból. Beszél hozzám, hallom, de nehezemre esik összpontosítani a hangjára. Idegesen nyomorgatom a saját kezeim, csakhogy el nem töröm már egyik ujjam.
- Nem tudom. Vagyis tudom... - Kézfejeimmel a szemeimet dörzsölöm meg, végül ülve maradok. Meggyőzött. Vagy meggyőztem magam. Magam sem tudom. Nagy levegőt veszek, aztán korábbi a munkámmal kapcsolatos kérdésére gondolok vissza. - Céltudatosan meneteltem. Amióta az eszemet tudom rendőr akartam lenni. Mindig az volt a vágyam, hogy jobbá tegyem a világot, hasznos legyek és segíteni tudjak. - Egy pillanat erejéig megállok, a szavakat keresem. - De most mégis úgy érzem, hogy ahelyett, hogy bármit is jobbá tettem volna, inkább a világ fertőzött meg engem is. Mint mindenkit. Nem választhatja a jó utat. Jó nincs is. - Igyekszem metaforákat használni, még véletlenül sem kimondani amit valójában értek a szavaim alatt, hiszen ha megteszem ő is bajba kerülhet. Eszembe sem jutna bárki mást belerángatni az én kavalkádomba. - Minél jobban harcolnék ellene, annál rosszabb lesz. - A hangomból süt, hogy már feladtam a harcot. - Ez... Ez a beszélgetés. Ugye közöttünk marad? - Nézek fel rá sötét tekintettel. Mielőtt még bármerre is folytatnánk, meg kell bizonyosodnom arról, hogy nem fog senki sem tudomást szerezni a hallottakról.
- A munkám veszélyes és már nem csak magamra nézve. A lányom... - Megint szünetet tartok, nyelek egyet, nem tudom mennyit mondhatnék. - Rá is kihat mindez. - Mondom felsóhajtva. Azt azért csak nem mondhatom, hogy egy őrült fazon vele fenyeget és kényszerít olyasmire, ami az elveimmel szembe megy. Ezt senkinek sem mondhatom, pedig ez az ami igazán az őrületbe kerget. - Nehéz erről beszélnem. Nehéz róla beszélnem. Néha tényleg úgy érzem, hogy semminek sincs értelme. - Ugyan nem mondom ki, hogy legszívesebben eldobnám az életem magamtól... ahogyan azt sem, hogy már meg is próbáltam megtenni. Mégis célzom rá. - A lányom miatt jöttem ide. Mert szüksége van rám. Szüksége van az anyjára, nem akarom magára hagyni. Pedig majdnem megtettem. - Nem vagyok büszke magamra, egyáltalán nem. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán megért-e bármit is abból amit itt összehadoválok. Rébuszokban beszélek, talán az egész csak értelmetlen számára. Mégis a segítségére várok. - Ön szerint ez helyrehozható? Én helyrehozható vagyok? - Teszem fel a millió dolláros kérdést, mintha a válaszán múlna minden. Van értelme annak, hogy itt vagyok? Vagy adjam fel?
Even if you can’t see any reason to keep on going, then it doesn’t mean that there aren’t any. It just means that in that moment, your depression is telling you even more lies than usual.
Do yourself a huge favor, and run as fast as you can from people who are running from their healing. Behaviors never lie. People who deny themselves in the mirror, will deny your reality and cause you your sanity.
Egy, a jó kiscserkészekben leledző feladat-eltökéltséggel határozom el, hogy igyekszem ebben az egyelőre egy és egyetlen alkalomban segíteni, hiába feneketlen és végeláthatatlan mélységű a probléma. Mert a beszéd hiánya is kommunikáció felém: ha megeredt volna a nyelve, nagy valószínűséggel átlagos, hétköznapi dolgokat, érzéseket rejtegetne előlem. Nem így van, tehát a némaságával dalol nekem... A következtetésem persze lehet pontatlan, de ideje zajt csapnia.
- Kialudva, szép álmokkal? - ragadom meg a témát, ha még kényelmes és biztonságot ad. Némiképpen frusztrál, hogy telnek a percek a fejünk fölött és az esélytelenek nyugalmával kell viaskodnom, hogy legalább a legelső falat lebonthassuk - de lám. Kiszélesedik a mosolyom, karcsúbb lesz és ezt a gyönge mentegetőzése alatt többször eljátszom. - Bátran kérdezhet, csak beszélgetünk - vállat ejtek, hetykén. Nedvesítek ajkaimon, mielőtt beszélni kezdenék. - Elaludtam a nyakam, ez pedig rögtön tönkre tette a napot - szolid somolygás -, vagy próbálta. De aztán ittam egy jó kávét és még fánkot is ettem, nem panaszkodhatok - védekezőn szét tárom kezeimet, amennyire engedi a fotel kartámlája.
- Elég merész hivatást választott magának - megjegyzem, mintha nem tudná magától. Féloldalas mosollyal figyelem a testbeszédét, az állandó frusztrációja tapintható, ha akarnám, megérinthetném. - Céltudatosan menetelt a pálya felé, vagy egy váratlan esemény miatt határozta el, hogy nyomozó lesz? - kíváncsiskodom. Kihallgatásnak érzi, emiatt tart szünetet? Ujjaim egymásba fésülgetem, masszírozom kézfejeimet. Könyökeim biztos támaszt adnak hozzá. - Az tényleg régóta tart... - helyeslek, mintha szükséges lenne, vagy elég lenne hozzá, hogy azt a látszatot keltsem, nem vettem észre, milyen merevség árad belőle. Lefogadom, hogy hűvösek a kezei... Hozzá sem kell érnem, hogy tudjam, a teste menekülni vágy.
Épp szóra nyitnám a számat, hogy a lányáról kérdezzek, és vagy az ügyéről, de a következő mentegetőzése, sietős sóvárgása és hirtelen meggondolása miatt - vissza zuhannak a kérdéseim a gyomromba. Vékony vonallá préselem ajkaimat, oldalra is igazítom kissé a számat. Végül csak nézem, ahogy mozdulatlanul mered rám, talán azt várva tőlem, hogy itt tartsam? Tudnom kell, hogy a maradásra kényszerítéssel nem fogok segíteni, de azzal sem, ha útjára eresztem. Aranyközépút, gyűlölt szleng, semmi értelme. De olykor szükséges rossz... Vagy éppen jó. - Az egy nagyon kényelmetlen kanapé - bökök kezemmel felé -, hiába luxuskategória, bárki, aki először ül rá, mintha megriadna tőle. Lehet, hogy le kellene cserélnem... - elgondolkodom ennek a komolyságán, van-e. - Elhatározni, hogy eljön ide, aztán tényleg megjelenni... Hirtelen valóságra ébred egy önmaga felé megtett ígérete... És aztán, amikor itt van, már nem tudja, mit kezdjen ezzel az egésszel, azzal az idiótával a fotelban, aki mindenféle butaságok kérdez. Ijesztő - ismerem el -, egy jó darabig még az is marad, mert tudja, itt a végén nem lesz fizikai valója annak, akit üldöz. Láthatatlan démonokkal kell megbirkóznunk, traumákat feloldani... - beszélek a levegőbe, meglehet számára a mérleget további negatív irányba billentem. - Fordítsa meg magában, ha semmiség, akkor miért nem tud beszélni róla? - megpróbálok mélyen a szemeibe nézni, mielőtt felkelnék a székemből és az őáltala már megfigyelt ablakhoz lépkedek. Hátul összesimított ujjakkal ácsorgok, várakozom. Rá. Talán, ha nem direkt fürkészem, megkönnyítem... - Van terve a hétvégére?
When things change inside you, things change around you
★ lakhely ★ :
Manhattan
★ :
★ idézet ★ :
Do the universe a favor, don't hide your magic...
★ foglalkozás ★ :
pszichiáter
★ play by ★ :
Tom Hiddleston
★ hozzászólások száma ★ :
36
★ :
Re: Mind over matter - Jayda & Anthony
Csüt. Márc. 07 2024, 19:51
Anthony
Jayda
Nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy ostobaság volt idejönnöm. Időpazarlás és pénzkidobás. A második jobban fog fájni a hónap végére, mikor emiatt a szarság miatt kenyér és vízre kell majd fognom a diétát. Akarva-akaratlanul is viccnek fogom fel az egészet, pedig valahol mélyen jól tudom, hogy nem az. Az sem volt az mikor bevettem azokat a bogyókat. Nem Lara-ra gondoltam, önző voltam, de most mégis megpróbálom helyre tenni a dolgokat és még ha nem is hiszek ebben az abrakadabrában, eljöttem. Érte... Miatta. Az egyetlen dolog ami jelenleg éltet és a csillagokat is lehoznám neki az égről, ha módomban állna. És bár fogalmam sincs, hogy hogyan adhatnám a doki tudtára, hogy igazából anélkül kellene segítenie, hogy én bármit elárulhatnék neki... azért megpróbálkozom. Mert nyilván kiszaladna a világból is ha tudomást szerezne bizonyos dolgokról.
- Ó, csodásan! - Jelentem ki ügyetlenül, le sem tagadhatnám, hogy mennyire kellemetlenül érzem magam és mennyire semmi kedvem a beszélgetéshez. Nem lehetne csak... nem tudom... nézni egymást? Gondolatátvitel? Igazán kitalálhatnának már valami menő módszert. - És ön? - Kérdezek is vissza bizonytalanul. - Vagy itt csak ön kérdezhet? Bocsánat... Fogalmam sincs, hogy hogy megy ez. - Vallom be végül egy halvány féloldalas mosollyal, miközben idegességemben elkezdek ujjaimmal a térdemen dobolni. Aztán a tálca irányába lesek, már el is könyvelem magamban, hogy az étel-ital még jól jöhet arra az esetre, ha majd nem tudok mit válaszolni és valamivel húzni akarom az időt, így aztán köszönetképpen csak bólintok egyet.
- Nyomozó vagyok. Gyilkossági... Ha ez fontos információ lenne. - Válaszolom kérdésére és zavaromban kis híján ismételten vissza is kérdezek, pedig a válasz ugyebár nyilvánvaló lenne. Ezért is örülök, hogy bár már nyitnám a szám rá, de végül sikerül visszanyelni a kérdést. Lassan kezdem úgy érezni, mintha egy kihallgatáson vennék részt, amiben nyomozóként igencsak sűrűn van részem... Csak ugyebár általában nem a kihallgatott fél vagyok. Igyekszem nem rosszul reagálni, igyekszem nem máris feladni, próbálkozom komolyan venni, még akkor is ha kényelmetlenül, idegesen és zavartan érzem magam. - Régóta... - Szünetet tartok amíg igyekszem magamban visszaszámolni az éveket, de az elmém igencsak ködössé válik, nehezemre esik pontos választ adnom. - Talán hét-nyolc éve vagyok nyomozó, de előtte is a rendőrségnél dolgoztam. - Helyezkedni kezdek, egyre kényelmetlenebbül érzem magam, mert tudom, hogy hová fogunk kilyukadni. Egy kihallgatás során én magam is néha használom ezeket a módszereket. Tisztában vagyok azzal amit csinál, felvezet, megismer, a lelkembe akar látni... Én pedig nem tudom, hogy képes leszek-e beengedni őt.
- Nem éltem mindig itt. A nyüzsgést jobban kedvelem, hiányzott is a város. New York-ban születtem, de kislányként elköltöztünk vidékre, egy kisvárosba. Néhány hónapja áthelyeztek egy ügy miatt. Szóval kénytelenek voltunk visszaköltözni. - Nehezemre esik nem tőmondatokban felelni neki. - ... a lányommal. - Teszem hozzá végül mert ha jól sejtem az egy fontos információ lenne számára, hogy van egy lányom. Ugyanakkor Lara gondolatára és arra hogy beszélnem kellene arról amivel ártottam neki, csak még nagyobb szorongás kerít hatalmába. - Tudja mit? Ez... semmiség. Tényleg. Hagyjuk inkább. Semmi keresnivalóm itt. - Zavartan rázom meg a fejem, bár nem indulok meg azonnal és viharzom ki. Inkább csak lefagyok és magam sem tudom, hogy mire várok. Talán arra, hogy meggyőzzön, maradnom kell? Mert ebből a pár mondatból már rájöhetett, hogy dilis vagyok? Vagy inkább magamat próbálom győzködni? Mert tudom, hogy itt a helyem, ha nem is magam miatt, akkor Laráért. Fogalmam sincs mire van szükségem. Csak azt akarom, hogy újra önmagam lehessek.
Even if you can’t see any reason to keep on going, then it doesn’t mean that there aren’t any. It just means that in that moment, your depression is telling you even more lies than usual.
Do yourself a huge favor, and run as fast as you can from people who are running from their healing. Behaviors never lie. People who deny themselves in the mirror, will deny your reality and cause you your sanity.
Kényelmetlenül megköszörülöm a torkomat, hogy megtörhessem a bemutatkozásunk óta ránk telepedett csendet. Tökéletesen jól ismerem a viselkedésmintát; a törésvonal mentén haladunk előre... A trauma következménye az erőszakos lélektiprás, ami végül elvezette hozzám, noha az időpontot nem tőlem, asszisztensemtől kérte. Részleteket nem tudok, csak tapogatózom. Jelek után kutakodom, mint általában: egy karikagyűrű, annak hiányától elszínesedett bőr, a vékony selyem sálak hordása, és így tovább egy tucat a figyelmem felhívására várakozó részlet. Bizonytalan, minden rezgéséből érzem, nem kell hozzá különleges monológgal nyitnunk... - Hogyan ébredt ma reggel? - már a helyfoglalás után intek kezemmel a közelében lévő tálca irányába, hol várja őt innivaló, ennivaló, meg persze a gyengébb, a sérüléseiktől gyorsan szabadulni vágyók fegyvere: zsebkendő.
Az az ocsmány dolog az életünkben, hogy egy súlyos trauma nem csak pszichológiai károkat okozhat: a fizikai egészségre és a biológiai működésekre is rossz hatással van. Orvosilag alátámasztott tényezők sorakoznak a gondolatom mögött. A gyógyszeriparnak bizonyára meg van a maga kedvező hatása, de magát a stresszt, mint forrást képtelen legyőzni... Emiatt kell minden erőnkkel szétfeszítenünk a sérelmeinkből táplálkozó démonok ketrecét azzal, hogy beszélgetünk róla, más megvilágításba emeljük, átformáljuk itt és most. Miért írnak fel szteroiddal megtömött gyógyszereket a gyulladásos megbetegedésekre? Stresszhormon... Sosem volt egyszerű megérinteni egy rendelő ajtajának kilincsét - címke: dilisek... - pontosan ezért meghatározó az a pár mondat, amivel megpróbálom az első benyomását kedvező irányba kormányozni.
- Mivel foglalkozik? - nyújtózom el a poharamért közben. Minden kérdés egy ugródeszka. A tőlem telhető legnagyobb óvatosággal hívom bele a keringőnkbe, hiszen pontosam tudom, hogy azon az oldalon egy tucat érzelem omlik hirtelen a vállaira és - sajnos - szerepelhet közöttük a szégyenérzete is. Meg kell ragadnom azt, messzire eltaszítanom és akkor lesz esélyem rá, hogy feltárja a problémát, amivel ma eljött hozzám. - Mióta? - ha sikerül kényelemre lelnie, komfortosan érznie magát, megtalálom a módját, hogyan beszéljünk róla, mi történik a háttérben, milyen sebek tarkítják... - Ön mit gondol erről az állandó nyüzsgésről? - kiszélesedik mosolyom, az üveg feneke finoman koccan az asztal lapján előttem. Hátra dőlök, igazítok zakómon, keresztbe simítom lábaimat. A teljes kényelem, a biztonság... - Mindig is itt élt? Bocsásson meg a rengeteg kérdés miatt, de szeretném megismerni nyilvánvaló okokból - fejem finoman oldalra döntöm, mintha egy új szögből feltérképezhetnék valami mást is az arcának mikromimikáiból, belőle...
Kezdőlap
