Amint kinyílik a szemem és rádöbbenek, hogy nem álmodtam a tegnap estét, olyan szégyenérzet kerít hatalmába, amint még soha életemben nem éreztem, és örülök annak, hogy nem mentünk annál tovább. Az ajtót azt este kivételesen nem azért zártam be, mert attól féltem volna, hogy rám jön - bár titkon lehet örültem volna annak -, hanem azért mert a haragom azzal akartam kifejezni, amit érzek. Nem csak felé, és a szüleink felé, hanem az egész világ ellen. Olyan, mintha az egész univerzum össze fogott volna ellenem, és az égiek nem akarnák, hogy végre boldogságra leljek. Végül csak a takarót a fejemre húzom, és eldöntöm, hogy ma biztosan ki sem megyek a szobából, mert nem bírok a Mat szemébe nézni. Fogalmam sincs, hogy ha ki lépek azon az ajtón hogyan kell majd viszonyulnom hozzá, vagy, hogy mit kéne egyáltalán mondanom. Úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna, vagy inkább támadjam le amiatt, hogy nem utasított el már akkor, amikor először dugtam a nyelvem a szájába. Mert kurvára nem volt helyes. És ő mint az idősebb, sokkal jobban észnél kellett volna, hogy legyen. Mégsem volt, és ha belegondolok, hogy majdnem megismétlődött az az éjszaka, amikor megismerkedtünk... elszörnyedek. Nem azért, mert nem vágytam volna arra, hanem amiatt, mert annyira nem helyénvaló másként gondolnom rá. Helytelen saját magunkkal és a szüleinkkel szemben is. Fogalmam sincs, hogy mikor aludhattam el, de nagyon sokáig csak forgolódni bírtam az ágyban, és minden erőmmel igyekeztem kiverni a fejemből azt a tervet, hogy át osonjak a szobájába, és befejezzük azt amit abba hagytunk, de végül olyan erősen tekertem magamra a takarót, hogy ne bírjak megmozdulni tőle, és addig pislogtam tehetetlenül, míg végül el nem ért az álom. Most pedig semmit sem szeretnék jobban, csak még aludni, és abban reménykedni, hogy ha majd újra megébredek, akkor minden vissza tér a helyére. Mat nem a testvérem, az apja nem az anyám férje, és én nem vagyok egy ilyen puccos helyen, ahová nem is illek igazán. Behunyom a szemem a takarót még mindig szorosan a fejemen tartva, a kezem a szájam elé rakom, mert attól félek, hogy nemsokára hisztérikus sikításba kezdek másképp. Nem múlik ez az élet, és nem tűnik a tegnap este gondolata sem az agyamból. Az őrületbe kerget ez a sok minden. A telefonom pittyegni kezd, mire csak sóhajtok egyet, és végül - bár nehezemre esik -, de lerúgom magamról a takarót, és az éjjeli szekrényen lévő készülékemhez nyúlok. Kaptam az éjjel anyától is egy üzenetet, amiben leírja, hogy mennyire szeret és büszke rám, hogy ilyen jól kezelem a helyzetet, ahogy pedig olvasom autómatikusan húzódik egy grimaszra a szám. Marha jól kezeltem. Tényleg. Vágül a másik üzenetre kattintok, és a Mat nevét meglátva nyelek egyet. Basszus. Üdv a valóságban Niki. "Még szükségem van pár percre." pötyögöm vissza azonnal és a hajamba túrok. Bár azt is írhattam volna, hogy nem megyek sehová, felejtse el amit beszéltünk, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy depresszióba estem. Mert azt az örömet sosem fogom megadni neki. Végül kiugrok az ágyból és egyenesen a fürdőszobába megyek, ahol egy gyors zuhanyzás után, vissza is térek a szobába és el veszek egy másik ruhát amit még az este Mat hozatott nekem. Kicsit kihívó, mély a dekoltázsa, egyáltalán nem az én stílusom, de megteszi. Gondolom összekevert azzal a mű mellű, Mia nevű barátnőjével. A tükörben megigazítom a hajam és egészen meg vagyok elégedve a kinézetemmel, talán válthatnék stílust. Lehet, hogy ilyen göncökben könnyebb lesz a pasizás is. A telefonomat csak vissza dobom az éjjeli szekrényre, mert nincs kedvem beszélgetni ma senkivel, és a táskámat nem viszem, mert amúgy sincs nálam pénz és mintha azt mondta volna az este, hogy ő fizet. Óvatosan fordítom el a zárat, magamra erőltetek egy magabiztos mosolyt, és keresem meg a mostohatestvérem, hogy hivatalosan is pokollá tehessük egymás életét. - Jó reggelt. - köszönök neki, miután megköszörülöm a torkom és próbálom nem túl feltűnően bámulni, mert azt szeretném, ha azt látná rajtam, hogy semmire sem emlékszem az este történtekből. Meg amúgy is az a leghelyesebb ha elfelejtjük. Ő is ezt akarja. - Jobb ha tudod, hogy imdáom a ruhákat. Lehet, hogy sokat kell majd rám várnod. Szeretek mindent felpróbálni mielőtt megveszem, és jó alaposan átgondolni, hogy tényleg jól fog-e állni és hasznát veszem-e majd valaha. - olyan gyorsan hadarom el ezt a mondatot, hogy fogalmam sincs, hogy megérti-e egyáltalán amiről beszélek, de közben a kávé főzőhöz lépek, hogy tölthessek magamnak egy kicsit. Tudom, hogy rossz szokás, de egyszer mindig kávézok mielőtt eszek. Mert másképp képtelen vagyok magamhoz térni.
Sokkal könnyebb kéne, hogy legyen ez a reggel, főleg azután, hogy nem tettük meg azt, amit szerettünk volna, de amint kilépek a szobából és megpillantom Matet, rájövök, hogy még nehezebb, mint a tegnap volt. Ha minden nappal egyre nehezebb lesz csak, akkor fogalmam sincs, hogy hogyan fogom tudni normálisan kezelni ezt az egészet. A legjobb mindenképp az, ha úgy teszek, mintha mi sem történt volna, viszont egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy képes leszek arra. Mégis úgy indulok meg a kávégép felé, mint akire az van rá írva, hogy nem is emlékszik semmire, és aki beletörődött a sorsába. Pedig nagyon nem ezt érzem. Még mindig gyűlölöm a tényt, hogy mibe kényszerítettek bele a szüleink és, hogy ennyire tehetetlen vagyok. Nem akarok elgyengülni a közelében, azt akarom, hogy erősnek lásson. Teljesen természetesen köszönök neki, és közben elgondolkodok azon, hogy két testvér ilyenkor mit is kéne, hogy tegyen? Közös kávé, meg reggeli, egy kis vásárlás és mindenki végzi a saját dolgát. Ezzel talán nem is lenne baj, nappal talán képesek is leszünk játszani a szerepünket, de mi lesz az estékkel? Csak reményedni tudok abban, hogy a mai buli sikeres lesz a számomra, és valóban rá akadok valakire, aki segíteni fog abban, hogy minél jobban elfelejtsem azt, hogy a testvérem valójában nem a testvérem, hanem egy jó pasi, akivel nem csinálhatok semmi olyasmit, mert szinte tiltott. Miközben kávét öntök magamnak érzem, hogy zavaromban csak fecsegek össze vissza, de az, amilyen választ kapok meglep. Olyan rideg velem, hogy az már szinte fáj. Nem tudom, hogy szándékosan beszél-e velem így, vagy tényleg nem jelentett neki semmit, ami a tegnap történt, de megpróbálom nem kimutatni azt, hogy mennyire rosszul érint, hogy a tegnapi kedvességét ismét felváltja a bunkósága. - Persze. Nehogy miattam le késd a fontos dolgod. - szólok vissza, és hátat fordítva neki ülök le az egyik székre és kortyolgatni kezdem a kávémat, ami reményeim szerint hamar észhez térít majd, és segít abban, hogy épp olyan bunkó legyek, amilyen ő is velem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy figyelmen kívül hagyjam őt, csak néha pillantok rá félve, mert nem akarom a mai napot azzal tölteni, hogy egymás vérét szívjuk. Sem kedvem, sem pedig erőm nincs ahhoz jelenleg. Mégis úgy tűnik, hogy az lesz ebből az egészből, mert nem tudom elviselni, ha valaki nem beszél hozzám kedvesen. Oké, hogy olyant tettünk az este, amit nem lett volna szabad, de attól még lehetne egy kicsivel barátságosabb is. Felkapom a fejem ahogyan meghallom a rezgő telefonját, és kíváncsi vagyok, hogy ki az, aki már reggeliben ilyen elszántan zaklassa. Szinte megdöbbenve figyelem, ahogyan a kanapéra ül a telefonját a füléhez tartva és a szavait hallva érzem, hogy megfeszül az egész testem. Nem szeretek hallgatózni, és talán ha félre vonult volna, akkor nem is érdekelne, hogy kivel és mit beszél, de olyan, mintha szándékosan bosszantani akarna. Valahogy olyan érzésem van, hogy a telefon másik végén Mia van. Nyelek egyet, és ismét a szájamhoz emelem a bögrét, de nem iszok bele, csak ott tartom, hogy véletlenül se mondjak semmi olyant, amivel kifejezem azt, hogy mennyire féltékeny vagyok. Szóval az a fontos dolga nem más, mint a számomra egyáltalán nem szimpatikus barátnőjével találkozni. Ezért nem akarta, hogy vele menjek. Azt se tudom, hogy szánjam-e Matet amiatt, mert egy ilyen lány mellett érzi magát boldognak, vagy haragudjak rá azért, mert simán kihasznált volna az este, ha hagytam volna neki. Tudom, hogy én kezdtem, de neki meg esze ágában sem volt megállítani. Amint leteszi a telefont és ismét nekem szánja a szavait, dühösen vágom le a poharat az asztalra, ami hangos zajt csap, kilocsog belőle egy kicsi kávé, de szerencsére nem törik össze. Végül Mat felé fordulva, állok fel, és legszívesebben felképelném most. -Induljunk. Nehogy megvárakoztasd a barátnődet. - felelem, és azt hiszem, hogy akármennyire is igyekszem nem idegesnek tűnni, a hangomból kivehető az ellenkezője. - Mi a fene bajod van neked? Ha így akarsz engem vásárolni vinni, akkor inkább elmegyek egyedül. Nincs kedvem a társaságodhoz. Utállak. És remélem hamar letelik az az egy hónap és soha többet nem kell majd lássalak. - meglepődök a saját szavaimon, és azon, hogy milyen hisztérikusan viselkedek, de nem tudom semmissé tenni ilyen könnyen azt, ami eddig köztünk volt, ahogyan ő is teszi.
Arra számítottam, hogy kellemetlen lesz a reggelünk az este történtek után, de arra egyáltalán nem voltam felkészülve, hogy ennyire rideg lesz velem. Talán rosszul sem kéne, hogy essen, hiszen csak hozza a megszokott formáját, mégis nagyon bánt a viselkedése. Az oké, hogy hiba volt, ami történt, és még nagyobb hiba lenne, ha ott folytatnánk ahol abba hagytuk, de nem hiszem, hogy azért ezt érdemelném. Olyan lekezelően nézés beszél hozzám, hogy kedvem lenne itt hagyni őt a flancos hoteljében, és soha vissza sem nézni. De mégsem tehetem ezt meg, hiszen anyáék tudják, hogy vele leszek ma, és ha hirtelen, idegesen haza toppannék, akkor valószínűleg gyanút fognának. És nem tudnám mivel kimagyarázni. Így kénytelen vagyok a hangulatához alkalmazkodni és épp olyan közömbös lenni hozzá, mint amilyen ő maga is. A testvérek ilyenek is. Néha civakodnak, nem mindig jönnek ki jól egymással és nem szívesen töltik együtt a napjukat sem. Amint telefonálni kezd az idióta barátnőjével, érzem, hogy hatalmas harag és gyűlölet kerít a hatalmába, és olyan érzésem van, mintha szándékosan csinálná ezt. A tegnap még esze ágában sem volt elmondani, hogy milyen dolga van, most meg a tudtomra adja, és össze áll a fejemben a kép is, hogy miért nem szerette volna, hogy vele legyek egész nap. Biztosan zavarnám őket a romantikájukba. Bár ha elmondja, hogy Miával akar lenni, akkor egészen biztos, hogy eszembe se jutna vele menni, mert gyertyatartó nem szívesen lennék, és nem is biztos, hogy kibírnám, hogy ne tépjem ki az össze haját annak az elkényezetett lánynak, akivel még egy szót sem váltottam, de a hideg ráz ki tőle mégis. Épp olyan gúnyosan mosolyogok rá, ahogyan ő is teszi, de nem mondok semmit. A hercegnő biztosan csalódott lenne, ha tíz percet várnia kéne a lovagjára, aki egyébként az este még velem csókolózott. Szívesen a Mia arcába vágnám ezt, de tudom, hogy nem tehetem, mert minél többen tudnak rólunk annál veszélyesebb lesz. És amúgy sem volt semmi jelentősége, ezt Mat teljesen a tudtomra adja a viselkedésével. Mégsem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy mi is a problémája igazából, mert valóban nem értem, hogy egy ember, hogy tud ekkorát fordulni egyetlen éjszaka alatt? Kimeresztett szemekkel figyelem, ahogy hirtelen közelebb jön hozzám és megpróbálom állni a tekintetét, közben pedig uralkodni is magamon, mert nagyon szeretném felképelni most már a bunkózásáért. - Nem vagyok sem fogyatékos, sem pedig hülye. Megértettem, hogy dolgod van. De attól nem muszáj bunkónak lenned. - most már az én hangom sem nyugodt, ezért veszek egy mély levegőt, kifújom azt és ezzel próbálom lecsillapítani magam. Nem hagyhatom, hogy feldühítsen, mert látszólag éppen ez a terve. Talán az, hogy utálom kicsit erős volt tőlem, mert amúgy nem, de mégis amiatt amiért ilyen. Kinek van szüksége egy ilyen testvérre, aki nem tud uralkodni saját magán? Nekem biztosan nem. A következő szavait hallva csak még jobban elszőrnyedek a helyzeten, és újra elfog az az érzés, hogy haragszom az egész világra, amiért ilyen helyzetbe kerültem. - Azért utállak, mert egy elkényeztetett kölyök vagy, aki azt hiszi magáról, hogy bárkivel megtehet bármit. Elmondtam a tegnap is, és elmondom újra: nem vagyok a testvéred és nem is leszek soha az! Nincs szükségem sem rád, sem pedig az apádra! Ezzel egyáltalán nem megkönnyíted a dolgom, csak még nehezebbé teszed! Azt az estét akarom újra, de egyáltalán nem veled. Ne gondold, hogy az egyedüli férfi vagy ezen a világon! - kiabálva beszélek hozzá, és dühösen taszítok egyet rajta, hogy minél távolabb kerüljön tőlem, mert annyira felbosszantott, hogy a maradék kedvemet is el vette. És nem akarom soha többé, hogy a közelembe jöjjön. Nem azért mert igaza van és valóban akarom, hogy ismét megtörténjen az, ami nem szabadna, hanem azért is, mert megbántott és nem akarom a társaságát. - Nem fogom megjátszani senki előtt magam. Ha életünk végééig össze zárnak minket, akkor sem foglak tudni nem utálni. - sziszegem és még mindig úgy tűnik, hogy mindez számára csak egy játék és egyáltalán nem is érdekli az egész. Könnyű neki, mert akkor menekül el, amikor csak szeretne. De nekem el kell viselnem minden egyes napot abban a házban a társaságában és még elmenekülni sem tudok sehová sem előle sem pedig ezek a hülye érzések előtt, amit a jelenléte vált ki belőlem. Szinte fújtatva indulok el végül én is a kinyított ajtó felé, és olyan lendülettel megyek el mellette egy szó nélkül, hogy még meg is taszítom a vállammal, és remélem, hogy Mia addig bele nyuvad valamibe és nem fog össze jönni a találkájuk.
Minden igyekezetem ellenére, nem sikerül teljesen kivernem a fejemből azt az éjszakát és a tegnap estét sem. Annyira bele rögzült minden az elmémbe, hogy még a Mat bunkó stílusa sem igazán enged felejteni. Tudtam, hogy nem leszünk olyanok, mint az este soha többet, de azért elvárnám, hogy kedvesebb legyen hozzám. Olyan, mintha rajtam akarná levezetni a benne lévő összes haragot és nem igazán tudok mit kezedni ezzel a helyzettel. Semmi kedvem ahhoz, hogy veszekedjünk, valami olyan kapcsolatot szeretnék kialakítani vele, ami megkönnyíti a helyzetünket - ha ilyen egyáltalán létezhet -, de jelenleg tényleg pontosan olyan, mintha két édegen lennénk egymás számára, akiknek soha semmi köze nem volt egymáshoz. Egy pillanatig elgondolkodok, hogy a tegnap este a valóság volt-e, vagy csak álmodtam, de akármennyire szeretném, hogy az utóbbi legyen inkább, tisztában vagyok azzal, hogy minden megtörtént, és ha az utolsó pillanatban nem kapcsol az agyam, akkor történhetett volna még annál több is. Azt pedig így jobban bele gondolva talán most mindketten bánnánk, és haragudnánk egymásra. Tulajdonképpen a semmiért. Mármint én nem akartam dühös lenni rá, de mivel ilyen lekezelő és még a barátnőjével is úgy beszél telefonon, mintha ott sem lennék, egyszerűen csak ezt váltja ki belőlem. Haragot és gyűlöletet, amit sokkal jobb érezzek iránta, mint az ellenkezőjét. Próbálok mélyeket lélegezve nyugtatgatni magam azzal, hogy semmi közöm ahhoz, hogy hova megy és kivel, de egyszerűen nem megy. Nem bírok bele törődni a gondolatba, hogy engem le akar rázni rövid időn belül, hogy azzal a másikkal legyen és isten tudja mit csináljanak majd. Dühös vagyok és most már nem csak rá, de az anyámra is, az ő apjára és leginkább arra a Mia nevű boszorkára, aki mintha azért lenne, hogy Mattel együtt megkeserítsék az életem, ami eddig nyugodt volt nélkülük. Talán épp ezért akarom kérdőn vonni őt, mert úgy érzem, hogy magyarázattal tartozik. Minden miatt. A válasza viszont nem nyugtat meg, és szó szót követ, amitől csak egyre mérgesebb leszek és hisztérikussá válok miatta. - Mégis úgy tűnik, hogy élvezed a helyzetet. Minek voltál kedves az este, ha most meg ilyen vagy? Vagy ez lesz a legújabb módszered? Legyünk bunkók egymással, mert úgy sokkal könnyebb lesz minden. Hát nem az. Semmi sem könnyű, és átkozom a percet amikor ide jöttem veled. Remélem anya hamar megbánja a hülye házasságát és akkor tényleg soha többé nem kell lássalak! - csak beszélek össze vissza megint, és szinte semmit sem gondolok komolyan, mégis a haragtól annak tűnhetek. Pedig nem tenne boldoggá, ha az anyám boldogtalan lenne. Én valóban örülök annak, hogy megtalálta a társát, akire támaszkodhat, de miért pont annak a férfinek az oldalán találta meg azt? - Neked nincs jogod utálni engem. Mert miattad van minden! - még mindig hisztérikusan taszítom el magamtól, és próbálok mindent rá hárítani, pedig pontosan tudom, hogy nem tehet ő sem erről. Mégis akarom inkább rá rakni a nyomást, mint magamra haragudjak, amiért az este elvesztettem a fejem. Hiba volt megcsókolnom, és lehet, hogy valóban jobb lesz úgy, ha bunkók leszünk egymással, mert akkor nem fog megismétlődni az soha többé. Pedig minden haragom ellenére, amit iránta érzek, nagyon is szeretném. Mint egy dühös vipera úgy haladok el mellette és vissza se fordulok, hogy jön-e utánam egyáltalán, csak akkor amikor a portához érünk, ahol ő megáll és beszélni kezd valamit ismét az ott lévő nővel. Türelmetlenül, még mindig haragosan várom, hogy be fejezzék a cseverészést, majd amint elindul, ki viharzok az épületből és a kocsijánál állok meg, aminek amint ki nyítja az ajtaját, már be is vetődök az anyós ülésre, és hangosan csapom az a jármű ajtaját. Pont ilyen mérgesen kezdem el rángatni a biztonsági övet is, amit nagy nehezen sikerül be csatolnom. Össze fonom magam előtt a karomat és az ablakon ki bámulva gondolkodok el, hogy milyen választ adjak a kérdésére, ami úgy cseng, mintha az előbb mi sem történt volna. - A fehérneműknél. Szükségem van arra is az estéhez. - válaszolok végül a lehető leghiggadtabban, bár nem áll szándékomban megmutatni senkinek, hogy mi lesz a ruhám alatt, de azt akarom, hogy bosszankodjon ő is épp annyira mint én. Bár lehet, hogy neki mindez tök mindegy. Minden ujjára jut legalább két csaj, miért is bánná, ha egy pasit én is kapok magamnak.
Nem is igazán értem, hogy miért bosszankodok minden egyes szaván, és, hogy a távolságtarása zavar-e jobban, vagy inkább az a tudat, hogy ha velem végez, akkor szalad a barátnőjéhez. Pedig a tegnap elég szépen elmagyaráztam, hogy idegesít az a lány. Persze azt nem tilthatom meg, hogy találkozzon vele, de legalább úgy tenné, hogy ne kösse az orromra. Mert olyan, mintha szándékosan beszélt volna előttem vele telefonon úgy, ahogy. És azt hiszem, hogy jogos a felháborodásom, mert minden most jön ki rajtam, pedig tényleg minden erőmmel igyekszem urolkodni magamon. Egyzserűen nem tudok úgy tenni, mintha az este meg sem történt volna. Olyan figyelmes volt velem és egy kicsit el hitette velem, hogy lehetnénk olyanok, akiket nem a szüleik irányítanak. Mert jelenleg azt hiszem, hogy még mindig ők azok, akik miatt nem tudunk semmit tenni az ellen, hogy elkerüljük egymást, és ha ez így fog menni, akkor kegyetlen életünk lesz egymás társaságában. - Nem akarom én sem, hogy a tegnap este megtörténjen ismét, nem is élveztem amúgy sem. De azért beszélhetsz velem úgy, mintha emberszámba vennél. - nem igazak a szavaim, hiszen nagyon is sokat jelentett mindaz, ami történt, és még mindig készen állnék arra, hogy újra megtegyük, viszont nem akarom, hogy ezt lássa rajtam. Azt hiszem, hogy nem túl nagy kérés az sem, hogy kicsit kedvesebb legyen hozzám, mert ha ilyen bunkó lesz ezentúl mindig, akkor azt hiszem, hogy ez egész testvéresdis játékunk semmi másról nem fog szólni csak arról, hogy ki bántja meg jobban a másikat. Bár egyre jobban kételkedek abban, hogy neki lenne szíve. - Bocsi. Elfelejtettem, hogy neked ilyen a stílusod. Érzéketlen vagy. - szólok oda megint egyet, mert azt akarom, hogy tudja, hogy mennyire bánt minden egyes szavával. Tudom, hogy el kell felejtenünk mindent, ami valaha köztünk történt, de talán lenne annak más módja is. De ha ezt akarja csinálni, hát legyen. Ellenségnek is jó vagyok. Mert vagy jóban leszünk, vagy nem. Középút aligha létezik. Úgy látom rajta, mintha engem hibáztatna teljesen amiatt, hogy mindketten elveszítettük a fejünket, és talán igaza van, mert én kezdeményeztem. De ő meg nem állított le, hanem szívesen az ágyába vitt volna, ha az utolsó pillanatban nem hátrálok ki. Akkor mégis ki a nagyobb hibás? A következő szavai azonban mintha szíven szúrtak volna. Persze én kezdtem először, de akkor sem szép tőle, amiket mond. - Bárcsak Miat választottad volna inkább. Nagyon összeilletek. Két nagyképű, remek páros. - sziszegem dühösen a fogaim közül, és igaz, hogy még mindig nem ismerem a barátnőjét, de biztos vagyok abban, hogy hasonló stílusa lehet, mint Mattnek, mert másképp nem lehet elviselni a mostohatestvérem azt hiszem. Csak úgy, ha hasonlóan önelégült az ember. Nem akarom, hogy valaha is utáljon, én sem kondoltam komolyan, mégis rosszul esnek a szavai és talán épp azért próbálom rá hárítani az össze felelőséget, mert inkább legyen ő a hibás, mint én. Mert így is nagyon nehezen megy, hogy tükörbe nézzek, és még azt sem tudom, hogy az anyám szemébe, hogy fogok tudni bele nézni. A szüleink megbíztak bennünk azzal, hogy hagyják, hogy közösen itt maradjunk és mi mi csúnyán visszaéltünk azzal. Mégsem tudom azt mondani, hogy bánom, sőt talán ha vissza fordíthatnám az időt is pontosan ezt tenném. Talán abban igaza van most Matnek, hogy ha kölcsönösen utáljuk egymást, akkor egy idő után minden jóra fordul és megtanuljuk kezelni a helyzetet, ami egyenlőre kezelhetetlennek tűnik. Szótlanul viharzok ki az ajtón és még a hatalmas épületből ki érve, a friss levegő sem segít azon, hogy nyugodtabbnak érezzem magam. Talán épp ezért is csapom be magam után a kocsi ajtaját, hogy még mindig érezze rajtam azt, hogy mennyire felbosszantott. Azt hiszem, hogy ebből kiindulva is vágom rá könnyedén, hogy feehérneműt akarok venni és azzal a tudtára is adom, hogy komolyan gondoltam az este azt, hogy igenis fel szedem az első olyan srácot, aki az útamba kerül majd. És a viselkedése miatt most csak még elszántabb vagyok. Alig bírom ki, hogy ne röhögjek szembe vele, azon ahogyan meglepetten néz, mert minden bizonnyal nem erre számított. Mégsem nevetek, még mindig próbálom az iránta érzett haragomat mutatni felé. - Úgy nézek ki, mint aki viccel? A testvérek vehetnek együtt fehérneműt. - vonom meg a vállam és igyekszem minél komolyabbnak tűnni, hiszen ő akarta, hogy ilyenek legyünk egymással. Hát megkapja. Amikor viszont ismét megszólal, nagyon pislogva figyelem, és ismét össze zavar mindennel. Most nem értem, hogy ekkor ez mi is ami köztünk van és azt sem, hogy miért zavarja, hogy kinek veszek fehérneműt és kinek nem. A harag viszont még mindig bennem tombol, bár már inkább csak amiatt, hogy Miaval fogja tölteni a napját. - Ha nem csal az emlékezetem, akkor éppen Miaval készülsz találkozni. Mi közöd van akkor mégis, hogy kinek és milyen fehérneműt veszek? Bár igaz, hogy úgyis lekerül majd rólam, de azért szükségem van mégis egy párra. Azt mondtad, hogy azt vehetek, amit csak szeretnék. Vegyél te is egyet a barátnődnek. - az utolsó szó után vágok egy fintort és egyáltalán nem gondolom komolyan, de azt akarom, hogy érezze át, hogy milyen érzés volt a ridegsége hozzám, amit azt hiszem, hogy nem érdemeltem meg. Épp ezért is engedem el a fülem mellett azt, hogy lényegében be vallotta, hogy be jövök neki. Ő is nekem. És ez a szívás. Felvonom a szemöldököm a szavait hallgatva. Komolyan azt hiszi, hogy ez az egész a vásárlásról szól nekem? A lényeg azon van, hogy vele lehessek és minél többet. - Az este azt mondtad, hogy el jössz velem vásárolni. Nem pedig azt, hogy el viszel és majd le is lépsz. - válaszolok és makacsul rázom meg a fejem, nem veszem el tőle a kártyáját sem. Nehogy azt gondolja, hogy egy kis pénzzel ilyen könnyen leráz magáról. - Egyedül nem fogok vásárolni. Akkor vigyél haza... vagyis a házatokba, hogy vegyek el ruhát magamnak. - még mindig nem tudom azt mondani arra a házra, hogy az én otthonom is lenne, mert az otthon számomra valami mást jelent. Ahhoz a házhoz pedig azt hiszem, hogy soha semmi nem fog kötni, csak pokolként élek majd meg benne minden egyes percet.
Annyira másképpen képzeltem el a reggelt a tegnap este történtek után. Persze azt tudtam, hogy folytatása soha semmilyen körülmények között nem lehet majd, de azért mégis egy kicsit több kedvességre és megértésre vágytam volna. Ehelyett pedig mit kapok? Ugyanolyan bunkó, mint amilyen az esküvőn is volt. Vagyis még annál is rosszabb, mert ott még sokkal jobban tudtam kezelni a helyzetet. Most viszont mint valami hisztérikus kislány úgy támadok rá a szavaimmal, aminek a felét sem gondolom komolyan, de mégis szükségét érzem annak, hogy ki mondjam őket. Azt akarom, hogy bántsák őt is a szavaim, ahogyan engem bánt a viselkedése és az, hogy le akar rázni, hogy Miaval legyen. Nem is tudom, hogy melyik rosszabb. Lehet, hogy szívesebben veszekednék vele inkább egész nap, csak tudjam, hogy nem találkozik azzal a lánnyal. És ez nem csupán arról szól, hogy féltékeny lennék. Inkább arról, hogy Miának van esélye arra Mattel, amire nekem nincs. Persze sok időt tölthetek vele én is, de nem úgy. Olyanok kell legyünk, mint két testvér, mert a szüleink házassága a tét. Nem akarom, hogy anya boldogtalan legyen, vagy azt érezze, hogy csalódott bennem, pedig még mindig nagyon haragszok rá, amiért elszakított a régi életemtől és soha nem fogom a Mat apját elfogadni a sajátomnak. Ahogyan őt sem egy testvérnek, mert egyszerűen mindent látok benne csak épp azt nem. - Az bőven elég amennyit eddig mutattál magadból. - vágok vissza, bár igaza van. Egyáltalán nem ismerem őt. Mindössze annyit tudok róla, hogy szereti a lányokat szédíteni és, hogy tud néha kedves és gyengéd lenni, de általában bunkó és önimádó. A legrosszabb pedig az, hogy ez tetszik a legjobban benne. Hogy nem lehet őt könnyen kiismerni és sosem tudom eldönteni, hogy melyik viselkedésével játsza meg magát jobban. Csak minél inkább azt érzem, hogy szükségem van rá és nem úgy, mint egy testérre, akivel néha hajba kapunk, aztán hamar ki is békülünk, mert nincs más választásunk. Mert az, hogy itt veszekedünk pontosan olyan érzést kelt bennem. Ez pedig nem jó. Megdöbbenve hallgatom ahogyan megvédi a barátnőjét velem szemben, és érzem, hogy szinte bele szédülök abba, hogy mennyire fontos szerepe is van lényegében az életében. Mint valami rossz vicc, komolyan. Ez pedig csak annyit jelent, hogy soha az életben nem fogok tudni megszabadulni tőle, és vagy beletörődök az egészbe a lehető leghamarabb, vagy pedig sokat fogok szenvedni. Azt pedig egyáltalán nem szeretnék. - Nagyszerű. Remek. Szívből örvendek annak, hogy egy testvérrel kaptam egy Miat is egyszerre. - tudnék még néhány jelzőt a lányra aggatni, de úgy tűnik, hogy jobb ha hallgatok, mert olyan lovagiasan kelt a védelmére, hogy elgondolkodtad, hogy igazából mi a fenét is akarok? Ki vagyok én Miahoz képest? Mégsem érdekel, hogy mit mond, nem akarom megismerni soha és találkozni sem vele. Mert nincs semmi dolgom nekem azzal a lánnyal, és nem is akarom, hogy valaha is bármi közöm legyen hozzá. Szerencsémre a céges ügyeik sem tartoznak rám, így nem értem, hogy miért gondolja, hogy találkozni fogok vele. Mert vagy ő vagy én. De olyan sosem lesz, hogy egy helyen legyünk ketten egyszerre. Ez tuti. A kocsiban ülve hirtelen ötletként jön a fehérnemű vásárlás, és látva a reakcióját jó ötlet volt tőlem ez, bár korábban nem volt a tervemben, de így végülis miért nem vehetnénk azt is. Ha már olyan szívélyesen ajánlotta az este, hogy költhetem a pénzét, ami azt hiszem, hogy végtelen neki amúgy is. Próbálom megértetni vele, hogy ez miért fontos nekem és, hogy mint testvérek - ő akarja, hogy azok legyünk -, simán megtehetjük együtt is. Nincs is abban semmi furcsa. - Azt hittem, hogy elfeljtjük a múltat és csak testvérek leszünk, akik együtt vesznek fehérneműt és mindenféle mást is. - vonom meg a vállam, mert még mindig élvezem ezt a helyzetet így. Látni rajta, hogy bosszantsa a dolog, rendesen feltöltődést ad. Bár nem tudom eldönteni, hogy valóban az zavarja-e, hogy fehérneműt akarok venni, vagy inkább az, hogy az a tervem, hogy meghódítsak ma este valakit. Az egója nem tudom ezt mennyire viselné el, de igazából nem is számít. Mert úgy igazságos, ha nekem is kerül valaki, mert neki is ott van Mia. És annyira elszánt vagyok, hogy bármire kész vagyok annak érdekében, hogy ne legyek egyedül azon a bulin. Mármint nem leszek, de Mat a testvérem akar lenni, szóval olyan kell, aki kedvesebb hozzám. A felém nyújtott kártyáját nem fogadom el, mert én nem vagyok olyan lány, akit egy kis pénzzel majd lekenyerez, de viszont vagyok annyira makacs, hogy amit el akarok érni azt elérjem. Ha nem jön velem vásárolni, akkor nem megyek én sem. Mert azt akarom, hogy tartsa be az ígéretét, ami arról szólt, hogy közösen megyünk. Amint rá bólint végül, elégedetten vigyorgok rá, mert egyenlőre úgy tűnik, hogy ezt a csatát én nyerem, bár a háború még hosszas azt hiszem. - Jó, nem bánom. Nem muszáj megnézd rajtam egyiket sem, hogy hogy áll. El tudom dönteni azt én magam is. - egyezek bele végül, de igazából kész vagyok mindenre, hogy még azért is kénytelen legyen látni engem. Mert mondtam neki a tegnap is, hogy milyen bosszút tervezek ellene. Csak nem figyelt rám. Na most majd meglátjuk, hogy mennyire tudok játszani a türelmével. Megbánja, hogy így viselkedett velem, és gondoskodok arról, hogy idegesen kelljen találkoznia a barátnőpjével is. Ismét sikerül összezvarania a szavaival, amik a korábbiakhoz képest megint sokkal kedvesebbek és olyan, mintha egy kis törődést mégis akarna felém mutatni. Nem tudok eligazodni azon, hogy most mit is akar. Egyszer ilyen, egyszer olyan, és képtelen vagyok rájönni, hogy melyik énje az igazi. Annak ellenére, hogy tudom, hogy tényleg jobb lenne ha nem kéne együtt élnünk, rosszul esnek a szavai és egy kicsit megszégyellem magam, mert lehet, hogy megbántottam. Mikor dühös vagyok akkor gyakran beszélek hülyeségeket, bár mivel nem ismer, ezért ezt nem tudhatja rólam. - Én nem utállak. Azt csak mondtam, mert megbántottál. - szólalok meg végül és közben nem nézek felé, csak még mindig az ablakon bámulok ki, mintha érdekelne iagzából, hogy hová is megyünk. - Talán maradhatnál tovább is mint egy hónap. Nem akarom, hogy miattam költözz el onnan. Én majd alkalmazkodok és ha kedves leszel, akkor én is. - most én is őszinte vagyok hozzá, annyi különbséggel, hogy azért nem akarom, hoyg elmenjen igazából, mert szükségem van a közelségére. Ez még számomra mindig megmagyarázhatatlan, de ezt érzem. Nem akarok vele többet harcolni, de még mindig nem avgyok biztos abban, hogy el tudnám fogadni, hogy más láynokkal legyen. Tudom, velem nem lehet, és szüksége van valakire neki is... csak talán még időre van szükségem, hogy valahogy megszokjam ezt az új helyzetet. - Fehérnemű biztos, meg talán egy mini szoknya... abba szoktak járni a lányok bulizni nem? Majd meglátom, de mindenképp valami olyat szeretnék ami szexi. - életemben kétszer voltam bulizni, és mindkét alkalomra abból választottam, amim otthon volt, és mivel anya sosem engedte a túl kihívó ruhákat megvenni, így mindenképp szeretném kipróbálni, hogy milyen érzés úgy öltözködni, ahogy amúgy nem szoktam. De talán megszeretem. - Nem akarom, hogy mint egy gyereket csak úgy rá bízz a haverjaidra. És nem kell rám vigyáznod sem köszi, megoldom azt én magam. Nem akarom, hogy te döntsd el, hogy kivel barátkozhatok és kivel nem. - nyugodt a hangom, egyáltalán nem bosszús most és nem is azért tiltakozok, mert a makacsságom ezt akarja. Egyszerűen csak magam akarom megtalálni azt a társaságot, akikre szükségem van. Mert barátokra egyáltalán nincs, azokból van elég akkor is ha nem ezen a környéken élnek. Majd egyszer megbeszélem anyával, hogy engedje meg, hogy Sarah nálunk maradjon egy éjszakára, mert azért amiért hirtelen gazdagok lettünk, nem mondok le a legjobb barátnőmről az tuti.
A tegnap este történtek után most valahogy úgy érzem, mintha csak egy kolonc lennék a nyakán, akitől alig várja, hogy megszabaduljon. Nem értem, hogy miért viselkedik velem így, bár lehet, hogy számára könnyebbnek tűnik így elfelejteni mindent, de az én számomra ez így csak még nehezebb. Tudom, hogy hiba volt minden ami történt, de olyan, mintha mindent rajtam akarna egyszerre levezetni és engem hibáztatna azért, amiért ilyen helyzetben vagyunk. Pedig az este történtekhez is ketten kellettünk és az azelőtt történtekhez is. Nem fair, hogy rajtam csattan most az ostor. Ha lett volna választásom vagy beleszólásom, akkor egészen biztos, hogy nem őt választanám arra a szerepre, hogy a testvérem legyen. Meg amúgy senkim. Mert minél többet beszél annál inkább szeretnék nem tartozni az életéhez semmilyen formában. - Igaz. Nehogy bele halj véletlenül ha nincs melletted egyetlen egy lány sem. De tudod mit? Nem érdekel! Tőlem aztán azt csinálsz amit akarsz és azzal akivel szeretnéd. De soha többet ne merj közeledni hozzám! - oké, tudom, hogy az este is én voltam az aki elindította a lavínát, de csakis az ő hibája. Mert annak ellenére, hogy megkértem, hogy öltözzön fel, nem tette. És még élvezte is a helyzetet. Minél közelebb mentem hozzá, annál közelebb jött is. Csak annyit kellett volna tegyen, hogy eltávolodik, felöltözik, és akkor most nem lennénk ebben a helyzetben és lehetne egymáshoz normális szavunk. Még a kocsiban ülve sem érzem teljesen nyugodtnak magam, sőt olyan, mintha mindjárt robbanni készülnék, és ezért is közlöm talán vele olyan lazán, hogy mit akarok venni, hogy bosszanthassam, amivel úgy tűnik, hogy sikerrel is jártam. Ez pedig tetszik. Az nem lehet, hogy csak ő játszadozzon velem. Legyen neki is annyira kellemetlen az én jelenlétem, mint amennyire nekem is az az övé. - Ami azt illeti, sokkal gyorsabb volt az, ami köztünk történt. Ahhoz képest fehérneműt venni közösen semmiség lesz. - az igazi testvérek, főleg ha azok az ellentétes nemet képviselik talán nem vásárolnak együtt ilyesmit, viszont mi sem igaziak nem vagyunk és már láttuk is egymást meztelenül is, ami elég ciki, mert talán a testvérek azt sem teszik, de nem igazán tudunk mit tenni ellenne. Mivel sosem volt testvérem, nem is vágytam rá, így fogalmam sincs, hogy mi fér bele egy ilyen kapcsolatba. Még tanácsot sem tudok kérni senkitől, mert nincs olyan szerintem az egész földön, aki ebben a helyzetben lenne, aki látszólag bele zúghatott a saját testvérféleségébe. Még most sem tudom igazán, hogy minek kéne nevezzük egymást, vagy, hogy mi lenne a megfelelő viselkedés köztünk. Mégis hiába vágtam a fejéhez számtalanszor, hogy mennyire utálom, képtelen vagyok arra. Nem megy egyszerűen, pedig tudom, hogy lehet, hogy sokkal könnyebb lenne. Anyáék miatt pedig muszáj alkalmazkodnunk és kevésbé kimutassuk majd, hogy mennyire nem bírunk meglenni egmyás társaságában. Mert jelenleg Mat az egyetlen esélyem ahhoz, hogy néha kikapcsolódjak, mert akármennyire is nem tetszik, de anya úgy tűnik, hogy elfogadta őt fiaként. Nagyfejűen utasítom el, hogy le rakjon valami bevásárlóközpontnál és ott is hagyjon magamra majd, és szerencsémre végül sikerül meggyőznöm, bár feltételeket szabott hozzá. Nem nehéz teljesítenem, de egészen biztos, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy ne legyen ennyire könnyű ez neki sem. Mégis amikor ki mondja, hogy nem akar még egy hónapot sem együtt élni majd velem a feszélt hangulatom egyszerre tűnik el és váltja fel valami más. Mintha csalódottság lenne. Talán furcsán hangzik, meg őrültségnek, de nem akarok abban a házban úgy élni, hogy ő is ne legyen ott. Még akkor is ha tisztában vagyok azzal, hogy nem fog működni sehogy a testvéri kapcsolat köztünk. - Talán egy hónap elég lesz ahhoz, hogy valahogy kialakítsunk egy megfelelő kapcsolatot kettőnk között. És akkor nem kell elmenned. - megvonom a vállam, bár én sem igazán tudom, hogy milyen megoldás létezhet a helyzetünkre. - Nem tudom... megpróbálhatnánk elhinni, hogy tényleg testvérek vagyunk. És úgy is viselkedni. - tudom, hogy ez teljesen abszúrd, de talán idővel sikerülne. Még ha nem is igazán úgy vágyom a közelségére, mint ahogyan elvárják a szüleink. Ehhez pedig valóban arra van szükségem nekem is, hogy találjak magamnak valakit, aki sokkal érdekesebb talán, mint ő. Mert felejteni csak akkor tudok talán, ha másnál keresem a vígaszt. Örülök, hogy nem próbál lebeszélni a miniszoknyáról sem, báar jelenleg annyira elszánt vagyok, hogy nem is igazán tudna. Annyira várom az estét és, hogy kicsit kikapcsoljam az agyam, hogy úgy érzem, hogy tökéletesen akarok kinézni majd. Egyáltalán nem tetszik az ötlete, hogy a haverjai közül kelljen válasszak, mert még mindig úgy gondolom, hogy azt majd én magam szeretném eldönteni. Mégis felvonom a szemöldököm amikor beszél. Tényleg ennyire nem érdeklem, hogy simán oda vetne valamelyik barátjának? Mintha valami labda lennék, amit egymás között dobálhatnak. - Mintha magadról is beszélnél. - válaszolok végül, mert azt hiszem, hogy mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy ha a szüleinknek köszönhetően nem lennénk ebben a helyzetben, akkor valószínűleg már rég el is felejtett volna és az úton talán még a fejét is elfordítaná ha látna. - Nekem nem kellenek a haverjaid. Ha pedig csak valaki az ágyába akar csalni, akkor ez van. Téged is túléltelek, azt is túl fogom. De akkor is én döntöm el, hogy kit szedek fel. - talán mondhatnám, hogy kedves tőle, hogy ennyire aggódik a lelki világom miatt, de az az igazság, hogy azt már ő tette tönkre. Úgyhogy mindegy igazából. Amint megállítja a kocsit, széles vigyorral a számon lépek be a hatalmas üzletbe, és amint megpillantom a fehérnemű részleget még szélesebbre húzódik a szám. Vissza pillantok Matre, majd nem törődve azzal, hogy örül-e annak, hogy tényleg ide jövünk először vagy sem, kezdek stéláni a polcok között. Megakad a tekintetem egy sötét kék csipke mintázatú szettbe, és keresgélni kezdek köztük, amig rá nem bukkanok a méretemre. Végül megfogom azt amit kiválasztok és annak ellenére, hogy megkért rá, vissza táncikolok Mathez, és magam elé rakom a fehérneműt, még mindig vigyorogva. - Szerinted ez jól állna? - kérdem tőle és úgy teszek, mintha bizonytalan lennék, pedig a válasza nélkül is tudom, hogy ezt fogom megvenni. Mert imádom a kék színt. Talál a szememem színével.
Enyhe túlzás az, hogy nem érdekelne, hogy hány lánnyal van és, hogy mit csinál, de téved, ha azt hiszi, hogy úgy fogok loholni utána mint egy kiskutya. Tudom, hogy túl sok jögöm sincs bele szólni abba, hogy kivel és mit csinál, de engem akkor is felbosszant a tény, hogy megtehet bármit. Az pedig nagyon zavar, hogy látszólag neki semmit sem jelentett mindaz, ami köztünk történt. Úgy tűnik, hogy csak én vagyok annyira naiv, hogy képes voltam azt hinni, hogy működhetne ez az egész így. Az este még nem láttam semmi rosszat, ha néha úgy tennénk mintha nem testvérek lennénk, máskor pedig alkalmazkodunk a szerepünkhöz. Tudom, ez még így ki gondolva is elég hülyén hangzik, meg talán még értelme sem sok lenne, de akkor sem akarom, hogy más lányokhoz menjen, még akkor sem, ha az ellenkezőjét mondom. Talán nekem is muszáj lesz épp ilyen rideg legyek hozzá ahhoz, hogy ki verjem a fejemből ezt a sok ostobaságot. Szinte felháborodva nézek rá, ahogyan a fejemhez vágja, hogy én tehetek az estéről, és legszívesebben képen vágnám emiatt. - Mindenre tökéletesen emlékszem. - sziszegem a fogaim között és azt kívánom, hogy bárcsak kapnék valahonnan a fejemre egy akkora ütést, hogy mindent el tudjak felejteni. - De az nem rémlik, hogy pisztolyt tartottam volna a fejedhez. Egyáltalán nem próbáltál elutasító lenni. Éppen úgy szórakoztál velem is, ahogyan a lányokkal szoktál. Ezt te se felejtsd el mielőtt még egyszer engem akarnál hibáztatni! - saját magamban csalódtam azt hiszem a leginkább, mert annak ellenére ahogy anya nevelni próbált, hagytam, hogy valaki játékszerévé válljak. Amit egyébként könnyen el tudnék engedni talán, ha nem kéne az életem innentől arról szóljon, hogy egy család lettünk. Az pedig egyre nyílvánvalóbb kezd lenni, hogy képtelenek leszünk meglenni egymás mellett, hiába a szüleink elvárása, akik valószínűleg azt gondolják, hogy jó testvérként éppen társasjátékozunk és próbáljuk megismerni egymást. Egyébként ami nem is ártana, de azt hiszem, hogy már így is épp eleget tudok róla, és nem hiszem, hogy a véleményem valaha is változni fog. Egy önimádó, szoknyapecér, aki élvezi kihasználni az adottságait és esze ágában sincs bármit is komolyan venni. Talán épp egy olyan lány illik hozzá, mint Mia. Mégis hányingerem támad a tudattól, hogy engem amint le ráz, hozzá fog sietni. Kicsit abban bízok, hogy a fehérneműk nézegetése majd elveszi a kedvét attól a másiktól. Miközben az utat bámulom azon töprengek, hogy mihez fogok kezdeni magammal addig, amíg kiéli magát a barátnőjén? Nem ismerem ezt a környéket, nincsenek itt barátaim, a házban ülni pedig nem akarok, mert azt hiszem, hogy egy örökkévalóság lesz számomra az az időt, amit rá kell várnom. Az viszont, hogy nem akar velem sokáig egy levegőt szívni, annyira rosszul érint, hogy muszáj minden tőlem telhetőt megtennem azért, hogy ne menjen el. Tudom, hogy az lenne a legjobb, meg, hogy nem világgá készül, de akkor sem tartom igazságosnak, hogy ő ilyen könnyen kibújik az egész alól, engem pedig ott hagy majd egyedül megbírkózni mindennel. Mert nem csak az nem tetszik, hogy testvérek lettünk, hanem az új ház, ami sosem lesz az otthonom igazán is az őrületbe kerget, meg az, hogy lett egy apám is bónuszba, akire szintén soha nem vágytam. Hogyan emésszek meg egyedül ennyi mindent egyszerre? Anyával még csak beszélni sem tudok erről, mert szerinte ezt már jóval hamarabb meg kellett volna tegye, és akkor nem tapasztaltam volna azt, hogy milyen csonka családban élni. Pedig bizonyára sokkal jobb volt, mint amilyen ez lesz. Bár nem tudom, mert még családként nem töltöttünk eygütt túl sok időt, de valamiért nem is vágyom arra. - Jó. Hát akkor menj. Mit bánom én. - hiába nem akarok duzzogni, de nem megy. Nem tudok úgy csinálni, mintha normális lenne bármi is, ami köztünk volt és van. Bár én sem hiszem el, amit mondok, hogy lehetséges lenne, de azért próbálkozok. Mégis tudom, hogy vagy az van, hogy veszekszünk, vagy pedig olyant csinálunk, amit nem lenne helyes. Középút nem tudom, hogy létezik-e egyáltalán. - Nem tudom. De ha meg sem próbáljuk... Például ki találhatnánk olyan programokat amiket a testvérek együtt szoktak csinálni. - és egyálztalán nem a fehérnemű vásárlásra gondolok ezzel. Az csak a bosszúm része. Hanem nem is tudom... basszus mit csinál közösen egy fiú és lány testvér? Gondolom nem azt, amit mi az este... Úgy pocsék ez a helyzet, ahogyan van, és csak a jó ég tudja, hogy hogyan fogunk belőle kimászni úgy, hogy közben ne kössünk ki a diliházba. Mert engem azt hiszem már nem sok választ el az őrülettől, hogy mibe kevert bele a saját anyám. Aki amúgy ha tudna bármiről is, valószínűleg fejvesztve menekülne velem az új családtagjaink elől. Sóhajtok, hiszen sajnos tisztában vagyok azzal, hogy milyen. Pont olyan, amilyen sráctól jobb lenne távol maradni. Csak én ezt sajnos nem tehetem meg. Elégedetten megyek be az első fehérnemű részlegre, amit megpillantok, hiszen elértem a célom. Minden tiltakozása ellenére közösen fogunk venni valamit, amit más valakinek készülök majd megmutatni. Vagyis ezt mondtam neki, a valóság azonban az, hogy nem biztos, hogy olyan könnyen menne az, amit tervezek. Nem akarok olyan lány lenni, aki mindenkinek szét teszi a lábát, még akkor sem, ha mindenre kész vagyok azért, hogy ne gondoljak többet Matre, sem pedig arra, hogy akarom az érintéseit. Még azok után is, hogy ma olyan rideg volt velem. Vigyorogva mérem magamhoz a kiválasztott szettet, de hamar el is tűnik a számról az öröm, amint megszólal. El veszem magam elől a fehérneműket, még egyszer végig nézek rajta és fintorogva pillantok vissza Matre. -Fúj... te láttad apád nőjét fehérneműben?! - kérdem szinte szőrnyűlködve, és csak bízok abban, hogy már nincsenek ilyen nőjei és nem fogja megbántani anyát. - Azt hiszem már értem, hogy honnan örökölted az imádatodat a lányok iránt. - az alma nem esett messze a fájától talán. De persze két férfi hogyan is élhetne együtt, ha nem úgy, hogy annyi nőt gyűrnek maguk alá, amennyit csak tudnak. Csak most tudatosul bennem igazán, hogy sosem kérdeztem, hogy hol van az anyja? Mert gondolom valahol van neki az is. Általában pedig ha a szülők válnak, vagy valami, akkor a gyerekek nem az anyával szoktak maradni? Vagy lehet már nem él. - Ugye nem gondolod, hogy olyant veszek, amilyet nagyanyám hord? - kérdem felvont szemöldökkel, amint észre veszem, hogy merre mutat, és azt gondoltam, hogy ennél azért jobb az ízlése. Végül vissza sétálok a polchoz, hogy le rakjam azt, amit választottam és ismét körbe nézek. Megakad a tekintetem egy rózsaszínű selyem anyagú szettben, aminek a melltartó részén még egy kis kő is ékeskedik a tangán pedig nagy fekete betűkkel az a felirat áll, hogy kiss me. Ez igen csak tetszik, bár a rózsaszín nem épp az én színem, de ez most bejön. Ismét vissza megyek Mathez, és meglóbálom előtte azt, amit választottam, mert ilyet tuti nem hordhatott az apjának egyik nője sem. - Meg van. Ezt akarom. - közlöm vele, arra várva, hogy fizesse ki, ami remélem meg fog történni. Bár elnézve az árát nem túl olcsó, a mi környékünkön egy kicsit visszafogottabb árak szoktak lenni. Na de mit számít ez egy hoteltuljdonosnak, nem?
Valamiért egyikünk sem képes elengedni azt ami kettőnk között történt, és már a róvásunkra nem csak az az éjszaka írható, hanem a tegnap este is. Pontosan tudom, hogy én vagyok az oka, hogy megtörtént, de attól még nem helyes, hogy megpróbálja rám hárítani az összes feleőséget, mintha ő ártatlan lenne. Amiért én kezdeményeztem, pontosan akkora bűnbak benne ő is. Mert mondhatta volna, hogy ez nem helyén való, észhez térítehetett volna. De úgy tűnt, hogy nagyon is élvezte a helyzetet, nem törődve azzal, hogy a testvére kéne legyek. Most pedig úgy viselkedik velem, mintha mindenről csakis én tehetnék. Tipikus pasi hozzáállás. Mert ők sosem tehetnek semmiről. Nagyszerű mentség az, hogy az eszüket a farkukban hordják. - Te nem átöltöztél... hanem le vetkeztél inkább. - emlékeztetetem, mert annak ellenére, hogy megkértem, szinte pucéran jelent meg előttem. Akkor meg mégis mit vár? Talán ha tényleg a testvére lennék, akkor elég normális lenne az, ha egymást félpucéran látjuk, de mivel semmi olyasmi kötelék nincs köztünk, így azt hiszem, hogy nem olyan nagy tragédia, ha megmozgatja a női képzelőerőmet a látványa. Főleg még ha ruha sincs rajta. Igazából azt sem értem, hogy miért kéne, hogy tilos legyen megtennünk azt, amit akartunk? Vér szerint nem vagyunk rokonok... csak azért mert a szüleink egymás mellett találták meg a boldogságot, nekünk miért kellene, hogy szenvedjünk? Vagyis én szenvedek, mert neki szerencsére meg van az élete anéllkül is. Vagy egy Miaja, és még ki tudja hány másik lány, akik arra várnak, hogy le vegye róla a bugyijukat. Undorító. Talán jó ötlet lenne valóban minnél hamarbb lelépjen az új családi házunkból, de valahogy mégsem akarom. Minden rossz mellett, azért örülök a közelségének, és nem akarom, hogy csak azért, mert történt köztünk egy s más, el akarjon menni. Ezért is próbálom felajánlani, hogy próbáljuk meg inkább azt a testvéres dolgot valahogy, bár én magam is tudom, hogy nem menne az olyan egyszerűen. Talán ha csak most ismertük volna meg egymást, és soha semmi nem történt volna köztünk, igen... de így nem. Mégis képes lennék alkalmazkodni a helyzethez ha muszáj lenne. De ha meg sem próbáljuk, akkor sosem fog menni. - Még szerencse azért, hogy nem vagyunk testvérek. Mert elég ciki, ami köztünk történt... képzeld el, ha valóban testvérek lennénk. - muszáj elnevetnem magam a saját nyomorúságunkon, mert egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan keveredhettem ilyen hülye helyzetbe? Mennyire kell az ember peches legyen ahhoz, hogy ilyesmi előforduljon vele? Egyre jobban gyűlölöm ezt az új életemet és elgondolkodok azon, hogy ha nem házasodtak volna össze a szüleink, és valahogy ismét találkoztunk volna, akkor lehetett volna-e folytatása annak az éjszakának? Persze... majd biztosan pont velem akarna lekomolyodni akkor is. Csak a tilos vonz talán mindkettőnket ennyire, és erre valóban nincs más megoldás, mint az, hogy bepasizzak, mert hátha van olyan, aki jobban megmozgatja a fantáziámat, mint a mostoha bátyám? Még rá gondolni is nehezemere esik. A Plázában örömmel vetem bele magam a fehérneműk nézegetésének, de a kedvem azon nyomban elmegy, amint az első szettre, amit mutatok megszólal. Milyen beteg dolog már, hogy tudja az apja szeretői milyen fehérneműt hordanak? Hova csöppentem bele mégis? - Fantasztikus. - csak ennyit bírok kinyögni, és még mindig elképzelésem sincs arról, hogy mióta ismerhetik egymást a szüleink? És miért tartották egyáltalán titokban? Jogom lett volna tudni azt hiszem sokkal hamarabb, hogy szerelmes az anyám, és akkor minden alakulhatott volna másképp. Bár lehet, hogy csak félt elmondani nekem.. de miért? Sokkal jobb lett volna, mint ennyit váratni. - Reméljük, hogy egyszer a te fejed lágya is benő. - ha az apja lekomolyodott, akkor ő is le tud. Bár nekem ez annyira mindegy, hiszen nem velem fogja megtenni. Sőt, semmit sem fog soha többé velem csinálni, ebben egyre biztosabb vagyok. Csak fintorgok annaka fehérneműnek a láttán, amit ő választana nekem, és örülök, hogy tudok egyedül is dönteni, mert ha rá lennék utalva teljesen, akkor elég nagy bajban lennék azt hiszem. Tényleg ilyen hülye ízlése van, vagy csak szivatni próbál? Remélem azért, hogy Mia nem olyanokat hord. Amint közelebb hajol hozzám, csak nyelek egyet a szavai hallatán és legszívesebben képen vágnám. Nem tudok eligazodni rajta. Most akkor mit akar? Minek mond ilyeneket? - Még jó, hogy nem neked tervezem megmutatni, hogy hogy áll rajtam. - szólok vissza, majd zavartan vezsem le róla a tekintetem és helyére rakom a kiválasztott kéket, hogy egy másikat nézzek helyette, mert az a tény, hogy az apja nőjén olyan volt egyáltalán nem tetszik. Szerencsémre, találtam egy annál sokkal szeibbet, amit szintén meglobogtatok előtte, és remélem, hogy legbelül ki pukkad a méregtől. Vigyorogva nyújtom oda az eladónőnek a választott darabot végül, amit Mat ki is fizet és olyan gyorsan viharzik ki, hogy csak értetlenül nézek utána. Megköszönöm a nőnek, aki bele rakja egy szatyorba és Mat után megyek, mert nem értem, hogy miért ez a nagy kirohanása. Felvonom a szemöldökömet mikor megszólal, amjd ismét széles vigyorra húzódik a szám. Azt hiszem, hogy tetszik az, hogy idegesíthetem. - Nem tettem semmi rosszat. - vonom meg a vállam ártatlanul, mert tényleg nem értem, hogy mi baja. Ő akarta, hogy vásárolni jöjjünk. - Nem mintha arra vágynék, hogy a testvérem legyél. - ha választhatnék, akkor minden bizonnyal nem őt választottam volna erre a szerepre, de hát ez van. Nem tehetek róla, hogy az anyám az ő apjába lett szerelmes. Egyáltalán abban a korban létezik még a szerelem? Vagy úgy alapjáraton. Mert én sosem hittem benne igazán. Szinte tátott szájjal bámulom az üzletet ahová Mat vezetett, mert végig nézve az árakon, azt hiszem, hogy az életbe nem lett volna lehetőségem soha ilyen helyre jönni. Végül csak a kezébe nyomom a szatyrot, amiben az esti pasi fogóm van, hiszen üress kézzel sokkal jobban tudok nézelődni a szebbnél szebb ruhák között. A fiatal lány barástságosan vezet körbe mindegyikről magyaráz egy sort, de annyi van, hogy legszívesebben az egészet haza vinném magammal. Többet végig tapogatok, néhányat le veszek, hogy magamhoz mérhessem, majd szinte le fagyok, amikor a nő megszólal és azt hiszi, hogy mi Mattel egy pár vagyunk. Nem fordulok meg, csak háttal állva nekik nyelek egyet, és meghallva a Mat válaszát, hihetetlen harag kerít a hatalmába. Vissza akasztom a kezemben lévő ruhát a helyéhez és dühösen fordulok meg és lépek közelebb a beszélgető fiatalokhoz. A nőn szinte látszik, hogy majd kicsattan a boldogságtól, amiért nem vagyok a Mat barátnője. - A bátyámat is épp várja a barátnője. Alig várja, hogy engem le koptathasson és vele találkozzon. - szólalok meg végül, mert az nem fog menni, hogy a szemem láttára kezdjenek flörtölni itt. A nő kicsit zavarba jön, talán feltűnt neki, hogy egyáltalán nem tetszik, hogy úgy vigyorog Matre, ahogy. Végül mint aki megértette, hogy hol a helye és, hogy az előtte ücsörgő férfi már sajnos foglalt, od vezet a mini ruhák felé. Le vesz egy pár kollekciót. Végül kiválasztok egy fekete, mély dekoltázsú, rám veszülő darabot, amivel a proba fülkébe sietek, hogy bele is bújhassak. Nagyon mini, mély a dekoltázsa, és egyszerűen gyönyörű. Hátra nyúlok, hogy valahogy fel tudja húzni a cipzárt a hátamon, de nem sikerül. Ki lesek a függöny mögül, de a nő éppen egy másik vásárlóval beszélget. Hezitálok egy kis ideig, de mégis muszáj felhúzni azt a cipzárt ahhoz, hogy lássam biztosan jó-e. Olyan drágák ezek a ruhák, hogy nem vehessük meg feleslegesen. - Mat... azt hiszem, hogy szükségem lenne a segítségedre. - a fejemet dugom ki csak a függöny mögül és reménykedek abban, hogy nem utasítja el a segítséget.
Amit látok saját magunkon jelenleg az az, hogy azért nem jövünk ki jól, mert így könnyebb távol maradnunk egymástól. Holott mindez felesleges. Hiszen épp most mondja ki a lényeget. Nem vagyunk testvérek. Szóval még mindig nem értem, hogy mivel is van baj. Oké, nem azt mondom, hogy helyes bármi is ami eddig köztünk történt, és tudom, hogy soha többé nem ismétlődhet meg, de talán ezzel a tudattal mégis csak könnyebb szembe néznünk a lelkiismeretünkkel. Nincs köztünk semmi olyan kötelék a valóságban, ami miatt bűnősök lennénk. Szerencsére. Csak annyi lenne a dolgunk, hogy bele törődjünk a sorsunkba és elfogadjuk azt, hogy ez jutott nekünk. Csak még épp azt kéne kitalálnom, hogy hogyan. Hogyan fogadjam el, hogy más lányokkal megteheti azt, ami velem tabu? És csak azért, mert a szüleink össze házasodtak. Milyen hülyeség már ez. - Ki mondtad a lényeget. Nem vagyunk tesók, csak úgy kell tennünk, mintha azok lennénk. Elég logikusan hangzik. - vonom meg a vállam és lemondóan sóhajtok egyet. Bármennyire is boncolgatjuk ezt a témát, úgysem fogjuk megérteni soha. Egyik percben úgy érzem, hogy két fiatal vagyunk csak, akik az ellenkezpő nemhez tartoznak, a másikban pedig eszembe jut, hogy épp a tegnap mondták ki a szüleink a boldogító igent. - Nyugi. Eszem ágában sincs veled szexelni. Csak nem akarom, hogy mindig haragban legyünk. - szinte minden igaz a szavaimból, bár talán az első felét a mondandómnak nem teljesen gondolom őszintén. Mert mindent akarnék vele. De ezt persze nem fogom az orrára kötni, mert feleslegesnek tartom. Tudom, hogy el kell fojtanom minden bennem tomboló érzést ahhoz, hogy működni tudjunk egy családként. Még ha egyenlőre fogalmam sincs arról, hogy ez hogyan lehetne lehetséges. Tudom, hogy megígértem neki, hogy nem mutogatom majd neki a Plázában választott fehérneműket, de végül minden szabályt megszegve kénytelen vagyok. És a reakcióját látva, még tetszik is ez a játék. Bár az a tudat, hogy látta az apja szeretőit fehérneműben, egy kicsit megbotránkoztat. De az legalább jó, ha sok időbe telt is, de legalább le mondott az idősebbik Rizzi a nőzésről. A kérdés az, hogy ez mikor történik meg vajon a fiatalabbiknál is? - Talán a te esküvődön majd én leszek a tanúd. - persze, hogy ezt sem gondolom komolyan. Eszem ágában sincs megvárni azt, amig be nő a feje lágya. Fogalmam sincs, hogy 10-20 év múlva is még mindig így fogok-e rá nézni. Vagy addig elfogadom teljesen a helyzetet. Vagy lehet nem is tart ki addig a szüleink házassága. Igazából annyi mindent szeretnék előre látni, mert így elég rossz csak találgatni, hogy vajon mi lehetne. Vagy inkább, hogy mi lenne a legjobb mindenki számára. Zavarba hoz a megjegyzése, és igyekszem én is úgy visszaszólni,hogy ő is boszankodjon egy kicsit, de látszólag csak jól szórakozik rajtam. - Azt a nagymama bugyit inkább vedd meg Mianak. Hátha rá sem áll majd fel a farkad többet. - vigyorgok rá, bár mégg mindig bosszant az a tudat, hogy amint velem végez, egyből hozzá siet majd. Ez egyáltalán nem igazságos. Szerencsémre azonban kaptam egy másik fehérneműt, és abból ítélve, hogy milyen gyorsan kirohan az üzletből fizetés után, arra merek következtetni, hogy valahol azért mégis csak sikerült zavarba hoznom, még ha ezt nem is ismerné el a világ össze kincséért sem. Szinte elégedetten megyek utána amint elkapom a becsomagolt fehérneműmet, és közben eldöntöm magamban, hogy ez lesz a tökéletes út ahhoz, hogy neki is olyan pokoli legyen ez az egész mint nekem. Ha mutogatom magam úgy, hogy közben elérhetetlen vagyok számára, talán bele őrül egy szép nap. - Igen. Pont te hiányoztál az életemből. - forgatom meg a szemeimet, majd követem őt a következő üzletig, ahol szinte csak ámuldozok a rengeteg gyönyörű ruha között. Azt hiszem, hogy még választani is nehezen fogok tudni, hiszen ennyi minden közül képtelenség kiszúrni a legjobbat. Mert ma este tökéletesen kell, hogy kinézzek. Csak átadom a mostohatestvéremnek a szatyrot, amiben a fehéreműm pihen, így felszabadítva a kezeimet és szerre tapogatom mindegyik olyan ruhát, amia kedvemre lenne. Addig, amíg meg nem hallom, hogy milyen könnyedén cseverésznek az itt dolgozó igencsak fiatal és csinos lánnyal. Olyan, mintha azért játszaná a jófej nagytestvér szerepét, hogy annak imponáljon. A lehető leghiggattabban sétálok vissza hozzuk azzal a céllal, hogy elvegyem mindkettő kedvét a flörtörlegetéstől. - Igaz. Nincsenek együtt. Neki sosincs barátnője. Csak megfekteti a lányokat és annyi. - nézek sajnálkozva a lányra, akiről szinte lerí, hogy benedvesedett a bugyija a testvéremtől, és közben követem őt, aki már nem olyan mosolyogva, mint mikor jöttünk, de megmutatja, hogy hol kapom a számomra ideális ruhákat. Én rá mosolygok, végig tapogatok egy párat, magamhoz mérem őket, vissza rakom, majd amint megtalálom azt, amit tökéletesen el tudnék képzelni magamon, be is megyek a próbafülkébe. Le dobom magamról a ruháimat és bele bújok a gyönyörű feket szépségbe, azonban minden próbálkozásom ellenére nem sikerül hátul fehúznom a cipzárt. Magam előtt tartva a függönyt lesek ki, de sajnos - vagy nem -, de Mat az egyedüli a helyiségben, akinek épp semmi más dolga nincs, mint, hogy nekem segítsen. Meglepődök azon, hogy nem utasít el és nagyokat pislogva figyelem őt, ahogy egyre közelebb ér, majd megáll a probafülke előtt. - Ugye nem szeretnéd, hogy én jöjjek ki inkább? - kérdem értetlenül, mert úgy gondolom, hogy semmi rossz nincs abban, ha két testvér segít egymásnak akár az öltözésben is. Vagyis a mi esetünkben ez lehet nem normális így, de hát most ez van. - Akkor ne nézz. Csukd be a szemed. - vonom meg a vállam és szinte már türelmetlenül várom, hogy valamit csináljon végre. Mégis amikor végül be lép mögém a fülképe, nyelek egyet, és rájövök, hogy talán nem volt a legjobb ötlet ez most tőlem. Hátat fordítok végül neki, előlről tartva a ruhámat az egyik kezemmel, a másikkal előre simítom a hajam, hogy fel tudja húzni tőle a cipzárt és próbálok nem arra összpontosítani ami az este köztünk történt. Meg arra sem, hogy mennyire bele remeg az egész testem a közelségétől. A tükörből figyelem közben, próbálok valamit leolvasni az arcáról. Véletlenül sem néz rám, ami talán nem is baj, mert így sokkal könnyebb. Azt hiszem. Amint sikerrel jár, leengedem a kezem és csak akkor fordulok vele szembe, mikor megszólal. Nem ment ki még mindig, és ezt nem tudom, hogy jót jelent-e. - Miért? Talán nem áll jól? - kérdem kicsit zavartan, de nem lépek hozzá közelebb, hagyom, hogy megmaradjon köztünk a távolság. Úgy a legjobb mindkettőnknek. Talán. - Köszönöm, hogy segítettél. - teszem hozzá, és bármennyire is szeretném megkérni arra, hogy menjen ki, nem sikerül. Azt akarom, hogy maradjon még egy kicsit. Fogalmam sincs, hogy miért.
Kezdőlap
Amint kinyílik a szemem és rádöbbenek, hogy nem álmodtam a tegnap estét, olyan szégyenérzet kerít hatalmába, amint még soha életemben nem éreztem, és örülök annak, hogy nem mentünk annál tovább. Az ajtót azt este kivételesen nem azért zártam be, mert attól féltem volna, hogy rám jön - bár titkon lehet örültem volna annak -, hanem azért mert a haragom azzal akartam kifejezni, amit érzek. Nem csak felé, és a szüleink felé, hanem az egész világ ellen. Olyan, mintha az egész univerzum össze fogott volna ellenem, és az égiek nem akarnák, hogy végre boldogságra leljek. Végül csak a takarót a fejemre húzom, és eldöntöm, hogy ma biztosan ki sem megyek a szobából, mert nem bírok a Mat szemébe nézni. Fogalmam sincs, hogy ha ki lépek azon az ajtón hogyan kell majd viszonyulnom hozzá, vagy, hogy mit kéne egyáltalán mondanom. Úgy tegyek, mintha semmi sem történt volna, vagy inkább támadjam le amiatt, hogy nem utasított el már akkor, amikor először dugtam a nyelvem a szájába. Mert kurvára nem volt helyes. És ő mint az idősebb, sokkal jobban észnél kellett volna, hogy legyen. Mégsem volt, és ha belegondolok, hogy majdnem megismétlődött az az éjszaka, amikor megismerkedtünk... elszörnyedek. Nem azért, mert nem vágytam volna arra, hanem amiatt, mert annyira nem helyénvaló másként gondolnom rá. Helytelen saját magunkkal és a szüleinkkel szemben is. Fogalmam sincs, hogy mikor aludhattam el, de nagyon sokáig csak forgolódni bírtam az ágyban, és minden erőmmel igyekeztem kiverni a fejemből azt a tervet, hogy át osonjak a szobájába, és befejezzük azt amit abba hagytunk, de végül olyan erősen tekertem magamra a takarót, hogy ne bírjak megmozdulni tőle, és addig pislogtam tehetetlenül, míg végül el nem ért az álom. Most pedig semmit sem szeretnék jobban, csak még aludni, és abban reménykedni, hogy ha majd újra megébredek, akkor minden vissza tér a helyére. Mat nem a testvérem, az apja nem az anyám férje, és én nem vagyok egy ilyen puccos helyen, ahová nem is illek igazán. Behunyom a szemem a takarót még mindig szorosan a fejemen tartva, a kezem a szájam elé rakom, mert attól félek, hogy nemsokára hisztérikus sikításba kezdek másképp. Nem múlik ez az élet, és nem tűnik a tegnap este gondolata sem az agyamból. Az őrületbe kerget ez a sok minden. A telefonom pittyegni kezd, mire csak sóhajtok egyet, és végül - bár nehezemre esik -, de lerúgom magamról a takarót, és az éjjeli szekrényen lévő készülékemhez nyúlok. Kaptam az éjjel anyától is egy üzenetet, amiben leírja, hogy mennyire szeret és büszke rám, hogy ilyen jól kezelem a helyzetet, ahogy pedig olvasom autómatikusan húzódik egy grimaszra a szám. Marha jól kezeltem. Tényleg. Vágül a másik üzenetre kattintok, és a Mat nevét meglátva nyelek egyet. Basszus. Üdv a valóságban Niki. "Még szükségem van pár percre." pötyögöm vissza azonnal és a hajamba túrok. Bár azt is írhattam volna, hogy nem megyek sehová, felejtse el amit beszéltünk, de nem akarom, hogy azt gondolja, hogy depresszióba estem. Mert azt az örömet sosem fogom megadni neki. Végül kiugrok az ágyból és egyenesen a fürdőszobába megyek, ahol egy gyors zuhanyzás után, vissza is térek a szobába és el veszek egy másik ruhát amit még az este Mat hozatott nekem. Kicsit kihívó, mély a dekoltázsa, egyáltalán nem az én stílusom, de megteszi. Gondolom összekevert azzal a mű mellű, Mia nevű barátnőjével. A tükörben megigazítom a hajam és egészen meg vagyok elégedve a kinézetemmel, talán válthatnék stílust. Lehet, hogy ilyen göncökben könnyebb lesz a pasizás is. A telefonomat csak vissza dobom az éjjeli szekrényre, mert nincs kedvem beszélgetni ma senkivel, és a táskámat nem viszem, mert amúgy sincs nálam pénz és mintha azt mondta volna az este, hogy ő fizet. Óvatosan fordítom el a zárat, magamra erőltetek egy magabiztos mosolyt, és keresem meg a mostohatestvérem, hogy hivatalosan is pokollá tehessük egymás életét. 
