Matteo & Nikita

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett ahogyan elijesztette Jasont. Persze sajnálom szegényt, mert elég jól ismerem, tudom, hogy semmi hátsó szándéka nem lett volna, de sokkal jobban érzem magam így, hogy Mattel kettesben maradtunk. Fogalmam sincs mondjuk, hogy mihez kezdünk így a helyzettel, mert kurvára nincs kedvem olyan dolgokat csinálni, amit a testvérek csinálnának. Jól tudom, hogy nem lehetek olyan lány, aki minden ilyen helyzetet kihasználva mászik majd rá, de nagyon nehéz úgy tennem, mintha soha semmi nem történt volna köztünk. Fogalmam sincs, hogy ő hogyan kezeli ilyen jól ezt. Vagy csak úgy tesz, vagy pedig - ami a legvalószínűbb -, tényleg semmit nem jelentek számára, csak annyit, hogy az apja feleségének a lánya vagyok, akit el kell, hogy viseljen.
- A neve Jason. Nem Potter. És eszem ágában sincs ezzel elé állni anyának. - jó hülye lennék. Ha megtudná, hogy a szeretett mostoha fia füvezik,valószínáleg nem hagyná, hogy ennyi időt töltsek vele. Ezt nem kockáztatnám meg. Mert nem csak jól érzem magam a társaságában, de egy kicsit szabadabb is vagyok, anya szinte bárhová elengedne vele. Azt hiszi biztonságban vagyok. Még csak nem is sejti, hogy az, ami köztünk van mennyire más, mint amilyennek ők azt hiszik. Bár még mindig utálom ezt a családosdi játékot. Nem mintha azt szeretném, hogy az anyám az új férjével ne legyen boldog, csak minél többet látom őket együtt, annál inkább érzem, hogy valóban komoly a helyzet mindkettejük részéről. Nem csak egy fellángolásról van szó és egy elhamarkodott döntésről. Valóban szeretik egymást. Ez pedig persze  szép és jó... csak éppen nekem annyira nem kedvező. Még sosem lógtam a suliból és valószínűleg most sem tenném meg, de mivel nem tudtam együtt működni Jasonnel, akinek a szünetben valószínűleg nem lesz kedve ide adnia a háziját, hogy én is lemásolhassam, így jobb, ha be sem megyek. Egy nap nem a világ.
- Fogalmam sincs. Mondanám, hogy neked adom egy heti zsebpénzem cserébe, de azt hiszem, hogy arra nincs szükséged. Szóval igazából te semmit nem nyersz. De én annál többet. Megkímélsz egy rossz jegytől. - nem tudom, hogy mi mást szeretne, de ha alkudozni akar, vagy elvárni cserébe bármit, akkor hajlandó lennék megtenni. Csak valahogy segítsen megúsznom a holnapi napot a suliban. Értetlenül nézek rá, ahogyan hirtelen változik meg a hangja, és nem igazán tudom hová tenni ezt a dolgot. Mégis mi baja van azzal, ha találkozok Nickel? Nem ezt beszéltük meg? Neki van barátnője, nekem is lesz valakim. Hogy könnyebben tudjunk alkalmazkodni a testvéres helyzetünkhöz, ami számomra még mindig elég kellemetlen.
- Ha az emlékezetem nem csal, pontosan ezt csináltad velem te is. El vittél vásárolni, hogy el üsd az idődet addig, amig a hülye barátnőddel találkozhatsz. Nem értem, hogy mi a bajod most. - nagyon remélem, hogy nem kezd a szüleink után ő is megbolondulni és ennyire véresen komolyan venni a nagy testvér szerepét. Az anya szigorúsága után, még csak egy gondoskodó testvér hiányzott az életemből. De komolyan. Értetlenül nézem, ahogyan egy teljesen absurd ötlettel áll elő, és nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e vagy csak ugratni akar. Miféle őrültség már ez? - Most gondolom csak viccelsz. Neked el ment az eszed! Biztos nem fogok soha többet időt tölteni Miaval! Ráadásul nektek van pár év előnyötök... én csak most ismerkedek Nickel... vagyis, kettesben szeretnék előbb vele lenni, aztán ha kiderül, hogy merre halad a kapcsolatunk bele megyek abba, hogy négyesben menjünk el akárhová.. - próbálkozok, mert szívesen el mennék abba a házba, amit mondott, de csak úgy, hogy nem jön velünk sem Mia, sem Nick. De ezt persze hülye lennék közölni vele. A barátja pedig amúgy is tök jó fej. Meg helyes is. Miért akarja el venni tőlem az esélyt, hogy próbálkozzak. Nem igazságos, hogy ő bármikor Miaval lehet, sőt... még össze költözni is akar vele, tőlem pedig elvárná, hogy úgy éljek itt, mint Teréz anya. Na persze.
Látom, hogy tökéletesen szórakozik rajtam, de nem törődök vele. Had nevessen csak. Az pedig már teljesen mindegy, hogy ki hibájából nem jött össze a közös tanulás Jasonnel. Sokkal jobb így. Meg azt hiszem szórakoztatóbb is, amit tervez, mint a biológia házi megoldása, amihez eleve semmi kedvem nem volt, de hát valahogy már ki kell bírnom az utolsó évemet a suliból. Kicsit perszebennem van a félelem, hiszen sosem füveztem, azt sem tudom, hogy mire számíthatok majd utána, de valamiért képes vagyok elhinni Matnek azt, hogy nem lesz tőle semmi baj. Annyian csinálják azt amúgy is...
- Most megint úgy beszélsz, mint egy gondoskodó nagy testvér... - megforgatom a szemeimet, mert nem akarom, hogy csak egy huicát lásson bennem, akiről gondoskodnia kell, mert ez így normális egy családban. Lehet, hogy így van, csakhogy mi nem leszünk soha egy család. Mert nekem még mindig nincs szükségem erre. Az én családom csakis anyából áll, és azt hiszem, hogy sosem fogom tudni elfogadni őket. Persze az tetszik, hogy bármikor tölthetek időt Mattel... csak épp jobban szeretném az időnket mással tölteni és úgy, hogy ne érezzük kínosnak ha véletlenül mondjuk elcsattanna egy csók köztünk.
Szinte kővé dermedek, ahogyan az ajkunk egymáshoz ér és a magába szívott füstöt így átadja nekem. Csak annyit ér el vele, hogy még jobban azt akarjam, ami tilos lenne köztünk. Kifújom azt a füstöt, és hirtelen olyan, mintha a köztünk lévő minden feszültség pillanatok alatt szállt volna el a füstel együtt. Ha ez kell ahhoz, hogy sokkal jobban ki tudjunk jönni, akkor minden nap beszívok ha kell.
- Pedig nekem nagyon úgy tűnt, hogy élvezettel viselkedsz velem úgy, mintha a testvéred lennék. - kicsit elhúzom a számat fintorogva, majd végül bele szívok a cigibe, ami azonnal meg is köhögtek, talán túl nagyon húztam belőle. Azonnal a víz után nyúlok, hogy egy kicsit megkönnyebbüljek tőle és mielőtt el vehetné a kezemből a cigit még egyet azért húzok. Nem isolyan vészes ez. Csak kicsit olyan, mintha meg lennék részegedve. De a jó az benne, hogy akaratom ellenére is vigyorgok, és egyre inkább szeretném folytatni azt, amit a hotelben abba hagytunk. Elhiszem, amit mond a szédülésről, de azért néhány másodpercig becsukom a szemeimet, és próbálom ismét a tudtára adni, hogy biztosan nem vagyunk testvérek, mikor kettesben vagyunk legalábbis nem kell úgy viselkednünk. Épp elég az, ha a szüleink elhiszik ezt az ostoba színjátékot. Ahogy maga mellé húz érzem, hogy egyre hevesebben kezd dobogni a szívem, és az, hogy megcsókol csak még nagyobb izgalomba hoz. A szavaira ismét vigyorogni kezdek, de nincs időm válaszolni, mert a következő percben megint a számra tapassza az övét. Basszus. Persze, hogy nem tesznek ilyet a testvérek... áldott szerencse, hogy mi nem vagyunk azok. Szinte rosszul esik, hogy csak rövid ideig tart, olyan, mintha ismét eszébe jutott volna, hogy ez amit csináltunk nem helyénvaló. Sóhajtok mikor bocsánatot kér, majd testhelyzetemen változtatva közelebb fekszem hozzá, kezemmel a mellkasára támaszkodva veszem ki a kezéből a cégit.
- Semmi baj. - motyogom, majd ismét szívok egyet, ami ismét megköhögtet, de legalább segít abban majd talán mindkettőnknek, hogy feloldódjunk. - Tudod... nagyon cuki vagy mikor így viselkedsz. Biztosan jó testvér lennél, ha lenne olyanod, de... légyszi ne rajtam gyakorold ezt a szerepet. - vissza nyújtom a cigit és próbálok uralkodni magamon, mert nem akarok a szemében olyan lány lenni, mint a többi. Nem akarom, hogy rajtam is csak annyit lásson, hogy megfektethet bármikor és bárhol. Én annál szeretnék több lenni, bár erre sajnos azt hiszem, hogy túl sok esélyünk mondjuk nem lenne. Addig legalábbis biztosan, amig a szüleink férj és feleségként élik a világukat.

Matteo & Nikita

Egy kicsit lelkiismeretfurdalásom lesz Jason miatt, aki nem élve azzala lehetősággel, amit Mat felkínált neki, csak lelépett, és én tudom, hogy megharagudott amiatt, mert nem álltam ki mellette, pedig az én vendégem volt. A leghelyesebb az lett volna, ha megszólítom a mostohatestvérem, és megnyugtatom az osztálytársamat, hogy semmi olyasmi nem fog történni, amit Mat neki mondott, mert csak a száját jártassa, de... képtelen voltam arra, hogy ne használjam ki ezt az alkalmat, ami csak úgy lehet jó, ha kettesben maradunk. Jason pedig majd megbékél. Fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni holnap, de valahogy úgy vagyok vele, hogy inkább csak a pillanatra szeretnék koncentrálni. Jelenleg pedig nagyon is örülök annak, hogy holnap ki tudja meddig kettesben is lehetünk. A szüleink nélkül. Anya annyira megbízik az új fiában, hogy eszébe sem jutna, hogy az egyáltalán nincs rám olyan jó hatással, mint azt szeretné. Bármennyire is kellemetlen beismernem, de még mindig sokkal többet látok a mostohatestvérembe, mint szabadna. Azt gondoltam, hogy csak viccel Jasonnel is és, hogy arra megy ki az egész, hogy elűzze innen, de mégis úgy tűnik, hogy komolyan gondolja a füvezést. Az bele férne a nagytestvér szerepébe, hogy füvezni tanítson engem, az meg nem, hogy ha ellógok egy napot valahogyan igazolja a hiányzásaimat. Hagyjuk már a hülye kifogásait. Annyi pénze van, hogy sosem fogy el... meg valószínűleg ismeretsége is. Nem hiszem, hogy olyan nagy gondot okozna igazolnia valahogyan egy napomat. Mert nem szoktam amúgy lógni, de rossz jegyet se szeretnék kapni, mert már amúgy is elég gyengén állok biológiából. Meg abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek ezek után a Jason szemébe nézni.
- Gondolod, hogy kevésbé nyírna ki az anyám, ha azt megtudná, hogy elűzted az osztálytársam azzal, hogy fűvel kínáltad? - valószínűleg szívrohamot kapna, ha megtudná, hogy a drága új gyereke mivel kínálgatja a kisebbeket. Úgy gondolom, hogy amiket felvázolt nekem az imént csupán csak ostoba kifogások, mert ha igazán akarna valami hasznosat tenni értem, akkor megtenné. - Nem gond. Szívesebben unatkozok veled együtt, mint rossz jegyet kapjak. Szóóval... a délelött nagy részét biztosan veled töltöm. Aztán megyek randizni. - teljesen biztos vagyok abban, hogy ezt akarom, még az sem érdekel, hogy utána milyen következményekkel kell majd szembe néznem. Állok elébe mindennek. Persze Matet sosem keverné bajba, ha mondjuk anya rá jönne egyszer, hogy ellógtam egy napot. Nem köpném be, hogy őis tudott róla. Felesleges emiatt aggódnia. Nem értem, hogy mire célozgat, mert természetesen csak a tanulás volta  célom Jasonnel. Bármennyire is hihetetlen, de nem akarok megbukni. Muszáj valahogy át vésznelnem az utolsó évemet a suliban.
- Egyáltalán nem érdekel sem Jason, sem a biológia. De esélyem lett volna egy jó jegyet szereznem, amire eléggé szükségem lett volna. - de mégis fontosabb, hogy az időmet kettesben az új testvéremmel töltsem. Ezt persze nem mondom hozzá, csak gondolom. - Pedig egy kicsit te tehetsz róla. Mert amúgy miattad ment el Jason...de nyugi. Nem haragszom rád emiatt. - megforgatom a szemeimet miközben beszélek, és közben még mindig nem hiszem el, hogy milyen programja van mára velem. Én igazán nem tudok rajta eligazodni. Egyszer ellenséges, máskor pedig pont úgy viselkedik, mintha tök normális kapcsolat lenne a miénk. Én pedig nem tudom eldönteni, hogy most igazából mi jóban vagyunk-e vagy sem? Érzem ahogy bele pirulok attól, amit mond, bár kicsit kétérlemű a szava. Azt, hogy édesnek tart lehet  értelmezni szenvedélyesen is... viszont úgy is, hogy cukin édes. Az meg nem akarok lenni... mert pont olyan, mintha valaki a kisterstvérét tartaná ilyennek.
- Jó... hát végülis én hiszek neked. Meg hát olyan rossz nem lehet egy kicsit nevetni és elfelejteni minden hülyeséget. - vonom meg a vállam, és valóban így is gondolom. Bár azt hiszem, hogy eljutottam arra a szintre, hogy nekem bármilyen közös program megfelel kettesben vele. Remélem, hogy elég lesz ahhoz majd amit tervez, hogy azt is elfelejtsem majd, hogy épp arra készül, hogy össze költözzön majd a barátnőjével. Mert számomra ez az opció még mindig nem elfogadható. Végül mégis a szobájában csak leülök az ágyra, és nemtörődve azzal hogy be csukja az ajtót, csak végig őt figyelve várom, hogy most mi is fog történni. Hírtelen olyan érzés fog el, mintha valami nagyon tilosat csinálnánk és ez izgalommal tölt el. Hiszen már az elég veszélyes, hogy kettesben legyünk egy szobában, nem hogy még ott füvezzünk is. Miközben bele szív, kicsit félve teszem fel neki a kérdésem, bár fogalmam sincs, hogy minek. Mit számít, hogy ma kik leszünk egymás számára, ha holnap a szüleink előtt ismét folytatnunk kell majd a színjátékunkat? Nagyokat pislogva nézem ahogy először köhécsel attól, amit magába szívott, majd megmeredek, amint közelebb hajol hozzám, és a száját az enyémre tapasztva adja át a füstöt. A szívem hevesebben zakatol, és annyira szeretném tudni, hogy most mit kéne tennem. Amint elhúzódik tőlem ösztönösen fújom ki magamból azt, amit belém fújt és igyekszem nem mutatni a zavaromat, amit ez a helyzet okozott bennem. El veszem tőle a felém nyújtott cigit, de csak bámulom azt mindaddig amig beszél. Azt hittem, hogy a kérdésem miatt dühös lesz, de úgy tűnik, hogy ma kivételesen jó kedve van. Talán tényleg ennek az izének köszönhetően.
- Csak hogy rá jöttél erre.- felelem vigyorogva, mert ez tény... sosem lehetünk tetsvérek. Végül én is bele szívok, de azt hiszem, hogy sikerül egy kicsit nagyobban húznom belőle, mint kellett volna, mert érzem, hogy szó szerint mellbe vág a füst. Köhécselni kezdek, de rohamosan, ami nem akar elmúlni, így a szabad kezemmel a víz után nyúlok, hogy a lehető legtöbbet megigyak belőle. Megkönnyebbülve sóhajtok, amint elmúlik a tikácsolásom, és rá vigyorgok utána Matre.
- Nagyon mellbevágó érzés. - felelek kérdésére végül és szívok egy újabbat, de ezúttal sokkal kisebbet. Ez is megköhögtet, bár nem annyira mint az előbbi, de végül csak vissza nyújtom azt Matnek, mert azt hiszem, hogy nekem ez nem megy. - A szédülés tőle mennyire normális? - kérdem még mindig vigyorogva, bár nem értem, hogy mit tartok olyan nevetségesnek a helyzeten, de valamiért tényleg olyan, mintha sokkal jobb lenne a kedvem. - Azt hiszem, hogy tényleg nem lehetünk tetsvérek. A nagy tesók nem hagynak ilyesmit a kisebbeknek. - még mindig széles a vigyorom, de annál őszintébbek a szavaim. Mert kész röhej az, hogy testvérek lehetnénk.

Matteo & Nikita

Talán egy kicsit bosszantani akarom azzal, hogy felhozom a barátját, mert amúgy eszem ágában sem lett volna beszámolni neki semmiről, de egyszerűen felbosszant a viselkedésével. Azzal pedig még jobban, hogy látszólag hidegen hagyja. Még mindig azt gondolom, hogy túl naiv vagyok, mert minden apró jelből azt hiszem, hogy többet lát bennem ő is, mint egy testvér. Hülye vagyok azt hinni, hogy egy ilyen pasinak éppen én lehetnék az esete. Még akkor sem lehetnék ennél több soha, ha nem lennének házasok a szüleink. Mert van neki egy Miája, akivel nagyon úgy tűnik, hogy tényleg komolyak a szándékai, bár ha egy kicsit is közeledne hozzám, ez egyértelműen nem érdekelne engem. De azóta az este óta tartja a távolságot, és ezt egyre nehezebb elfogadnom. Az egyedül mentsváram ebből a hülye helyzetből Nick, aki valószínűleg szintén csak kihasználni akar, de sokkal helyesebb lenne miatta depresszióba esnem, mint a mostohatestvérem miatt, akire talán még más szemmel rá néznem sem szabadna. Anya ha megtudná szinte biztos, hogy soha többé nem lenne kedve rá bíznia engem. Épp ezért nem derülhet ki sosem, mert valahol legbelül nagyon is tetszik ez a helyzet, még akkor is ha olyan, mintha csak egy féltő nagytestvér lenne. Büszke kéne legyek magamra, hogy elértem, hogy félre vonuljon és békén hagyjon minket, de mégis, mint valami idióta úgy megyek utána a szobájába, fogalmam sincs, hogy milyen célból. De azzal amiket mond annyira összezavar, hogy még arra is ráveszem magam, hogy hagyjam a tanulást és Jasont is. Mert bármire is utaljon Mat, én azt akarom, hogy használjuk ki az alkalmat, hogy a szüleink ma nem lesznek itthon.
- Az. Mert neked barátnőd van. - az, hogy ott van neki Mia sokkal nagyobb akadály kéne legyen, mint ez a hülyeség, hogy testvérek lennénk. Nem leszünk azok soha, nem értem, hogy miért nem érti. Az már egy másik dolog, hogy a szüleink nem díjjaznák, hogy mást is tudnánk csinálni, mint amit egy testvérpár, sőt csináltunk is. Valószínűleg ők is nagyon felfújnák ha kitudódna, pedig ez annyira marhaság. Egy hülye papír miatt nem leszünk vér szerinti rokonok, szóval én egyáltalán nem tartanám bűnnek, ha egy kicsi mást is bele vinnénk a kapcsolatunkba. Hülyeség tőlem az, hogy a tanulás és Jason helyett inkább a testvéremhez köthető kihívást válasszam, de mégis elküldöm az osztálytársam és ezzel vállalva annak a kockázatát, hogy holnap a suliban rossz jegyet is kaphatnék. Valahogy ez most nem érdekel. Kicsit meglepődök, hogy Jason mérgesen válaszol, mert még sosem láttam őt dühösnek, de az még inkább meglep, hogy Mat is felbukkan és egy olyan eszement ötltettel áll elő, ami egyértelmű volt, hogy a minta diáknak nem fog tetszeni. Kicsit viccesnek találom, hogy fülét farkát behúzva dönt úgy, hogy lelépik, valószínűleg érzi, hogy a testvérem hangsúlyából hallatszik, hogy nem haverkodni szeretne vele. Nem akadályozom meg, hogy elmenjen, mert így legalább megkönnyíti a dolgom. Vagy még nehezebbé teszi, mert gőzöm nincs, hogy most mit kéne kezdenem ezzel a helyzettel. Ismét kettesben maradtunk, ami nem tudom, hogy hová fog vezetni. Felvonom a szemöldökömet, mert tényleg nem értem, hogy mi a célja. Most valóban velem akar füvezni? Én azt sem tudom, hogy azt hogy csinálják, még csak látni sem láttam ilyesmit.
- Vaaagy... holnap kihagyhatnám a sulit. Te meg majd igazolhatnád a hiányzásaimat, és így még anya sem tudja meg. - egy nap hiányzásból nem hiszem, hogy nagy baj lenne. Majd legfeljebb írok Nickolasnak, hogy máshol találkozzunk és ne a suli előtt. Nem olyan nagy tragédia ellógni egy napot szerintem. Legalább megúszok egy rossz jegyet. Pontosan értem, hogy miről beszél, de valahogy nem érdekel, hogy mit és hol baszunk el. Csak a pillanatnak akarok élni és úgy tenni, mintha nem lenne holnap. Amikor pedig felkel a nap, akkor ki találom a többit és szembe nézek a következményekkel is. Bár nem mintha tudnám, hogy mi sül ki ebből a napból.
- Úgy nézeki ki, mint akit érdekel a biológia? Szerinted minek küldtem el Jasont? - ha egy kicsit is komolyan venném a feladatot, akkor valószínűleg az osztálytársam még mindig itt enne, a szobámban gubbasztanánk és már régen meg lenne oldva a feladat legalább fele. De ez most nem lényeges. - Én még sosem szívtam semmi olyasmit... az nem veszélyes? - kicsit kínosnak érzem, hogy ilyesmit kérdezek, de még bulizni sem nagyon volt eddig lehetőségem eljárni, nem hogy bármit is elszívjak. Nem mintha félős lennék... szeretek kipróbálni bármit. Főleg ha azt együtt tehetem Mattel úgy, hogy senki nem zavar meg közben benne.
- Egyértelműen a második opció jöhet szóba. Nem fogok egyedül ücsörögni a szobámba. - ezen még gondolkodnom sem kellett túl sokat, mert egyértelmű a válaszom és az is, hogy mint valami pincsi kutya úgy megyek ismét utána. Le ülök az égyra és zavartan figyelem, mert annyira más ilyenkor mikor kettesben vagyunk. - Figyelj, Mat... az nem lehetne, hogy ma ne legyünk testvérek? Én nagyon utálom azt. - megint hülyének érzem magam, de senki nem lát minket. Felesleges megjátszanunk magunkat.

Matteo & Nikita

Kivételesen őszinte vagyok azzal, hogy felhozom Nicket, bár nyílván nem akarom szétteni neki a lábam ilyen rövid ismeretség után, de az nem jelenti azt, hogy ne szeretnék tőle többet. Mert amúgy tök helyes pasi, csak abban még nem vagyok biztos, hogy elég is ahhoz, hogy elterelje a figyelmem Matről, akinek bárkilye szívesebben lennék, mint a testvére. Nem tartom fairnek, hogy amiatt, hogy bevágódjon az anyámnál máris számon kér, mert tanulni akarok. És valóban semmi más tervem nem lett volna ma Jasonnel. De persze nekem még ezt sem lehet csendben megtenni, mert mindenki azt hiszi, hogy jogában áll bele szólni az életembe, amiből amúgy egy van. Mégis úgy élek mindig, ahogyan mások várják azt el. A sok nyomástól, amit rám raknak, meg az anya bizalmatlansága véget, egyre inkább érzem azt, hogy szeretnék végre kiszakadni a szürke hétköznapjaimból és leszarva mindenki akaratát olyan dolgokat szeretnék tenni, amiket még sosem próbáltam.
- Úgy gondolod? Képzeld... azóta is mindennap beszélünk telefonon. Holnap suli után pedig találkozni is fogunk. - ezt nem akartam eddig az orrára kötni, mert egyáltalán nem tartozik rá, de ő hozza ezt ki belőlem. Miért kéne nekem bárki után is loholnom? Anya arra nevelt mindig, hogy én legyek az, akiért futnak, és mindig legyen bennem annyi tartás, hogy ne maradjak olyan ember életében, aki azt nem akarja, hogy ott legyek. Nick pedig tökéletes ahhoz, hogy a segítségemre legyen. Másképp egészen biztos, hogy megőrülnék. Minél tovább leszünk tetsvérek, annál nehezebben viselem, pedig az elején pont az ellenkezőjét gondoltam. Azt hittem, hogy sokkal könnyebb lesz majd. De nem az. És utálom, hogy azóta az este óta ennyire tartja tőlem a távolságot. Oké, ez valahol így helyes, de akkor is kurva szar érzés. Bezzeg Mia akkor kapja meg amikor csak akarja, és úgy ahogyan szeretné. Mikor a szobájába vonul és úgy tűnik, hogy végre békünk hagy, örülnöm kéne, mégis valami hülye oknál fogva azt érzem, hogy muszáj utána mennem. Hiába mérgesített fel, egy aprócska részem azt akarja, hogy mlég egy kicsit zavarja az, hogy Jasonnel kettesben vagyunk. Még ha csak az anya kérését is akarja teljeseíteni csupán és semmi más nincs is a háttérben.
- Remek. Még épp egy szófogadó testvérre volt szükségem, aki képes bármire, hogy az apját boldognak lássa. Nagyszerű. Tényleg. - én is örülök annak, hogy anya boldog, de annak egyáltalán nem, hogy éppen az a férfi mellett. Nincs persze semmi bajom a mostohaapámmal, ő is mindent próbál megtenni azért, hogy az otthonomnak érezzem ezt a házat, de mégsem tudom elfogadni a helyzetet amibe bele csöppentem. Matnek sokkal könnyebben ment elfogadnia az anyámat, mint nekem az ő apját. Azt hiszem, hogy ez sosem fog nekem igazán menni, minden igyekezetem ellenére sem. Nem értem, hogy miért baj az ha én próbálkozok fiúknál, miközben neki ott van Mia, aki nekem egyáltalán nem szimpatikus, és ha lehetne jogom bele szólni a kapcsolatukba, akkor egészen biztos, hogy már rég eltűnt volna a képből.
- Nem lenne muszáj kibírnod... kibírnunk... - tudom, hogy hülyeség az, amit mondok, nem is értem a lényegét, de még mindig nem látok akkora nagy bűnt abban, ha nem csak tetvérek leszünk. Mert igazából csak két idegen vagyunk, akiket nem köt össze a vér. Csak az a hülye papír, amit a szüleink írtak alá. Tudom, hogy majd megint csak visszautasítás fogok kapni, hogy megint elmondja, hogy hol a helyem és a képembe fogja vágni azt is, hogy barátnője van. De akkor meg ne beszéljen úgy, mintha látna bennem többet egy kistestvérnél. Fontos lenne jó jegyet szereznem biológiából, mert nem áll túl jól a szénám belőle, Jason pedig a tökéletes pár a feladathoz, mert ő meg mindenben jó, mégis azt érzem, hogy muszáj elküldenem, hogy kettesben maradhassak Matteoval. Félek, ha vissza megyek a szobámba tanulni, ő el fog menni, és akkor oda mindennek. Bár nagy reményeket nem fűzök már semmihez, de azért jó lenn kettesben lenni vele. Sóhajtva állok fel az ágyból, hogy a nevemet kiáltó osztálytársamhoz menjek, aki a folyóson tanácstalanul áll, valószínűleg nem mert benyitani a bátyám szobájába. Megpróbálom megértetni vele, hogy nem az én hibám, tényleg Matre akarom kenni, de nem igazán tetszik neki. Hallatszik a hangján, hogy dühös, ami valahol érthető is. Én is az lennék a helyében. Nyitnám is a számat, hogy azt mondjam, hogy mindegy, akkor tanuljunk, ha idáig eljött, de hirtelen fordulok meg, amint meghallom a Mat hangját. Nem is vettem észre, hogy utánam jött. Értetlenül hallgatom a szavait, mert nem igazán tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e, vagy csak szívatni akarja Jasont. Az osztálytársamra pillantok, akin egyre jobban látszik, hogy kényelmetlenül érzi magát, én pedig rendesen megsajnálom őt.
- Én mondtam, hogy egy őrült. - a tekintetem bocsánatkérő, de attól reménykedek mégis, hogy inkább el megy, mert mára ennyi elég volt belőle. Majd valahogy meg lesz csinálva az a feladat is. Szünetben mondjul. Bár őt ismerve tutira megcsinálja egyedül és még be is köp majd, hogy egyáltalán nem voltam együttműködő. Hát ez van akkor.
- Inkább megyek. Nekem fontos, hogy jó jegyet kapjak. Niki nem kell kikiísérned sem. Kitalálok magam. - vállat vonok, és érzem, hogy holnapra megbánom, hogy ilyen fogadtatásban részesítettem, de jelen pillanatban nem is igazán érdekel. Sarkon fordul, a szobámba megy, hogy össze szedje a dolgait, és amint onnan kijön, dühösen néz ránk, aztán szinte futólépésben megy le a lépcsőn és távozik. Tényleg lelkiismeretfurdalásom lesz miatta.
- Tényleg van füves készleted? - fordulok ismét Mat felé, bár igazából mindegy is, mert én nem szeretném kipróbálni azt. - Remélem tudod, hogy most megharagudott rám és holnap be is fog köpni majd. Hogy miattam nem sikerült megcsináni a feladatot, ami páros lett volna. - megvonom a vállam, mert igazából most a legkisebb gondom is nagyobb ennél. - Mit is kéne amúgy mi még megbeszéljünk? - bőven lenne amit. De azt a  témát kerülni szoktuk általában. Bár lehet, hogy ezt is csak úgy mondta.

Matteo & Nikita

Nagyon feldühít minden egyes szava és az, hogy úgy viselkedik, ahogy nem akarom, hogy viselkedjen. Mint egy nagy testvér, aki kötelességének érzi megvédeni a kisebbet. Utálom még a gondolatát is annak, hogy olyanok kell legyünk, mint egy boldog család. Nem akarok a testvére lenni és azt sem szeretném, hogy akárhányszor anya rám küldi valami hülyeséggel ő szófogadóan a nyomomban legyen. Mintha nem tudnék helyes döntést hozni én magam is. Az egyik börtönből a másikban csöppentem, a különbség annyi, hogy itt sokkal rosszabb lennem, mert gyűlölök úgy lenni a Mat közelében, hogy közben tudom soha többé nem történhet meg köztünk az, ami korábban. Mintha valami idétlen filmbe csöppentem volna, aminek a főszereplője lettem. Hogy lehetek ennyire peches? Életemben először tetszik egy srác, akivel bár tudom, hogy más körülmények között sem lehetne köztünk ennél több, de a szüleinknek hála még azt a kevés esélyt is elvették tőlem. Bezzeg Mia bármikor és bárhogy megkaphatja. És mégis úgy érzi, hogy joga van bármit is számon kérni rajtam.
- Ha tovább csesztetsz ezzel a hülyeséggel, akkor nem őt, hanem valaki mást hívok ide éjszakára. A barátodat mondjuk. Nicket. - nem tennék ilyent, nem akarok könnyen kapható lenni, de ő kezdi. Hülyeségeket beszél, ami miatt azt érzem, hogy nekem is hülyén kell viselkednem. Eddig azt gondoltam, hogy a segítségemre lenne, de ahogyan viselkedik még abban is kételkedek, hogy nem árulna el anyának is, csakhogy ő győzzön. Már amúgy is kezd kitúrni, és jobb gyereke lett az anyámnak, mint én. Pedig engem nevelt fel és nem őt. Azt sem tudom, hogy mi miatt haragudjak rá jobban. Meg az egész világra is.
- Mert te aztán biztos sok könyvtárat látogattál. - fújtatok durcásan, mert még mindig úgy gondolom, hogy neki könnyű. Az ölébe pottyant minden, amiről más még csak álmodni sem merne, megkaphatja bármelyik lányt, akire csak rá néz, és tőlem azt várja, hogy egy könyvtárban tanuljak és utána haza érve a szobámba gubasszak, mint valami apáca. Még mit nem! Hát hülyének nézeki ki? Vagy olyannak, aki nem kap jobbat Jasonnél? De komolyan. Kedves srác meg minden... csak egyáltalán nem az esetem. Csak a jó ég tudja, hogy minek megyek utána a szobájába, mikor végre nyugton is lehetnénk, de valamiért azt érzem, hogy nem zártuk még teljesen a beszélgetésünket. A szobájában az ajtónak dőlve mégis olyan ostobának érzem magam. Olyan, mintha szaladnék utána. Vagyis lényegében azt teszem, de nem akarom, hogy ő is ezt lássa. Nagyon rosszul esik, hogy a viselkedése még mindig nem annak tudható be, mert esetleg féltékeny lenne, hanem csak még jobb színben akar feltűnni. És ezt még a képembe is mondja.
- Nyugi. Máris jobb gyereke lettél, mint én. - nem akarok irigykedni, nem szokásom, de amióta csak egy családdá váltunk anya sokkal jobban szót ért Mattel, mint velem. Olyan, mintha megkönnyebbült volna egy kicsit, mert mindig van aki szemmel tart. Mintha szükségem lenne nekem arra. Azt reméltem, hogy a férje majd eltereli a gondolatát rólam egy kicsit, de tévedtem. A szavai mégis rávesznek, hogy közelebb menjek hozzá, bár semmiféle célom nincs. Csak egyszerűen ez tűnik helyesnek. Utálom, hogy annyira közel vagyunk egymáshoz és mégis távol. Miért nem lett inkább a Mia testvére? Bár nem lenne szükségem semmilyen magyarázatra én mégis szükségét érzem, hogy közöljem, nem érdekel Jason. Meg amúgy más sem igazán, de ezzel nem fogom még nagyobbra növeszteni az egóját. A szavai azonban összezvarnak, és nem értem, hogy miért zavarná, ha előtte bármit is csinálnék? Ő ragaszkodik ennyire ehheza legyünk testvérek hülyeséghez. Sosem leszünk azok.
- Nekem miért kell végig néznem ha mondjuk a hülye barátnőddel vagy? - nem igazságos egyáltalán amit csinál. Engem még bulizni is elrángatott Miaval, és mégis elvárja, hogy nekem ne jusson ki a szórakozás. Nagyokat pislogva hallgatom, és nem mondok semmit csak csendben figyelem,ahogy szeretné, és közben azt várom, hogy csináljon már végre valamit. Sóhajtok végül egy nagyon, mert eszembe jut, hogy a másik szobában az osztálytársam épp rám vár, nekem meg nincs kedvem most sem hozzá, sem a tanuláshoz. De hogyan legyek olyan bunkó, hogy elküldjem?
- Nem akarom megbántani. Ő rendes fiú és a kedvemért eljött idáig. - sóhajtok és tényleg ahhoz lenne kedvem, hogy valamilyen indokkal haza küldjem, de mennyire hinné el,  hogy az új testvérem, akita sors küldött nekem, nem akarja itt látni? Már miért ne akarná? Semmi rosszat nem is tett. Felvonom a szemöldököm a megjegyzésén, bár nem úgy tűnik, mint aki viccelne, de mégis nevetnem kell. Egyáltalán nem néz ki olyannak, akit érdekelne a biológia.
- Persze. Én meg ezt el is hiszem. - forgatom meg a szemeimet, bár nem mintha nem szeretnék szívesebben biológiázni vele, mint az osztálytársammal, aki ebben a percben kezdi kiabálni a nevem, valószínűleg azért, mert nem mer utánnam jönni és megunt rám tovább várni. Tudom, hogy bunkóság így magára hagyni egy vendéget, de mit tegyek, ha a testvéremhez most több kedvem van, mint hozzá? Magamban mormogva állok fel végül Mat mellől,az ajtóból még vissza pillantok rá, aztán ki lépek a szobájából, hogy valahogy elrendezzem ezt az egész ügyet, ami már nekem kezd kellemetlen lenni.
- Figyelj Jason... mi lenne ha a suliban megcsinálnánk a feladatot inkább? Matteo ma egy kicsit meg van bolondulva... - nézek rá bocsánatkérően, és látszik rajta, hogy egyáltalán nem tetszik ez neki. Nekem sem, mert nem szoktam így viselkedni. De mit csináljak? Csak nem ehessük meg hárman a kaját, amit Mat akar rendelni...
- Minek rángattál akkor ide? Azt mondtad a te testvéredtől lehet tanulni.. - a kedves Jason hirtelen vált át gormobává, de még ez sem zavar, csak menjen minél előbb. Tudom, hogy neki fontos, hogy jó jegyet kapjon, de nekem meg az fontos, hogy kettesben lehetek ma itthon Mattel.

Matteo & Nikita

Látszik az osztálytársamon, hogy mennyire nem érti, hogy mi ez az egész, és, hogy őszinte legyek én sem igazán. Anya szokásához híven túllött a célon azzal, hogy ránk küldte a jóképű testvéremet, de Mat sem jobb semmivel. Csak békén kéne hagynia minket, mert anya úgysem jön ma haza. Szóval igazából tök mindegy lenne, hogy mit csinálnék a szobában Jasonnel. Nem mintha lenne bármi más célom vele azon kívül, hogy megoldjuk a feladatot, amihez semmi kedvem, de örömmel hitetném el Mattel az ellenkezőjét, mert imádom látni rajta amikor dühöng, mert nem az van, amit akart. Ki lépve a szobából és őt hallgatva egyáltalán nem tartom igazságosnak azokat amiket mond. Miért van az, hogy ő megtehet bármit és én semmit? Neki lehet annyi barátnője, amennyit akar, nyúlhat annyi bugyiba amennyibe nem szégyell, és én máris rossz leszek amiatt, mert tanulni akarok azzal a fiúval, akit amúgy nem is én választottam magam mellé. Fogadjuk ha egy lánnyal jövök haza, akkor egy szava sem lenne. Sőt még felszedni is megpróbálná. Ezért nem akarom, hogy egy barátnőm se jöjjön ide. Sem osztálytársam. Sem senki, aki lány. Nem mintha az én ismerőseimre lenne szüksége ahhoz, hogy bármikor csajozhasson, ha ahhoz tartja kedve. Még mindig nem értem, hogy miért vonz annyira az egész jelensége. Hiszen egy tuskó, aki azt hiszi, hogy azért mert jóképű, bármit megtehet.
- Addig megyünk el ameddig csak szükséges, hogy jó jegyet kapjunk. - ebből aztán értsen csak azt, amit akar. Meguntam bizonygatni neki az igazamat. Úgy tűnik, hogy képtelen elhinni, hogy vannak rendes fiúk is, akik nem arra mennek, hogy megfektessenek, sőt olyan lányok is léteznek, akik nem teszik szét mindenkinek a lábukat. Én nem vagyok egyáltalán olyan, mint a sznob ismerősei, bár az igaz, hogy sok mindenre lennék képes azért, hogy kiverjem őt a fejemből és könnyebbé tegyem a dolgomat. De nem Jason ehhez a megfelelő személy. Monduk az a srác a buliról talán van annyira helyes és szórakoztató, hogy átgondoljam. - Ha tovább húzód az időnket, akkor kénytelen lesz még az éjszakát is itt töltenie, mert sosem végzünk. - sóhajtok, bár egyáltalán nem gondolom komolyan. De ha már ennyire nem hiszi el, hogy semmi rossz szándék nincs bennünk, akkor legalább bosszankodjon. Mert amúgy is megtehetném, ha akarnám. Ő nekem senkim ahhoz, hogy az engedélyére legyen szükségem. Nem tudom, hogy mennyire gondolja komolyan azt, hogy az ő felügyelete mellett kéne tennünk bármit is, de először viccesnek tűnik a gondolata, aztán minél többet beszél, annál inkább érzem azt, hogy komolyak a szvai. A társaságának mondjuk talán örülnék, ha kettesben lehetnénk. De ha Jason el megy, akkor valószínűleg ő is. Vagy csak be ül a szobájába, én meg maradok a sajátomban, mert nem tehetünk semmit együtt azon kívül, hogy megpróbáljuk elfogadni a szomorú valóságot: minden tiltakozásom ellenére még mindig olyan, mintha a testvérem lenne.
- Mivel itt lakom sajnos, ide kell hoznom. Hol tanuljak vele szerinted? - tárom szét a kezeimet, mert ő annyira komolyan beszél. Neki van egy olyan hely, ahová félre vonulhat ha elege van mindenből, de nekem nincs ezen az egy szobán kívül. - Most az a legnagyobb bajod, hogy nem hozhatsz haza lányokat? Tényleg nagyon sajnállak... - eddig egész jól tartja a megállapodásunkat, ami jó, mert nem akarom látni őt senkivel, viszont nem igazságos, hogy ezt fel is rója nekem. Miért olyan nehéz egy hónapot kibírnia csajozás nélkül? Vagyis csajozik attól... mert Miatól sosem fogunk megszabadulni igazán. Mit vár még tőlem nem értem. Elfogadtam, hogy barátnője van - vagy legalábbis próbálkozok -, ő pedig nem fogadja el, hogy egy fiúval tanulok, mert azt hiszi, hogy attól amitől a nagy testvérem lett és anya folyamatosan rá bíz, joga is van bele szólni bármibe is. Mikor ki dühöngi magát és végre békén hagyva minket a szobájába megy, megnyugvást kéne érezzek. De helyette csak bosszant az, hogy talán tényleg nem érdekli, hogy mit fogunk csinálni. Azt se tudom, hogy mit csinálok. Egyszer örülök, hogy haza jött, máskor meg nem. Mégis vissza küldve a szobámba Jasont úgy döntök, hogy utána megyek, bár fogalmam sincs, hogy mit is akarok. Amint a szobájába lépek és szinte azzal egyszerre repül a telefonja is, egy kicsit meghökkenek, de végül csak az ajtónak dőlve bambán bámulva őt próbálok magyarázkodni, hogy igazából mit is keresek itt. Bár gőzöm nincs.
- Tényleg nem zavarna egy kicsit sem ha azt csinálnánk amit akarnánk? - csak egy kicsit idegesít, hogy ilyen könnyen hagyná, hogy ha akarnám megtegyem azt, amire gondol. Most lenne az a pont, hogy ki kéne menjek innen nagyon gyorsan, mert teljesen egyértelmű, hogy csak én vagyok az, aki a másikban kicsit többet lát, mint egy testvért. Ő csak alkalmazkodik, és igazából leszarja, hogy kivel és mit csinálok. Nekem is azt kéne tennem. Megvonom a vállam a kérdésére, mert fogalmam sincs még mindig, hogy mit keresek itt. Annyi fiú lenne, aki értékelne, tudom, hogy titokban Jasonnek is tetszem, csak túl szégyenlős, hogy bevallja, én mégis a csodára várva még mindig nem mozdulok.
- Ha oda megyek hozzád, akkor békén hagysz majd... - ismétlem azt amiket mond és tanácstalanul nézem. Jó ötlet ez egyáltalán? Miért nem jön inkább ő ha valamit szeretne? Nyelek egyet végül és óvatos léptekkel indulok meg felé, és próbálom elhessegtetni az elmémből azokat a  gondolatokat, hogy bármi többet is akarjak tőle. Ugyanakkor tudom, hogy ma ketten leszünk csak... ha Jason valahogy el megy, akkor szinte bármit csinálhatnánk és senki meg sem tudja. De tudom, hogy megint csak elutasítani fog, mert szerinte nagyon nem helyes. Szerintem sem mondjuk ami azt illeti. Végüll csak le ülök mellé az ágyba és megérintem a vállát. - Tényleg nem akarok tőle semmit. Most már tanulni sincs igazából kedvem. - ismerem be, és fogalmam sincs, hogy mit tegyek, hogy Jason minél hamarabb elmenjen és valahogy egyedül boldoguljon a feladattal. Ami mondjuk nem is olyan nehéz neki biztosan. Csak nem akarom, hogy megharagudjon. Viszont én nem tudok így tanulni most már. Ez egészen biztos. - Inkább ki találok valamit, hogy el menjen, bár egészen biztos, hogy nem fog neki tetszeni. De legalább nem kell majd tovább felvigyáznod ránk. - megvonom a vállam, mert fogalmam sincs, hogy mi lenne a leghelyesebb. Szinte biztos vagyok abban, hogy amint Jason el megy, le esik egy teher a válláról, és büszkén mondhatja el anyának, hogy a problémát elhárította. Neken pedig akkor nem lesz sem házim, sem pedig Mat.

Matteo & Nikita

Miközben Matet figyelem, eldönteni sem tudom, hogy a féltékenység beszél-e belőle, vagy inkább ennyire nagyon bele jött a nagy testvér szerepébe. Az utóbbit valahogy jobban elhiszem, és ez nem nagyon tetszik. Egyszer már mintha megkértem volna arra, hogy ne tegye ezt. Eddig sem volt testvérem, aki aggódjon értem, és ezután sem lesz rá szükségem soha. Egy kicsit mégis örülök annak, hogy foglalkozik velem, legyen bármi is az oka. Még akkor is, ha dühítő ahogyan viselkedik. Szegény Jason szinte megszólalni sem mer, talán épp ezért éreztem úgy, hogy a védelmére kell kelnem. Látszik rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, zavarban van. Persze... hiszen azt feltételezik rólunk, hogy valami mást készülünk csinálni épp és a tanulás csak egy kifogás. Most komolyan? Ha más lenne a tervem, akkor valószínűleg egy másik fiút hozok haza helyette és még csak anyának sem szóltam volna róla. Tudtam, hogy ma nem lesznek itthon, én voltam a hülye, hogy szóltam Jasonről. Ha nem teszem, akkor ő semértesíti Matet és már réges rég neki kezdhettünk volna a feladatnak. Már nyitanám is a szám, hogy ismét az osztálytársam védelmére kelljek, de mint aki hirtelen bátorságra kap, megelőz.
- Nem vagyunk egyformák. - válaszolja kicsit félénket, idegesen a könyvet bújva, mintha félne rá nézni a mostohatestvéremre. Helyette végülfelnéz rám, és mintha a tekintetéből azt lehetne kiolvasni, hogy meg tudja védeni saját magát. Én nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, de kettőnk közül azt hiszem, hogy én tudom, hogy hogyan kell kezelni Matet. Bár először nem akarok ki menni beszélni vele, de végül mégis felállok, mert ahhoz, hogy békén hagyjon minket muszáj beszélnem vele. Vagy legalábbis ezzel álltatom magam. A valóság azonban az, hogy ki akarok használni minden egyes alkalmat, hogy kettesben lehessük. Amint ki érek a szobából ismét elő veszem az ellenséges énem, amit muszáj néha alkalmaznom, mert másképpen nagyon nehéz meglennem a közelében.
- A két dolog teljesen más. - rázom meg a fejem, mert úgy hiszem, hogy össze kever saját magával. - Én teljesen más okból hoztam őt haza, mint te hoznál haza lányt. Persze mehettünk volna hozzá is, de kistestvérei vannak, akiktől nem lehet tanulni. Azt gondoltam, hogy az én nagy testvéremtől jobban lehet... - minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne gyengüljek el, bár igazából nem is értem, hogy minek magyarázkodok. Sokkal jobb lenne ha azt hinné, hogy ugyanazt akarom csinálni, amit ő. Had mérgelődjön, mert nekem is pont olyan rossz érzés mikor a tudtomra adja, hogy Miaval találkozik, akit minden igyekezetem ellenére sem vagyok képes megkedvelni. Az elképzelésén, hogy hogy és milyen körülmények között kéne tanuljunk, csak nevetni kezdek, látva rajta azonban a komolyságot hamar abba is hagyom. Nem tűnik úgy, mintha jól szórakozna és nem beszélne komolyan.
- Azt hiszem, hogy túlságosan is bele éled magad a nagytesó szerepébe... - motyogom és kizártnak tartom, hogy az amit elképzel működjön. Hogy lehet tanulni úgy, hogy közben ő is ott van. Még szegény Jason is úgy meg van szeppenve ettől az egésztől, hogy szerintem még neki is gondot okozna az odafigyelésben a Mat jelenléte. És akkor magamról nem is beszélek. - Te teljesen meghibbantál! - abban reménykedtem, hogy legalább ő a segítségemre lesz egy szabadabb élethez, de nagyon úgy tűnik, hogy anya megfertőzte teljesen. Miért hiszi azt mindenki, hogy jogukban áll bele szólni a dolgaimba? Nem vagyok gyerek, tudom, hogy mi a helyes és mi nem. Eddig csak anya volt, aki a túlzott aggódásával az őrületbe kergetett, most pedig társult hozzá egy apa és egy testvér is. Kinek hiányzik mégis ez? Mikor lesz végre nyugodt az életem? Szerintem ha rajtuk múlik sosem. Egy lomondó sóhajjal reagálom le azt, ahogyan ököllel a falba csap, bár nem igazán értem, hogy ez mire is volt jó. Jason is ki jön a szobából, aki semmit nem ért az egészből, mondjuk nem csoda, mert még én sem igazán tudom, hogy mi ez az egész. Mégis csak könnyedén vágom rá, hogy azt is teszem majd, amit akarok, mert ő édes kevés ahhoz, hogy megakadályozzon benne. Mégsem tudok csak úgy sarkon fordulni és vissza menni a szobámba, ás azt sem szeretném, hogy Mat félre vonuljon. Valahol legbelül nagyon is tetszik ezt, amit csinál, legyen bármi is az oka. Jason egyre türelmetlenebb, ami nem meglepős, hiszen  az osztályból ő az, akinek mindenkinél fontosabb a jó jegy. Meglepődve nézek Matre, aki szó szerint megfenyegeti Jasont, az osztálytársam pedig csaka  földet bámulja és látom rajta, hogy alig várja, hogy a macsó testvérem végre felszívódjon.
- Te vagy hülye! - szólok rá még mindig nem kedvesen, és csalódottan nézek utána. Mert az, hogy magunkra hagy ismét azt bizonyítja, hogy semmit sem jelentek a számára, csak egy kistestvért, pedig egyáltalán nem akarom azt a szerepet én betölteni az életében.
- Mi lenne ha neki kezdenél? Én meg addig beszélek vele, mert egészen biztos nem fog minket békén ahgyni. - nézek rá a fiúra, akinek még mindig nem tetszik ez az egész, de végül mégis csak bólint és vissza megy a szobámba. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy mi a célom, de gondolkodás nélkül lépek be a Matébe, be csukom az ajtót és neki dőlök annak. Még sosem voltam a szobájába, emiatt pedig feszült leszek. Na meg azt sem tudom, hogy mit keresek itt igazából.
- Én csak... - szólalok meg majd el is hallgatok, mert gondolkodnom kell. Azt nem mondhatom, hogy jobban tetszene, ha valahogy haza tudnánk küldeni az osztálytársam és kihasználjuk, hogy miénk a ház egész napra. -...szóval én csak meg akarok győződni arról, hogy biztosan nem zavarsz ma meg többször. - nyelek egyet, mert még én is hallom, hogy mennyire bénán hangzik ez a kifogás.

Matteo & Nikita

Egyszerűen nem értem, hogy anya miért csinálja ezt. Abban a percben ahogy meghallom, hogy Mat haza ér, szinte biztosra vettem, hogy neki köszönhető az egész, mégis megpróbálok úgy tenni, mint akit nem érdekel és nagyon bíztam abban is, hogy Matnek is van annál több esze, hogy nem ül fel az anyám paranoiájának, aki szerint ha valaki kettesben van egy fiúval, akkor abból mindenképp csak az sülhet ki, amit elképzel. Tényleg olyan nehéz elhinni, hogy tanulni szeretnénk? Mintha olyan lány lennék, aki naponta hord haza fiúkat. Igyekszem nem kimutatni az osztálytársamnak azt, hogy mennyirebosszant, hogy ilyen dilis családom van, hogy ne vegyem el a kedvét a biológiától, mert neki azt hiszem, hogy sokkal fontosabb a jó jegy, mint nekem. De amint Mat benyít az ajtón, már szinte látom, hogy ebből a tanulásból semmi sem lesz. Mert én nem tudok így koncentrálni. Képtelenség. Amint megszólal érzem, hogy ideges leszek, mert ilyen a világon nincs. Egyszer akarok tényleg a házifeladatra összpontosítani és akkor is az új testvéremmel kell foglalkoznom. Ami mondjuk lehetne tök jó is, nyílván nem érdekelne a lecke, ha más szerepet töltenénk be egymás életében. Megforgatom a szemem a válaszán, hiszen persze, hogy be akar minden alkalommal vágódni anyánál. Miért van az, hogy azt érzem, hogy az a nő, aki felnevelt, jobban bízik az új gyerekében, akit még rövid ideje ismer csak, mint bennem? Szegény Jason próbál magyarázkodni, de amilyen választ kap cserében el is hallgat és idegesen néz rám, mintha azt várná, hogy zavarjam el már végre.
- Képzeld... mindenki nem azért jár tanulni lányokhoz, hogy máris lekapja róluk a bugyijukat. - kelek az osztálytársam védelmére, mert gőzöm nincs, hogy szokott-e csajozni, vagy van-e barátnője, de valahogy nem tűnik olyan fiúnak. Meg nem is érdekel amúgy, mert az én célom tényleg csak a tanulás lenne. Végül sóhajtva adom át az ölemben lévő könyvet a fiúnak, és hagyom is magára a szobába, hogy a lehető leghamarabb letudjuk ezt a beszélgetést, aminek nem tudom, hogy mi értelme is van.
- Mi nem okés, Mat? Mit tegyek, ha Jason lett a társam ehhez a feladathoz? - tárom szét kezeimet, mert nem értem, hogy mi ebben olyan nagy dolog. Mégis mit gondol mi mást csinálhatnánk a tanuláson kívül? Ahogy odéb taszít a szobámtól a sajátja felé, érzem, hogy gombóc nő a torkomban, mert akármilyen bűn is beismrenm, de tényleg szívesebben lennék most vele kettesben. És nem azért, hogy játszuk a testvéresdit. Az valamiért nem áll jól nekünk. Felvonom a szemöldökömet miközben beszél, majd amint végez a mondandójával nevetni kezdek. Túl komolyan veszi a nagytestvér szerepét azt hiszem.
- Most csak viccelsz gondolom... - el is komolyodok, mert egyáltalán nem tűnik úgy, mint aki nem beszélne komolyan. - A szobámban fogunk tanulni, mert máskor is mindig ott tanulok. De nélküled szeretnénk ha nem baj. - nem azért zavarna az ha beül közénk, mert bármiben is megakadályozhatna, hiszen nem tervezek semmit csinálni. De... hogy tanuljak úgy, hogy közben ott van velünk egy légtérben? Biztosan megőrült. - Nem csinálok hülyeséget. Most komolyan Mat... mi közöd hozzá? - nem értem tényleg, hogy mit akar elérni. Neki ott van Mia, meg még ki tudja hány másik lány, akivel szórakozhat, az teljesen rendben van, anyáék is simán engednék, hogy haza hordjon bárkit, én meg nem tanulhatok kettesben egy osztálytársammal, hogy nehogy véletlenül valami más is kisüljön belőle. Szinte megdöbbenve, kimeresztett szemekkel nézem, ahogyan a falba üt egyet, és nem tudom hová tenni ezt a helyzetet. Jason is ki néz a szobából, látszik rajta, hogy nem igazán érti, hogy mi történik idekint, ami nem csoda, hiszen én sem, mégis ahogyan Mat megszólal újból tanácstalan leszek. Ez most szó szerint azt jelenti,, hogy csináljunk amiat akarunk? Vagy azt inkább, hogy véletlenül se próbáljuk meg.
- Köszi... azt is fogunk csinálni. Az engedélyed nélkül is. - szólalok meg inkább csak dacból, mert téved ha azt hiszi, hogy majd az ő kedvéért elküldöm az osztálytársam. Jason türelmetlenül áll a szobám előtt rám várva, de én még mindig csak Matet bámulom, mintha meg akarnám győzni magam, hogy tényleg békén fog hagyni. Amit amúgy nem is akarok igazából. 

Matteo & Nikita

Nem szokásom fiúkat be engedni a szobámba, anya is valószínáleg csak a tanulás miatt ilyen megértő, de csak reménykedni merek abban, hogy bízik is bennem eléggé ahhoz, hogy nem képzel el össze vissza mindenfélét. Jason kedves fiú, de sosem tudnék rá olyan szemmel nézni, mint... mint egy srácra. Sosem adtam még okot arra, hogy kételkednie kelljen bennem - vagyis, de... de arról nem tud -, így nem értem, hogy miért mindig ilyen bizalmatlan hozzám. Mégis elhiszem, hogy hagyja, hogy egy kicsit én magam intézzem a dolgaimat. Nem vagyok kislány már, tudom, hogy mit tehetek és mit nem. Bár tanulás a tervem tényleg, de úgy gondolom, hogy semmi rossz nem történik ha egy kicsit nevetgélünk a saját bugyutaságunkon. Amint meghallom kintről a Mat hangját, elkomolyodok egy kis időre, majd úgy teszek, mint aki észre sem veszi és tovább nevetek, bár már én magam sem tudom, hogy min. Nem értem pontosan, hogy mit kiabál, és próbálok is úgy tenni, mint akit nem érdekel. Minek kellett haza jönnie?
- Az előbb valaki nem neked mondott valamit? - szólal meg Jason kicsit zavartan, és igazít egyet közben a szemüvegén, én pedig csak megvonom a vállam, mintha fogalmam sem lenne, hogy miről beszél. Innen már csak reménykedhetek abban, hogy amilyen gyorsan haza jött Mat, épp olyan gyorsan tovább is megy. Nem tudok úgy koncéntrálni a tanulásra, ha tudom, hogy alig pár szobányira van tőlünk. Még közelebb préselem magam Jasonhöz és ismét a könyvre próbálok koncentrálni, bár most sokkal óvatosabban, hogy ismét ne kopoljuk össze magunkat. Ő rám néz, és hirtelen ettől támad nevethetnékem, ami azon nyomban el is tűnik, ahogyan nyílik a szobám ajtaja, és megpillantom a jóképű testvéremet, aki bonuszként járt az anyám új házasságával. Nyelek egyet és igyekszem a lehető legkevésbé kimutatni azt, hogy még mindig mit vált ki belőlem az, ha már csak látom is. Amint megszólal, Jason egy kicsit arrébb húzódik tőlem zavartan, én pedig dühösen fújtatok. Persze, hogy anya nem bírt magával, és egyből a nyakamra küldte őt.
- Te pedig, mint egy szófogadó gyerek, máris teljesíted a kérését. - vágom rá gyorsan egy szemforgatás kíséretében, majd az osztálytársamra nézek, aki nem tudja hogy mihez kezdjen a helyzettel.
- Mi csak tanulunk. - szólal meg végül zavartan, én pedig a vállára teszem a kezem, hogy azzal biztosítsam, hogy majd én megoldom. Semmi rosszat nem teszünk, nincs szükség arra, hogy bárki is felügyeljen ránk. Ismét Matre nézek, és bár nem akarok oda menni hozzá, de tudom, hogy ahhoz, hogy valahogy elküldjem muszáj beszélnem vele. Nem tudom a biológiára koncentrálni ha közben onnan fog bámulni minket végig.
- Mindjárt jövök. Csak lerázom valahogy. - szűndékosan beszélek így, mert azt akarom, hogy vegye észre, hogy nem kívánatos személy jelenleg itt. Vagyis de... szívesebben lennék vele kettesben, mint Jasonnel, de erről nem kell neki tudnia. Ő is csajozik. Van egy Miaja. Akkor mi köze ahhoz, hogy én mit csinálok itt az osztálytársammal. Átadom az ölemben lévő könyvet a megszeppent fiúnak, majd felállok és elhagyva a szobámat, becsukom magam mögött az ajtót, mert fogalmam sincs, hogy mit akar mondani, de jobb ha Jason inkább nem hallja.
- Mond gyorsan amit akarsz, mert tanulnom kell. Aztán hagyj minket békén, rendben? - nézek rá kérlelő tekintettel, és máris érzem, hogy a szívem sebesebben kezd verni. Mindig mikor a közelemben van. Ez pedig nagyon nem jó így.  

Matteo & Nikita

Nem ez az első, hogy páros feladatot kell megoldanom egy osztálytársammal, de az első, hogy pont egy sráccal hoztak össze. Ami amúgy szintén nem gond, csak az idő nem biztos, hogy megfelelő. Mármint ez az új családosdi meg minden egy kicsit sok így egyzerre. Mivel Jasonnek három kistestvére is van, akik elmondása szerint túl hangosak ahhoz, hogy tanulni lehessen tőlük, így felajánlottam, hogy jöjjön ő hozzánk. Az én új tesóm legalább nem kicsi, és reményeim szerint ma otthon sem lesz. Hamar írok anyának egy üzenetet, hogy nehogy félre értse, hogy haza állítok egy fiúval csak úgy, de válaszul simán csak rám bólint és azt is közli velem, hogy az új férjével éppen elment valami üzleti ebédre vagy mi a csudára, így mehetünk nyugodtan. Hozzá tette azt is, hogy az ajtót hagyjuk nyitva ő pedig szól Matnek, hogy közbe nézzen ránk. Remek. Mintha valami kisgyerek lennék, akit szemmel kell tartani. Ne szólj légyszi. Nem vagyok gyerek. Írom vissza, és letudja annyival, hogy bízik bennem. Remélem is. Mert még Mat is nem hiányzik onnan. Csak tiszta dacból járok a lehető legtöbbször busszal, mert nem akarom, hogy bárki is hordozzon az iskoláig és haza. Szerencsére az új puccos otthonunktól nem messze van egy megálló, így amint leszállunk róla csak alig pár perc sétálás után már a ház előtt állva nézek vissza Jasonre, aki szinte tátott szájjal bámulja a helyszít. Persze. Ő sincs honnan tudja, hogy milyen egy ilyen házban élni, amit amúgy még mindig nem érzek az otthonomnak.
- Te tényleg itt laksz? - néz rám a szemüvege alól, mire nevetnem kell. Ja... lehetne akár álomba illő is, de ha tudná az okát, hogy miért nem örülök neki, akkor egészen biztos, hogy nem szívesen lenne most a helyemben. Mindenhol szeretnék lenni, csak épp itt nem. Nem a Mat testvéreként létezni. Elég furcsak helyzet.
- Igen. Micsoda mázli. - vonom meg a vállam, és látom rajta, hogy nem érti, hogy miért nem örülök ennek, de nem is baj. Kinyítom az ajtót, és szinte villámgyorsan közelítem meg a lépcsőt, hogy a lehető leghamarabb felérjünk a lépcsőn, be a szobámba, anélkül, hogy ne kelljen találkoznom a testvéremmel. Próbálom annyira kerülni amennyire csak lehet, mert egyre nehezebb a közelében lennem, és egyáltalán nincs hangulatom most a hülyeségeihez. Az emeletre érve megtorpanok és automatikusan nézek a szobája felé, ahonnan semmi zaj nem hallatszik, ez pedig remélem, hogy azt jelenti, hogy itthon sincs. Megkönnyebbülve sóhajtok, és még mindig sietősen haladok a saját szobám felé, amin amint belépünk mindketten, csak halkan csukom be az ajtót. Úgy tűnik, hogy Jasonnek is feltűnt a furcsa viselkedésem, mert még mindig úgy néz, mintha megőrültem volna.
- Azt hittem, hogy tudják a szüleid, hogy tanulni fogunk. - jegyzi meg, én pedig mielőtt válaszolnék csak ledobom a táskámat a földre, le vetem a dzsekimet, az ágyra dobok és le ülök én is. Jason is hasonlóan cselekszik, bár láthatóan zavarban van ettől az egésztől.
- Tudják is. Én mindig így sietek. Bocsi. - hazudom, majd a táskámért nyúlok, hogy ki vegyem a biológia könyvet, hogy először át nézhessük a feladatot, hogy meg is érthessük mielőtt neki kezdünk. Utálom a biológiát amúgy, meg nem is nagyon érdekel. Közelebb ülök Jason-höz, hogy mindketten el tudjuk olvasni, és szinte egyszerre hajolunk a könyv fel, ami miatt a fejünk is össze koppan. Össze nézünk, mindketten a homlokunkhoz kapunk és nevetni kezdünk. Attól tartok, hogy neki sincs túl sok kedve ma a tanuláshoz.