Alaposan meg kellene nézetnem magamat. De soha nem fogom kezdeményezni, főleg nem kitárulkozva, őszintén: a farkas fogai közé lökni a belső gyermeket... Valamilyen vargabetű során kezdem elfogadni azt az új realitást, amiben Wyatt bocsánatáért esedezem a magam szokatlan, rideg, fura módján. Tudom, hogy zokon illene vennie bárkinek azt, ha a szavahihetőségét megkérdőjelezik, de olyan mélyen járt figurának, mint én? Nevetséges. Lehet, hogy elkéstem vele, mégis sürgetőbb ez, ahogy öregszik az ember... Felnőttként visszatekintve arra a kölyökre, aki voltam, szekunder szégyenérzetem támad. Gyerekként mégsem láthattam az összképet, mert egy sarokból figyeltem a mindenség átívelését fejünk fölött, ha akartam volna sem értem meg, mi zajlik a háttérben. Évekkel később viszont elvárható e az, hogy elhiggye változtam?! Időnként összekulcsolt kezeimen átfut egyfajta remegés, mintha egy jégveremben ücsörögnénk. A testem üzenetet küld a központba, kész rá, hogy a vérellátást a lábaimba idomítsa, mert most, itt egyszerűen nem jó. Különös dolog ez a testbeszéd... Ha hamarabb megtanulok figyelni rá, lehet, hogy kivédek néhány durva incidenst, vagy a környezetemben kevesebb kárt teszek. Kritikus szintet kapargat bensőmben a kétségbeesés... A megbánás forró lángnyelve nyaldossa a gyomromat, mintha a tartalmát szeretné ürítené. Irritáló jelenség, hogy tüneteket produkál a viszontlátás... öröme?! A szavaival ütést mér rám, hiába iránymutatás. Felfogom, hogy pontosan mire céloz. Apró bólintás és egy öblös sóhaj, a tekintetünk összeforr. Kísértést érzek, hogy megmondjam neki, mennyire bánok mindent, amit ellene elkövettem, hogy milyen vak voltam az állandó, támogató jelenléte irányába és, hogy mennyire röstellem, hogy ellöktem, akárhányszor közeledni próbált felém... Nem csoda, hogy beleunt, megfáradt, talán még undorodik is attól, amire emlékeztetem... - Ja, hát... - kiszárad a szám, de nem nyúlok a vízért. - Elhinnéd, ha csak mondanám? - nem lenne szabad a testnek egyszerre éreznie önutálatot és vágyakozást valami iránt, de gondolom, mind élettelen bábok lennénk a bonyolult emberi érzéseink nélkül... A pórusaimból árad a bánat. Megpróbálhatnám emberesebben megközelíteni, legyinthetnék heves gesztikulációkkal, elmoshatnám a viharfelhőket odaerőszakolt napsütéssel, olcsó viccek mögé rejtve azt, de azt hiszem már nincs szükség sminkelésre, ha a közöttünk lévő feszültségről van szó. Olyan egyértelmű elégedetlenség és rosszullét árad belőle, amit én is érzek, akárhányszor visszagondolok rá, milyen szenvedélyesen -és hiábavalóan- bálványoztam az apánkat... A visszakérdezésem a repedezett erkölcsi iránytűm ellenére magabiztosan hangzik, eltökéltség és határozottság hallatszik hangomból. Nem hiszek a szavakban, egyébként sem forgatom jól őket. A tettek emberének gondolom magam... Ha sikerrel zárjuk ezt a beszélgetést, megpróbálom tovább simítani a miattam megkötött csomókat... Olyan ügyeséggel, ahogy ő megtanított cipőt kötni. - Bronxban, - felelem elégedetten - ... a botanikus kert nincs messze, ha tele a fejem, kisétálok. Ami máris előny, de éles váltás... Nehezen szokom meg - vallom be egy erőltetett mosoly kíséretében. Az igazság az, hogy a hegyek, völgyek, a dombok inkább valók hozzám a maguk durvaságával, mint ez a modernkori, állandóan vibráló és színes, élénk birodalom... Ezt egy pillanatra sem tagadnám le. A kert jó helyen van, elég a közelében megtenni a napi, ajánlott lépésszámot és máris boldogabban térek nyugovóra. A fölém magasodó épületek állandó ásítozásától sajog a fejem. Esténként nem látni tisztán a csillagokat, igen, egy hozzám hasonló ember számára prioritást élvez ez is... - Ti pedig...? - szándékos a többes szám, ha szükséges, kijavít. Rövid csend, eljátszok a gondolatával milyen forgatókönyvet találjak ki, hogy kihúzzam magamat ebből a helyzetből... Megtanultam igazi pókerarcot viselni, mert szükség volt rá, amikor játszottam. Mégis elvesztettem az irányítás illúzióját abban a pillanatban, hogy Wyatt felbukkant... Nem tudom, mit kérdezzek, kérdezzek e bármit, vagy csak hagyjam, hogy elsétáljon és többet ne is keressem. Eszembe jut... Tudomást sem veszek a peckes szünetről, ha tudatos volt, akkor meg pláne. - Szeretnék egy saját farmot - előre lendítem egymásba kulcsolt lábaim, majd vissza rántom magam alá -, állatokkal, nagy birtokkal, valahol ahol még nem voltam - és ahol nem ismer senki. Ahol tiszta lappal nyithatok. Ahol nincsen háttértörténetem: milyen alávaló kis gazfickó voltam és miféle szörnyeteggé gyúrt az élet, hogy tovább vittem a romlottságot a véremmel és bántottam embereket... Nőket. Felismertem, hogy mire van szükségem és azt is, hogyan érhetem el. Nem kell elhinnie, senkinek sem kell hinnie bennem. Az egész életemet mások bizalma nélkül éltem eddig is... Megéltem a legrosszabbat, azt pedig elhiszem, hogy képes vagyok átírni a saját történetemet úgy, hogy a végén elégedetten nézzek vissza arra, amivé lettem. Segít, hogy vannak ambícióim. Az is, hogy a célom ott lebeg a szemem előtt minden átkozott, az irodában eltöltött percben... Értőn hallgatom, mintha egy pár hangzatos név elegendő lenne hozzá, hogy feltöltse az űrt, amit a távollétünkben hagytunk magunk között. Fogalmam sem volt róla, hogy hol élt... Nem érdeklődtem utána, elzárkóztam tőle, nem érdekelt. Az esküvőre is csak azért mentem el, hogy... Lepillantok a combomra, hátra húzódok, görnyedek. Onnan nézek fel rá. Tizenkilenc... Egymáson morzsolgatom az ajkaimat, felsejlik előttem Spence arca, amikor Wyatt ott hagyott bennünket. Később megértettem, akkor nem sikerült. Minden haragomat magammal vittem a ceremóniára és nem voltam rest - egy kevés alkohollal a véremben - a szemére hányni, amit csak lehetett. Aljas dolog volt, már tudom... Nevetést színlelek? Nem tudom megmondani valóságos e. Mit mondhatnék? Tudom, hogy a világ már képtelen lépést tartani egy eszköztelen emberrel, vagy éppen fordítva? Ennek ellenére zsigerből elutasítok mindent, ami a technológiát jelenti... Éles kontraszt húzódik köztem és közötte, valószínűleg taszítom is magamtól. - Hát majd igyekszem - nem, a legkevésbé sem fogok. Eszem ágában sincs hosszabbítani a karomon. Tökéletesen megvagyok mindenféle kütyü segítsége nélkül, bár az is igaz, hogy errefelé értetlen tekintettel találkozik a tekintet, ha megkérdem, merre van a... - Igen, miatta jöttem ide - vallom be. Amikor döntenem kellett, hogy merre próbáljak szerencsét, nyilvánvaló volt, hogy Spence után kell jönnöm... Ez volt a helyes döntés, akárhonnan néztem és bárhogyan is vettem számításba a lehetőségeimet. - Két-három hónapja - szélesedik mosolyom, ahogy visszagondolok. Még mindig olyan, mintha csak egy hét telt volna el, olyan gyorsan repül az idő a fejem fölött... - És mi a cél? Maradni a Nagy Almában? - a kiürült poharam fenekét nézegetem, forgatva a kezembe, végül leteszem az asztalra. Onnan nézek fel, egy másodperc erejére körbe járatom az orrom hegyét. Kérdeznék, kíváncsiskodnék, hogy... de fogalmam sincs, hol húzódik a határ. Együtt húztuk, mégis, én vagyok az, akinek nem világos, nem látható... Rettegek tőle, ettől. Mindentől. Az ablak felé kapom a fejem, az emberek arcát figyelem. - Van különbség az ügyek között? - talán ezen a területen még lavírozhatunk, ugye?
“There's no shame in fear, my father told me, what matters is how we face it.”
I survived because the fire inside me burned brighter than the fire around me.
★ foglalkozás ★ :
pénzügyi szakértő
★ play by ★ :
Boyd Holbrook
★ hozzászólások száma ★ :
22
★ :
Re: Edward & Wyatt || The world we knew
Szomb. Jan. 06 2024, 20:04
Eddie & Wyatt
“Life can get you down so I just numb the way it feels. I drown it with a drink and out of date prescription pills; And all the ones that love me they just left me on the shelf. My farewell...”
Nem haragszik, legalábbis ezt mondja, ennél mégis többre lenne szükségem, hogy el is higgyem neki, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni a hangjának némileg dacosra sikerült élét – vagy lehet csak magamat veszem példának, tudva, hogy engem zavarna, ha a szavahihetőségemet vonnák kérdőre? Biztosan; Eddie mindig más volt, erre alkalomadtán -és szerencsénkre, vagy éppen sajnos, ki miként éli meg, ritkán adatik alkalom- emlékeztetnem kell magamat. Csendben figyelem, az arcának rezdüléseiben keresem a fogódzóját annak a mankónak, amit a tónusával már a kezembe adott, mégis elengedem. Elfogadóan, hűvös kimértséggel bólintok. A célunk eléréséért muszáj vagyok a toleranciára hagyatkozni, még ha vele szemben nehezemre is esik elfogadónak és nyugodtnak mutatkozni, de voltaképpen mi is lenne a cél? Közös-e az egyáltalán annyira, hogy a miénkének tudjam hívni, vagy, mint mindig, később majd kiderül, hogy Eddie vasakarattal, kemény szavakkal és vitatható tettekkel akar ellenem fellépni? Nem, mintha akadna még rajtam olyan felület, amit ne támadtak volna már korábban – vagy ő, vagy bárki más… esetleg én magam. Szeretnék megbízni benne, hogy ne szeretnék? Nem megkérdőjelezni, nem megvétózni, egyszerűen csak elhinni, hogy a magába szakadt megjelenése nem színjáték, hanem segélykiáltás, mégis… Engem tölt el a legnagyobb dühhel, hogy érzem, képtelen vagyok rá. Új esélyek elé állíthatnám nem csak őt, magamat is, hogy talán most sikerüljön azzá lennem, akire ténylegesen szüksége van -ha épp arra vágyik, hogy valaki meghallgassa, akkor az-, de hogyan tehetném, amikor a múltban nem csak a tetteim, hanem a személyem iránt táplált ellenszenvéből fakadó, epésen fanyar sértettség beárnyékol minden belém szorult emberséget? Magasba ugrik a szemöldököm, nem változtatva a pillantásom sürgetésén, míg meg nem kapom a befejezést. Benedvesítem ajkaimat, hogy marasztaljam egy gondolat erejéig a túl hevesnek ítélt választ. - Ötletem is lenne rá, hol… - nem mondok többet, mégis sokat sejtetően fúrom tekintetemet az övébe -ha hagyja-, remélve, hogy ezzel elindíthatom a megvilágosodás útján. Nem jelenthetem ki konkrétan, hogy a bocsánatkérésére várok, arra, hogy lássam, ténylegesen megbánást mutat, még akkor se, hogyha történetesen így van… leegyszerűsítené a kommunikációt a nélkülözhetetlennek tűnő ködösítés helyett, ha nyílt lapokkal játszanánk, de újfent visszavonulót fúj a tapintat. Elengedhetném, hisz régen volt, legyinthetnék, mert bár szükségtelen mennyiségű bosszúságot okozott, Jen mindennél jobban igyekezett, és sikerrel is járt, hogy eloszlassa a váratlan feszültséget, azon az estén mégse csupán a felhőtlen öröm leigázását kísérelte meg – abban, hogy az -akkor úgy éreztem- rendeződő, boldog életemet és személyemet meghazudtolta, hogy újfent kénytelen voltam kétségbe vonni mindazt, ami voltam, és amivé lettem, hogy talán visszafordíthatatlanul elmérgesítette kettőnk közt az eleve bizonytalan lábakon álló kapcsolatot, sikerrel járt. A lagymatag önértékelésem képes lenne visszautasítani, ha a szorongásom nem raktározta, és nagyította volna fel, amit akkor a fejemre olvasott… Váratlan lendülettel rohamoznak meg a kéretlenül feltörő emlékek, muszáj vagyok a tudatosan elnyújtott hallgatással, majd az idő közben megérkező kávéval lefojtani őket, mielőtt újult erővel hangolnának ellene. Félő, hogy ha hagynám, hogy elhatalmasodjanak, postafordultával távoznék… Miatta, nem magam miatt vagyok itt; bármikor dönthetek úgy, hogy itt hagyom… azt azonban a lelkiismeretem szenvedné el, tudva, hogy ezúttal egy életre szólna. - Egyébként nem borzasztó… persze meg se közelíti a hozzá fűzött reményeket, azt meg végképp nem, hogy a „világ legjobb városa” lenne – megeresztve egy halvány mosolyt rántok a vállamon -, de sok múlik azon is, merre mozog nap mint nap az ember. Hol sikerült lakást fogni? – értelemszerűen több olyan negyede akad New Yorknak, amit okkal lehet „betondzsungelként” aposztrofálni, de szép számmal akadnak, amik „természetközelibbek”, igaz, nem feltétlen a mi pénztárcánknak kedvező áron. Ha tudnám, hogy sikerült kifognia egyet a külvárosi szomszédságokból, nem esne nehezemre elképzelni Eddie-t itt, de miután soha nem a kimagaslóan jó anyagi helyzetünkről voltunk híresek… cáfoljon rám, de valószínűbb az enyémhez hasonló, lakótelepi ingatlan. Mindentudó biccentéssel, futólag „o”-ra formálódó ajkakkal nyugtázom a megejtett félinformációt, de nem zaklatom afelől további kérdésekkel. Ha ennél részletesebben akarna értekezni róla, bizonyára másképp fogalmaz – na meg én se feltétlen vagyok biztos benne, hogy ennél mélyebben érdekelnének a szívügyei. Vagy bármilyen más ügyei… - Hm… - kíváncsian megemelkedő szemöldökeim alól nézek rá, a továbbiak előtt váratva, míg kortyolok a kávéból. – És mik a… terveid? Miután sikerül összekapnod magad – ha egy pillanatig rosszul is érzem magam a szkeptikus szünetért, amit megejtek a kérdésben, nem tudok tenni ellene. Sose tűnt úgy, hogy Eddie-nek valóban volnának tervei az életére nézve, inkább ad hoc jelleggel sodródott az árral, megbékélve azzal, ami éppen történik. Vagy mindvégig én ismertem félre… esetleg nekem nem kötötte az orromra, és őszintén, nem lennék meglepve, ha így lenne. Kinőve a kölcsönös egymástól függésből nekem se vált fontossá, hogy naprakész információkat osszak meg vele a jövőmre való tekintettel. Leeresztem a vállaimat – fel se tűnt, hogy szinte mindvégig kellemetlen görcsbe feszülve a magasba húzva tartottam őket. Az egyik legegyértelműbb külső megnyilvánulása a belső feszültségnek… - Több mint húsz éve élek nagyobb városokban. Ott volt Philly, Sacramento, Chicago… - a teljesség igénye nélkül. Mély levegőt nyelve ejtem le a szemem az asztalra, leheletnyit biccentve oldalra a fejemet, pont olyan tűnődéssel, mintha nem tudnám, mit vállaljak és mit ne – talán, mert valóban így van… - Tizenkilenc évesen, teljesen egyedül otthonról Philadelphiába költözni piszok nehéz volt – nagyot nyelek, megemelve a szememet rá sandítok, teret engedve bárminemű reakciónak. „Senki nem kért, hogy menj oda…” – Másfél éve New Yorkban… már nem tudok olyat látni, amihez ne lett volna már szerencsém – ami nem feltétlen jelenti azt, hogy megszoktam, inkább már meguntam rácsodálkozni bármire is. Csőlátás-szerűen, begyakorolt útvonalon közlekedve, ütemezett menetrend szerint élem az életemet, nincs semmi, ami meghökkentő lehetne benne. - Pedig érdemes jóban lenni vele – elnyújtózok a poharamért, ám ahelyett, hogy megemelném, játszadozni kezdek vele – ujjaim a vékony falán dobognak, körbe forgatom, alá tűröm a szalvétát, nézve, hogy issza fel a kicsapódott párát. Kényszercselekvések… - Ez nem Shelbyville, ahol becélzod a templomot vagy a városházát, és rögtön tudod, merre vagy arccal előre – mosolygok; nem, mintha mi, tősgyökeresek valaha is rá lettünk volna szorulva az efféle praktikákra. A mai napig, hiába, hogy csak nagyon ritkán fordulok meg arrafelé, akkor is csak azért, hogy meglátogassam anyát -a legutóbbi vizitemnek pedig már, szégyenszemre, több éve; ha jól számolok, az esküvő előtt jártam nála utoljára…-, csukott szemmel is végig tudnék menni az utcáin, pontosan tudva, merre is járok éppen. Eddie-ről aztán nem is beszélve. - És… - kényszeredetten köszörülöm meg a torkom -, Spencerrel találkoztál, mióta itt vagy? – minden bizonnyal igen. Ha velem is akart, épp vele ne tette volna? – Mikor is érkeztél pontosan?
that's what I used to say about the future. "good, even great", there were days when I believed it would get better. but now, flipped a switch don't know which horrific thing pushed this shit over the edge, but here we are
★ családi állapot ★ :
•
there's a part of you that lives in every note, and every step i take along these broken roads that i've been walking. and the time between us talking is so much longer now but
i still call you home
i hope you know
★ lakhely ★ :
Bay Ridge, Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
my mind's a haze with all this pain and I can't change a thing. lost in this maze i can't find a way i can't break my spirit free
Időről-időre éreztem iránta némi aggodalmat, ahogyan apró kezei egy idős intellektuel szakértelmével irányították és terelgették nem csak Spence, de az én mindennapjaimat is, amikor már nem volt alattunk az a bizonyos két bástya. Egyszerre töltött el később is csodálattal és borzongással, ahogy a gondunkat viselte. Én azonban - vele szöges ellentétben állva - ekkorra már feladtam a harcot a megértésért, és csak jámbor elfogadással nyugtáztam néha, hogy két teljesen idegen, felnőtt emberrel élünk együtt egy fedél alatt. Néha nyugtalanítóan éles meglátásai és felnőttes szokásai voltak, amitől nem csoda, hogy kölyökként borzongtam. Inkább játszótársra lett volna szükségem, nem értettem meg semmit abból, mivé lett Wyatt. Később, talán csak pár éve döbbentem rá, hogy milyen szívszórítóan hiábavalóan tette minden kísérletét az óvatos, atyai terelgetésre velem kapcsolatosan, mert én élből elutasítottam. Közben pedig mindennél jobban vágytam rá... Akkor azonban nem tőle. Mégis hamarabb tanultam meg bármit is mellette, mint apa mellett. Csak sajnos későn esett le... A kézfogásunk megszakítása után a karommal egyidőben zuhan le a gyomrom is. Hirtelen valóságos lesz az egész, ami miatt pánikba esem. Szeretem mantrázni, hogy uralom a helyzeteket magam körül, törekszem is rá, hogy a látszat legalább fenn maradjon, mégsem érzem azt a határozottságot, amivel lepötyögtem azt a bizonyos meghívást... Lehet köze hozzá, hogy nem akárkivel ülök szemben. A bátyám tulajdonképpen a világra jövetelem óta ismer, minden rezdülésemből olvas, nem csak a különleges képességei miatt. Akkor is, ha szeretném hinni, hogy változhatok... - Nem haragszom - elismétlem, de nem érzem magam se a hangszínből, hogy kérdésként teszem fel, vagy inkább gyenge tiltakozásként, megvillantva gyermeteg felháborodásomat, amiért ezt feltételezi. Abszurd érzés mardossa a mellkasomat, ha arra gondolok hány éjjel és nappal voltunk közelebb egymáshoz, amikor apáék törtek-zúztak körülöttünk és nem voltam biztos a másnapban, de azt tudtam, hogy rajta kívül senkire sem számíthatok... Most mégis, mintha inkább számíthatnék bárkire, mint rá. Enyhén megereszkednek a vállaim, a hátam erővel nyomom a támlának, kezdem zsigerből bánni ezt az egészet. Semmi közöm nincs hozzá, hogy a gyűrűjéből fonott kapcsolatával mi a helyzet, főleg nem úgy, hogy érződik, mennyire közömbös vagyok a számára. És még csak nem is sért meg vele, mert pontosan azt kapom tőle, amire számítottam. Nevetséges, hogy akkor azt gondoltam, egy kávéval rendezhetjük egy egész élet bántalmát. Mintha szünet ékelődne közénk, én meg egyre ostobábbnak érzem magamat, hogy hasznavehetetlenül asszisztálok ehhez a nevetséges tevékenységhez, csak azt ismételgetve, hogy az érdekelt, jól van e. Hiábavaló lenne ezredszer is elmondanom, akkor sem biztos, hogy meghallaná, vagy ha hallja is, nem hiszi el. Ezért pedig egyedül enyém a felelősség, vagy legalábbis a legbelső gyermeké, aki képtelen volt a bátyjaként tekinteni rá... Ha volna időgépem, elbeszélgetnék a kölökkel, de mivel erre nincs lehetőségem, az egyetlen opció, hogy vele próbálok szerencsét. Egyszerre nem is tűnik olyan lehetetlen kihívásnak időgépet építeni... A vigyorgásából már előre sejtem, nem fogja az orromra kötni, hogyan van. - Igen, az biztos... - fogalmam sincs, hogy mire válaszolok, hogy amit mondok helyes és illeszkedik e egyáltalán a párbeszédnek ebbe a részébe. - Mert... - elharapom a mondat további részét. Mondhatnám, hogy a váratlan találkozásunk a feleségével meghozta a kedvet, aggodalmat, bárminek is nevezhetjük, de ez nem igaz. Mármint az ugródeszka, vagy katalizátor, bárhogy nevezhetném nyilván a karika hiányának felfedezése volt, de akartam tudni, hogy van ettől függetlenül is. Közelebb érezném az őszinteséghez, ha azt mondhatnám, hogy a terápiámhoz van köze, amit gyakorlok. Hogy jobb ember szeretnék lenni, aki végre levetkőzi a Leneghant magáról... - Valahol el kell kezdeni - hazudom. Fogalmam sincs hányadik percben szólal meg. Kétségkívül érzékeli a kölcsönös kényelmetlenséget és most is gondoskodni igyekszik a maga és a helyzet engedte rideg módján. Felkapom a fejem, talán lelkesebben engedve le a mentes vizet, a feneke durván koccan az asztal lapján, bár az egyébként is megszokott és állandó háttér zörejhez képest semmiség. Érzem, hogy a színem visszatér, valamivel előrébb is dőlök, csak pár centit. Kényelmesebb lenne felkönyökölni, de ahhoz nem érzem igazán oldottnak a hangulatunkat, övét sem, pedig nekem aztán semmi érzékem az ilyesmihez, ebből következik, hogy nem rejteget semmit sem, ha én észrevettem. - Én sem gondoltam, hogy itt kötök ki... - mondom. Szükségét érzem, hogy folytassam: jobb, mint az utcákon volt, de talán erre nem állunk készen, vagy ezt soha nem is kell hallania. Az sem biztos, hogy érdekelné. Megvakarom a szemöldököm szélét, merengőn bólogatva. - Nehezen - szalad ki a számon. Spence segítsége kapóra jön, de hiába olvasok térképről makulátlan pontosággal, a készülékek világában ez semmiféle előnyt nem jelent, abból több hátrányom keletkezett. - A legnagyobb problémát inkább a kütyük okozzák - vallom be hetykén nevetve - Volt egy kis segítségem, úgy azért nem volt olyan nehéz, mint most - és ezzel ki is mondtam, hogy magányosan vagyok. - Nem panaszkodok, a kollégák és a szomszédok is rendesek. A munka sem olyan rossz, meg tudok élni belőle, de ha sikerül egy kicsit összekapni magam, akkor... - nem kell befejeznem, hogy tudja, nem fogok itt maradni. A tervem nem az, hogy „haza” menjek, az a ház nem otthona egyikünknek sem. Az is egyértelmű, hogy a betondzsungel nem nekem való. Igazán nyomós okra lenne szükségem hozzá, hogy maradjak. - Neked könnyen ment? - keresztezem a lábaim magam alatt, a cipőm orrával támasztva mindkettőt. - Megszoktad? - talán ez még az a terület, ahol érdeklődhetek. Korábbi elutasító válasza után már egyáltalán nem vagyok biztos benne, mi az, amiről beszélgethetünk, emiatt nem próbálkozom mással, maradok a hirtelen megteremtett komfortzónában. - Mindig sikerül eltévednem, ez a Google maps, vagy mi a rosszseb egy átok... - megcsóválom a fejem, alig pillantok rá, mintha attól rettegnék, hogy eltűnik. Szükségem van rá, hogy maradjon, csak azt nem tudom, hogyan vehetném rá erre... Ha maradok olyan, mint egy távoli idegen, talán meggyőzhetem róla.
“There's no shame in fear, my father told me, what matters is how we face it.”
I survived because the fire inside me burned brighter than the fire around me.
★ foglalkozás ★ :
pénzügyi szakértő
★ play by ★ :
Boyd Holbrook
★ hozzászólások száma ★ :
22
★ :
Re: Edward & Wyatt || The world we knew
Vas. Dec. 17 2023, 19:37
Eddie & Wyatt
“Life can get you down so I just numb the way it feels. I drown it with a drink and out of date prescription pills; And all the ones that love me they just left me on the shelf. My farewell...”
Hányszor szerettem volna, hogy anya kérése ne csak üres vágyálomként keringjen a fejünk felett; „Ha már nem áll mellettetek senki, egymásért mindig legyetek ott! Ezt teszik a testvérek.” És mi, akkor, tulajdonképpen ott is voltunk… Emlékszem az ajtócsapódásra, apa visszhangokat verő lépteire, ahogy egyre csak távolodtak a folyosón. Néhányszor egyértelműen könyékkel vette le a falat, hogy dülöngélve azzal állítsa irányba magát -még a helyük is meglátszott, ott éktelenkednek mind a mai napig. Mégis az elfojtott sírások hüppögő hangjai a legelevenebb foszlányok mind közül… az éjjelilámpa félhomályában ki-ki a saját ágyán kétrét görnyedve próbálta feldolgozni, most éppen miért?... Voltak esték, amiket összekucorodva vészeltünk át, egymást a csendünkkel, a puszta jelenlétünkkel támogatva gyógyultunk -kezdetben csak Eddie és én. Spencer évek múltán került harmadikként a szobánkba. Eddie akkor már nagy volt, nem kért az efféle szükségtelen közelségből; már csak Spence-t karoltam át mindenféle kitalált történetekkel traktálva, míg egy dallamos nevetés el nem hagyta a száját, vagy el nem nyomta az álom. Terelni akartam a figyelmét, pozitív élménnyel ellensúlyozni a méltatlanul kapott szenvedést, míg nekem is égett minden porcikám apa ütlegeinek helyén… Ha láttam is, hogy már rég elaludt, akkor se hagytam abba. Tudtam, hogy az időközben közelebb lopódzott Eddie még figyel, mindig a számára komfortos távolságon belül. Sose firtattam, hogy jöjjön közelebb. Ahogy neki kényelmes volt... Most, hogy idegenül, minél távolabb a bizalmas közelségtől nyújtom felé a kezem, a saját kényelmemet tartom szem előtt. Nincs okom ennél közelebb engedni… nem merem, vagy nem akarom ennél közelebb engedni? Sose hasonlítottunk, nem volt bennünk közös tulajdonság, amivel a kölcsönös megértés szintjére tudtuk volna juttatni egymást és magunkat. Nyilván, ha nagyon akartunk, találtunk volna, de könnyebb volt elutasítani, mint teperni -most is: könnyebb elutasítanom, semmint, hogy elhiggyem, tiszta szándékok vezérlik. Sokunknak van szegénységi bizonyítványa; ez az enyém. Egymásba font ujjaimat, ahogy a rendelést felvevő pincérlány távozik, az ölembe ejtem. Elnézem egy ideig, hogy dörgölik egymást, hogyan fordul be a jobb kezem hüvelykujja a tenyereim alá, hogy a fölé csúszott középsővel ütemesen pörgessék a gyűrűmet. Megszokás… lelkiismeret… ki minek nevezi. Akkor se hagyom abba, mikor erőt véve magamon, rezignáltan elpihegett sóhajjal megyek elébe a szemkontaktusnak. - Ne haragudj, amiért nem éreztem éppen – orromat húzva szipogok egyet, sietősen megrántom a vállamat -, hitelesnek – arcom homlokegyenest mond ellent a szavaimnak; nyegle félgörbével ajkaimon szembesítem, ridegen, kimérten. Talán egy kicsit szabadkozok, mert nem akarok túlzottan tapintatlan lenni; talán azt remélem, megérti, hogy miért érzek így. Hogy nem fogjuk a hülyéjét járatni egymással a szükségesnél tovább. – Aha… - elnyújtom, kettőnk közé eresztem a tekintetem. A szalvétatartóra, a szezonális mézeskalácsos lattét és borsmenta-kávét hirdető reklámfotókra, az asztal éléről némileg lelógó itallapra. Visszafojtok egy szusszanásnyi, dölyfös nevetést, helyette a szám másik sarka is megkapja a kellemetlen mosolyom eddig elmaradozott felét. Halkan csikorog a székem a padlón, ahogy hátrébb tolom magam, hogy anélkül tudjam keresztbe tenni a lábam, hogy a térdemet belevágnám az asztal aljába. Mellkasom elé húzott bal karomra könyökölök fel, ujjaim az államat, kiszáradt szám felcserepesedett bőrét simítják -elzárkózok, bár nem, mintha eddig annyira megnyíltam volna előtte… Megvonaglik szemöldököm vonala, futó pillantást ejtek felé, de nem eresztem le a kezem takarását, se nem adok ennél több reakciót, mindaddig míg folytatására hitetlen vigyorral, fejcsóválva vagyok kénytelen elfordulni tőle. Hogy jól vagyok-e?... Sose voltam jól, de korábban se érdekelte… én, ahogy voltam, nem érdekeltem soha, de nem zavart. Őt se zavarta, hogy tévképzetekkel ruházott fel, hogy olyan tulajdonságaimnak, szerepeimnek lett az irigye, amire ő vágyott, én pedig majd belerokkantam. - Szubjektív, hogy kinek mi a jó – és ezzel máris többet árultam el, mint kellett volna; sietve folytatom. – Miért lett ez most olyan fontos neked? – talán a családegyesítési projekttel egy kicsit megkéstünk, nem? A legnagyobb problémánk, hogy senki nem volt, aki megmutatta volna nekünk, hogy kell működnie egy családnak… hogy mi az, hogy szeretni valakit, és legfőképp, milyen szeretve lenni. Már azelőtt elvesztünk az élet labirintusában, hogy felfoghattuk volna, miféle útvesztő áll előttünk; úgy löktek ki minket a nagyvilágba, hogy az abban való tájékozódáshoz szükséges térképet elfelejtették a kezünkbe adni. Vagy talán össze is tépték azt a szemünk láttára… Támogatva egymást talán sikerülhetett volna, mégis, két idegen vagyunk, akiket kizárólag a közös trauma köt össze. Ez minden, csak nem család… Elnéz – kényelmetlenül érzi magát, elrejti a valódi érzéseit; maszatol az ujjaival – feszült, ideges; beesnek a vállai – szorong, bizalmatlan; előre dől – a proxemika szerint valahol a személyes- és a társadalmi vagy szociális tér határküszöbén állhatunk, de tegyük hozzá, itt van közöttünk az asztal. Ha nem lenne, valószínűleg hátra dőlne, még ezt a körülbelül másfél méter különbséget se kockáztatva meg. Nagyobb a biztonság így, hogy van, mi elválasszon minket, és ami azt illeti, én is így érzem… Csendben figyelem, hagyom, hogy az erőtlen, félbeszakadt mondata belevesszen a nevetések, halk, duruzsoló beszélgetések, a kávéfőzők pöfögésének és a bögrecsilingelések háttérzajába. A mellénk érkező felszolgáló már-már illetlen jókedvvel lép a zavarosan vibráló feszültségbe -végig nézem, ahogy az asztalra halmozza a rendelést, udvarias mosollyal köszönöm meg, és fonom az ujjaimat a fekete itallal teli üvegpohár köré. Lassan kortyolok belőle, pereme felett Eddie-t nézem. Mit mondhatnék?... - Érdekes itt látni. Nem hittem, hogy valaha is érdekelni fog a „nagyvárosi élet” – ajkaimról lenyalva a rajtuk maradt fanyar kávéízt helyezem vissza a bambusztálcára a poharat. Finoman rámosolygok, ujjaim mégis idegesen dobolnak tovább az üvegen -mielőtt az ő komfortjáról gondoskodnék -mert ha látja, ha nem, ez a cél-, lehet nem ártana a magamét is rendezni, nem? – Mármint… te azért lényegesen jobban szeretted a ranch előnyeit, mint szerintem bármelyikünk. Ez meg… - mutatóujjam az italomról az ablak felé integet; és akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Brooklyn, különösen ezek a félreeső kisutcák, még mindig nem egy Manhattan -, arra hasonlít a legkevésbé. Hogy tudod felvenni vele a lépést? – kérdezem óvatos érdeklődéssel. Muszáj vagyok visszavenni az indulatból, amivel érkeztem, hiába, hogy nem gondoltam, valaha is épp Eddie körül kell majd ennyire körültekintőnek lennem.
that's what I used to say about the future. "good, even great", there were days when I believed it would get better. but now, flipped a switch don't know which horrific thing pushed this shit over the edge, but here we are
★ családi állapot ★ :
•
there's a part of you that lives in every note, and every step i take along these broken roads that i've been walking. and the time between us talking is so much longer now but
i still call you home
i hope you know
★ lakhely ★ :
Bay Ridge, Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
my mind's a haze with all this pain and I can't change a thing. lost in this maze i can't find a way i can't break my spirit free
- Még mindig egyedül? - kényelmetlenül leteszem a készüléket, és homlokráncolva nézek fel a borravalóra áhítozóra. Nem szeretek szóba elegyedni idegenekkel - a képességem korlátolt: folyton botladozó nyelv, overthinker mood és a közkedvelt, népszerűségnek örvendő címke, miszerint 'introvertált vagyok' is vibrál a hátamon. A hirtelen, felkészületlenül érő megjegyzésekre nem tudom, hogyan kell "nagyot" szólni... - Nagyon úgy tűnik. - megjátszott kedveséggel felelem, biztató mosollyal a képemen. A korombeli nő érdekében remélem, hogy nem a pénz, vagy kései társaság pumpálja a lelkesedését a nyakán ugráló izmoknak. Kifejezetten szép, szembarát és a hangjától sem akarom megfejelni a falat, a figyelmessége pedig szimpatikus, ha őszinte. De pont az ártatlansága miatt kell a tőlem telhető legtávolabb hárítanom a közeledését, okától függetlenül... - Hozhatok még valamit esetleg? Süti? - szigorú vonallá szorítom össze az ajkaimat, épp csak rálesek a félig teli poharamra. Időt nyerek. Közben nem kerüli el figyelmemet az ellágyuló félmosoly a matt rúzsa alatt. - Ha van kedvence... - szélesebb mosoly, lopott pillantás, mire szemkontaktust formálhatnék belőle, már halkan hahotázva elsuhan, mint egy szorgalmas sütiárus, cserkész. Utána nézek, az útvonalát lesem. Egy pillanatra bánom a döntésem, hiszen bár válogatósnak nem vallom magam (mostanában konzerveken élek) mégsem szívesen ennék egy habosbabos krémest. Végül belátom, jól esik egy pillanatra, hogy a süteményem állaga okozza a legfőbb gondomat... Kések. Egyedül maradva a gondolataimba zárkózott hermetikus csendben az asztalra könyökölve húzom magam elé a hófehér szalvétát. Gondosan összehajtogatom, felezem, negyedelem és amikor látom, hogy a lapszélek nem illeszkednek tökéletesen egy vonalba, előröl kezdem az egészet. Nem akar jönni... Kisimítom. Érthető, én sem akarnék a helyében itt lenni. Félbehajtom. Rossz ötlet volt. Egy kört írok le vele ujjaim alatt. Picsába. A máskor elsőre sikeres, rutinszerű mozdulatsorba most valami felderíthetetlen hiba csúszik minduntalan, és a végén már nem pazarlom tovább idegrendszerem egyetlen darabkáját sem a megfejtésre, összegyűröm. Csak akkor pillantok fel legközelebb, amikor váratlanul felbukkan a kedves kishölgy. Ahogy felnézek, már mellettem áll. Megterít, elrendez, elveszi az előbbi origami küldetésem első áldozatát is. Hűlt helyén felejtem tekintetem, csak egy megkésett mosollyal érkező köszönöm, ami telik tőlem. Gyümölcsös szelet, nagyszerű. Nem szól semmit, elfordul, a pult mögé tart. - Maradna kicsit? - kérem. Komfortossá tenné, ezt az egész kellemetlen várakozást. Kevésbé érezném magam szörnyetegnek, ha tudom, hogy bármi lesz is, egy barátságos lélek mosolyával találom szemben magam bármikor, ha szükségét érzem. - Ó, hát azt nem lehet... Még van egy pár... - mit gondoltam? A bólogatásom, ahogy a gondolataim egymásba gabalyodva keresgélik a megfelelő válaszhoz tartozó viselkedésformát, egyre inkább elbizonytalanítanak. Megköszörülöm a torkom, bocsánatkérővé leszek. Csődöt mond az elképzelésem, csak ez épp olyan irracionális, ösztönszerű cselekedetek tűnnek megbízhatónak: mint a villa után kapni és enni lehajtott fejjel. Nem láthatom, csupán hallom, hogy a szék lába karistolja a parkettát, helyet foglal. Beszélgetünk. Mindössze pár perc. Az üveg mögül átszűrődő fény megcsillan a szemüvegén, érdekesnek találom, amit a vendégekről, a hajtásról, a munkáról mesél. Elhallgatnám és valószínűleg jobban is élvezném a nap következő szakaszát, ha mellette tölteném, mint... Hálát érzek, hogy úgy döntött, marad. A kollégák közreműködésével. A szükség elszólítja, én pedig fel nem tartom, engedem. Elviszi a tányért, kérek még egy kör menteset... Ekkor érkezik a bátyám. Zakatolni kezd a fejem. A két lábon járó trauma vagyok, az lehetek. Magamra erőltetek egy mosolyt, ha végre célegyenest felém indul. A legméltóságteljesebb, amit csak tehetek ebben a szemlátomást kedvezőtlen helyzetben, hogy nyugalmat árasztok magamból. Hogy arra törekszem, higgadt ember képét lássa meg bennem, ne pedig... - És még egy. - majd amikor magam is meglepődök a hangom erőtlenségén, valahová az asztal szélére nézek le. A fölötte átnyúló kézre kapom fel a fejem. Érzékelteti, ennél közelebb csak akkor lehettünk, amikor... De nem. Nem rángatom felszínre azokat a fiúkat, már talán nincsenek is. Mi sem vagyunk. Két idegenként rázunk kezet, nem erősebb, se nem gyengébb fogásom övétől. Elnézem, ahogy elszöszöl a ruháival. Ennyire tart tőlem, vagy ennyire elegáns úrfi lett!? Utóbbit kétlem, előbbiben biztossá leszek, ahogy kopognak fejünk fölött a másodpercek patkóikkal... Lefojtok egy mosolygást, a pult mögé lesek. - Pont az előbb. - és már érkezik is a kedvcsinálóm. Megköszönöm az újabb kört, kíváncsian hallgatva, tudálékos görbével a pofámon konstatálva, micsoda felkészültség... Ha csak feleennyire lennék precíz, már valószínűleg pár emelettel feljebb ülnék a munkahelyemen is... De hölgyeim, uraim és legdrágább olvasóm, ott vagyok, ahol. Az időközben ünnepélyessé mélyült csendet végül gépies illetlenséggel töri meg, meg sem kockáztatva a púderezést, bár ez testvéreknél előfordul. Igazság szerint kedvem támad rábökni a kabátjára és udvariasan eljátszani az idegenvezető szerepét az ajtóig, amin az imént betévedt... Mégis leküzdöm a régies lobbanékonyságát mellkasomnak és csak megacélozott képpel kibököm, amit őszinte motivációnak gondoltam... - Azt hittem, ezen túl vagyunk. - gyöngyöző nevetés, alig észrevehető és halk. - Látni akartalak. - hova kozmetikázzam tovább? Jennifer úgy tűnt, mintha három úthenger taposta volna agyon, gyűrűt nem láttam, ami egy olyan szerelmes mennyasszonytól ugyebár nonszensz, és az ő válaszai sem győztek meg. Semmi jogom rá, nem vagyunk már - lehet sosem voltunk - jó testvérek, de az aggodalom lángja fellobbant a mellkasomban. Nem tudtam lefojtani... - Tudni, hogy jól vagy e. - boncoljam még? Mi mást akarnék? Pénzt? Gondolja, hogy ha kéne, tőle kérnék? Mi a szar? - A savanyú képed elárulja helyetted, hogy amúgy ja, csak itt ne legyél... - megdörzsölöm a tarkómat, egy kicsit nevetek. - Lemondhattad volna, nem foglak zaklatni... - vagy azt gondolta, addig fogom üldözni, amíg? A hányinger sem írná le pontosan az érzést, amit a fejében, fejükben rólam alkotott kép mesél... Jó sok szart lehet a nyakamba varrni, többek között az esküvője is, ha... Többet ittam, mint illett volna. Nem emlékszem minden pillanatára... Nincs mentségem. Sosem volt... Egymásba gabalyodnak ujjaim, törni, nyomni, feszíteni kezdem azokat, ahogy felkönyökölve a térfelem legszélére, kifelé sandítok. - Nem tudom, mi ütött belém, csak... - magyarázkodok. Minek? Abból, ahogy ránézek, tudni fogja. Fogalmam sincs, hol keressem a megfelelő szavakat. Nekem olyanom már nem igen maradt...
“There's no shame in fear, my father told me, what matters is how we face it.”
I survived because the fire inside me burned brighter than the fire around me.
★ foglalkozás ★ :
pénzügyi szakértő
★ play by ★ :
Boyd Holbrook
★ hozzászólások száma ★ :
22
★ :
Edward & Wyatt || The world we knew
Szomb. Dec. 09 2023, 22:41
Eddie & Wyatt
“Life can get you down so I just numb the way it feels. I drown it with a drink and out of date prescription pills; And all the ones that love me they just left me on the shelf. My farewell...”
Fázósan húzom össze magam előtt a fekete szövetkabátot, ahogy sietve kitolom az épület üvegajtaját. Hiába a nyakam köré tekert sál, ösztönösen szalad a fülem mellé a vállam, ahogy az állott levegőjű hallból a szeles járdára lépek. A rövid chicagói időszakot leszámítva minden városban, ahol laktam, így beleértve Shelbyville-t, Philadelphiát, Quanticot és Sacramentot, még az évnek ebben az időszakában is jócskán tizenöt fok körül járt a hőmérséklet -most pedig, bár a mínuszok csak reggel és este repkednek, a nap közbeni négy fok se esik jobban. A körülöttem igyekvők mintha meg se éreznék az erőszakkal az arcunkba furakodó, csípős hideget, a nem tősgyökeres New York-iaknak tanulhatatlan módszerességgel szlalomoznak a telefonjaikat nyomkodva úgy, hogy az már rejtély, hogy nem botolnak egymásba, buknak fel a járdaegyenletlenségekben, vagy bármely útjukat álló standosban, postaládában, esetleg forgalomirányító lámpában. Ha tehetném, kerülném a mindennapi forgatagot -és valóban mindennapi, mert, bár szeretnénk, ha csak a hétköznapok jelentenének ekkora túlzsúfoltságot, a szombat talán még rosszabb, mint egy átlag munkanap. Kényelmesebb volna, ha a jobb időket is megélt autóm velem együtt élvezhetné a haza- és munkába jutás örömeit, de pénz kérdésben abszolút a tömegközlekedés mellett szól, hogy a bérlet még mindig olcsóbb, mint a benzin, így most is, mint bármikor máskor, többed magammal fordulok a közeli metrólejáró felé. Épp csak felugrok a bent álló szerelvényre a sarkam mögött már csapódik is be az ajtaja. Fogaimmal csípem össze a jobb kezemen lévő kesztyű anyagát annak középső ujjánál, és telefonra cserélem a kabátom zsebében. Feloldom, megnyitva az üzeneteket egy ideig Eddie nevét vizslatom… ha pár megállóval tovább megyek, mint ahol a megbeszélt kávézóhoz való eljutáshoz kéne leszállnom, igazából könnyen hazajuthatnék. Megírhatnám, hogy közbe jött valami -nálunk annyira nem is meglepő talán meg is értené; bár… -, és dátumozzuk át, majd, mint ahogy az lenni szokott, mindketten megfeledkeznénk róla, mintegy néma egyetértésben konstatálva, hogy nem kell nekünk ezt tennünk. Mert egyébként tényleg nem kell… A „Szöveges üzenet” buborékban villogó kurzorra nyomok, és pötyögni kezdek. Mély sóhajjal nyomok a küldésre. „Kések.” Persze ez se „véletlen” vagy „így alakult”, de számára a miértek aligha számítanak; valószínűleg közönyösen lekezelné egy „oké”-val. Amennyire tudtam, márpedig nem esett nehezemre, halogattam az indulást -hirtelen semmi se várhatott hétfőig, amit az asztalomon találtam, még az se, ami már hetek óta pihent a sarokban, várva a megfelelő alkalmat. Most volt itt a megfelelő alkalom… Minden, egyre csak közelítő metrómegállóval vadabbul kering a mellkasomban a kellemetlen, szorító érzés, mígnem a vontatott ütemű séta az, ami némileg segíteni tud -nem sokban, de a semminél több. A valaminél lényegesen kevesebb… Ő persze könnyeden dobálózott üzenetekkel, pont, mintha mi se történt volna, mintha mindig így működött volna kettőnk között: fesztelenül, rosszallás nélkül. Más nem is jut eszembe, minthogy hasonló érdektelenséggel ül az asztalnál az óráját nézve, a nyálán nyammogva várva, hogy mikor futok be, hogy elbeszélgessünk, nos… bármiről, amiről az átlag fivérek beszélgetni szoktak. Kár, hogy sose voltunk azok -szinte tökéletes reciprokai vagyunk mi egymásnak, békíthetetlen ellentétekkel. Mert azok… annak érzem. Két év nem sok idő, mégis nagyon sok minden belefér ebbe a kicsiny időszakba. Az, hogy egy ember teljesen megváltozzon, éppenséggel pont nem -márpedig valahol mindketten ezt várjuk a másiktól. Gondolom én, máskülönben nem viseltetnék felé előre megelőlegezett haraggal és daccal. Fizikálisan már egészen lehetetlennek tűnik, mégis, az eddiginél is lassabb fokozatszámra kapcsolok, ahogy meglátom a kávézó nevének cégérét. Sok helyen, köztük itt is, kint van még a hálaadásra szánt dekorok túlnyomó többsége -leszámítva azt az egy-egy díszt, ami már sokkal inkább mutat előre a karácsony felé. Ha most csütörtökön volt is hálaadás, sok mindenért nem tudtam köszönetet mondani, többek között a maiért se… A kilincsre tapad a kezem -ha nem lenne a kesztyű, félő, hogy ténylegesen így volna. Az ajtó feletti csengő harsogva adja mindenki tudtára az érkezésemet, így a pult mögül kapásból hárman fordulnak, hogy széles mosollyal köszöntsenek. Hasonlóval biccentek vissza, mialatt már a kabátom gombjaival bíbelődök. Szükségszerűen elcsigázott minden mozdulatom, ahogy lassan, a hideg-meleg különbség miatt szipogva fordítom Eddie felé a fejemet -már kintről kiszúrtam-, mielőtt a lábaim is felé tartanának. Egyre csak közeledek, holott bár olyan lenne ez a táv, mint a rossz álmokban -minél közelebb igyekszem, annál távolabb jutok. Megszabadítom magamat minden téli maskarámtól, csak a kabátom marad még rajtam, mikor megállok a hozzám közelebbi szék mellett, szemközt az öcsémmel. - Ezer éve… - és ez nem a „miért nem kerítettünk erre hamarabb sort?”-jellegű sopánkodás; sokkal inkább „miért vagyunk most itt?”, ami engem illet… Kitartom felé a kezemet átnyúlva az asztal felett, mert bár azt diktálná a protokoll, nincsen igényem arra, hogy felálljon és szabaddá tegye közöttünk a teret, mi több, pont ezzel igyekszem érzékeltetni, hogy ne tegye. Jobb ez így. Ha elfogadja, elpiszmogok az orrom alatt egy „heló”-t, és hátrálva egy fél lépést a karomra felfektetett sálat a mozdulatom félútján levett kabát ujjába tűrőm. Elfordulok, hogy a fal melletti fogasra akasszam a holmijaimat -az, ahogy elvacakolok vele, és lesimítom a vastag szövet minden gyűrődését, már csak időhúzás. Kell, hogy potenciálisan mást is halljak a fülemben dübörgő vértől. - Már rendeltél? – bökök fejemmel a pult felé, ahogy kihúzom magamnak a széket, és letelepszem rá, bár tény, nem kényelmesedek el. Egyrészt, mert kellően feszélyez a szituáció ahhoz, hogy ne tegyem, másrészről eleve komfortzónán kívüli, hogy nem a teret, hanem a falat látom… nem szeretem nem szemmel tartani az embereket, ellenben problémás, hogy őt viszont muszáj vagyok figyelni. Összeszorítom az állkapcsomat, elfordulok -ekkor lép mellénk az egyik felszolgáló. Egy americanora és egy üveg vízre adom le a rendelésemet, miután kifejtem, hogy sajnos nem vagyok érdekelt a szezonális kínálatukban, és ha nem tette még meg az érkezésem előtt, úgy Eddie választásával együtt távozik. Lekövetem a kávégépekig visszavezető úton, és csak elnagyoltan fordulok vissza az öcsémhez. - Szóval… - megköszörülöm a torkomat, oldok az azt szorongató gombócon. Szemeim, mintha a valaha volt legizgalmasabb látvány lenne, az asztal lapjának erezetét meózzák. Nehezemre esik rá nézni, végül mégis megteszem, változások után keresek -vajon ő kiszúr bármit a magam mögött hagyott másfél év fizikai lenyomataiból? - …miért is vagyunk itt? – teszem fel a korábban már megfogalmazott kérdést, mert nem látom okát, hogy bájcsevejbe kezdjünk a cudar időjárásról, a tömegközlekedés viszontagságairól, a bármiről…
that's what I used to say about the future. "good, even great", there were days when I believed it would get better. but now, flipped a switch don't know which horrific thing pushed this shit over the edge, but here we are
★ családi állapot ★ :
•
there's a part of you that lives in every note, and every step i take along these broken roads that i've been walking. and the time between us talking is so much longer now but
i still call you home
i hope you know
★ lakhely ★ :
Bay Ridge, Brooklyn
★ :
★ idézet ★ :
my mind's a haze with all this pain and I can't change a thing. lost in this maze i can't find a way i can't break my spirit free
Kezdőlap
