- Szóval? Brooklyn, mi? – kérdezi Isabel a szerkényemnél a tanév utolsó napján. Igaziból kevés olyan felettébb idegesítő nőegyeddel áldotta meg a világot a sors, mint ő. Isabel Rosa a suliújság egyik szerkesztője volt, és amióta én voltam a főszerkesztő, folyamatosan a véremet szívta. Arról nem is beszélve, hogy az expasija Garrett, a suli focicsapatának kapitánya múlt hónapban folyton nekem csapta a szelet.
Meglepett-e? Igen. Nem gondolnám, hogy önbizalomhiányos lennék, de korántsem tartoztam Isabel és Garrett kasztjához. A pom-pom lányok és sportolók mind egy asztalnák ültek, és bár néha összeértek a szálak, mint Isa és az én esetemben, de ettől függetlenül ott ülök az újság szerkesztőségével az ablak melletti kör asztalnál, és általában a gépemmel elkészített fotókat pörgetem. Az igazság az, hogy bár nem vagyok szürke, népszerű sem. Anyám szerint olyan vagyok, mint egy földreszállt manó (nem, nem angyal, attól élesebb a nyelvem), hullámos hajammal, az arcomat és orromat borító szeplőkkel. Még a fülem is hegyke, amiért cseszegettek eleget az általánosban. Hah, ha tudták volna, mekkora fanatikus divatja lesz még ennek az insta girl-ök miatt.  Szerinte ezt a kis vagányságot a fiúk nagyon fogják értékelni. Fogalmam sincs mikor, mert a gimi alatt nem túl sokan hívtak el randira, vagy a téli bálba.
- Igen, és jó messze leszek tőled, és a bandádtól, hurrá – húzom negédes mosolyra a számat. Nem gyakran állok bele vitákba, mert feleslegesnek éreztem, de az, hogy úgysem fogunk előreláthatólag találkozni Isa-val, felbátorít. Talán New York megperzsel, és az igazi NYC lányok magabiztossága rám is átragad.
Isabel felhorkan.
- Ugyan, kérlek. Az idióta társaságból ott sem lesz híján, művészkisasszony – dobja hátra szőke haját az egyik vállán, miközben kezeit karba teszi. – Ó, és csak hogy tudd, Garrett azért környékezett meg, mert fogadott a srácokkal, hogy még a tanév vége előtt megfektet.
Becsapom a szekrényt, és szembefordulok vele. Fáradt sóhajt hallatok.
- Azta, úgy néz ki, valóban nem tartozok ide. Az agyiszintünk nem találja meg az összhangot – mosolyodom el. – Ó, és a fogadást elvesztettétek, mert tanév vége van – vigyorodom el, majd kikerülve a lányt elindulok a kijárat felé.
Végre valahára fellélegzem. Brooklyn újrakezdés lesz, és csak a tanulmányaim szempontjából, amit a Delores Akadémiának előkészítőjében kezdhetek meg, hanem azért is, mert úgy döntöttem, sokkal inkább megélem magam ahelyett, hogy folyton azt figyelném mások mit gondolnak rólam. Ha túlságosan és bolondosnak látszok, az sem érdekel. Valaki úgy fog szeretni, ahogy vagyok, a hülye ruháimmal, és könyveimmel együtt is. Ó, mert azokból van elég, melyekről előszerettel blogolok is. Hölgyeim, a bolyongó blog Brooklynban újra

A kis verandán fellógatott kosárszéken ülök, ölemben pedig egy verses kötet hever, valami modern írótól, akinek túlzott feminista stílusa kissé távol áll tőlem. Kifújom arcomból, a copfomból kiszabadult tincseket, és belekortyolok a frissen főzött kávéba.
Két napja költöztünk be egy Brooklyn-i ikerházlánc egyikébe. A szélső szomszédunkban állítólag két velem egykorú fiatal lakik, bár nem sokat tudok róluk azonkívül, hogy van egy nevelőapjuk, aki az akadémián tanít, az anyjuk pedig befolyásos tag a kormányzatban. Tehát tele vannak pénzzel. Elég időt töltöttem hasonló emberek között ahhoz, hogy tudjam, az én hátteremmel, nem leszünk öribarik, de nem szeretnék előítéletes sem lenni. Nem volt a stílusom.
Apám katonaként lépett le harcolni, amikor hároméves voltam, de sosem tért vissza. Semmi emlékem nincs róla, de talán csak eltemettem mindent, hogy kevésbé fájjon. Tudom, hogy anyu sokszor volt boldogtalan. Olykor láttam, amikor magába merülve bámul ki az ablakon, mintha várna valakire. Olykor talán én is vártam. Hogy betoppan és elmeséli, csak egy bennszülött törzs tartotta fogva, ezért tartott ennyi ideig, mire hazatért. De ahogy teltek az évek, kezdtem elfogadni, hogy az apám soha nem fog már hazajönni hozzánk. Fogalmam sincs, miért nem hagytuk magunk mögött előbb Toronto-t, de anyám szerette a munkáját, és szerette volna azt is, ha a sulikat ott fejezem be, ahol megkezdtem. Ám most, amikor egy gyógyszergyárban megkapta áhított vegyész pozícióját tudtam, hogy Brooklyn-ban kell megkeresnek a helyemet, ami a tanulmányaim folytatását illeti. Nem bántam. Mindig is kiakartam szakadni a megszokottból, és most itt a lehetőség. Persze a lehetőség adott lett volna, de az igazság az, hogy itt akartam lenni, és belekóstolni NYC világába, és azt is tudtam, az állam legjobb iskolai közül választhatok.
Mivel anyám folyamatosan úton van, és a gyár melletti lakóépületben tölti az ideje nagyrészét, az előkészítő éve alatt kisajátítottam az ikerházat addig, ameddig nem találok megfizethető lakást abból a pénzből, amit apám hagyott rám. Nem túl sok, de elég annyira, hogy egy ideig ne legyenek anyagi problémáim. Az Akadémiai újságon gondolkodom, és arról, hogy vajon hogyan venné ki magát, ha a katonaságról és a kormányzat eltusolásairól írnék, amikor kinyílik a szomszéd ház ajtaja, én pedig kíváncsian figyelem, ahogy lepattan a leszökken egy sötét hajú, igencsak szemrevaló fiatal lány. Széles mosollyal az arcán lépdel felém, és kérdés nélkül lép fel a verandánkra.
- Szia. Te vagy Hartley, igaz? A bátyám mesélt rólad.
- Szia – vonom fel szemöldököm. – A bátyád? Én nem ismerem a bátyádat.
- Ó, ő nagyon is látott – vigyorodik el. – Látta, amikor beköltöztetek. Csak tudod… - gondolkodik el. – Eléggé seggfej ahhoz, hogy idejöjjön köszönni.
- Nem gond – viszonzom barátságos mosolyát, és felállok. – Szóval igen, Hartley lennék. Te pedig…
- Riley – nevet fel csilingelő hangon. – Riley Woods. A bátyám – int maga mögé. – Mindegy. Majd úgyis találkoztok.
És ekkor még nem tudtam. Nem tudtam, hogy az ő bátyja lesz az, akinek hangos zenehallgatása felriaszt éjszakánként, akivel ha találkozom, teljesen felpaprikáz, és igazi tornádóvá változtat. Nem tudtam, hogy Jared Woods lesz az, akiről nem tudom eldönteni, hogy pofán vágjam-e, vagy pedig a karjába omoljak. És azt sem, hogy mostantól Riley Woods lesz az az ember, akire bárhol, bármikor számíthatok, ha támaszra lesz szükségem. Azt sem tudtam, hogy ők lesznek azok, akik a nyitott kaput adják ahhoz, hogy a kormányzat mocskosságainak titkait leleplezzem az újságban.
Abban a pillanatban ott a verandán, megpecsételődött a sorsom.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Igazán talpraesett lánynak tűnsz, akinek csíp a nyelve, ha szükséges. Azt hiszem, nem kell félteni az olyanoktól, mint az az Isabel, mert előszeretettel szólsz vissza az ilyen utálatos figuráknak. Remélhetőleg itt azért kevesebb ilyennel találkozol, de tudod: hülyék mindenhol vannak.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen korán elveszítetted az apukádat, és egyszerűen csak bele kellett törődnöd a hiányába. Nem lehetett könnyű, hiszen egy apa-lány kapcsolat mindig különleges, és nagy szüksége van rá az embernek.
A leírásod alapján egy igen jó környékre sikerült beköltöznötök, ott tanulsz, ahol szeretnél, az idő nagy részében a ház is csak a tied, amikor meg menni szeretnél, anyagi gondod nem igazán lesz. Azért elég szomorú, hogy anyukád is ilyen sokat van távol, ez kicsit magányos életnek tűnik, de hátha bizonyos veled egykorúakkal nem fogod annyira egyedül érezni magad.

Színt és rangot hamarosan admintól fogsz kapni, de én addig is utadra engedlek.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!