maybe everything has been a mess so far, but let's mix it up a bit more

We’re family. We sink or swim together.

Öröm az ürömben, de a napokban sok olyan esemény lezajlott, ami tele volt veszteségekkel, nyereségekkel és úgy összességében szépen haladtunk előre. Nem csak az alvilági ügyletekben, de Averyvel is. Ha nem tudnám, hogy egy utódhoz két ember kell, biztosra venném, hogy minden jellembeli adottságát tőlem örökölte. Nem sokkal azután, hogy édes szívem megnyerte a fogadásunk, persze részben hagytam is nyerni, még is csak az én pici, küzdő szellemű lányom, igen komolyan csatározások vették kezdetét. Nem éppen bizalmasom, de jó cimborám Cale ellenem fordult, bár ha engem kérdeztek valami tumor nyomhatta a megítélő képességét, én aztán nem neheztelek rá. Gyda után több kereső brigádot is küldtem, de néhány csepp véren kívül nem bukkantunk semmire. Cale egyébként, ha jól tudom meghalt, még hozzá az eddig jól rejtőző öcsikémnek hála, aki engem is megakart téríteni, így hálám jeléül kicsalogattam a csigaházból és megleptem egy aprósággal, ami miatt azóta is elég őrületes dolgokat művel néha. Travis barátunk pedig gyáva módon sajátkezűleg vetett végett nyomorult életének. Őszintén? Számítani lehetett rá, bár azt gondoltam tovább húzza majd. Szóval mialatt leszerveztük Averyvel ezt a nem kicsit rendhagyó, kicsit sem gyerekeknek való programot, addig sem unatkoztam, és most félhetek, nehogy az öcsi tudomást szerezzen a tündérkémről.
Ami meg a fogadást illeti, megígértem a kis vöröspandámnak, hogy előkerítem az anyját, így tartottam is a szavam, elvégre ő nyerte meg a deszka versenyt, függetlenül, hogy a verseny alatt is piszkosul jól mulattunk. Nem mondanám, hogy nehéz volt felkutatni, ellenben az információk láttán bevallom őszintén már nem fűlött a fogam hozzá, hogy Avery is lássa. Luna fiatalon sem élt különösebben hasznos életet, sőt kifejezetten rátett káros szenvedélyeire, aminek mára meg is lettek hosszútávú hatásai. A találkozót eszem ágában sem volt lemondani, csak a fogadás lényeges részét nem szerettem volna nagyon erőltetni.
Bár legutóbb a deszkázáshoz bohócos maszkot húztam, ezúttal úgy döntöttem, hogy felesleges, nem rejtegetem az arcom ócska maszkok mögé, mint az a bolond majom. Ha valaki bántani merné Averyt, vagy csak gondolni mer rá, megölöm. Pont. Nem kell ezt túl agyalni, ahogy akkor is tettem. Már nincs, aki utamat állja, nem kell aggódnom, hogy kiben bízzak vagy kiben nem. Szóval levedlettem cirkuszi lényem, és öltönyt húzva - mert hát az elegancia - szereztem egy ideiglenes sofőrt - valamelyik karbantartó lett kinevezve egy kis plusz pénzért - és elindultam a megbeszélt helyszínre. Azon túl, hogy meg kellett látogatnunk az anyját, amiatt is aggódtam kicsit, hogy talán Avery a nap után úgy fogja érezni, hogy így, hogy már megismerhette előző családját köszöni szépen, de többet nem kér belőle, ergo, nem akar majd többet találkozni velem, ami valljuk be, elég kegyetlen dolog volna, még ha valahol meg is érteném. Teljesen.
Nem szokásom a késés, de mire odaérünk ő már ott van. Szóval még azelőtt kiugrom a kocsiból, mielőtt a sofőr nekiállna hosszú percekig parkolóhelyet keresni, pláne, hogy egy ilyen helyen alapvetően hely se nagyon van, nem, hogy parkoló.
- Lám, a nyertes Csöpi! Ki hitte volna, hogy sikerül legyőznöd apád... - csóváltam fejem somolyogva, no persze, biztos vagyok benne, hogy ő egy percig sem kételkedett magában. Pedig hagytam... tényleg hagytam nyerni. Nem kezdem el agyonpuszilgatni, se ölelgetni, ha úgy látom, hogy ő sem érzi szükségét. Már kezdem megszokni, hogy ő nem az a korosztály, aki könyörög a színes cukros fagyi tölcsérért vagy a kirakatban lévő barbieért. Szóval max összeütjük az öklünk vagy valami sajátos, de azért nem túl bonyolult kézfogással odaköszönünk egymásnak. Nem hiszem, hogy ebben kellene mérni a szeretetett, mert függetlenül az ilyen apróságoktól, ha most azt mondaná, hogy már pedig ő világot akar látni, már úton is lennénk a reptér felé, vagy kocsival vágnánk neki az útnak, hogy több kalanddal gazdagodhasson. Addig legalább tudom, mikor mit és miért csinál. Ráadásul kivel. A kamaszkor a legneccesebb, a gyereknek és a szülőnek is. Tombolnak a hormonok, és őszintén szólva egy lányt mindig jobban féltünk, mint egy fiút.
- Ó, te aztán tudod, hogy kell a lényegre térni! - nevettem el magam, majd, hogy választ adjak kételkedő feltételezésére, megemelem a kezemben lévő aktát, de oda nem adom neki. Ha netán időben letudom róla beszélni, ne kelljen látnia azt, amit. Ha pedig nem... rá ér majd ott sokkolódni. Aztán felsandítok a kávézó cégtáblájára.
- Gondolom okkal találkoztunk itt. - pillantok be az üvegablakon. Nem mintha aggódnék, de jobb, ha kevesen látnak, így kisebb rá az esély, hogy ki hívják ránk a rendőrséget. Mondjuk egy részegektől büdös bár jobb lett volna, mert ott fel sem ismernének, de nyilván Averyt nem vihetem ilyen helyekre. Őszintén szólva abban sem vagyok biztos, hogy kávét ihat-e.
- Na gyere... - lököm be az ajtót, hogy előre mehessen, én meg utána.
- Tudod... nem mintha leakarnálak beszélni róla, deee még meggondolhatod magad a dologgal kapcsolatosan. - próbálkozom be, mert igenis leakarom róla beszélni, ugyanakkor tudom, hogyha erőltetésbe kezdek, kideríti egy maga, és előbb vagy utóbb úgy is rábukkanna. Egyedül. Amit nem szeretnék.

maybe everything has been a mess so far, but let's mix it up a bit more

We’re family. We sink or swim together.

Nem tudom mennyi van abból, amennyit az örökbefogadó szülei neveltek belé és mennyi abból, ami a génjeiből fakad, de ha tippelnem kéne rá, 80%-ban rám, és csak is rám ütött. Mármint külsőleg is nyilván, de ami személyiségét illet is majdnem teljesen olyan, mint én. Ez pedig jó. Azt hiszem... Én sem ítélkezem, se külsőt, se belsőt illetően. Sosem tettem. Egyedül a gazdagokat utálom, de azok mind rá is szolgálnak. Én is lehetnénk mára már milliárdos, ha csak magamra gondolnék. De nem így teszek, így nem is vagyok. Ha összegyűlik egy bizonyos összeg, máig adományozom, adományozunk a cirkusszal. Leginkább az árváknak, aztán a szegényenek és a beteg gyerekeknek is, a pénz helye pedig mindig ellenőrizve van, mert jaj annak az igazgatónak vagy vezetőnek, aki megpróbálja zsebre vágni az adományra szánt összeget. Meglepő? Kicsit sem. Aki ismer - már mint úgy tényleg igazából -, az tudja, hogy a csínytevéseim ellenére nem vagyok egy szörnyeteg. Inkább amolyan... bukott angyalszerűség. Akadnak hibáim - mint, ahogy mindenkinek -, de nem feledkezem el arról, honnan indultam, ez pedig épp elég indok arra, hogyha lehetőségem van, akár pénzzel, de javítsak az olyan gyerekek sorsán, mint amilyen az én gyerekkorom volt. Ha nem ez volna a helyzet, most a lányommal sem ülnék egy nyilvános kávézóban. Pedig már előre látom, micsoda tragédia lesz a nap vége, amit, aligha tudok majd helyrehozni egy kis pónilovaglással vagy vattacukorral. De mit tehet az ember, ha a gyereke ennyire makacs? Én is ilyen voltam. Tulajdonképpen most is ilyen vagyok.
- Nem, dehogy. Mármint persze, hogy segítek, csak gondoltam... esetleg te már nem vágysz erre az egészre, és akkor semmi akadálya, hogy keressünk valami más programot... - mentegetőzöm, bár a végére magam is úgy érzem, hogy ez így kicsit átlátszó a sok magyarázkodással. Na mindegy, én megpróbáltam. Aztán nekem ne pityeregjen mikor odaérünk és... hát... találkoznak. Erős kislány ő, de tekintve milyen érzelmi hullámvasúton ment keresztül abban a röpke egy órában, míg velem volt, szerintem az anyjánál sem volna másképp, azontúl, hogy akadna ott egyéb gondok is, mint, hogy... viszontlássák egymást. A mappa azt is megválaszolja, miért nem kereste eddig Averyt, már ha egyáltalán szándékában állt, és esetleg még lehetősége is nyílt volna rá. Mindegy, ezt valószínűleg már sosem tudjuk meg.
- A-a! - emelem el az általa említett mappát és hogy biztos helyen legyen, míg itt vagyunk, a hátsóm alá teszem.
- Jobb nem tudni dolgokat előre. Egészen más személyesen, mint, hogy ezt papírról tud meg. Amúgy is sok munka volt megszerezni az adatait, úgy, hogy még a nevére is alig emlékszem... - forgatom szemeim megjátszott szemrehányóan, de amúgy tökre nem volt nehéz, viszont, ha így is úgy is látni akarja, ne egy mondat legyen a mérvadó. Ha már csak a sírköve lenne, akkor is elmennék vele oda, hogy legalább ekképp emlékezhessen rá. Nem a legszebb emlékkép volna, ez tény, de az élet sokszor nem is habos torta. Én pedig megígértem, így ehhez tartom magam, egészen addig, míg visszakozni nem kezd.
- A hisztijeid miatt pedig nem aggódom. Edzett vagyok, és én magam is tudok hisztizni, bár ritkán teszem és annak általában nyomós oka van. - vonok vállat, hogy biztosítsam róla, ezzel sem fog elijeszteni magától. Az már egészen más tészta, hogy nálam a hiszti férfi módjára zajlik le. Durr-durr, piff-puff.
- Viszont megértem a problémád. Ezek olyan dolgok, amikhez az ember nem tud felnőni, mindig kész érzelmi vulkán kitörés, ráadásul van, mikor elkerülhetetlen. De azért érdekelne egy-két dolog, arra vonatkozóan én mire számítsak majd, amíg... nézitek egymást... Szóval mit vársz ettől az egésztől? Úgy értem, felkészülni nem lehet rá, de... több opció is megtörténhet. Mi lesz, ha örül neked? Ha vissza akar kapni? Mármint olyan bírósági úton. Vagy mi történne, ha az ellenkezője volna? Én ott leszek neked, szóval, nem kell félned, hogy bántana vagy bármi, csak hát... bizonyos lelki dolgoktól nem foglak tudni megóvni, ha már ott leszünk. Minek örülnél a legjobban, ha mi várna rád? - kíváncsiskodom, s lehet, hogy amúgy teljesen felesleges a dolog, hiszen ott nyilvánvalóvá fog válni, mennyire... khm... korlátozottak a lehetőségeink, de érdekelne, hogy így látatlanba, mit gondol vagy érez az iránt, aki megszülte, és ki tudja milyen oknál fogva inkább átadta nekem...
Mindeközben még a pincérnő is kiérkezik, na persze nem azért tartott ez olyan sokáig, mert annyira elfoglaltak lennének mind, csupán bizonytalanná teszi őket a szituációnk. Még ha nem is ismernek sem épp bizalom gerjesztő egy vörös Freddy Krueger és egy vele lévő pici lány, aki láthatóan olyan ideges, hogy majd kiugrik a bőréből. Intek is Avery felé, mikor megkérdi mit kérünk, legalább addig én is kitalálhatom, mert most mindenen járt az eszem, csak épp az itt rendelhető kajákon nem. Bár kávézóban ülve sokat nem kell agyalnom, mert még nem volt olyan, hogy ne engedtem volna a kísértésnek a gofri láttán, így Avery rendelése után én is leadtam a "szokásost".
- Egy gofri házikó és egy karamellás, nutellás milkshake lesz. Ha az nincs, jó lesz a forró csoki. - legyintek rá, mert shaket nem mindenhol árulnak, ahogy gofri házat sem, de végülis azt én is fel tudom építeni. Ezen "mérnöki" jegyem talán még abból a suhanc koromból maradt, mikor még komornyikot játszottam, és az a drágalátos áruló kitanított egy s másra. Gyávája most biztos forogna a sírjában, hogy ennyi maradt meg a buksimban tőle, meg az a temérdek sok rossz dolog, amit okozott.

maybe everything has been a mess so far, but let's mix it up a bit more

We’re family. We sink or swim together.

Látom, hogy még mindig őrlődik, ami teljesen érthető, hisz olyan dolgokra kíváncsi, aminek kimenetelét őt sem tudhatja, és félő, hogy negatív fordulatot vesz majd az egész. Őszintén szólva, így, hogy tudom mi szerepel az aktában, én már nagyjából tudom mi vár ránk ott, ellenben elképzelésem sincs, hogy arra miként reagál majd Avery. Ah... elképesztő, hogy azok az idióták képesek voltak pont azt a nevet kiválasztani lánynévnek, amivel állandóan emlékeztetni fog a múltamban jelenlévő idiótára. Bizonyosan itt mutat be a sors a számomra, hogy kapná be!
- Ugye? - mosolygok vissza rá, majd szemeim színpadias forgatása közben vállat is vonok rá, egy sóhaj kíséretében. - Csak őszinte. Elég nagy lány vagy már ahhoz, hogy tud, olyan szerelem, amiről a mesékben olvasni, csak abban van. De attól még, hogy egymást nem, téged szeretünk. - nyomatékosítom meglátásaim, aminek tartalma bár egészen természetes dolog, kimondva egészen furcsán hangzik, így még én is szemöldököt összevonva pillantok félrebiccentett fejjel oldalra. Mondjuk az is tény, hogy Luna nevében nem beszélhetnék, de azt gondolom, nem csak hülyeségből tartotta meg őt, de szerette annyira, hogy megszülje, és talán fel is nevelte volna, ha lett volna miből. Így belegondolva, talán neki sem volt könnyebb dolga, hiszen honnan tudhatta volna, hogy nálam jó kezekben lesz. Ah, igazán nem tudom mi járhatott Luna fejében a kezdetektől fogva, és éppen ezért igyekszem nem elítélni, csak hát... azzal, hogy nekem kellett végül árvaházba adnom, elég fájdalmat okozott vele, hogy kicsit jogosnak érezzem azt, hogy nehezteljek rá.
Kérdéseim a kis Vörös panda felé is csupán kíváncsiságból fakadnak, semmint, hogy bármilyen valós alapjuk lenne. hiszen Luna nincs abban a helyzetben, hogy bíróságra rohangáljon, é azt hiszem már nem is lesz.
- Talán nem a bátorságnak hiánya akadályozta meg abban, hogy harcoljon érted. Mert hát... mert hát ezer oka lehet, hogy nem keresett még meg... Ne belőlem indulj ki, én sokkal nos... illegálisabb életmódot folytatok, mint ő. De még egy szimpla város lakónak is meglehetnek a maga problémái. Tudod, ha nincs megfelelő körülmény, még így nagylányként sem vehet magához, arról nem is beszélve, hogy az anyád... háát finoman szólva sem nőtt fel dolgokhoz, és sanda gyanúm, hogy akárhányszor baja volt, mindig a drogokhoz és alkoholhoz nyúlt. Ezt nem azért mondom, hogy megismerése nélkül elítéld, azok végett, amiket mondok, de ezek tények. Lázadó volt... - magyarázom kissé kuszán, ide-oda kanyarodva, olykor mintha ellene beszélve, máskor pedig éppen mellette, pedig igazat mondtam, eszem ágában sincs rossznak beállítani Lunat, csak hát ő... ilyen volt. Közben kiérkezik az általunk megrendelt étel is, noha a gofriból nekem kell házat építenem, de azért megköszönöm, és, hogy a nagy izgalmak hevében el ne felejtsük, előre kifizetem a rendelést, hozzácsapva egy kis borravalót. Aztán egy halk jóétvágyat követően én neki is állok megépíteni a kis házikót, mielőtt nyakon önteném bármivel is, s közben őt is hallgatom, egészen addig még rám nem kerül a szó, mert ott némileg fenn akadva a témán, kissé rosszallóan pillantok fel rá a felvetés gyanánt.
- Na álljon meg a menet. - emelem felé tenyerem is, jelezvén, hogy közbe szólnék. - Nem arról van szó, hogy nem akarnálak, de és ez egy fontos de, én igyekszem most is azt nézni, ami neked jó, már pedig önző dolognak tartanám, ha kiemelnélek abból a közegből, amiben nevelkedtél. Meg tehetném persze, de amíg nem kérsz ilyesmit tőlem, csak azért, hogy magamhoz láncoljalak nem teszem. Az pedig, hogy bírósági úton... teljesen ki van zárva. Amikor jóképű voltam sem engedték, most pedig, ha belépnék a tárgyalóterembe, vagy 10 ottani őr vetődnek rám, és verne ájultra, hogy aztán börtönbe vagy diliházba zárjanak. Még a kérvényt sem tudnám benyújtani, mert a mai törvények és nagy okosok szerint, én egy kiirtani való gyom vagyok, aki teljes mértékben káros rád és mindenki másra. - szögezem le, mert azért egészen más a nem tehetem meg és a nem akarom megtenni közt. Pedig, ha lenne rá lehetőség, azt hiszem volnának páran, akik az én pártomat fognák a bíróságon, gondolok itt akár Apolloniara, Maximra, és megkockáztatnám, hogy a két fogságom kényelmét élvező hölgyemény Lily és Billy is egyetértene velem. De az mindegy ugye a bírónak, hogy ők személyesen is ismernek. Na ezért döntöttem én úgy, hogy elég volt ebből a társadalomból és a saját világomban fogok élni. Elhallgatva őt azonban olykor azért összeugrik a gyomrom, mert olyan ábrándokba terelhettem kérdéseimmel, aminek ott közelében sem járunk majd. De úgy teszek, mintha nem látnék benne akadályt, hogy megismerhesse, és a ház felépítése is remek módja ennek rejtegetésében, így mire végzem kíváncsian pillantok fel aggodalmas kérdése nyomán.
- Ó, ne aggódj! - legyintek fél kézzel. - Nincs abban a helyzetben, hogy megtegye. - nyugtatom meg, és még csak nem is hazudok. Az más dolog, hogy egyébként mást se nagyon tudna. Akárhogy is, lassan indulnunk kell majd, így én neki is állok a gofrinak és a turmixnak, bízva benne, hogy ő is hamar végez, bár maximum elcsomagoljuk a végén.
A tízórai végeztével pedig szépen felállunk, magamhoz veszem az addig is hátsóm alatt pihenő aktát, és elindulunk kifelé. Bár nem példátlan, azért kicsit izgultam, hogy mire kilépünk már egy komplett kommandó vár majd ránk odakint, de szerencsére a borravaló megtehette a hatását. Na meg a jó modor. Egészen hízelgő tud lenni, mikor azt felelik, hogy inkább én, mint egy nagycsalád a hangos kölykeikkel.

maybe everything has been a mess so far, but let's mix it up a bit more

We’re family. We sink or swim together.

Bár egyikünk sem mondhatná el magáról, hogy remek kapcsolatot ápolt volt igazi szüleivel, ennyiben ki is merül a családi kapcsolatokban lévő közösvonás, mert igazán sosem fogom megérteni azt, amin ő most átmegy. Ahogy én sem próbálom megértetni vele, nekem milyen gyerekkorom volt. Látszólag ő bír engem, én ismeretlenül is utáltam az apám. Ami pedig az illeti az anyám is. A jó étvágyának viszont örültem, ahogy annak is, hogy ilyen édesszájú. Gőzöm sincs miket örökölhetett az anyjától, hiszen én sem ismertem igazán, de azt gondolom a gofrit két pofára való zabálása az én terepem volt ebből a szempontból. Az ételt már előre kifizettem, így nem aggódtam, hogy az ajtóban megállítanának. Na nem mintha fizetés nélkül ezt bármikor is megmernék tenni. Bár nem tudom... mindig kifizetem a szolgáltatást.
- Most? Most beülünk szépen a kocsiba és elmegyünk az anyukádhoz. - válaszolom egyszerűen, noha maga az út sem lesz bonyolultabb, ellenben az ottani körülmények már meglehetősen embert próbálóak. Neki biztosan, én meg... igazából szerintem hozzá szoktam már...
- Hmm... nem. Egyik sem. De azt sem mondanám, hogy jobb helyen van. Vagy is hát... részlet kérdése... ah... könnyebb volna, ha már ott vagyunk. - bicegek fejemmel ide-oda, mert nehéz úgy beszélni dolgokról, hogy ne áruljam el.
- Á-á! - húzom el a mappát előle. - Én megpróbáltalak lebeszélni. De ha már ennyire erősködsz, hogy megismerd, azt jobb, ha személyesen tesszük, és nem egy fotóról néz vissza rád. - felelem, majd odalépve a kocsihoz, amivel jöttem, kinyitom neki a hátsó ülések felöli ajtót, és ha beszállt, én is beszálltam mellé, hiszen sofőrünk az volt. A mappát az ülés alá dobtam.
Az út maga nem volt hosszú, a zsúfolt tömegközlekedéssel is csak egy félóra, mire a kocsink két kör után a parkolóban helyet keresve, megáll egy elsőnek talán kórháznak tűnő épület előtt.
- Na gyere, babám... - szálltam ki és megvártam őt is. A sofőr marad, ő csak sofőr, nem kell, hogy kísérgessen. Fegyvert most nem viszek. Előző nap már bejelentkeztem és jeleztem, hogy mindenféle rossz hátsó szándék nélkül, valószínűleg először és utoljára jöttem látogatni. Úgy gondolom nem leszünk sokáig, de lehet pont a körülmények miatt sokkal tovább fog tartani, mint gondolom. Ez főleg Averyn múlik.
Nyilván a feliratok, a föl alá sétálgató öregek infúzióval és a megszokott váróterem teljesen otthonosan kinézetéből Averynek is lefog esni, hogy most épp hová tettük be a lábunk. A pofikám szerencsére remek igazolványt helyettesítő, így meg sem állunk a pultnál, ahová csak odaintek, és inkább Avery vállára teszem a kezem, hogy a szobáig vezethessem.
- Tudod mi az a hospice? - kérdem haladva végig a folyosón, persze halkabban, mint mondjuk a zajos cukrászdában, mert itt minden olyan halk és nyugodt az itt lévők kényelmét szolgálva, hogy gonoszság volna tönkretenni.
Luna nem haldoklott, de valójában már nem is igazán élt. Lényegében vegetált. A szobája ajtajához érve, hagytam, hogy Avery nyisson be és akkor, mikor úgy érzi készenáll rá. Odabentről elsőre talán nem érződött igazán az elmúlás előszele, az, hogy innen már nincs kiút. Otthonosan, és modernen volt berendezve a szoba, mintha egy háló volna, még rádió és egy kisebb lapos tévé is volt benne. Az ablak volt akkora, hogy az egész szobát bevilágította, a kórházi ágy kinézetéről is csupán a kerekes lábai árulkodtak, illetve a mellette lévő infúziós állvány és a szívritmusra figyelő, halkan és egyenletes pittyegő gép. Luna ott feküdt az ágyban, szépen betakarva, szemei csukva, mintha csak aludna. Egyik kezébe be volt kötve ugyan a kanül, de nem volt szüksége oxigén maszkra vagy ilyesmi. Szép lány volt, fiatalos, mindig is jóval fiatalabbnak tűnt a korához képest, és ezt még az a temérdek drog és alkohol sem tudta tönkre tenni. Jó, hát könyök hajlatában megmaradtak a tűk és vágások hegei, de hála égnek, Avery egészséges lett, legalább is remélem, hogy még hajlama sincs arra, hogy a fehér porhoz nyúljon.
- Kómában van. Annyira tönkretette a szerveit, hogy a teste már csak segítséggel és kötelezően tartja életben, de ennél többre sosem lesz képes már. Azért van itt, mert nincsenek igazán hozzátartozói, mármint olyanok, akik felnőttek és dönthetnek a sorsáról, így egy bizonyos ideig még életben tartják... - inkább be sem fejezem a mondatot, pláne, ha úgy látom Averyt így is lesokkolta a dolog. Nyilván nekem sincs beleszólásom, így van egy meghatározott idő, amit eltölthet így itt, de végül el fogják engedni, sőt mi több, ha idő közben a szíve megállna, már nem fogják újra éleszteni.
- Nem igazán hiszek az ilyen mendemondákban, de az orvosok szerint hallja, ha beszélnek hozzá. - teszem hozzá, ha esetleg szándékozna neki mondani valamit. Én igazából azért is szerettem volna, ha már látni akarja, akkor ne fotóról, mert így el tud tőle búcsúzni. Én sem tudtam, hogy ilyen helyen, ilyen állapotban van, amíg nem találták meg. Azért persze sajnálom Lunát. Nem tudom milyen élete volt, mielőtt találkoztunk volna, és kétlem, hogy bánná azt a sok drogot és piát, amik alatt minden bizonnyal, ha kis időre is, de jól érezte magát, viszont, biztosan vagyok benne, hogy ő sem így akart volna meghalni. Még az én csoda dokim se tudna segíteni, mert a halált még ily módon senki sem cselezte ki. Na meg ki tudja mennyi értelme volna...?

maybe everything has been a mess so far, but let's mix it up a bit more

We’re family. We sink or swim together.

Vicces volt elgondolkodni azon, amit mondott, de tulajdonképpen pont ebben van az egész trükkje. Sokan állítják, hogy nem a külső számít, de ha valaki rám néz, tuti negatív gondolatai támadnak. Rossz, gonosz, elvetemült, de biztos gyilkos is és egyszerre pszichopata és szociopata, meg megalomán és őrült is. Azt egy percig sem tagadom, hogy van bennem kegyetlenség, de gonosznak egyáltalán nem tartom magam, azért, mert olykor olyasvalakiket bántok, akik szerintem megérdemlik. Végtére is, a disznó sem árt senkinek, még is megölik, szóval akkor most a hentes bácsi is gonosz? És a húsboltos, aki még ki is árusítja és pénzt csinál a disznóból? Szóval a mértékek és értékek. A legtöbben még is csak is rosszat feltételeznek rólam, már csak amiatt is, mert sok teljesen alaptalan pletyka járja a várost, országot s világot. Közben meg nézzenek oda, a kislányommal töltöm az időm, aki eddig ne, de most már végre megismerhetek, és igaz, most éppen elég kellemetlen programnak nézünk elébe, azért... együtt vagyunk. Ráadásul még gofrizni is gofriztunk, az milyen cuki már.
A haldoklók gondozására épült építmény előtt viszont már éreztem, hogy innentől alább hagy majd a jókedv és kacagás. Na nem azért, mert ne volna jó látni Lunát, hanem, mert nincs magánál és soha többé nem is lesz. Sejtettem, hogy sokkoló lesz Avery számára, de azt nem, hogy még engem fog hibáztatni. Noha teljesen megértem, még ha mindketten tudjuk is, hogy ennek így kellett lennie. Nem mentem közelebb még, az ajtótól nem messze álltam meg hátul összekulcsolt kezekkel és hol Averyt, hol Lunát figyeltem. Nem neheztelek rá és nem is a bántás beszél belőlem, de az, hogy Luna idáig jutott, magának köszönheti. Kívül talán egy szép piros alma, de belül már a férgek sem igazán tudnak mit enni belőle. Egyszerűen olyan, mint Hófehérke az üvegkoporsóban, az idő kereke nem fog rajta, de már életben se nagyon tartja.
- Ennek több oka is volt. - válaszolom röviden, de utána folytatom. - Egyrészt, mert egy kép nem csak nem adja vissza igazán a valóságot, de elveszhet. Egy emlék nem. Ha el is felejted, akkor is végig ott lesz benned. Másrészt, bár nem viseled a nevünk, attól még a mi lányunk vagy, tehát vagy olyan erős a legtöbb korodbelihez képest is, hogy képes légy túl lépni a sokkon, és az okozott fájdalmon, elraktározva azt, amiből később merítkezhetsz a nehezebb napokon. Példának okáért, hogy itt vagy most és látod őt. Sosem merül majd fel benned eztán, hogy elszalasztottál egy lehetőséget, egy visszafordíthatatlan lehetőséget. - felelem végül.
Az ominózus kérdés előtt viszont nekem is nyelnem kell egy nagyot. Tudom mit kell mondanom és azt is tudtam, hogy felfog vetődni eme kérdés, még is talán erre a legnehezebb válaszolni, hiszen a válaszom tartalma egy fajta lezárása Luna életének, a földön tett látogatásának és Averyvel való találkozásának.
- Hát... tekintve, hogy a szerencse immáron biztosan nem kopogtat ajtaján, és nem hiszem, hogy olyan sokat látogatnád eztán, nos... esetleg... elbúcsúzhatnál tőle. És elmondhatnád neki, hogy nem haragszol rá, amiért megvált tőled. Nem tudhatom a pontos miértjeit, ahogy azt sem, hogy mennyire fájt e neki, mikor átadott nekem, tudván, hogy még téged is képtelen felnevelni, de azt hiszem, ez minden szülőben örökké tüske marad, aki valaha is szerette a gyerekét. Lehet a bűntudata is hozzájárult ahhoz, hogy ő most itt van. - magyarázom, igyekezvén úgy elmagyarázni a helyzetet, hogy a gyászon túl, a megbocsájtás is helyet kapjon. Bármilyen meglepő, nekem is vannak érzéseim és olykor még empatikus, bölcs gondolataim is. Az, hogy én most élek és lényegében virulok, nem jelenti, hogy erősebb vagyok Lunánál. Hibákat követtünk el, csak neki nem adatott meg, hogy kijavítsa.
Mélyet sóhajtok. Na nem azért, mert olyan sok kérdést tesz fel, hanem mert egyszerűen egyikre sem tudok pozitív választ adni. Általában is jókedvű és sokat röhögő fickó vagyok, még a legborzasztóbb helyzetekben is körbe leng a vidámság, de itt és most valahogy még a gondolatától is felkeveredik a gyomrom.
- Nincs. Nincs már senkije, rajtad kívül. - rázom meg a fejem. Nem tudom biztosan, hogy meghaltak e, de az bizonyos, hogy az intézet óta senki sem kereste vagy nyújtott volna segítő kezet neki. Se rokonok, se barátok, se senki. Én sem kerestem ez tény, de nem is állítom, hogy többet éreztem volna iránta, mint mások iránt, bármilyen csúnyán is hangzik most ez. Na meg... ő sem keresett engem, bár gőzöm sincs pontosan mióta van ilyen állapotban. Odaléptem végül Avery elé és leguggolva két fehér kesztyűs kezem a térdeire tettem, miközben felnéztem rá.
- Hibát követett el. De biztosan nem neked akart rosszat, hiszen gondolj csak bele, sokkal, de sokkal rosszabb helyzetbe is kerülhettél volna. S bár ez nem lehet túl nagy mentség, de nem volt több, mint te most, még szinte gyerekként lettél neki. Persze, hogy felelőtlen volt és hibázott, de mivel az ő útját már akkor sem egyengette senki, mint neked, döntései nagy részében sajnos rosszul döntött. - nem hiszem, hogy az által, hogy rábeszélném Averyt, hogy bocsásson meg az anyjának, Luna a Mennybe kerül, mert nem is hiszek az ilyesmikben, viszont, az tény, hogy Averynek és talán még nekem is könnyebb lesz utána a lelkünk, hogy képesek voltunk megbékélni a dolgokkal. Azon töprengtem, mit mondhatnék, hogy ne süllyedjen még mélyebb borúba, noha amúgy teljesen érthető volna, csak nekem is kezd bűntudatom lenni emiatt a dolog miatt, függetlenül attól, hogy tovább is így tartom helyesnek. Látom, hogy csak egy haj szál választja el attól, hogy sírjon. Én ugyan nem tartanám magamban könnyeim, de ő igyekszik erősnek mutatni magát. Butaság, hiszen a könnyek mutatják, hogy milyen erős is. Még is azt éreztem, hogy tennem kell valamit, amivel enyhíthetnék a mostani kínján. Én magam biztos nem vigasztalnám, maximum azzal, hogy semmit sem tehettem volna és Luna is biztosan jobb helyre kerül, mint egy a vegetáló ágy. De Avery kétségbeesett, tanácstalan arcát látva úgy érzem kutya kötelességem a csillagokat is lehozni azért, hogy kevésbé érezze magát rosszul. Alaposan meg kellett mozgatnom azokat a bizonyos fogaskerekeket, hogy egyáltalán tudjam mit tudnék én tenni. Nos, a válasz az, hogy én semmit. De talán a mi Mengelénknek van valami ötlete. Kétlem, hogy a szervátültetés itt most opció volna, de talált már fel hajmeresztő szereket, és talán egy félig halottba is képes életet lehelni. Ha csak egy kis időre is. Szóval felkeltem mellőle, s míg Avery emésztgette a mondanivalókat, én kicsit odébb sétálva a szoba sarkába, felhívtam a dokit, hogy segítsen. Kissé morcos volt ugyan, mert még mindig hiányolta a labort a szolgálataiért cserébe, de mivel az őrültség tőle sem állt távol, természetesen segítőkész volt. Nyilván vakon ő se tudott volna sokat mondani, ezért előbb ide hívattam. Lehet kicsit megtöri a pillanat hangulatát - ami nem is feltétlen akkora baj talán -, de ha mindezt azért teszi, hogy segítsen, bele kell, hogy férjen. Averynek persze nem szólok még semmit, nem ígérek olyasmit, amiben én sem vagyok biztos, sőt még a doki sem, de ha itt lesz, ő is hallhatja majd. Persze csak, ha akarja, mert Luna most úgy sem dönthet saját sorsáról, én pedig Averynek akarok jót, így ha azt mondja idő közben, hogy ne piszkáljuk meg a természetes körforgást, én azt is elfogadom.
Nagyjából egy 20 perc múlva, öltönyben, és egy fekete akta táskával lépett be a szemüveges tudósunk. A cirkuszban is jó szolgálatot tesz, ért ő mindenhez, így gondoltam tehetnénk egy próbát.
- Főnök. - biccentett oda nekem illően és talán kissé mereven, de ez a furcsa jelleméből fakad. Kicsit olyan, mint egy robot. Kivéve akkor, mikor alkot, mert akkor még Victor Frankeisteint is lenyomja a hangos hahotázásával. - Kisasszony. - bólintott oda Averynek is, majd oda is lépett az ágyhoz, hogy lássa mi a helyzet Lunával. Nem volt végig csendben, igazából adatokat ismételt el, de azt is szerintem magának, mert sokat én sem értettem belőle. Én közben Avery mellé léptem és ha nem tette a fotel karfájára a kezét, akkor oda fel is ültem.
- Edward messze a legjobb orvos, bár tehetségét csupán nálam tudja kamatoztatni a cirkuszban. Viszont abból adódóan, hogy milyen remek tudós, talán segíthet a mamin. - magyaráztam el az idegen jelenlétének miértjét. - De azért... ne keseredj el, ha még sem... - tettem hozzá kicsivel később, mert nyilván szuper jól hangzik, hogy meg menekülhet a haláltól, de talán még nagyobb csapásként éri, ha kiderül, hogy mégsem.
10 perc múlva végül úgy tűnt meg van a válasszal a doki, bár még lesüllyesztve tekintetét, össze kulcsolt kezekkel próbálta megfogalmazni magában, miként kezdjen bele. De végül felemelte a fejét és hol rám, hol Averyre nézett.
- Nos, ami azt illeti két hírem is van. Egy jó. Illetve egy rossz. Kezdem a jóval, mert abból adódik a rossz is. - kezdett bele teljesen tárgyilagosan és igyekezvén úgy elmagyarázni a lehetőségeket, hogy számunkra is világos legyen mi mivel jár. Nem tudálékos ő, csak túl sok zseni és beképzelt ember közt nőtt fel.
- Szóval, az állapota stabil, lélegeztetőre pedig nincs szüksége. Ez azt jelenti, hogy a most alvó és elég gyenge szervezete kaphat egy kis löketet, amitől magához tér. Nem csak a szervezete, de ő maga is. Mint, amikor valaki kávét iszik, de jó erőset. Nos, ez a jó hír. - mosolyogta, pontosabban inkább csak próbált. - A rossz hír, hogy, mint a koffein adag, ez sem tart örökké, ráadásul az ürülése közben vagy után se segítene még a duplája vagy triplája sem. Ezért aztán...
- ...megint bekómál...? - próbáltam befejezni a mondatot egy félbeszakítással, de még magam is kissé értetlenkedve, mert lássuk be, rossz hír, de max megint alszik tovább.
- Nem. A lökettől elég energiát kap, de a végén pontosan ez miatt olyan túl működést fog okozni, ami által a szervei már segítség, vagy is gépek nélkül sem fogják életben tartani. Szóval meghal. Persze tekintve a mostani állapotát így is úgy is, max egy éve, néhány hónapja lehet hátra, ha figyelembe vesszük a törvényeket, de ilyen éve. Szóval... mint Csipkerózsikáé. Azt kell eldönteni, hogy éljen tovább amíg lehet, de ágyhoz kötve, infúzióra szorulva vagy, ébren, alapvetően amúgy fájdalmak és bármiféle nehézség nélkül éljen egy napot és utána hagyjuk elmenni. Nem mondom hogy, pontosan 24 óra, lehet egy-két órával kevesebb vagy több, de általában egy nap. Amikor pedig eljön a pillanat, akkor sem érez majd fájdalmat, nem fog fuldokolni vagy ilyesmi, mert lassan fog elfáradni, álmosnak érzi majd magát, és... egyszerűen elalszik. - világosított fel róla minket. Alapvetően nem érzem feljogosultnak magunkat, hogy Luna életéről döntsünk, de a helyzetet tekintve, elgondolkodtatóak a lehetőségek. Averyre néztem, mert bármilyen nehéz, bármekkora tehetnek is tűnik, neki kell döntenie. Neki kell tudnia, hogy akar e beszélni az anyjával, megakarja e ismerni vagy egyszerűen csak fogjuk magukat és sétáljunk ki. Megjegyzem ilyen lehetősége nem sok embernek van, hiszen a dolog okkal illegális.

maybe everything has been a mess so far, but let's mix it up a bit more

We’re family. We sink or swim together.

Én már az elején tudtam, hogy nem lesz ez olyan könnyű se neki, sem nekem, mint most gondolja. Pedig látom rajta az idegességet, de már akkor, mikor autóban ülünk. Arra viszont ő sem tudott felkészülni, ami a szobában várta. Engem is csak azért ér kevésbé nagy meglepetésként, mert előző nap már tettem erre kitérőt, hogy megállapíthassam, megoldható e a dolog, ha nem is feltétlen jó ötlet. Ráadásul több rossz dolgot láttam Averynél. Sokkal többet. Már az ő korában is. Ettől függetlenül azonban fáj nézni, ahogy a jól felépített falai, a határozottsága, a merész visszaszólásai mind ezalatt szerte foszlanak és lényegében egy olyan ijedős kislány lesz, akit eddig is láttam, bár nem mutatkozott. Megértem. Dühös rám, és jogosan, de a választás jogát nem akartam elvenni, csupán lehetőséget nyújtani az ellenkezőjére is. Idővel megtanulja - de úgy ténylegesen érett gondolkodással - hogy a tetteinknek bizony következményei vannak. Nem csak a külvilágra, de ránk nézve is. És ezeket a következményeket sokszor örökké hordanunk kell magunkban.
- Ejnye-no, Avery, a semminél azért tehetsz valamivel többet. Talán nem tud neked válaszolni, de azt gondolom hallhatja, amiket mondasz neki. Nem halt meg, csak nincs magánál. Mások a halottakkal is úgy beszélnek, mintha még élnének. Azért tudom, hogy ez egy lehetőség a számodra, mert majd úgy 25-30 éves korodra, mikor ő már nem lesz, rádöbbensz, hogy majdnem elszalasztottál egy lehetőséget, amit bánnál életed végéig. Így is fájdalmas, tudom, de... most még megteheted, hogy... mesélsz neki, elmondhatod a fájdalmaid, örömeid, megfoghatod a kezét. - magyarázom nagy bölcsen, noha én nem igazán hiszek ezekben a túlvilági dolgokban. Én sem hallok álmomban, bár, abban nem vagyok biztos, hogy nem is érzek. De semmire sem kényszerít hetem őt. Ellenben érezhetem magam egyre nyomorultabbúl, annak ellenére, hogy még mindig pontosan tudom, jól cselekedtem. Sokkos állapotából fakadó kijelentése nyomán azonban haloványan elmosolyodok, mert ezzel nem csak magának mondott most ellent, de engem is épp most ébresztett rá, hogy tulajdonképpen téved, és ez jó.
- Ebben nincs igazad, kincsem. A csillogó szemeidből és a kétségbeesett tekintetedből látom, hogy nagyon is fontos neked. Ha nem volna az, ha csak annyira érdekelne, mint a szomszéd idegen lakóját, nem éreznél így, de tudod... pontosan tudod, hogy ő az édesanyád, akire haragszol, mert nem volt melletted. Mert inkább a könnyebb utat választotta, és önként kezdett saját maga elpusztításába. De tudod, Luna lényegében intézetekben élt. Rossz körülmények között. Nem mindenki azért kerül oda, mert ezt érdemelné. A legtöbb odakerülő hibát követ el, mert nem kap segítséget, és bekerülve még meg is büntetik. Nem ismertem én sem Lunát, de azt gondolom, azért volt olyan gyakorlatias ebben az életmódban, mert már korábban sem látta örömét másban. Hiszen... miért nyúlt volna drogokhoz, italhoz és a felelőtlen khm... bujasághoz, ha olyan jó élete lett volna? Miért került volna intézetbe, ha szerető családja körében élt? A világ igazságtalan, s általában azokat büntetik, akik már így is a földön vannak. Nem akarlak befolyásolni, csupán megvilágítani azt az oldalt, amit sokan csak akkor látnak és értenek meg, mikor már benne vannak, vagy beleesnek. Nem kívánom, hogy légy te is ilyen, de tudom, hogy nem is leszel. Nem csak, mert remek családhoz kerültél, hanem, mert attól még mi vagyunk a szüleid. Én azért kerültem az intézetbe Luna mellé, mert a világ szerint embert öltem. De a világ szemet hunyt az előzmények felett, hogy odáig évekig bántalmazott a nagybátyám és az anyám soha, semmit sem tett ellene. Senki nem segített, senki nem állt ki mellettem. Az apámat sem ismertem, hogy hozzáfuthassak, bár nem is bánom, mert állítólag alkoholista volt. De... én voltam olyan okos, empatikus, hogy a sok rosszat átformáljam valami egészen mássá. Tanultam belőle és bár az én sebeim ettől nem fognak begyógyulni, nem leszek olyan önző, hogy hagyjam, hogy ez veled is megtörténjen, csak, mert én nem kaptam segítséget. Én itt vagyok. Segítek. Nem lesz mindig kellemes... - intek el Luna felé. - ...de a kezed mindig fogni fogom. Nem beszélhetek helyetted, és gondolkodni sem fogok helyetted, hogy miként dönts, csupán ellátlak... még csak nem is tanácsokkal, csak meglátásokkal, tapasztalatokkal. De, ha egy nap még is keresztbe próbálnak tenni neked, ha nyílvesszők zivatara is zúgna feléd, én eléd fogok állni és feláldozom magam, minden gondolkodás nélkül, hogy te... ne kerülj át arra a sötét oldalra, ahová Luna és én kerültem. - feleltem, biztosítva lelkileg és fizikailag is, hogy vele vagyok, mellette és érte, ha jó, ha rossz döntéseket hoz. Nem mondom, hogy én nem találtam meg a helyem az alvilágban, de biztosan másként élnék, ha nekem is lett volna olyas valakim, mint én most. Igen, haragszom magamra is, de leginkább Travisre, amiért kihasznált - ha nem is szándékosan, bár ebben akármit bele lehet magyarázni - és ha ez még nem elég, ellenem is fordult. Ha nem olyan lett volna a kapcsolatunk amilyen, félvállról sem vettem volna az egész lényét, de így, amilyen törést okozott, jobban gyűlöltem, mint akármi vagy akárki mást. A fizikai fájdalom egy dolog, megtanulhatod figyelmen kívül hagyni, még élvezni is, de a lelki dolgok, ha csak nem születsz pszichopatának, mindig megfognak szorongatni és örökké hegek maradnak a lelkeden. Adtam valamit Travisnek, ami nagyon régóta soha, senki másnak, és nem is szándékoztam volna odaadni senki másnak. De ő nem kérte. Elvette ugyan, de értéktelen szemétként dobta sutba. A bizalom pedig olyan, mint a fuldokolnak a levegő. Egy idő után, egyszerűen hiába kaparod a falat, próbálkozol, nem jutsz hozzá.
Aztán jött a doki, mert úgy éreztem, pláne a mondanivalóm után, hogy egyszerűen nem tettem meg még mindent. Ám a hallottak vegyes érzéseket keltettek bennem, és azt hiszem Averyben is, noha végül. Nem tud dönteni. Pontosabban. Már döntött is, és inkább nem venné újra fontolóra. Nem szólok bele. Ez egy lehetőség volt, és nem tudhatjuk biztosan, hogy jó vagy rossz. z élet kioltása, más élete felett dönteni súlyos teher, amit egy embernek sem kellene meghoznia, nem, hogy egy 16 évesnek. De Avery az egyetlen, aki rokoni kötelékkel tartozik Lunához, és ő az, aki miatt most itt vagyunk, ezért éreztem, hogy neki kell döntésre jutnia. Ha én teszem meg, előfordulhat, hogy örökké neheztelni fog rám. Igaz, azt sem szeretném, ha magára neheztelne.
- Bolond kislány, már, hogy ne volnál jó ember? Még semmit sem tettél a világ ellen, magad ellen, ami megbélyegezhetne ilyesmivel. - csóválom fejem, és ebben teljesen biztos vagyok. Ha el is indulna a lejtőn, ha emberek élete száradna lelkén, azt csak is magamnak köszönhetem, mert itt voltam, még is hagytam kicsúszni a dolgokat a kezeim közül. Végül kimondja, miként döntött, én pedig odabólintok röviden a dokinak, aki ezzel be is fejezi itteni munkáját és hamar odébb is áll egy csendes elköszönéssel.
- Tudom, pici lány. - lépek oda és kérdése nyomán magamhoz ölelem. - Gyere, sétáljunk egyet a városban, nézzük meg készülődnek e már Halloweenra. Ne hagyjuk, hogy a napunk így érjen végett... - simítok a hajába és lenézek rá. Tudom, hogy idő kell, míg egyáltalán feldolgozza majd a mait, de idővel és elég sok figyelemeltereléssel talán könnyebbé válik. Meg is fogom a kezét miután elengedem és elindulok vele kifelé. - Ti szoktatok még cukorkát gyűjteni a barátaiddal? - kíváncsiskodom, hogy valamiképp kint, kicsit oldjam ezt a nyomorúságos hangulatot.