Ki gondolta volna, hogy két ilyen jó szakma mellett, amiket sikeresen elvégeztem, nem, hogy a legtöbb itt dolgozóhoz hasonlóan én is fehér köpenyt, de legalább is ápolói egyenruhát viselnék, még a wc-ket is nekem kell kipucolnom. Mondhatnám, hogy kellemest a hasznossal, de ez idáig egyik sem jött be igazán. Egy jó barátom panaszkodott, hogy keresztbe húzták üzleti ügyleteit, amelyek, mint később kiderült, nem csak neki, de nekem is gondot okozhat. Oscar gyógyszerész, és alkalomadtán kéz alatt is seftel velük, amit azért sem ítélek el, mert legtöbbször inkább a jó szándék vezérli. Ugyanis nem mindenki jut olyan szerekhez, amik valóban elősegítik a gyógyulást, akár a daganatos betegségek esetében, ő pedig hozzá fér a kísérleti szerekhez is. Jómagam is gyakran látogatom, mert idővel rájöttem, hogy a szereket lenyúlni az állatorvosi rendelőből nem csupán veszélyes annak, aki kapja, de könnyen szemet szúrhat a hiányuk egy idő után. Kath pedig a legjobbat érdemli. Akkor is, ha kölcsönösen érzünk egymás iránt, csak épp nem ugyanazt. Van ideje, majd ő is belátja, hogy, amit teszek érte teszem. Azért zártam be, hogy lenyugodjon kicsit, hogy gondolkozhasson és tisztább képet kapjon róla, hogy nem én vagyok a szörnyeteg. Addig viszont szükség van a benzodiazepin koktélokra az italában és ételében, mert ezek mellett is sokat küzdünk még. Szerencsére New Yorkig követő bajtársam, ha nem is örömmel, de átvállalta tőlem a gondozását, míg megoldom jó barátom problémáját.
Őszintén szólva, az, hogy takarítónak álltam az eltitkolt főállásom mellett, ezzel nem kicsit bonyolítva a dolgokat, még így sem tűnik elegendőnek ahhoz, hogy nyakon csípjem kiszemeltem. Khaled Al Nassar. Sok igazán különös emberrel hozott már össze a sors, de hozzád foghatóval még nem találkoztam. Hogy mit találtam rólad? Szinte semmit, és ez aggasztó. Nem csak azért, mert így a terepen kellett kiderítenem mindent, hanem, mert az ember csak azt titkolja, ami félő, hogy bajba sodorja vagy szégyenli, de te, nem hiszem, hogy az utolsóba tartoznál. Bevallom egy kis részem tartózkodik is tőled, pont amiatt, mert túl sok a kérdés körülötted, és szinte semmire sem találtam választ. Ez már alapból is óvva intene, nem kellene ujjat húznom egy ilyen kicsit sem bizalomgerjesztő fickóval, mint te, ugyanakkor... ne felejtsük el, hogy gondot okozol. Nekem és a barátomnak is. Nem akarok túl durva módszerekhez nyúlni, de a tervem, hogy helyre pöccintem az általad utunkban hagyott akadályokat, nem jött össze, mert jelenléted egyre inkább nem kívánatos a számunkra. Titkaid nyomán szeretnélek nyakon csípni. Ezért vagyok most itt. A laboratóriumodban, egy kevésbé tetszetős kezeslábasban, takarítónak álcázva magam. De már vagy két hete. Abszolút bizarr, hogy idáig jutottam, de nem azért, mert nem szokásom lesüllyedni a legaljára csak hogy célt érjek, hanem, mert, mikor először követtelek idáig és tudatosult bennem, hogy idebent kell tovább keresgélnem, rádöbbentem, hogy te veszélyesebb ember vagy, mint gondoltam. Már külsőre is meglátszott ez rajtad, de a mai ember megtanulta, hogy ne higgyen el mindent, amit lát. Te viszont kétségkívül az vagy, akinek hihetnek az első pillanatban. Időbe telt idáig jutnom, és bár azóta szinte semmit sem haladtam, nem adhatom fel, mert tudom, hogy minden alkalommal, mikor feltérképezem az épületet, közeledem a válaszok felé. A közösségi média most nem volt segítségemre, nem vagy egy facebook celeb, és szerintem távolról kerülök a Tiktokot is. Aggasztó, hogy ennyire kevés az információ, amit megadsz magadról. Ha hullákat hagynál magad után sem könnyítenéd meg a rendőrség dolgát. Azt viszont tudom, hogy mint sok más embernek, neked is vannak megszokásaid. Például a bolt, ahonnan beszerzed a napi betevőt, vagy éppen ahonnan rendeled azt. Aztán ott van a kávézó, ahova még anno a barátom irányított utánad, és rájöttem, hogy nagyobb kihívás leszel, mint gondoltam. Nem, nem a rendelt kávéd alapján jutottam erre a következtetésre, hanem abból, ahogyan kiérkeztekor a kis szalvétával fényesre törölted a kanalad a halvány foltoktól és ahogy az asztal közepén díszelgő műanyag kis virágos vázát milliméternyi pontosággal középre igazítottad. Amit biztosan tudok rólad, hogy kényszeres vagy, és egy ilyen tünettel rendelkező ember hajlama nem csak a kanál fényezésben nyilvánul meg, hanem az élete minden momentumában. Igen, én is láttam "A ház, amit Jack épített" című horrorfilmet. Nem a legjobb, de remekül bemutatja milyen egy igazán igényes gyilkos, aki nem csak a lebukás veszélye miatt nem hagy maga után nyomokat. Ennél veszélyesebb gyilkos, pedig talán nem is létezik a földön. Nem tudom... nem tudhatom, hogy tapadt e már vér a kezeidhez, de szinte biztos vagyok benne, hogy képes volnál ölni, anélkül, hogy te azt valóban annak tudatában is tennéd, hogy most már pedig megölsz valakit, csak mert alapon.
Kételyeim ellenére még is itt vagyok a laborodban, ahol még akadnak feltáratlan részlegek a számomra, és kész vagyok kockáztatni életem, hogy az gyógyszer-ellátómon keresztül biztonságban tudjam Kath-et. Ma már többször is láttalak föl-alá mászkálni, de nehéz a nyomodban lenni úgy, hogy közben gyanút se fogjon senki sem, amiért esetleg rosszul végzem a munkám. Kapcsolatokat is szerzek, próbálok olyan társaságot keresni magamnak, ahol akaratlan is beszélnek rólad, de meg kell hagyni, nem könnyíted meg a dolgom, mert még a kollégáid is tartózkodóak, ha a magánéletedről kellene beszélniük, amiről szinte senki sem tud semmit. Nem érdeklődöm feltűnően, inkább csak terelgetem a témát, míg el nem jutunk odáig. Már-már félelmetes mekkora tiszteletnek örvendsz, hiába vagy az épület nagy ura. Attól tartok nem csupán a tudásod elismerése okozza ezt, hanem, mert félnek is tőled. Tudom, hogy se társaságukban, se álruhában, de még csak véletlen sem kószálhatok le a labor alsó berkeibe. Nagy a szigor, az átvizsgálás, ami bevallom árulkodó is egyben. Már csak emiatt is vonz, bármi is legyen odalent. A levezető út felé pillantok hosszas percekig, némileg bosszankodva, amiért két hét után még mindig csak kívülről szemlélhetem azt. Nem tudom mit rejtegetsz, és kézzel fogható terv nélkül nem is nagyon merem megközelíteni a titkok kapuját, ellenben az én türelmem is fogytán. Fordultamban, hogy folytassam munkám véletlenül sikerül beleütköznünk egymásba egy laborossal, akinél szerencsére egyik mintavételi csőben sem volt semmi, ami esetleg ránk vagy a földre borulhatott volna. Ellenben sikerül elejtenie őket, amik aztán a földön végzik, szilánkokra törve. Morog valami alig hallhatóat a hölgy, de azt gondolom inkább a szerencsétlen pillanatnak, mint nekem, szóval készségesen - és munkám végezve - térdelek, hogy a takarító kocsiról leszedett kis seprűvel és lapáttal elkezdjen összeszedni az üvegszemcséket, amik olyan aprók és vékonyak, hogy alig látni a kisebb darabokat.
- Talán fel kellene vennie egy kesztyűt... - figyelmeztet a nő, de közben tett pár lépést hátra, nehogy útban legyen, vagy csak attól félt, hogy a szoknyája alá nézek. Na nem mintha ilyesmit szokásom tenni. Hűséges típus vagyok. Ami azt illeti halálig tart a lojalitásom.
- Nem kell kesztyű, megoldom. - válaszolom rá, mindenféle ellenséges hangszín nélkül. Ebben a pillanatban pedig sikerül veszítenem egyensúlyomból, ahogy fordulva a szemetes felé kiöntöm az eddig felsöpört darabkákat és ösztönösen nyújtom tenyerem magam elé, ezáltal bele tenyerelve a maradékba. Nem volt az olyan sok, és különösebb fájdalmat sem érzek, így felegyenesedve fordítom magam felé tenyerem. A puha bőrnek köszönhetően jobbára csak rá ragadt néhány, és talán egy-kettő volt, ami felsértette annyira, hogy nagyon halványan elkezdett kiserkenni belőle a vér, de belehalni azért nem fogok. A nő még is toporzékolásba kezd, mikor kiszedem a két apró kis szilánkot és kidobom a kukába, a többit meg nemes egyszerűséggel lesöpröm a tenyeremről. Én is tudom, hogy nem ez a leg higiénikusabb módja ennek, pláne egy ilyen intézményben, de majd lemosom és húzom kesztyűt. Amíg nem kell könyékig vérben nyúlkálnom vagy más, nem kívánatos anyagokban, addig max a vegyszerek fogják csípni. A kisebb hangzavarra - ami csak azért tűnik annak, mert nagy az előtér - többen is odakapják fejük, bár szerencsére sokáig senki sem foglalkozik vele, én pedig örülök neki, mert szeretném kerülni az ilyen figyelem felkeltéseket. Jobban fejembe húzom baseball sapkám és miután előzetesen felsöpörtem, bízva benne, hogy a felmosásig senkinek nem lesz kedve végig táncolni ezen a egy méternyi kis részen, elindulok, hogy lemossam a kezem.

Nem akarok feltűnést, bár igazából ez most kivételesen tényleg a szerencsétlenségemnek köszönhető, semmint hátsó szándékkal tettem volna. De a nő sipákolására így is odakapják páran a fejük, nekem pedig azt kell gondolnom, hogy még így is szemet szúrhatok. Óvatosságra inteném magam, de már túl késő. Csupán egy futó pillantást veszek a nő felé, majd fejembe húzott sapkával - mint, aki próbálna elbújni a világ elől - indulok a férfi mosdóba.
Idióta. Én és a nő is. Morcosan nyitom meg a csapot és leöblítem azt a néhány cseppnyi vért, miközben kiszedegetem a maradék szilánkot is a kezemből. Biztos féltik a hely jó hírnevét, azért toporzékolt. Elvégre milyen kórház az olyan, ahol valakinek annyira elfertőződik a keze, hogy le kell vágni. Oké, ez erős túlzás volt példára, de azt gondolom kicsit túltolta a hölgyemény. Viszont az a baj ezekkel a hibákkal, hogy ezek miatt nem jutok tovább. Mert már így is volt egy kisebb műsorom, ha gyanússá válok, az itt dolgozók ujjal fognak rám mutogatni, hogy "Igen, őt már láttam." meg, hogy "Tegnap is baba került. Szokása lehet.". Ennél baljóslatúbb esemény már csak az volna, ha ezek után szemtől szemben állnék veled.
Nyikorog egy halkat az ajtó, ahogy nyílik, én pedig ösztönösen kapom fel fejem az érkezőre. Rád. Ó, baszki... Még az előtt visszafordítom fejem a hideg víz alatt áztatott kezem felé, mielőtt felém fordíthatnád fejed. Már ha gyanakszol... De biztosan nem. Vagy még is? Nem rémisztgetném most magam azzal a tévképzettel, hogy ez idáig a kamerákat csekkoltad volna utánam. Bár a paranoia jól jön, ha az ember kettős életét félti. Kinyomkodom a maradék vércseppeket kezemből, bár a hideg víz remekül meggátolta a további vérzést ezen a aprócska vágáson. Sajnos... mert órákig nem vacakolhatok vele. Pszichológia. Ha elterelem a figyelmem valami valós, éppen aktuális problémával, arc mimikám nem ad gyanakvásra okot, ahogy tán még hangom se. Többek között ezzel a módszerrel is át lehet verni a hazugság vizsgálót, a nyelv harapásos technikán kívül. Ez pedig még ha némi gyakorlatot is igényel, néhány perc alatt úgy érzem sikeresen elsajátítom, bár, ha vérezne még a kezem ennél is könnyebb volna. legalább is addig, míg fel nem nézek a tükörbe és akaratlan is farkasszemezésbe kezdek veled. Francba! Gyanakszol? Felismertél? Rég volt már és akkor is óvatos voltam. Mintha tekinteted két kézzel markolna a torkom után, képtelen vagyok újra lesüllyeszteni pillantásom, pedig már távolról sem érzem magam olyan magabiztosnak. Nem látlak túl gyakran ezen a szinten, pláne nem a mosdókban. Nem, ez most nem a véletlen műve... még a vak is látja a tekintetedben azt a kellemetlen és frusztráló érzést, amit csak az érezhet általad, akit nyakon csípsz. Túl sokáig időzöm és váratlak meg azt hiszem, mire eljutnék odáig, hogy elzárjam a csapot. Játszam el, hogy nem ismertelek fel? Vagy kérdezzek rá vakmerően mit akarsz, mintha nem tudnám, hogy tied a hely? Mennyire rontanék velük a helyzetemen? Aztán te is elzárod a vizet. Kicsit furcsállom, de mikor elkezded szárítani a kezed, amivel én is foglalatoskodom épp, olykor óvatosan elsandítva feléd, nyugtázom, hogy nem lehet baj. Látták, hogy bejöttem. Látták, hogy bejöttél. Bármi is történne, tudnák, hogy egyikünk a hibás. Erre gondoltam kezem megtörölgetése közben. Ne tojj be, lehet csak fitogtatja erejét. Lehet, hogy ő itt a főnök, de kétlem, hogy mindenki ennyire alá dolgozna, hogy még egy balhétól is eltekintsenek. Vagy tévedek? Nem sikerült eléggé megismernelek Khaled. Tudom, hogy titkolsz valamit, és nagyon vigyázol erre a titokra. De vajon más is így tesz? Rálépek a kuka talpára, minek fedele kinyílik, én pedig bele is ejtem az gombócra gyúrt papírtörlőt, hogy azzal a lendülettel el is hagyjam a terepet, még ha most még vesztesként is. Nem tudom miért gondoltam, hogy elmentél, hiszen nem hallottam az ajtót. Még is a frászt hozod rám, ahogy megfordulok. Még egy fél lépést is teszek hátra. Lélekben szinte mindenre felkészültem. Vagy is azt hittem. A magam értetlen módján pillantottam a gonosz varázsló tenyerében lévő porszerűségre. Össze is vonom szemöldökeim. Most egy maroknyi matcha porral akarsz megajándékozni békét jeléül...? Összezavarsz cimbora.
- Mi a...? - köhögtem ösztönösen, ahogy arcomba fújtad a még mindig kétes eredetű szert, de az ízéből - vagy annak hiányából - kiindulva, biztos nem a zöld tea rokona. Ösztönösen lépkedek hátrébb, sapkám is leveszem, hogy szétlegyezzem a port, ahelyett, hogy köhögéskor is azt szívjam vissza, nos inkább kevesebb, mint több sikerrel. Szinte pillanatok alatt elkezd forogni velem a virág, és annyi időm sem marad, hogy pánikba essek, hiszen ezek szerint... valóban nem csípsz. A mosdókagylóba próbáltam meg belekapaszkodni, ahogy lábaim már nem voltak képes tartani, de maximum az elterülést okozta kellemetlen koppanást tompítottam vele. Aztán, ahogy mondani szokás, minden elsötétült.

Gőzöm sincs mennyi ideig lehettem eszméletlen, ahogy azt se, hogy a padló mióta ilyen kényelmes. Az illatok -mármint a vegyszerek és egyéb tisztítószerek egyvelegének aromája - és a fényerő mit sem változott. Tehát még az épületben vagyok. Ez nem tudom, hogy jó-e nekem. De ahogy lassan és a vakító fény és fehérségtől óvatosan kinyitom szemeim, rá kell döbbenjek, hogy a válasz a nem. Elnézek jobbra, fehér fal, elnézek magam mellé balra, szintén, ahogy az ágy. Ösztönösen kapok arcomhoz, hogy ellenőrizzem, zöld-e még a képem. Ha igen, nagyjából letörlöm, ha nem, akkor ezt a procedúrát kihagyva lassan felülök. Még szédülök egy kicsit, de szerintem csak ettől a tömérdek, makulátlan fehérségtől. Nem emlékszem, hogy a vizsgáló ennyire üres lett volna. És hol vannak az ablakok. Akkor láttam, hogy a ruhám is oda. Mi az isten...? Mintha egy diliházba kerültem volna, mint rab. Aztán jött csak az igazi sokk. Ahogy lassan felemeltem a fejem és szembe találtam magam az üvegfallal. Jézusom... Ilyet is max filmben láttam. Horror filmben! Felugrom az ágyról és az üvegfalhoz trappolok. Szinte felkenődök rá az utolsó néhány centinél és heves csapkodásába kezdek, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és szóljak, hogy ez itt valami kurva félreértés lesz. Szó se róla, eddig is sajnáltam mindenkit, akit az üveg kalitkámba zártam, de most érzem csak igazán át, milyen megrázó ez az egész. Tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben veled, Khaled, de álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy ilyen sokkoló létesítmény van idelent. És ezekben a pillanatokban még fel sem merült bennem hogy itt létem esetleg több napos ideje alatt, mi lesz, majd azzal, aki az én üvegkalitkámban él. Basszus...
- Őőőő, helló? Valaki? Itt valami félreértés lesz! Én dolgozó vagyok! Csak egy takarító! Biztos tévedés lesz, de jó lenne, ha kiengednének...! - próbáltam a falon keresztül kilesni két oldalra, amennyire csak tudtam, hogy keressek valakit. Sejtettem, hogy kemény dió lesz ez az egész, de ha belegondolok, hogy pont azért tettem, hogy segítsek az egyetlenemen, és megmentsem a szerelmünk, ennél rosszabb halált most el sem tudnék képzelni, mint az éhenhalás.

Mindenki ismeri azt a frusztráló érzést, ami hálót sző elménk köré, mikor álomra hajtjuk fejünk és ezek a valóságos problémák okozta kellemetlen érzések testet öltenek álmainkban, noha nem éppen úgy, ahogy azt kéne, mert nem mindig van összeköttetés, vagy túl szoros kapcsolat a két dolog között. Bár az álom kényszerű volt, a szorongás, a bizonytalanság attól, hogy most mi lesz, befolyásolta a képeket. Nem tudom miért nem tűnt fel, hogy kiesett egy hosszabb és fontosabb időszak, de onnantól eszméltem fel, hogy Kate sírját ásom egy erdőben. Meg is állok a mozdulatban, bár nem elsősorban azért, hogy eltöprengjek a miérteken és a hogyanokon, hanem, hogy megtöröltem izzadságtól gyöngyöző homlokom. De már nem is folytatom a munkát, hanem elpillantok a fekete szemeteszsákba csavart holttestre. Majd a félig megásott sírhelyre. Valami nem stim. Elkezdtem visszakövetkeztetni a dolgokat. Szóval itt vagyok, ásom a sírt, Kate meghalt. De mikor és miért? Kizárt, hogy szökéssel próbálkozott volna, hiszen másodszorra már nagyon odafigyeltem. Talán... megfulladt? Sok volt a nyugtató? Hülyeség, sosem adagolom túl, mindig nagyon odafigyelek. Inkább kapjon kevesebbet, mint többet. Eldobom az ásót és mintha bárki élete múlna rajta, ledobom magam a zsák mellé és körmeimmel széttépem a gumiszerű anyagot, hogy megnézzem őt, hát ha megtudom állapítani. Erőszak jeleit nem látni bőrén, viszont... mintha kiszáradt volna... az arca beesett, bár már halott egy ideje, így nehéz megállapítani. Kiszáradt...? Ez volna a halál oka?
- Éhen halt. - szólal meg egy ismeretlenül is ismerős hang, én pedig odakapom fejem. Nem is azon rökönyödöm meg igazán, hogy állt ott valaki és látja mit tettem vagy teszek, vagy az, hogy ez a fickó az, aki után szaglásztam legutóbb, hanem a kijelentése hagy maga után nem kis döbbenetet.
- Éhen halt? Hát az meg hogy lehet...? - hogy lehetne? Nem csak az etetésére figyeltem, de még az egészséges étrendjére is, az adagra, és arra, hogy ahogy ő tette korábban néha belecsússzon egy kis "bűnözés" is, bár sosem tartottam kövérnek. Visszapillantok a lassan bomlásnak induló testre. Majd lassan világossá válik a férfi kiléte és az a zavar, amit jelenléte okoz. Ismét felé kapom a fejem, de mielőtt kérdezhetnék, magamtól is rájövök. Hiszen történt valami. Elestem. Vagy ájultam. Emlékszem, hogy előtte egymással szemben álltunk. Lassan fel is egyenesedek, és mire ez megtörténik már a mosdóban állunk, ő pedig láthatóan szorít valamit az öklében, amit felém irányít, mintha zárt ököllel akarna puszit küldeni. Zöld. Ennyi jut eszembe, mielőtt arcomba fújná - újra - a port, én pedig megbotlom és hanyatt esve elnyel a mély. Aztán magamhoz térek, ugyanazzal a kétellyel, mely csak hamar bebizonyosodik, hogy nem véletlen. A pánik finomkodó szó arra, amit akkor érzek, mikor rádöbbenek hol vagyok - vagy is lehetek - és hogy milyen módon kerültem én oda. A semmibe bizonygatom ártatlanságom, és közben próbálom felhívni magamra a figyelmet, mert ez így nem lesz jó. Nagyon nem. Ekkor jelensz meg te, s mint ahogy sintér telepen a sintér halált hozó energiája csendre inti a csaholó vadkutyákat, én is elnémulok jelenlétedtől. Még első szavad sem formálod ajkaiddal nekem szánva, már tudom, hogy félreértésnek itt nyoma sincsen. Te... levadásztál engem... Az értetlenkedő arc kifejezésem érthető a körülményeket tekintve, ám mind e mögött sokkalta inkább az taglózz le, hogy végig tudtad, hogy figyellek, hogy te érdekelsz itt nem más. Elhittem, hogy gyakorlatiasan végzem feladatom, hogy lazán veszem az ismétlődő köröket, a megfigyelés rutinját, most pedig kiderül, hogy talán már az első percektől fogva tudtál rólam. Még is... mégis ki a fene vagy te? Finoman mozdítok egyik lábfejemen, mert egy percre ténylegesen úgy érzem, hogy súlyos láncok lógnak róla, melyek nem engednek mozdulni. Nem vagyok rettenthetetlen, nem hiszek a túlvilági dolgokban, de te biztosan nem vagy olyan, mint az itteni emberek. A benned tátongó üresség okozza a félelmet bennem. Az álarc ugyan mutat valamicskét, de az sem az, ami, belülről pedig se bizonytalanság, se félelem, se öröm, se harag, se semmi. Még is mi a fene vagy te...?
Nyelnem kell mielőtt szóra nyitnám ajkaim, de így is épp csak résnyire nyílnak el egymástól, te már is leintesz. Szoktam játszani, általában szeretek is, de olyan játékban nem szívesen veszek részt, ahol már alapvetően vesztésre állok. Itt viszont nem csupán fél lábbal a szakadék felett lengedezem, de a kezem is csak te markolod csuklómnál. Ha most rosszul felelek, elengeded, ha nem felelek semmit, akkor is. Itt most nem csak rólam van szó. Bevillan a kép, ahogy szétszaggatva a zsákot Kate halott arcára bukkanok. Nem. Nem halhat meg. Nem lehetett egy előre vetített jövőkép. Ezúttal csendre intésed nélkül is kell egy pár pillanat, mire egyáltalán találok valami hangot. Nyelnem is kell egy újabbat. Semmi garancia nincs arra, hogy elengedsz, én is tudom, de ha meg sem próbálom kipuhatolni még annyira sem, hogy rájöjjek, Kate tuti meghal. És ami azt illeti, téged elnézve szerintem én is.
- Oké. Mit akar tudni...? - nézek vissza mérgező tekintetedbe, mely egyszerre rémít meg, dühít és gyönyörködtet. Még is, hogy tudtál így meglapulni idáig? Úgy ráadásul, hogy figyeltelek.

Meg lehet nekem is meg vannak a magam hibái, én sem vagyok tökéletes, de életem során annyi különböző emberrel hozott össze a sors, hogy esetenként képes vagyok észrevenni, még ha sokszor későn is, hogy a veszély a lábaim körül tekereg, fel-felé kúszva a bokámon keresztül. Óvatos vagy, csendes, körültekintő, akár halkan vadászó mérges kígyó. A magad módján elvarázsolsz, ölelésre invitálsz, és mikor már teljesen körbetekerődzől testemen, egy mozzanat s semmi több, hogy egy csont reccsenést követően még az utolsó lég vételem is bennem ragadjon. Nem láttam időben, hogy a szakadék szélén állok, most viszont szerte foszlott annyira a köd, hogy lássam milyen mély is ez a szakadék. Szavaid, mintha velem akarnád megiratni még a halálos ítéletemet is. Itt most én vagyok a kisegér, és csak egy vékony üvegfal választ el a mérges kígyótól. Baszki, ez nem túl jó, az én esélyeimet tekintve. Elsőre nem válaszolok, nem tudok mit, pontosabban nem akarok mit. Nem tudom mit tudsz, mit nem, és meg lehet ezzel olyasmit árulnék el, amivel te magad odáig nem is voltál tisztában, ám ezzel újabb fogást találhatnál rajtam. Mint a pincében lévő egyetlenem, vagy az előző néhány a föld alatt, még mindig eltűntként feltüntetve. Esetleg, hogy lopom a szereket az állatkórházból, vagy, hogy már-már hobbimként űzöm mások megfigyelését. Beszámolód alatt, kérdőn összevont szemöldökkel téved tekintetem a halánkodra. S ha bár az ócsárlást már fel sem veszem - már egy ideje lepereg rólam - ám, mikor felfeded előttem, hogy már láttál, árulkodóan elkerekednek szemeim. Nem is tudnám rejtegetni mennyire meglepsz. Nem azért, mert annyira profinak tartanám magam. Egyszerűen letaglózz a tudat, hogy nem, hogy szemtől szemben közlöd a tény, de képes voltál még visszájára is fordítottani az egészet. Gyenge és minden bizonnyal kétségbeesett próbálkozásnak hatna, ha most újfent ismételgetni kezdeném magam, hogy mindez puszta félreértés, hisz az előbb árultad el, hogy emlékszel rám. Még ha kétségbe is vonnám szavaid, hogy mindössze manipulálsz velük, ki tudja miként jönnék ki belőle. Egyszerre rémísztő és megdöbbentő az egész. Nem hiszem, hogy valaha is jóban leszünk, viszont... minden tiszteletem a tiéd. Te sunyi mérges kígyó.
- Ismerős terepen is van annyi kockázat, mint az ismeretleneken. - tárom szét karjaim egy pillanatra, mielőtt visszaejteni őket magam mellé. Nem a jó pofizás a célom, nem hiszem, hogy te bárkit is megtűrnél magad mellett, de amint mondok tény. Minél gyakrabban járok egy helyre, annál könnyebben fogok szemet szúrni másoknak, ha csak, valamiként bele nem olvadok a környezetemben, mint akár itt is. De a hiba általában a figyelmetlenségen alapszik. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy az intézmény alatt ilyen sötét dolgok lapulnak, bár volt egy megérzésem, de teljesen más hinni a mumusban, és az ágy alá pillantva, farkas szemet nézni vele. Legközelebb - mert bízom benne, hogy élve kijutok innen -, ha egy sárkányra is gyanakszom a pincében, úgy fogok majd hozzá az egész dolognak. Ám kérdéseden kapva kapok, hátha el tudlak vele bizonytalanítani.
- Ami azt illeti van, és barátaim is, akikkel gyakran összejárok. Sőt másik munkám is. Keresni fognak, és tudják, hogy itt is dolgozom. Ismerik a beosztásom. - szavaimban aligha vélhető bármi fenyegetés, mint inkább biztosíték arról, hogy vannak, akik felfigyelhetnek eltűnésemre, ugyanakkor hangomból még is a megfélemlítés próbálkozása hallatszik ki. Az, hogy ennek szinte fele sem igaz, lényegtelen. Annak kell tűnnie.
- Lehet pont ez vitt rá, hogy mindent feltegyek egy lapra. - teszem hozzá némi idegességgel hangomban, miközben az üvegfalat bökdösöm mutatóujjammal, bár igazából én is tudom, hogy semmi haszna, mert aligha fogsz ettől megijedni. Tény, pont ezzel ítélem halálra őt, de attól még miatta teszem. Pont mint abban a történetben, amikor mindenkinek mindenben segít a főhős, hogy végül segíthessen annak, akiknek igazán akart. Leszögezed, hogy nem akarsz megölni, de a szabadságommal sem kecsegtetsz igazán. Ez elég rosszul hangzik. Végtére is a kísérleti állatokkal szoktak így bánni, még ha én most hozzájuk képest is luxus körülmények közt vagyok. Hiába erősítettél meg az előbb szándékodról, az étel szó hallatná még is a mérgezés jut először eszembe. Persze ettől függetlenül tudnék már enni, de még így is elkap a rosszullét, ha belegondolok, hogy amíg én mondjuk itt falatozom, addig szerencsétlen kis madárkámban még a vödrét sem cseréli senki, és szép lassan ürülékben fekve fog éhenhalni. Baszki... Ennek gondolatára meg persze megint ideges lettem kicsit. Ha volt a fehér nadrágon zseb, abba süllyesztettem kezeim, hogy valamelyest leplezzem feszültségem.
- Megérteni? - kérdek vissza némileg hitetlenkedve, mert azt gondoltam csak vicceltél az előbb a megszállottsággal. - Nem vagyok mániákus. - szögezem le zaklatottan. - Jó, hát követtem el egy hibát, de ez az egész... Őrültség! Elvállaltam valamit, de kifogott rajtam, ennyi! - tárom szét karjaim újfent, de már idegesebben, mert gőzöm sincs mit csináljak, hogy ha ki is kerülök, se a szerelmemnek, se nekem ne legyen bajom belőle. Te pedig egyáltalán nem könnyíted meg a dolgom. Egy ponton túl már nehéz nyugalomra inteni magunk, és játszani a nagyfiút, mikor életek múlnak rajta, így én is föl-alá kezdek járkálni az üvegfal mellett.
- Na jó, na jó. - állok meg egyik kezem, ökölben, a csípőmön, míg másikkal megálljt mutatok. - Én együttműködök, de akkor engedjen el. Úgy sem tarthat itt örökre. Ehetek az étkezőben? - kérdem én rád pillantva, bár szinte magam is tudom a választ, csupán kétségbeesve keresi a kis egér a legapróbb egérutat is, hogy megússza a kínhalált.

Jól álcáztad magad idáig. Bár az álcád velejárója volt ez a sötét energia, mi körbe leng. Igaz, démoni, de az ember pont emiatt hajlamos rá inteni. Általában, aki ennyire vészjósló energiákkal, tekintettel rendelkezik, távolról sem mondható annak. De te... Nem egy páncélt viselt, jókorát harapó aligátorteknős vagy, hanem egy még csak nem is rejtőzködő mérges kígyó. Láttam, hallottam, még sem hittem el. Ilyen hibát sem vétettem még, bár azt gondolom, ez jó részt nem is az én bűnöm, hiszen olyan ez, mintha most derülne ki rólad, hogy valójában vámpír vagy, amit idáig maximum filmből vagy könyvből ismerhettünk.
A valóságba visszatérve komolyan aggályaim lesznek, s nem csak a szabadulásom, avagy az életbe maradásom miatt - amiről állítod, hogy megmarad -, hanem az egyetlenem épsége miatt is. Nem vagyok szörnyeteg, de mint állatorvosi asszisztens, ki elég sok altatásnak szemtanúja volt, mi utolsó mentsvárként jöhetett szóba a rendelőben, ha már nem volt mit tenni, úgy azt gondolom, ha előre tudom, hogy a mérgező kelepcédbe kerülök, s innen soha többé nem szabadulok - mert lássuk be, erre látok nagyobb esélyt - akkor talán én sem hagytam volna szenvedni őt. Ha nem fordulhattam volna senkihez, aki megbízható és etetné, míg távol vagyok, lettem volna olyan emberséges, hogy fájdalommentesen átsegítettem volna a túlvilágra, hogy még se ilyen nyomorban kelljen éhenhalnia. Ez... a legbosszantóbb az egészben. Próbálok jó lenni, nemes lelkű, és mindig történik valami, ami miatt egy pillanatra a legrosszabb énem jön elő.
Elhallgatva téged és látva őszinte magabiztosságod, nem érzem, hogy én is fel tudnám venni a harcot ekképp. Nekem jelenleg több vesztenivalóm van tán, és nem is vagyok igazán alkupozícióban. Félni nem félek abban az értelemben, hogy minek vetnél alá, de aggódni aggódok, hogy utána mi lesz. Karba tett kezekkel hallgatlak. Dobálóznék a rendőrséggel, mert biztosan nyomoznának, de gyengepontomon fogsz, mielőtt felvehetném a pókerarcot. Valóban őrültség volna értük imádkozni. Egy pillanat alatt minden összeomlana. Érzem, hogy a kígyóbőröd egyre jobban szorul körülöttem, és nagyon nem úgy tűnik, hogy a szabadulásom lehetősége valós volna. Egy pillanatra, ahogy elfog a szorongás, sikerül bogarat ültetned a fülembe, vagy mérged már is rá telepedett elmémre, de nem tudom eldönteni, hogy tudod-e, amit nem kellene, vagy csak ügyesen játszol. Őszintén? Mindkettőt éppen annyira kinézném belőled, hiszen eme röpke percek alatt már bebizonyítottad, hogy éppen annyira vagy hamiskás, mint amennyire őszinte és alapos is. Nem húzhatom fel magam. Nem is szokásom, de azért férfiasan bevallom, kezd megtörni a jég, le is engedem kezeim magam mellé és a kérdés nyomán egyet szusszanva fordítom el fejem az egyik irányba. Ez nem fair. Fejem csóválom, kerülöm méregzöld tekinteted, melybe akárhányszor belenézek, olyan érzés fog el, mintha savat fecskendeznének a bőröm alá. Mindezek ellenére valahol még mindig lenyűgöz, ami vagy. Ki tudja mi formált olyanná, ami mostanra lettél, mert így senki sem születhet. Nekem is meg vannak a magam fájó sebei, de te barátom, szerintem már magad is megtapasztalhattad a túlvilágot, még ha csak néhány pillanat erejéig, hogy ennyire biztos légy az életben. Egyszerre vonz - de talán csak a kiszolgáltatottságom végett - és taszít a gondolat, hogy még jobban megismerjelek. Futnék is meg nem is. Pedig a mérleg éppen csak fel nem borul, a menekülés javára.
- Talán kicsit mindegyik. - válaszolom végül visszatekintve rád, azokba halált sugárzó szemekbe. Mintha magával a kaszással állnék szembe és nem tudnám eldönteni, hogy most gyűlöljem azért, ami, vagy tiszteljem érte.
- Elég! - mordulok rád, mert olyasmivel győzködsz, amiben csak vágyom hinni, de nem tehetem, és ezt te is pontosan tudod. Megmérgezed az ítélőképességem. - Talán, ha adna valami biztosítékot rá, hogy hihessek magának, lehet beszédesebb volnék. - pillantok fel rád, még talán fújok is egyet, akár egy felbőszült bika, felső ajkam is megrándul. Kétlem, hogy bármikor is kerülhetnék olyan helyzetbe, hogy kompromisszumot köthessek veled, ravaszabb vagy te annál, ráadásul idebent semmi esélyem se lenne. Gondoltam az étkező már haladás lehet, de még ezen reményeimet is sikerült letörnöd az aljas húzásoddal. Mintha hirtelen pont egyszerre görcsölne be minden izmom - ami lényegében így is van -, úgy esem térdre egy nyögés közepette.
- Ezt nem hiszem el bazd meg... - szusszanom magam elé halkan, már a gondolataim sem férnek meg a némaságban. Ökölbe szorulnak kezeim, bár nem az áramütés utó hatásaként, inkább az az okozta dühből fakadóan, és mert erre tényleg nem számítottam. Mintha már is belém mélyesztetted volna méregtől lüktető, tű hegyes fogaid. A fényes cipőd hegyét figyelve hallgatom fenyegetéseid, amiről eddig is tudtam, csak éppen szépen burkoltan közölted. Elhinteném füllentéssel, hogy szívbeteg vagyok, de azt gondolom, aligha hatna meg téged. Nem tudom, hogy ez már csak pusztán a méregtől való vergődésem vagy van még remény, de egyenlőre nem látom értelmét, ha szófogadatlanná válok. Függetlenül attól, hogy azzal nem csak megvonnád tőlem a kaját, de még meg is kínoznál. Így hát feltornázom magam, majd bosszús fejjel magam elé meredve indulok el veled a folyosón az étkezőig. Nem tudom már miért ér csalódásként, mikor oda érve teljesen üresen találom az étkezőt, de ennek tudatában már is kevésbé vonzó a dolog.
- Palacsinta. Gőzöm sincs és igen. - morgom, bár közömbös hangszínnel szánom feléd, most túlságosan is fortyog bennem a méreg. Még az üres asztalokat is úgy méregetem, mintha arról kéne döntenem melyik gödörbe feküdjek, hogy élve elássanak. Külső segítségre nem számíthatok. Nem avattam be ebbe az ügyletbe mást. Ugyanakkor kíváncsi természetűnek ítéllek meg. Vajon meddig volnál képes elmenni? Mennyit kockáztatnál, hogy megtudj valamit. Feléd fordulok, ha még nem léptél volna le, bár nem tudom mik a további szándékaid.
- Nem beszélek arról, amiről nem lehet, de... megmutathatom, ha ennyire tudni akarja. - ajánlom fel a számodra, és bár tele van mindez hátsószándékkal, valóban hajlandó vagyok felfedni a rejtegetett kincsem.

Nem hiszem, hogy ne volna kiút, elvileg mindig van. De jelen pillanatban semmilyen módját nem látom vagy találom a menekülésnek. Talán csak túl ideges vagyok, talán rossz felől próbálom megközelíteni a helyzetet, de tény, hogy sürgető az időm. Még ha egy-két napot ki is bír étel és talán ital nélkül, tovább aligha, arról nem is beszélve, hogy eltűnésem okot adhat esetleg arra, hogy meglátogassanak mások, és ezáltal lebukjak. Nem kétlem, hogy alkalomadtán arra jár a bajtársam, ám lévén, hogy gyűlöli a foglyaimat, és eltűnésem inkább adna neki okot utánam szaglászni sem mint gondoskodni a ketrecben lévőkről, most épp ő sem nagy segítség. Jóban vagyunk, de mivel már korábban is próbált lebeszélni erről a dologról, azt gondolom inkább küldene börtönbe fejmosás gyanánt, semmint, hogy tovább segédkezzen ebben az egészben. Így meg aztán... nehéz nem aggódni. Az életemről nem is beszélve, bár most a végett aggódok a legkevésbé. Látom, hogy jól szórakozol, hogy magabiztos vagy, tudod a dolgod, és talán tényleg így is van, de kizárt, hogy ne volna semmi, amivel veled vagy nélküled ne tudnék kijutni. Az ajánlatod azt gondolom csupán mézesmadzag a Pokol kapuja felé. Hitelességed már ott érvényét vesztette, hogy miattad jöttem ide, és te zártál végül be. Bizalom? Nem hinném, hogy valaha is lesz. Még ha most rögtön utamra bocsájtanál sem.
A földön tudatosul bennem, hogy szeretsz Istent játszani. Ha lélekben nem tudnál megtörni, megmutatod, hogy a fizikai fájdalom okozása sem jelent nagyobb gondot. Te egy igazán... célorientált fickó vagy, Khaled. Vajon a türelmed is oly határtalan, mint amennyire mutatod? Erősen kétlem. És ez benne a legijesztőbb. Nem tudom mennyi időm van még kiokoskodni valamit, te pedig nem segítesz kitalálni. Még mindig kissé morcos ábrázattal nyomom felmagam a földről és kelek fel hallgatva téged. Nem csak a düh, Khaled, nem csak a düh... de a kiegészítése mondatodnak nem hinném, hogy jó hatással lenne beszélgetésünkre. Maradjunk csak annyiban, hogy jelenleg a düh az, ami a rossz döntésekért felel.
- Szóval azt tanácsolja, legyen olyan pszichopata, mint maga? Kösz... még átgondolom. - kérdésemben alig kivehető a mérges hangszínem, igyekszem is elnyomni, bár nem azért, hogy már is érzéketlennek tűnjek, hanem, hogy megkíméljem magam a fölös sokktól.
Hülye módon valamiért azt gondolom, hogy a figyelmeztetés ellenére is lesz lehetőségem segítséget kérni majd az étkezőben, ahol vélhetőleg lesz majd velem rokonszenvező, főnökét kevésbé szerető dolgozó. De ez az ötlet abban a minutumban füstbe ment tervként végzi, ahogy az étkezőbe lépve teljes üresség fogad. A picsába... Majdnem kifut a számon hangosabb gondolatként is ez a pillanatnyi állapotomat összesítő, kevésbé szép kifejezés is, ahogy tudatosul bennem, hogy ez még a nehezebbnél is nehezebb lesz. De kizárt, hogy lehetetlen legyen. Ledobom magam az egyik asztalhoz, de már nem nézek körbe, épp elég volt annyi idő rá, amíg beléptünk, hogy tudjam, nem itt találom meg az egérutat. Némi csalódottságot érezvén könyöklök fel az asztalon és csípem orrnyergem két ujjam közé. Más esetben ez a kínzók páciense szerep is irdatlanul kiakasztana, de annyira letaglóz a kinti feladatok félbehagyása, hogy most még ezzel sem tudok foglalkozni. Kikéne iktatnom azokat az elektromos cuccokat a testemben, már az is volna valami. Bár sosem voltam oda a sci-fiért és orvosi sorozatokat se nagyon nézek, szóval hozzákezdeni sem nagyon tudnék. Akkor jött a gondolat, hogy teszek egy próbát, egy egészen merész próbát, hisz veszíteni valóm nincs, ellenben minél kijjebb jutunk, annál több lehetőségem nyílik, akár az egészet visszájára fordítani is. Persze a szerelmem mellé azért nem zárnálak, de mit nekem keríteni egy garázst és egy új ketrecet felhúzni neked...? Ahh, na jó, megint csak a méreg miatt terelődnek el gondolataim.
- Egy percig sem állítom, hogy ez volna az egyetlen módja a szabadulásomnak. Azt csupán maga mondta. Ám ezt épp úgy kétségbe vonom, mint azt, hogyha eleget teszek a kérésének, maga is így tenne. Szerintem még tetézné is valamivel. Neem... fordított helyzetben, maga sem adná meg magát. Bár én önnel ellentétben, értékesnek tartom az életet, akkor is, ha nem kapok a lehetőségen, mely csak elsőre hangzik kecsegtetőnek, ellenben nagyobb esélyt látok az ellenkezőjére. Valószínűleg így is úgy is meghalok... akkor meg miért teljesíteném a kérését, nem? - engedem le könyöklő kezem, ahogy hallgatlak, és bár egy percig sem érzem magam előnyben, picit rájátszok az "átlátok rajtad" dologra. Valahol neked is ott van a gyengéd. Még egy hóember is elolvad a napsugarak alatt, legyen bármilyen fagyos.
- Miért hordanék magamnál fotót arról, amiről nem beszélhetek? - vonom fel kérdőn egyik szemöldököm és ahogy hátra dőlök, karba fonom kezeim. Nem tudom mikor, de hála égnek távozásra kényszerülsz, mielőtt a puszta jelenléteddel is megfojtanál. Nem nézek a plafon felé, csak téged méregetlek szúrós tekintettel, mintha ezzel is azt érhetném el, hogy mielőbb távozz... mondjuk a pokolba... Elrántanám a vállam, de visszafogom magam, csupán felső ajkam rándul meg, ahogy megérzem markod a vállamon, de akkor már az asztal sima felületét fikszírozva. Szerencséd, mert ha már előttem hűlne a palacsinta, tuti biztos, hogy puszta dühből utánad hajítanám... tányérostul, megkockáztatva, hogy megint kapnék a sokkolásból. A megérkező étel láttán sem jön meg az étvágyam, bár az illata megcsiklandozza orrom, az viszont kevés ahhoz, hogy eltekintsek ettől az egésztől. Köszönöm híján is csak valami duzzogó, hümmögés hagyja el csukott szám, fel sem nézve a hölgyeményre. Valamikor a kezembe kerül a villa, de egy pillanatra sem jutok el odáig, hogy egyáltalán belebökjem a palacsinta aranybarnára sült tésztájába. Dühös vagyok, még magamra is, és aggódom is érte. Nehéz tisztán gondolkodni anélkül, hogy ne kalandoznék el lehetetlen dolgok felé, amik csak addig vígasztalnak, míg fel nem ébredek belőlük. Akárhányszor az ételre nézek, hiába favoritom, állandóan az jut eszembe, hogy ő ma már biztos nem jut kajához, és ki tudja van-e még bent valami folyadék a számára. Ha kiabál, úgy se hallja meg senki, ha sír, nincs, aki megszánja rajtam kívül. Azt hiszem hasonlóhelyzetben kerültünk, csak egészen más okból kifolyólag. Hosszú folyamat a miénk, ami tán még el sem kezdődött, és most még is véget kellene, hogy érjen... Ah, na nem. Ha már ennyi mindent átvészeltünk, majd pont most nem fogom feladni. A palacsinta végül érintetlen marad, és a boros pohárhoz sem nyúlok. Nem tudom mennyi időt töltök el az étkezőben, vagy mennyit azzal, míg meg-megállva vissza nem érek a szobához, ahová eleinte nem szívesen megyek vissza, valahogy olyan idomítottság feelingje van, mint, amikor az oroszlánt kellő fenyítéssel, végül anélkül is rá lehet bírni, hogy visszasétáljon a ketrecébe. De végül visszasétálok, és pár órányi föl-alá mászkálást követően inkább ledőlök. Hogy az álom mikor nyom el, nem tudom, de talán az ébren töltött órák sem alakultak volna kellemesebben.
Sosem kerültek el a rémálmok, lévén, hogy akadnak dolgok, mik elől ugyan eljöttem ide, még mindig kísértenek. Viszont ezúttal úgy éreztem, sikerült meglépnie egy szintet ennek a lidérces fantáziának. Még mindig abban az átkozott fehérszobában raboskodtam, ám bár maga a környezet nem kevésbé foglalt le, mint inkább a benne zajló események.
- Hibát követtem el, de próbálom helyrehozni, csak... csak nem tudom hogyan tehetném. Katherine meghal, ha nem jutok ki innen mielőbb. - vallom be keserűen, odébb intve, jelezvén a hallgatóságomnak, hogy még mindig abban a szobában vagyok, ami elzárt tőle és a világtól és ki tudja még meddig, noha tekintetemmel végig a padlót fürkészem meg-meg rebegő szempillákkal, ahogy érzem mennyire fojtogat ez az érzés. - Én csak... aggódom érte... - suttogom magam elé megtörten, arcom a tenyerembe temetve, amivel előzőleg utaltam a helyre. Fura, de mintha itt értelmét vesztené az önsajnálatra utaló undor, mintha pontosan ez az, amiről itt és most beszélnem kell őszintén.
- Értem miért nem aggódtál, Thor? - szólalt meg egyikük ismerős hangján, ami még tudatalatt is tiszta sor volt, hogy lehetetlen, hiszen a hang forrása halott. Óvatosan engedem le kezem arcomról, ujjaim közt is a hang irányába pillantva, s felismerve az elsőt, akinek mindenem odaígértem, és akit végül elsőként temettem egy pince mélyére. Rémülten és persze hitetlenkedve néztem rá. Egyből az ugrott be, hogy bassza meg, él, és most lebukhatok miatta! Bőre színéből, és ajkai elkékültségéből tudtam, hogy már nem élhet, a nyakából oldalt kilogó csavarhúzóról nem is beszélve, még is beszélt. Válaszolni sem tudtam volna, az ellenkező irányból is ismétlődött a vádló kérdés, amire szintén odakaptam fejem.
- Értem nem aggódtál Thorian? - kérdezte Beth, a második a sorban. Hűséges voltam hozzá, össze is költöztünk, rá egy hétre pedig megcsalt, és le is tagadta, pedig olvastam az üzeneteit és követtem is. Most még is, mintha az én hibám lett volna, hogy verekedésbe torkollott a vitánk és végül beverte a fejét. Baleset volt. Végül nem is az okozta a halálát. Hanem a tüdejébe került sáros föld, ami eltorlaszolta légútjait. De én nem tudtam... azt hittem már meghalt. Aztán újabb rágalmak, újabb nőktől, kik egykor életem részei voltak, még ha nem is mind a szívemben foglalt helyet. Útban voltak, akadékoskodtak, akadályoztak a dolgaimban, és ez lett a vesztük. A végén már egyszerre beszéltek, kiabáltak, míg végül be nem fogtam a füleim és össze nem szorítottam a szemeim. Abban a pillanatban, mintha elhalkultak volna, én pedig lassan felemeltem fejem és kinyitottam szemeim. A szoba vaksötétben úszott a kört kivéve, ahol a székek üresen álltak, egyedül a velem szemben lévőt, ahol te foglaltál helyett, ugyanabban az öltönyben, köpenyben, azzal az egyenes tartással, mérgező tekinteteddel, melyek onnantól, hogy találkoztak az enyémekkel, el se eresztették.
- A te hibád, hogy őt is elveszíted. - közölted a száraz tényeket, amik alatt fel sem tűnt, hogy immáron tegezel. Miért csinálod ezt velem?
Nem tudom, hogy az álmok apró rései közt átszűrődő hangok, vagy a rémálom most éri el csúcspontját, de felriadok, nagyjából azután, hogy te beléptél a szobába. Még emésztgetem, az bennem élő, élénk álmot, s azt, hogy még mindig ott vagyok egyben, noha már talán tényleg ébren vagyok. Még a homlokomon is ott gyöngyözik pár kósza verejték csepp, szívem most is kitörne helyéről, ahogy fektemben is, olyan szaporán szuszogok, mint aki lefutotta volna a maratont. Ha kellő közelben volnál, biztosan neked esnék, hogy a földre teperhesselek és megüthesselek, mit sem törődve a hátrányaival. De mivel bizonyosan nem az ágyam mellett álltál meg, így pislogva néhányat, hogy teljesen ki tisztuljon a kép, lassan megpróbálom egyensúlyba hozni a légzésem és a gondolataim is, ha nem is a teljesen békére törekszem, mert, hogy az itt nem volna épp lehetséges.
- Elment... de a reggel kezdődhetne jobban is, ha mondjuk nem a maga képe volna az első, amit látnom kell... - morgolódom, mert egy ilyen alvás a legkevésbé sem pihentető, ellenben az ő jelenléte még frusztráló is számomra, szóval duzzogó gyerek módjára fordulok a fal felé és karba tett kezekkel hunyom vissza a szemem, na persze nem azért, hogy visszaaludjak. Isten ments, hogy vissza kelljen ülnöm abba a körbe.

Talán... vagy talán mutatja a tüneteit. De kizártnak tartom, hogy én volnék az első és egyetlen, aki ekképp vélekedik magáról. Nem mindenki merné a szemébe mondani, de már az előtt sejtettem, hogy ide le kerültem. Csupán bíztam benne, hogy nem mostanában keresztezzük egymás útját, de hát... tévedtem... - rohadt nagyot még hozzá. Vajon egy őrült tudja magáról, hogy őrült? Te vajon tudod magadról? Vagy csak leplezni próbálod és elhitetni tán még magaddal is, hogy mind ez csak az ismeretség hiánya? Nem akarlak ténylegesen kielemezni téged, mert nem vagyok doki. De leginkább az tart vissza, hogy olyasmit fedek fel benned, amit nagyon nem akarok. Hogy az a valami nem felvilágosodás volna számomra, hanem félelmet keltő. Így se vagyok a helyzet magaslatán, sőt még tán most is zuhanok, de azt hiszem nem vicceltél, lehetne ennél is rosszabb. Nekem. Mert Katynek már most is elég rossz, csak még pont annyira nincs tisztában vele, ahogy én sem a magam helyzetével. Megér nekem ez néhány doboz gyógyszert és nyugtatót? Már nem vagyok benne biztos. És a munkám? Minden bizonnyal kirúgnak, ha kiderül, hogy lopom az állatorvosi szereket. De leginkább attól félek, hogy egyik cellából a másikba kerülök, anélkül, hogy egy pillanatig is kiélvezhetném fáradozásaim gyümölcsét. De nem hagyhatom, hogy ez az egész megint... vérbe fulladjon.
- Nincsenek felesleges érzések. Azért van szükségünk rájuk, mert attól leszünk akik. A negatívan befolyásoló tényező pedig sokkalta inkább maga és az őrültsége, hogy bezár ide ártatlan embereket, hogy kedvére... pszicho analizálja őket vagy kísérletezzen rajtuk! - utóbbit illetően bízom benne, hogy tévedek. Hát a beszélgetés sem hozza meg az étvágyam, de talán csak egy kósza pillanat volt az is, mint sem valódi éhség. Vagy a gyomorideg végett nem érzem, hogy üres volna a gyomrom. Most azonban hitetlenkedve hallgatlak, ahogy győzködni próbálsz, mert még mindig azt hiszed, hogy megtörhetsz. Mondjuk ki tudja idővel nem e romlik e annyira a mentális állapotom, hogy ez így is legyen. De bízom benne, hogy az idők során alaposan megedződtem.
- Most már világos. Maga hibbant. De tudja... - fészkelődöm kicsit a székben, majd kezeim az asztal lapra fektetem. - Most is sem lennénk, ha idejében kerített volna magának egy orvost, aki segített volna a tévképzetein. De még nem késő... hívja fel az első pszichiátert és vallja be neki, hogy segítségre van szüksége. És ha már vonalban van, tegye hozzá azt is, hogy nem mellesleg közveszélyes is. - mutatok el rád a végén, összevont szemöldökkel, mérgesen. Játszod itt az Istent, csak, mert ez a te területed. Oké, ezt még meg is értem. Lehetek én az egér, de még a természet is van olyan kiszámíthatatlan, hogyha elég kitartó a kis emlős, simán a kígyó torkán akadhat. Aztán kirágja magát. De én nem hagyom, hogy akár idáig eljussunk, mert megtalálom azt az egérutat.
- Neeeem, neem fog engem itt manipulálni. - illegetem mutatóujjam, mosolyogva, fejem csóválva. - Dehogy tenne... Mert még is honnan tudná, hogy az a reménysugár nem csupán a szemébe vakító lámpa fénye, hm? Tiszta lelkiismeret, mi? Azért elég durva ilyen kifejezésekkel dobálóznia... idelent! - morgok rád idegesen. Hat a játékod, mert bár nem hagyom, hogy megtörj, azért kellően felhúzol vele. Nem állítom, hogy ártatlan vagyok, és nem Katy miatt, hanem a többiek miatt, de ha tippelnem kellene, szerintem te sokkal több ember életét vetted már el.

Nem szívesen hajtom álomra mostanság a fejem, sokszor gyötörnek rémálmok, pedig tudom, hogy nem is kellene, hogy bűntudatom legyen. Akik meghaltak, azok balesetben haltak meg, vagy alaposan kitettek magukért, hogy előbb jöjjön el értük a kaszás. Nem azt mondom, hogy jófiú vagyok, de igyekszem az lenni. Még is miért akkora bűn, ha szerelmes valaki? Megadom Katynek az esélyt - a sokadikat -, hogy megjavuljon, hogy lássa be, mindketten megérdemeljük a másikat. Sose csaltam meg, nem hanyagoltam el és még ő is belátta a végén, hogy hibát követett el, de sajnálja. Csak éppen meneküléssel akarta jóvá tenni, vagy egyszerűbbnek gondolta, ha kereket old, mondván, hogy jobbat érdemlek, de ez nem így van. Ő sem érdemel rosszabbat, már pedig én a tenyeremen hordoznám, ha végre belátná, hogy neki akarok jót, és nem kellene egy sötét zugban tartanom. Vajon neki is van bűntudata? Tényleg bánja, hogy megcsalt, tényleg szeretne megváltozni? Neki vajon vannak emiatt rémálmai?
Így ébredni sem olyan jó dolog, pláne, mikor realizálódik az emberben, hogy pokolból pokolba került. De azért te sem vagy semmi. Már így ébredés után elkezded adagolni magad, mint valami lassan csordogáló méreg infúziót, ami eleinte csak fejfájást, szédülést és fáradságot okoz, na de aztán idővel... Ha már így második nap depresszióssá válok, az az én gyengeségem volna, de most még túl nyomorultúl érzem magam, hogy egy halk morgásnál többet ki tudja facsarni. Még az első kérdésedre is csupán egy érthetetlenül morgós nem a válasz. Ám az elhintett mondatra azért kipattannak a szemeim, miközben idegesen próbálom felidézni mit álmodhattam. Az még meg van, hogy legszívesebben leugrottam volna egy szikláról, de hogy tartalmilag mi volt a lényege, már teljesen homályos. Leginkább a rám ülő idegesség miatt, hátha most csak itt játszott az érdektelent, aztán lehet akaratlan is elárultam, amit nem szabadott volna.
- Mióta tud kellemes lenni egy krimi? - kérdek vissza már nem csupán a fáradságtól morcos ábrázattal, miközben lassan felülök, mert nem, nem hiszem, hogy ezzel bármire is mennék. Ez a kicsit sem pihentető alvás nem segít, se az, ha a falfelé fordulva duzzogok egész nap. Az már leesett, hogy kettőnk közül jelenleg te vagy a türelmesebbik. Nem tudok, hogy ez idővel változhat-e, de ha tehetem, inkább előbb szabadulnék, mint sem, hogy ez kiderüljön.
- Azokat, amikben a főgonosz lehetőleg mielőbb elpatkol... - szúrom oda, és ha a valóságban is létezne ilyen, most bizony ezerrel küldeném felé a villámokat. Már az előtt ideges leszek, hogy úgy sem tudlak kihozni a sodrodból, mielőtt még egyáltalán belefognék. Ez pedig azért van, mert én még sehol sem találtam rajtad fogást. Tényleg ennyire érinthetetlenek lennének a pszichopaták?
- Tudja mit, jó! Legyen! Bassza meg a játékait! - pattanok fel az ágyról, már ha nem vagy túl közel, mert akkor a hevességem pusztán a hangomban érződik és a kezeim kalimpálásában, ahogy közben magyarázok. Nem, nem arról, hogy még egy hetet had maradjak egyedül.
- Itt vagyok, mert az egyik ismerősömnek keresztbe tett a gyógyszereivel, és engem kért meg, hogy keressek maga ellen valami indítékot, amivel lehetőleg örökre, vagy legalább egy kis időre félreállítsuk. Mert amíg maga útban van, addig én sem jutok hozzá a szerekhez tőle. Ennyi a történet! Most boldog?! - azért megy ilyen könnyen, és teljesen hihetően az előadás, mert igaz, ez a része legalább is... - Lehet, hogy remekül lehet keresni dílerként, mint másként, és lehet, hogy én is használója vagyok. Na és akkor...? Az én életem! - tárom szét a kezem, igyekezvén már a hazugságok alatt is teljesen hiteles maradni. - Megtettem, amire kért! Most engedjen el! - követeltem, de addigra már olyan idegesen, hogy csak felkeltem az ágyról és feléd mutogatva, illetve az ajtó irányába is el intve, tettem irányodba néhány dühös lépést.