Cale & Pierre

Sokan mondták, hogy mennyire megterhelő egy költözés, de én mindig megvontam a vállam, s nem tudtam elképzelni, miért olyan nehéz összepakolni az egyik helyen, majd kipakolni a másikon. A lelki oldalát most inkább ne is nézzük, hiszen azzal tisztában vagyok, hogy olyan mélyen tud fájni, hogy néha már fizikálisan is érzem. Tehát pakolás. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ennyi holmim van, mint amit felhalmoztam Párizsban, s ami New Yorkban Mallorynál még nem is tűnt olyan soknak, mint most az új élőhelyemen, egy széles tetőtéri lakásban. Halmokban a zsákok, a dobozok, s úgy néz ki minden, mint egy rettentő nagy katasztrófa. Segítséget nem akartam elfogadni, bár akadt bőven jelentkező a hét testvérem közül három személyében is, akik a New York-i családomat gyarapítják. Lucas, Josie és Mallory. Tudom, hogy gyorsabban végeztem volna mindennel, de itt most bizony saját magamnak kell minden apró kis dolog helyét is megtalálnom úgy, ahogy az a legtökéletesebb.  
A legnagyobb tér az én kis festőműhelyem, ami egy nyolcszögletű helyiségben kapott helyet, melynek csupán egyetlen, az ajtóval bíró fala nem átlátszó, a többin mind vastag üveg engedi át a napfényt, s enged kitekintést New York látképére a magasból. Szerencsére a növényeim túlélték a nagy utazást, így azok most körben az erkélyen élvezik a levegőt, némi zöldet hozva a városi fényekbe. Ezen kívül van egy hálószoba, két vendégszoba, egy nagyobb fürdő, s egy amerikai konyha egybekötve a nappalival. Mire mindent elrendezek, elpakolok, mire minden a helyére kerül és tisztaság lesz... Beletelik bő hat napba is. Diadalittasan csapom csípőre kezeimet a végén, mint aki végre végzett, azonban egy apró dolgot elfelejtettem. A hűtő üres. A szekrények üresek. A fogyó tisztálkodási és tisztítószereket otthon hagytam Párizsban a többi húgomnak... S mivel nem szeretek állandóan étteremben és egyéb helyeken enni, így kénytelen leszek tartani egy nagybevásárlást. Holnap... Addig megelégszem a ház aljánál levő kis kínaival is. Meg a vacsorájával, hehe.
A következő napot teljes mértékben a vásárlásra szánom, így mire belenyúlunk az estébe, már harmadszor fordulok. A végére akartam hagyni a romlandókat, s a csigás vacsorámhoz az összetevőket, mert ma fel akarom avatni az amerikai konyhát egy páratlan francia fogással.  
Fél órás séta után nagyjából megvagyok mindennel, már csak a céklachipset kell felkutatnom, de úgy hiszem, ezt most inkább elengedem. Már feltűnt a sorok között egy nem éppen szokványos alak, aki mögött összesúgtak az emberek, s talán neki köszönhetően az én szolidabb öltözékem szavakat ugyan nem, de undorodott pillantásokat azért kivált másokból. Pedig egy fekete-fehér csíkos nadrágban és egy sötétszürke-fekete árnyalatú szakadt felsőben szerintem semmi furcsa nincs. De hát ami egy kicsit különbözik, azt szeretik megvetni az emberek, s ennek most fültanúja is leszek. Meghallom, ahogy a mögöttem levő sorban egy kisebb katasztrófa van kialakulóban. Félelem és sértettség szaga terjeng a levegőben, s úgy hiszem, hogy ez bizony sokkal kellemetlenebb alakot fog ölteni hamarosan, ha nem történik egy kisebb csoda. Nem is tudom, hogy miféle sugallat ösztönöz arra, hogy én legyek az a bizonyos csoda, de mindig erős késztetést érzek arra, hogy ezeket a különleges érzéseket megragadjam, s ne engedjem el őket. A kocsimat hát a sor szélénél hagyom, majd odaszökellek hirtelen a kis társasághoz, némi zavart hozva az éterbe.
- Uram... - letérdelek váratlanul, enyhén meghajolok, s széttárom a kezeimet. - Szeretnék bocsánatot kérni az embertársaim nevében is, hogy megzavarták. - a francia akcentusom nagyon erős, le sem tagadhatnám, hogy honnan származok. Szavaimon felbuzdulva a sértegető is ugyanazt teszi, mint én, de eddigre már elkezd zokogni. Mindenkin ott ül a pánik, s természetesen én sem vagyok nyugodt, hogyan is lehetnék? Mégis úgy érzem, hogy muszáj közbeavatkoznom, márpedig ezt fenyegetőzéssel aligha fogom elérni.
- Ügyes. - veregetem meg a férfi vállát mellettem, végül felegyenesedek, s a másik is úgy követ a mozdulatban, mint egy gyerek, akinek útmutatásra van szüksége.  
- Elmehetnek ezek a szerencsétlenek? - pillantok kéklő szemeimmel a pengét szorongató irányába. - Ha kell egy túsz, vigyen mondjuk... Engem. Úgyis kell még céklachipset vennem. - elmosolyodom kezdetleges rímeimen, s közelebb lépek hozzá. A szívem a torkomban ver egyre hevesebben, de vonásaimra ezt igyekszek nem kiültetni, inkább egy kellemes mosolyt próbálok odavarázsolni. Ha nem tartja fel tovább a sértegetőt és a többieket, akkor nagyon hamar kiürül körülöttünk a tér.  
- A rendőrség hamarosan megérkezik, de miért? Mivel sikerült így felmérgesíteniük? - próbálok valamiféle beszélgetést kezdeményezni, hiszen most hirtelen nem tudok csak úgy kihátrálni az egészből.    

Cale & Pierre

Néha úgy érzem, hogy a sugallataim egy kietlen mocsárba vezetnek csupán, ahol nem vár rám más, csak a biztos halál. Akkor miért megyek mégis egyenesen arra? Miért nem bírom elengedni ezeket az érzéseket? Talán reménykedek abban, hogy még egy haláltól bűzös mocsár mélyén is kincsek rejtőzhetnek. Most is hagyhattam volna szó nélkül a kialakult helyzetet, de képtelen lettem volna tovább vásárolgatni, s becsukni a füleimet. Odasétálva próbáltam oldani a helyzetet, de mellékszereplőből azt hiszem, hogy én lettem az egyik főszereplő.
- Érzés? A könnyek nem mindig jelentenek őszinte érzéseket. - felelem válaszul a különös idegennek, de néha nem ártana, ha a szavaimat a számban tartanám. Mint most is, az egyáltalán nem volt tervben, hogy a penge élét én is megkóstolom, hiszen épp az volt a célom, hogy az eltűnjön oda, ahonnan érkezett. Ehelyett a hűvössége az én torkomat kezdi vájni, s mivel nem vagyok sem hős, sem harcművész, a reflexeim sem olyanok, mint egy bokszolónak, sőt, a bőröm egészen vékony és sérülékeny, így még egy kisebb sérülés is nagyon sok vért fakaszthat... Így csak állok, ajkaim enyhén megremegnek, a légzésem felgyorsul, s szinte még az erek is lüktetnek a nyakamon az adrenalintól, s csak magamat szidalmazom fejben, hogy miért nem fogtam be a szám.
- Hát, chips... Céklából, nem krumpliból... Sok fűszerrel... - adok magyarázatot kérdésére, de hát a tőlünk nem olyan messze árválkodó kocsiban számtalan olyan dolog lapul, ami nem éppen hétköznapi étek. A vacsorám is ilyen – lett volna.  
Nem tudom, mennyire biztató számomra, hogy elhessegeti körülöttünk a népet, de az már biztató, hogy talán így a katasztrófát is elűzi magától ez az idegen. A tekintetét ugyan állom kékjeimmel, de mikor elemeli a pengét tőlem, szinte kiszakad a belőlem a tüdőmben ragadt levegő, mely már feszítette a mellkasomat. Még egy pillanatra térdemen meg is kell támaszkodjak, mert megszédülök, de szerencsére nem tart tovább pár másodpercnél, hogy visszanyerjem az erőm.
- Ezek csak emberek. - legyintek erőtlenül, miután kifújom magam, s végre visszaegyenesedek. - Furcsán nézel ki, ez tény, de hát nem rossz az, ami furcsa. A nagy tömegeknek persze az, hiszen nem olvadsz be, és miközben az ő életük unalmas, nem kellenek senkinek, nincs semmi izgalom a számukra, ezért féltékenyek. - biccentek felé. - Kevesen mernék megkockáztatni, hogy így lépnek ki az utcára, te viszont megtetted. Még szép, hogy megszólnak! - halovány félmosolyt varázsolok arcomra, s immáron a légzésem is csillapodik, már nem olyan, mint egy tüdőbajosnak. Talán nem lesz már baj.
- Ugyan, ez nincs így. A többségtől tényleg ne várd, hogy megértsen, de hát nem mindenki elutasító. Biztos van, aki meghallgatna és megértene. - más esetben biztosan felajánlanám magam azonnal, de ez most túl veszélyes lenne. Bízom abban, hogy utamra enged, s a hülye csigáimmal együtt eltűnhetek innen végre.
- Muszáj volt. Sugallat. Ezt kellett tennem. - jobb kezem mutatóujjával leírok pár kört a halántékomnál, utalva arra, hogy tudom jól, nem vagyok teljesen normális. Nem sokan szóltak volna bele ebbe a helyzetbe.
- Hogy mi?! Jó ég... - mormogom orrom alatt erős akcentussal, s most már szívesen kiosztanék egy pofont saját magamnak. Mivel nem szeretném, hogy újra előkerüljön a penge, így nem ellenkezek, megfogom a saját kocsim, s követem őt. A helyzet viszont annyira groteszk! Valahol talán még valami sötét gyönyör is van az egészben, valami őrült báj, ahogy egy ilyen jelenet után tisztességes állampolgárként kifizetjük az árukat mi ketten, mintha mi sem történt volna. Igyekszek az arcomat konszolidálni, de mégis olykor felkúszik egy mosoly rám, amit viszont hamar visszahúzok. A tekintetek szinte égetnek, s most már engem is épp olyan megvetően fürkésznek, mint a különös idegent. A különbség annyi, hogy engem sosem foglalkoztattak a negatív kritikák. Nehéz a düh, a bánat, s hasonló érzések felé terelni. A félelem viszont most annál inkább úrrá lesz rajtam, hiszen nagyon úgy tűnik a helyzet, hogy felvállaltam a rohadt mártír szerepét.  
- A csigáim! - vakkanok fel akaratlanul is, mikor mindent csak úgy behajít a csomagtartójába. Remek! Azzal a céllal hagytam magam mögött Párizst, hogy megfertőzzem magammal New Yorkot... Arra viszont nem számítottam, hogy ez ilyen hamar meg fog történni.
- Mégis miért? - szavaimmal ellentétben a testem nem ellenkezik, így beülök mellé az autóba, s könnyes búcsút veszek a saját sötétszürke Alfámtól. Bízok most a rendőrség sikerességében, hiszen a szirénákat már tényleg hallani valahonnan, úgyhogy talán nem annyira ostobák, hogy kicsússzunk a kezük közül. Vagy talán hamis reményeket táplálok...
- Hova megyünk? Meg akarsz ölni? Nem akarok egy hordóban elrohadni, nem lenne méltó a nevemhez! - hányingerem is lesz egy pillanatra a gondolattól, hogy egy koszos hordóban fogok éhenhalni, vagy levegőért kapkodva fogok megfulladni a föld alatt. Hirtelen minden lehetőség végigfut rajtam, s mivel még mindig nem vagyok hős, sőt, egyes érzések annyira mélyen érintenek, hogy egész testemben elkezdek remegni, s még fogaim is összekoccannak, így kénytelen vagyok összeszorítani őket, mielőtt még kitörnek. Nem pánikroham ez, nem is a félelem vagy rettegés miatt, ez amolyan gyerekkori “betegség”. Legalábbis azt mondták az orvosok. Túlságosan érzékeny vagyok a világ bizonyos dolgaira, legyen az szép vagy taszító, s ez olykor olyan erős impulzust ad, hogy a testem így reagál. Remeg, mint a halkan zörgő, elszáradt őszi levél.

Cale & Pierre

Még sosem kerültem hasonló helyzetbe, úgyhogy minden történés számomra végtelenül új. Nem kerültem el ugyan messzire az alvilág bugyrait, bőven kivettem a részem belőle, hiszen a művészetem nem csak a fényben született... Ilyen helyzetbe azonban még nem csöppentem. Nem tudom, milyen túsz lehetek, hogy a személyiségem eddig rejtett oldala hogyan fog előbukkanni, de úgy hiszem, hogy erre nem lesz azért sok időnk szerencsére. Számos kamera vesz minket az utunk során is, s ha jól sejtem, nem három országnyira fogunk kocsikázni.  
- Hogy hogyan viselkedek és beszélek? - kérdezek vissza egyből, s felé emelem kéklő tekintetem az arcát fürkészve. Különös vonások, vagy inkább különlegesek. Nem éppen természetesek.
- És melyiket preferálod jobban? Hogy legyek őszinte és mondjam azt, amit gondolok, vagy azt akarod hallani, ami neked esne jól? - a hazugság olyan könnyen folyik belőlem, mintha egy kristálytiszta vizű patak csordogálna, de ettől függetlenül az érzéseimet és a gondolataimat nem szeretem ferdíteni. Természetesen ha most ezen múlik a szabadulásom, akkor megteszem, de egy őszinte beszélgetést sokkal jobban díjazok.
- Hogy mi? - kapom fel a fejem az utolsó mondatára, de inkább egy erős fejrázással elhessegetem magamtól a hallottakat. Korai lenne még rákérdezni arra, hogy tényleg száradt-e már vér a kezeihez... Az sem túl biztató, hogy az épületek hamarosan kiürülnek mellőlünk, mellékutakra térünk rá, s a betont hamarosan felváltja az anyatermészet. Távol mindentől és mindenkitől. Először inkább egy lepukkant bérház felső szintjét tudtam volna elképzelni ehhez a furcsa idegenhez, ami tele van patkányürülékkel, több hetes pizzásdobozzal, soknapos mosatlan tányérokkal. Ezzel szemben azonban egy igazán szép házikó tárul a szemeim elé, mikor megérkezünk.
- Nem épp ezt vártam. - bukik ki belőlem váratlanul. - Az öltözködésed alapján egy gótikus, régiesebb hangulatú kúriát tudtam volna elképzelni hozzád. - osztom meg vele másodlagos gondolataimat, de hát sem a bérház, sem pedig a kúria nem jött be. - Ez viszont egészen modern. De nem rossz. - nem tudom, hogy mennyire érdekli egyáltalán a papolásom, én azért megosztom a véleményem, hiszen a kínos csend számomra nagyon facsaró tud lenni. Túlságosan feszült lesz tőle minden, s ha hallom a hangom, az legalább megnyugtat.
A holmikat felkarolom én is, s némán követem őt a ház belsejébe. Azonban még nem rakok le mindent, ott toporgok csak, mint egy jólnevelt gyerek.
- Hűtő...? A csigáim elmásznak, ha nem rakjuk őket hidegre. - ül ki egy fintor az arcomra, de már meg is bánom enyhe követelésem. Néha tényleg nem ártana, ha be tudnám fogni, de olyan nehéz! Bárhogy is legyen, a penge megint megteszi hatását.
- Nem lehetne, hogy azt eltedd? Itt vagyok, szükségtelen azzal hadonászni. - és Jean-Pierre Duval talán most írta a halálos ítéletét. Egyszerűen émelygek tőle, hogy állandóan nekem szegezi azt a rohadt pengét. Mindenesetre helyet foglalok a fotelben, egyelőre millió kérdéssel kéklő tekintetemben. Miért akar megismerni? Hiszen lényegében számára ugyanolyan vagyok, mint a többi ember, maximum egy csepp vakmerőséggel megfűszerezve.
- És ha az őszinteségem nem fog neked tetszeni, akkor mi lesz? - ezt azért nem árt tisztázni. Lábaimat keresztbe vetem, s próbálok kényelmesen elférkőzni a szövetben.
- Amúgy meg úgy egyszerűbb lenne, ha nem fenyegetőznél folyamatosan. Mert így elég nehéz lesz feloldódni. - forgatom meg enyhén a szemeimet. - Miért akarsz megismerni? És mit akarsz tudni rólam? - mutatóujjamat ekkor megemelem, megforgatom a levegőben, s felé mutatok, mintha csak meg akarnám fordítani a szavait. Hiszen aki furább a másiknál, az bizony ő.
- Én inkább a te hangodat szeretném hallani, és azt, hogy hogyan jutottál ide. Mert azért lássuk be, ez a reakció azokra az emberekre nem éppen normális. Talán egy idegösszeomlás szélén állsz? - támasztom meg könyökömet a karfán, kézfejemen pedig az államat. Kérdésem vége azonban enyhe rekedtségbe fullad, így nem tudom, mennyire kellene kérnem, de hát megteszem. Ha ma meg kell halnom, akkor tehetek bármit, ez úgyis be fog következni.
- Kérhetnék egy pohár... Valamit? A nagy feszültség miatt teljesen kiszáradtam. - elmutatok a csomagjaim irányába, amik között ott pihen egy nagy üveg répalé, ha amellett döntene. Számomra teljesen mindegy, csak folyékony legyen.  

Cale & Pierre

A kérdéseimre nem igazán kapok választ, hiszen mintha egyik szavával ezt mondaná ez az idegen, a másikkal pedig azt, s az egész tömkelegével együtt mintha azt sugalná, hogy igazából nincs is jó válasz, nincs jó viselkedés. Ha őszinte lennék, és nem tetszenének neki a gondolataim, akkor azért ölne meg, ha pedig hazudnék, akkor azért.
- Most akkor... Mi van? - kérdezek vissza halkan, teljesen tanácstalanul még az autóban. - Nekem ez most úgy hangzott, hogy csinálhatok vagy mondhatok bármit, úgyis rossz vége lesz. - egy könnyed legyintéssel sóhajtok bele szavaim mélyére. Az, hogy egyáltalán megfelelek-e ennek az alaknak, még a pillanatnyi hangulatától és lelki állapotától is függhet, így talán tényleg tehetek bármit, ha épp haragos kedvében lesz, akkor nekem annyi. A bevásárlóközpontban is nagyon gyorsan pattantak ki nála a szikrák, amik egy igazi tűzorkánt eredményeztek. De ha talán tényleg megpróbálnám őt megérteni... Az arcát vizsgálva szedem össze a holmikat. Biztosan sok fájdalmas dolog érte már életében, amitől ennyire dühös. Lehet szerencsétlen embernek tényleg csak arra van szüksége, hogy valaki őszintén megértse őt? Hiszen annyira mégsem vadember, mint az első reakcióiból ítéltem az üzletben. Ha az lenne, akkor nem érdekelnék őt az ostoba csigáim, de én mégis betehetem őket a hűtő mélyére. Hogy mentsem saját magam, tán még készítek számára egy igazi francia vacsorát is. A barátsággal és megértéssel olyan csúcsokat lehet elérni, amiket mással egyáltalán. Ezt kellene megragadnom, úgyis az életem arról szólt, hogy beédesgettem magam mindenkihez. Egyelőre azonban most jön egy kis faggatózás, én pedig legszívesebben belesüllyednék teljesen a fotelbe és eltűnnék.
- Valóban többrétegű vagyok, ezt nem tagadom, de az orvosok szerint ez nálam egy amolyan... Betegség. Mindig is az voltam, és ezzel sok rosszakarót szereztem már életemben. - belekezdek a megismerésbe, ha már ez volt a célja. Természetesen nem a széppel és a jóval kezdem, mert az túlságosan unalmas lenne - számomra legalábbis. Persze, az emberek szeretik inkább a jókat hallani, hát majd meglátjuk, hogy ez az idegen hogyan vélekedik.
- Tehát van egy olyan “betegség”, amikor az ember sokkal intenzívebben éli meg a világ dolgait. Legyen az bármilyen apróság, tárgy, illat, érzés, bármi. Olyan mély és intenzív, hogy az orvosok szerint ez már nem normális. Ha rajtam múlott volna, akkor természetesen közöm sem lett volna a doktorokhoz, de hát egészen kis gyermekként nem sok beleszólásom volt. Emlékszek az egyik ilyen lényeges esetre... Érdekel? - meg kell ezt kérdeznem, hiszen egy ideje már hevesen pörög a francia nyelvem a számban, de ha érdektelen a mesémre, akkor nem folytatom. Ha viszont érdekli...
- Még nagyon kicsi voltam, és találtam egy szarvastetemet. Gyönyörű volt. Mármint ne értsd félre, nem érzek beteges vonzódást a dögök iránt, hanem maga az egész... Ahogy körbejárta a halál és az elmúlás, ahogy oszlott ott a fűben... Csodás volt. És ha érkezik egy intenzív érzés, akkor elkezdek remegni. Mint akkor is. Nem ez volt az első eset, és ekkor döntöttek úgy a szüleim, hogy jobb lesz, ha lát egy gyermekpszichológus, és akkor diagnosztizáltak nálam valami agyi rendellenességet, amiben igazából én nem hiszek. Attól, mert sokkal jobban rá tudok hangolódni mindenre, még nem vagyok normális? - ezt költői kérdésnek is veheti, viszont szívesen várok rá választ is. Közben felcserélem lábaimat, s folytatom a történetem.
- Festő vagyok amúgy. Muszáj kiadnom magamból azt a sok mindent, ami a fejemben van, különben biztosan felrobbannék. Párizsban éltem eddig, viszont többször jártam a világot a műveimmel. Nemrég költöztem csak New Yorkba azért, mert... Így éreztem. Jött egy sugallat, hogy jönnöm kell, én meg jöttem. Ennyi. - tárom szét kezeimet hosszú mondandóm végeztével. Ebben nem volt semmi hazugság vagy ferdítés, nagyvonalakban ez vagyok én. A sok beszédtől nagyon kiszáradtam, így megköszönve veszem el tőle a répalét, s majd’ leiszom annak negyedét. Akkor következzen most ő. Szeretek elemezni másokat, s ezeknek szeretek is hangot adni.
- Én úgy érzékeltem, hogy nem kezeled túlságosan jól a mérged, hiszen nagyon hamar annyira felhúztad magad azokon a jelentéktelen embereken, hogy majdnem tragédia lett a vége. Ahhoz, hogy ide eljuss, biztosan kellett egy hosszú és fájdalmas életút. Amikor olyan emberekről készítettem portrét, akikben szintén rengeteg düh tombolt, akkor kivétel nélkül sok bántásban és fájdalomban volt részük, sokat meséltek az életükről. Én úgy hiszem, hogy veled is ez lehet a helyzet. Sokan bántottak, igaz? - kérdem tőle halkabban, nem feltétlenül a leghatározottabban most, hiszen lehet, hogy érzékeny vizekre tévedek, ami talán szikra lehet a tűzre. Viszont őszinteséget akart, én pedig így látom a dolgokat.
- A külsőd nagyon egyedi, de kétlem, hogy így születtél. Nem te választottad ezt magadnak, igaz? Ezért zavar annyira az a sok otromba ember, aki nem tudja a pofájában tartani a véleményét, ugye? - folytatom az önelemző kérdésekkel. Ekkor váratlanul a zsebemben felszólal halkan Mozart Lacrimosája enyhe rezgéssel, ami jelzi, hogy épp csörög a telefonom. Én pedig tanácstalanul nézek farkasszemet az idegennel, miközben kezem a zsebemre fektetem.   

Cale & Pierre

- Tanulmányozni engem? Ohh. - helyezem egyik tenyerem a szívemre, mint aki egy bókot zsebelt volna be, de közben egy nagyon különös érzés kezd kavarogni bennem. Mindig szerettem, ha szeretnek, s most is valami ilyesmi kavarog bennem ezáltal, hogy érdekesnek tart. Csak egy csipetnyi sötétséggel megfűszerezve. Ez azonban nem jelenti azt, hogy itt akarok lenni ebben a pillanatban, de azért nem árt megtalálni a jó kicsiny morzsáit a hatalmas ürüléktengerben is.
- Sok mindenkit szoktál tanulmányozni? Ilyen módon...? - mutatok magunk köré, utalva a körülményekre. Tényleg most úgy érzem magam, mint a keresztényeknél Jézus, aki felkarolta mindenki más bűnét. Hát, neki is szar lehetett, szerintem ő sem tudta, mire vállalkozik. A mesét közben folytatom saját magamról, de hát ez csak töredéke annak, aki vagyok valójában. Nem olyan egyszerű pár mondatba összesűríteni egy egész életet.
- Miért hagytad magad mögött a festészetet? - viharkék szemeimben különös csillogás bukkan fel, mikor visszakérdezek, mintha egy pillanatra elfeledném a körülményeket. Aztán persze hamar visszaránt a kemény valóság, s vissza is veszek a felbukkanó lelkesedésemből.
- “Viseld csendesen e magányt, mely nem egyedüllét - hiszen az életben melletted állt holtak lelke veled leszen holtodban, s akaratuk ott ismét árnyba von; légy nyugodt.” - kezdek bele nagy szinpadiassággal Edgar Allan Poe egy versébe. Ez az idegen nem tűnt ugyan ostobának, s művészi szeretetében vagy valami gyönyörű és aggasztó egyaránt.
- És szoktál is itt játszani? - biccentek körbe, hiszen ki tudja, milyen kincseket rejt ez a ház? Belső remegésem és zaklatottságom enyhén tompulni kezd, hogy a másik szavai sem végre a fenyegetőzésből állnak. Ezért is tisztulnak ki jobban a gondolataim, s eltervezem, hogy megpróbálom őt is megnyerni magamnak, hátha ez lesz a szabadulásom kulcsa. Ehhez persze az kell, hogy erősen félretegyem a körülményeket, hiszen ha nem lennék épp elrabolva, akkor biztosan őszinte érdeklődéssel fordultam volna az irányába, de most egy kicsit változott így a helyzet.
- A hírekben is ezt mutatják állandóan. Ezt megölték, itt volt leszámolás, ott történt gyilkosság. Az emberek csak tovább lapoznak. - cáfolok rá szavaira saját gondolataimmal. - Miért fontos neked ennyire, hogy mit gondolnak és hogyan viselkednek mások? Nem lenne könnyebb és boldogabb az életed, ha elengednéd ezt mind? Egyáltalán... Boldognak érzed magad? - szakítom meg gondolatmenetét egy újabb mélyreható kérdéssel. Az ember életét nagyon el tudja rontani, ha másoktól függ ennyire, mint ahogyan ez az idegen elmondja.
- Valóban nem véletlen, és részben igazad van. Azonban a “cirkuszt és kenyeret a népnek” elve talán sokkal erősebben élt. Nem feltétlenül rendültek meg és szálltak magukba egy kivégzés láttán. Sokan inkább élvezték. - ekkor hirtelen a régebbi korokba képzelem magam, ahol egy bárdot személyesítek meg, ki szabadon él, járja a szabad városokat és falvakat, hogy szórakoztassa az embereket, s csak élje boldogan az életét.
- És mi a célod egyeduralkodóként? - kérdezek vissza, s whisky helyett répalét kortyolgatok, ő pedig szivar helyett a pengéjét rakosgatja az ujjai között.
- Te jó ég! - rökönyödök meg egyből a története hallatán. - És mégis miért te voltál az áldozat? Rosszkor voltál rossz helyen? Mire emlékszel az azelőtti életedből? - tegyük fel, hogy elhiszem a meséjét, ami hirtelen inkább egy tébolyodott elme kusza agyszüleményének hangzik. Viszont ez most nem az a helyzet, ahol kérdőre vonhatom.
- Te gyönyörűnek tartod magad? - megnézem alaposabban a külsejét, s előrébb is hajolok a fotelban. Az elmondottak alapján még igaz is lehet a története, de feltaláltak már különleges kontaktlencséket és folyadékokat, épp úgy, mint minden árnyalatú hajfestéket. A teljes igazságot úgysem fogom megtudni. A megcsörrenő telefonom egy kicsit megint eszembe juttatja, hol is vagyok valójában. Kérdőn nézek a másik felé, de amaz engedélyt ad, úgyhogy felveszem. Sőt, ki is hangosítom, hogy hallja, nem hazudok. Egy vékony hang szólal bele franciául.
- Marie-Claire! - lelkesedek fel az ötéves húgom hangjának hallatán. Beszélgetünk egy kis ideig, aztán megpróbálom szegényemet hamar lerázni.
- Hol is tartottunk? Ja, igen. Miért leled örömöd abban, ha másokat bántasz és meggyilkolsz? Fura, titkos vágy talán ez, amit már nem fojtasz vissza magadba? - teszem fel váratlan kérdésem. Ha már nem egyszer hangsúlyozta, hogy bármikor meg tudna ölni és eltüntetni, akkor jó eséllyel nem ez lenne neki az első eset. Aztán ki tudja? Ha tébolyult, lehetnek bármilyen tévképzetei, amiket valóságnak tart. A gyomrom ekkor egy hatalmasat kordul, s csak egy sóhajtással konstatálom, hogy az ebédem a mai napon is kimaradt, s jó eséllyel a vacsora is ki fog.   

Cale & Pierre

- És mihez kezdesz a kapott információval? Tanulmányt írsz? Vagy csak egyszerű kíváncsiság az egész? - forgatom vissza válaszát. - Én akkor szoktam inkább tanulmányozni másokat, ha portrét festek. Ekkor meg kell ismernem a másik bensőjét, hogy meg tudjam ragadni igazán a belőle áradó hangulatot, hiszen bár ismeretség nélkül, első benyomással is lehet maradandót alkotni... De szerintem akkor az igazi, ha van egy mögöttes tartalma a festménynek, amin el lehet gondolkodni. Te is így látod? - direkt kérdezek vissza a kanapé mélyéről, hogy beszéltessem őt. Ha jobban megismerem, akkor talán rájöhetek a valódi, igazi okára annak, hogy miért műveli ezt velem, s tán a többi emberrel. Biztos vagyok benne, hogy erőszak és kényszer nélkül is szerezhetne barátokat, hiszen az internet lehetővé teszi bőven, hogy megtaláljuk azt a közeget, amire vágyunk. Én például nyitottan álltam volna hozzá más körülmények között, de sajnos az elrablásom - még erre a szóra gondolva is megborzongok – nagyon megváltoztat mindent.
- Ennyire sok kritikát kaptál már idegenektől, hogy most telt be a pohár a bevásárlóközpontban? - pillantok felé érdeklődve, hiszen nagyon kétlem, hogy minden olyan ember sérülten vagy épp holtan végezte volna, aki kigúnyolta őt. Már teljesen biztosan a rácsok mögött lenne, hiszen a modern technikával nem lenne nehéz kézre keríteni őt.
- És mi van akkor, ha a te igazságod nem tetszik az embereknek? - vetem fel kérdésem enyhén előrébb dőlve a fotelban. Egy csepp istenkomplexus azért erősen látszik benne, de ott van a nagy kérdés azért, hogy amit ő gondol, nem biztos, hogy a többségnek jó lenne.
- Mindenki gyönyörű a maga módján? - gondolkodok el egy pillanatra, s megrázom végül a fejem. - Művészként az lenne a helyes válasz, hogy igen, mindenki gyönyörű, de szerintem nem. - vonom meg a vállamat. - Például egy elhízott, alkoholtól bűzlő, rothadó fogú ostoba emberben nem találom a szépet még akkor sem, ha keresném. Nem feltétlenül kell mindenkit egy szintre értékelni. - tudom, tudom, nekem, a nagy társaság kedvelőnek máshogy kellene vélekedni, de sajnos sokakat nem tartok azon a szinten, ahol én helyezkedem el. Szép és gyönyörű mindenki? Ugyan, dehogy. Számomra biztosan nem.  
A beszélgetésünket közben megzavarja egy telefonhívás, amit nagyon gyorsan letudok. Anélkül, hogy bármi információt kiadnék a velem szemben ülőről.
- Ezt nem annyira tudom, túl sok gyilkosságnak nem voltam szemtanúja. Sőt, egynek sem. - válaszolom őszintén, de ez egyáltalán nem biztos, hogy igaz. Némely szerek elvették az emlékezetem, s a hatásuk alatt fogalmam sincs, hogy mit láttam és tapasztaltam. Megesett már, hogy fedeztem fel magamon vért... Ám ez egyáltalán nem biztos, hogy gyilkosság következménye, nálam sokkal esélyesebb egy újabb erőszak.  
Mikor hirtelen közelebb lép hozzám, kellemetlen közelségbe, én próbálom hátrébb húzni a fejem, ám az már nem megy tovább, hiszen megakad a fotel hátsó részében.
- Félreértettél. Rám minden hatással tud lenni, random pillanatokban. Nem csak a halál. Nem csak a sötétség. Én szeretem a napsütést is, imádom a virágokat, a szerelmet, a családot, az örömkönnyeket, a nevetést. Én nem csak a sötétségből táplálkozom. - nehéz pillanatok ezek számomra, hiszen nagyon kellemetlen most a közelsége, ezt érzékeltetvén pedig megpróbálom enyhén eltolni azt a kezét, amelyikkel a nyakamba karmol.
- Nem lehetek a társad. Nem lehetek senkinek sem a társa. - pillantok felé őszintén, s ha engedi, akkor inkább felállnék a fotelből. - Én szabad vagyok, nem létezhetek láncok és korlátok között. Így elfojtasz. - mutatok a penge irányába, s körbebiccentek a lakáson, utalva arra, hogy elrabolt.
- Miért nem próbáljuk meg erőszak nélkül? Honnan tudod, hogy nem lennék nyitott a társaságodra más körülmények között? Számomra nem volt szükséges az, hogy iderángass akaratom ellenére. Ha nem így indítasz, akkor lehet, hogy magamtól is szívesen jöttem volna. Nem lenne ez neked jobb érzés? - remélhetőleg két lábon állva kérdezem tőle, de ha nem, akkor még mindig ott gubbasztok a fotelban, ami egyre kellemetlenebb számomra.
- Hiszen még a nevedet sem tudom. - a nevével még a kommunikáció is könnyebb lenne.    

Cale & Pierre

- Akkor nem vagyunk egy véleményen. - állapítom meg bólogatva és elgondolkodva. Ez viszont szerintem egyáltalán nem gond, mindenki úgy alkot, ahogy az érzékei súgják.
- Én szeretek túllépni az első benyomáson, és szeretem megismerni a másik mélységeit. Számomra ettől lesz teljes egy portré, nekem az nem csak a külsőből áll, hanem a belsőből is. - az ilyenekből pedig teljesen felesleges vitát nyitni. Volt már ilyenhez szerencsém, mikor kérdőre vonták a módszereimet, de ezekből a helyzetekből hamar kihátráltam, hiszen semmi értelme annak, hogy egymás módszereit méregetjük. Valaki akkor alkot igazán maradandót, ha ránéz egy bizonyos dologra és már önti is azt a vászonra. Valaki pedig akkor, ha megismeri az adott dolgot. Én az utóbbit gyarapítom már nagyon régóta.
- Nem félsz attól, hogy a sok kritikusod majd elállja az utad? - nem mondom ki konkrétan, de talán sejtheti, hogy a rendőrségre gondolok, hiszen az egyeduralom felé vezető út szinte lehetetlen, főleg olyan viselkedéssel, mint amit ez az alak művel. Ettől függetlenül azonban van valami különleges a felfogásában és viselkedésében, valami furcsa téboly, ami egyben taszító és vonzó is. Ha nem ebben a körülményben lennék most, biztosan jó ihletforrásnak titulálnám ezt az alakot. Az újabb közelsége és szavai azonban elkergetik a felmerülő szimpátiát.
- És én miért foglalkozzak másokkal? - meglepő módon ajkaim most egy nagyon apró mosolyra kúsznak, bár ez meglehet annak köszönhető, hogy ez az idegen egyik szavával ezt mondja, a másikkal pedig azt. - Szeretem mások társaságát, szeretem, ha körül vesznek, de ha elpusztulna a világ és nem maradna egy ember sem, akkor sem esnék kétségbe. - egyre inkább azt érzem, hogy megfulladok lassan ebben az átkozott fotelben, és egyre jobban kételkedek abban, hogy tulajdonképpen mi célja volt azzal, hogy idehozott.
- Neked lehet, hogy egy illúzió, mert az életed eddig egy borzalom volt, és mások határozták meg. Teljesen megértem, hogy így vélekedsz. - bólintok most őszintén, szavaim sem hazudnak. Amiket elmesélt magáról, ha igazak egyáltalán, akkor érthető, hogy miért nem ismeri a szabadság fogalmát.
- Ezek szerint te nem érzed magad szabadnak, igaz? - kérdezek vissza, miután ingerülten ellép tőlem. Ha csak azt mondanám, amit hallani akar, akkor az messze állna az őszinteségtől.
- Sokaktól megkaptam már ezt. - vonom meg vállaim arra a kijelentésére, hogy egy vicc vagyok. Sajátos az életfelfogásom, lazán kezelek mindent, és mindenben keresem számomra a pozitívat. Ez sokaknak ostobaság, tudom jól.
- Határozottan... Igen. - megint nem hazudok, tekintetem kékjében mély határozottság lapul. Miután elmondja a nevét, én felállok helyemről, ha csak megint nem taszít vissza. Ha hagyja, akkor közelebb lépek, s nyújtom a kezem.
- Tudod, mit gondolok? Hogy te teljesen elmerültél abban, hogy megvetnek mások, és már nem is hiszed el, hogy valakinek szimpatikus lehetsz. Úgyhogy nem értek veled egyet, teljesen más lett volna minden, ha nem erőszakkal hozol el magaddal. Mert így akkor esélyt adtál volna arra, hogy magamtól ismerjelek meg, és szabadon keltsd fel az érdeklődésem. Úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem lett volna lehetetlen. - ha épp állok, vagy ülök még, bárhogy legyen, a konyha irányába biccentek, legyen az bármerre is. - Mit szólnál hozzá, ha készítenék neked egy igazi francia különlegességet, és megpróbálnánk az egészet elölről? Azt mondtad, hogy meg akarsz ismerni, nem? Így sokkal jobban menne, mintha leláncolnál. - értem képletesen. Tényleg nem zárkóznék el egy barátságtól, de ehhez az kell, hogy elengedjen, s hogy aztán visszajöjjek lényegében magamtól. Ez nincs egyáltalán kizárva, de minél tovább erőszakoskodik és fenyegetőzik, annál inkább csökkennek az esélyei arra, hogy találjon egy olyan embert, aki megértheti őt, s aki nem ítéli el.

Cale & Pierre

Mikor eluralkodik rajta a méreg, s arra kér, hogy nézzek rá, én meg is teszem, alaposan végégicsúsznak rajta azúrkékjeim, s egyre inkább érzem, hogy az elméje bizony nem tiszta. Elmesélte a kis történetét, hogy milyen szörnyűséget műveltek vele a múltban, melynek azóta is lényegében elszenvedi a következményeit, hiszen állandóan csak a megvetést kapja a külvilágtól. Ez nekem minden, csak nem szabadság, de inkább nem folyok bele a vitába, s nem oktatom ki őt, hiszen érezhetően büszkeség is tombol benne, nem is kevés. A helyzet amúgy is feszült, kár lenne tovább pattintani a szikrákat, hiszen sejtésem szerint nem kellene sok, hogy egy hatalmas tűzorkán keletkezzen.
- És mik azok a kényszerek, vágyak, késztetések, amik ennyire befolyásolnak téged? - pillantok felé érdeklődve, hiszen eszembe ötlött valami. Saját magamat eléggé spirituális jellemnek mondanám, s az ebbe fektetett időnek is köszönhető, hogy bizonyos érzéseket könnyen el tudok engedni. Ilyen a harag, a düh, s talán még a félelem is, hiszen a mostani helyzet is jól bizonyítja, legalábbis önmagam számára, hogy a kezdeti rettegés kezd átalakulni egy teljesen más érzéssé. Már a szívem sem kalapál olyan hevesen, mint az elején.
- Ha szeretnéd, hogy ne függj ennyire ezektől a dolgoktól, én lehet, hogy segíthetek. - ajánlom fel a lehetőséget egy egészen apró félmosollyal. Ismét csak nem zuhanok bele a vitába, lényegében mindenki függ másoktól, ő is, én is. Van, aki jobban, van, aki kevésbé, de nem erőltetem a saját igazam, mert az őszinteség úgy érzem, most nem annyira kifizetődő, s bár nem hazudok, de megtartom magamnak a véleményem. Jobb lesz ez így.
- Én igyekeztem úgy élni az életem, hogy ne legyek kényszerhelyzetben, s lehetőleg egyre kevesebb dologhoz legyek odakötve. Szerencsére a legnagyobb és legkellemetlenebb dolgot sikerült áthidalnom, hiszen míg emberek tömegei indulnak munkába utálattal, én addig minden pillanatát élvezem annak, ha festhetek, s még meg is élek belőle. - ez pedig borzalmasan sokat számít. Következő szavaira mégis megingatom a fejem.
- Megtehetném azt is, hogy egyszerűen csak elsétálok? - kérdem enyhén oldalra billentett fejjel. Dehogy tehetném meg, hogy bezárkózok és nem beszélek! S ezt szerintem ő is nagyon jól tudja, hogy ha így viselkednék, akkor lehet, hogy már nem is élnék. Ezért kényszer, hiszen nem magamtól jöttem ebbe az erdei házba, de ezt nem igazán érti. Talán majd akkor fogja igazán, mikor eljutunk odáig, hogy elengedjen magától. Már ha egyáltalán megérem ezt...
- Kóstoltad már valaha a csigát egy igazi franciától? Mert szerintem nem, ugyanis a közhiedelmekkel ellentétben isteni és különleges. Mi lenne, ha elkészíteném a csigát amolyan különlegességnek, amiből nem muszáj enned, de ha esetleg megjönne hozzá a kedved, ott lesz... Illetve... - töprengek el államat megsimítva, mikor átsétálunk a konyha irányába. Büszke vagyok magamra, hogy bejött ez az ötletem!
- Egy francia hagymalevest terveztem a holnapi napra, illetve parmentiert, aminek nem tudom hirtelen az angol megfelelőjét, de ilyen húsos, krumplipürés dolog, ami a sütőben sül egybe. Ez így jó lesz? - kérdezem tőle csípőre tett kezekkel, hiszen most nem konkrétan magamnak főzök, hanem megpróbálom Nicholast megpuhítani egy kicsit a finom falatokkal. Szerencsére mindenhez vásároltam alapanyagot, s ha nem tetszik neki valamelyik fogás, még tudok ügyködni valamit a felszerelésből. Ha eldőlt a végleges menü, én gondosan kipakolok mindent az asztalra, aztán tanácstalanul nézek körbe.
- Kellene nekem kés, vágódeszka, valami edény, tepsi... Nem szeretnék magamtól kutakodni. - a késbe nem vagyok teljesen biztos, hogy megkapom, de a többinek biztosan nincs akadálya. Ha megmutatja, hol vannak ezek a dolgok, akkor magamtól is kipakolok mindent a pultra vagy az asztalra.
- Nincs kedved segíteni? - sandítok felé kíváncsian.

Cale & Pierre

Ennyi borzalmat összpontosulni egy testben! Ha egy átlagos külső szemlélő lennék csupán, akkor teljesen biztosan megvetném őt én is, ahogy az emberiség nagyja is. Viszont én mégis látok benne valami különös mélységet, melynek ki tudja, hány ezer rétege létezhet ott bent az elméjében.
- Szeretnéd, ha szeretnének? - kérdezek vissza egy teljesen más oldalról megközelítve az egészet. Elvégre arra vágyik, hogy uralkodjon mások felett, na de ez csak és kizárólag mások eltaposásán alapul, vagy esetleg a tisztelet és szeretet is közrejátszik? Van egy olyan érzésem, hogy ostobának fog nézni most a kérdésem miatt, s szinte a nemleges válaszában is biztos vagyok, ám talán nincs minden veszve. Hiszen ki ne akarná érezni a szeretet lángjait? Társas lények vagyunk, s nekem senki se próbálja bemagyarázni, hogy nem esne jól az őszinte, érzelmekkel teli törődés.
Hogy elengedne? Ugyan. Mindketten tudjuk, hogy ez itt és most nem lenne lehetséges, hiszen élve biztosan nem jutnék vissza a városba. Elnézek azért az ajtó irányába, mérlegelem a helyzetet, s végül maradok az eredeti ötletemnél. Kell még bőven puhítanom Nicholast, hogy túléljem a találkozásunkat, így bevetem magam a konyhájába.
- A csiga az csiga? Gusztustalan?! - kérdezem némi felháborodással, de végül kénytelen vagyok megmosolyogni az egész helyzetet. - Mondja ezt az, aki embereket öl... Mondd csak, Nicholas. - húzom összébb szemeimet kíváncsian és gyanakvóan. - Kóstoltál már emberi húst, vagy az is gusztustalan a számodra? - válasza közben előpakolok mindent a szatyrok mélyéről, s gondosan kiterítem az alapanyagokat az asztalon. Megnyugvással tölt el végre, hogy nem hadonászik a pengéjével, s nem fenyegetőzik, ez pedig a hangulatomon is jelentősen javít. Sokkal élettelibben állok mindenhez, s mikor előszedi nekem az eszközöket, megint csak mosolyra húzódnak ajkaim, ahogy figyelem az ábrázatát.
- Megpucolnád a hagymákat? Persze, csak akkor, ha nem tartasz attól, hogy sírni látlak. - állítom kihívás elé némi felbukkanó lelkesedéssel. Talán jó úton haladok, hogy kimentsem magam, s közben olyan újdonságnak leszek a része, amihez még semmi sem volt fogható.
- Félreértettél. - emelem fel ujjam a levegőbe célzóan, miközben előkészítem a többi alapanyagot. - Nem akarlak én megváltoztatni. Ha neked ez az élet okoz örömet, és ezekben a tettekben leled meg önmagad, akkor vétek lenne “jobbá tenni” téged. Én abban segítenék inkább, hogy jobban urald önmagad. Hogy ne hirtelen felindulásból cselekedj, ne érezz semmiféle kényszert valami iránt, és a legfontosabb, hogy ne függj a saját démonjaidtól. Tiszta aggyal kell gondolkodj, és így kell haladnod a céljaid és a vágyaid felé. - felelem igazán bölcsen, hiszen én ezt az életvitelt gyakorlom már hosszú évek óta. A düh, a harag, az irigység, a féltékenység, s minden más hasonló érzés visszaszorítja az ember lelkét, beburkolja a vágyait. Ám ha uraljuk önmagunkat, akkor még a lehetetlen sem lehetetlen.
- Kezdésnek szerintem nem rossz. Elvégre muszáj valahol elindulnunk, már ha te is szeretnéd. - eddigre összekockázom a krumplit, feltéve, ha kést ad a kezembe. Ha szavaz nekem ennyi bizalmat, akkor én most nem látom értelmét, hogy kihasználjam a helyzetet. Elvégre nem vagyok harcos, nem űzök semmiféle harcművészetet, ami javítaná a reflexeimet... Ha pedig elvétek egy támadást, az az életembe fog kerülni. Kár lenne most kockáztatni. Bárhogy is menjenek a folyamatok, vele vagy nélküle, de végül minden előkészület hamarosan megtörténik, s a csigák előtt bekerül a sütőbe a francia főételünk, a levesünk pedig hamarosan fortyogni kezd a tűzön.
- Muszáj lenne rágyújtanom. - jegyzem meg a hagyma gőze felett, s bár nem vagyok nikotinfüggő, de most eszméletlenül jól esne egy szál. Elkezdek hát kotorászni a zsebemben, ahonnan előhúzok egy sötétebb sárga dobozt.
- Eredeti francia. Kérsz? - elhajítom felé, függetlenül attól, hogy dohányzik-e vagy sem. Érdemes beleillatozni dohányrudakba, teljesen más az aromájuk, mint amiket Amerikában lehet kapni. Ez minőségi francia, nem holmi ócska és olcsó amcsi.

Cale & Pierre

Alaposabban elnézve ezt az alakot, a gondolataiat, a véleményét, úgy hiszem, hogy nagyon távol áll tőle a szeretet, még akkor is, ha azt állítja, hogy vannak olyanok, akik így éreznek iránta. Szerintem pedig ha egyáltalán megkörnyékezte őt a szeretet, az maximum gyermekként lehetett, hiszen az én véleményem szerint, ha valaki így érez iránta, akkor akaratlanul is próbálja őt óvni. Még akár önmagától is. Ám ő szertelennek és kontrollálatlannak tűnik. Legalábbis percről percre próbálom őt fejtegetni, ám könnyen lehet, hogy tévúton járok, de muszáj keresnem a megoldásokat, hogy kiszabaduljak innen, s ne végezzem én a fazékban. Ezzel a felvetésemmel pedig érzékeny pontra is tapintok, de hát mivel elrabolt, s elmondása szerint már ölt is embert, így nem teljesen értem, miért olyan felháborító a kérdésem, miszerint embert is rágott-e már a fogaival. Látván a mérgét, ezt a témát sem firtatom sokáig, hiszen nem szeretném őt magamra haragítani, így egy néma bólintással folytatom az előkészületeket.
Nem vagyok az az ember, aki szeret másra hagyatkozni, ezért sincs a gondolataim között az, hogy valaki a segítségemre siet. Nem tehetem az életem mások kezébe úgy, hogy közben én tehetetlenül várom a segítséget, így ezt a szokatlan alakot is megpróbálom az ujjam köré csavarni, s jól megalapozni az elengedésem - vagy a szökésem. Ez még nagyon képlékeny, s mivel Nicholas kicsapongó, ezért a következő lépését sem igazán lehet kiszámítani. Óvatosan kell közelíteni felé, ez már teljesen biztos, de hogy hol vannak a határai? Az ég tudja.  
A vacsoránk közben sül és fő, én pedig megkínálom őt igazi francia cigarettával, melyből egy szálat én is ajkaim közé rakok, s megtelepedek mellette az ablaknál. Fújok magam elé pár lágyan gomolygó füstfelhőt, mire az egyik mögött szokatlan fények kezdenek kibontakozni az erdőben, amiket pillanatokon belül egyre erősödő sziréna kísér. Én még mindig nem vagyok meggondolatlan, csak egyszerűen elpöckölöm a cigaretta maradékát, s ellépek az ablaktól, mielőtt teljesen véletlenül fejbe lőne valaki hamarosan.
- Akkor, azt hiszem, hogy ennyi. Talán még van időd lelépni. - biccentek az ablak irányába meglepő nyugalommal. Fura érzés járja át a testem, különös borzongás, melytől enyhén összekoccannak a fogaim. Egy új tapasztalatot gyűjtöttem be. S Nicholas ott fog visszanézni rám hamarosan egy festményről...
Amint elmenekül - már ha így történik - , én megindulok a bejárati ajtó irányába, s mikor a hangszóró recsegve hasít bele az erdő csendjébe, utasítva arra az idegent, hogy lépjen ki, én jelenek meg az ajtó mögött a zseblámpák kereszttüzében. Kezeimet a magasba emelem, úgy sétálok az autókhoz, s közlöm, hogy már egy jó ideje egyedül vagyok a házban, csak megfenyegetett az illető, hogy ha elmegyek, akkor megkeres és megöl. Nem tudom, miért hazudok. Nem tudom, miért próbálom menteni őt. Talán mert ilyen különleges embert vétek lenne leláncolni, s örökre a rácsok mögé küldeni? Meglehet. A rendőrautóban ülve egy kósza, apró félmosollyal figyelem a sötétségbe burkolt tájat, mintha csak azt várnám, hogy az idegen újra felbukkan. Sápadt arca azonban már csak egy örök emlék marad...

// Köszönöm a játékot!   //