– Fogalma sincs? – megugrik a szemöldököm, a mozdulattól a szemüvegem is szabadesést végrehajtva ereszkedik alá az orrnyergem mentén. Lassú mozdulattal tolom vissza a két oldalt már érezhetően nyomot hagyott helyére. – Tehát igazából már azelőtt végeztünk, hogy bejött volna? – csuklóm vontatottan billentem az ajtó irányába, szemléltetésül, arcom elől elforduló kezem takarásából lustán vigyorgok rá. Én érzem így, vagy tényleg csak ajkaim szélét metszi a kurta mosoly? Hetek óta már, hogy a szemeim folyton égető irritáltságán túl mást aligha tudok megállapítani róluk… A nem receptre írt gyógyszerek úri huncutságok errefelé – pedig bármit megadnék egy valamirevaló műkönnyért. Az igazik már elfogytak… – Mármint mit? – lezser mozdulatát perifériámon követem. Magam se tudom, hogy az, vagy a szavaival formált egész, ami halvány barázdákkal vet árnyékot a homlokomra. – Hogy mindenkinek vannak problémái? – oldalra biccentem a fejem, az ajkaim közül kibukó nevetés nem hat többnek egy halk szusszanásnál. – A maga érdekében remélem, hogy a praxisában ezt nem gyakran hangoztatja a páciensei előtt – pökhendi vigyorral heccelem – miért? Nem tudom. Nem szoktam, ok nélkül sosem – most viszont még csak indítékom sincs rá, mégis megteszem. Mint egy eleven gyerek, akire jobb körökben inkább szeretik ráfogni, hogy „feszegeti a határait” mintsem, hogy rossz volna; ezt teszem én is, feszegetem a határaimat. Vagy az övéit? Talán is-is. Pont annyira nem ismerem őt, mint amennyire nem tudom uralmam alá hajtani a gyógyszerektől leszedált elmémet. Nem is olyan rég még monopóliumom volt felette; most? Mintha puccsra kelt volna ellenem. Fölényes győzelemmel zárt rácsok mögé, aminek bordázata közt bár átlátok, hamis szabadságtudatot ébresztve, a hatalom az eddig sose tapasztalt mélységű és sötétségű tömlöc fenekén messzebb nem is lehetne tőlem. Őrült király…
Hagyom, hogy a hangja egybe mosódjon a szoba steril csendjével – tudatos szünet ez, egyikünket se áltatom a „véletlen” közbeavatkozásának eszményével, de a gondolkodás reményében elnyújtott időt a semmivel töltöm fel. Ha nem is érzem, tudom, hogy üres az arcát mustráló pillantásom. Tükröt vet a mozdulatom az övének, elbiccentem a fejemet, épp, mikor ő is, pont, ahogy ő is… Figyelem, meredten, kíváncsian, mert ő se tesz másként; mi más volna elvárható tőlem? Ki tudja, mikor láttam utoljára embert ilyen sokáig… olyat, aki velem beszélt, nem pedig rólam.
– Nyilván az, hogy mégse vagyok rá képes. Csak szeretném hinni, hogy az vagyok – külön nyomatékot helyezek a máskülönben jelentéktelennek tetsző „szeretném” szócskára – magamnak lábjegyzet, mintsem neki. Ő mit is kezdhetne vele? Eddig bármit is szerettem, ha nem is rögtön, mindössze idő kérdése volt, hogy elromoljon… Megvonaglik egy ideg a járomcsontom felett. – Elméleti szakember vagyok, Dr. Crine, a kivitelezés már nem az én terepem, látja – végig mutatok magamon, a kék rabruhán, aminek vastag anyaga úgy sérti a bőrömet, mint kölyökkoromban a mérges szömörce a maga után hagyott kiütésekkel. Érdekes, mennyire tudnak hiányozni mostohának vélt emlékek, ha más kontextusba állítjuk őket... fele királyságomat a mérges szömörcéért! – Ha az volna, most, feltételezem, nem beszélnénk – rámosolygok – már amennyiben egy érzéketlen, jellegtelen görbét lehet mosolynak nevezni. Ha nem beszélnénk, az azt jelentené, hogy nem lennék itt. Ha nem lennék itt, nem történt volna meg a baj. Ha nem történt volna meg a baj, Tommy még mindig élne. Én mégis itt mosolygok… vagy valami egészen hasonlóval riogatom a társaságom.
– Nem tudom – fásult közönnyel húzom fel a vállam –, nem voltam még minden ember helyében, hogy átlagot tudjak vonni – a közelmúltban nem egyszer fájdalmas arculcsapásként sújtott le a tudat, miszerint, történetesen, nem vagyok tévedhetetlen – megszűnt a kedvem a tippelgetések és spekulációk irányába. Rendezem a tartásom, talán jobban meg is rogyva annál, mint alapesetben tenném. A saját, erre irányuló belső motivációmról szónokolhatnék, még örülne is neki. Nem akarom megadni neki ezt az örömöt…
Pedig örül. Valahol a tartózkodó, nyilvánvaló britségéről árulkodó hűvös arisztokrata vonások takarásában egyértelműen örül annak, ahogy apró darabkáimra hullok szét előtte. Feltételezek csupán, de valahol tudom, hogy így van. Miért ne lenne? Miért ő lenne különb bárki másnál? Talán a lelki szemei előtt megelevenedő bankszámláján képzeli el a rajta álló egyenleg a helyzet súlyosságát tekintve szignifikáns emelkedését; vagy van annyira szadista, hogy szimplán élvezi. Azt, hogy próbára tehet engem, magát… mindkettőnket.
– Kegyetlen tanító – megköszörülöm a torkom, viszonzom az arcára kiülő mosolyfoszlányt. Elcsapni egy derült görbével az őszinteséget… nem, mintha bármi esélyem lenn a megtévesztésére, nem szarkazmust volt. Az nélkülöz mindent, ami reális, ami igazi. Ez márpedig, hasson bármennyire is egy szürreális rémálomnak, valódi. A vegyszerszagot árasztó falak, a vasból és fehérre mázolt fából készült bútorok, a monokróm, lelketlen színek, a beléptetőrendszerrel reteszelt ajtó, a rácsok az ablakon. Mind-mind valódi…
A koszosszürke műgyanta padlót narancssárgára festik a tüzes Nap a szoba túlsó feléig elnyújtózó sugarai, mégis érzem a kettőnk közé alászálló viharfelhőket – felettem folyvást ott gomolyognak, de felette? Váratlanul érnek, mint a semmiből bekövetkező nyári záporok; úgy is igyekszem elhessegetni, mint amilyen hirtelen szokott tovább igyekezni a bőrig áztató eső. Miért? Nem szorul villanypásztorra, mégis úgy nyelem el az őt ostromló villámokat, mintha más feladatom se volna az életben…
– Nem a legszebb epigramma – halkan szusszanok egy gondolatnyi nevetést. Ha nem is a legszebb, még mindig több annál, ami nekünk jut – a praktikumra hagyatkozó, egyen-fehér kőlapok, amiken nem állhat se több, se kevesebb a nevünknél, a születési- és halálozási dátumunknál. Csakis a konkrétumok, semmi személyesség. A mellénk tűzött Stars and Stripes adja az identitásunkat: éltünkben és holtunkban is az Amerikai Egyesült Államok közkatonái vagyunk, bármik, csak nem egyszeriek, pótolhatatlanok és megismételhetetlenek. Darab-darab, mondhatjuk. Az aktuális jelenemben mégis kit zavarna, ha én is egy fehér márványlap mögé bújnék, mindörökké? Senkit. Még csak fel se tűnne. Kinek is tűnhetne? Magam vagyok ; magam, és a nincstelenségemet szomorúan lefestő, a helyeslésére replikaként a képemre tűzött mosoly. Ki tudja, meddig?
A halk koppanás, amit a cipőm sarka üt a falon, nem hat kevesebbnek egy robbanás mindent megrázó, éles zendülésénél. Tapasztalat. Kiélezetté válnak az érzékeim, rá, felé – érdekes, milyen könnyen lendül akcióba a mellékvese, ha veszélyt észlelünk. Az adrenalin buzogva zúdul az ereimbe vad pulzálásra váltva a megelőzően egyenletes szívverésem, ahogy minden arra alkalmas idegsejtem erőn felül igyekszik felfogni: miért teszi ezt?
– Azért!... – erős, már-már fémesen rideg csattanás; lezuhant a felettünk lógó Damoklész kardja. Fel-le emelkedik és süpped a vállam, minden a számon át kapkodott levegővel érzem, ahogy cserepesednek ajkaim. Elhallgatva nedvesítem őket, nagyot nyelek. Az ádámcsutkám is belesajdul, mégis tovább porzik utána a torkom. Mellkasára fut a tekintetem, feljebb nem merem emelni… – Azért, mert így könnyebb – csalódni? Megint? Miért akarnék? Hányszor kell ahhoz elbuknunk, hogy végül ne akarjunk felállni? Lent a földön még könnyebb is belénk rúgni…
Kimerülten nyög az ágy alattam, ahogy teljes súlyommal rászakadok. Térdemre vetett karjaim kontrollálhatatlan remegését nézem, az ujjaim, mint a szél lendítette falevelek rezdülnek – magam se tudom, hogy én vagyok, aki mozdítom őket, vagy a kimerültség, az adrenalin és a magatehetetlen düh a mozgatórugójuk. Figyelnék a szavaira, ha nem mosná el őket a fülem süvítő csengésével vegyes, a véráramomban tengervízként zubogó sokkhatás. Érzem az általa emlegetett segélykiáltás lefojtott, torkomra forrott feszítését – bár tudna segíteni anélkül, hogy azt érezném, segítségre szorulok. Már hogy ne szorulnék? A zártosztályon?...
– Mert maga szerint hol kell lennem? – reszelős sóhaj távozik a szinte hangtalan kérdés nyomán. – Vagy inkább… maga szerint én mit gondolok, hol kéne lennem? – sietve szipogok, legalább olyan kapkodva, ahogy utána vezetem a pillantásom, ahogy ő, mint aki jól végezte dolgát, már az ajtóban áll. Én meg az általa felvázolt első lépésnél is elakadtam. Kékjeim sürgetik, olvassa ki a választ a szememből, és mondja ki, ha meri… Ő optimista nézeteket vall; én fehér követ, és piros-fehér csíkos zászlót látok.
– Nem fél? – marasztalom; amíg bent van, még akad időm gondolkodni. – Ha kimegy… ha velem együtt megy ki, sarkítok, de a továbbiakban magát terheli a felelősség. Nem fél ettől? – mert őszintén? Én félnék… és félek is.

- Nem várok magától semmit – nemlegesen csóválom a fejem; kellemetlen, talán nyersen őszinte beismerés, mégis igaz vele szemben minden eddigi felvetésre. - Legalábbis nem többet annál, amiért itt van – mint egy hóhért küldték be ide, hogy mindössze pár perc ismeretség, az állapotom felszínes letapogatása után hozzon meg egy egyébként nem túl bajosnak tetsző döntést -sokan már azután tudták volna, miként rendelkezzenek, hogy épp csak bedugták az orrukat az ajtó és az ajtófélfa közti résen, ő meg az előtanulmányok kapcsán is hezitál, nem, hogy a látottak függvényében. Különös egy figura… - Mindenkinek vannak problémái – persze ki tudná ezt nála jobban? Karba tett kézzel húzom feljebb a vállaimat -könnyedén általánosítok, nem, vagy nem úgy akadok fenn a „rétegelt” szó használatán, mint várható lenne, már ha egyáltalán számít rá. Mindössze szebb, cenzúrázott kifejezés ez a meghanyatlott mentális egészségre, ennek az élén tompítok egy halovány mosollyal, sejtetve, értem -de legalábbis kapiskálom-, mire gondol, mégse vagyok hajlandó helyeselni. – Nem azért határolódunk el, mert „egyéb, rétegelt problémáink” lennének. Úgy gondolom, beszélhetek többesszámban – magyarázom ki magam a szóhasználat alól, levéve magamról a feltételezésének terhét, legyen az bármennyire is megalapozott -, mert a legtöbb kollégám hasonlóképp vélekedik. Ezt a munkát, ha hagynánk, hogy a felületesnél nagyobb hatást gyakoroljon ránk, nem volna, ki elvégezze, ugyanis az első eseteink után sorban állnánk a felmondóleveleinkkel… Nem a halálra, hanem a hajszára koncentrálunk, így, sarkosan kifejezve, az igazságszolgáltatás fölé helyezkedik a bűnmegelőzés, hiába, hogy egyébként kéz a kézben járnak. Embertelennek tűnhet, de a haláleset megléte után már nem az elhunyt személye a fő, hanem a tettes kiléte – ez a papírforma, természetesen, hasonló tárgyilagossággal is prezentálom az általánosan elfogadott, közös meglátást, mintha egy kezembe nyomott lapról olvasnám nélkülözve minden, a saját tapasztalataimból eredő emóciót. Máskor nehezemre válna, de a jelen körülmények az én malmomra hajtják a vizet; feketén-fehéren gördülnek elé a szavak, mint valami lelketlen hitvallás sablonszöveg-szerű paraméterei, én meg várom, hogy elhiggye -vele együtt pedig én is. Ha így volna, ha a szívemmel is, nem csak az agyammal értelmezném ezt, nem állnék itt... Életemben először a saját apám holttestét láttam. Ha megkérnének se tudnám szavakkal kifejezni azt az érzelmi enigmát, amit az adrenalinnal zubogó vér közvetített minden sóbálvánnyá dermedt sejtembe, de annyit biztosan tudok, a megkönnyebbülésnek nem lett volna helye a kódban -mégis ott volt. Mintha tarkón vágtak volna álltam felette, a fülem dübörgésénél már csak a számon át kapkodott levegő süvítése volt a hangosabb; szinte éreztem a belélegzett porral elegyedő jellegzetes, vasas bukét, amit a talpam alatt ragacsosan csordogáló vértócsának tulajdoníthattam. Soha nem tettem túl magamat rajta... talán nem is lehet. Elfogadtam a nyakamban megállás nélkül koslató fantomok jelenlétét, de barátságra nem bírtam lépni velük: ha olykor-olykor sikerül is leküzdenem őket, a háborúban mégis mindig erősebbek lesznek nálam.
- Csak az a fránya „de”, ugye? – kérdezek vissza, ahogy felnéz, az övé felé irányítva a pillantásom, de nem veszem fel vele a szemkontaktust. – Kár, hogy az emberek alaptermészetüknél fogva nem nagyon szeretnek tevőlegesen hozzájárulni semmihez. Inkább tűrnek és várnak – én se, ha őszinték akarunk lenni -nálam jobban kevesen tudják teljes átéléssel meghúzni magukat az oldalsávban, várva, hogy a dolgok előbb vagy utóbb megoldódjanak. Ritkán rendelkezhettem, vagy akár rendelkezhetek a saját akaratom felett, azt általában egy nálamnál magasabb rangú személy vagy szervezet megtette helyettem, nem csak a végrehajtás, hanem rögtön a kitalálás szintjén is. Mindig az ő szabályrendszerükön belül igyekeztem megtalálni a saját, szuverén valóságomat, míg felnőtt koromra ki nem derült, hogy a magamnak teremtett biztonságomba burkolódzva az, aki én vagyok, majdhogynem teljesen elérhetetlen és megfoghatatlan lett a környezete számára. Ez az én „tevőleges hozzájárulásom”… biztosítom a társadalom számára, hogy minél kevesebb jusson nekik belőlem, jelen körülmények között saját magamat hátráltatva abban, hogy megkapjam a szakavatott áldást a szoba elhagyására.
Lehet nem is kéne… többeknek jobb lenne így. Köztük talán nekem is… Levegőért, vele együtt fogódzóért kapok -a fürkész tekintete riasztana, ha nem érezném a vállamon nyugvó kezének oltalmat nyújtó biztonságát. Nevetségesen, alig a pillanat egy tört része alatt kialakult, maró kétellyel szegélyezett egyoldalú kötelék ez, mégis úgy kapaszkodok belé, mintha az életem múlna rajta. Talán nem is túlzok… Elkapom, ahogy arcáról, mintha elmosták volna, minden értelmezhető és lekövethető mimika eltűnik -ha tudtam volna olvasni, ha lett volna hozzá elég erőm, lélekjelenlétem, most ennek lehetőségétől is megfoszt. Nem tudom, nem láthatom előre, miként keveri ezek után a lapokat, hogyan osztja ki őket, mit akarhat egyáltalán, ki nyerjen? És tulajdonképpen mi a nyeremény egyik és másik oldalon?... Szabadkoznom kéne, úgy érzem, az volna a helytálló visszacsatolás az imént történtekre, mégis nagyobb a magam irányába érzett harag és frusztráció, mintsem az ő megbocsájtásának bezsebelése. Semminek semmi értelme… Dühödten vezetem mutató- és hüvelykujjamat szemüvegem alá, idegesen dörgölöm meg a szemeimet eloszlatva a rájuk telepedett párát. Hisz egy férfi sose sír… tudhatnám már.
- Ne aggódjon… - sietősen szipogva vezetem a szám elé a kezemet. – Nem maga lesz az, aki megtanítja ezt a leckét… - hogy a másokban való tévedését, vagy az önmagunk félreismerését, azt döntse el ő -szerintem legalább annyira sejti, mint amilyen bizonyossággal tudom én, hogy ez nem egy „vagy-vagy” kérdés. Sosem volt titok, hogy a saját agyam maradéktalan feltérképezése olykor nehézségeket gördít elém, mintha önmagamat szabotálnám, vezetném félre nem egyszer navigálva tévútra a meglátásaimat, kész útvesztő... -senki nem látta még a kiutat. Ahhoz azonban sose fért kétség, hogy másokban könnyedén felismertem azt, amit magamban nem találtam. Utóbb be kellett látnom, ebben is elég nagy hiányosságokkal küzdök…
Értetlen grimaszba rándul az arcom kérdése nyomán, felhúzott szemöldökkel nézek először rá, majd az ágyra, mielőtt visszaterelném rá a fókuszom -válaszolnék is zavart érdektelenségemet kihangosítva, benedvesítve azokat nyílnak el ajkaim, de a beszívott levegő után már nem érkezik hang. Charlotte? Mintha értenem kéne úgy hagyja, hogy nem, hogy ránk telepedjen, teljeséggel elnyomjon minket a csend, én pedig vele együtt merülök alá. Múltba révedő, a pillanattól teljesen elidegenedő tekintetét keresem; érzem felerősödni a buzgó szándékot, hogy a felpiszkált indulatokat enyhítsem, hogy a segítségére legyek, ahogy korábban ő volt az enyémre -mégse teszek különösebb erőfeszítést, hogy elhessegessem a feje felett gyűlő viharfelhőket. Túlzottan érdekel az ismeretlen, egyszeriben vet fel számos kérdést Charlotte személye, holott még az előttem ülő férfiról sincs semmi információm… Feleség? Élettárs? A lánya? Testvére? Barátja?... Ha rajtuk nem tudott segíteni, hogy tud máson? Igaz, a saját házunk táján egészen más problémákba ütközünk, tudom, tapasztaltam… Fagyos, egészen keserves a nevetése: az elevenére tapintottam, egyértelmű. A kellemes, úriasan peckes, szükségszerűen kimért megjelenésének bőszen titkolt árnyéka az, amit most láttatni enged, bár nem saját kedve és belátása szerint -hisz látszik, hogy feszeng… meg merném kockáztatni, hogy egészen emberivé predesztinálják ezek a kéretlen momentumok. Valahol hálás vagyok neki...
- Igen… - megköszörülöm a torkomat a folytatás előtt -, kényelmesebb az ágy – terelek -most először nem magam miatt; miatta. Előre billentem a törzsem, épp csak annyira, hogy a perifériáján érzékelje a mozdulatot… akarom, hogy zavarja annyira a ficergés, hogy rám nézzen -ha megteszi, jelentőségteljes könnyedséggel keresem szemüvegem lencséi mögül a tekintetét. Bólintok, ha érzékeli, ha nem, de talán érdekli annyira, hogy tudni akarja, megértettem…
- Maga is szkeptikus? – sok mindent sejtethet az az „is” -ő is, mint a kisebbség; ő is, mint én, mégse konkretizálok, hiába, hogy az utóbbi az igaz, bármennyire tűnhet ellenkezőleg a szükségtelen tudás okán. Az adott személytől „örökül” kapott név mégis egészen más, logikusan meghatározható kategóriát képvisel, nem titkolt szándékkal él afelé, hogy tudjuk, pontos az elvárás, kire kell hasonlítanunk, kinek a nyomdokaiba kell lépnünk. Gregory Wyatt Leneghan Sr. forog a sírjában… - Köszönöm, de - halk nevetéssel szegem le a fejem, csak a szemüvegem pereme felett nézek fel -, ha negyven évet átvészeltem, talán a maradékot is kibírom majd ezzel – hozzá hasonlóan húzok egyet a vállamon. Maradékot… milyen jó kifejezés. Nem körülírható, nem bizakodó, mégse túl sürgető. Lehet ez további negyven év, de akár csak egy hónap is… ki tudja?
Felszínes, hanyagnak gondolható érdeklődéssel mozdul a fejem lekövetve minden mozdulatát, szemem sarkából mégis ravasz, kiélezett figyelemmel viseltetek felé, ahogy a széken támaszkodik, majd váratlanul taszítja el magát tőle -hirtelen egyenesedek fel, súlypontomat elbillentem az ablak párkányától; földbegyökerezett lábakkal, előre felkészülten állok, mikor megtorpan előttem. Minden izmom megfeszülve sajog, ádámcsutkám érzem, ahogy az állam alá szalad, és annál lassabban, erőltetettebben kúszik vissza -nem tehetek a nyakam görcsös ellenállásával szemben; mint amilyen a csecsemőkben élő moro-reflex úgy veszem fel a védekező állást. Bár szolid mása, volt idő, amikor egy efféle erődemonstráció kíméletlenül csattant az arcomon. Utálom ezt… Hátrébb lépnék, ha lenne hová, sarkam azonban hamarabb találkozik a fallal, minthogy realizálnám, mennyire beszorított; elhúzódnék, ha nem marasztalna a kérdéseivel, hiába, hogy csak tompa hangfoszlányokként érik el a fülemet. Riadt pillantásom lomhán követi le az ajtó felé biccentgető mozdulatát, de akkor is ő marad figyelmem középpontjában. Nem tartok tőle… nem tőle tartok. Lehunyt szemmel, megereszkedett, ugyanakkor továbbra is feldúlt tartással választom el a tapasztalatot, a látottakat és azt, amit közvetítetni akar. Három teljesen eltérő impulzus, amit elszigetelődve igyekszem egybe gyúrni -csak a hangjára koncentrálok.
(...) Sem bántani… Mint aki tökéletesen ráérzett, mégis, amikor újból kinyitom a szemem, ott áll előttem -percekkel korábban hasonlóképp engedett meg magának közelséget, épp csak nem sugárzott belőle a dominancia, az erőfölény. Pedig ugyanaz az ember... Reszelős sóhaj szalad keresztül a torkomon, muszáj vagyok kifordulni a fal és közüle.
- Miért gondolja, hogy maga fog tudni segíteni nekem? – szinte szűköl a hangom, ahogy az ágy mellett megállva, ujjaimat, hogy stimuláljam a materiális érzékelést egy földhözragadtabb élményért, egymásnak dörzsölve fordulok vissza felé. Csak kell a távolság… - Miért bízik bennem? – szemeim kapkodva fürkészik a padlót, a saját, majd az ő cipőjét, mielőtt rá néznék. Lehet nem bízik, de reménykedik -ő maga mondta. A kettő meg majdnem ugyanaz...

„Visszafordítom…” Felszegett állal, résnyire szűkített szemekkel nézek át a szemüvegem enyhén foltos lencséin, úgy méregetem odaadó figyelemmel. Karba font kezem ujjai türelmetlenül dobolnak felkaromon, másszor viszont a közel könyékig érő kék, durva szövetanyagú póló redőit morzsolják. Ő az első a megannyi, az itt töltött időm során nálam megfordult orvos között, aki nem akad fenn -vagy legalábbis még nem mutatja annak konkrét nyomát- a játszmákon, aki hajlandó a gondolataim fonala után nyúlni, és ahelyett, hogy felégetné azt, ellehetetlenítve a kommunikáció általam értelmezett formájától, inkább utána járna a végének. Ajkamat nedvesítve tolom feljebb az orrnyergemen az okulárt - óhatatlanul is előnyömre válik a kezem takarása abban, hogy lefojtsak egy mosolyt, hiába, hogy a legőszintébb valómra kíváncsi. Én se tudom pontosan, melyik is volna az…
- Egy viselkedéselemző csak úgy tud dolgozni, úgy a leghatékonyabb, ha a munkára koncentrál - sóhajtva billentem oldalra a fejemet. – A munkámat és a sikerességemet viszont kockáztatom, hogyha azzal, hogy bármiképp invesztálom magamat az esetbe, elhomályosítom a józan ítélőképességemet. Teljes mértékben tárgyilagosnak kell maradnom, vagy legalábbis minden erőmmel arra törekedni… nyilván nem minden ügy teszi ezt lehetővé… - Michael Brooks-é egyértelműen nem tette. James Richards-é se... Elfordítom a tekintetem, nyelvemmel türelmetlenül nedvesítem be ajkaimat, szám szélét. Nyugtalanul feszítem tenyeremet a karomra, és míg balommal szorosan kapaszkodok ellenkező kezembe, jobbom többször, automatikusan szántja fel addigi támaszát, válltól könyékig, majd pedig onnan vissza, mit se foglalkozva azzal, hogy a már szinte érdes anyag irritálja a bőrömet. Addig is legalább érzek valamit… - …ha akad is kivétel, azok csak intő jelek, amik erősítik a szabályt… – erőt veszek magamon, hogy újból felé nézzek -felé, de nem konkrétan rá. Hangom megváltozott, szinte reszketeg tónusát igyekszem zabolázni, ahogy egy mély levegővel arcára terelem a figyelmem. Nem a szemébe, az túl direkt lenne… inkább az összképet, a rajta átütő mimikákat, rezdüléseket keresem. - …tehát igen, Doktor, ha használom is az áldozatok nevét, soha nem a személyüket akarom azonosítani, hanem az esetüket, és valóban igyekszem „dosszié” és „rejtély” szintjén kezelni őket – mégis a múltjukat, az adott időbéli jelenjüket, a környezetüket, és a személyüket, tehát őket magukat tanulmányozom… érdekes ellentmondás, máshogy mégse lehet csinálni. Ha hagynám, hogy az agyam, mint egy átlag emberé, tragédiaként, ne pedig talányként fogja fel az évtizedek alatt látott haláleseteket, ennél is hamarabb kerültem volna ide.
A profilozáshoz, azt tartják a szakmában nálam is jártasabb kollégák, hit kell: nem csak a profilba, de az önmagunkba vetett hit is, amit csak felzavarnak a magánéletünkben zajló események -nem véletlen, hogy sokan a magányos életvitel mellett szavaznak a mi hivatásunkban. A Jennel történtek óta képtelen vagyok hinni magamban, mint emberben… a robbantás óta pedig nem hiszek magamban, mint profilozóban. Már semmim sincs… egyedül maradtam a világban, és ez a gondolat, talán most először, megriaszt. Hiszen mindig ez volt, mindig ezzel számoltam, míg meg nem mutatták, másmilyen is lehet az élet: bizakodó, boldog, örömteli, és egyszerűen csak szép. Most már talán azt mondom, kár volt. A fenyegetettség érzése, a tudat, hogy már nem csak másoktól, de a saját agyamtól is óvnom kellene magamat, szinte a bőröm alá férkőzött, hiába is szabadulnék tőle: már velem van. Hogyan is mehetnék el amellett, hogy mindenért, ami a környezetemmel történt, én vagyok a felelős? Akció-reakció, hatás-ellenhatás… ha nem közeledek mások felé, ha nem hagyom, hogy a maszkom mögé lássanak, ha nem engedem be őket az életembe, ki tudja… talán nem szenvednénk most ennyien. Talán élnének, akiknek, ha képletesen is, a vére a kezemhez tapad…
Ha gondolatban el is hessegetem a sajnálkozását, arcizmaim meg se rezdülnek annak hallatán, épp ellenkezőleg -kihúzom magamat, már-már büszkén egyenesítve ki a gerincemet. Aligha tudok mit kezdeni a szánakozásával, és nem is szorulok rá… mellkasomra font karokkal zárkózok el, mégis keresztülfut egy mosoly ajkaimon a kérdése nyomán, ami egyedüliként érzékelteti: mégse pattognak le rólam a szavai, bármennyire is szeretném, hogy kezeim pajzsként viselkedjenek előttem.
- Nem számít, hogy mit szeretnék. Legtöbbször úgysem az a jó nekünk, ami után epekedünk… ettől viszont csak még jobban akarjuk –mosolygok rá, leginkább, mintha egy baráti csevejben várnám az egyetértését, pedig az ő helyeslése nélkül is tudom, hogy igazam van. Ijesztően pontos képet tudnék neki festeni róla, hogy mit akarok -azok az ábrándok viszont túlnyúlnak nem, hogy az üres, kietlen szoba falain, de New York város és valószínűleg New York állam határain is. Nem tudom, merre lehet, azt se, hogy mit csinál, hogy kivel van… gondol-e még rám egyáltalán a tőlem való tényleges elválás ideáján túl, vagy ez az egyedüli, ami velem kapcsolatban megmozgatja a fantáziáját. Bárcsak soha nem is léteztem volna, gondolhatja… ebben legalább egészen biztosan egyetértünk. Sokszor játszok a gondolattal -hisz más dolgom sincs idebent, minthogy a saját elképzeléseimből összegyűrt tömör, szétfejthetetlen gomolyaggal labdázzak-, hogy ha mellettem lett volna, mikor beütött a krach, akkor is idáig süllyedtem volna, vagy Jennel az oldalamon képes lettem volna megbirkózni vele? És ha mégsem, ha beszuszakoltak volna ide az ő szeme láttára… akkor vajon kitartott volna mellettem? Ennél kevesebb is elég volt, hogy messzi hajítson magától, mint egy nyakán maradt szemetet a táskája aljáról. Pont ennyit is érek...
Nem volna nehéz megválnom mind attól, ami a földi valómat képviseli -hisz már úgyis csak én maradtam magamnak; értéktelen, semmirekellő selejt. Én, akit, vagy amit soha nem szerettem. Akit, mint arra előbb vagy utóbb mindenki rájött, nem is lehet. Aki inkább törik, mint hajlik; aki nem elég eltökélt egy tettessel szemben, pisztollyal a kezében; aki nem elég bátor, hogy leszámoljon a tulajdon agya képzeteivel; aki egy tükörrel szemben, pisztollyal a kezében talán életében először mégis az lenne… Könnyebb út volna. Nem szeretem a könnyebb utakat, de annyiszor és annyian mondták, hogy az élet sokkal egyszerűbb annál, mint ahogy én tekintek rá… talán épp ebben hallgathatnék rájuk?... Nyitva a szemem, mégse látok -homályos paca csupán, ami beúszik elém. Tompa a külvilág, mintha egy szobába kényszerült volna az elmém, aminek se ablaka, se ajtaja; a falak még épp elég vékonyak ahhoz, hogy észleljem, mi történik odaát, de nem eléggé, hogy át tudjak ütni rajtuk, hogy szabadulni tudjak, hogy segítség után kiáltsak… Levegőért kapok, mint egy víz alól felbukó búvár, aki épp a szabadtüdős merülésből úszott a felszínre- mindezt egyetlen óvatos érintésre. Az első mély levegőkortyot sok apró, feszült párja követi, ahogy lábáról mellkasára, onnan pedig arcára tekintek -most először, kivételesen a szemébe kapaszkodva, azt egy pillanatig nem eresztve. Mint egy, az autó reflektorai előtt megdermedt, előre halálraítélt vad… Némán könyörgök, mert szavakkal nem engedné a belém kényszerített büszkeség.
Sírnék… keservesen, egészen a gégémből szorít az érzés, mégse erednek el a könnyeim -talán maga a gondolata is elég, hogy tévútra vezessem magam. Ha a megkönnyebbülést a fojtogató kín kíséri, lehet nincs minden veszve? Élhet még a remény? És én?...
- Ne is gondoljon rá… - csak épp melyikre ne? Az előbbit nem kívánom neki, az utóbbiban nem látom a realitást... Hangom alig több artikulálatlan morgásnál, ahogy az eddig a homlokomat dörzsölő kezemet leeresztem magam elől, hogy rá nézzek. Nem tudom, mikor távolodott el, nem tudom, miért nem vettem észre. Tenyerének korábban érzett súlya még mindig a vállamon pihen, talán annak a biztonságában nem realizáltam, hogy a szoba másik végébe iszkolt. Megértem, én se maradnék a feltétlen szükségesnél közelebb magamhoz, csak míg neki van, nekem nincs választásom. Mennyire irigylem…
Lelketlen mosollyá szelídült nevetéssel méregetem -valahogy belé, egy személybe több őszinteség szorult, mint a kollégáiba együtt véve.
- Kár, hogy a profilozás nem egy egzakt tudomány, így bármi, amit most mondok, később kiderülhet, hogy pont az ellentétje – feltartott kezekkel mentegetőzöm. – Ezt igazán csak maga tudja – egyelőre, tenném hozzá, mégis megtartom a véleményem. Közel se biztos, hogy ezt az egy alkalmat követni fogja több, vagy akárcsak egy. Talán épp ez a bizonytalanság az, ami nem tart vissza abban, hogy gátlástalan, erős képet fessek róla -bár lehet a végeredmény az ő szemében csupán absztrakt lesz-, a saját meglátásaimon keresztül. Ha megbántom, úgyse számít…
Szusszanva nevetek újbóli hárításán. Mélyet bólintok, azzal pedig lehajtva is tartom a fejem, megcsóválva azt.
- Magát meglepően kevés dolog érdekli, Dr. Crine – szemüvegem felső pereme felett sandítok rá, némileg szemrehányóan, bár nagyobbrészt érdeklődve, miután szinte mindent elhajtott magától, ami bármelyik más szakmabéli renoméját fényezhetné. – Ha ezek nem, akkor mi igen? Nyilván az „emberek segítésén” túl – karmolom a levegőbe a macskakörmöket, majd tartom ki felé balomat, szinte azt jelezve, „hallgatom”. Unalmas, begyakorolt história a legtöbb terapeuta történetében, miszerint más se motiválja őket, minthogy a hozzájuk forduló alanyokat istápolják… tőle valahogy mélyebb igazságot várnék, semmint ezt a blamát.
Apró információ csupán, amit a rendelkezésére bocsájtok, és hagyom, kezdjen vele, amit szeretne. Megismételt nevemre bólintok -elhúzva a szám, félmosollyal biccentem oldalra a fejem, hogy felkönyökölve mellkasom előtt tartott balom kézfejére mutató- és középsőujjammal csípjem össze, morzsoljam a fülcimpámat. Stressz. Vagy rossz beidegződés… már magam se tudom. Mindkettő.
- Vannak, akik elhiszik, a születésünk pillanatában a nevünk szinte elrendeli, milyen élet vár ránk. Én az apám nevét kaptam… Gregory Wyatt Leneghan Jr. – maró gőggel a hangomban támasztom alá a felszakadó, indulatos nevetést. – Nem éppen egyedi, sokáig nem gondolkodtak rajta… A görög eredetű Gregory „ébert”, míg a régi, angolszász Wyatt „bátor harcost” jelent. Ezek tudatában többször megfordult már a fejemben, hogy talán a Juniort kéne használnom. Az legalább nem hatna oximoronként – voltaképpen jobban le is írna, mint bármi más… apám nevén, az ő vélt és valós árnyékában úgyse volt soha teljes identitásom, a Junior pedig több mint kifejező. Mint főnév, utalhat akár alárendeltségre is. Egészen tökéletes az egyezés…
- Hát hogyan? – kérdezek vissza, kétkedő mosolygörbével ajkaimon, ahogy tudakozva felé lendítem a kezeimet. Végtére is, ő az orvos, neki kellene tudnia… - Hallott már a „Kettős Igazság Csarnokáról”? Egyiptomi mitológia, sokakat érdekel. Bár lehet épp magát nem; ez is egy lehet a sok közül – élcelődök fél szemöldökömet felhúzva, megőrizve szám korábbi ívét.

Az efféle épületekben valahogy mindenki akaratlanul elveszti az emberi mivoltát -az egymáshoz való hozzáállásunk, a kialakult viszonyrendszerek minthogyha nem ugyanazon elven működnének, mint akár pár méterrel odébb, kint az utcán. Mintha nem húsvér alakok találkoznának a rideg, lélektelen falak között; mintha mindenki egyazon sablonból lenne kivágva, úgy fedjük el az egyediség halvány szikráját is. Sose zavart az átlagosság, sőt, egy idő után, hiába akar mindenki „egyszeri” és „megismételhetetlen” lenni, vágytam rá, arra, hogy beolvadjak, hogy láthatatlan legyek… arra, hogy ne halljam unos-untalan, mi nem jó, hogy mi "túl...", avagy épp "nem elég...". Túl szentimentális; túl „anyámasszony katonája”; túl okoskodó; túl csökönyös; túl aggódó; túl különc; túl kedves; túl magába zárkózó; túl szorongó; túl sznob; túl idegesítő; túl puhány; túl nyeszlett; túl piperkőc; túl szőke -hisz egy férfi nem lehet szőke. Ezt, és sok minden mást, az apámtól tudom... Nem elég magas; nem elég izmos; nem elég rátermett; nem elég „rendőrös”; nem elég maszkulin; nem elég tapintatos; nem elég alkalmazkodó; nem elég tekintélyparancsoló; nem elég jó. Egyszerűen csak nem elég… soha nem voltam, senkinek, és ezért aligha a köz okolható -ha általános a probléma, a hiba nem bennük keresendő. A szüleimnek nem elég jó gyerek; az öcséimnek nem elég jó báty; a kollégáimnak nem elég jó munkatárs; az ismerőseimnek nem elég jó barát; a feleségemnek nem elég jó férj… Igazából soha nem tudtam meg, mi, vagy éppen ki vagyok valójában, még ha volt is idő Jen oldalán, mikor azt hittem, révbe értem a kérdéssel -most azonban egy nem elég jó páciens volnék, mint azt az új Doktor is sejtheti, és, mint korábban mindig, alkalmazkodom a szerephez. Abban legalább elég jó vagyok. Ha nem túl jó...
Felhúzom a vállamat lanyha mosollyal, határozatlan pillantást vetve rá.
- SSN… - avagy Social Security Number… a folytatásban is megtartom korábban felvett mosolyomat, holott aligha gondolom, szükséges megmagyarázni, mire fel hoztam pont ezt említésbe. – Hagyomány ide vagy oda, úgyis csak ez számít, nem? – az adminisztrációkhoz, dokumentációkhoz, a kartonokhoz, vizsgálati lapokhoz… persze ott szerepel feketén-fehéren a nevem teljes terjedelmében, de amikor a nap első kérdése úgy hangzik el, mint „hogy van ma a beteg?”, higgyem el, hogy érdekel bárkit is, hogy hívnak?
Elfordulok tőle, sietősen, egészen a szoba hozzá viszonyítottan legtávolabbi részébe menekülve előle, és bár nem szeretnék, mert bármi máshoz nagyobb ingerenciát érzek, mint egy beszélgetéshez egy újabbal közülük, mégis megrögzötten, már-már görcsös ragaszkodással a saját rigolyámhoz fordulok felé, hogy lássam, hogy szemmel tartsam. Rossz szokások… Mindig és mindenkor szeretem tudni, mi történik körülöttem -soha nem állok úgy -vagyis jobbára igyekszem nem úgy pozícionálni magam-, hogy ne lássam, vagy egy kisebb fejmozdítással ne láthassam újból a környezetemben lévőket; bármilyen helyiségben szükségét érzem annak, hogy szemközt helyezkedjek az ajtóval, máskülönben diszkomfortérzéssel jár, ha annak valamilyen okból kifolyólag háttal kell leülnöm, és huzamosabb ideig úgy tartózkodnom; bár manapság divatossá vált, hogy az ágy oldalainak felosztását az életstílushoz kötik, így a sikerességhez-kudarcokhoz, oldottsághoz-stresszhez, ezektől a parasztvakításoktól eltekintve Jennel kardinális pontként kezeltem, és nem engedtem abból, hogy a hálószoba bejáratához közelebbi térfél lesz az enyém. Annak idején nem tudhattuk, mikor és milyen hangulatában, avagy állapotában ront be apánk az öcséimmel közös hálószobánkba -jobb szeretek előre felkészülni a váratlan eseményekre, mint első, és lehetőleg egyetlen frontvonal...
- Ezek tények – igazítom ki, épp csak húzva a vállamon. Abból a székből lehet én is ilyen könnyen pöffeszkednék… - Beleszólásom… - rebegem utána leszegett fejjel, hogy alsó ajkamra csípve igyekezzek eltussolni egy konok, ellenszegülő mosolyt. Fogaim továbbra is az enyhén repedezett bőrt tartják, míg megemelkedett szemöldökeim alól felnézek rá, noha pillantásomat leszámítva a fejem aligha mozdul az irányába -talán annyira, hogy a szemüveg kerete mögül kilássak. – Maga, bár nem vehetek rá mérget, nagy valószínűséggel azért van itt, amiről Freeman és valamelyik orvos a sok közül nemrégiben értekezett: benn akarnak tartani, amihez szükséges egy „közösségi szolgálatban kijelölt orvos” javaslata, aki, miután nagy dérrel érkezett meg, úgy gondolom, Ön lenne – mutatok felé mindkét kezem tenyerével, melyek lendületet véve a combjaimon csattannak. – Szimplán, mert a doktor nyomatékosan felhívta, úgy számoltam, legalább kétszer az ügynökünk figyelmét rá, hogy bár jelen pillanatban jogom van hozzá, nem kéne, hogy a maradásomról vagy a távozásomról én döntsek… tehát, ha Ön majd percek múltán átlép a küszöbön, feltételezem, minden beleszólásomtól meg leszek fosztva, mint a szabad akaratom jogától, amivel elméletileg, bár inkább kötelezően ajánlottan, itt tartózkodom – mosolygom, mintha egy derűs, lélegmelengetően kedves történetet osztanék meg vele, szemeim mégse veszik azt az erőfeszítést, hogy ezt a görbét alátámasszák és élettel töltsék meg -egészen lélektelenül meredek felé, mert régóta már, hogy másképp nem tudok.
- A tüneti kezelésben príma az ellátás – bólintom elismerően lebiggyesztett ajkakkal, ködösen ugyan, de biztosítva, a szedatív szerek tökéletesen végzik a munkájukat, így, ha volt is az imént említettekre példa, jelenleg nem tudok ezekkel elszámolni. Épp csak abban nem járnak élen a hely munkatársai, hogy a fizikális tüneteket előidéző probléma gyökeréig leássanak -helyette amolyan „vak vezet világtalant” módon adják egymásnak a dossziékat, majdan a kilincset.
Elbizakodott, bár feltételes módú kijelentésére megvonaglik a járomcsontomon egy ideg, ahogy felszegett állal tanulmányozom -olyan könnyedén mondja, szinte még el is hiszi… Kettőnk közül legalább ő.
- Mhm… - dünnyögöm zárt ajkakkal, elsóhajtott nevetéssel. – Persze, ha… - még ma meghalok. Hirtelen kezdtem bele, mégis annál intenzívebb, ahogy elharapom, mert neki ezt nem kell hallania; még én is zavarba jövök a váratlan gondolattól, hiába, hogy az enyém... talán, mert nem lep meg? Mert nem most fordult elő először?... Pár összekapott, sietős levegővel igyekszem szabadulni a felerősödő szorongástól -nem tudva mit kezdeni az egyszeriben támadt elmélettel jobbom feszülten mar tarkómra, ujjaim görcsös erővel masszírozzák, bár helytállóbb, hogy kontrollálhatatlanul gyömöszölik a nyakamat. Lesütöm a szemem a szégyentől, amiért nem riaszt a lehetősége; a magamba és a valaha volt józan eszembe vetett hitemben való megingástól; a kiábrándultságtól, ami egészen messze, talán soha nem látott távolságokba vezet a nem egészen fél éve hátrahagyott életigenlő, felhőtlenül boldog valómtól… az akarok lenni újból, megint, de lehet ez volnék én? Lehet most tudom meg, ki vagyok valójában, és mit akarok az élettől? A végét?...
Belé kapaszkodok, mint egyetlen élő és lélegző mankóba körülöttem -helyre tesz a személye, visszaránt és a jelenben tart; elködösült tekintetemről apránként száll fel a pára, ahogy a megragadott lehetőséggel visszaélve őt emelem a szituációban legjelentősebb egyénné. Csak ne rólam kelljen beszélni… Hallgatom, mégse feltétlen értelmezem azt, amit mond, helyette a hanglejtését, a konkrétumok mögötti rejtett tartalmat igyekszik dekódolni az agyam: nyugodt, mégis határozott; csendes, mégis erélyes, ellentmondást nem tűrő a tónus, amit megüt.
- Hasonlóak… - aprókat bólintok beleegyezésül, mielőtt alsó ajkam bőrdarabjára harapva, célzásként felé lendülne a kezem. – Csak míg maga ott van, én itt – ez a nagy különbség, és hiába „azért van, hogy segítsen”, az áthidalhatatlan távolság is kettőnk közt. Mert ő, szintúgy, mint én, az emberek megértésére specializálódott -de attól még, hogy megértünk valakit, nem biztos, hogy segíteni is tudunk neki, ellenben neki most megvan az a hatalma, ami a saját szakterületemen nekem is: a cellámba tud zárni, és neki még csak küzdenie se kell érte, pusztán egy bólintásába kerül.
Derűlátó szavait követő kimért nevetésem talán a legőszintébb visszajelzés, amit ma tőlem kaphat. Mellkasom elé fonva karjaimat hajtom le a fejemet, ide-oda csóválva azt, hogy a következőben visszatolva orrnyergemen a szemüveget, neki címezzem a vigyorrá szelídült, úgy festhet, jó kedvemet -kétkedő, visszautasító görbe ez, ami egyértelműen jelzi, mennyire piszokmód örülök neki, hogy az ő szerepkörében ilyen könnyedén el lehet bagatellizálni egyes helyzeteket.
- Valahogy sejtettem, hogy nem fog benne semmi kivetnivalót találni – ripakodnék, szitkozódnék, ha volna e felé bármi késztetésem, netalán energiám -helyette mégis könnyedén, foghegyről vádaskodok, színtelen hangon, érdektelenül. Már ha vád ez egyáltalán… semmi arra utaló jelet nem mutat, hogy valójában ne így gondolná.
Osztozom a közönyben -ha csak látszólag is- amivel a magával hozott mappa felől vélekedik, bár megkockáztatnám, engem még mindig jobban érdekel a tartalma, mint őt; mindig szerettem tudni az igazságot, minél több oldalról közelítve azt. Tudálékosan és okoskodón, ha úgy tetszik… ahány igazat tud valaki -hisz amennyi személy, annyi létezik belőle- annál naprakészebb, hiába, hogy az én tényeim legtöbbször találgatásokból épülnek fel. És pontosan ugyanannyira vágyom a hazugságot is, a kitalációkat, hiszen azok legalább annyira megmutatják nem csak az adott személy jellemét, de a gondolkodásmódját egyaránt. Mit képes kitalálni, hogy valamit eltussoljon, semlegesítsen, vagy felnagyítson. Kíváncsi lennék a rólam felállított fals képekre… mert azok. Azoknak kell lenniük.
A beszélgetésünk során először inog meg a hangja, a dermesztően zavartalan hangszín kis fricskát kap, és váratlanul terít mosolyt az arcomra. Engedékenyen bólogatok, hisz biztos vagyok benne, valóban nagyon pazar önéletrajzot tud felmutatni -mígnem rám terelve a szót milliméterenként fagy le az arcomról a görbe, amivel előre koronáztam magamat egy olyan csata győzteseként, amit ő még csak nem is akart.
- Azon, aki egyszer ide bekerült, nem túl nagy dicsőség a „sérülések” jeleit észre venni – semlegesítem az érdemeit -ahogy felém int, úgy húzom szorosabbra magam előtt karjaimat, és helyezem át egyik lábamról a másikra a súlyt. Békétlenül ráncolom a homlokom, és ha nem is utasítom el, nehezen fogadom be a meddőnek ígérkező kísérleteit. – A maga által emlegetett sérüléseket mostanság „jobb belátással” szokták gyógyítani? – szőrszálhasogató, hetyke mosollyal kérdezem, de rögtön elengedem az ellenálló ostrom utolsó kérdő szavával, mint aki már belefáradt, de megszokásból visszakozik, hogy ezzel védjen valamit... leginkább magát.
Magában reménykedek. Leválasztva róla tekintetemet hajtom le a fejem. Kár… kár, ugyanis egyedül van vele. Kizárólag ő az, aki minimális érdeklődést mutat az irányomba, még ha fizetik is érte -nem tudom, hogy a környezetemről, vagy rólam, mint emberről mond el többet, hogy nem csak az itteni munkatársak, de a személyes kapcsolataim tükrében is. Lehunyom a szemeimet, nem tovább, csak egy lélegzetvételnyi pillanatig, amivel hirtelen megereszkedő vállaim egy utolsót zuttyannak. Érdekes dolog a bizalom…
- Wyatt - dünnyögöm alig hallhatóan. Mélyet sóhajtva veszek erőt magamon, hogy újból rá nézzek. – Wyatt Leneghan…

- (...) Maga mit javasolna?
- Önakarata ellenére nem tarthatjuk bent… de így semmi esetre se engedném ki.
- Valami megoldás csak kell, hogy legyen! Ha se bent, se kint…
- Jelenleg informális úton vettük fel az osztályra az Önök alkalmazásában lévő, a rutinvizsgálatokat végző pszichológus szakvéleménye nyomán. Eszerint a New York állam kibocsátotta mentálhigiénés törvény értelmében távozhat, de…
- De?...
- Ha egy közösségi szolgálatban kijelölt orvos javasolja, illetőleg sürgősségi felvétel esetén tizenöttől hatvan napig bent tarthatjuk, amennyiben a vizsgálatok során a pszichiáter mentális betegséggel diagnosztizálja, avagy úgy ítéli meg, hogy jelen állapotában ön- és közveszélyes. Ebben az esetben azonnal fekvőbeteg-ellátásba, gyógyszeres kezelés alá kerül.
- Tehát Ön szerint jobb lenne, ha…
- Igen, de szeretném ismét leszögezni, most még a páciensé a döntés joga.
- Megenged egy telefont, Doktor Úr?
- Kérem!...

Mintha burokban lenne a fejem… hallom, talán még értem is, mit mondanak, de nem vagyok benne egészen biztos, követni is tudom a beszédük egyfelé irányított menetét. Minden tompa… a hallásom, az elmém. Különösen az utóbbi aggaszt, de az okát az előbbivel tudnám indokolni. Van magyarázatom, élnék is a mentegetőzés jogával, de nincs ki előtt felmentenem magam, miután legkevésbé rám kíváncsiak -az ágy szélén ülve, görnyedten, magamba szakadva csupán a fejemet mozdítom Freeman, és az elmúlt két napban megjelent, de a nevét nem ismertető orvos felé. Nem látom őket jobban annál, minthogy a szemem sarkából érzékelem a rezdülésüket, ahogy az ügynök a kérdésével kísérve rám mered, szinte érzem, hogy zaklatottan... vajon a körülmények aggasztják, vagy, hogy neki kell intézkednie? Az ő pillantásának nyomvonalát pedig hasonlóan követi a doktoré -elmosolyodok, hisz mást aligha tehet az, akinek a jelenlétében ő felette ítélkeznek, és már hallom is, ahogy a mágneskártya érintésével felzúg az ajtó zárja, és valamelyikük parancsa szerint már kattan is a kilincs nyelve.
Ketten maradunk: én és a szűnni nem akaró fülcsengés, mint levakarhatatlan béklyó, ami láthatatlan kötelékkel láncol a 1 Police Plaza Központjához -a folyamatosan az agyamat hasogató robaj mintha egy pillanatra se csendesedett volna el, mióta… Végtelenített szalagként ismétli magát újból és újból egy, a saját kontrollomon túlmutató lejátszón, mintha a tébolynak tetsző kimerültséggel kéne vezekelnem; és valahogy még így se elég a bűnbocsánathoz. Csendre vágyok, üvöltő csendre, pedig sose szerettem… csendre, hogy fellélegezhessek, hogy anélkül tudjak pihenni, hogy látnám, miként hullik a lábam elé a megannyi törmelék, hogy végre levegőt vehessek úgy, hogy abban a tisztítószerek párlatát, nem a füstöt és a dohos port érzem. Hogy levegőt vehessek a bűntudat nélkül, amit abból érzek, hogy mások ezt már nem tehetik meg… Fáradt a szemem, ég és nyom, mégse adom meg neki azt a feloldozást, amire vágyna, egyszerűen nem tudom -gyengébbnek mutatkozok annál, minthogy szembesíteni tudjam magam, ha mással nem, a saját lelkiismeretem a szemhéjam vásznára vetítette hamis képzeleteimmel. Biztonságosabbak, bár nem tetszenek, a szoba vakítóan fehér falai, a szürke padló… csakis az azon elnyújtózó, az ablak rácsait lefestő, egyre csak terebélyesedő árnyék révén tudom, hogy telik az idő.
Váratlan az ajtó nyílásának hangja, mégse mutatok túláradó kíváncsiságot az érkező fél irányába -mint egy sintértelepen hagyott kivert kutya, aki a kezdeti düh és forrongás ellenére már beletörődött. Megtört… Bár kicsiny a mozdulat, ahogy futólag a hátam mögé nézek, kiszélesítem azt, és derékból fordítok a gerincemen, hogy hosszabb ideig tartsam a tekintetem az idegen férfin, a földre zuhanó pillantását becsmérelve egy szusszanásnyi nevetéssel. Mintha szemkontaktus útján terjedne az őrültség. Felállok, mert az illem azt követeli, és lesimítom magamon az egyen-kék hacuka kellemetlen, sprőd anyagú pólóját -itt nincs, nem lehet egyén, csakis sablondiagnózisok. Meglepő, milyen simulékony az ember az új szerepében mindössze napok leforgása alatt, ha valóban ekként is kezelik… Felém libben a keze, és ha akarnám se tudnám palástolni a meglepettségemet a már-már abszurdnak tetsző másodpercekben, ahogy a tenyeréről az arcára kúszik a pillantásom, kérdőn, egészen értetlenül. Töretlen azonban a gesztus, így kénytelen vagyok elfogadni.
- Gondolom tőlem nem várja, hogy bemutatkozzak – idegenül, egész távolinak, fátyolosnak hat a hang, amin megszólalok. Mintha nem is az enyém volna… Visszahúzva a kezem még mutatóujjammal a nevemet vastagon szedett aktára mutatok, egyértelműsítésként, mielőtt megszabadulna tőle. Lelassultan billentem fejemet a mutatott irányba, majd vissza felé -felhúzva a vállamat tartom ki a kezemet, beleegyezésül, de valahol azt is érzékeltetve, nem érdekel, mit csinál. – Tessék csak!... Magánzárka, de a „magánnak” sok köze nincsen hozzá; oda ül és azt tesz, amit csak szeretne, nincs beleszólásom – elmosolyodok, ahogy ujjaimat szüntelenül, feszülten mozgatva nyújtóztatom karjaimat a föld felé, mielőtt leszegett fejjel, ügyetlen próbálkozást téve afelé, hogy legalább a vállaimat ellazítsam, megkerülöm az ágyat, hogy letámaszkodhassak az ablak párkányára. Érdeklődve nézem, nem mindig, nem állandóan… futólag felé ejtett pillantásokkal illetem a mellkasom elé font kezemet olykor megemelve, hogy feljebb pöcköljem orrnyergemen a rég hordott szemüveget. Azt mondták, itt egyszerűbb, mint a kontaktlencse. Én pedig aligha tehettem mást, minthogy helyeseltem.
- Nem maga az első… mint gondolhatja – hozzá hasonlóan hordozom körbe a tekintetem, mielőtt visszavezetném rá. Nem egy színes egyéniség, ruházatát illetően legalábbis semmiképp, mégis ő az egyetlen, még így is üde folt a szoba fehérjében. – És valami azt súgja, nem is az utolsó – gunyoros éllel villan felé a mosolyom. Nem őt minősítem, de kétségtelen, hogy a rossz tapasztalat egyenrangúvá emeli a kollégáival. Kérdez, de csenddel válaszolok, hagyva azt megülni kettőnk közt, hiába, hogy nem tudom tartani -fancsali grimasszal kontrollálhatatlanul tikkel oldalra a fejem, lesütött szemmel a fülemhez kapok… - Nem, mintha az egyén itt olyan fontos lenne, nem igaz? – ellazítva arcizmaimat felelem -kérdéssel a kérdésre. – De valamit csak tud anélkül is, hogy mondanám, máskülönben nem lett volna olyan rendkívül fontos, hogy megjelenjen. Vagyis lehetett volna, de bizonyára nem ugrik akármilyen hívó szóra, csak így, hanyagul, utcai ruhában… gondolom épp csak megérkezett, már terelték befelé, noha kellően alaposnak tűnik ahhoz, a megjelenése ellenére, hogy ne csak bevágódjon, hanem informálódjon, mielőtt fejest ugrik a mély vízbe. Nincs kétségem afelől, hogy út közben találkozott Freemannel is… ha nem épp ő volt, aki kereste magát – márpedig ő volt, ki más lehetne? – Úgyhogy valószínűleg többet is tud rólam, mint én magamról – annyival legalábbis biztosan többet, amilyen szóbeszédek ezeken a falakon kívül terjengenek, mint városi legendák.
Felnevetek -fáradtan, enerváltan, hitetlenül; a plafonnak tartott arcomon azonban hiába keresné akárcsak halovány jelét is a nevetés szabta őszinte ráncoknak, a szememet valahogy nem érte el a megbotránkozó mimika…
- Mit gondol, magának milyen napja lenne itt? – szeretném, ezekben a másodpercekben mindennél jobban, ha határozottabban csattanna a hangom annál, mint amilyen erővel valójában kibukik belőlem -szinte érzem, ahogy leperegnek róla a szavaim. Bágyadt vagyok még egy magabiztos fellépéshez is, és tagadni se tudnám, mennyire bosszant a kiszolgáltatottság, az irányítástól való teljes megfosztottság. Lehet nem mindről a környezetem tehet -magamban se érzem a dominanciához szükséges kondíciót.
- Örömmel végig várom, ha felzárkózna – hanyagul lendül a kezem a nemrégiben elhagyott papírkupac felé, ezennel kijelentve, nem áll szándékomban az ő kedve szerint tenni. Talán erre már rájött az általam generált távolságból, az arra utaló magatartás teljes hiányából, hogy akárcsak egy lépéssel közelebb kerüljek hozzá, hiába nem taszít annyira, mint bármelyik kollégája az elmúlt napokból.
Finoman fordítom oldalra a fejemet, épp csak annyira, hogy a perifériámon lássam a belső udvaron itt-ott sétálgató, jobb híján a természetből lélekerőt merítő pácienseket, gondozókat. Napirendi pont minden emeletnek…
- Maga más, mint az eddigiek – közlöm, bár nem veszem a fáradtságot, hogy felé nézzek. Kellemes, még ha csak féloldalasan is, a Nap arcomat melengető sugara. – Ők formanyomtatványokkal érkeztek, kartonokkal, azokból alkotva egy képet rólam. Gyógyszerekkel, hol nyugtatókkal, hol altatókkal… - egykedvűen körözök a csuklómmal, érzékeltetve a rutin folyamatosságát. – Irányított kérdéseket tettek fel kizárólag az okra koncentrálva, amiért ide jutottam… - jutottam… mintha csak idő kérdése lett volna. - Azt remélik, hogy egyik pillanatról a másikra anélkül, hogy ténylegesen foglalkoznának vele, megoldódjon a probléma – fröcsög az utóbbi szó, kiejteni is kellemetlen, mégis szolid görbét formálok ajkaim szélére, ahogy rá nézek. – Maga meg bejön, se egy orvosi köpeny, se toll, se dosszié… még az aktám se érdekli. Látszólag egész kényelmesen is ül, ahelyett, hogy minél közelebb oldalogna az ajtóhoz – biccentek a bejárat felé, noha a szememet nem emelem el a Dokiról. – Maga miben reménykedik? Hogy valóban tud segíteni, vagy egyszerűen csak jól mutat majd egy nevén nem nevezett „VIP” beteg az önéletrajzában? Talán jobb előre tisztáznunk, mit várjunk egymástól...