Alig pár perce még nem egészen hittem benne, hogy ténylegesen sor fog kerülni erre a beszélgetésre, sőt.. ha őszinte akarok lenni, egészen más irányba haladtak a dolgok, abban azért mégis van valami, hogy ennek már bőven ideje volt. Tommy megérdemli a teljes igazságot, és azt hiszem képtelen lennék úgy a barátnője lenni, hogy nem lát tisztán velem, az életemmel kapcsolatban, amit ezidáig olyan mesterien sikerült titkolni. Ez nem könnyű. Kitárulkozni, egy olyan fontos részletbe be avatni, amit hangosan eddig még csak kimondani sem mertem, ráadásul látom Tommyn, hogy a szavaim hallatán elsőre más módon, de ő is megrémül, és összezavarodik, ami egyébként érthető. Főleg a sok huza-vona, a kétségbeejtő várakozás után, tényleg érthetetlennek tűnik, amiért nem megélni akarom végre az egészet, hanem színt vallani bizonyos dolgokról, amikről nem tud. Ezek ellenére, mégis ő az aki támaszt nyújt, aki a karjaiba von, és ez elég magabiztosságot ad ahhoz, hogy belekezdjek, de csak miután egy csókot lopok azokról az édes ajkairól.

Egyáltalán nem jó érzés, hogy elő kell hozakodnom a veszekedésünkkel. Utáltam, mai napig utálom azt a napot, mégis ez elegendő indoknak tűnt akkor, hogy hallgassak. Azt hittem, ha senkinek nem mondok semmit, úgy teszek, mintha minden rendben lenne, azzal magamat választom, és ezáltal nem sérülhetek többet. Persze most már belátom, hogy elég nagyot tévedtem, hiszen minden csak nehezebb lett, ráadásul kezdtem teljesen belezavarodni a lavírozásba, amit a látszat és a valóság közti megállás nélküli váltakozás okozott. Ezért sem tudom megismételni Tommy szavait, elhinni nincs semmi baj, mivel igenis van. Baj, hogy egészen idáig nem voltam teljesen őszinte vele, és rosszul érzem magam miatta, ezért csak bólintok, majd elkapom a tekintetem róla.

Mivel ritkán fordul elő velem, hogy ilyen szinten útjára engedem az érzéseimet, egy kicsit most olyan, mintha a sebeim felszakadnának. Elkezd marcangolni a bűntudat, fájdalmasan mar belém a puszta ténye annak mennyi rossz dolog ért mostanában, és nem hiszem, hogy képes lennék végig csinálni, ha Tommy nem lenne ennyire befogadó. Minden egyes simogatása a hátamon, mintha csak újabb erőt adna ahhoz, hogy folytatni tudjam, hogy végre letehessem azt a súlyt, amit túl régóta cipelek már. Elképeszt mennyire támogató. Engedi, hogy úgy csináljuk, ahogy azt én szeretném, és annyi időt ad, amennyire csak szükségem van ahhoz, hogy megnyíljak előtte. Igyekszem, ha nem is részletekbe menően, de a lényeget megragadva mindent elmondani neki, és amikor a vége felé érek már újra a tekintetét keresem. Látni szeretnék benne egy megerősítést, hogy megért, de az enyéimbe közben a félelem költözik, mert minden joga meg van hozzá, hogy haragudjon, amiért eddig menekültem a hallgatásba, és ez kétségebe ejt.

Azt feltételezem, hogy ezzel eljátszottam az esélyeim nála, de amikor az állam alá nyúl, és magához húz egy csókra összezavarodok. Erre a legkevésbé sem számítok, mégsem vagyok bolond, hogy ne viszonozzam, és ajkai az ajkaimon még mindig tökéletesnek bizonyulnak. Most én figyelek, végig hallgatom, mert tudni szeretném mit érez, és amikor belekezd teljesen megértem. Most már én is látom, hogy szükségem lett volna rá, hogy mellettem legyen, de akkor még annyira bizonytalan volt minden, és nem tudtam mi tévő legyek. Nem láttam át a helyzetünket, hogy milyen erősen kötődök hozzá, és ha a gondolat ott is motoszkált, hogy szeretem, kimondani nem mertem korábban. De ő most megteszi. Szeret. Annyira hihetetlennek tűnik, közben meg a boldogság átjárja az egész testemet, és az újabb csókjától még lélegezni is elfelejtek egy pillanatra.

Tudom, hogy nem lesz egyszerű, ahogyan mindent kockára tehetünk, ha ebbe belevágunk, de másra sem vágyok, minthogy vele lehessek, így a kérdése után az eddigi sebezhető és talán legrosszabb állapot, amiben eddig láthatott, átvált egy önfeledt mosolyra. Arcát a két kezembe fogom, és a homlokomat az övének döntöm.
- Szeretlek. Súgom az ajkaira, majd úgy csókolom meg, mint aki ezzel szeretné még erősebben a tudtára adni, hogy mennyire. Talán, ez az első és legfontosabb, és miután meggyőztem erről csak azután folytatom.
- Őszintén sajnálom, amiért eddig úgy gondolkodtam, hogy könnyebb, ha egyedül birkózom meg a szétesett életemmel, de azt szeretném kihangsúlyozni ez nem azért volt, mert ne bíztam volna benned. Magamban nem bíztam. Féltem, ha másnak is beismerem mekkora gondok vannak otthon, akkor én is darabjaira esem. Azt hiszem ez kicsit így is lett. Biggyesztem le a számat, magyarázatot adva neki arra miért nem ő volt az első, akihez fordultam.
- De igyekezni fogok, hogy ez többet ne forduljon elő, csak nekem ez nehéz. Beszélni róla. Annyira felfoghatatlan még most is, hogy ilyen szinten megváltozott minden. Köztünk is, bár annak tagadhatatlanul örülök.. Húzom mosolyra a számat, végig simítva az arcán, mert mérhetetlenül boldog vagyok miatta. Érte, amiért van nekem.
- Viszont tényleg van itt még valami, amiről tudnod kell. Méghozzá Rivera, de ne gondolj rosszra. Szögezem már le a legelején, mert még véletlenül sem szeretném, hogy félreértse, ahogy mondjuk korábban a húga. - Riveraval együtt dolgozunk a kávézóban, onnan ismerjük egymást. Ő segített abban, hogy a Bronxi életemben is tudjak létezni. Tudom ez hülyén hangzik, és eléggé összemosódott minden, és igazad van abban is, hogy nem az határoz meg hol élek. Dolgozom azon, hogy mindezt elfogadjam, és igazából nem is ez a nehéz része, hanem ahogyan a családtagjaimat is megviseli. Látni, hogy mennyire összezuhant mindenki, leginkább anyám, miután apám faképnél hagyta. Már csak a gondolattól is összeszorul a szívem, közben meg dühöt érzek. Mérhetetlen csalódottságot az irányába, hogy minket hátrahagyott, és még mai napig nem tudunk róla semmit.

Rengeteg minden van még bennem, de elfáradtam, egyszerre ennyit győztem kiadni magamból, így mindkét kezemmel átkulcsolom Tommy nyakát, és szavak nélkül is láthatja mire van most szükségem, de megerősítem, ha mégis kétségei lennének ebben a tekintetben.
- Megkérdeznéd újra?  Kérlelem, mert szeretnék felelni arra a kérdésére, amire korábban nem tudtam határozott, és kielégítő válasszal szolgálni. Szeretnék a szemébe nézni, és kijelenteni, hogy mostantól a barátnője vagyok.

Összezavar, megakaszt, kétségbe ejt. Nem tudom, hogy mi nyomja a lelkét, hogy én vagyok-e az oka a bizonytalanságának vagy valami rajtam teljesen kívülálló ok. Mindenesetre félek, hiszen azt hittem, hogy ezt akarja... azt hittem várja, hogy a komolyabb szándékot jelezzem a számára és a hajlandóságomat az elköteleződésre és az igyekezetre, hogy tényleg letegyem a voksom a kapcsolatunk mellett, ami megkérdőjelezhetetlenül kezdett el kibontakozni az elmúlt időszakban. Tényleg akarom őt... minket... ezt az egészet.
Igyekszem megkönnyíteni neki a helyzetet legyen bármi is az, ami most rám vár. Gyengéd csókokkal hintem végig a nyaka vonalát miközben magamhoz ölelve próbálom éreztetni vele, hogy biztonságban van. Ahogyan a hajamba túr már emelem is a fejemet a nyakából, hogy viszonozhassam a csókját és szinte el is kalandozok, hiszen édes ajkaitól minden egyéb értelmes gondolat fütyörészve búcsút int nekem. Ahogy elhúzódik és beszélni kezd igyekszem rohamtempóban rendet rakni, hogy képben legyek és fel is fogjam amit mond.
Nagyot nyelek, amikor a veszekedésünket említeni. Egy példaértékű ordas nagy barom voltam vele és ezek szerint a lehető legrosszabb pillanatban rántottam ki a talaj a lába alól ezzel megindítva a szarlavinát még akkor is ha egymástól teljesen független dolgok történtek vele.
-Csak nyugodtan... nincs semmi baj, oké?-súgok a fülébe türelmesen amikor a tenyeremen játszadozó ujjára vezeti inkább a tekintetét. Nem kényszerítem szemkontaktusra.. ezt most úgy csináljuk, ahogy neki a lehető legkönnyebb. A haját hátrasimítom a szabad kezemmel, hogy néhány apró puszit tudjak hagyni az arcán miközben a kezem a hátát simogatja, lassan, komótosan és türelmesen.
Csendben hallgatom és próbálom feldolgozni mindazt, amin keresztül kellett mennie az elmúlt időszakban. Az egész élete romokban volt és közben azt hittem, hogy én vagyok a legnagyobb problémája holott ez közel sem volt igaz. Itt-ott elakad a kezem simogatás közben, de gyorsan emlékeztetem magamat, hogy folytassam. Nem szólok közbe, nem zavarom össze a gondolatait, amikkel már így is küzd csak türelmesen várok.
Amikor újra rám emeli a tekintetét gyengéden nézek a szemeibe még akkor is ha tudom, hogy nem erre számít. Gondolom azt várja, hogy magamból kikelve kiakadjak azon, hogy ezeket nem mondta el nekem és valójában haragszom is egy kicsit... csak éppen nem rá, hanem arra, hogy nem tudta ezeket megosztani velem. Félt volna a reakciómtól? Vagy attól, hogy elítélem? Vagy attól, hogy ettől kevesebb lenne a szememben? Nem tudom. Az is lehet, hogy egyszerűen nem akarta kimondani ezeket hangosan, mert így nem tűntek annyira valóságosnak a fájdalmai.
Ahogy elcsendesedik teljesen az álla alá nyúlok és magamhoz húzom egy csókra, hogy azonnal biztosítsam arról, hogy ezek a dolgok kicsit sem változtattak az érzéseimen iránta.
-Figyelj ide....-megköszörülöm a torkomat, hogy megtaláljam a hangomat.-Csak és kizárólag azért haragszom, hogy nem mondtad el nekem ezeket korábban, mert nem kellett volna mindezt egyedül végigcsinálnod... ott álltam volna melletted és így, hogy végre beavattál mostantól ott leszek minden nehézségben.. még akkor is ha esetleg semmilyen jellegű segítséget nem tudok neked nyújtani. Nem akarom, hogy azt érezd előttem titkolóznod kell.. én téged szeretlek.. nem azt, hogy Manhattan-ban élsz vagy máshol... nekem nem a látszat kell, hanem te..-mondom és újra megcsókolom épp csak röviden mielőtt újra a szemeibe nézek.
-Ha a családod bármelyik részéről beszélni szeretnél, örülnék ha hozzám fordulnál... és borzasztóan sajnálom, hogy eddig nem tudtál rám támaszkodni... bár egyébként megértem, nem igazán voltam a megbízhatóság mintaképe a szemedben, de kérlek... tényleg szeretnék neked segíteni... akkor is ha ez annyit jelent, hogy arra van szükséged, hogy valaki kussoljon és meghallgasson...-a hangom egészen csendes és még mindig a szemeit figyelem.
-Elakarsz nekem még mondani valamit? Nyomja még valami a lelkedet?-kérdezem óvatosan, hiszen nem tudhatom, hogy még lappang-e valami a sötétben, amit szeretne velem megosztani.

Mindig is vonzott Tommyban valami, amit nem tudok megmagyarázni. Eleinte mégsem azért szerettem volna megismerni, hogy majd együtt legyünk. Csupán egy jó barátként tekintettem rá, azonban idővel minden megváltozott. Annyira, hogy már nem ijeszt meg a gondolata annak, hogy én legyek neki az, akinek egyből elmondhatja, ha valami baj van. Akit fáraszthat az idióta vicceivel. Akit elvihet a kedvenc helyére, amiről senki sem tud. Akit bevonhat a legzártabb baráti társaságába. Az egyetlen, aki letudja majd nyugtatni, ha ideges lesz. Akire azt mondhatja, hogy “mi lenne most velem ha nem ismernélek”.  Ezt akarom jelenteni neki, és határozottan a barátnője szeretnék lenni. Újra hozzáérni, és csókolni a finom ajkait, de anélkül nem megy, hogy nem tudja a teljes igazat.

Sajnos túl régóta tart már, hogy menekülök. Az igazság pedig az, hogy nem Tommy reakciója, amitől félek. Amitől igazán rettegek az, hogy beismerjem magamnak mennyire elcsesződött az életem. Mert akkor azonnal arcon csap a valóság, és lehet annyira beszippant, hogy már nem lesz elég kitartásom küzdeni. Mindez viszont nem gátolhat abban, hogy Tommyval teljesen őszinte legyek, mert nem alapozhatunk egy kapcsolatot "hazugságokra".

Óvatos pillantásokkal figyelem Tommy reakcióját miután végre elhatároztam magam. Látom, hogy most még semmit sem ért, a kérdő tekintete többet akar tudni, és én szeretnék azonnal választ adni neki, de nem zúdíthatok rá mindent egyszerre. Túl sok lenne, és félek, hogy az előtt elveszítem, hogy az enyém lehetne. Ezért is nyúlok a kezéért, érezni akarom az érintését, és mintha ezt tudná, úgy ölel át és húz magához. Kezei érintése a testemen, és gyengéd csókjai, amivel a bőrömet érinti, megnyugtatnak. Erőt ad, hogy folytatni tudjam.

- Mindent elmondok. Ígérem meg neki, miközben hozzábújok, és csókjaitól a nyakamat még mindig libabőr díszíti. - De előtte.. Beletúrok hátulról a hajába, és gyengéden megcsókolom. Nem sietem el, de nem is időzök túl sokáig az ajkain, éppen csak addig, hogy elég bátorságot gyűjtsek. - Tudod nem csak Téged érintően, hanem úgy minden tekintetben összekuszálódott az életem, és Te vagy az első, akinek hangosan ezt most be is ismerem. Zavaromban egy apró mosoly kúszik a szám szélére, majd egy nagyobb levegővétel után el is tűnik, amint folytatom. - A családom kész csőd, és minden baj nagyjából azután történt, amikor mi elég csúnyán összevesztünk, mintha csak valaki elátkozott volna. Fájdalom szökik a szívembe, ha csak arra gondolod volt idő, amikor haragudtam Tommyra. - Azóta meg.. Nem tudom, hogy ebben mennyi értelmet fogsz találni, de megpróbálok magyarázatot adni a tetteimre. Nézek a szemeibe, majd azzal a kezemmel, amelyikkel az övét fogom, hüvelykujjammal elkezdek köröket rajzolni a tenyerébe, a tekintetemet odavezetve. Túl fájdalmas lenne úgy mesélni, hogy ránézek, még akkor is, ha visszatartom a könnyeimet.
- Szóval én.. én nem akartam elfogadni az igazságot, hogy apám megcsalta anyám, és képes volt minket minden szó nélkül elhagyni. Nem akartam beletörődni, hogy anyám teljesen összeomlott, vagy beismerni a depresszióját és az alkohol problémáit, amikkel mostanában küzd. Egyszerűbbnek tűnt hátat fordítani az összes problémának, elhitetni saját magammal, hogy anya cége nem ment csődbe, és nem kellett elköltöznünk Bronxba, feladva a Manhattani életünk. De valójában mindez mind megtörtént, és én vagyok, aki lavírozok. Álltatva magam, hogy fent bírom tartani a látszatot, de minden ebbe vetet hitem kezd szertefoszlani. Tommy most hall ezekről először, de túlságosan megviselne minden egyes pontot külön kiemelve részletekbe esni, így csak érintem a felszínét azoknak a dolgoknak, amikről mind nem tud. - Ma, amikor megpillantottam veled Eddiet, azt hittem ennek a nagy részét már tudod, de kiderült, hogy fogalmad sincs semmiről, és akkor még hagytalak ebben a tudatlanságban úszni. Nem akartam elrontani ott mindenki estéjét. Itt már újra a szemébe merek nézni, és kutatom az arcvonásait, hogy valamit leolvashassak. Dühöt, csalódottságot, bármit, ami érthető lenne a részéről. - Viszont az első csókunk óta, és az együtt töltött idő után már nem téveszthetlek meg. Ezért mindenre, amire kíváncsi vagy, őszintém fogok válaszolni, de azt is megértem, ha ez így most sok. Nekem is az, pedig még ki sem tértem arra honnan ismerem Riverat, vagy arra, hogy amikor a parkban találkoztunk valójában nem szívességet teljesítettem egy hölgynek, hanem kutyasétáltatóként próbáltam némi pénzhez hozzájutni. Ahogy a bikinit sem azért nem vettem meg, mert ne tetszett volna, hanem mert nem mertem beismerni neki, hogy nincs rá pénzem. Pontosan ezekért szégyellem magam annyira, hogy nem voltam kezdettől fogva teljesen őszinte vele, mert megérdemelte volna. De képtelen voltam akkor még erről beszélni. Ráadásul ilyen nyíltan, és épp ez a nyíltság, ami úgy érzem lecsupaszít. Hiszen általában én a gondjaimról nem mesélek, hanem magamban próbálom azokat elpusztítani, önerőből megoldani, anélkül, hogy ebből bárki bármit is észrevenne. Viszont Tommy előtt már nem megy a színlelés, nem tudok belenézni úgy a szemébe, hogy ne úgy ismerje az életem, amilyen valójában.

Már nyakig benne vagyunk és innen már nincs menekvés. A legfurcsább az egészben, hogy nem is keresem a kiutat. Szeretnék elmerülni, kipróbálni, megélni és tapasztalni mindazt, ami mi ketten együtt lehetünk. Sosem kötődtem senkihez igazán. Elég volt az egyetlen éjszakába tömörülő vágy és még azelőtt kereket oldottam, hogy kialudhatott volna a láng. Mills viszont más. Sosem tudtam igazán elcsitítani magamban azokat az érzéseket, amiket ő váltott ki belőlem. Már kár lenne ellenkeznem, hiszen akkor sem voltam képes távolságot tartani tőle, amikor még csak barátok voltunk. Folyamatosan feszegettem a határaimat irányába, amik mostanra mintha teljesen megszűntek volna, ez pedig rengeteget ront a jelenlegi helyzetünkön, hiszen meghalok azért, hogy egyszerűen elégjek vele, de nem feledkezhetek meg teljesen magamról, mert tudom, hogy holnap reggel csak fájna a feje miatta, hogy nem beszéltünk... MEGINT... csak cselekedtünk. Így akármennyire is megveszek a csókjáért és azért, hogy folytassuk muszáj vagyok megállítani legalább addig, amíg átbeszéljük. Utána felőlem mehet minden, amire csak vágyik.
Sosem kértem senkit, hogy a barátnőm legyen. Az ő esetében mégis könnyedén teszem fel a kérdést.
A feltételes mód nem tetszik, hát még amikor elhangzik az a bizonyos 'de'. Lefagyok és kérdőn pillantok rá és a kezem is megáll a mozdulatban ahogyan a hajával játszadozik.
-De?-kérdezek vissza félve, hogy ez után mi következhet... egy feltétel? Egy visszautasítás? Nem pontosan ezt akarta ő is, hogy végre komoly szándékot mutassak?
-Mi?-teljesen értetlenül nézek rá felvonva a szemöldökeimet és ahogy felül, én is így teszek. Régen voltam már ennyire beszarva, mint ebben a pillanatban még akkor is, ha a jelek szerint nem velem kapcsolatban vannak kételyei...
Ahogy a kezemért nyúl ahelyett, hogy megfognám átölelem és az ölembe húzom csak ezután fogom meg a kezét. Elképzelhetetlennek tartom, hogy bármi olyat mondjon, amivel megijeszthetne.
-Mondj el nekem mindent.-bólintok egyet félkézzel az övét fogva a másikkal szorosan átölelve a derekánál miközben az arcomat a nyaka ívébe rejtem gyengéd csókokat hintve a bőrére.
-Ne félj velem beszélni, kérlek.-nem akarom, hogy tartson attól, hogy bármit megosszon velem.

Butaságnak és gyengeségnek tűnhet, hogy menekültünk az érzéseink elől, de bárhogy nézem, mi csak a szívünket próbáltuk védeni. Ezidáig. De a ma estével tagadhatatlanul minden megváltozott. Nem tudok már többé kizárólagosan barátként tekinteni Tommyra, ahogy nem véletlen, hogy minden egyes közös találkozásunk során, az eltöltött percek kínzó vágyként telepedtek rám. Akarom őt. Mindenestül, és a tudtára szeretném adni, hogy nem szándékozom elszökni előle. Nem tehetem, mégha eleinte keményen is próbálkoztam megfékezni ezeket az érzéseimet.

Most azonban, míg ajkaink újra és újra összetalálkoznak, mindent egyszerre akarok. Birtokolni akarom ezeket a puha ajkakat, megmutatni neki milyen hatással van rám, még akkor is, ha belül halk suttogásként próbál a még megmaradt józan eszem figyelmeztetni a lassításra. Az önkontrollom viszont már valahol egész messze jár, egyedül Tommy érvelése hoz valamelyest vissza, és nehéz belátni, de igaza van. Ha most nem fékezünk le, talán egy olyan határt lépünk át, amire én még nem állok egészen készen. Mert a vágy ugyan hajt, de lelkileg nem biztos, hogy fel vagyok készülve, és bizony okosabb lenne előbb beszélni, mint azonnal minden meggondoltságot a sutba vágva fejest ugrani.

Miután eltávolodunk, erősen kapaszkodom belé, és az összekulcsolt kezeink szorításán már csak akkor lazítok, amikor a megkönnyebbültség végigjárja a testem. Ő is akar engem, és ettől olyan boldogság önt el, amiért mikor újratalálkozik a tekintetünk és felteszi a várva várt kérdést, szinte azonnal akar kicsúszni a számon az a bizonyos igen. De nem lehet.
- Mindennel, ami itt most elhangzott egyetértek, és én leszek a legboldogabb ember, ha a barátnőd lehetek, de.. És ott az a bizonyos de, ami tudom, hogy zavart fog okozni Tommy ábrázatán, hiszen én magam is jobban örülnék, ha csak egyszerűen igent mondhatnék a kérdésére.
- De van pár dolog, amiről tudnod kell, és rettegek, ha a birtokába kerülsz, már nem az a lány leszek, akit a barátnődnek akarsz. Borzasztóan nehéz ezeket a szavakat mondatba foglalnom, és érzem, hogy ráijeszthetek mindezzel, azonban most, hogy végre bele mertem kezdeni, muszáj színt valljak végre. Felülök az ágyon, és zavaromban beletúrok a hajamba, de ha engedi megfogom a kezét, hogy úgy folytathassam, belenézve a szemeibe, teljes őszinteséggel, amit már rég meg kellett volna tennem.
- Szeretném, ha elmondhatnék neked mindent, szeretnék a tiéd lenni, ehhez viszont szükségem van arra, hogy tisztán láss. Próbálom a tudtára adni, hogy én akarom őt, de félelmek gyötörnek, és a döntés az ő kezében van, hogy meghallgat-e vagy már azelőtt véget vet a dolognak, hogy elkezdődött volna. Bár talán pont én vagyok az, aki ezért hibáztatható lesz, ha így alakulna, ezért csak a remény marad míg arra várok, hogy legalább egy bólintással jelezze készen áll befogadni az eddig őrzött titkaimat.

Egyértelmű volt, hogy nem menekülhettünk vissza abba ami régen volt. A barátságunk már a múlté, de hogy mi is az amivé átalakult azt nehéz lenne megmondani. Nem mondhatom azt, hogy pusztán a vágy hajt hozzá, bár tagadhatatlan, hogy minden apró porcikájáért egyszerűen epekedve rajongok. Ez azonban idővel sem enyhült, sőt mintha minden egyes nappal nehezebb lett volna a közelében léteznem. Meg akartam érinteni, át akartam ölelni, oda akartam húzni magamhoz. Ráadásul nem csak lopott pillanatokra vágytam, hanem azt szerettem volna, hogy mindenki tudja Millicent Bailey már az enyém.
Most pedig ahogyan az ajkai éhesen feszülnek az enyémeknek és én úgy kapaszkodok a domborulataiba mintha az életem múlna rajta már biztos vagyok abban, hogy meg kell tennem a következő lépést és most kivételesen nem arra gondolok, hogy megszabadítsam a ruháitól. Előbb a szívét kell birtokolnom és csak utána reménykedhetek a testében.
Próbálok érvelni, hogy ne pattintsa el az agyamat, mert már most tudom, hogy fizikai fájdalmat fog okozni amikor el kell tőle szakadnom mégis közelebb von magához még egyszer és már tényleg a türelmem végét járom amikor gyakorlatilag lelök magáról engedve a józan ész suttogásának, ami egyre halkabban szólt már csak mindkettőnkben.. de legalább még valahol ott volt.
A kezét a kezembe fogom, hogy érezzem a közelségét, hiszen ránézni konkrétan nem merek, hanem a plafonon tartom a tekintetem, mert úgy érzem, hogy így könnyebben mondom ki a szavakat, amik már egy ideje bizonytalanul ugyan, de már megfogalmazódtak bennem.
Amikor befejezem a rövid beszédemet lassan fordítom felé a fejemet, hogy végigmérhessem a vonásait. Mosolya azonnal előcsalja az enyémet is és talán túl optimista vagyok, de már ettől megkönnyebbülök. Válaszára halkan nevetek egyet, hiszen le sem tudta volna tagadni, hogy ő sokszor nehezebben uralkodik magán, mint én.
-De, Mills, rettegek, viszont így nem maradhatunk, mert az nem fair egyikünkkel szemben sem, hogy nem tudjuk mi is történik. Részemről a történtek után nem tudnám megígérni neked, hogy nem érek hozzád soha többet főleg úgy, hogy tudom, hogy vágysz rá.-most is csak azért nem mást csinálunk, mert én rászóltam. Durva, mi??
-Őszintén szólva nem érzem azt, hogy innen lenne választásunk. Én akarlak téged.. és nem csak vízszintesben hanem úgy ahogy vagy.-mondom és elengedem a kezét, hogy az oldalamra fordulva a fejem alá tudjam hajtogatni a karomat. Szabad kezemmel elkezdek az egyik hajtincsével játszani.
-Szóóóóval. Mills.. leszel a barátnőm?

Túl sok minden történt már ahhoz, hogy egyszerűen egy legyintéssel elfelejtsünk mindent. Átléptünk bizonyos határokat, nem egyszer,  nem kétszer, hanem újra és újra megismételtük ezt a hibát. De mindez hiba lenne? Egy idő után már nem tűnt annak, mert ahhoz túl természetesnek hatott, ahogyan ma is viselkedtünk a másikkal a parkban. Összetartozom vele, olyan nekem mint egy hiányzó darab a kirakósomban, és nevetségesnek hangozhat mindez, de így érzek. Voltak, igen még mindig vannak kétségeim az elhatározottságát illetően, de az egész estét velem töltötte, ahelyett, hogy a rajongó lányok karjaiba vetette volna magát.  

Most pedig itt vagyunk. Két egymásra begerjedt tini, és aligha tudom visszafojtani az alkohollal felitatott vágyaimat. Rátelepszek, birtokba veszem az ajkait, mert megállás nélkül érezni akarom a csókját, és érintését. Beszélgetnünk kéne, valamit tennünk kéne annak érdekében, hogy pontot tegyünk az ügy végére, és amit most csinálunk az közel sem az a megoldás, ami most segítene ezen. Bajban vagyunk, méghozzá hatalmasban, amikor érzem a fenekemre sikló kezének markoló érzését, miközben maga alá fordít. Felforr a vérem, és olyan képek peregnek le előttem, amiket korábban még senki mellett nem tapasztaltam, amikor végre ő valamelyest észnél tud maradni.

Tudom, hogy igaza van, mégis minden józan észérv ellenére húzom közelebb magamhoz, mert minden egyes porcikájára vágyom. Közben a hangja egyszerre figyelmeztet a fejemben felvillanó vészjelző pittyegéssel, ami arra ösztönöz, hogy mégis eltávolodjak tőle, olyan hirtelenséggel, amivel még magamat is meglepem.

Mélyen szívom be és fújom ki a levegőt, hogy kontrollálni tudjam magam, és az hoz vissza a valóságba valamelyest, amikor ujjait összekulcsolja az enyéimmel. Itt az idő, le kell nyugodni, és értelmesen átbeszélni, hogy mi zajlik köztünk. Kicsit jobban összezárom az ujjaimat vele, hogy jelzésértékűen rászorítsak, készen állok, bár minden porcikám izgul attól, mégis mit fog mondani.

Az idő alatt, míg a szavait hallgatom, akaratlanul is mosoly kúszik az arcomra a boldogságtól, és most már rámerek nézni, ezért az ő arcát is magam felé fordítom, hogy végig simíthassak rajta.
- Már én sem tudok csak a barátod lenni. Forgatom meg a szemeimet, utalva az előbbi kis jelenetünkre, ha nem lenne egyértelmű enélkül is.
- De nem félsz attól, ha belevágunk, és valami elromlik köztünk, akkor örökre elveszítjük a másikat? Tárom elé az aggodalmaimat, mert már nem attól félek, hogy megbánt, hanem egyenesen annak a gondolatától ráz ki a hideg, ha ezt elszúrjuk, akkor már nem leszünk egymás életének fontos részesei.

Ezen a meredek lejtőn azt hiszem már mindketten megcsúsztunk eléggé ahhoz, hogy már ne tudjunk visszafordulni. Hogy ma meddig jutunk, az már egy egészen más kérdés. Az egészen biztos, hogy jelenlegi állapotunkban nem maradhatunk. Ő kétségek között van, miközben az én fejemben már a jelek szerint eldőlt a dolog. Ma csajozhattam volna... hajajj de még mennyit. Kedvemre válogathattam volna olyan lányok közül, akik nem fakadnak sírva ha holnap nem emelem fel a telefont. Mégis minden erőfeszítés nélkül egyetlen emberre volt ráfeszülve az agyam... ő pedig éppen a fürdőszobámból lép ki a pólómba csomagolva. Nem készültem nagy beszéddel, sőt még igazából a gondolataimat sem sikerült kifejezetten összerendeznem, de talán kár is lett volna, hiszen Mills kisugárzása sok dologról árulkodik csak arról nem, hogy éppen a beszélgetés jár az eszében. Ha az én önmegtartóztatásomra alapozunk akkor pedig már régen kurva nagy baj van. Ő kezd ki velem azzal ahogyan elhelyezkedik a testemen és minden korábbival ellentétben szemrebbenés nélkül feszíti szinte pattanásig az idegeimet. Magam alá gyűröm vékony testét annak ellenére, hogy a gondolataim ordítanak, hogy maradjak észnél és ne kezdjek ebbe bele, mert nem jó ötlet. Csak megbánná ha beszélgetés helyett mást csinálnák. Ha pedig arra kerül a sor nem akarom, hogy akár egy másodpercig is bűntudata legyen.
Akármennyire is fáj és szürreális én húzódok el tőle talán éppen a legutolsó pillanatban, amikor még képes vagyok erre pedig rohadt csábító ám a gondolat, hogy olyan kibaszott készségesen enged magára.
Ahogy átkulcsolja a derekam a lábával kicsit erősebben szakad ki belőlem egy sóhaj.
-Mills!-próbálom figyelmeztetni, de azt hiszem ő és éppen ebben a pillanatban kapcsol, mert végül nem hajtja be rajtam azt a csókot, sőt éppen ellenkezőleg. Olyan könnyedén taszít le magáról, mintha egyébként nem lennék szinte 30 szentivel magasabb és szinte 20 kilóval nehezebb nála.
Azért egy "OooOOOo" kicsúszik belőlem ahogy hanyatt érkezem az ágyra majd az orrnyergemet masszírozva igyekszem rendet tenni a fejembe.
-Jó.. öhmm... fhuu baszki..-veszek egy mély levegőt majd leengedem a kezem magam mellé és összekulcsolva az ujjainkat megfogom az övét.
-Tudod, hogy ez az egész párkapcsolat dolog nekem kurva nehéz.... de amit irántad érzek az több, mint amit csak úgy el tudnék nyomni.. én szeretném ezt megpróbálni veled. Nem mondom, hogy egyszerű lesz... de ezt én szeretném megpróbálni veled... mert már nem tudok csak a barátod lenni és nem is akarok.

Nem gondoltam át ezt az egészet. Az egész itt alvást, és a többit sem. De amikor Tommy azzal a kék szép szemeivel néz rám, egész egyszerűen elfelejtek minden átgondoltságot. Ilyen hatással bír rám, és ha józanul sem bírok már magammal, hogyan lennék képes most pár rövid kör és egy spangli után? A koncert heve, ahogy elragadták tőlem a lányok, olyan dolgokat váltottak ki belőlem, ami akkor még megengedte, hogy jól szórakozzam. Viszont valljuk be.. nem sűrűn iszom, és most bőven átléptem a határaimat.

Mert féltem.. Akárhogy nézem, még mindig rettegek, hogy mi fog kisülni ebből, most mégis átveszi valami a hatalmat felettem, amikor újra találkozunk. Ez pedig a vágy, mert ahogyan végig terül az ágyban, nem a beszélgetés gondolata ötlik fel a fejemben, hanem az, hogy mennyire vágyom az érintésére. Úgy igazából állandóan. Ezt pedig, ha tudom, pontosan a tudtára adom szavakban, és tettekben is.

Nem ilyen vagyok, és még ez sem feltétlenül igaz. Nem ilyen voltam. Mellette viszont állandóan a fejemet vesztem, és olyan dolgokat művelek, amik mögé nem tudok miérteket pakolni. Csak vigyorgok rá, mert igen nagyon is hiányzott a zuhany alól, bár felajánlotta a jelenlétét, de akkor még okosabb ötletnek tűnt ezt a lehetőséget elengedni. Most viszont.. Amint a fenekembe markol, és húz közelebb magához, majd fordít maga alá, minden ellenállásom elvesztem, ami eddig sem állt stabil lábakon. Sóhajok törnek ki belőlem, amikor a nyakamat csókokkal borítja, és libabőrőssé válok, úgy érzem pontosan ott vagyok ahol lennem kell. Az ölelésében, és a csókjaiban.

Átkulcsolom a nyaka körül a karjaim, hogy szorosabban vonhassam magamhoz, amikor már érzem csípőjének az enyémnek való nekifeszülését, és amikor eltávolodik az olyan űrt hagy bennem, hogy alig tudom kezelni.
- Igazad van.. Sóhajtok, mert van abban valami, hogy mielőtt tovább mennénk nem ártana lefektetni pár szabályt. - De, még egy csókot.. kérlek. Vonom magamhoz közelebb, miközben átkulcsolom teste fölött a lábaimat, és akkor megszólal a vészvillogó.
- Szerintem kezd te.. Én képtelen vagyok most... hagyjuk is. hogy a testem olyan pontjait érje, amit még senki. Ehelyett viszont eltávolodom, és szó szerint lelököm magamról, hogy már mind a ketten háton fekhessünk. Én közben eltakarom az arcom, mintha az bármit is segítene a vágyakon, amik állandóan az ő közelségét követelik.

Ittunk, szívtunk, volt ma minden csak annyi nyugtat, hogy igyekeztem mindennel mértéket tartani. Amíg a csajok rövideztek én csak söröztem és a spangli sem pihent túl sokat a kezemben. Nem mondom, hogy totál tiszta a fejem, de azt hiszem messze jobb állapotban voltam, mint a többiek amikor hazaindultunk. Annyi azért bíztató volt, hogy amikor felvetettem a közös zuhanyzást, akkor Mills nemet mondott, szóval valamennyire még képes meghúzni a határokat kettőnk között. Fordított esetben nem tudom, hogy mennyi esélyem lenni ellenállni neki, hogy ne tűnjön kihasználásnak.
Amikor előjön a fürdőszobából halkan nevetek egyet, hiszen baromi nagynak tűnik rajta a pólóm.
-Szia, szépségem.-vigyorgok rá. Gondolkodás nélkül indul meg felém és repül a karjaim közé amitől hanyatt dőlök az ágyon. Nevetve ölelem magamhoz és ugyan eddig úgy éreztem, hogy leragadnak a szemeim a következő megszólalásától úgy kipattannak, mintha most ébredtem volna egy 8 órás szunyókálástól. Jó... hivatalosan is bajban vagyok.
-Igen?-mármint megértem, én is rá gondoltam zuhanyzás közben, de az borzasztóan meglep, hogy kettőnk közül pont ő mondja ki.-Hát ezt jó tudni....-bólogatok miközben egy nagyot nyelek. Nem... kurvára nem jó tudni, mert így egyre jobban rezeg a léc, hogy vajon képes leszek-e normálisan viselkedni. Ahogy elhelyezkedik rajtam belém szorul egy levegő, amit másodperceken át nem is merek kifújni. Baj lesz... kurva nagy baj lesz. A kezeim ösztönösen siklanak a csípőjére.
Ahha.... kéne... BESZÉLNÜNK kéne... de most mintha valami egészen másra készülnénk. Ezzel alapvetően nem harcolnék, de vele azt hiszem nem lehetek ennyire meggondolatlan bármennyire is jól esne. Szinte feladja nekem az utolsó kenetet azzal ahogy megcsókol. Minden józan ész elpárolog a testemből és a fenekére markolva viszonzom a csókját. Szorosan magamhoz ölelem. Felhúzom a lábaimat és egy gyors mozdulattal fordítom át őt magam alá anélkül, hogy elszakadnának az ajkaink egymástól. Ajkairól a nyakára váltok és egy pillanatra a csípőm az övének feszül mielőtt észbe kapnék.
-Okéé.... okéé.-hirtelen szakadok el tőle és megtámasztva a kezeimet az oldalainál feljebb emelkedek róla.
-Még azelőtt kellene beszélnünk mielőtt minden vér kimegy a fejemből...-sóhajtok egyet miközben próbálom visszaszerezni a nem létező önuralmamat.

Most mit mondhatnék? Berúgtam, beálltam, és olyan eszeveszettül akarom Tommyt, hogy az már kínzó, amikor arra gondolok, hogy együtt is zuhanyozhattunk volna. Akarom őt mindenestül, és ez már akkor tiszta volt számomra, mielőtt kissé bódult állapotba kerültem volna.

Nem tudom végül miért léptem át a határaimat, a gondolat miatt, hogy vár ránk egy komoly beszélgetés, vagy csak azért, mert egyszerűen jól éreztem magam, és akkor ott éppen semmi más nem számított. Mindenesetre így alakult, és most a rám csobogó víz által próbálok egy kis józan ész birtokába kerülni, mert arra most nagy szükség lenne. Valljuk be soha nem beszélgettünk igazán komolyan, nem érintettünk olyan témákat, ami a másik számára kényelmetlen lenne, de most már nincs idő tovább húznunk ezt az egész ki nem mondott dolgot köztünk. Elvégre itt vagyok. Nála. Hamarosan az ágyában, amiért anyám még a fejemet veheti, annak ellenére, hogy bekamuztam egy barátnőmnél alszom.

- Szia szépfiú. Szólalok meg, amikor kilépek a a fürdőszoba ajtaján, egy Tommy által kapott pólóban, ami az én kis termetemen pontosan megfelel egy hálóingnek. Rámosolygok, igazából végig vigyorgok, amíg a karjai közé vetem magam.
- Tudod a zuhanyzás alatt végig rád gondoltam. Mondok ki olyan dolgokat, amiket józanul inkább magamban tartanék, de most még cselekedettel is igazolom őt, mennyire hiányzott onnan. Ösztönösen, mint aki tudja mit csinál telepszek rá, hogy ő lehessen alul, én pedig fölé magasodhassak.
- Azt hiszem meg kéne beszélnünk pár dolgot. Harapok bele az alsó ajkamba, és még mielőtt válaszolhatna tapasztom az ajkaim az ajkaira. Fogalmam sincs mi ütött belém, megint elő jön belőlem a vadság, amit egyedül mellette érzek, és mindezt az alkohol csak felerősíti. Egyedül abban bízom, hogy ő még tud uralkodni magán, bár aligha könnyítem meg a dolgát.

Úgy érzem, hogy a mai egész eddigi életem legjobb napja. A koncert hibátlan volt, jobban nem is szerepelhettünk volna. Az instagram oldalunk pörög, mint a veszedelem. Rengeteg az új követő és a spotify-on is egyre többen kattintanak ránk. Hosszú idő után most érzem először azt, hogy tényleg volt értelme összehozni a bandát. Mármint mindig is nagyon szerettem zenélni, de mostanában egyre többször éreztem értelmetlen nyűgnek. Sosem beszéltük át komolyan, hogy mi a valódi célunk az együttessel. Tényleg akarunk erre nagyobb hangsúlyt fordítani az életben vagy egyszerűen ez egy gimis hobbi, amiből egyszer majd kinövünk?
A mai este jó volt arra, hogy azt lássam, hogy lehetne értelme ebben komolyabban gondolkodni, még akkor ha tudom, hogy a szüleim ebben semmiképp sem támogatnának.
Ezen azonban nem most kell gondolkoznom, hiszen sokkal aktuálisabb kérdések lesznek ma este terítéken.
A melegítőmben fekszem az ágyamon miután lezuhanyoztam és csak céltalanul nyomkodom a telefonomat, miközben hallgatom a fürdőszobámban csobogó vizet. Szinte megőrjít most a tudat, hogy Mills ott van bent. Zuhanyozhattunk volna együtt is, de valamiért nem akart belemenni... nem is értem miért.
Lerakom a telefonomat az éjjeliszekrényemre és csak megdörzsölöm az arcomat. Késő van, de mégsem érzem magam még fáradtnak.
Gyakorlatilag automatikus ülök fel az ágyban amikor nyílik a fürdőszobaajtó és egy széles mosoly terül szét az arcomon. Itt van. Mills itt van a szobámban. Széttárom a kezeimet és felé nyújtom őket jelezve, hogy szeretném már a karjaim között tartani. Itt az ideje, hogy tényleg beszéljünk.. mert azt hiszem, hogy már vannak válaszaim a számára... és csak remélni tudom, hogy ő ugyanúgy érez majd mint én.