Középső gyerek szindróma.
Ez egy olyan létező, s valós jelenség, mely némiképp árnyalja, milyen ember is Maya valójában, vagy legalábbis a háttérben húzódó miértekre némiképp választ ad.

Nem az első, de nem is az utolsó, ha a születési sorrendet nézzük, és amíg az első gyermek a figyelem középpontjában van, az általa megélt bizonyos „első pillanatok” egy életre a szülők memórájába égnek, a második gyermek már rutinszerű feladat a számukra. Pontosan ezért némiképp kevesebb lelkesedő figyelem érte Mayát. Ez nem jelenti azt, hogy ne örültek volna az első megtett lépéseknek, vagy az első szónak, csupán az a bizonyos élmény nem olyan elsöprő, mint az idősebbik gyermeknél. Ha az elsőszülött jogát nem is birtokolhatta, egészen addig ő volt a „kicsi”, amíg a húga meg nem született, aki aprócska babaként teljesen elvarázsolta a környezetét, ezzel egy újabb szelet figyelmet lehasítva abból a képzeletbeli tortából, amin eddig Maya a nővérével osztozott.
Talán mindezen behatások miatt a lány elég hamar elhatárolódott a családjától, testvéreitől, és inkább olyan elfoglaltságot keresett magának, mely némi magánnyal járt. Falakat húzott fel, ahová szinte, vagy éppen senkit sem engedett be. S minek után a másik két testvér szövetségesként egymásra talált, s méginkább kirekesztettként érezte magát, és a nagyobb családi eseményeknél előnyben részesítette az idősebbek, felnőttek társaságát. Testvéreinél hamarabb vált komollyá, s ért meg szellemileg, ami azt vonta maga után hogy a szülei szívesen bíztak rá feladatokat, még olyanokat is, ami a nagyobb testvérét illette volna.

Az évek során ambiciózussá vált. Figyelemre, és sikerre vágyott, ami teljesen érthető, hisz amit nem kapott meg otthon, azt igyekezett a tanulmányi eredményei miatt elérni, illetve később a munkahelyén. Nem rest erőfeszítéseket tenni céljai elérse érdekében - akár még olyan lépéseket is megtesz, melyekre nem mindig a legbüszkébb de a cél szentesíti az eszközt -, mert azon alapvető igénye a lelke mélyén megmarad, ami nem más mint a szülei szerető figyelme utáni vágy.
Ez a bizonyítási vágy az egész életén át kíséri, valószínűleg ezért is választotta szakmájának a média világát.

- Hogy mondjuk szépen, hogy önző?
- Független.

A fenti rövid párbeszéd az Így jártam anyátokkal c. vígjátéksorozatból származik (melynek ismeretét, és szeretetét Maya nyilvánosan soha nem ismerné el), és némiképp egy újabb pontot képez a szóban forgó hölgy jellemének feltárásában.
Azt gondolnánk, egy nagycsaládból származó ember biztosan nem képes az önzésre, hisz egészen születésétől fogva az osztozkodás a lételeme, de talán pontosan ez az, ami miatt némiképp önzővé vált az évek során. Hajlamos öntelten viselkedni, és olykor irreális elvárásai vannak mások felé, de szorult belé kellő empátia, melynek köszönhetően nő az esélye a szégyenérzetnek, amit a modora miatt érez.
Olykor előfordul, hogy hamarabb cselekszik, mint gondolkozik, s csípős megjegyzései nem mindig a legkedvesebb fennhanggal csattannak a másikon, de nem süthető rá az, hogy lenéző lenne másokkal. Ez azért is van így, mert amennyire csak visszatud emlékezni, már kisgyermek korában is az anyja rengeteget panaszkodott amiatt, hogy „proli újgazdag”nak nevezik őket a hátuk mögött, és az a bizonyos elit a legkisebb jelét sem mutatja annak, hogy beakarná őt és családját fogadni a vágyott belső körbe. Tetemes vagyonra tettek szert, a tőzsdézésnek köszönhetően, nem született nemes vagy arisztokrata családról volt szó. Maya édesanyja soha nem is tudott finom, úrihölgyként viselkedni, sokkal inkább volt hivalkodó. S ahogy azt mondani szokás, pénzen nem lehet ízlést vásárolni. A vagyonból bőségesen jutott a gyermekeknek is, és Maya is megkapta mindazt, ami könnyebbé teszi az életét, saját lakás, autó és szép ruhák. Élvezi a pénz adta kényelmet, viszont azt sosem feledi, hányszor hallotta a mosdóban elbújt anyja zokogását, amiért az Upper East Side előkelő hölgyei fájó sebeket martak önérzetére.
A fent leírt kirekesztő jelenség még most is mérgezi édesanyja személyiségét, ami kihatással van a saját mentális egészségére, és a családi kapcsolatokra egyaránt. Maya ugyan érti miről van szó, és eleinte még próbált segíteni édesanyjának, mára azonban - ha nem is teljesen - feladta. Nem érti, miért kell erőltetni a másoknak megfelelést. A fiatal lányt a legkevésbé sem érdekli, hogy a felső tízezer tagjának tekinti e, vagy sem, hisz ő magát sem tartja annak. Nem álszent, tisztában van szerencsés helyzetével, azonban eszében sincs meghasonulni azért, hogy bárkinek is megfeleljen. Hosszú évek óta a saját útját járja, maga építi ki a kapcsolatait, és építi a karrierjét. Sok időt tölt munkával, és a divat blogjának vezetésével, mely lassan eléri a milliós követőbázist. Valószínűsíthetően ez is hozzájárul ahhoz, hogy immáron Ő a fekete bárány a családban, és egyre távolabb kerül tőlük.

Összességében, Maya egy igazi New Yorki fiatal, életvidám, rendkívül céltudatos nő, aki szereti a pezsgést, a divatot, a kihívásokkal teli feladatokat. Imádja a munkáját, és ha valamit a fejébe vesz, tűzön-vízen átmegy, és eléri. Nem egy lusta típus, mindig ezerrel pörög, de olykor előfordul, hogy nála is lemerül az elem, és egész hétvégén csak az ágyban fekszik, és rosszul létig nézi a sitcom sorozatokat. //TOPSECRET!! A Brooklyn 99 sorozatból Jake Peralta a crushja.// Könnyen ismerkedik, de nehezen enged bárkit is közel magához. Szereti a szépet, szeret csinosan öltözködni, sminkelni, de nem hiú, vagy öntelt. Külsejét tekintve apró termet, kedves vonásai megtévesztőek lehetnek mások számára. Talán első látásra cukinak tűnhet, sőt, butácskának, de nagyon is megvan a magához való esze. Arcátlanul tolong előre a ranglétrán, és nem érdekli, kin kell átlépnie ahhoz, hogy előrébb jusson. Maya alapvetően nem rosszindulatú, viszont nem áll tőle teljesen távol, hogy manipuláljon másokat, és olykor piszkos módon kicsaljon információkat, vagy éppen megszerezze azt, amire szüksége van. Ebben nagy segítségére van kiváló kommunikációs készsége, de nyelve sokszor igen csípős tud lenni.
Ha szívébe fogad, akkor hű barátod lesz, és mindig számíthasz rá, de ha az ellenlábasává válsz, jobb, ha felkötöd az alsóneműt.


Szőke ciklon, egy igazi bálvány, a gimnázium egykori divatdiktátora, kire az évfolyam összes lánya felnézett, no és persze a pasik is, csak ők másképp. *kacsint* A többszörösen megválasztott diákelnök, a vezető pom pom szurkoló, a népszerű, sőt, LEGnépszerűbb csaj a suliban, akinek a házibuliján mindenképp ott akartál lenni. Igen, ez voltam én.
Mindez lehettem volna én.
De, NEM én voltam mindez. Nem nekem jutott, hanem a „legjobb” barátnőmnek, s én csak az egyik szárnysegédje voltam. Daisy testesítette meg mindazt, amire vágytam, és mindenki más is, aki pedig ezt nem ismeri el, az egyszerűen csak hazudik. Ő volt a gimi Regina Georgeja, én pedig Gretchen Wieners szerepét nyertem meg, csak azzal a karakterrel ellentétben jómagam nem voltam teljesen ostoba.
Daisy volt az, aki már az első iskolai napon tudta, mit is akar pontosan, s tisztában volt saját magával. Legalábbis ezt mutatta mindenki felé. Ekkor én még csak kerestem azt, ki is vagyok én, s zavarom igyekeztem szép, csinos és márkás ruhák mögé rejteni. Úgy gondolom ez volt az, ami miatt felfigyelt rám, s méhkirálynőként szólított magához, s egy soha ki nem mondott szövetség köttettet.
Rossz sorom lett volna mellette? Nem. Hiszen én is a népszerű csajok közé tartoztam, s egy olyan klikket alkottunk, ahová csak nagyon kevesen tartozhattak, s ettől volt az egész olyan különleges. Az iskolánk kicsiny közösségében hatalmat szereztünk, mely oly nevetséges felelősséggel járt, mint diáktanácsi tagság, ami inkább járt több előnnyel, mint hátránnyal. Beleszólásunk volt a rendezvények, bálok megrendezésébe, s eldönthettük, melyik szakkör, milyen részben kap az adott évben pénzt, és még hosszan sorolhatnám. De minek? Ti is pontosan tudjátok.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. Az első években teljesen vakon voltam, olyannyira elbűvölt az egész világ. Daisy elhitette velem, hogy egyenrangúnak tekint, és hogy fontos személy vagyok a számára, akit a bizalmába fogadott. Nővérek voltunk. Bullshit.
A rózsaszínköd a lány irányában egészen addig tartott, amíg a szemem előtt nem kavart azzal a sráccal, akiről pontosan tudta, mennyire belevagyok zúgva. „Ó, nagyon sajnálom kicsim, hiszen Ő volt az, aki erőszakosan lekapott! Sokkal jobbat érdemelsz, mint az a kretén, és hidd el, nem is csókolt olyan jól.” Mímelt sajnálata Oscart érdemelt volna, s most már tisztán láttam a finom vonásokon ülő hamisságot. Legszívesebben felképeltem volna, s a felcsatolt póthajával együtt húztam volna végig az iskola udvarán. Igen, pontosan ez a kép játszódott le lelkiszemeim előtt, miközben mosolyt erőltettem az arcomra, s azt feleltem „Semmi baj, Daisy. A mi barátságunk sokkal fontosabb, mint egy pasi.”
Akkor, abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy én is kieszelek egy tervet, és tönkreteszem Daisyt. Hamar rá kellett jönnöm, hogy mindez csak a filmekben mutat jól és a valóéletben a legkevésbé sem könnyű egy gondosan felépített kiskirályság lerombolása. Végül maradt a keserűszájíz, és a színlelt barátság, amit Daisy is megérzett. Fokozatosan épített le, s mire érettségiztünk, már nem volt helyem az ő ebédlőasztaluknál. Letörhetett volna mindez, de pont ellenkezőleg. A vizsgákra koncentráltam, és az egyetemi felvételemre.
Karma is a bitch. Végül a filmes fordulat bekövetkezett, csupán várnom kellett rá. Felvettek a New Yorki Egyetemre, és bőven az első félévet tapostam, amikor megcsörrent a telefonom. Daisy volt a hívófél, és mihamarabb találkozni akart velem. Vonakodna, de belementem. Másnap az egyetemhez közeli kávézóban várt rám a megbeszélt időpontban. Ha nem integetett volna, nem is ismerem fel. Zilált volt, s hatalmas karikák éktelenkedek kék szemei alatt. Percekig csak kerülgettük a forró kását, mikor is rákérdeztem egyenesen, miért akart engem látni. Kiderült, hogy lefeküdt azzal a fiúval, aki miatt megreccsent a kapcsolatunk. A srác, aki tetszett, tudjátok. Több alkalommal, és nem védekeztek. Teherbe esett, és mióta ez a tény a tudomására jutott, nem mer hazamenni, hanem ismerősöknél bujkál, miközben az apjának a tudomására jutott, hogy nem jár be az egyetemre, és elzárta a pénzcsapot. A fiú cserbenhagyta, hallani sem akar róla, és a gyerekről. A barátok elfordultak tőle, és nincs hova mennie. Szeretné, ha befogadnám, és ha adnék neki pénzt, abortuszra. Ezen tény felvázolását követően hatalmas levegőt vettem, s egy perc türelmet kérve kimentem a mosdóba.
Ugye, az a bizonyos pillanat, amire oly régóta vártam, hiszen revansot vehetek mindazon sérelmekért, amit az utolsó hónapokban elszenvedtem Tőle. Ez lehetne az én filmes pillanatom! Összeszedve gondolataim, visszamentem az asztalhoz, és biztosítottam róla, hogy segítek neki. Láttam rajta, mennyire megkönnyebbül. Tovább beszélgettünk, meséltem magamról, de láthatóannem érdekeltem igazán. Folyamatosan a telefonját piszkálta, vagy unottan nézelődött. Ennyit a barátságunk újra egyesítéséről. Váratlanul megkérdezte, mikor megyünk már a lakásomra, én pedig türelemre intettem. Nem telt el sok idő, és megjelent az apja. A lány teljesen lefehéredett, s azt hittem, lefordul a székről. „Mit tettél?” szegezte nekem a kérdést, miközben én nyugodtan a pénztárcámért nyúltam, és a fogyasztásunk összegét, megtoldva némi borravalóval, az asztalra helyeztem. „Felhívtam az apádat, és megmondtam neki, hogy a lányát felcsinálták. Sok sikert a továbbiakban!” feleltem egy kedves mosollyal az ajkaimon, majd felállva az asztaltól, indultam el a kijárat felé, s biccentettem Daisy apjának, mielőtt elhagytam volna a helyszínt.
Valódi bosszú lett volna az, amit tettem? Egykori barátnőm szemében biztos. Valójában csak egy dologra tudtam gondolni, arra a bizonyos kis életre, melynek létezését sem tudtam biztosan. Jobbnak láttam elejét venni az egész ügynek, és a mosódban felhívtam Daisy apját, aki teljes döbbenettel fogadta mondandóm. Megadtam a kávézó címét, és kértem, hogy jöjjön el a lányáért. A többi, már nem az én gondom. A gyerek végül megszületett, és mellé még másik kettő. Daisy apja elérte a fiúnál, hogy elvegye a lányát, aki most háztartásbeliként él otthon, és gondoskodik a gyerekeiről, na meg a férjéről. Daisy többször is megpróbálta velem felvenni a kapcsolatot. Főleg miután tudomására jutott, hogy sikerült New York egyik legnagyobb televíziós csatornájánál munkát kapnom. Természetesen minden alkalommal valamiféle szívességet akart kérni, de én mindig hárítottam a dolgot, és a végén már nem is reagáltam rá. A legutóbbi alkalommal igen csak trágár üzenetet hagyott a hangpostámon, mellyel elérte azt, hogy instant minden felületről letiltottam. Közel 9 év telt el, s most én voltam az, aki elérte és birtokolta mindazt, amire ő vágyott.
Ugyan kinek kell az a bizonyos bálkirálnyői korona? : )