Az eddigi baljós sejtelmem gyomromat görcsberántó bizonyossággá válik - fantomok lettünk, akik tökéletes másaként idéznek egy kizárólag a múltban élő és lélegző szerelmet. Meglep vakmerősége, milyen éllel beszél. Erősnek érzi magát, én is annak érzem - de ez nem izomerő, inkább mintha elektromosság járná át a testét. Biztos vagyok benne, hogy halálra tudna sújtani egyetlen érintéssel. Vagy csak szimplán az uralma alá vonni, ha engedném és meghunyászkodnék. Próbáltam. Azóta próbálkozom, hogy megláttam...
- Igen... - semmi köze a kérdése utóhangjához. Egy pillanatra elmélázom, talán ennek köszönhetően nem kapcsolódnak össze szavaink, nincs értelmük. A hangja teljesen tárgyilagos. Már-már érzelemmentes. És engem hibáztat, mert gyáva vagyok szívdobbanást és érzelgősséget képzelni oda, ahol rejtegeti? Ha rejtegeti. Már nem tudom, hogy valójában kivel állok szemben. Delíriumban érzem magunkat, de valamiért olyan érzésem támad, hogy már rég lemondtunk róla, hogy rendbehozzuk, csak az ezzel való szembesülés okoz maradandó károkat...
Szabadulni próbál, de közben egyre mélyebbre ássa magát azáltal, hogy minden egyes kísérletemre rányomja bélyegét a teljes elutasításával, s közben egyáltalán nem rest tényként közölni, én miben hibáztam. Kiszélesedik mosolyom, keserédes csupán. Lepillantok a lábfejemre. Érdekes, hogy azóta, mióta beszélgetünk akaratosan, indulatosan kritizálja minden múltbéli, vagy jelenkori tettem, de egyetlen egyszer sem beszél róla, ő hol és mikor hibázott. Mert az nem érdekes, nincs jelentősége az ő szemszögéből. Én voltam, aki végül elfordult és csak ez számít. Igaz? Hogy nekem ez mennyire fájt, mennyire gyötört nap, nap után, mégis miért lenne lényeges, számító?
Mélyen gyökeret ver a bánat. Lassan nyíladozó, szerteágazó száraival teljességemben bekebelez. Elfelejtek érezni bármi mást, amikor emlékeztet:
ez nem az ovi. Mégis olyan erős ellenállás és dac uralja minden egyes mozdulatunkat, mint két ostoba, taknyos kölyökét. Állítom, hamarabb megoldanák a konfliktus helyzetüket, mint bármelyikünk. Bennük lenne akarás, kíváncsiság és talán a szeretetük egymás iránt motíválná őket. Nekünk ez miért nem elég? A válasz elkeserít... Ha a szövegkörnyezete nem is simul rá arra, amin elidőznek gondolataim, szíves örömest visszavágnék, csakhogy értelmetlen lenne. Minden egyes felé megtett - mert számomra az volt - lépés végül falba ütközött, miért lenne másképpen? Nem tudok hatni rá. Talán sosem tudtam...
Összetöröm. Apró, javíthatatlan darabokra tiprom, mert ő is ezt műveli velem. A tekintete átalakul. Megfárad. A hosszú játszma kiölt belőle mindent, én kiöltem belőle mindent. Testtartása görnyedt, vállai mintha előre esnének a nagy terhek súlyától. S az évek alatt megrogyott... A tenyere a mellkasán, mikor érzékelem, látom, hogy a szavaim milyen kártékonyak, visszahúzodom abba a bizonyos pontba, ahonnan elindultunk. Ajkaim elnyílnak, szemöldökeim szomorú ívben simulnak közelebb, számon át lélegzem. Mozdulatlanul, mint egy szobor állok és nézem, ahogy szenved. Fátyolosodik a tekintetem, nem bírom nézni, milyen mélyre esik. Miattam? A megbánás és törődés csillan szemeimben. Újra és újra némán szavakat formálnak ajkaim, keresem a mentőövet, hogyan segítsek, de nem lelem.
Tekintetem ide-oda zuhan a helyiség szürkületében. Kapaszkodó után kutatok, képtelen vagyok bármit is kezdeni a kialakult helyzetünkkel. Megszólal helyettem. Gyöngén, esetlenül. Alig értem, de amikor eljut tudatomig, miről szólnak szavai, vele együtt török én is. Ő, ahogy ismét szemrehányja a legnagyobb hibát, mit életem során vétettem, mintha nem lenne minden éjjelem és nappalom démona, hogy anélkül hagytam magára ebben a helyzetben, hogy esélyt adtam volna rá, megmagyarázza mit miért tett. Tudom jól, hogy hibáztam. Tisztában vagyok a kettőnk végében rám kiosztott szereppel. Észre sem veszem, hogy ujjaim felé indulnak... Előrébb zuhan tekintetem, mikor meghallom:
Megfulladok… Jól értem? A lábaim felé indulnak, minden sejtem egyszerre reagál a kétségbeesés és aggodalom felém maró karmaira. Mégsem érem el őt, mert megelőz, elzárkózik tőlem, nem kér segítséget. Felém ront, kiutat keres, menekül? Ahogy elhalad mellettem - éppen csak vékony bőrbe bújt, hosszú ujjaimat érintem mellkasához, egy másodperc csak. Szétbontom tenyerem ott, ahol a szíve pihen. Siet, gyors és megállíthatatlan. Fel sem fogom, hogy mi történik, mintha az egész jelenléte egy ecsetvonásként távozna a palettáról, a kezem utána lendül a levegőben. Letaglóz az állapota és az, ahogyan kikerülve a Főnököt faképnél hagy. Minden egyes szó, mondat, ami korábban elhagyta a számat, igaz volt. Mégis bánom, hogy felfedtem előtte, mert nem voltak benne más érzelmek, csak a harag és az indulatok.
-
Adler? - még nyitva az ajtó a háta mögött. Engedek a kényszernek, mely a bőröm alatt forr, perzsel, utána indulnék.
Meg kell keresnem, meg kell... -
Mi a fenét művelt? - mar karhajlatomba és így tántorít vissza. Kétségbeesésembe durva iramot táplál szívem azokba a csermely labirintusokba.
- Utána... - prüszkölöm halkan, bizonytalanul, igazság szerint nem törődve vele. A válla fölött Wyatt után kutatnak szemeim, mintha csodafolytán visszalépne és bizonyosságot tenne jólléte felől.
-
Hagyja már! - szól rám, én pedig talán a hangerőtől, de magamhoz térek. Ha szüksége lenne rám, nem menekül el. Tőlem menekült el.
- Beszélnünk kell... - lassan emelem rá tekintetem, szomorú elhatározással...
Kezdőlap
