A konyhaasztal felett görnyedek a kora reggeli órákban. Néhány perce csak annak, hogy hazaértem, a táskámat az ajtó mellé helyeztem a cipőmmel egyetemben, messzebb nem jutottam a hajlékban, melyben nem vagyok más csak vendég.
Hosszú műszak áll a hátam mögött, az a fajta, amely kellően megterhelje az ember elméjét, hogy még a metró bűzös melege és a reggeli friss levegő illata se tudja kimosni onnan. Balesetek és szerencsétlenségek mindenkivel történnek, erre felkészítenek minket, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan esetek, olyan történések, amelyek ne lennének rám valamilyen formában hatással.
Főleg ha egy bántalmazott tárcsázza fel a 911-et és némán kér segítséget, szavak nélkül… mely nélkül nem küldhetek neki, bármennyire is szeretnék és ő bármennyire sem kívánja, hogy a hatóságok megjelenjenek az ajtaja előtt, mert tudja, hogy az csak felbőszítené a partnerét. Mindenkinek ugyanaz a hangszíne ilyenkor, ugyanúgy veszi a levegőt… és ugyanúgy nem mer semmit sem mondani.

A laptopom felett görnyedek, könyökeimmel támaszkodom meg az asztal lapján, tenyerem az arcomban temetem el. Lehunyom a szemem, egy pillanatra akarom mindössze, de a sötétségben újra megtalál a hónapokkal ezelőtti baleset képei. Villódzanak, mintha valamilyen film összefoglalóját nézném vissza, holott ez nem más, mint az én életem. A mi életünk… Amely itt történt, ebben a szent házban.
Mintha egy láthatatlan kéz erőnek erejével a mellkasomnak nehezedne, a levegő akként reked bennem, érzem, hogy az oxigén miként nem járja át a tüdőmet, fulladozom, mint azóta már oly sokszor…
Hirtelen egyenesedem fel, tágra nyílt szemekkel mélyen nyelek le egy adagnyi levegőt. A széket halkan tolom hátra, azt feltételezem, hogy Kate alszik még, hangot pedig nem kívánok csapni a hajnali órákban. A kávéfőzőhöz tartok, közben egyik kezemmel masszírozom át az arcomat egyrészt, hogy a fáradtságot elűzzem a bőröm alól, másrészt hátha a mozdulat segít megszabadulnom azon rémképektől, amelyek túl régóta kísértenek.
Amíg várom, hogy az éltető fekete lefőjjön meghozom a végső döntésemet ebben az ügyben… Vagyis az egyik végsőt, amit már sokkal korábban el kellett volna már döntenem. Egy életen át hálás leszek a barátnőmnek mindazért, amit tett értem, amikor azon a végzetes éjszakán egy bőrönddel a kezemben bekopogtam az ajtaján.
Bőrömet akkor már több helyen tarkította több napos, már elmúlóban lévő zúzódás, ott is, amit nem tudtam már eltakarni. Akkor és ott kénytelen voltam megvallani mennyire félresiklott a kapcsolatom. Azóta is élvezem Kate vendégszeretetét, egy szót sem szólt azzal kapcsolatban, hogy meddig maradhatok.

A bögréből finom illatok szállnak fel, amit a laptop mellé teszek le. Üresen iszom, cukor és tej nélkül, legalábbis most, ilyen korán. Segít a frissességemben. A monitor kékes fehér fényében úszik az arcom, néha sötét fény vetül rá, de ez nem más, mint a felnagyított képek okozta érzéki csalódás. Merész ötlet, hogy mindaddig nem fekszem le, amíg nem találom meg a tökéleteset… De most ez a célom.
Percek, vagy talán órák telhetnek el, amikor hallom Kate jól ismert lépteit. Fáradt, de annál kedvesebb mosollyal tekintek fel a képernyőről.
- Jó reggelt. Főztem kávét, még friss, ha kérnél – szemöldököm egy pillanatra összevonom, szemem sarkából sandítok az említett készülékre. - Legalábbis azt hiszem még az. Akkor főztem, amikor hazajöttem - hozzászokott már szerintem ahhoz, hogy rendszertelenül élek. A munkám miatt örökös körforgásban élek a két műszakomban. Menekülőhelyemmé vált.