Fogalmam sincs, hogy a Jasonnel közös tanulástól hogyan jutottunk el a gyerekekig, de valahogy olyan egyszerű Mattel mindenféléről beszélni. Bár néha semmi értelme annak, amiket egymásnak mondunk, olyan, mintha legtöbbször elbeszélnénk egymás mellett, de én most csak örülök annak, hogy kettesben lehetünk. Jó, hogy elűzte az osztálytársamat, bár azt még mindig nem tudom, hogy hogyan fogom lebeszélni Jasont arról, hogy beáruljon. Bár az a tervem, hogy holnapa beteget jelentek, de ha a tanuló társam elárul, akkor simán felhívhatják majd anyut. Az az egyetlen reményem, hogy kellően megijedt Mattől, és nem fog merni feleslegesen fecsegni. Ha meg mégis... akkor nem tudom. Valahogyan ki találjuk a továbbiakat is. Most csak és kizárólag a jelenre szeretnék koncentrálni, ami lehet még jó is. - Na és ha valaki teherbe esik tőled? Mit csinálsz? Csak közlöd vele, hogy bocsi de nekem nem kell gyerek? Mat... egyszer tutira lesz neked is. Leghamarabb Miatól. Bár ő tutira arra vár, hogy valamivel még jobban magához láncolhasson. - gúnyos vigyor jelenik meg az arcomon, hogy aztán ne mondhassa, hogy én nem szóltam. Egyértelmű, hogy sem Miaval, sem más lányokkal nem csak sakkoznak, hanem annál többet is csinálnak. Ennek még a gondolatától is felfordul a gyomrom. De mégis azt szeretném, hogy ne használjon ilyen nagy szavakat, hogy neki nem lesz gyereke. Hát aki így szereti élni az életét és úgy cserélgeti a lányokat, mint más a zokniját, annál nagyon is benne van a pakliban, hogy egyszer valaki felkeresheti egy pucér kis békával és közölheti vele, hogy az ő gyereke. Bár először kellemetlenül éreztem magam, amikor be ült mellém a kádba, de minél több időt töltünk el egymást ölelgetve és pont úgy, mint akik valami hős szerelmesek, annál inkább szeretném, ha ismét megtennénk azt, amit még akkor, amikor a szüleink nem forgatták fel ennyire az életünket. Bizonytalanság persze van bennem, hiszen elég sok veszítenivalónk lehet, ha valami nem úgy sülne majd el, de szeretek kockázatokat vállalni. Érte pedig mindenképp megéri, még akkor is, ha talán mindössze csak hírtelen fellángolás is ez, ami köztünk történik. A csókjaink, a körém fot karja, a szavai és az egész jelenléte is azt érezteti velem, hogy ő is szeretné, mégis mintha pofon csapott volna a visszautasításával. Egyre jobban azt érzem, hogy csak játszadozik velem. Folyamatosan reményt ad, amitől végül mindig megfoszt. Épp ezért is húzódok el tőle és kérem meg, hogy hagyjon magamra. Mert kicsit ilyenkor mindig bele gázol a lelkembe és önbecsülésembe is. Hát nem könyöröghetek én senkinek azért, hogy máshogyan nézzen rám! Még neki sem. Bár hallom a szavait, de mégis úgy teszek, mintha elengedném a fülem mellett. Nem akarja, hogy egy gyors numera legyek, azt sem szretné, ha megpróbálnánk titokban valami szépet össze hozni ebből az egész furcsa helyzetből, de viszont ha haza hozok egy fiút tanulni, akkor úgy érzi, hogy jogában áll azt elűzni mellőlem, hogy nehogy tovább mehessünk a tanulásnál. Én ezt komolyan nem értem. Összezavar. Az pedig még rosszabbul esik, hogy eleget tesz a kérésemnek, ésvalóban magamra hagy. Pedig azt szerettem volna, ha kiengesztel. Amint becsukódik mögötte az ajtó kezdenek el potyogni a könnyeim is, úgy érzem magam, mint valami hisztérikus kislány, aki nem kapja meg azt, amit akar. A kádból kikelve, csalódottan tekerem magam köré a törülközőt és sóhajtva lépek ki a fürdőből is azt tervezve, hogy agyon zabálom magam egyedül, valami romantikus filmet nézve. Sőt, még azt is elterveztem, hogy a szobám ajtaját is be zárom, hogy ma Mat többet véletlenül se zavarhasson. Mégis meglepődök azon, hogy ott ül az ágyamon, mintha mi sem történt volna. Megtorpanok, és amint közelebb jön hozzám, érzem, hogy a magabiztosság belőlem fokozatosan tűnik el ismét, és már megint nem vagyok abban biztos, hogy szeretném nélküle tölteni az éjszakámat. Megrázom a fejem a kérdésére, és nyelek egyet mikor megsimogatja az arcomat. Tényleg nem értem, hogy mit akar tőlem. - Ez nekem nem arról szól, hogy nem akarsz megfektetni, Mat. Hanem arról, hogy nem tudod eldönteni, hogy mit szeretnél tőlem. Egyértelmű, hogy nem tudunk testvérek lenni. De... - elhallgatok egy rövid ideig, és mindkét kezemmel átölelem a nyakát, ettől a mozdulattól pedig le is esik rólam a törülköző is. Egyáltalán nincs már bennem zavar azért, hogy meztelenül állok előtte. - ... de én mindig egy kicsit elhiszem, hogy több van köztünk mikor ilyeneket mondasz. Én komolyan mondtam, hogy szeretném megpróbálni veled azt, hogy csak mások előtt legyünk testvérek, de kettesben azok lehessünk, akik szeretnénk lenni... - ez úgy ostobaság ahogy van, de nem bírom csak úgy elengedni ezt az egészet. Még közelebb simulok hozzá, kicsit lábujjhegyre állok, és ajkamat az övére tapasztom és ha nem utasít el, akkor meztelen felsőtestünk is összeér.
Utálom, hogy mindig megvédi Miat és bár feldühít vele, de inkább ezt most szó nélkül hagyom. A gyengéknek szükségük van védelemre, az a liba még arra sem lenn képes, hogy egyedül ki álljon maga mellett. Mert biza nem félnék az ő arcába sem elmondani a véleményem. Mindig meglepődök magamon, hogy képes vagyok bárkire is ilyen gyűlölettel gondolni, de az a lány szerintem egyáltalán nem olyan, mint amilyennek mutatni próbálja magát. Nem is értem, hogy Mat mit lát benne, és honnan a fenéből jutott eszébe az, hogy össze költözzön vele? Miért pont VELE? Nem is szép. A kedvessége is pedig csak színjáték ebben biztos vagyok. Az ujja köré akarja csavarni Matet még ennél is jobban, de most már én is itt vagyok, és egészen biztos, hogy nem hagyom azt, amit terveznek. Az élet azért elég csúnya játékot űz velünk, mert mindene akarok lenni Matteonak, de a testvére az semmiképp. Nem is bírnék soha úgy nézni rá. Utálom ezt az egészet, amibe a szüleink bele kényszerítettek, de azért mégis megpróbálom a jó oldalát is nézni. Gyakran lehetünk kettesben, anélkül, hogy gyanúsak lennénk. Már csak Matet kéne meggyőznőm arról, hogy nem bűn, ha többet viszünk a kapcsolatunkba. Bár nyílván jobban örülnék, ha másképpen, más körülmények között lennénk együtt. - Akkor ez legalább közös bennünk. Én sem szeretnék gyereket soha. Azokkal csak a baj van. Meg mindig sírnak. Képzeld csak el mikor egy gyerek megszületik... olyanok, mint egy kicsi pucér béka. Kinek hiányzik a nyakára még azis? - még egy mutrát is vágok, hogy hatásosabb legyek, bár tényleg komolyan gondolom amit mondok. Anya szerint ezeket csak azért mondom, mert még fiatal vagyok és, hogy majd ha benő a fejem úgy igazán és találok egy olyan férfit, aki megbecsül másképpen fogom ezt gondolni, de szerintem a véleményem évek múlva sem lesz másmilyen. Szóval Matnek sem kell attól féljen, hogy majd eljátszom, hogy teherbe estem, csak azért, hogy magam mellett tartsam. Bár ahhoz amúgy is el kéne jutnunk odáig. Feldobott a közös alvásunk tervezése és egy kicsit a reményemet is vissza adta ahhoz, hogy megismételjük mindazt, ahonnan indult a kapcsolatunk is, és amikor tényleg csak Mat és Niki voltunk. Akik nem testvérek, csak két ismeretlen, akik jól érezték együtt magukat. Az azonban meglep, hogy a fürdőbe utánam jön, meztelenül és a kádba is mellém ül. Igyekszem minél jobban hozzá simulni, de nem csak azért, mert vágyok arra, hogy megérintsen olyan helyeken ahol nem lenne helyes, hanem azért is, mert imádom a közelségét. Bár nem ér hozzám úgy, ahogyan szeretném, de azért mégis elveszek a pillanatban és annyira örülnék, ha ez örkké tartana. A szavai nagyon halkan jönnek ki belőle, de én mégis tisztán hallom. - Például miben? - pillantok rá kíváncsian, szélesen vigyorogva, majd próbálom rá hárítani a felelőséget is. Mert megtehetnénk azt, amire mindketten vágyunk. Az ajkára tapadok annak reményében, hogy egy kicsit talán mégis tovább megyünk. Bár viszonozza a csókot, de még mindig óvatos, amikor pedig elszakadunk egymástól és megszólal, úgy érzem, mintha arcon csaptak volna. Morcosan és csalódottan húzódok el tőle, hiszen megint úgy érzem, hogy szórakozik velem. Miért olyan nehéz? Egyáltalán minek ad folyton reményt? Nem kellett volna utánam jönnie ide. A magyarázata azonban egyáltalán nem tetszik. Mitől néznénk egymásra, ha megtennénk azt, amin már amúgy is túl vagyunk? Annyi a különbség, hogy azóta a szüleink össze házasodtak. Na és? Attól még nem lettünk testvérek. - Ne nézz rám akkor többet sehogy! Nézd Miat! - szólok rá hisztérikusan és bár én kérem, hogy hagyjon magamra, de mégis rosszul esik, amikor ezt valóban megteszi. Értetlenül nézem, ahogyan ki mászik a kádból, hiszen arra számítottam, hogy újra átgondolja a dolgokat. Csalódottan nézek utána amint egy törülközőt magára tekerve megy ki a fürdőből, és idegesen csapok bele a vízbe, ami végig priccolja a földet. Sóhajtva temetem vizes kezembe az arcom, megtörlöm könnyes szemeimet, aztán le mondva mindenről fürdök le. Dühösen és reményvesztve. Amint végzek, ki kelek a kádból és magamra tekerem a törülközőt is. Minek siratok bárkit is? Menjen csak ha akar! Egészen biztos, hogy ma nem alszok vele. És a hetet sem fogom a társaságában tölteni. Egy újabb sóhaj után lépek ki a fürdőből a szobámba, meglepetésemre azonban Mat ott vár rám. - Miért vagy még mindig itt? Mit akarsz Mat? - nézek rá és remélem, hogy nem veszi észre az arcomon, hogy sírtam. Komolyan olyan, mintha játszadozna velem. Most akar vagy nem? Mi ez az egész?
Egyértelműen csak bosszantani akarom a szavaimmal, meg megerősíteni őt a hitében, mert bármennyire is próbáltam megértetni azt vele, hogy Jason nem olyan célból jött ma át hozzám, amilyenre ő gondol, meg az anyám, sehogy sem sikerül. Így feladva a harcot hagyom rá az egészet és megadom azt a választ, amit hallani akar és amit talán ki is nézne belőlem. Bár ha sokat bosszantana valószínűleg meg is tenném azt, csak lehet, hogy nem épp az osztálytársam lenne hozzá a legmegfelelőbb partner. Megnézném az arcát azért, ha rajta kapna Nickel például. - Talán soha meg sem tudtad volna. - forgatom meg a szemeimet, de még mindig csakis annyi a célom, hogy mérgelődjön, mert én is azt teszem valahányszor szóba kerül Mia, aki a levakarhatatlanság királynője. Ha engem kérdez, szerintem akkor sem tudná levakarni magáról, ha akarná. Az össze költözéses ötlet pedig pont kapóra jött neki és tutira nagy lett az önbizalma is miatta. Azt gondolja, hogy megnyerte magának Matet. Amennyi esze van, biztosan, hogy azt is elhiszi, hogy a mostohatestvérem bele szeretett, valószínáleg ha tudná, hogy milyen jól el vagyunk jelenleg nélküle is, akkor fejvesztve menekülne a közeléből. Ha rajtam múlna, biztosan a képébe mondanám a valóságot, de nem akarok ártani Matnek. Meg hát nem is bízok abban annyira, hogy nem lenne az első dolga a szüleink elé állni és elárulni mindent. Így egyenlőre biztosan hallgatok, de azért remélem, hogy nem lesz túlságosan elszálva magától. Mert az tuti, hogy nem fogom hagyni, hogy megvalósuljon a összeköltözéses álmuk, amit nem is értek, hogy honnan jutott a Mat eszébe egyáltalán. Csak még nehezebb lesz találkoznunk mások nélkül, ha együtt fog élni azzal a boszorkával. Mert velem egyáltalán nem veteti be, hogy olyan ma született bárány lenne, mint amilyennek mutatni próbálja magát. Szerintem csak a mostohatesómnak akar felvágni mindig, amikor jópofizik. - Hárpia. Még csak döntést hozni sem tud nélküled. - fintorgok és kicsit megrázom magam, hogy úgy tűnjön, mintha össze borzonganék attól, hogy valaki ilyen hülye tud lenni. Mert képtelenség, hogy ne vegye észre, hogy Mat nem szereti, és csak ki használja. Nem mintha tudnám, hogy milyen kapcsolat az övék, de ha a szerelemről szólna, akkor most nem lenne Mat olyan velem, amilyen vele sose lesz. Próbálom ugyan megérteni, hogy mitől lesz nekünk jó és előnyünkre ez az egész, de egyszerűen nem tudom felfogni. Olyan, mintha csak azért magyarázkodna, hogy ne hallgasson, de sok logika nincs benne. Sokkal jobb lenne ha egyedül költözik el és én is akkor lóghatok nála, amikor csak akarok. Anyáék biztosan nem gondolnának bele a valóságba. Annál jobban megbíznak benne, hogy kinézzenek belőle olyasmit, hogy a mostoha húgával mennyire közel került egymáshoz. Vagyis gondolom. De persze nem tudhatjuk, hogy mit hoz a jövő, én csak bízok abban, hogy majd a kedvünk szerint alakul minden. Mert másképp megőrülök. - Na és ha lányod lesz? Talán akkor megértenéd, hogy az ilyen pasik, mint amilyen te is vagy, miért veszélyesek. - nem veszem komolyan a szavait, mert valamiért nem tűnik olyannak, mint aki képes lenne apaként helyt állni. Most még biztosan nem, szóval legalább az esküvő miatt és azért, hogy véletlenül felcsinálja Miat, nem kell aggódnom. Bár simán kinézem abból a csajtól, hogy valaki mással csináltat egy gyereket, hogy aztán Matre kenje és azzal próbálja meg magához láncolni. Én mondom... az ilyen tapadós lányok nagyon veszélyesek. Még jó, hogy itt vagyok én és megvédhetem őt az ilyen hárpiáktól. Végig vigyorgok miközben a szobámba megyek, aztán a habzó kádba ülök, mert egyszerűen még mindig nem tudom elhinni, hogy bele ment az együtt alvásba is velem. Nem tervezem különösebben semmit az éjszakát illetően, hagyom, hogy magával sodorjon az ár, nekem bőven elég a közelsége is. Egyenlőre legalábbis. Amint viszont felbukkan meztelenül ő is és még be is ül mellém a kádba, egyre nagyobb lesz bennem a vágyakozás, és ha volt is bennem bármiféle tiltakozás amiatt, hogy ne kerüljek hozzá ennél közelebb, az elmúlt. Főleg amint kimondja azt is, hogy a hét többi felében a szüleink nélkül lehetünk. Kettesben. - Normálissá tehetnénk... valahogy. - ezt szinte suttogva mondom, bár tisztában vagyok azzal, hogy lehetetlen úgy tennünk bármit, hogy ne érezzük magunkat rosszul utána. Nem magunk miatt. Hanem a szüleink iránti tiszteletből. Mert ha a tudomásukra jutt, abból iszonyatosan nagy káosz lenne. Le kell mondanunk a saját vágayinkról azért, hogy az övék kiteljesüljön még jobb. Ezt pedig utálom. Mégis úgy dőlök neki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez, bár azért a habokkal igyekszem eltakarni magam, még akkor is ha tudom, hogy igaza van... már látott, amibe ha bele gondolunk elég ciki. Így főleg, hogy testvérek lettünk utána. Mély levegőt veszek, amint átölel és közelebb húz magához, a szavai miatt pedig csak még inkább elbizonytalanodok saját magamban. Akarom őt, a következményekkel együtt. Bár zavarba jövök, de azért mégis széles vigyorra húzódik a szám, és szeretném ha nem igyekezne ennyire. Sokkal könnyebb lenne, ha a hagynánk, hogy megtörténjen az, amit eddig próbáltunk kerülni. - Jó hallani, hogy valamiben én vagyok neked az első. - válaszolok végül, bár ha az eszemre hallgattam volna, akkor valószínűleg valami másképpen szólt volna a feleletem. Például megkértem volna, hogy ne igyekezzen, és tegyen be bármit bárhová. De elég kínos lenne ezt így kimondani, meg nem is rám vall. Sokkal több annál a büszkeség bennem, hogy én magam könyörögjek azért, hogy a magáévá tegyen. Ezért is válaszolom meg a kérdését úgy, hogy neki kelljen döntenie, és azzal, hogy megcsókolom csak még nehezebbé akarom tenni a dolgát. Nem akarom, hogy megint elutasítson. Minél tovább húzódik a csókunk, annál biztosabb vagyok magamban, de nem merek én lenni az aki ennél jobban kezdeményez. Szerencsémre, mert amint szét válnak az ajkaink és megszólal, leesik, hogy túl léptünk egy határt. Akarom őt az igaz, de nem bírom az elutasítást. Épp ezért húzódok el tőle és csúszok a kád másik végébe durcásan. Mert megint nem akar. Pedig azt hittem, hogy ma félre tehetünk mindent egy kis időre. - Holnap és holnapután is kitalálsz majd valamit. Elég volt a játszadozásodból Mat. Miért hagyod, hogy reménykedjek, ha aztán ilyen ostoba kifogásokkal el is löksz magadtól? - ő kezdte az egészet. Jasont is elűzte, a szobájában is ő csókolt meg, most is ő jött utánam. Nem értem, hogy akkor mit akar még? Olyan, mintha csak az agyamat akarná húzni. Mindig ezt csinálja. Egyzser akar, máskor meg nem. Miért olyan nehéz döntenie? Fogadjuk, ha Mia ülne itt helyettem, akkor nem csinálná ezt. - Ki kelnél a kádból? Szeretnék le fürödni és aludni. - miközben beszélek, nem is nézek rá, bár teljesen mást szeretnék, mint amit mondok. Azt akarom, hogy maradjon, és hitesse el velem, hogy számítok neki valamit.
Soha nem értettem igazán, hogy anya miért viselkedik velem úgy ahogy, hiszen sosem adtam úgy igazán okot arra, hogy kételkednie kelljen bennem. Azt hiszem, hogy a saját hibáitól akar megóvni, ami talán jó, de nem tarthat emiatt életem végéig egy burokban. Én is akarok tévedni, megbánni dolgokat, megélni pillanatokat és következtetéseket leszűrni az egészből a legvégén. Mióta férjhez ment csak annyit változott az egész, hogy nem ő tartja rajtam a szemeit, hagyja, hogy egy kicsit jobban szárnyaljak, de cserében meg mindig rá bíz Matre, mintha valami kisgyerek lennék, aki nem tud egyedül megtenni egyetlen lépést sem. Vajon ha tudná, hogy a mostohatestvéremmel milyen a kapcsolatunk, akkor is ilyen nyugodtan hagyná hogy kettesben legyünk? Egészen biztos, hogy nem. Felvonom a szemöldökömet Matet hallgatva, és elnevetem magam. Miért nem hiszik el, hogy semmi rosszat nem akartam csinálni Jasonnel? Ebből levontam a következtetést az biztos... következőkor ha mellém raknak egy tanuló társat, akkor azt nem hozom haza, hanem inkább én megyek oda. Talán mindegyik osztálytársam családja sokkal normálisabb, mint az enyém, és nem fognak elűzni, mert tanulni próbálunk. - Nem is volt dudorodó a nadrágja. - kelek ismét az osztálytársam védelmére, de amúgy meg nem is figyeltem a nadrágját, fogalmam sincs, hogy volt-e ott dudor vagy sem. Ő komolyan azt figyelte? Vagy csak azt hiszi, hogy mindenki olyan, mint ő? Meg ha igaz is, engem az akkor is hidegen hagy. - Ha nem lépsz közbe, akkor megírjuk a házifeladatot, aztán kipróbáltuk volna az ágyamat. Meg talán ha nem jössz haza a tiedet is. - vágok vissza végül, de persze egyáltalán nem gonolom komolyan, csak bosszantani akarom. Mert úgy tűnik, hogy nem képes lemondani erről az ostoba elméletéről, hogy egy fiú és egy lány semmiképp sem lehet kettesben anélkül, hogy bármi olyat is csinálnának. Bezzeg ő azt tehet a lányokkal, amit csak akar. Az ő dudorodó nadrágja egyáltalán nem probléma. Vele miért nem foglalkoznak a szüleink? Miért élhet sokkal szabadabban, mint én? Oké, hogy nagykorú, meg minden, de ez akkor sem igazságos. Talán tévedek, de nagyon úgy tűnik, hogy tetszett neki a megjegyzésem, miszerint megvállogatom a partnereimet. Ez valóban igaz, mert eddig csak vele voltam... úgy. Meg Nickel, de vele csak csókolóztam egyszer, és annál tovább nem is szándékozom el menni. Mert egyébként ő is jóképű, de valamiért Mat mégis más. Válaszul csak megvonom a vállam, mert eszemben sincs tovább növelni az önbizalmát. Abból pedig semmi esetre sem szeretnék engedni, hogy lányokat hozzon haza. Tilos. Nem bírnám végig nézni. Főleg azok után nem, amik köztünk történtek. Semmi olyasmi amióta testvérek vagyunk nem volt köztünk, amit más lányokkal tenne, de akkor is egyre bátrabb vagyok ahhoz, hogy ki akarjam sajátítani. - Mia biztosan örülni fog ennek. - válaszolok fél vállról rá sem nézve, mert nem akarom, hogy észre vegye még ennél is jobban rajtam, hogy mennyire utálom még a más lányok gondolatát is. Arról nem is beszélve, hogy mennyire utálom a tényt, hogy össze akar költözni azzal a boszorkával. Komolyan nem hiszem el, hogy képes erről csak így beszélni. Azt hiszi, hogy sokkal könnyebb lesz, ha mással él együtt és nem velem? Neki talán igen. De nekem egyáltalán nem. Már azt sem akarom, hogy elköltözzön. Sokkal jobb így. A szüleink pedig valószínűleg egyáltalán nem gyanakszanak, mert ha úgy lenne, akkor nem hagynának minket kettesben egy percig sem. - Miért nem mondod inkább csak azt az arcomba, hogy kopjak le rólad, és ne szóljak bele, hogy mit csinálsz és kivel? Ne áltass ilyen hülyeségekkel. - nem akarok duzzogni, sőt én tényleg próbálom megérteni, de képtelen vagyok felfogni, hogy mire is jó ez az egész. Felvonom a szemöldökömet, ahogy még egy esküvőt is szóba hoz. Oké, nem azt mondja, hogy mennek házasodni, de akkor is rosszul esik. - Még szerencse! Bár ha Mián múlik, akkor tutira már holnap mennétek is kimondani a boldogító igent. - mutrázok, mert valóban kinézném abból a csajból, hogy rá veszi arra. Mint egy pióca úgy tapad rá az emberekre. És én egyáltalán nem kedvelem, mindegy, hogy mit csinál. Sőt... még mindig idegesít az is, ha csak a nevét hallom. Még szerencse, hogy miközben be ülök a kádba sikerül megfeledkeznem mindenről és csakis arra gondolok, hogy mi fog történni akkor, ha Mattel alszok. Hiszen még sosem aludtunk együtt. Izgulok és úgy vagyok vele, hogy bármi is történik majd élvezni fogom, és megbánni semmiképp. Mégis amint felbukkan meztelenül a fürdőszobába, szinte nehezemre esik még az is, hogy le vegyem róla a szemem. Fogalmam sincs, hogy mit keres itt, de örülök neki és úgy avgyok vele, hogy nem történik semmi rossz azzal, ha az együtt alvás előtt együtt is fürdünk. Ez egy családban még akár normális is lehetne. Amint be ül mellém a kádba és megjegyzést tesz a habra, egyáltalán nem tetszik, de azért örülök, hogy nem válaszol a kérdésemre, mert igazán kár lenne elrontani az esténket azzal, hogy felbosszant. Az viszont már nagyon is tetszik, hogy egész héten kettesben leszünk és még az a tény sem zavar, hogy ismét a gondjaira lettem bízva, mintha nem lennék el amúgy egyedül is. De vele jobban. - Akkor örüljünk annak, hogy semmi sem normális, ami történik. - vigyorgok rá, majd hátat fordítva neki dőlök a meztelen testének, minél több habot össze gyűjtve, bár fogalmam sincs, hogy mit akarok eltakarni igazából. Ahogy közelebb hajol a fülemhez és megszólal, érzem, hogy libabőrös leszek és örülök annak, hogy háttal vagyok neki, mert az arcom egészen biztos, hogy tűzpiros. Nem kicsit hoz zavarba ez az egész helyzet. Nyelek egyet a következő megjegyzésé és fejemet neki dőltve nézek pillantok fel rá. - Milyent? - kérdezem az ajkamba harapva, és minél jobban össze ér a meztelen testünk, annál jobban érzem a vágyakozást. fogalmam sincs, hogy mi az ami jelenleg köztünk történik, de akarom. Igyekszem minél közelebb csúszni hozzá és a kérdésére csak megvonom a vállam. Nem kellene talán, de nem hiszem, hogy bármi baj történne abból, ha mégis tovább mennénk. Már úgyis túl vagyunk azon. Ez a pillanat pedig igazán romantikus. Mégsem tudom kimondani azt, hogy tegyük meg, amit akarunk, de azt sem, hogy ne. - Fogalmam sincs. Te vagy az idősebb, mond meg te. - válaszolok teljesen rá hárítva a felelősséget, majd úgy helyezkedek, hogy ajkamat az övére tudjam tapasztani, közben pedig reménykedek abban, hogy jó döntést hoz. Mert ilyen késznek még sosem éreztem magam ahhoz, hogy megtegyük, ami talán tilos. De annál szebb.
Még mindig nehezemre esik elfogadni azt a tényt, hogy lett egy apám és egy testvérem, egyikre sem vágytam igazán. Annyit sikerült változnom, hogy már nem toporzékolok és valamennyire bele törődtem, de attól még egyáltalán nem vagyok elragadtatva a helyzettől. Mégis, ha a jó oldalát próbálom nézni, akkor talán az ilyen pillanatok miatt megéri csendben elfogadnom a sorsom. Hiszen Mattel látszólag egyre közelebb kerülünk egymáshoz, a szüleink egyáltalán nem gyanakszanak és más körülmények között valószínűleg nem sok esélyem lenne éppen nekem itt lenni a szobájában. Valamiért mégsem tudok még mindig örülni. Mert nem úgy akarok közel lenni hozzá, mint egy testvér és nem akarom, hogy szégyenkeznünk kelljen amiatt, hogy néha kicsit másképp nézünk egymásra, mint szabadna. Mert amúgy miért lenne tilos bármit is megtenni egymással? Csak egy ostoba papír miatt nem lettünk valóban testvérek. - Az apád nem a családom. És... te sem vagy az. - rázom meg a fejem, de nem azért, hogy megbántsam ezzel, de ez az igazság. Nekem nincs szükségem rájuk. Vagy legalábbis ilyen formában biztosan nem. Tudom, hogy nincs ebbe bele szólásom, de akkor sem érzem úgy, hogy igazi család lennénk, vagy, hogy képes lennék az anyám férjére úgy tekinteni, mintha az apám lenne. Nekem sosem volt apám, és nincs is szükségem arra. Az pedig, hogy hirtelen lettem gazdag nem jelent túl sokat számomra. Talán csak annyit, hogy nem kell hetekig gyűjtögetnem a zsebpénzem ha meg akarok venni valamit, hanem egyszerre fizetem majd azt ki. Persze anya még minidg figyel arra, hogy ne legyen nálam egyszerre túl sok, mert egy kicsit ő is fél attól, amitől Mat is. Hogy majd épp a kezemben lévő pénz mennyisége lesz az, ami rossz irányba térít és retteg attól, hogy valami rosszba keveredek bele miatta. Mintha nem lenne eszem, hogy meggondoljam mi a helyes és mi nem. Azt hiszem, hogy az anya féltése életem végéig fog tartani. Bár azért a házassága alatt fejlődött. Ezt nem vitatom. Én viszont azt hiszem, hogy sosem fogok változni, ahogyan a hozzáállásom sem ehhez az egészhez. Mert valahogy máshogyan képzeltem el az életem. Szavaira egy széles vigyor jelenik meg a számon. Mi tagadás... anélkül, hogy tényleg testvérek lennénk, legalább a nagyfejűségünkben hasonlítunk. - Akkor majd néha emlékeztetlek rá. - nem mintha szükség lenne arra, hiszen mióta csak egymás életének a részesei lettünk, olyan, mintha szándékosan húznánk egymás agyát, hogy aztán mikor végre kettesben lehetünk ne tudjuk eldönteni, hogy milyen kapcsolat is van köztünk. Mert testvéri semmiképp, és annál több sem. Vagyis a fene tudja. Valahol a kettő között próbálunk lebegni, és csak sodródunk az árral. Hiába próbálom tagadni, de ez valahol legbelül még tetszik is. Izgalmas. Attól mondjuk még pokolian kínzó is. Mintha az egész világ a kapcsolatunk ellen lenne. Nem mintha tudnánk, hogy mi is történik köztünk. Nekem legalábbis fogalmam sincs. De tetszik. Ilyenkor igen, mert ha senki sem lát sokkal könnyebb le venni az álarcunkat. Hiszen nem kell senkivel elhitetnünk olyasmit, ami lehetetlen. - Tudod.. anyával nagyon egy rugóra jár az agyatok. Ő is azt hiszi, hogy ha egy fiú és lány kettesben vannak, csakis AZT lehet csinálni. Mint ahogy te is ezt hiszed. De én válogatós vagyok a fiúk terén. - ez tényleg igaz...mert akárkivel csak úgy nem tudnék ágyba bújni. Nem is akarnék mondjuk. Egy valakivel szeretnék, és az szinte tilos. Mert a szüleink házassága mindig köztünk lesz. Na nem mintha érdekelne. - Fogd be! Ne itt bontakozz ki a szeretőiddel! - szólok rá, mert talán számára ez vicces, de nekem egyáltalán nem az. Még a gondolata is elborzaszt. nem elég Mia, még ki tudja hányan mások is vannak, akik gondolkodás nélkül dobnák le a bugyijukat a kedvéért. Fúúj. - Hát... nem tudom. De biztosíthatlak arról, hogy vagyok elég leleményes ahhoz, hogy elvegyem a kedvét tőled. - vonom meg a vállam egyszerűen, mert tényleg nem tudom, hogy mire gondoltam, de az tuti, hogy nem nézném ölbe tett kézzel végig. Az egóját sem szeretném azért túlzottan növelni, hogy olyasmit mondjak, hogy megtépem azt, akit haza hoz. Mert azért ez nem rám vall. Bár nem tudom, hogy mit hozna ki belőlem ha valami olyan szituációban találnám. Miát is alig bírtam ki, hogy ne rángassam meg. Bár ő nagyon idegesítő is, az tény. Ezért is nem fér a fejembe, hogy honnan jött ez az ostoba ötlete Matnek, hogy éppen vele költözzön össze. Vagy bárkivel. Miért nem jó, ha egyedül él? Tutira nem törődök ebbe csak úgy bele. Még nem tudom, hogy hogyan fogom megakadályozni, de valamit biztosan kiagyalok. Még csak nem is illenek össze. - Csak elvagytok? Ugye tudod, hogy ez most nagyon gyenge magyarázat volt? De oké. Mindegy. Vagyis nem mindegy. De csinálj amit akarsz. De ne gondold, hogy ezt csak úgy elfogadom. Tőlem addig szédítsd míg akarod... megérdemli, hogy pofára essen. De... egy összeköltözés szerintem nem gyerekjáték. - a válasza legalább arra kielégítő volt, hogy megtudjam, hogy nincsenek érzsései iránta. Mert ha lennének, akkor sokkal másabban válaszolt volna a kérdésemre. Így pedig csak még nagyobb hülyeségnek tartom ezt. Na meg ott van bennem az a félsz is, hogy mi van, ha egyössze költözés elég lesz ahhoz, hogy megváltozzon az érzése? Mi van ha rá jön, hogy igazából szereti és mindeddig csak engem hülyített. Zavaros ez az egész, így biztosan nem akarom, hogy együtt éljen majd vele. Bár kicsit morcos leszek ettől a témától, de azért mégis feldobom ötletnek az együtt alvást, hiszen úgy avgyok vele, hogy semmi bajunk nem lehet belőle. A testvérek is alszanak együtt, nem? Bár nagy valószínűséggel, ha a szüleink itthon lennének, nem jutna eszembe az ilyesmi. De most nincs semmi akadálya annak. Amint a szobámba érve elé készítem a ruháimat az ágyra, rögtöna fürdőszobába sietek, megengedem a kádba a vízet, amit jól meghabosítok közben, de még a kádban ülve sem tudom teljesen elfelejteni azt, hogy mire készül Miaval. Sóhajtok egyet és próbálok kizárni mindent az elmémből, hogy majd mikor vissza térek a szobájába, teljesen nyugodt tudjak lenni. Nem tudom még, hogy mi lesz ebből, de bármi is történjen, úgy akarok hozzá állni, hogy ne bánjak meg semmit. Mégis szinte kővé dermedek abban a pillanatban, ahogy a semmiből elé bukkan, meztelenül és azt hiszem, hogy soha életemben nem éreztem magam még ennyire zavarban. Mégis, mintha a világ legnormálisabb dolga lenne, szinte csak úgy be invitálom magam mellé, kicsit arrább is csúszva, nem mintha nem férne el anélkül is. Látom rajta, hogy kicsit ő is bizonytalan, mintha ő sem tudná, hogy mit akar csinálni, de mégis megkönnyebbülök, hogy végülcsatlakozik hozzám, emiatt pedig a szívem olyan erősen kezd kalimpálni, hogy félek, hogy menten ki ugrik a helyéről. Mozdulatlanul figyelem, és nevetni kezdek ahogy a habot rám fújja, bár a megjegyzése nem annyira tetszik azért. - Hogy érted azt, hogynekünk? - nézek rá kicsit szúrós szemmel és közben elgondolkodok azon, hogy vajon hány lánnyal fürödhetett már együtt? Mikor ismét beszélni kezd azonban sikerül is elterelnie a gondolataimat, és valami olyan boldogságot kezdek érezni, amit korábban még sosem. Egy hét csak kettesben? Ez azt hiszem, hogy sokkal több, mint amit kívánhattam volna valaha. Bár attól egy kicsit félek, hogy hogyan fogunk jövő héten vissza zökkenni a valóságunkba, ami sokkal másabb, mint amit jelenleg átélünk. - Normális körülmények között most azt mondanám, hogy nincs szükségem senkire, aki szemmel tart egy kerek héten keresztül és, hogy eszem ágában sem lesz azt csinálni, amit szeretnél, de... de most ez tetszik. Azt hiszem. - válaszolok, és amint közelebb hajol hozzám én is azt teszem. Rá vigyorgok, adok egy puszit az arcára, majd el is távolodok tőle, de csak azért, hogy meg tudjak fordulni, háttal neki, hogy aztán hátrább csúszva neki dőlhessek. Közben pedig minél több habot próbálok magunk köré gyűjteni, mert a szégyenlősségem nem olyan könnyű tagadnom. - Ezt meg tudnám szokni. - motyogom halkan, bár fogalmam sincs, hogy mit kéne most tennem. Vagy inkább, hogy mi lenne a helyesebb. Vissza út ebből a különleges kapcsolatunkból már azt hiszem, hogy nem nagyon van.
Nem értem, hogy miért akar megvédeni attól a világtól, ami őt veszi körül. Hiszen mindenki titkon olyan életre vágyik, nem? Luxus, csillogás és annyi pénz, amennyit elkölteni sem lehet. Engem sosem vonzottak ezek a dolgok igazán, most is jobban vissza vágynék a normális, unalmas kis életembe, viszont kezd egyre nagyobb lenni a kíváncsiságom. Ugyanakkor elgondolkodok azon, hogy vajon egy idő után engem is el fog bolondítani az ilyen gondtalan élet? Mindig is utáltam a gazdag embereket, azt gondoltam róluk, hogy egytől egyig nagyképűek, akik azt hiszik, hogy övék a világ és most épp egy ilyen világba csöppentem bele. Az ölembe potyogott minden, amiről korábban még ábrándozni sem mertem volna. Mégsem örülök neki. Mert mindez, ami körülöttem van, a nagy ház, sok pénz, és márkás ruhák nem a miénk. Sőt ha anyának sikerül eladnia a régi házunkat, akkor nincstelenné válunk abban a percben, ha a házasságuk mégsem fog működni. Oké, boldognak tűnnek együtt, de vajon ez mindig így lesz? Mi történik akkor, ha kiderül, hogy Mattel sokkal többek vagyunk egymásnak, mint a testvérek? - Sajnos már bele csöppentem a te világodba anélkül, hogy beleszólásom lett volna. De nyugi... nem szeretnék olyan lenni, aki mindenki felett van és a ti pénzetekkel nagyoskodik. Számomra minden ami körbevesz csak értéktelen tárgyak. - mutatok körbe, mert hiába menő minden, meg valószínűleg drága is volt, de engem annyira azért nem érdekel. A gazdagokról alkott véleményem azonban egy hajszálnyit változott. Mert Mat egyáltalán nem olyan, mint amilyennek hittem. Nagyképűnek és apuci elkényeztetett fiának gondoltam, aki azt hitte magáról, hogy mindent és mindenkit megvásárolhat, és ehhez képest kiderült, hogy tud aranyos is lenni ha akar. Csak ne legyen más körülöttünk. Mert olyankor teljesen másképp viselkedik. Persze ez logikus... hiszen mindent meg kell tegyünk azért, hogy ne jöjjenek rá, hogy kicsivel több van köztünk. Testvérekként kell viselkednünk azok pedig néha csípkelődnek egymással. Az mondjuk igazán érdekelne, hogy miért gondolja magát rossznak. Azon kívül, hogy szereti hülyének nézni az őt körül ugráló lányokat. Én biztosan nem fogok azok közé tartozni. - Valóban? Képzeld... én is nagyon nehéz eset vagyok, úgyhogy felköthetnéd te is a gatyádat. - vigyorgok rá, mert biza én is tudok olyan lenni, aki feladja a leckét néha egy egy helyzetben. Mégis inkább jobban szeretném, ha mindig ilyenek lennénk, mint most. Mert látszólag amúgy tök jól kijövünk. Csak épp annyi a baj, hogy nem lehetünk azok egymásnak, akik igazán szeretnénk lenni. Ahhoz képest, ahogyan indult a kapcsolatunk, most úgy tűnik, hogy sikerülhet zöld ágra vergődnünk, bár azért még van hova fejlődnünk. Kicsit érzem, hogy bele pirulok a kérdésébe. Tényleg megszerettema jelenlétét? Talán nem mindig, de... sokkal jobb vele lenni, mint nélküle. Az biztos. - Lehetséges. - válaszolok zavartan, mert még mindig nem tudom, hogy mennyit beszélhetek ahhoz, hogy ne űzzem el magam mellől. - Mit tegyek, ha ma kellett tanulnom és pont Jasonnel? - vonom meg a vállam, majd össze húzom a szemöldököm egy kicsit. Tényleg azt hiszi, hogy elhinném, hogy tanulna a lányokkal? - Jajj, ne már Mat! Szerintem te soha életedbe nem tanultál a lányokkal. Vagyis nem olyan értelemben, ahogy én tanultam volna. Még mindig áll az alkunk azon része, hogy nem hordhatsz haza lányokat. Ha mégis, akkor vállalnod kell érte a felelősséget! - szögezem le, mert biza mindent elkövetnék én is, hogy az a lány, akit mégis a szobájába csalna, épp olyan gyorsan távozzon majd, amilyen gyorsan jött. Miat is el fogom űzni mellőle majd valahogyan, vagy ne legyen a nevem Nikita. Az a lány amúgy sem méltó hozzá. Szerintem csak a ragaszkodás az, ami össze tartja őket. De igazából nem is szerelmesek. Ha valaki valakit szeret, akkor az leolvasható a tekintetből, ahogyan egymásra néznek. De én nem láttam ilyent rajtuk. Matteon biztosan nem. Kicsit talán furcsán hangzik bele gondolni abba, hogy titokban próbáljunk meg azok lenni egymásnak, akik szeretnénk, de mégis hiszek abban, hogy sikerülne. A lelkesedésem is erre utal, mert bármit kész vagyok kitalálni, hogy működjünk. Csak ne lenne mindig köztünk az a hülye vörös. - Jó, akkor ne tűnjön el. De mióta szokás a munkát össze keverni a szerelmi élettel? Attól amiért az apja a tiédnek dolgozik, miért kell ő a barátnőd legyen? És főleg miért kéne össze költöznötök? Ennek semmi értelme. Nem válaszoltál a kérdésemre sem. Szereted Miat? - még mindig reménykedek abban, hogy kikerüli ezt a választ, vagy elgalább olyat ad majd, ami még egyértelművé teszi azt, hogy nekem van igazam és semmi érzelme nincs felé. Legalábbis jobban örülnék annak, ha úgy lenne. Persze nem azt várom el, hogy éppen én legyek az, aki bármit is kivált belőle, de ha mégis úgy lenne azt hiszem, hogy örülnék. Nem tudom, hogy mi ez a zavar, ami az agyamba van, de én komolyan egyre nehezebben viselem ezt az egészet. Hogy nem lehetünk együtt, de külön sem akarunk. Azt gondoltam, hogy elutasítja az együtt alvást, amit nem is tudok, hogy honnan jutott egyáltalán az eszembe, de mivel rá bólintott, fülig érő szájjal pattanok fel az ágyból, hogy aztán a szobáját elhagyva a sajátomba menjek. Egy kis ideig csak az ajtónak dőlve, az ajkamba harapva ujjongok saját magamban, aztán rögtön a fiókomhoz lépek, hogy magamhoz vegyem azt a fehérneműt, amit még közösen vettünk, és amit bár másnak akartam megmutatni magamon, de nem vagyok annyira ostoba, hogy le vetkezzek az első fiúnak, akibe bele botlok. A pizsamáim közül kiválasztok egy világos zöldet, ami egy rövid nadrágból és egy kis pántos blúzból áll, szépen leterítek mindent az ágyamra, majd kibújok a ruháimból, és úgy lépek be a fürdőbe és engedem meg a vizet a kádba, közbe pedig mindenfélét bele nyomkodok, hogy legyen jó habos a víz. Amint megtelik a kád, bele mászok, és kényelmesen dőlök hátra. A hajam felcsatolom és a fejem hátra vetem. Izgulok az együtt alvás miatt. Mi lesz ha feleslegesen készülődök hozzá, és még csak hozzám sem fog érni? Én hogy kell majd viselkedjek vele? Nyílván úgy, ahogyan ő is, nem? Gondolataimból az ajtó nyitása ébreszt fel, ösztönösen egyenesedek ki nem kicsit megijedve, hiszen nem vagyok hozzá szokva, hogy fürdés közben zavarjanak. Amint azonban megpillantom Matet ruha nélkül, nagyokat pislogva figyelem őt. Most ez mi? Bár zavarban vagyok, de mégsem akarom magam visítozva eltakarni, a hab a vízben amúgy is elég ahhoz, hogy ne lásson a fejem és vállamon kívül mást. - Mit csinálsz itt? - nézek rá, de mégis széles vigyorra húzódik a szám és arrébb csúszok a kádban arra az esetre, ha ő is be akarna ülni. Közben pedig igyekszem nem túl feltűnően bámulni. - Jössz? Vagy csak nézzük egymást? - kérdem zavartan és remélem, hogy nem gondolja meg magát. Mert gondolom csak tervezett valamit, ha így jött utánam. Mindenre kész vagyok, bár azt nem tagadom, hogy egyre gyorsabb ütembe kezd verni a szívverrésem, olyan erősen kerített hatalmába a vágyakozás.
Még mindig nem értem, hogy hogyan lehetséges az, hogy ha van egy srác, aki igazán tetszik - az első egyébként -, az épp a tesvéremmé válik. Mint valami rossz szapanopera de komolyan. Ebben a hatalmas városban az anyám nem tudott volna megismerkedni valaki mással? Muszáj volt éppen a Mat apjába bele botoljon és hozzá menjen, ezzel tönkre téve az egész életem? És az a legrosszabb az egészben, hogy még csak nem is hozhattam ezt fel indoknak, hogy miért vagyok annyira ellene a boldogságának már a kezdetektől fogva. Ő azt hiszi, hogy az el nem fogadásom csak egy aprócska hiszti, és majd előbb vagyu utóbb bele törődök úgyis, de ez egyáltalán nem így van. Ez nem hiszti, és elfogadni sem tudom. Mert elvették tőlem azt a lehetőséget, hogy bármi is lehessen Mat és köztem. Lehet, hogy ha nem lennénk ebben a helyzetben sem lehetne ennél több, de viszont akkor legalább tudnám, hogy az ok annyi, hogy nem képes lekomolyodni senkivel. De most a köztünk lévő legnagyobb probléma egyáltalán nem ez, hanem a szüleink házassága. Ami mindennél nagyobb gond, és amit azt hiszem, hogy sosem fogok tudni megemészteni. Mert egyszerűen lehetetlen ez a helyzet. Egy vicc. - Ne beszélj úgy velem, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Csak más környéken éltem, és nem ekkora luxusban. De attól még képes vagyok megérteni és felfogni is, hogy az életcélunk is emiatt különbözik. De... jelenleg ugyanazt az útat járjuk, mivel pechünkre a szüleink egymásba szerettek, és a te életed már az enyém is. Nem mintha erre vágytam volna. - sőt egyenesen utálom ezt az életet és valamiért inkább vágynék vissza a régibe. Az egyedüli aminek talán most egy kicsit örülök, hogy tudok időt tölteni Matteoval, csak épp ezt nem így szeretném. Sokkal inkább lennék máshogyan az életének a részese, de még mindig túl kevés vagyok ahhoz, hogy ebbe beleszólásom is legyen. Mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha őszintén beszélhetnénk a szüleinkkel a helyzetünkről. Ami lehet, hogy épp emiatt ilyen vonzó, mert tilos, de azért mégis jó elképzelni, hogy majd egyszer talán ennél többek is leszünk egymásnak. Mert amúgy szerintem már most jóval többek vagyunk mint egy átlagos testvérpár, de azért kevesebbek, mint amit szeretnék, hogy legyünk. Minél jobban telik az idő, én annál inkább szeretném őt ennél is jobban megismerni. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen ő és arra is, hogy velem miért nem olyan, mint másokkal. Mégis folyamatosan kitér a válasz elől, ami nem baj, de egészen biztos, hogy most már még azért is mindent el fogok követni azért, hogy megismerjem őt igazán. Azt az oldalát is, amit valamiért el akar rejteni előlem. - Akkor néha csak azért bosszantasz, mert szerinted jól áll ha felkapom a vizet? Én azt hittem, hogy azért, mert olyan a stílusod. - nem mintha nem tetszene azért néha, hogy olyan amilyen, de ez a kedvessége azért sokkal jobban tetszik. Csak még inkább megzavarja vele az elmémet. Mert egyszer azt érzem, hogy akarja, amit én, máskor peddig azt, hogy nem. - Szerintem te csak rosszul látod magad. Ha rossz lennél, akkor velem is úgy viselkednél. De oké. Legyen. Nem is kell udvarolnod. Egyáltalán nem várom el. - rázom meg kicsit morcosan a fejem, mert egyébként nagyon is örülnék, ha én lennék az az egy kivétel, akivel mégis megteszi. Csak épp tilos. Úgyhogy lényegében ez mindegy is. De azért mégsem szeretném ezt ilyen könnyen feladani. Még mindig hiszek abban, hogy előbb vagy utób kerül egy megfelelő megoldás a helyzetünkre, amivel sem magunknak, sem pedig a szüleinknek nem ártunk majd. Amint ismét megszólal a morcosságom már el is tűnik, és nevetni kezdek. Mert úgy tűnik a saját szabályaimat éppen én szegem meg. - Az csak az elején volt érvényes. Már nem számít. Szóval majd átjöhetsz te is az én szobámba bármikor. De tilos elűznöd a vendégeimet! - szólok rá határozottan, bár néhány barátnőmön vagy esetleg osztálytársamon kívül mást úgysem fogadhatok. Úgyhogy ezt most tényleg nem azért mondtam, hogy bosszantsam. Mert ha valami csoda miatt esetleg mégis lenne egy pasim, akit még az anyám is elfogadna, biztosan úgyis be zárnám az ajtót, ha hozzám jön. De ez azt hiszem, hogy úgysem a közeljövőben lesz. - Csak az a baj, hogy házasok. Úgyhogy sosem fogják elfogadni azt, ami köztünk van. - persze. Hiszen ez még nekünk is nehezünkre esik. Beismerni azt, ami van. Vagyis nekem fogalmam sincs, hogy mi ez az egész. És nagyon úgy tűnik, hogy neki sincs. De attól még tetszik. Szóljon ez bármiről is. - Én biztosan nem adom fel soha! Nagyon is bízok abban, hogy megoldunk mindent. - jelentem ki magabiztosan, bár egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy ez tényleg így lesz. Mert jelen állásunk szerint elég kemény feladat az, hogy megoldást találjunk. De mégsem szeretném azért könnyedén feladni. Addig biztosannem, amig egy kis esélyt is látok arra, hogy működjön. Ez a lelkesedésem oka is igazából, mert valóban olyan beleéléssel magyarázom, hogy milyen megoldás jutott eszembe, hogy még engem is meglepnek a saját szavaim. Mégis reménykedek abban, hogy ez lenne a legjobb, amit tehetnénk. Azon nyomban ahogy rám szól, viszont el is tűnik a jó kedvem. Mert elveszi azzal, hogy ilyen bizalmatlan ezzel kapcsolatban. - Miért ne mehetne? - nézek rá nagyokat pislogva és megszégyellem magam, mert ilyen ostobaságok jutnak az eszembe. De enm akarom, hogy Mia az életében legyen. Sehogy. - Te nem is akarod ezt az egészet igaz? Mia biztosan találna magának másik pasit. Szereted őt? Vagy miért jó ez? - én tényleg csak megérteni szeretném, hogy honnan jött ez a nevetséges ötlete. Persze sejtem, de ez akkor is butaság. Összeköltözni valakivel, csak azért, hogy megmaradjon köztünk a testvéri kapcsolat, őrültség. És nekem ez nem tetszik. Tudom, hogy nincs jogom megmondani, hogy mit tegyen és kivel, de akkor is nagyon rosszul esik. Mégis bambán teszem fel neki azt a kérdést, ami eddig soha az eszembe sem jutott. Az együtt alvás igencsak veszélyes lehet a mi helyzetünkben. De én mégis nagyon szeretném. Zavaromban azonban a hátamra fekszem, eltakarom az arcom és csak akkor veszem el a kezeimet előle, mikor megszólal. Nem tiltakozik. És ez jó. Azt hiszem. Kicsit mégis bele pirulok, és most valahogy nem zavarna ha nem lenne rajta felső. - Azt hittem, hogy el fogsz zavarni. De örülök, hogy nem teszed. És akkor megyek, és majd jövök is. Hamar. Légyszi ne valami vígjátékot keress. Azokat nem nagyon szeretem. - veszek egy mély levegőt, amint megpuszilja a homlokam, rá mosolygok, aztán felállok, és még vissza pillantok az ajtóból, mielőtt becsuknám azt magam után. Sietnem kell, mert nem szeretném, hogy meggondolja magát. Remélem anyáék tényleg nem jönnek haza. Elég nehéz lenne megmagyarázni, hogy mit keresek a bátyám szobájában. Ráadásul az ágyában.
Még a testvéri kapcsolatunk legelején a zavaromat tökéletesen tudtam álcázni azzal, hogy úgy tettem, mintha nem is számítana sem az, ami köztünk volt, sem pedig az, hogy milyen szerepet kéne betöltenünk egymás életében, most viszont egyre jobban érzem magamon, hogy kevésbé sikerül felvennem az álarcomat. Mert minden egyes mondatával egyre inkább azt érzem, hogy nem tudok ellen állni ennek az egésznek. Csakis az tart vissza, hogy ő látszólag igyekszik tartani a távolságot, aminek normális körülmények között ott is kéne maradjon köztünk. Néha így gondolom. Máskor pedig hülyeségnek tartom ezt. Hiszen az égvilágon semmi közünk nincs egymáshoz, szóval lényegében feleslegesen viselkedünk így. Néha a pokolba kívánjuk egymást, máskor pedig olyan könnyedén tudunk beszélgetni, mintha minden normális lenne körülöttünk, csak épp annyia a gond, hogy még mindig nem tudjuk eldönteni, hogy kik legyünk egymásnak. Vagyis ő tudja, de én meg nem akarok csak egy testvér szerepet betölteni az életében. Az tök jó, hogy ennyire bele törődött abba, hogy bármikor bárkivel és akármit csinálhatok, de én attól még nem fogadom ezt el. Mármint a hideg is kiráz, ha bele kell gondolnom abba, hogy mi mindent csinálhat más lányokkal, miközben velem tilos megtennie bármit is. Nincs is rosszabb annál, hogy közel lenni hozzá, mégis távol. - Csak az amiket te csinálsz sokkal nagyobb hülyeségek, mint amit én teszek. Ezért lehet nekem véleményem, neked meg nem. - csak könnyedén vonom meg a vállam, bár már annyira össze vagyok zavarodva, hogy azt sem tudom miről beszélünk igazából. De tényleg ő az, aki nagyobb hülyeségeket talál ki. Például az, hogy elköltözik, ráadásul még Miat is maga mellé költözteti elég nagy ostobaság. Persze, hogy nem tetszik ez nekem. Arról nem beszélve, hogy a legtöbbször úgy viselkedik velem, mintha ő maga is elhinné ezt az egészet, amit a szüleink várnak el tőlünk. Miért nem érti senki, hogy nem akarom, hogy tetsvérek legyünk? Nem akartam új családot sem. Vissza vágyok a régi életembe, amiben nem kellett nap mint nap ennyi mindennel szembe néznem. Mindig tudtam, hogy mit akarok, de mióta bővült a családunk, mintha elbizonytalanodtam volna. Mert gőzöm nincs, hogy mit kéne csinálnom. Csak ismét az ágyon fekve próbálom megélni a pillanatot, és nem is igazán számít, hogy mi fog történni köztünk, a lényeg az, hogy kettesben lehetünk és látszólag megpróbálunk elfelejteni minden mást. - Én azért mégis szeretném megtudni, hogy mit értesz a keményebb dolog alatt? Kétlem, hogy csalódni tudnék benned. Tudod miért? - tenyerem megpihentetem az arcán egy rövid ideig, majd vissza is húzom azt. - Azért, mert engem nem érdekel, hogy milyen vagy másokkal. Vagy milyen voltál. Csak az számít, hogy velem, hogyan viselkedsz. Kedvesen. Vagyis legtöbbször. Mikor nem vagy bunkó. - vigyorogva forgatom meg a szemeimet, és az utolsó mondatommal csak emlékeztetni akartam arra, hogy azért vannak olyan helyzetek, amikor nem túl kedves. De még akkor sem szoktam haragudni rá, csak néha megsértődök és akkor kénytelen vagyok én is úgy beszélni vele, ahogyan ő. Most viszont boldogsággal tölt el ez a pillanat, és tényleg igazán örülök annak, hogy elrémísztette Jasont, mert határozottan jobb vele még az ágyon fekvés is, mint a biológia az osztálytársammal. Még arról is sikerül elterelnie a figyelmemet, hogy mekkora bajba kerülök, ha Jason beárul és miatta bukok majd le a lógással. De mindezen elér majd rágódnom holnap, hiszen az, amiket a mostohatestvérem mond nekem, sokkal nagyobb lázba hoznak. Még sosem beszéltünk egymással ilyenekről és csak még jobban átkozom azt a pillanatot amikor a szüleink ki mondták a boldogító igent. Mert igaz, hogy nem tudhatjuk, hogy akkor mi és hogyan alakult volna, de jelenleg semmi sem mehetne olyan könnyedén, mint másoknál. - Túl sok jó része lehet, hogy nincs. De ettől izgalmas. Nézd... még a szobádba is be jöhetek bármikor. Ha nem lennénk testvérek, és mondjuk csak udvarolnál, ahogyan normálisan szokás, sosem jutnánk el idáig, mert anya elijesztene még azelőtt. - vigyorgok rá, bár inkább csak azért, hogy saját magam megnyugtassam ezzel. Mert a rosszban is próbálom a jót keresni valahogyan. Attól mondjuk még utálom, hogy testvérek lettünk, sokkal jobban örülnék a titkos találkáknak úgy, hogy semmi ilyesmivel nem kell szembe néznünk. A hideg fut végig rajtam miközben ismét beszélni kezd és még csinálja is mindazt, amit mond, és így csak még jobban szeretném ha olyanok lehetnénk, amilyenek szeretnénk lenni. Ha nem lennének a szüleink házasok, talán akkor sem működne sokáig, de így meg ez nagyon rossz. És valamiért azt érzem, hogy csak még rosszabb lesz. Szeretném azt mondani neki, hogy álljunk a szüleonk elé és mondjunk el nekik mindent, de tudom, hogy akkor sem lenne könnyebb semmi. Az apját nem ismerem annyira, nem tudom hogy fogadná, de anya kiborulna. Meg bennem van egy kicsit az a félelem is, hogy ha minden rendben is menne és nem kéne titkolóznunk, akkor már a Matteo számára én sem jelentenék semmit. Mert lehet, hogy neki épp csak az tetszik bennem, hogy elérhetetlen vagyok. - Akkor milyenek kell legyünk, Mat? Testvérek nem tudunk lenni, ez egyértelmű. Egy pár sem, mert nem akarod még titokban sem. Akkor mik tudunk lenni mások egymásnak? - nézek rá értetlenül, mert megint azt érzem, hogy ki akar hátrálni ebből. De én meg azt nagyon nem szeretném engedni. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy valami mániákus őrült vagyok, akit nem tud le vakarni magáról, de még sosem éreztem így magam. Tényleg utálom, hogy még csak meg sem tudjuk próbálni a lehetetlent. - És valahányszor hozzád menekülök mi lesz Miaval? Őt addig el küldöd? Vagy hármasban beszéljük majd meg, hogy mekkora gondokkal küzdünk? - mert amúgy nem lenne rossz ez tervnek. Lehetne az a hotel a mentsvárunk is akár, de valamiért az a hülye vörös mindig ott van köztünk. Mint valami pióca úgy tapad Matre. Miért kell elviselnem azt? Megbánom, hogy szóba hoztam a barátnőjét abban a pillanatban, hogy eltávolodik tőlem, de nem is az zavar a legjobban. Hanem inkább az, hogy nem mondja azt, hogy lefújja a dolgot Miaval. El költözhet ha akar, de ne vele. Azt nem szeretném. Sóhajtva fordulok az oldalamra, hogy Matre nézhessek, felkönyökölök az ágyra, a fejemet megtámasztva a kezemmel és igyekszem nem át menni megint hisztis kislányba. - Elmondom, hogy én hogyan gondoltam... - kezdek bele, majd ismét veszek egy mély levegőt, kifújom és fogalmam sincs, hogy mit mondjak tovább. Fejben persze meg van minden. Csak azt nem tudom, hogy azt mennyire lehetséges összehozni. - Szólsz Mianak, hogy nem akarsz vele össze költözni mégsem. - kezdek bele egy kicsit félve, hogy mit fog szólni, de végül úgy vagyok vele, hogy már mindegy, ha egyszer kimondtam. - Szóval lekoptatod magadról, hogy egyedül élhess ott. Én úgy teszek, mint aki örül, hogy el mentél, mert amúgy lehet, hogy be költözök ebbe a szobába. Sokkal kényelmesebb az ágy. A szüleinkkel valahogy elhitessük,hogy nem tudtunk még mindig kijönni, ezért ők azt fogják akarni biztosan, hogy még több időt töltsünk együtt. Ha el kell utazzanak is tutira rád leszek bízva. Szóval ha nem lát senki, akkor lehetünk bárkik egymásnak. - zavartan vakarom meg a fejem, mert fogalmam sincs, hogy miről beszélek amúgy. Csak egyre jobban érzem, ahogyan bele pirosodik az arcom és utálom ezt. Közelebb csúszok Mathez, szabad kezem a mellkasára teszem és csak tehetetlenül bámulom. - Szerintem már kicsináltuk. - motyogom egy nagyot nyelve, majd hirtelen vigyorodok el ismét. - Arra gondoltam... szóval mi lenne... hm... szóval ma aludhatnék veled is? Először és.. - remélem nem utoljára. De ezt inkább csak le nyelem. Egyre hülyébbnek érzem magam, így végül zavaromban csak a hátamra fekszek én is, hogy két tenyeremmel elrejtsem az arcom. Mikor gyerek voltam is mindig azt hittem, hogy ha én látok valakit, akkor engem sem látnak majd. Én pedig annyi hülyeséget beszéltem össze pillanatok alatt, hogy szeretnék láthatatlanná válni.
Álomomba sem gondoltam volna, hogy egyszer majd ilyen hülye helyzetbe fogok kerülni a saját anyám miatt. Hiányzik a régi életem, amikor csak ketten voltunk. Nem azért mert ne lenne jó ennyire közel lenni Mathez, hanem épp azért, mert annyira nehéz ez. Hiába igyekszünk távolságot tartani és megjátszani, hogy milyen jó testvérek vagyunk, egyáltalán nem akar könnyebb lenni. Nekem legalábbis biztosan nem, Mat talán egy kicsivel jobban kezeli ezt. Persze, hiszen ő megtehet bármit. Oda megy ahová akar, és akkor amikor kedve tartja. Nekem pedig alkalmazkodnom kell mindenkihez, bár igaz, hogy talán anyának jót tesz ez a házasság, mert a szigorából azért elég sokat hagyott el. De ennél több hasznom nem igazán van ebből a házasságból, sőt még mindig utálom, hogy rossz férjet választott magának. Nem mintha bajom lenne a Mat apjával, nekem nem ártott, sőt igyekszik azon lenni, hogy jól érezzem magam ebben az új helyzetben, de akkor sem tudom elfogadni őt, sem a házasságukat. Csak beletörődtem, mert nem igazán van más választásom. Kicsit érzem, hogy bele pirulok a kérdésébe, mert pontosan ez a helyzet. De ezt tudhatná. Hiszen annyi csaj ugrálja körül, hogy minden ujjára jut kettő is, ha azt szeretné. Ez pedig egyáltalán nem tetszik nekem. - Nem arról van szó, csak... - csak de. Nem is fejezem be a mondatomat, mert amúgy fogalmam sincs, hogy mit kéne válaszoljak. Csak zavartan veszem le róla a tekintetem egy kis ideig, mert nem akarom, hogy én legyek az, aki még jobban megnöveli az önbizalmát. Hiszen pontosan tisztában van ő azzal, hogy milyen hatással van a lányokra. Engem persze nem ilyen könnyű lenyűgőzni, és simán meglehet, hogy már régen elengedtem volna ezt a dolgot, ha ne lenne mindennap a közelembe. Bár nem tudhatom, hiszen rajta kívül sosem voltam senkivel. Honnan tudhatnám, hogy mi lett volna akkor, ha nem leszünk hírtelen testvérek? Néha azt érzem, hogy komoly a közeledése felém, máskor pedig azt, mintha csak szórakozna velem. Összezavar, és attól rendesen mérges leszek, hogy ennyire könnyen képes más karjába lökni, miközben én olyan lelkesen kampányoltam azért, hogy ne költözzön össze Miaval. Sőt... annak örülnék a legjobban, ha szakítana vele. Nem akarom, hogy semmilyen formában az élete része legyen. Ő pedig simán oda lök a barátja elé. - Én nem vagyok olasz, így ha valamit a fejembe veszek, akkor ahhoz tartom magam. Szóval azt csinálok, amit akarok. És nem érdekel, hogy neked arról mi a véleményed. - de talán érdekelne, mert semmi mást nem szeretnék csak látni rajta, hogy egy kicsit is, de zavarja, ha mással lát. Ami jelenleg nem úgy tűnik. Nekem pedig emiatt egyre több kedvem lesz Nickhez, aki egyébként is tetszik nekem, csak valamiért még nem érzem azt, amit akkor, ha Mattel vagyok. Talán csak az lehet az oka, hogy Nick és köztem még semmi olyasmi nem történt, ami a mostohatestvérem és köztem. Ez még így fejben is elég érdekesen hangzik. Mégsem gondolom azt, hogy van joga velem így viselkedni. Egyszer akar, máskor pedig nem, így én is bizonytalan leszek, mert sosem tudom, hogy hogyan kéne vele viselkednem. Akkor igen, ha valaki más is van a közelünkben, de ilyenkor, ha kettesben vagyunk, akkor nem tudom eldönteni, hogy mennyit engedhetek meg éppen magamnak. Nem akarok hisztisnek tűnni, de abban a pillanatban ahogyan kimondja, hogy arra vár, hogy megjöjjön a fű igazi hatása, hogy nyitni tudjon felém, megsértődök. Mert én tiszta fejjel is tudom, hogy mit akarok tőle mindig, ő miért ilyen bizonytalan? Vissza szeretnék menni a szobámba, hogy ott nyugtassam le magam, de megszédülök, és abban a percben ahogyan a testvérem ismét megcsókol, minden mást elfelejtek azonnal. Nem értem, hogy miért bonyolítjuk ezt ennyire, mikor jól is érezhetnénk magunkat. Egymással. Amint az ágyra kerülök, egyre biztosabb leszek abban, hogy most nem fogok kihátrálni, mint legutóbb és csak reménykedek abban, hogy ő sem egy újabb játékot játszik velem. - Miért? Milyen az, amikor önmagad vagy? - nézek rá kíváncsian és tényleg érdekel. Szeretném megismerni őt. Még annál is jobban, mint amennyire eddig azt engedte. Megdöbbenve hallgatom, amiket mond, mert igaz, hogy azt szeretném tényleg, ha megpróbálnánk kialakítani egy olyan kapcsolatot, amire még gondolni is elég furcsa, de egy kicsit azért elbizonytalanodok. Mert mondjuk, hogy működne és még eltitkolni is tudjuk majd, de mi lesz akkor ha valami miatt össze veszünk? Ez nem lesz olyan, hogy szakítunk és soha többé nem látjuk egymást. Mert egy család lettünk. Mégis minden porcikám azt akarja, hogy megpróbáljuk. Ennél többet úgysem veszíthetünk. - Mert ha nem lennénk testvérek, akkor el vinnél randira? - pislogok rá nagyokat és így csak még jobban bosszant ez az egész. Vajon akkor is érdekelném őt, ha még mindig csak két idegen lennénk? - Tudod azért van ennek egy jó oldala is. Például bárhová elmehetünk együtt, még csak senkinek gyanús sem lesz. Csak épp arra kell vigyáznunk, hogy hogyan viselkedünk majd egymással... - próbálom a jó oldaláról megközelíteni, mert egyébként legalább nem kell titokban találkoznunk soha. Az már egy másik kérdés, hogy mennyire nehéz lesz visszafognom magam mások előtt. Vagy ha épp a szemem láttára akar valaki rá mászni úgy, hogy közben még szólni sem szólhatok, mert nem vagyok más csak a kishúga. - Szóval... akkor olyanok leszünk, mint egy pár? Csak mások ezt nem láthatják. - állapítom meg, bár még mindig nem tudom, hogy ugyanarról beszélünk-e. Esküszöm nem vagyok hülye, csak valamiért olyan furcsa erről beszélni. Mondjuk az egész helyzet olyan nem normális körülöttünk, de azt hiszem, hogy ettől izgalmas. - Tudod, hogy nem úgy értettem. - forgatom meg a szemeimet, mert amúgy senkit sem várok, és remélem nem is jön senki, hogy elrontsa a pillanatot. - Így hogy látszólag sikerült megoldanunk a problémánkat, talán ismét fontolóra vehetnéd az össze költözést Miaval... - jegyzem meg óvatosan és reménykedek abban, hogy ezzel nem rontok el semmit. De ha a barátnője mindig a nyakán lesz, akkor hogyan fogunk találkozni? Mármint a vörös feje nélkül. És nem úgy, mint két testvér.
Annyira szeretnék gondolatolvasó lenni néha, hogy ne kelljen többet azon rágódnom, hogy vajon mi az ami a Mat fejében jár. Mert egyszer úgy viselkedik, mintha nem számítana, hogy testvérek vagyunk, máskor pedig épp az ellenkezője. Minden próbálkozásom ellenére sem sikerül megértetnem vele, hogy mi az amit szeretnék. Sőt igazából azt még én magam sem igazán tudom. Felfogom, hogy tilos máshogy néznünk egymásra, azt is értem, hogy a szüleink nem díjjaznák, ha kitudódna, hogy volt közünk egymáshoz, és abban is biztos vagyok, hogy ha kiderülne bármi is, az akár a házasságuk végét is jelenthetné. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretném, hogy elválljanak, hogy a köztünk lévő akadály eltűnjön, ugyanakkor sajnálnám anyát. Nagyon nem vall rám az önzőség, mostanában pedig egyre jobban az kezdek lenni. Magamanak akarom Matteot, ami eléggé beteges már azt hiszem. Főleg, hogy fordított esetben még mindig nem vagyok biztos abban, hogy így van-e. Van amikor azt érezteti velem, hogy ő is többet lát bennem, mint egy csajt, akinek el vette a szüzességét, vagy épp egy kistestvért, máskor pedig olyan, mintha csak megtűrne, mert nincs más választása. Kicsit össze ráncolom a szemöldökömet a szavait hallva, mert olyan, mintha össze tévesztene saját magával. Talán az igaz, hogy ha a szüleink nem házasodtak volna össze sokkal könnyebben magam mögött hagyom azt az estét, így egy kicsit nehezebb, de egészen biztos, hogy nem tudtam volna úgy tekinteni rá mint egy egyszerű srácra. Mondták, hogy az első alkalom felejthetetlen lesz majd, és bár én az én első alkalmam nem úgy képzeltem el, hogy egy házibuli alkalmával történik meg, kicsit romantikusabbra terveztem, de attól még gondoltam arra a pillanatra addig is, amig nem tudtam meg, hogy milyen sorsot szántak nekünk a szüleink. Utána aztán még többet kattogott rajta a fejem. Ezt nem tudom csak úgy kitörölni onnan olyan könnyen, mint ő. - Mert olyan sok sráccal volt már dolgom, hogy letudjam annyival, hogy csak egy este volt. Ha nem lennénk testvérek vagy micsodák, akkor is nehezen felejteném azt el. Csak így egy kicsit nehezebb, hogy mindennap látlak. - még mindig nem vagyok hajlandó elengedni a saját igazamat és csak remélem, hogy ezt nem érti félre és nem találja ki, hogy még hamarabb elköltözik, hogy ne kelljen őt látnom. Mert egyáltalán nem erre céloztam, és ezt szerintem ő is fogja tudni. Mert nagyon is örülök a közelségének mindig... még akkor is, amikor bosszant a viselkedésével. Csak épp nagyon nehéz úgy tenni, mintha minden normális lenne körülöttünk. Holott semmi sem az. Félek is attól, hogy anyuék előtt majd miattam fogunk lebukni, mert nekem egyáltalán nem megy olyan ügyesen a rájátszás, mint neki. Sosem tudtam hazudni, főleg anyának nem, és emiatt igen nagy erőfeszítésembe kerül előttük úgy viselkedni Mattel, mint ahogyan a tetsvérek szoktak. - Jó. Legyen. Ha valami olyant csinálok majd esetleg, ami neked nem fog tetszeni, akkor jusson eszedbe ez, amit mondasz. Mindenki azt csinál, amit akar. - nem zsarolni akarom, vagy bármi, túl gyerekes sem akarok lenni, de annyira bosszant, mikor így beszél. Pedig igaza van amúgy. Egyikünknek sincs köze a másik életéhez ennél több. Épp ezért is gondolkodok el rajta, hogy talán majd hamarabb adjam be a derekamat Nicknek, mint tervezem. Mert a felejtéshez ahhoz van szükségem, hogy megtapasztaljak valami újat. És mivel Matet ez egyáltalán nem érdekli, sőt szándékosan lök a karjaiba, akkor megadom, amit akar. Csak valahogyan múljon már el ez a hülye érzés, ami bennem van. Miközben arról beszél, hogy meg akar csókolni, ismét elő jön belőlem az a vágyakozás, amit iránta érzek, és felkészülök arra, helyette viszont, mint aki csak szórakozik épp, a homlokamra kapok egy puszit, ami elég kínosan érint. Nem értem, hogy miért kelt bennem reményt, ha aztán azt vissza is veszi könnyedén? Próbálok nem ideges lenni, de egyre nehezebben tudom elrejteni a csalódottságomat és azt, hogy a fűtől várja azt, hogy megtegye velem azt, amit szeretnék, kihozza belőlem ismét a hisztérikus kislányt. Pedig azt szerettem volna, hogy a mai napunk tökéletesen teljen. Mint mindig ilyen helyzetben Miat hozom fel, majd morcosan állok fel mellőle az ágyból azzal a céllal, hogy magára hagyjam a sok hülyeségével együtt, de megszédülök, így a szekrénybe kapaszkodva vagyok kénytelen megtorpanni. Megpróbálok lassabban lélegezni és nem elbőgni magam amiatt, hogy egyre jobban úgy érzem, hogy szórakozik velem, de amint közelebb jön hozzám, és magához húz, ismét elfelejtek mindent. El engedem a szekrényt óvatosan és felpillantok Matre egy nagyon nyelve. A szavait hallva szeretném a képébe vágni, hogy szórakozzon a barátnőjével és ne velem, de nem ad időt megszólalni és amint az ajka az enyémhez ér szó szerint elveszek tőle. Ismét nem érdekel sem a barátnője, sem Nick, sem a szüleink. Sőt még az sem, hogy meg fogjuk-e bánni, vagy sem. Meg akarom élni a pillanatot, és minden mást kizárni a fejemből. Átölelve a nyakát hátrálok az ágy felé hagyva neki, hogy irányítson, közben pedig egyre jobban érzem, hogy milyen szabálytalanul zakatol a szívem. Amint el veszi a száját az enyémről, zihálva keresem a tekintetét és nem tudom, hogy a felém mondott szavaiban merjek-e hinni, vagy majd ismét ki fog hátrálni, mint aki jól szórakozik az egésszen. Mert mióta Jason el ment ezt csinálja. Egyszer közel húz magához, azután ellök. - Nem csak ma akarom, hogy önmagunk legyünk. - válaszolok szinte alig hallhatóan, mert nem tudom, hogy ez az egész működhetne-e, de meg akarom próbálni. Anyáék előtt lehetünk testvérek, de ha nincsennek a közelünkben, nem akarom, hogy úgy kelljen viselkednünk. Most már még annyira sem. Sőt... szeretném ha Mia is el tűnne a képből. Végleg. Ezt persze nem fogom most elő hozni, mert nem szeretném ezzel elrontani a pillanatot. Amint az ágyban találom magam alatta, ismét nyelek egyet, mert nagyon úgy tűnik, hogy nem fog kihátrálni. Vagyis remélem. Én biztosan nem leszek még egyszer olyan hülye, mint a hotelben. A kérdésére bólintok és még ilyen biztos sosem voltam magamban. - Ugye megint nem csak hülyéskedsz velem? Ma senki más nem lesz csak mi, igaz? - kérdem tőle nagyokat pislogva, mert egy kicsit félek attól, hogy ugyanazt fogja tenni, mint az előbb azzal a homlok puszival. Bele kapaszkodok még szorosabban a nyakába, hogy ne húzódhasson el tőlem és minél közelebb kerüljön hozzám, aztán számat az övére tapasztom, mert ezúttal nem fogadom el a visszautasítását. Ma biztosan nem. Hogy holnap mi lesz, azt pedig majd meglátjuk. Egyenlőre a jelen az, ami számít.
Utálom, hogy bármit is mondok, megvédi Miat, mintha valami elmebeteg lennék, akitől nagyon is szükséges megóvni. Kíváncsi lennék, hogy vajon engem is így pártol-e ha Mia mond valami rosszat rólam. Mert tutira ő sem kedvel engem, ami mondjuk nem is baj, nincs szükségem a barátságára. Sőt igazábólajelenlétére sem, úgyhogy nagyon remélem, hogy Mat soha többé nem fog maj kitalálni semmiféle közös programot, ahol el kell viselnünk egymást. Talán Mianak sokkal könnyebb, mert látszik rajta, hogy bármire képes, hogy boldoggá tegye Matteot, de valószínűleg ha megtudná, hogy annak ellenére, hogy testvérek lettünk a pasijával, azért sokkal többet is csináltunk mi már annál, amit mutatni próbálunk kívülre. Abbana percben ahogyan el űzte az osztálytársamat, azt gondoltam, hogy mivel kettesben leszünk nem kell megjátszanunk magunkat annyira, de nagyon úgy néz ki, hogy még mindig képes bármire, hogy ne történhessen köztünk semmi, ami a társadalom szemében elítélendő lenne. Végül válasz helyett csak sóhajtok, mert nincs mit mondanom többet. Ha azt gondolja, hogy majd épp Mia lesz az, aki boldoggá tudja őt tenni, akkor hajrá. Hiába mondok bármit, bárhogyan is toporzékolok, úgyis az van, amit fejben eldöntött, hogy jó lesz majd. És még rám mondja, hogy makacs vagyok. Na persze. A füves cigi teljesen újdonság nekem, a csókja viszont egyáltalán nem, és még jobban felbátorít arra, hogy mindent elkövessek amiatt, hogy csak mára ismét mi legyünk... mintha a szüleink nem lennének házasok és bármit megtehetnénk. Arra gondoltam, hogy sokkal könnyebb lesz majd, minél jobban telik az idő, de rá kellett ébrednem, hogy csak még inkább bele keveredtem ebbe az egész hülye érzésbe. Szinte epekedek utána és azért, hogy megpróbáljunk többek lenni egymásnak, mint amik vagyunk. - Azért, mert testvérek vagyunk. Tudom. Felfogtam. - sóhajtva ülök fel az ágyon, és még mindig nem értem, hogy miért hiszi mindenki azt, hogy testvérek lennénk, és, hogy soha nem szabad köztünk semminek történnie. Semmi közünk egymáshoz azon kívül, hogy a szüleink alá írták azt a papírt. Önzőség rosszat kívánnom a saját anyámnak, sosem akarnám, hogy bolodgtalan legyen, de így meg én vagyok az. Soha nem fogom tudni elfogadni az új családtagjainkat, mert nem akarom őket. Legalábbis nem ebben a szerepben. - Ahogyan mi sem tehetünk arról, ami azon az estén történt. Mert nem tudtuk, hogy ez fog ránk várni. Úgyhogy ha kiderülne, még csak joguk sem lenne elítélni. De te létezel Mat. És ez olyan kurva nehéz. - nem tudom, hogy a cigi-e az oka annak, hogy ilyeneket beszélek, mert, egyáltalán nem vall rám ez. Szinte már könyörgök azért, hogy valahogy ugorjunk át ezen a tesós dolgon és felülve az ágyon idegesen döbölök a lábammal. Mert egyre kínosabbnak érzem a viselkedésem, főleg mikor még szinte kérlelem, hogy a kedvemért ne költözzön össze Miaval. Hát ki vagyok én, hogy ebbe bele szóljak? Szíve joga ott és azzal élni, akivel akar, csak épp az a baj, hogy nem biztos, hogy én ezt el tudom viselni. Csak az vígasztal, hogy már nincs sok hátra a suliból, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy a lehető legmesszebb fogok Egyetemre menni innen. Mert másképp nem tudom ezt elviselni, hiába igykeszem. A szavai szinte szíven ütnek. Szó szerinte ő az aki a Nick karjaiba taszít. A célom az lenne, hogy bosszankodjon miatta, hogy érezze azt őis, amit én érzek ha őket Miaval együtt látom, de helyette csak lazán ilyeneket mond. Kínomban el is nevetem magam, mert nem értem, hogy hogy kerülhettem egy ilyen helyzetbe. - Látom semmivel sem tudlak meggyőzni. Mindegy. Csinálj csak amit akarsz a hülye vörös barátnőddel. Én pedig megoldom magam a szerelmi életem. Köszi. Nincs szükségem sem az apád jóváhagyására, sem a tiedre ahhoz, hogy kivel randizgassak. - a haragom és a makcsságom az, ami ismét felszínre hozza azt a Nikit, aki valójában vagyok, mert utálom ezt az érzelgős, mindjárt elsirom magam énem. Mat is csak egy srác a sok közül. Kit érdekel, ha nem lesz köztünk soha többé semmi? Igaza van. Nem sokat tehet az ellen, hogy Nickel randizgassak, ahogyan én sem tehetek semmit Mia ellen, de legalább örülnék ha úgy tenne, mint akit zavar, és megint nem úgy beszélne, mint ahogyan a nagytestvérek. Bár saját magamnak megfogadtam, hogy nem hagyom elő jönni többet az érzékeny énem, de amiket mond egyszerűen ki váltják belőlem. Amint az állam alá nyúlva közelebb hajol hozzám, nyelek egyet és szememet végig az ajkain tartom arra várva, hogy megcsókoljon és elfelejtsünk mára mindent, de helyette csak a homlokam puszilja meg. Dühösen sütöm le a szemeimet miközben hallgatom a szavait, és egy kicsit megalázónak érzem most ezt. Főleg, hogy úgy beszél, mintha én lennék az oka a távolságtartásának. Amint befejezi a mondandóját, igyekszem vissza tartani a könnyeimet, amik eléggé lefolyni készülnek és elnevetem magam. Ezt jól meg csináltad Niki! Lejárattad saját magad. - Minek szórakozol velem? Egyszer akarsz, egyszer nem. Gyere közelebb, menj távolabb. Mia így, Mia úgy. Ha olyan a kedved csókolózhatunk, az rendben van. Ha meg én akarok valamit, akkor jössz az ilyen hülyeségekkel. Döntsd már el végre, hogy mit akarsz! - talán feleslegesen dühöngök, mert valóban az a helyes, amit ő akar, de akkor meg minek hitet el velem közbe valami mást, ami miatt reménykedhetek? Amint meggyújta a következő cigit, csak még jobban felmérgelődök és úgy pattanok fel mellőle az ágyból. Nem leszek olyan, akit azért akar megcsókolni, mert nem tiszta az elméje. A hirtelen felállásom miatt és valószínűleg a fű hatására is, meg a hirtelen felidegesedésem miatt megszédülök, így csak belekapaszkodok az ágy mellett lévő szekrény sarkába, szabad kezemmel pedig megsúrolom egy kicsit a szemeimet, mintha arra várnék, hogy ettől majd sokkal jobb lesz. - Át kéne hívd Miat inkább. Hogy mikor megjön az igazi hatása, vele szórakozz! - lassan mondom ki a szavakat, és ha nem érezném magam ilyen pocsékul, akkor most valószínűleg itt hagynám egyedül gondolkodni és magamra zárnám a saját szobám ajtaját, hogy ma többet ne is lássam. Mert olyan, mintha valami macska egér játékot játszanánk.
Nagyon úgy tűnik, hogy sikerült rá beszélnem arra, hogy segítsen a lógásban, így holnap nem csak annyit nyerek az egésszel, hogy megúszok egy rossz jegyet, hanem vele tölthetem a délelöttöt is. Ennek mondjuk nem szabadna különösebben jelentősége legyen, de én mégis örülök neki. Mert akármennyire is nem egészséges másképpen néznem rá, az én szememben még mindig az a srác, aki azon az estén az ágyba csalt és aki még mindig piszok jóképű, de semmiképp sem egy testvér. Tévedés volt azt gondolnom, hogy az idő megoldja ezt az egész zavaros helyzetet, mert minél inkább telnek a napok, én annál jobban gyűlölöm ezt az egészet. Kivéve ilyenkor, amikor a szüleink nincsennek itthon. Ez a hlelyzet így nagyon is tetszik, és egyáltalán nem bánom, hogy elűzte az osztálytársam. Az egyedüli reményem talán mégis Nick maradt, aki talán idővel - ha valóban komolyan a szándékai felém -, elfeledteti velem ezt az őrületet, és képes leszek majd egyszer bele törődni a sorsomba. Bár egyenlőre erre elég kevés esélyt látok. Nem igazán tudom, hogy neki pontosan mi is acélja Miaval, meg, hogy miért éppen ő az akit a barátnőjének fogadott, de utálom ezt a gondolatot és ha rajtam múlna, akkor biztosan száműzném egy lakatlan szigetre a vörös fejével együtt, hogy soha többé ne találkozhassanak. Mert kurvára zavar, még akkor is, ha nem túlsok közöm van a kapcsolatukhoz. Idegesen kezdek fújtatni, ahogyan ismét a Mia védelmére kel, és kicsit olyan, mintha szándékosan akarna a Nick karjába taszítani. Mintha bármit is változtatna a dolgokon az, hogy éppen alakulóban van egy kapcsolat félém. Mintha arra vágynék. Nick csak azért lett az életem része, mert megígértem, hogy az első pasit felszedem, aki felfigyel rám... ő volt az. Meg amúgy is azt gondoltam, hogy bosszanthatom vele Matet, de nagyon úgy tűnik, hogy tévedtem. - Kedves... ja persze. Láttam rajta, hogy csak azért visel el, mert azt gondolja, hogy a testvéred lettem, és előtted akar felvágni. Én sosem leszek vele kedves, még a te kedvedért sem. És köszi, hogy mondod, mert így még azért is találkozok Nickel. Sőt... ahányszor csak tehetem mindig vele töltöm majd a szabadidőmet. - a hangom kicsit hisztérikussá válik, ami tökéletesen kimutatja a sértődöttségem, és ezt egyáltalán nem is akarom elrejteni előle. Had lássa csak, hogy mennyire bánt engem ez az egész. Mi a jó abban a Miaban? Nem is olyan szórakoztató társaság. Kicsit sikerül elterelődnie a gondolataimnak a füvezéssel, és mintha kevésbé lennék feszült is, bár ez nem változtat azon a tényen, hogy forog velem a világ és olyan érzésem van, mintha meg lennék részegedve. De hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tetszik ez az egész helyzet. Főleg miután Mat megcsókol, bennem pedig még inkább eltűnik azzal minden aggódalmam. Mert kettesben miért ne lehetnénk önmagunk? Amint elfordul tőlem, és bocsánatot kér, ismét olyan, mintha megpróbálná felállítani kettőnk közé azt a láthatatlan falat, amit egyáltalán nem akarok engedni. Talán ezért is támaszkodok rá a mellkasára és még mindig igyekszem úgy tenni, mintha normális lenne mindez, ami kettőnk között történik. Végülis nem kell, hogy testvéreknek gondoljuk magunkat csak azért, mert a szüleink egymásba szerettek. Abban a percben ahogyan az arcomat jobban felfedi azzal, hogy félre simítja a hajam, érzem, hogy bele pirulok, a szavai pedig egyáltalán nem segítenek azon, hogy elmúljon a zavarom. Fogalmam sincs, hogy miért hozza fel azt az estét, de ennyi idő után is sikerül bele borzongnom, ha vissza emlékszem rá. - Most sem adhatsz többet úgy tűnik. - sóhajtok, mert kettőnk közül azt hiszem, hogy őt sokkal jobban vissza tartja a szüleink házassága. Én simán el tudnám engedni a dolgot legalább ilyenkor, amikor kettesben vagyunk. Bár valahol legbelül sejtem, hogy mi váltja ki belőle ezt a viselkedést, mégis mintha valami mást választ várnék. Valami logikusabbat. Mert az ami köztünk történt nem a mi hibánk. Hanem a szüleinké, akik el titkolták előlünk az érzéseiket. Talán ha sokkal hamarabb be mutatnak minket egymásnak, akkor nem lennénk ilyen helyzetben és az az este sem történt volna meg. - Ez annyira butaság. Mi nem követtünk el semmi helytelent. Most sem. Persze tudom, hogy nem tapsolnának meg, és egyáltalán nem mondanák azt, hogy csak így tovább, nem is akarnám elmondani nekik soha, de nem helyes, hogy miattuk el kell szenvednünk ezt az egész hülye helyzetet. Bárcsak elválnának. - tudom, hogy nem szép dolog ilyent mondanom, hiszen örülnöm kéne annak, hogy végre boldogságra talált az anyám, mert nagyon is megéremli, de akkor sem tudom elfogadni. Végül mégis csak felülök az ágyon, hátat fordítva neki, és még én magam sem hiszem el, hogy kimondom azokat a szavakat, amikre eddig csak gondoltam. De tényleg nem tudnám elviselni, ha össze költözika barátnőjével. Azt még igen, hogy elköltözik... de nem így. Abban a percben ahogy magához húz, érzem, hogy még szaporábban kezd verni a szívverésem, és így csak még biztosabb leszek abban, hogy szükségem van rá. Bár az okát még mindig nem igazán értem. - Én pedig abba fogok bele örülni ha a családi programokra Miaval együtt fogsz megjelenni. Te is tudod, hogy ha Nick-el bármi is úgy alakulna, én nem találkozhatnék vele bármikor, főleg nem hozhatnám magammal haza még csak vacsorákra sem. Mert anya életem végéig szobafogságra ítélne. Neked lehet, hogy ez így kurva könnyű lesz, de nekem nem. - ismét sóhajtok és próbálom vissza tartani az egyre jobban készülődő könnyeimet. Hova lett az az erős jellemem, ami még az esküvőn megvolt, azóta pedig mintha csak úgy felszívódott volna? - Örülök, hogy téged ennyire nem zavar, hogy a haveroddal randizgatok. - még mindig buflis a hangom, mert nem tudom, hogy miért tudja ezt ilyen könnyen venni, miközben engem megőrjít a tudat, valahányszor tudom, hogy Miaval találkozik. Talán ebben kéne néhány leckét adnia, hogy megtanuljak én is ennyire félválról venni egyes helyzeteket. Egy kicsit elhúzódok tőle, de csak annyira, hogy rá tudjak nézni, és miközben beszél, egyre inkább össze zavarodok. Én tényleg nem értem, hogy most mi az amit szeretne. - Akkor csak csókolj meg, jó? Nem akarok ma többet sem Miaval, sem Nickel foglalkozni. Sőt még a szüleinkkel sem. Mintha csak mi lennénk. - megvonom a vállam és mozdulatlanul figyelem arra várva, hogy megtegye amit mondott és úgy, mintha rajtunk kívül nem lenne senki más.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy valahogy meggyőzzem arról, hogy miért lenne fontos a segítsége ahhoz, hogy holnap ki hagyhassam az iskolát. Ami egyébként sem olyan túl nagy ügy. Nem én lennék az első, aki ilyent tesz. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy a segítsége nélkül is megoldanám, mert ennyire elszánt talán még sosem voltam. Mindig is arra törekedtem, hogy jó legyen a magaviseletem és a lehető legjobb a tanulmányi átlagom is, épp ezért nem tartom túl nagy tragédiának azt, ha egy napot ki hagyok az iskolából valami gyors lefojású betegségre hivatkozva. Csak épp abban kell reménykednem, hogy Jason bosszúból nem fog beköpni, mert biza ha holnap nem jelentkezek, arról az okára az egyedüli lesz, aki tudni fog. Még ő sem biztos, hogy megússza a rossz jegyet, mert azt a házit ketten kellett volna megírnunk. Tudom, hogy neki megy egyedül is, de akkor is egy páros feladat lett volna. Ha Mat el nem ijeszti. Nem mintha bánnám. Csak így tartozik azzal, hogy valahogy ki is húzzon a bajból. - Oké. Megértettem. De nem fogunk lebukni. A suliból egyik tanárom sem gyanakodna, hogy lógok, mert képzeld csak, minta diák vagyok. Kivéve ha Jason nem árul majd be. De vele majd beszélek valahogy. - biztos vagyok abban, hogy ha anya megtudná, akkor mindkettőnknek annyi lenne, de nem akarok így hozzá állni ehhez. Talán sosem fog kiderülni, és akkor feleslgesen aggódunk emiatt. Ha meg mégis... akkor is biztos, hogy kitalálhatunk valamit. Igaz, hogy anya mindig arra tanított, hogy bármilyen problémám van az iskolában, vagy bárhol, akkor először hozzá forduljak, hogy segíteni tudjon, de ezt nem igazán tudnám hogy közölni vele. Meg egyébként sem olyan nagy tragédia mindez. A diákok 98 százaléka ellóg a suliból, ha valami ilyesmi történik vele. Szóval semmi gond nem lehet ebből biztosan. Hangosan sóhajtok, és meg is bánom, hogy közöltem vele, hogy randizni fogok, mert nagyon úgy látom rajta, hogy meg fogja gondolni magát és emiatt majd nem segít. Ezt pedig nem is értem. Mitől másabb az, amit ő csinál Miaval, mint az, amit én akarok Nickel? - Az az allergiás viszketésem még mindig meg van, elég csak a nevét hallanom. És hiába próbálod kimagyarázni, pontosan ugyanaz a helyzet. Úgyhogy holnap miután randizni megyek, letudhatjuk majd azzal, hogy kvittek vagyunk. - mert biza eszem ágában sincs le mondani arról, hogy jobban megismerjem a barátját. Nem tudom egyenlőre azt, hogy neki mi a célja velem, de bármi is legyen, mindenképp jobb, mint ebben a csapdában ragadva maradni. Mert így hogy ennyire közel vagyok Mathez és mégis távol, egyre mélyebben érint. Ahogyan az is, hogy épp azt tervezi, hogy össze költözik a barátnőjével, amint megszabadul tőlem. Szóval igazából semmi köze ahhoz, hogy én kivel és mit csinálok majd. Meglepődök az ötletén, és egyenesen nevetségesnek is tartom azt. Hogy is képzeli el, hogy majd csak jópofát vágok annak megint, hogy Mia látványosan mászik rá, mint valami pióca? Biztos, hogy nem fogom még egyszer végig csinálni azt, amit azon a bulin is. Annyi nekem bőven elég volt a vörös fejéből. - Gondolod, hogy én kíváncsi vagyok a nyálas kapcsolatotokra? Egyáltalán nem! - és igyekszem épp olyan csúfondáros lenni, mint ő. Mert ebben egyet értünk legalább. Egyikünk sem kíváncsi a másik szerelmi életére. Csak azt nem értem, hogy miért. Köztünk úgysem lehet soha ennél több, mint ami most van. Úgyhogy annyira mindegy, hogy éppen ki mellett próbálunk vígaszt találni. Felesleges tagadnom, hogy egy kicsit félek attól, amit csinálni szeretne, hiszen még sosem füveztem. De nagyon tetszik az, ahogy biztosít arról, hogy vigyázni akar rám. Csak épp az a baj, hogy a hangsúlyából inkább azt érzem, mintha a védelmezése inkább amolyan testvéri lenne. Pedig azt valahogy másmilyennek szeretném. - Elméletileg de. - megvonom a vállam, mert azt hiszem, hogy gyakorlatilag valami sokkal másabb viselkedésnek örülnék inkább. Csak azt nem tudom, hogy miért. Főleg így, hogy kettesben vagyunk feleslegesnek tartom ezt a színjátékot. Mert akárhogy próbálkozunk nem fog menni, hogy testvérként nézzünk egymásra. Nekem biztosan nem. - Akkor meg ne próbálkozz. Legalább ilyenkor ne. - tudom, hogy hülyeség, amit elvárnék tőle, és sokkal jobb lenne, ha én is inkább próbálnék úgy tenni, mintha elhinném, hogy a húga vagyok, de nem tehetek róla, egyszerűen nem megy, Nem is akarom, hogy menjen. Mert nincs szükségem még mindig arra, hogy a testvére legyek. Arra sem, hogy ő az enyém legyen. Csak Mat és Niki akarok lenni, akik azon az estén is voltunk. Mielőtt a szüleink felbolygatták az egész életünket. Nem nagyon tetszik ez a füvezés dolog, főleg amiatt nem, mert annyira nagyon köhögtet, de azt akarom, hogy a füsttel együtt eltűnjön a fejemben lévő összes gondolat is, és ne kelljen azon rágódnom, amin nem tudok változtatni. Csak egyszerűen meg akarom élni az ilyen pillanatokat és azt úgy, hogy közben ne aggódjak amiatt, hogy mit hoz a holnap. Mert kit érdekel, ha a jelen nagyon is jó? Főleg abban a pillanatban ahogy maga mellé húz és megcsókol, ezzel egy kis ideig elfeledtetve velem azt, hogy mennyire is szar helyzetben vagyunk. Amint azonban elfordul tőlem úgy látom, hogy bizonytalan és, hogy nem tudja még mindig eldönteni, hogy az amit tett helyénvaló volt-e. Ha azt vesszük, hogy vérszerint semmi közünk egymáshoz, akkor nagyon igen, ha meg azt, hogy a szüleink házasok, akkor egyértelműen nem. Elég egy bonyolult helyzet. A bocsánatkérésére nem tudok másképp reagálni csak úgy, hogy megnyugtatom arról, hogy semmi nagy baj nem történt. Vagyis olyasmi nem, amit már nem csináltunk volna korábban is. A mellkasára támaszkodva figyelem, miközben egy újabbat húzok a cigiből, ami még mindig nem esik túl jól, így hamar vissza is nyújtom azt neki. Az, hogy cukinak tartom enyhe kifejezése annak, amit valójában gondolok, és az ajkamba kell harapjak, hogy véletlenül se csússzon ki a számon semmi meggondolatlanság. Mert valójában sokkal többet látok benne, mint cukiság, amit ha a képébe mondanék valószínűleg túl nagyon növelne az egóján, amit angyon nem szeretnék. Ahogy a hajam a fülem mögé simítja, érzem, hogy bele vörösödök, és képtelen vagyok nem elveszni a tekintetében. A szavait hallva pedig érzem, hogy a szívverésem is egyre szaporább kezd lenni. Hogyan is felejthetném el azt az estét? Csak bólintok, mert még mindig azt érzem, hogy bármikor megismételném vele azt, ami akkor történt. Az arcomra ki ül a döbbenet, és nem tudom eldönteni, hogy őszintén beszél-e vagy csak a benne lévő fű hatására mond ilyeneket. Hiszen ha anya nem megy hozzá az apjához, valószínűleg soha nem is találkoztunk volna többet. Vagy ki tudja. - Ez azért vicces, mert nekem csak egy srác voltál, akitől tudtam, hogy ennél többet úgysem kaphatnék. - vallom be, mert valóban ez az igazság. Azon a bulin volt lehetőségem körbe érdeklődni mielőtt hagytam, hogy elcsábítson. És felvilágosítottak arról, hogy neki sosincs barátnője. Nem hittem egyáltalán, hogy majd épp én leszek az, aki ezen változtathatna. Most meg már mindegy. Mert tilosban járunk. - De ha többet akarsz tőlem, mint az az egy este, akkor... miért viselkedsz velem így? - jó, tudom, hogy miért, de mégsem. Mert titokban is tarthatnánk mindent mások előtt. Csak azt akarom, hogy bármi islegyen köztünk, ne legyen más az életében. Még mia sem. Vele amúgy sem illik össze. - Kérlek... ne költözz el innen. És főleg ne hagyd, hogy Mia hozzád költözzön. - kérlelő tekintettel nézem, majd elhúzódok tőle, hogy felülhessek az ágyon hátat fordítva neki. Nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy mennyire kikészít az a tudat, hogy ha össze költözik a baátnőjével, akkor soha többet nem lesz esélyünk erre... mire is? Hiszen semmit sem csinálunk most sem.
Kezdőlap
Fogalmam sincs, hogy a Jasonnel közös tanulástól hogyan jutottunk el a gyerekekig, de valahogy olyan egyszerű Mattel mindenféléről beszélni. Bár néha semmi értelme annak, amiket egymásnak mondunk, olyan, mintha legtöbbször elbeszélnénk egymás mellett, de én most csak örülök annak, hogy kettesben lehetünk. Jó, hogy elűzte az osztálytársamat, bár azt még mindig nem tudom, hogy hogyan fogom lebeszélni Jasont arról, hogy beáruljon. Bár az a tervem, hogy holnapa beteget jelentek, de ha a tanuló társam elárul, akkor simán felhívhatják majd anyut. Az az egyetlen reményem, hogy kellően megijedt Mattől, és nem fog merni feleslegesen fecsegni. Ha meg mégis... akkor nem tudom. Valahogyan ki találjuk a továbbiakat is. Most csak és kizárólag a jelenre szeretnék koncentrálni, ami lehet még jó is. 
