A kanalat, amivel a szószt kóstolja éppen a saucier mellett állva, készülne bedobni a pulton található, erre a célra kitett tálba - hogy később a mosogató majd helyet adva a többinek elvigye őket innen - amikor is jön a hír Dupont érkezését illetően, Mark azonban nem rezdül, hiszen ez egy megszokott dolog azon a szinten, ahol ők akarnak minél jobban teljesíteni.
A konyhában azonban az eddigi dinamikus és szinte súlymentes hangulatra ráül a teljesítési kényszer adta feszültség, amit szintén teljesen természetesnek gondol, mert ennek így kell lennie, ő pedig szereti a feszültséget úgy oldani, hogy minden állomáson mond néhány szót, tereli a kollégáit a helyes irányba, és nem hagyja, hogy bárkin eluralkodjon bármiféle káosz vagy rossz érzés. Pedig alapvetően minden alkalom, amikor egy finnyás, magát mindentudónak gondoló kritikus beül hozzájuk, a jó hírnevük utolsó napja is lehet.
Valahogy Mark viszont annyira optimista, hogy ez eszébe sem szokott jutni, mint lehetőség. Hisz benne, hogy képes Nick-el együtt úgy összetartani a többieket, hogy ne legyen probléma még egy olyan ínyenc számára sem, mint amilyen Dupont.
A nőt pedig volt már alkalma nem egyszer a teljesítőképessége csúcsán megfigyelni, ez pedig különösen akkor tört belőle a felszínre, ha nem csak az általános és a törzsvendégek ízlését kellett maximálisan kiszolgálnia, hanem azokét, akiknek neve van a szakmában. Mark-nak nem feküdt jól egyébként sosem, hogy egyik nagy név versenyzik ilyenkor a másikkal - esetükben most ugye Nick és Dupont -, mert egy személyes vendetta is örök életre meg tudta volna pecsételni az egyik felet, és az valahogy sosem a kritikusra esett, hanem a chefre.
De Nicket nem félti, mert a kezében tartja az egészet már az elején.
Bólintással fogadja, hogy húzzanak bele, így amíg a kritikus meg nem érkezik, Mark ebbe veti bele magát; koordinálja a tányérokat, egy-egy mozdulattal tovább lendíti a folyamatokat, és igyekszik mindenkit abba a dinamikus, gondmentes mederbe visszaterelni, ami a hír előtt volt jellemző a konyhára.
Amikor a menü felolvasásra kerül végül szinte semmit nem hall belőle egyetlen szót kivéve, az pedig a sáfrány. Minden más, bár nem a mindennapi megrendelések része, nem teljesíthetetlen feladat, azonban, ha valami nincsen, azt nehéz pótolni, és ezt Dupont is nagyon jól tudja. Mark agya már a kreatív, alternatív megoldások körül forog, szinte azonnal, és mivel hallja, ahogy egy kollégától Nick időt kér a desszertet illetően, nem indul meg azonnal, hogy a sáfránnyal támadjon neki.
Az étel előkészítését még levezényli az állomásokon, aztán már kénytelen kereszteznie az útját diszkréten a másikkal, ahogy a gyümölcsös-zöldséges résznél gondolkozik látszólag a megoldáson.
   - Nem akarlak kizökkenteni, de lassan megoldást kell találnunk a sáfrányra. - Neki lenne pár ötlete, de mivel a konyhát a nő vezeti, sosem lenne olyan tiszteletlen, hogy rögtön azokhoz ragaszkodjon. Nicolet ismerve amúgy sem értékeli kifejezetten, ha rátámadnak, ezért óvatosan közelíti meg a kérdést, tudva, hogy ketyeg az óra a fejük felett.
Dupont pedig nem túl türelmes fajta.
   - Lenne egy hely talán, de lutri, mert ők voltak az utolsók a városban, ahonnan még lehetett szerezni múlt héten. Az sem kizárt, hogy Dupont ezzel is tisztában van, de egy dobásnak nem rossz. - Még mindig nem mondja ki, hogy az alternatív megoldásoknak is lehetne teret adni, és Mark érzése szerint a kritikus így akarja őket tesztelni, mert más fogás már ezen a négy csillagon nincsen.
 - A desszertet a döntéshez igazítanám, egyébként. - Jegyzi meg finoman, mert a sáfrány, vagy az a bizonyos másik dolog teljesen más utóízt hagy az ember szájában; míg előzőhöz epreset választana, addig az utóbbi még kérdőjel, így nem ugrik bele konklúziókba.
   

“Happiness is like a butterfly; the more you chase it, the more it will elude you, but if you turn your attention to other things, it will come and sit softly on your shoulder.”

To Nick