A felszínes szemlélődő számára Celeste éppen úgy kellett Walshék prominens patinájának, mint egy falat baba au rhum - szétolvadva a szájban, semmihez sem fogható, édes, kissé aromás ízt hagyva maga után. Hogy Walshék már eleget nyeltek, ezt senki sem hinné el nekik, vagy ha mégis, hát nem alkotna róluk jó véleményt, mivel Walshék a köz szemében nem élveznek végtelen szimpátiát, ellenben Celeste-t valahogy mindenki szereti. A sikamlós vicceit, az őzbarna garbóját, vagy ahogy várakozás közben dobol a lábával. Celeste enigma, mindig az volt, a saját családjában is, egy született és meglehetősen jól szituált középső gyerek, aki mindig jobban érezte magát a barátaival, mint a nővérével vagy az öccsével, de készségesen részt vett mindenben, mint egyfajta töltelék, akire szükség van a karácsonyi fotó elkészültéhez, aki nem hiányozhat az unokahúga szülinapi partijáról, aki már ezerszer hallotta a nagyapja viccét a félrelépő pénzügyminiszterről, de most újra meghallgatja. Előzékeny, empatikus, hiányzik belőle minden mesterkéltség - ez olyasmi, ami megfog másokat, még akkor is, ha elfelejt időben odaérni a hetekkel korábban megbeszélt találkozóra vagy emlékezetből próbálja felidézni, hogyan is szereted a kávédat.

Persze, egy enigmától az ember joggal várhatja, hogy jó legyen a titoktartásban. Az élet - vagy inkább Celeste életvitele, döntései, béna ízlése, nevezzük bárhogyan - pedig képessé is tette őt erre. A közvélemény hajlamos jótékonyan elnézni neki, hogy a férje életében is először ő volt a másik, aki szétdúlt egy jól működő házasságot némi szexért cserébe. (Nem, ez nyilván sosem volt ennyire egyszerű, de sosem magyarázkodott. És elnézést is csak egyszer kért.) Hiába, mindig szeretett szórakozni, és ahogy természetes érzéke van ahhoz, hogy mások kedvében járjon, éppen így ahhoz is, hogy ne nézze meg az árcédulát, amit egy napon majd ki kell egyenlíteni.

Mostanában persze sokkal több ideje van gondolkodni, töprengeni, mint amire vágyik, vagy mint ami egészséges lenne, ezért is kérte Nicktől, hogy jóval a szabadsága vége előtt visszaállhasson a munkába. Sosem érdekelte kifejezetten a transzcendencia - bár a tömjén illatától egészen elérzékenyül -, sem istenség, sem végzet, sem sors nem létezett számára, egészen addig, míg három egyszerű szó egy darab papíron le nem sodorta az addig megszokott vágányáról. Hübrisz ez, mondhatná bárki, és most meg kell fizetned azért, mert érinthetetlennek hitted magad olyan sokáig. És Celeste néha csak áll, meredt tekintettel, ami nem lát sem nyújtódeszkát, sem ágyat, sem koporsót, és tudja, hogy ez az ár jóval magasabb, mint amit valaha szándékában állt megfizetni.
   

Agyi térfoglaló folyamat. Összesen négy hónap volt, négy hónap maszatolás a diagnózis körül, míg a konzíliumok azt találgatták, van-e bármilyen esély a gyógyulásra, és ha nincs, hogyan közöljék Walsh szenátorral, hogy az unokája - mindössze öt évesen - meg fog halni. Ő persze csak az anya volt, aki a kislánya reszkető, lilába hajló szája elé tartotta a tálat, aki izzadtságtól síkos homlokát éjszakákon át törölgette, és aki meg sem tudott szólalni, mikor megkérdezték, hogy hozzájárulnak-e a kis Mathilda boncolásához? A férje döntött, a férje intézkedett, mert belőle valamiként ezt hozta elő a gyász, tevékeny lett és nyughatatlan, míg Celeste csak állt, állt a közös otthonuk nappalijában, állt a parkolóházban, állt a munkahelyükre igyekvők között a járdán, mint kérlelhetetlen sziget, mint egy halálra rémült gyerek, akit ott felejtettek.

[ - Ilyen esetekben ez normális.
- Én nem érzem annak. Sosem voltam ilyen, de most...
- Mit érez most?
- Olyan, mintha hiba lenne, hogy én még életben vagyok. Nem, nem is hiba. Inkább bűn.]

A pszichológusa szerint ezt úgy nevezik, hogy a túlélők bűntudata - gyakran találkozunk a jelenséggel, gondoljunk csak komoly katasztrófákra, vagy akár hétköznapi balesetekre, amik mégis sok áldozatot követelnek, mint egy metrószerencsétlenség. Celeste sosem gondolt úgy magára, mint aki bármilyen ehhez hasonló drámai eseménynek szereplője lehet, és mikor azon a tavaszi reggelen elkérte magát a munkából, hogy orvoshoz vigye a lányát, mert kétszer hányt egymás után, azzal nyugtatta magát, hogy ez a helyes döntés, ő felelős szülő, de nem kell aggódni, a gyomor vírusos betegségei jönnek-mennek, szedik a probiotikumot, és rendben lesz minden. Csakhogy Mathilda nem lett rendben, és mikor három nappal később visszamentek, még nem tudta, hogy ezek az utolsó vidám reggelek az életükben. Hogy egymást ugratni a kimondhatatlan nevű fagyikkal, hogy megsimogatni a kis barna havanese fejét, ami mindig lelkesen csaholva köszönt a lányának, hogy a családi nyaralás úticélját tervezgetni - ez az igazi boldogság. És nem tudhatjuk, mi jön utána.

[ - Az ószövetségi értelemben?
- Nem tudom. Nem hiszem. [...] Régen azt mondtam volna erre, hogy hülyeség. Képtelenség. Aztán...
- Aztán?
- Aztán az esküvőm napján az anyósom félrehívott és azt mondta: nézd, tudom, hogy a fiam szeret téged. De mindennek megvan az ára. Annak is, ami köztetek történt. Ezt ne felejtsd el. Ezt mondta, és úgy látszik, tényleg... nem felejtettem el.
- Mit gondol, hogy értette ezt?
- Nos, mivel a férjem még nős volt, amikor megismerkedtünk, nyilván erre gondolt. Meg arra, hogy Isten szemében én vagyok a másik nő továbbra is. Ami abszurd, és nem is hittem, hogy így lenne, egészen addig, amíg a lányunk...
- Szeretné, hogy szünetet tartsunk?]

A férje családja örömmel fogadta. Nos, ez talán túlzás. De legalább elfogadták, hogy ez a helyzet. Hogy Celeste éppen úgy része lesz mostantól a karácsonyi fotóknak, ahogy a kötött pulóverek és a hó. Csendes, elidegeníthetetlen része. Ő nem is akart ennél többet, igazán, nem akarta a feltűnést - micsoda pech, hogy önmagát sosem tudta levetkőzni. A férje kamasz gyerekei, quelle horreure, megvetették az első perctől fogva, hónapokig nem is akartak az apjukkal találkozni, miután a viszony kiderült. A gyerekek anyját egyszer meghívta kávézni - nagyjából két héttel azután, hogy kiderült, várandós. Máig nem tudja, mit akart. Talán megmutatni, hogy nem egy kecskepatjájú, szárnyas szörnyeteg, egy életrekelt szkülla, hanem egy hús-vér, normális nő, normális elképzelésekkel. Igyekezett, hogy jó legyen mindenkinek. De nem eléggé.

[ - Kér egy kis vizet?
- Nem.
- Zsebkendőt?
- Nem, köszönöm.
- Szeretné máskor folytatni?
- Nem, mostantól nem lesz ennyi szabadidőm, úgyhogy... nem tudom, mikor fogok tudni visszajönni. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek dolgozni.
- És a férje?
- Neki sincs túl sok szabadideje.
- Az első alkalommal azt mondták, hogy szívesen főznek közösen. Ez még jellemző?
- Nem igazán.
- Milyen gyakran beszélnek egymással?
- Nagyjából minden nap.
- Milyen gyakran szeretkeznek?
- Nagyjából minden nap.
- Tényleg?
- Nem. Csak vicc volt.]

Hogyan maradsz önmagad, ha körülötted minden megváltozott? Hogyan rakhatnád össze magad újra, mikor a legfontosabb részed hiányzik? Mit teszel, mikor rádöbbensz, hogy sosem leszel többé teljes, és mindent utálsz, ami a múltra emlékeztet? Igen, még azt a szederkék szőnyeget is, ami mellett annyira kardoskodtál. Nem is beszélve a férjedről.


   

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Ahogy te magad is fogalmaztál, van a karakteredben valami, ami miatt mindenki szereti. Ami miatt nem lehet rá haragudni, ferde szemmel nézni, megvetni. A stílusa, a személyisége, a kifinomultsága és a minden megjátszást nélkülöző, látszólagos tökéletessége különleges aurát ad neki.
Igaz, hogy mindennek ára van, és előbb vagy utóbb ezt az árat meg kell fizetni. Csak azt nem tudjuk előre, hogy mi lesz az az ár. A te esetedben ez az ár a legmagasabb, amit egy anya el tud képzelni, ráadásul nem csak te fizetted meg. Nem csoda, hogy ennyire szétestél, elvesztél, és segítségre van szükséged. Ezt nem lehet és nem is kell egyedül feldolgozni. Jó döntés lehet részedről visszamenni dolgozni, mert talán segít, ha lefoglalod magad és nem egyedül vagy a gondolataiddal, de még biztos nagyon sok idő lesz, mire visszatalálsz magadhoz.
Nagyon tetszett az előtörténeted, ahogy fogalmaztál, és maga a karaktered is izgalmas.  

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de addig is utadra engedlek.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!