Ha az emberek megkérdezik, hogy mi a véleményük, Eloise Brownról, a legtöbben azt mondanák, hogy kedves, nyugodt személyiség. Munkájában precíz, de szabadidejében könnyen el tud lazulni. Remek hallgatóság, mind a magánéletében, mind a irodai környezetben - bár lássuk be, ez a foglalkozásával eléggé együtt jár. Munkatársaival remekül kijön, az áskálódás messze áll tőle, az efféle törtetések elől mindig félreáll.
Saját véleménye és álláspontja mellett kiáll, ám ha hibázik, képes beismerni azokat. Ugyancsak képes elfogadni mások meglátását vagy épp meggyőződését az élet egyes aspektusairól, nem Eloise lesz az, akivel az ember heves vitákat fog lefolytatni. Legalább is nem ebben a tekintetben.

Alapvetően vidám személyiség, igyekszik inkább a pozitív oldalát nézni az eseményeknek, mint a negatívat, még akkor is, ha az élet többször állítja próba elé. Munkájából adódóan olykor mégis megtelepszik rajta a letargia. Nem minden esetben képes elválasztani a történéseket az életének aspektusaitól, egy-egy nehezebb műszak akár könnyen rányomja a bélyegét napjára. Az egyensúlyt igyekszik megtalálni, hisz azzal tisztában van, hogy nem engedheti meg azt a luxust, hogy a munkájával járó érzéseit hazavigye.
Megbízható nő, akire ha szükség van, csak egyetlen telefonhívás választ el tőle. Zokszó nélkül válaszol és képes félretenni mindent annak érdekében, hogy a támogatásra vágyó fél mellett lehessen.

Viszont, ha megkérdeznék, hogy mit tudnak, úgy igazán róla, sokan csak a fejüket vakarnák. Az igazság az, hogy kevesen ismerik őt igazán (és ezek száma egyre csökken). Visszafogott személyiség, ki ebédidejét szívesen tölti egyedül, a munkából hazafelé is külön utakon jár. A társasági események jó részét kerüli, ha mégis elmegy, akkor is a többiek igényeit tartja szem előtt. Ismerik a kedvenc kávéját és a kedvenc ételét, de nem tudják, mi a családi állapota, honnan származik, hol lakik. Van kutyája, macskája, gőtéje? Gyereke?

Keveseket enged magához közel, de zárkózottságának komoly okai vannak.

Fehér és rózsaszín szirmú boglárka csokorral a kezemben sétálok a Cypress temető kikövezett útján. A frissen vágottat a két kezem között tartom magam előtt, járásom magabiztos. Ismerős utat járok be, évek óta most már. Pontosabban ma húsz éve, hogy rendszeres látogatója vagyok a temetőnek. Fekete ruhám felsőrésze enyhén feszül, ujjai egészen csuklómig takarják bőrömet. A szoknya része lazán omlik alá. Könnyed lejtésének köszönhetően minden egyes léptemmel, melyet fekete magassarkú cipőmben teszek meg, lábaim köré tekeredik.
Könnyed, tíz perces séta után térek le az ösvényről. A tegnapi eső miatt kissé felázott talajban elsüllyednek cipőm sarkai, ez mégsem akadályoz meg abban, hogy lépteim előre vigyem. Egy kopásban lévő sírkő előtt állok meg, torkomból akaratlanul szakad fel egy nagyobb sóhaj.
- Szia, anya – húzom ajkaim lágy mosolyra. Barna íriszeimmel a nemrég újrafestett feliratot figyelem.
Philippa Brown
1963-2003
Szerető feleség, édesanya, testvér
Vállamról a táskát leveszem, azt a sírkő mellé helyezem. Kiveszem belőle a vékony anyagú plédet, és ahogy van, összehajtva fektetem le a kő elé, melyre letérdelek. A csokor virágot elhelyezem a vázába, mely a kő mellett pihen szintén csak. Nem engedi, hogy a feliratot elfedje, inkább kiegészítő szerepe van.
- Sajnálom, hogy idén apa nem tudott kijönni. Egyre nehezebb neki. De holnap biztos meglátogat. Tudod, hogy még mindig hiányzol neki – mosolygom magam elé. Ujjaimmal puhán simítok végig a kövön, a felirat mentén. – Sylvia felvetette neki, hogy ismerkedhetne, ne érezze magát ennyire magányosan. De hát ismered, hogy milyen - halk nevetés bukik át ajkaimon. - büszkén kihúzta magát és közölte, Ő az életében egyszer volt kapcsoltban. És ez számára egy életre szól. Esküt tett neked, hogy még a halál sem választ szét titeket – egy nagyobb sóhaj szakad fel torkomból, mely egyre inkább szorul össze, mintha egy láthatatlan kéz fejtene ki erőt a vékony bőrömre.
Az emlék elevenen ég még mindig emlékeimben, hiába az oly sok eltelt év. Vannak dolgok, amiket az ember képtelen elfelejteni és ez is közéjük tartozik. Az első és remélte mindenki, hogy az utolsó lesz. De milyen naivak voltunk.
Vidékről jöttünk vissza a városba, de még mielőtt hazamentünk volna, anya úgy tervezte, hogy együnk egyet a közeli Wendy's-ben. Egész hétvégére odavoltunk, nem lenne ideje főznie fekvési idő előtt. Egy sarokra jártunk az étteremtől. A teherszállító autó reflektorai még mindig élesen vakítanak a szememben. Apa elrántotta a kormányt, ne engem találjon el teliben a belénk rohanó gépjármű…
- Szerencsések voltatok, nem igaz? Egy életre szólt a kapcsolatotok és ő biztos abban, hogy az az összhang, mely köztetek megvolt, még most is meglenne. Irigyellek ezért titeket – húzom el ajkaimat. Mélyen szívom tüdőmbe a levegőt, tekintettem a felhőkkel tarkított égre vezetem fel. Némán figyelem egy darabig, nem szólok többet. Nehéz bármit is mondani, nehéz megszólalni. Mégis miként mondhatnám el, ami szívem nyomhatja.
- Segíts kérlek – suttogom, tekintetem lehunyását követően. – Néha tisztán látom, hogy mit kell tennem. A racionális gondolkodás mindig is ment, főként ha a munkámról van szó, a magánéletemben ez miért nem megy? Miért nem tudok hideg fejjel gondolkodni? – itt egy pillanatra megállok. Fejem visszahajtom, csendben figyelem édesanyám nevét, és mintha csak a látványa késztetne az őszinteségre. – Fogalmam sincs, hogy mit érzek, vagy hogy mit tegyek – sokadik sóhaj hagyja el a tüdőmet. Újabb csend telepszik közénk. Anyám, mint oly sokszor, most sem tud hozzájárulni az egyoldalú beszélgetéshez. Sokszor gondolkozom el azon, hogyha itt lenne, mit mondana? Mit tanácsolna? Mit tegyek? A lelkiismeretem oly tisztán mutatja az utat magam előtt, de ezt a döntést egyedül nem hozhatom meg.
Nem csak rám van hatással, még ha a fő elkövető én is vagyok. Vagy épp csak cinkos társsá váltam életem azon helyzetében, ahol én voltam a porondmester? Nem, soha nem akartam, hogy ez történjen Prescottal... A kapcsolatunk már koránt sem volt olyan, mint a kezdetekkor, de ez nem jelenti azt, hogy ami köztünk volt ne lett volna valós. Szerettem egy ideig és ez az érzés átváltott félelemmé.
Megborzongok a nyár végi szellőben.
Lelki szemeim előtt van, minden egyes mozdulata, amikor dühbe gurult.
- Mit tegyek? - suttogom a sírkőnek, elhalt hangon, lehunyt szemekkel.


Pullóverem ujját lehúzom egészen a tenyeremig, úgy állok a férfi előtt, aki hirtelen toppant be az életemben és még hirtelenebb keltett bennem olyan érzéseket, amiket rég elfeledettnek véltem. Fellángolás is lehetett volna, de valahol, mélyen legbelül éreztem, ez nem csak erről szól. Fejem lehajtva simítom egyenesszálú hajam a fülem mögé.
Motyogok. Nem tudok a szemébe nézni, azokba az átható íriszekbe, amely a vesém mélyére is lelát, mert tudom: látná rajtam, hogy nincs minden rendben.
Tudná, hogy miért akarok véget vetni annak, ami jóformán még el sem kezdődött közöttünk. Kihasználtam azon éjszakákat, amikor a férjem a városon kívül töltötte az idejét és talán rájött, hogy ezt tettem?
Balesetek előfordulnak, még közöttünk is. Nem gondolta komolyan, de a szívem mélyén rettegek, ha megtudná pontosan mi történt... Nagyobbat nyelek.
- Sajnálom - nyögöm ki végül és nem is tudom melyik kérdésére válaszoltam. Meg akar érinteni, a karomat. Azt a karomat. Elhúzódom tőle, óvatosan lépek egyet hátrébb és fejem megrázom. Torkomban gombóc keletkezik.
- Ellie - fogja meg mégis a vállamat, puha, cirógató érintéssel. Szempilláim megremegnek és felnézek rá. - Mi a baj?
Erőtlen mosolyt villantok rá és megrázom a fejemet. Baj? Az nincs, vagy hát pontosabban én vagyok az.
- Férjnél vagyok - nyögöm ki végül és újra csak lejjebb húzom felsőm ujját. Soha nem viseltem gyűrűt, nem is volt nekünk, sem eljegyzési, sem karika. Hirtelen ötlettől vezérelve keltünk egybe, nem tartottuk fontosnak ezt a hagyományt.
Nézem őt és látom, hogy a harag és a csalódottság egyfajta elegye miként uralja el íriszeit. Igen. Ez lehet a kifogásom, mert a másik nem számít.
Csak baleset volt.
Mit tudtam én még ekkor, hogy néhány héttel később az sürgősségin is találkozunk?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Először is nagyon sajnálom, hogy olyan fiatalon és olyan hirtelen kellett elveszíteni édesanyádat. Egy éppen csak kamaszodó lányban egy anya váratlan elvesztése nagyon mély nyomot, sebeket tud hagyni, és az egész tragédia annyira szomorú. Talán pontosan ez érződik ki minden egyes sorodból, minden mondatodból, a gyász és a szomorúság... Legalábbis én elgondolkodtam ezen, miközben olvastalak, hogy vajon az a baleset-e az oka annak, hogy húsz év után is hordozod magadban a fájdalmat, olyan mennyiségben, hogy az ennyire hat az olvasóra is... Vagy esetleg van más is a háttérben, valami, ami friss sebeket jelenthet a lelkeden, és talán emiatt tűnsz annyira szomorúnak? Aztán kiderült, hogy az utóbbi, hiszen egy tönkrement házassággal is meg kell birkóznod, és egy harmadik féllel, aki akaratod ellenére visszatért az életedbe...
Nos, én drukkolok, hogy megtaláld a leginkább megfelelő utat, ami végül valóban boldoggá tesz majd!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!