“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Megmenteni magunkat a szörnyűségektől? Már rég menthetetlen az egész. De ez nem ma kezdődött, így nincs okom erre az egészre ráparázni. Az utóbbi hetek, de inkább hónapok szörnyűek voltak, lelkiismeretfurdalás nélkül engedtem teret a rágalmazásnak, az ocsmánykodásnak, amit feléjük tettem. Nincs más szó rá, csupán az, hogy nem javultam meg semmi pozitív ráhatás miatt. Maradtam az, aki voltam ezelőtt is. Büszke vagyok rá? Fene sem tudja már. De az biztos, hogy a családom már csak azért tart össze, mert a vér kötelez mottót nem szegheti meg egyikünk sem. Semmi más nem tart minket össze. Hogy miért érzem ezt? A többiek is biztos ezt érzik, ne már! De haragból még arra is képes vagyok, hogy behúzzak Jude-nak. Anyát hozta fel és első szóra ugrok is miatta. Kiröhög a földről, figyelemmel kísérem, hallgatom tovább...anya halott. Tudom, bassza meg! Nem kell újra és újra elmondani! Mégis megteszi, meg gondolom meg is fogja még párszor tenni, miattam, miattunk. De ettől nem leszünk összetartóbb csapat. Ami a gyerekét illeti...elmond némi apróságot róla, a nőjéről és hogy nem látogatható. Az utóbbit megoldom, nem ügy... bár a bátyám mögött nem nagyon tevékenykednék, de ha rám jön az öt perc, hát bármire képes vagyok. Az hogy a nője mennyire volt függő és ez a kisöcsire is ráment...persze hogy dühít, hiszen egy új életről van szó, aki még szinte meg sem született, de máris elkönyvelte. Nem úgy működik, hogy felébred benne az apai ösztön és sutba dobva dob el mindent érte?
- Hol vannak az apai ösztönök? Eltemetted őket anya mellé? - köpöm neki oda mikor végzett a “testőrség” felvezetésével. Okkal lehetünk a másikra dühösek, én rá, ő pedig rám...de majd elmúlik ez is, így nincs okom aggódni, minden csoda három napig tart...nálunk talán tovább. De inkább rákérdezek a takarító eszközökre, még mielőtt újra egymásnak esnénk, vagy én neki...nem lenne szerencsés, hiszen akkor hetekig, esetleg hónapokig feléjük sem néznék. Apa felé sem és a telefont is kihajítanám az ablakon, utána meg okolhatom magam mindenért. Nincs ezekhez kedvem, így aztán megindulok, hogy felfedezzem az előzőleg megemlített dolgokat is. Meg is vannak a mosógépnél, így elő is szedem őket, hogy megkezdjem a takarítást. Persze Jude magyarázni kezd, figyelek rá, de közben jár a kezem is, hiszen minél előbb kitakarítok, annál hamarabb léphetek le. Nem mintha kötelességem lenne a nála való takarítás, vagy ömlengés, de valahogy úgy érzem...figyelnem kell rá, ahogy ő tette eddig. Még ha ez nem is én vagyok. Megteszem, kész. Nem beszél Sawyerrel. Majd elmúlik. Nem is áll meg a kezem a takarításban ez miatt, de a következő szavainál már erősödik a fogásom a seprű nyelén. A kisebb bátyám segített az idősebb nőjének droghoz jutni...
- Kinyírom az öcséd... - morgom az orrom alatt, ahogy indulatosabban folytatom a sepergetést. Mintha csak az ő testvére lenne Saw....
- Egyáltalán, hogy jött ahhoz, hogy pont a te nődet “segítse”... - kérdezem miközben a szemét egy részét a lapátra kezdem seperni, hogy azt a Jude által kinyitott szemeteszsákba hajítsam.
- Egyáltalán minek kellett egy ilyen nővel összejönni? - duzzogok, hogy összeállt egy drogossal, bár nem tudom a háttér történetet sem, így elítélni sem fogom, de piszkálja a fantáziámat. Mintha bármi közöm lenne hozzá, de amolyan oljat a tűzre mód felhozom. Jó, persze, én sem vagyok szent, ezt tudom magamról, mégsem érdekel. Nyilván őt sem fogja érdekelni, hogy Mallorikicsoda mióta drogozott, hiszen fülig szerelmes belé. Vagy volt, de még mindig, egy halottba...mint én Maisiebe... de az én nőm már évek óta halott és nem friss a seb, mint az övé.
- Ha tudsz valamit hát nyögd ki... - figyelem a tányérok landolását a zsákba, aztán a bátyámra emelem a pillantásom. Figyelem az arcát, nem emlékeztet a régi vonásaira, arra a Jude-ra aki szokott lenni.  Nyilván ő is lehet részeg, ő is lehet pofátlan állat, megengedheti magának, szarnék rá legtöbb esetben, de ez most más... nem azért maradtam itt, hogy megpiszkáljam. Nem is az információ áramlás miatt...de épp most közölte, hogy nem beszél a másikkal. Nem vagyok én sem jobb, de legalább itt vagyok, jelen vagyok, még úgy is, hogy összemarakodtunk. Ettől még nem szűnünk meg testvéreknek maradni. Nem hozom fel a fiát, hiszen nem akarok sebeket szakítani neki, de az én családtagom is, nem tilthatna el tőle...megint megyek majd a saját fejem után, szóval...hagyjuk is.
- Apánál azért jártál? - nem kérdeztem rá a nővérkéktől, nem tartom velük semmilyen módon sem a kommunikációt, főleg miután kivertem a balhét pár évvel ezelőtt, így aztán csak a jövök megyek marad és apa állapotának bámulása. Esetleg ha Jude többet tud mondani, akkor ő szokta elecsetelni mi van az állapotával, mennyire romlott...hiszen javulni nem fog. Az hogy én voltam-e az megint más kérdés, nyilván voltam a megszokott módon, bár az, hogy nem szólt hozzám az öreg, csak hallgatott, kicsit bántott, szóval egy perccel többet maradtam...sokkal többet nem segítettem rajta, de én igyekszem...  


viselet

Egyetlen dolog köti össze a Hyde gyerekeket és az nem más, mint az anyaseb. Szakszavakkal így illetnék ezt a pszichológia esetet a nagyguruk. Mindhármunknál megmutatkozik, hogy hol sérült a nőkhöz fűződő viszonyunk. A kiindulópont nem más, mint drága anyánk. Minden kisfiú első szerelme a mamája, akihez odabújhat, aki éjszakákon át virraszt vele, az ölelésébe zárja és puszikkal halmozza el. A legközelebbi kapcsolatban állnak és sokáig a gyermek úgy tekint az anyjára, mint egy testben lenne vele. Ezen állapot aztán megszűnik, de még mindig őt tekinti a legnagyobb védelemnek a világon. A természetes kötődés magától jön és azt mondják a legmeghatározóbb is az elején egy gyermek fejlődésében. Ezen fogalom alatt hát nem csodálkozom azon, hogy elsőként a sorból milyen férfivá váltam az évek folyamán. Az anyámat többet láttam belőve, mint tisztán. Bármivel is fordultam hozzá sosem volt igazán jelen mellettem. Harcolni kellett a figyelméért, egyetlen ölelésért vagy jó szóért. Fizikai fájdalmat okozott, ha nem kaphattam meg tőle és annál jobban tepertem, hogy aztán elérjem. Sawyer születése után aztán egy kis javulás állt be, mert apa akkoriban feltételekhez kötötte anya szabadidejét. Velünk volt és angyali módon viselkedett. Féltékeny voltam-e a testvérem megszületésére? Egy akkora fiúcskaként ez nem meglepő, de anyán talán életemben először éreztem, hogy foglalkoztatja a létezésünk. Nem hagyta annyit sírni az öcsémet, mint engem. Meg is ölelte már néha, amikor apa figyelt, akkor nagyon odaadó tudott lenni. Megpróbáltam befolyásolni a közös együttléteket, hogy apa többet legyen otthon, de nem jött össze. Amint hármasban maradtunk anya már nem volt olyan jó, sokszor egyedül hagyott bennünket, egyezséget kötött velem, hogy ne szóljak apának se. Akkoriban kaptam ajándékokat és elvoltam azzal, hogy anya kitüntet a bizalmával. Közös titkom volt a mamámmal és ezt őriznem kellett, hogy ne csalódjon bennem. Szörnyű visszaemlékezni, hogy visszaélt a naivitásommal. Amikor „rosszul” volt előfordult, hogy nem ismert fel és üvöltött meg elhordott mindennek. Féltem tőle és az öcsémet is óvni akartam. Nem bírtam különválasztani anya személyiségeit. Bűnös lettem volna, mert nem csináltam meg valamit? Később láttam tisztán, ahogyan növekedtem, hogy mire képes még. A harmadik terhesség csak jött. Apa örült neki és ahogyan láttuk anya is. Sawyerrel tartottuk anyától a távolságot, de Abe-el másmilyen volt a várandóssága is. Beszélt a hasához, simogatta őt és meséket olvasott fel neki egy könyvből. Éktelen dühös voltam akkoriban és mindenkit megvertem az óvodában, nem viselkedtem jól. Apa nem értette, hogy mi ütött belém. Nem látott tovább az orránál, mert anya jelentette neki a világa közepét. Fájdalmas, hogy hagyott minket szenvedni és engedni, hogy később ilyen körülmények között emlékezzünk az anyánkra. Abe születése után már nem jött haza a kórházból. Az öcsénk világrajövetele keserédes emlék lett. Összetört a szívem nekem is, mert szomjaztam a szeretetét, de sosem kaptam belőle annyit, mint kellett volna. Idővel kiderült róla az igazság és már nem éreztem azt, hogy minden az én hibám lett volna. Az öcsém istenítette őt, minden alkalommal írt neki levelet, angyalnak hitte a mennyben. Felnőttként ritkán beszéltünk róla, de tudtam, hogy miképpen érez a legkisebb közülünk. Ideát állított fel róla, melyre szentként tekintett. Részeg vagyok és talán ostoba is, de nem tudom bent tartani a véleményemet róla. Kitör belőlem az igazság és úgy dobom az öcsém felé a szavakat, mint soha. Látom rajta, hogy felmegy benne a pumpa, de arra nem számítok, hogy be is húz nekem. A földön kötök ki az üvegszilánkok között, de ahelyett, hogy az orromhoz kapnék csak nevetni tudok rajta.
- Az anyánk nem volt szent, csak te akarod annak látni. – törlöm meg a számat. A fémes íz elteríti a szájüregemet is, aztán a földre köpök mielőtt felsegítene onnan.
- Halott és az is marad. – támaszkodom meg, de olyan közel jön hozzám a testvérem, hogy többet látok belőle. Nem értem, hogy kire céloz eleinte.
- Ne légy ostoba Abe. – kihúzom magamat.
- A gyerekem függő…és fogalmad sincs róla, hogy mekkora kárt tett benne az anyja. Szerettem Mallorie-t…szeretem őt, de a gyereknek ártott. Hogy tudnék ránézni arra a fiúra? Hiába az én vérem…felfogtad, hogy így is anya nélkül nőne fel? Mit érek vele, ha magamhoz veszem? Te pedig mondj le róla, hogy bemész hozzá. Testőrök őrzik a gyereket, az engedélyem nélkül nem látogatható. – próbálok talpon maradni, mert most ő dühített fel engem.
- Ott tartom a…. – el kell gondolkodnom, hogy pontosan merre van. – azt hiszem a mosógép mellett. – sóhajtok egyet és lehunyt szemhéjakkal mélyedek magamba. Abe nem megy el, csak pakolgat körülöttem és kezdem azt hinni, hogy én is átléptem egy határt vele. Nem hibáztathatom mindig őt, majd beérik a feje. Nagyot sóhajtok és kinyitom a kukát, aztán keresek egy szemeteszsákot is.
- Ha tudni akarod nem beszélek Sawyer-rel. Nem tudom, hogy miket mondott neked, de az igazság az, hogy segített Mallorie-nak drogot szerezni a terhessége alatt. Mármint ő csinálta az egyik újabb adagot és a díler elhozta neki. Nem tudom, hogy ki volt az, de ha megtalálom esküszöm, hogy meg fogom ölni, Abe. Nem maradhat ez büntetlenül. A gyerekem függő miatta és szinte a világra se jött. Máris gyógyszerezik… - a tányérok egy részét is a zsákba hajítom, aztán folytatom az üvegekkel.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Rottyon voltam magam is Maisie halálakor, bár mi veszekedtünk és együtt kerültünk a balesetet követően kórházba. Csak ő meg is halt... nem tudtam tőle bocsánatot kérni. Nem tudtam vele megbeszélni mindezt és a levegőben maradt. Nem kaptam esélyt arra, hogy megbocsássanak nekem. Nem kaptam esélyt, hogy megbeszéljem vele a dolgokat. Csak az üresség maradt és a sír, melyhez kijárkálok. De a bátyámnak jelenleg egy gyereket is istápolnia kellene, mellette lennie, de helyette itt itatja az egereit piával. Túlságosan rákoncentrált Mallorire és nem lát rajta túl mást. Mondjuk a gyereket. Elcseszett szerelem egy drogossal... túlságosan rátört a dolog, benne létezik a nő minden egyes lélegzete, szava, illata. Vele létezett, számára nem volt más... és még így sem képes befogadni mást. Amikor felém tartja az ujját, csak felszegem a fejem és lesújtó pillantással mérem végig. Ne beszéljek így róla. Semmi mocskos dolgot nem vetettem ki a számon róla, mert ha még ócsárolnám, akkor azt mondom kuss...de így...nem tűröm az ilyet a bátyámtól sem, de most csendes hallgatója vagyok, hiszen részeg...hadd mondja csak. Egyelőre. Nem tudhatom mit érez, nem? Nekem nem volt egy olyan nő sem, kit érzelmileg szerettem volna (Maisien kívül, de az ő emléke még él bennem és van, hogy még mindig miatta megyek fejjel a falnak) és egyikük sem szült szerencsére gyereket. Nem vagyok képes nőkhöz úgy igazán kötődni, nekem csak a mélyre ható szex kell és utána mehet mindenki a maga dolgára. Ő meg? Őt meg most elfelejthetem egy darabig, hogy kihúz majd a szarból. Igen, ezen a szaron lovagolok, hiszen az összezuhant állapotában nincs olyan nyerő állapotban, mint szokott. Szóval hívhatom a másik trógert! Bár ő sem ért rá az utóbbi hetekben, így szarban leszek, ha beüt a krack. Persze, tudom, oldjam meg. Vagy ne keveredjek szarba...visszakanyarodok Jude szavaira, hallgatom őt csendesen és rezdületlenül állok, míg Ő lesöpör mindent a pultjáról. Csörömpöl minden, a padlón heverő szilánkok szanaszét repülnek, mindent az üvegszilánkok terítenek be, mik egykor használt poharak, üres alkoholos üvegek és mosatlan tányérok voltak. A bátyám összetört arcát figyelem, miközben arra koncentrált, amit csinál. Nem képes arra a gyerekre ránézni... a lelkem legmélyén most az a síró gyerek vagyok, aki az anyjáért sír. Az anyjáért, akit sosem ismert. “Az anyámat akarom. Anyut akarom. Te nem anya vagy. Bárcsak te haltál volna meg anya helyett!” Minden egyes szóra emlékszem a múltból, mik kitörtek belőlem mikor olyanom volt, apán vezettem le a hiányt mely anya halála okozott. És talán még bocsánatot sem kértem tőle a sok hülye viselkedésemért. És akkor máris tudom, hogy hova megyek majd következőnek, ha itt végzek. Még akkor is, ha nem az én napom van. Akit szeretsz, nem csak egy bizonyos napon látogatod...és mi van ha az a gyerek is úgy végzi, mint mi? Mi van ha Jude sosem néz a környékére? Árván fog felnőni az unokaöcsém? Nevelőszülőknél?! Idegenek járkáljanak körülötte? Minket sem dobtak nevelőszülőkhöz bassza meg! A kezeim ökölbe szorulnak, összeszorítom az állkapcsom, a fogaim belerecsegnek. Szerinted én ezt hagyni fogom?! A saját gondolataim dühítenek, felkorbácsolom az eddigi félnyugis hangulatomat és dühödt pillantással hallgatom a fivéremet. Tudom jól milyen érzés ha elveszítesz valakit és mindenhol csak őt látom. Maisie-nél még pontosan így vagyok, pedig mennyi idő eltelt már. Persze hogy dühít, hogy ilyet vág a fejemhez és tojok már arra is, hogy részeg. Meg hogy ő van otthon. De ha egyszer nem tudok uralkodni sokszor magamon, akkor most mi van? Mit lehetne tenni? Mikor anyát hozza fel, hogy számára fontosabb volt a drog, mint mi... na akkor szakad el az én bizonyos cérnám is, elborít a vörös köd. Akkor lendül az én öklöm is és mivel a reflexei és a figyelme sincs formában, hát biztosan betalálok számára és akkor sem nyúlok utána, mikor kifekszik. Hagyom hadd essen amekkorát akar és tud.  
- NE MERD ANYÁT A SZÁDRA VENNI!! - üvöltök rá erőszakosan, úgy igazán dühösen, mint egy fenevad lenéző pillantással adózva felé. Ha a földre került, hát felhúzom onnan egy erőteljes rántással, ha nem sikerült a földre küldeni, hát akkor is a grabancánál húzom közelebb magamhoz. Közel az arcát az enyémhez. Anya számomra szent és sérthetetlen, még akkor is, ha csak ők hárman éltek vele egy fedél alatt. Ők tudták milyen volt igazából. Nekem csak fénykép maradt belőle. Ez is épp ugyanolyan fájó dolog. Ők érinthették, beszélhettek vele...én meg?  
- ANYA MEGHALT!! De nekem ott voltatok TI, míg apa fossban volt! De neki ki maradt?! - nem vagyok halk, de hangos sem már úgy igazán, dühöngök még mindig, majd eleresztem. Hátrébb lépek lenéző stílussal adózva irányába. - Míg nem vagy készen az apaságra...én ott leszek neki... - felelem még, majd hátrálok tőle, de szusszanva megtorpanok. Fejet ingatok... olyan vagyok, mint az időjárás, ezt sokuktól sokszor hallottam már, de sosem bizonyították még be. A hajamba túrok, a kézfejembe törlöm a lehulló könnyeimet, hiszen megint bebizonyosodott egy csomó dolog a családunkról. De az biztos, hogy fordulóponthoz érkeztünk. Nem, nem leszek ezután sem megbízható tagja a családunknak, még mindig a fekete bárány vagyok, de... nem hagyom magára a legkisebbet, még akkor is, ha nem engednek be hozzá. Hát megfogom oldani. Bármit megoldok. Átgázolok bárkin, aki a családom és közém mer állni!
- Hol tartod a seprűt, lapátot?! - szúrom oda neki a kérdést, mert vagyok olyan aljadék, hogy ne akarjak neki ennél jobban ártani. Bőven elég a baja, nem kellene még a kórházba is eljutattni egyébb okok miatt. akár megmondja akár nem, hát az összes felhalmozott pia készletét megnézem magamnak. Ha akad teli üveggel, akkor azokba bele-bele iszok és kiöntözöm azok tartalmát a WC-be. A lakásának összes pontját átnézem, annélkül hogy ránéznék, vagy hozzá szólnék a nagyobb testvérhez.
Még hozzá nyúlni sem akarok.
Persze azt sem hagyom, hogy hozzám érjen, nem szólok hozzá, ha megszólít, ha szidni mer... süket vagyok a világra, hiába bosszant jelenleg.
Egytől egyig burogatok ki és dobálom ki a szemetet, mit felhalmozott. Nem nézem az időt, hogy mennyi telik el azzal, mit itt töltök...sokkal inkább az foglalkoztat, hogy az unokaöcsém apja rendben legyen. Fejben és testileg egyaránt. Mert neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem bármikor. A szilánkokat pedig összeseprem, összeszedegetem a kukába, amit pedig az ajtóba helyezek, hogy majd kibasszam a konténerbe.





viselet

Szürreális egy élő mauzóleumban lenni, amikor a lakásom szétesett maradványaira nézek. Nem a bűz vagy a széttört üvegek sebeznek meg, hanem a néma csend. Mallorie mindig nevetett vagy éppen sírt, de volt mozgás, hallottam a légzését, ha mellette aludtam el. Üres és kilátástalan a helyzet, még fel sem fogom igazán, hogy mi történt a kórházban. Az egyik percben még azt mondják nekem, hogy nincs életveszélyes állapotban, annyi a teendőm, hogy engedélyezem neki a fájdalomcsillapítót vagy sem, de aztán beindul a szülés és elindulunk a lejtőn. Egyetlen másodperc is elég volt ahhoz, hogy szétessen az életem és csak a fájó ürességet tapasztaljam meg utána. Könnyebb lett volna, ha nem érzek semmit, mert akkor a gyerekemre is rá tudtam volna nézni. Küzdöttem mindkettőjük életéért, de amikor elveszett az egyik értelmetlenné vált a másik. A kórházban hiába kértem már bocsánatot Lorie-tól nem kaptam semmi választ. Fogalmam se volt, hogy fél-e a végén. A hazugságokba belementem, hogy legyen egy kis vigasza, de valójában mit gondolhatott rólam, ha akadt egy tiszta pillanata? Annyiszor vágta a fejemhez, hogy nem vagyok jó társ, hogy neki csak a drogokra lenne szüksége és akkor lenne boldog, ha végre elengedném őt. Úgy hittem, hogy a nagyvilágban megint visszasüppedne abba az életbe, amibe nem kellene neki. Óvni akartam őt, de pontosan az ellenkezője történt. Halványan dereng egy emlék, hogy apa, hogy érezte magát, miután az öcsémet hazahozta a kórházból, de anya nélkül. Árnyéka volt önmagának, nem is igazán figyelt ránk. Gyászolta anyát és ott voltunk még hárman, akiknek ő jelentette a világot. Felemelem a hangomat az öcsémmel szemben, olyan dolgokat vágok a fejéhez, amit nem lenne szabad, de mégsem tudom türtőztetni a bennem dúló haragot. Nem ellene szól, inkább a világ ellen, hogy elvették tőlem azt a nőt, akit szerettem és itt hagytak egy gyereket, aki rám vár. Készen állok-e befogadni az apaság tényét? Nincs kedvem ezen agyalni most, még friss az emléke. A lepedő talán hűvös mellettem az ágyon, de Mallorie-t egy jó darabig nem fogom elfelejteni. Felpillantok a testvéremre, amikor beszélni kezd a konyhában és értelmet keresek a szavai mélyén. Van benne igazság, hogy most rám számíthat csak, meg apa mellettünk állt, de ő nem látta abban az állapotban, mint mi. Képtelen volt gondoskodni a családjáról és kellett egy kis idő, hogy összeszedje magát.
- Miért szennyezem be az emlékét? Egy függő volt Caleb, aki a drogokon kívül nem látott mást. – nem hozom fel anyát, mert neki szent és sérthetetlen az emléke. Emlékszem, hogy Maisie-t is azért kedvelte meg olyan hamar, mert anyát kereste minden nőben. Az idősebbekre bukott, ez volt az ő gyengesége, mint nekem, hogy megmentsek egy olyan nőt, aki nem akarta azt.
- A nő nélkül értelmetlen, és ne beszélj így róla. – figyelmeztetem őt az ujjam feltartásával.
- A fiam meglesz nélkülem is. Nem bírok ránézni az istenért. – söprök végig a pulton és lerántok néhány tányért meg egy poharat is.
- Tudod te milyen az, ha valakire ránézel és csak azt látod, akit elveszítettél? Apa is majdnem beleőrült abba, hogy anyát elveszítette. Dicsőítetted azt a nőt, pedig nem is ismerted. Az anyád éppen annyira volt függő, mint Mallorie és igen…fontosabb volt neki a drog, mint mi. – gyűröm meg az arcomat, mert ettől óvtuk őt, sosem mondtuk ki nyíltan, hogy mit gondolunk a szülőanyánkról.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Nem terveztem sokáig maradni, ám az enyémnél is bűzösebb lakása maradásra kényszerített. Hogy mondják? Nem láttam még ennyire lepukkantnak. Nem a lakást. A testvért. Olyan...olyan nem evilági. Fél lábbal már a sírban...de nem írom le. Ennyire legalábbis. Az hogy egyedül van nem zár ki egyéb más dolgot. Több okból lehet egyedül, de felhívja rá a figyelmemet. Való igaz, hogy nem jártam túl sűrűn nála, de a csend...még nekem sem tűnt fel azonnal. Mintha tényleg hiányozna valaki. Ám most nem ezzel vagyok elfoglalva, hanem Maisievel, hogy képes volt megint felhozni őt. Ugyan nem terveztem laposra verni, de ennyi szar után, mely a száját elhagyja még nem hanyagolható el, így készen álok neki bármikor behúzni. A pohár törik, ő viszont magyarázatba fog. A tekintetemmel figyelem, nem fordulok felé. Mallorie meghalt. Üdv a világomban testvér. Szerette őt...máskülönben miért viselkedne így? Heppből tenné? Ő nem az a fajta, szerencsére ebben nem hasonlítunk, így elhessegetem a dolgot. A gyerek témára felszaladnak szemöldökeim, meglep a dolog kicsit igen, nem számítottam rá. Tököm sem sejtett ekkora dolgokat az életében, hiszen ezt azt el sem árult sosem magáról...nem mintha bármikor is rákérdeztem volna. Mert igaza van. A pénz és saját magam éltet. A többiek pedig sosem érdekeltek. Ő meg most valahol a béka segge alatt van és  gyászol. Én meg? Adom magam. Őt figyelem, nyelem magamba szívszaggató szavait és igen...együtt érzek. Hasonlón mentem át én is, de akkor ott volt apánk is...most meg ő sincs, hiszen azt sem tudja kik vagyunk számára. Egy gyermek anya nélkül... tudok együtt érző lenni, tudok normális is lenni...attól függően hogy mennyire érint meg a dolog. Maisie jut eszembe, hogy én mennyire oda voltam miatta...most ő jött a sorban ezzel a témával. Üdv a világomban, mondanám, de ennél azért komolyabb a téma. Mindenhol őt érzi és magányos, az otthona őrá emlékezteti. A gyereke pedig az én nevemet kapta...enyhe mosoly fut végig az ajkaimon...az sem biztos hogy rám akartak ezzel emlékezni a későbbiekben, vagy valami tisztelet féle...csak egy egyszerű név. Amit meg kell hogy szeressek, mert az unokaöcsém viseli.  
- Mallorie meghalt...de miért szennyezed be az emlékét? A gyerekednek pont ebben a gánya helyzetben az apjára van szüksége...de a te érzékeidben a nő az első. Aki már halott. A gyereked mellett lenne a helyed, hogy biztosíts számára a későbbiekben is mindent. Már az is elég lenne, hogy a jelenléteddel biztosítod őt a küzdelemre. Nekünk ott volt apa, segített minket...neked is segítened kellene őt...ha nem teszed...más sem fogja. - lépek felé. - Kemény az élet igen! A földre rántott? Bele a gödörbe? Hát szedd össze magad, ragadj meg egy pókhálót és mássz vissza! Máshogy nem lehet Jude! A fiadnak szüksége van rád. - érthetően magyarázok neki, igyekszek a szemébe nézni, ösztönözni, nem mintha sok esélyt látok erre és hát ilyet sem tette még sose...ösztönözzem a bátyámat a normális viselkedésre...dehát a fiáról van szó! Jelenleg nem is érdekel a halott nője, a gyásza...de az igen, de lehet másképp is ezt tenni. Mondjuk én sem gyászoltam másképp. De az én esetem más volt. Maisie nem volt terhes, nem szült gyereket, és csak 19 éves voltam.  

viselet

A szenvedés formálja a jellemet és erősebbé teszi a lelket. Bármelyik klisés mondás is alkotta ezt a gondolatot én nagyon élem a helyzetet. A mazochista énem őrjöng, hogy csináljak valami hülyeséget, kössek bele egy élőbe vagy borítsam ki a szomszédokat, de cselekvésre maximum akkor kerül sor, ha valaki szándékosan keresztezi az utamat. Nem tudom, hogy az öcsém milyen indíttatásból jelent meg a lakásom küszöbén, de nem a legjobb pillanatot választotta arra, hogy segítő jobbot nyújtsak neki. Egy törölközőben ki is merül a szamaritánus énem megvillogtatása, de amikor átcsábítom a rossz oldalra valahogyan nem tetszik neki a pálfordulásom. Az első kört még lazán leküldi, de a másodikat már nem igazán kedveli, mert amint megszólalok a kettőnk közé ékelődő csipkelődéseket nem nyeli le könnyedén. Nekem sincs kedvem a jó fiút játszani, mert beleuntam, hogy mindig nekem kell mások problémáját menedzselni, mint valami projektvezető. Michelle-nek holnap küldenem kell egy emlékeztetőt, hogy mondja le az ügyfeleket, mert szabadságon vagyok, de már lehet az is, hogy megtettem, de nem emlékszem rá. Az agyam nem forog annyira gyorsan, de ahogyan elhangzik egy bizonyos név a múlt homályából, a testvérem reakciója is gyors lesz. Elém szökken, mint valami varázsló és az ujjával fenyeget. Majdnem el is röhögöm magam, de aztán megkomolyodom egy másodpercre és őt figyelem. Kisebb nálam, ugyan nem sokkal, de érezni a minket elválasztó éveket. A fizikuma meglenne, hogy térdre kényszerítsen, de korban nem ver rám, mert még gyerek.
- Mi lesz Caleb…nekem jössz, mert szóba hoztam az exedet? Meghalt…mostanában csak szellemekkel vagyok körülvéve. Nem vetted észre, hogy hiányzik innen valaki? – pillantok végig az öcsémen, aztán leesik, hogy nem sokszor fordult meg a lakásomban, de annyira még nem zártam ki őt, hogy ne tudjon Mallorie-ról.
- Jól teszed, húzd le. – támogatom az ötletet, hogy megigya az alkoholt, de az már nem jön be, hogy a poharat levágja, mintha otthon lenne. Szívem szerint megpofoznám, de alig állok a lábamon, és az előbbi gondolataimat ismételgeti hátha a végére jut a rejtvénynek. Megtámaszkodom a pult mellett és most én hallgatom az ő eszmefuttatását.
- Viszonzatlan? Gyerekem született Caleb. Tudod mi az, hogy apa lettem? Fogalmad sincs, ugye? Meghalt az a nő, aki az életét adta érte…elment. Én ne tudnám, hogy mi a szerelem? Komolyan néha nem értelek meg, mintha csak saját magaddal lennél elfoglalva. Jössz..meg mész. A pénz éltet, de semmit nem tudsz a családodról. Az apádat rángatnád…amikor gyógyíthatatlan beteg…lassan már minket sem ismer fel. Gyászolok bassza meg, és te úgy gondolod, hogy ilyenkor kell poharat törni a lakásomban? Nézz szét. – mutatok körbe és addig megragadom az üveg nyakát.
- Íme a hadszíntér…ami rá emlékeztet. Mallorie a fürdőben….az ágyban, de még a ruhákon is őt érzem. Mi ez, ha nem a nyamvadt szerelem? Igen…nem vagyok önmagam. Pusztítóan szar itthon lenni és ebben a mauzóleumban létezni. Esküszöm még hallom a hangját..ahogyan nevetett. Most meg a hideg teste a hullaházban van és csak annyit tudtak mondani, hogy nagyon sajnálják az esetet. – figurázom ki az orvost, mert még most sem akarom elfogadni a valóságot. – Van egy fiam…aki anya nélkül fog felnőni és rólad kapta a nevét. Na ez lenne a nagy helyzet öcsém. Kicsit más, amikor összedől körülötted a világ és nem tudsz mit tenni, mert megbénul a jelened. Az anyánk…pont őt is ez a szar drog vitte el. – emelem fel a hangomat és dühömben belerúgok a pultba.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A bátyám és a nem normális pillanatai...ez az egyik. A másik meg az, mikor normálisan beközli, hogy hülye pöcs vagyok. Ez van haver. Tanulj meg velem élni. Nem sikerült az évek alatt, hát így jártál testvér, de nem fordítok hátat a családnak...bár néha úgy tűnik, de az teljesen más okból van. A védelem elsődleges, a többi sosem számít. A kapott törölközőt elkapom, de csak rászorítok a sérülés helyével, ennyi nekem bőven elég, legalább nem maszatolok össze több mindent. A pia mindig jöhet, most is, így Jude ki is tölt egy adagot, a sajátját hamar lehúzza. A másik pohárért nyúlok és egy szuszra lehúzom azt, míg ő az újabb körrel bajlódik. Kérdésére vállat vonok. Olyan mindegy mi történt, egyikünket sem érdekli túlzottan. Ő részeg és csak a pia bódító hülyesége dől ki belőle, engem meg totálisan nem érdekel, hogy hogyan sérültem meg a harminc évem alatt századszorra is. Ez a legkisebb probléma. Nálam legalábbis. Hogy nála mi kattant be, hogy szemtanúja lehetek ennek az egésznek...fene jó kérdés, de fel is hozom, mire aztán elkezd belőle dőlni a sok szar. A probléma forrása egy karnyújtásnyira van tőle szinte. A válasza pedig felperzsel. Dühít, mert normális válaszra nem futja. Barom. Ez az egy jelzőm van ma felé. Újabb kört tölt, ám azt nem húzom le azonnal, inkább csak végig mérem újra a lakást, ami jelenleg egyetlen jelzőt aggathatok rá. Disznóól. Nem, az tisztább szokott lenni ennél. Még az enyém se néz így ki. Ez egy putri. A szerelem fáj, szeretne üres lenni és céltalan...olyan mint én. Szerelem? Mégis mi ütött belé? Nem nézek rá. Figyelem a szobát, a konyhát, a rendetlenséget. Nem engedem el a fülem mellett a szavait, hiszen eléggé megütötte azokat hogy ne halljak semmit, vagy hogy ne figyeljek rá. De mikor a folytatást is felhozza...akkor emelek csak felé dühödt pillantást. Maisie.  
- Ne merd őt ilyen állapotban a szádra venni! - emelem fel a hangomat ellene, fordulok is felé, hogy közvetlen az arca elé kerüljek és mutató ujjal szinte az arcába másszak. Fenyegetően fújtatva pásztázom a lélektükreit. Az sem érdekel, ha kiröhög.  
- Akármi a bajod, ne keverj bele egy holtat! - sziszegem a szavakat felé, bár úgysem fogja érdekelni, hiszen a részegség az teljesen más mint egy józan állapot, ezen túl lényegtelen mit fog összehordani.  
- Szerelemről beszélsz... - lépek el tőle, hogy a piát legördítsem és az üres paharat egyből a falnak vágjam előttem. Darabokra hullik, majd a padló fogja meg az esését. Figyelem rövid ideig, majd újra a szoba állapotát mérem fel. A szerelem fáj...főleg ha az illető már halott és nincs kivel megosztanod az érzéseidet. Az geci egy érzés!  
- Szar ügy ha nincs kivel megosztanod az érzéseidet Hyde. Vagy épp bármi mást...miért is fáj, elárulnád? Viszonzatlan tán? - pillantok rá hűvösen, ám szavaim nekem is ugyanúgy fájnak, mint annak, akinek szánom mindezt. Nem, nem érdekel a szerelmi élete, hogy kivel hányszor hál, vagy cserélgeti-e a nőit. Vagy létezik-e számára állandó. Elég a saját bajom, nem kell az övé is. De tulajdonképpen nem érdekel egyik tesóm női ügylete sem. Ha komoly, akkor vegye komolyan...has nem, akkor keressen mást, ami boldoggá teszi. Akárhányszor is voltam gödörben, azért tudtam mindig kimászni, mert ők ketten végig figyeltek rám.
- Jude. - felé fordulok újra, a hangom halk, együtt érző, talán mint még sose. - A szerelem és a fájdalom kéz a kézben jár. - tapasztalat, 15 éve a nyomomban jár ez a vegyes érzelem hurrikán és sosem változott mássá. Megtanultam egütt élni vele és egyben kizárni ha túl sok. Neki is ezt kellene tenni. De kizárt hogy pont most hallgatni fog rám.  

viselet

Igazából napok óta csak abban a fura burokban létezek, amit magam körül teremtettem. Nem vagyok józan és ezzel nagyon is meg vagyok elégedve. Nem hiányzik nekem semmilyen társaság, vagy olyan emberek, akik pálcát törnének felettem. Ügyvédként a rendet és a tisztaságot szerettem, de mióta Lorie halott volt még a munka sem boldogított. Mindenben őt láttam és fájt a tudat, hogy már nincs velem. Beszélgettem az elmúlt napokban a párnával, néha megnéztem a telefonon a régi közös képeket, de csak addig vezetett ez a sok szar, hogy inkább felbontottam még egy üveg piát és öntudatlanságig ittam. Az agyamat még nem sikerült eladnom, de jó úton voltam afelé, hogy alkoholista váljon belőlem és egy új függőség hírnöke legyek. A vendéglátó szerepét nem óhajtottam magamra ölteni, de amikor megszólalt a csengő és mellé valami hangos káromkodás társult, akkor kénytelen voltam felkelni a kanapéról. Szédelegve mértem be az ajtót és közelítettem meg. Kinek nem jött le, hogy nem vagyok elérhető és semmi kedvem csevegni? A kulcslyukat meg sem kísérlem, mert alig állok a lábamon, de aztán a kulccsal is meggyűlik a bajom. Kétszer kell nekiveselkednem, hogy ki bírjam nyitni és lám máris egy ismerős arc bukkan fel előttem. Az öcsém se néz ki jobban, mint én, de annyira mehetnékje van, hogy szinte arrébb lök az útból. Felmorranok, de annyi erőm még marad, hogy talpon maradjak és becsukjam a bejáratot. A véres nyomok nem izgatnak fel, de ha már bejött, akkor elindulok a fürdőbe, hogy keressek egy törölközőt neki. A matatás eredményre vezet és bemérve hajítom át neki, ha van egy kis esze elkapja, ha nem akkor a földön köt ki a frottír. Nem sokkal később jobb ötlet híján a konyhába megyek és kiveszek egy másik üveget meg két poharat, hogy töltsek nekünk. A kérésnek megfelelően készítem el és hajtom fel az adagomat mire ő magam odaér és meghúzza azt. Hümmögve töltök egy újabb kört és megállapítom félig lehunyt szemmel, hogy mennyire rosszul néz ki.
- Megint verekedtél vagy nekimentél a fának…jobb elloptál egy újabb kocsit? – cinikus vagyok, mert nincs kedvem az én bajommal törődni.
- Ugyan már minek akarod azt tudni, nem fájt még eléggé Abe? – csuklok fel hangosan és ha már végzett, akkor neki is töltök egy újabb kört.
- Tudod a szerelem fáj…de nem is ez a baj. Van fogalmad, hogy milyen érzés üresnek lenni és céltalannak? Szeretnék a helyedben lenni. – morfondírozok fél hangosan.
- Nincsenek következmények, mert a két bátyád megoldja az életedet. Az apád lassan nem is emlékszik ránk és anya halott. Jó kombináció…na és Maisie? Majdnem el is felejtettem életed szerelmét. Kibaszott nehéz arra gondolni, hogy már ő sincs. Hány éve is? – emelem fel a poharamat egyensúlyozva.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

A bátyám nincs képben, se a nappal nincs tisztában és gondolom azzal sem hogy hányadika van. Nem mintha számítana, tök ugyanolyan minden egyes nap. Csak valami fura megérzés vezérelt, hogy felkerekedjek megnézni a nagytesót. Aha, meg ahogy azt elgondolta bárki is.  Csak érkeztem és bár simán leléphetnék, nem teszem meg, csak beljebb engedem magam, ám a szagok melyek az orromba tolulnak és a látvány, kicsit még engem is megvisel. Bűzbomba és káosz a köbön. Így még én sem tudnék élni, de ezek szerint ő tud, ráadásul nagyobb lakás, a kupi is nagyobb. Rendet nem teszek neki, majd józanodik, aztán megoldja másodmagával.  
- Nem vendég vagyok...- szúrtam vissza, tulajdonképpen tökre leszarnám még azt is ha mezítelen férfiak vagy nők rohangálnának itt és ezekkel játszana, de ez engem jelenleg bosszant. Még a felvetésemet is elnézném, de ez...kicsit nonszensz tőle. Ahogy végig mér az ásítása után, mintha napok óta ezt művelné magával és az alvás művészete sem lenne az övé teljesen. Bár aki nem fürdik hanem csak vedel, azzal mit is lehetne kezdeni? Figyeltem az útját a fürdőbe, elidőztem a lakása minőségén...ám a szavakkal csak felbosszantanánk a másikat. Ismerem már mint a rossz pénzt, ám ezt az oldalát bemutathatná kicsit többször...évente egyszer elég.  
- Én legalább nem önmagamat sanyargatom...legalább nyitanál egy rohadt ablakot! - dörrenek rá széttárt karokkal, majd le is eresztem hirtelen, hogy a lendülettel melyet a nekem szánt törölközőt el is kapjam azt. A cipőm orrával olykor megmozdítok egy ruhaanyagot, egy szilánkot, egy érintetlen sörösüveget, fejet ingatok, miközben megindul a konyha irányába.  
- Tisztán. - felelek a kérdésére szinte azonnal, hiszen piáról van szó, a törölközőt még mindig szorongatom. Mondjuk nem azért jöttem, hogy leteremtsük egymást a másik lábáról, engem pusztán egy rohadt eltévedés hozott erre. Talán megérzés volt, nem tudhatom.  
- Történt valami, hogy szétcseszted a napjaidat? Vagy a napjaid csesztek éppenséggel szét? - nem vagyok humoros hangulatban, csak képben akarok lenni a miértekkel és hogyanokkal, azzal meg hogy ide jöttem megtudtam valami fontosabb dolgot is. A bátyám tud káoszban is létezni, már ezért is megérte eljönni hozzá.  
- És nem, nem elégszek meg satnya lerázós szövegeléssel, mert a nyakadon maradok...szóval jobban jársz ha elmondod mi böki a csőrödet, hamarabb szabadulsz... - törlöm meg most már a kézfejemet és a tenyeremet is a törölközővel, a pillantásom és a figyelmem is erre kalandozik, nem akarok figyelni a tesóm csetlő botló lépéseire.

viselet

Vannak pillanatok, amikor az ember nem vágyik társaságra, és nekem bizony ez Mallorie halála óta hatványozottan teszi ki a mindennapjaimat. Kimozdulni sincs kedvem, nemhogy élni, és ez meglátszik a lakásomon meg az elhanyagolt külsőmön is. A gondolataim nem épek, és szerintem azt sem tudnám megmondani, hogy milyen napot írunk, amikor valami egy éktelen zajjal szakítja félbe az agyalásomat. A fülemre kell tennem mindkét karomat, hogy elhallgasson ez a ricsaj, de az istenért nem akar abbamaradni. Nyögve pillantok az ajtó irányába, mire leesik, hogy onnan jön a zaj. Kinek hiányoztam annyira, hogy felkeressen? Azt hittem már halottnak lettem nyilvánítva és valami csoda folytán most jutnak el oda, hogy rám nézzenek vagy éppen az oszladozó hullámra. Nem nyújthatok szép látványt, de szarok is rá, hogy mit gondolnak mások. Állandóan olyan közegbe mozgok, ahol mások agyában kell olvasnom, de kellően kimerültem annyira lelkileg, hogy szarjak rá az egészre.
Felkelni egy külön művészetnek bizonyul a kanapéról, és a fejem is lüktet, de a szédülés az, ami aggasztóbb. El fogok jutni az ajtóig úgy, hogy ne essek el a saját lábamban? Megsaccolni sem merném a távolságot, de igyekszem a magam tempójában közlekedni, amennyire sikerül. A kulccsal elszarakszok egy darabig, és amint kinyitom a bejárati ajtót máris szinte rám esik valaki.
- Mi a faszt keresel itt? – akadok ki az öcsémre, de úgy tesz, mintha meg sem hallana, és a kezével lök arrébb. Meg kell kapaszkodnom az előszobai komódban, hogy ne dőljek el, de ami még ennél is rosszabb, hogy az a tipikus fémes illat lengi körbe. A tekintetem az ajtófélfára esik és onnan folytatja az útját a kisebbik Hyde felé. Roppant mód nincs jó állapotban, akárcsak én, de két testvér elázva nem fog előre vinni. Becsukom az ajtót, de előtte még kinézek a folyosóra, hogy látta-e valaki, de a szomszédok némák. Nem örülnék neki, ha átjönnének panaszkodni, mert esélyesen ütném ki bármelyiket nemre és korra való tekintet nélkül.
- Mi a nyű? – kérdezek vissza, mert nem nagyon értem a mai szlenget, mondjuk nem húsz éves Caleb, de azért olykor érzem a közöttünk lévő évek lenyomatát. A talpamat összeszorítva kerülöm ki a nappalinak falának csapódott üvegmaradványokat.
- Nem szokásod jelezni, ha be akarsz ugrani. Nem tetszik a vendégvárás? – mutatok körbe képletesen, aztán ásítok egyet és most végigmérem őt is.
- Mibe keveredtél már megint? Ki az isten vert meg? Komolyan nem tudok mit kezdeni veled, ideje lenne felnőni. – sóhajtok egyet, de aztán a fürdőbe megyek át és az első adandó törölközőt leakasztva lépek ki, hogy felé hajítsam. A konyhában már ismerősek az illatok…vagyis inkább a megromlott ételek szaga. A mélyhűtőhöz hajolok le és egy érintetlen vodkát emelek ki onnan.
- Tisztán vagy jéggel? – böffentek felé és két kisebb poharat veszek le a felső szekrényből.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Nem akartam ezt tenni. Nem akartam ide jönni. Mégis az elmém eljátszotta velem azt, én itt lakok. Holott itt az idősebb Hyde él kitudja mióta. Nem is érdekel, így dörömbölök. Hangosan. A szomszédok csuttra nem érdekelnek, a saját szomszédaim nem hatnak meg rossz napjaimon. Utálnak is érte rendesen, de hát én sem szeretem őket nah! Azt sem tudom kik mellett élek évek óta. Tökre leszarom mindet. Egyszer zörgetett át az egyik szomszédom, egy ilyen öregebb ötvenes fazon, talán két éve, hogy túl hangos vagyok. Vagyis a zene, melytől a békémet akartam megkapni. A következő pillanatban, az öklöm az fickó arcában tanyázott, amaz a földön kötött ki, jómagam meg az ajtót is rábasztam. Hát nehogy már! Feljelentett. Most mégis az ajtó nyílik, a bátyám képe előtérbe szorul, bár a szag előbb ideér, mint az arcfelismerés. Rándul egyet az arcom, ahogy a járó ajkairól felpillantok a rusnya képére.  
- Rossz bőrben vagy. Iszol eleget tesó? - gúnyolódom, majd végig nézek a felsőjén. Mintha hetek óta ezt hordaná. Ez biztos Jude? Nem egy hajléktalan szarházi költözött be hozzá? Jude nem ilyen eszetlen, vagy csak ha nem keresem fel, addig ki se józanodik? Nem értem. És nem mértem. Az ép kezemmel érintem meg a felsőjét, hogy egy laza mozdulattal rántsak rajta felfelé. A kinézete miatt és hogy valóságos-e egyáltalán. De az. Megmásíthatatlanul valódi. Végül csak megragadom az ajtó szélét egy mozdulattal és kitárom, ezzel őt is nagyjából odébb tessékelem, úgyis csak az ajtófélfa fogta meg nehogy feldőljön.  
- Gec’. Ezt nem bírom... csövelnem kell. Eressz! - ott hagytam a vérnyomomat az ajtón, ahogy megfogtam azt, majd lazán besétáltam, mintha mindennapos látogatója lennék kedves nagytestvéremnek. Holott nem is. Meg nem tudnám mondani, mikor is jöttem el csak így el hozzá, vagy a másik szarkupachoz. A lakáson való átsétálás megakadt három lépésnél, vagy ha Jude megállított testi kontaktussal -a szavak nem hatnak rám úgysem sokáig- ahogy a szagok az orromban kötöttek ki és a látvány is. A földön törött piásüveg... mintha itthon lézengene lassan...tudja tököm....egy hete is lehet már lassan, ha nem több hogy nem kerestem fel azóta.  
- Hát ez meg mi a nyű!? - horkanok, mintha érdekelne a szar élete, vagy hogy éppen mibe tenyerelt bele, amiért ilyen állapotban lézeng idehaza. Egy bomba robbanás is szebben festi szét a ház minden pontját, mint ahogy Jude itt él. De amúgysem lenne sok közöm hozzá, de ha már itt vagyok, akkor igen is lehet(ne) közöm hozzá! Érdekel? A tesóm. Nem igen hallottam még tőle litániát a szar életéről, azt sem tudtam hogy létezik nála olyasmi. A nagy és tökéletes lealacsonyodott erre a szintre... ehhez már nagy dolog kell.  
 

viselet

Mallorie halála teljes súllyal nehezedett a mellkasomra. Pár napja még békésen aludt vagy a nyugtatók nyomták el, de élt és lélegzett. A hiánya olyan elemi erővel csapott le rám, hogy majdnem a vesztemet okozta. A lakásban még itt feküdtek szanaszét a cuccai. Nem vittem ki a fürdőből a lányos tusfürdőt, az elmúlt napokban még arra is ráfanyalodtam, hogy azzal öblítsem le a testemet. Az illata talán még azt jelentette, hogy velem van és nem hagyott el örökre, hogy most már alulról szagolja az ibolyát. Haragudtam az egész világra és igazságtalannak tartottam, hogy éppen ő ment el. A drogokkal együtt elfogadtam (nem teljesen, de ez most nem érdekelt), készültünk arra, hogy szülőnk leszünk. Nem éppen a hagyományos módon, de belül bimbózott bennem valami apaság féle, felelősséget akartam vállalni a fiamért, de mióta az anyja lehunyta a szemét rá sem tudtam nézni. A kórházban ellátták és napi szinten jelentettek nekem vagy felhívtak. A kérés, hogy látogassam meg egy időre el lett halasztva. Még abban sem voltam biztos, hogy miképpen fogok elbúcsúzni az anyjától. A nyakamon volt a temetés szervezése is, de most csak addig jutottam el, hogy Michelle-nek jelezzem a távollétemet. Nagyon tapintatosan nem kérdezett semmit, ami a munkával lenne kapcsolatos, csak a hogylétem felől érdeklődött és azt szerette volna tudni, hogy mennyi ideig leszek távol. Szürreális, hogy Jude Cowen szabadságra menjen, hiszen a munka megszállottja volt, most meg három napja már ki se tettem a lábamat a lakásból. Élő mauzóleumként funkcionáltak a terek, néha összenyomtak a falak, de makacsul kitartottam amellett, hogy még nem állok készen szembesülni a valósággal. Büdösen fetrengtem a kanapén, néha a padlóra feküdtem le, ha már lement a nap. A lakásomat faltól falig érő ablakok ölelték körbe, szóval még a fényért sem kellett messze mennem. A lábaim előtt hevert a fél város, és most csak azt akartam, hogy a pia tompítson. A fájdalom belülről lüktetett, szétmarcangolta a szívemet és üresen lüktetett tovább a mellkasom fogságában. Miért nem tudott rajta segíteni az orvos? Miféle hiba az, ahol megeshet, hogy embólia végez vele? Az istenért, én nem vagyok egy mintakép. Az apám otthonban van, az anyám már nem él…és van két nem normális öcsém. Sawyer most jobban tette, ha nem keresett, mert puszta kézzel téptem volna szét őt. A nézeteltéréseink még nem rendeződtek és abban se voltam biztos, hogy valaha fognak. A kisebbik Hyde meg felszívódott a rendőrös balhé után. Reménykedtem benne, hogy annyi esze van és visszaszolgáltatja a zsarunak a kocsit, mert ha nem, akkor már nem kezeskedek érte. Képtelenségnek tűnt, hogy mások életét rendbe szedjem, ha a magamé se ment. Milyen üres és szürke ez a lakás. Fejjel lefelé bámulom a falakat és forog velem a nappali. A tv-ben valami sportközvetítés megy és már azt sem tudom, hogy milyen napot írunk. A hányás kerülget, de inkább megfogom az üveg nyakát és kiiszom a maradék whiskey-t is, de balul sül el és a fehér atlétámra csöppen az utolsó korty is.
- A francba… - hajítom el az üveget, ami a gravitációnak hála a földön köt ki, de már nem egyben. Az éles csattanással együtt a telefonom is megcsörren. Nem érdekelt, hogy ki keres, ki kellett volna kapcsolnom, de amúgy sem volt szem előtt a készülék. A háló felől hallottam a rémes csengőhangot és egy böffentés kíséretében csuktam le a szememet.
- Látod Lorie…ha itt lennél, akkor nem kellene ezt csinálnom. – a párna után nyúlok és az orromhoz emelem. Még érzem a virágillatot, de már csak haloványan. Lehetséges, hogy az agyam játszadozik velem, de az is lehet, hogy csupán a parfümillat nem tartós.
- Olcsó másolat. – akadok ki és az is az üveg mellett köt ki. Valami dörömbölés zavarja meg a fejem zúgását és azon vagyok már, hogy kikiabáljak. Mit nem lehet azon érteni, hogy nem vagyok elérhető egyed? A pofázmányomat meghúzom és felkelek a kanapéról, de nekimegyek a tv állványnak.
- Mi a büdös… - folytatnám, de a dörömbölés egyre hangosabb. Megelégelem a témát és megindulok az ajtó felé, de eltévesztek egy lépést és majdnem elborulok. Nagy nehezen sikerül odaérnem és a zörgő kulcsot elfordítom a másik irányba.
- Nem nyílik…a picsába. – megpróbálom ismét és akkor szembenézek hirtelen a fiatalabb kiadásommal.
- Mit keresel itt Abe? – böffentek egyet és az ajtófélfának támaszkodom, hogy ne essek el. Az alsónadrágom is pár napos, de a foltos atlétám kinézete se jobb.

“How could you be faithful to yourself when you don't even know what you want, where you came from, who you are, and where you are going?Why should I be afraid of the next day? I am not sure I will see it.”

Egy újabb óra apánál. A mi napunk van. Jude tud róla, hogy járok apához és a tudtomra adta nem vihetem el az öreget egy rohadt sétára sem. Rohadt mód felcseszett ezzel a múltkor. Nem tudom kezelni apát? A francokat! Szóváltásba keveredtem minap az öreggel, szót szót követett és hát egyre hangosabban. Apa törni zúzni kezdett, dobálta a holmijait a szobájában, az újság amit vittem neki széttépve végezte. Az ápoló úgy kért meg hogy távozzak, mire nagy nehezen beadtam a derekam. Nem akartam hogy biztonságiakat hívjon. Nem akartam hogy Jude-t hívja fel a nemviselkedésem miatt. Bár lehet ezt mégis csak meg tette... kötelezettségből? Tudja tököm, nem is érdekelt. Apa tombolt. Pedig ő hozta fel a dolgokat. Anyát. Maisiet. Hogy miattam halt meg mindkettő nő. Ezt eddig is tudtam, csak eddig nem igen vágták így ebben a formában és hangnemben a fejemhez. Szarul esett. Haragos voltam ettől, a vérnyomásomat az egekbe nyomta, szinte már a rosszullét kerülgetett, így távoztam. Megszívtam az orrom, megtöröltem, aztán sarkon fordultam az ajtajából. Leléptem inni szitkozódva, leléptem hamburgerezni, bevásároltam, tereltem a gondolataimat a legidősebbről. Helyretettem egy- két arcot, semmi extra, tényleg. Egészen rosszul reagálnak az emberek arra, ha helyre teszem őket. Én is szarul reagálok olyan dolgokra, amik nincsenek ínyemre. A zsaru kocsija rendben visszatért a gazdájához. Vissza oda, ahonnan lenyúltam. Lassan két napja, hogy nem léptem le haza. Lassan két napja, hogy a posta ugyanott hever ahová bedobták és nem érdekel. Mindig haza megyek, de most nem érzem magamban ezt a hívást. Nem akarok hazamenni a magányba, hogy a kis lakás “nyugalma” rám telepedjen. Nem fog rám telepedni, mert minden szarság a szomszédoktól áthallatszik. Nekem erre most nincs szükségem. Hogy a gondolataim elragadjanak, hogy apa hangja visszhangot verjen bennem. Ezer meg egy dolgom lenne otthon is, másutt is, de nem megy a tisztán látás most. Fel vagyok spanolva, a pia dolgozik bennem, még ha jelenleg nem is olyan hű de nagy mennyiségben...utána falási rohamom lesz úgyis. És újabb adag doboz cigi végzi nálam. A mobilomon felkutatok egy ismerős telefonszámot és felhívom. Kicseng, hosszasan, de nem veszi fel. S ez csak irritál. Ha nem veszi fel, akkor vezet. Ezek szerint lőttek a lopásnak is hogy vigyem a klassz kocsiját. Kell a pénz. Szükségem van rá, szóval más terv kell. Más ötlethez kell nyúlnom. Akad egy kettő, szóval az A tervhez nyúlok. Báár, mintha azt mondta volna a bratyó, ha megint lesittelnek, nem hoz ki onnan, szóval a B terv kell. A bratyót kell lehúznom. Valamelyiket. Chhh. Testvérek, mi. Megtapasztaltam, hogy a testvér egyszerre óriási szeretetbomba, ugyanakkor fojtogató szorongások forrása is. Mindkettő idióta. Velem együtt! Egy újabb boltba visznek a lábaim, ahonnét egy erősebb alkoholtartalmú itallal jövök kifele. A terv az hogy haza megyek vele és leiszom magam, hogy ne emlékezzek erre a szaros veszekedésre az apámmal. Nincs igaza! Nem lehet igaza! A probléma súlya váltakozik bennem egyik pillanatról a másikra, egészen addig megy az önmarcangolás míg észre nem veszem az ismerős terepet. A baleset helyszíne... innen 150 méter. Kétségbeesett és dühös vagyok.  Mikor Maisie meghalt, úgy éreztem vele haltam én is akkor nap. Most viszont mintha a létem forogna kockán. A nő nélkül az én életemnek sincs értelme. De mikor Cindyt akkor nap megláttam, azt az ismerős arcot láttam viszont benne, akit elveszítettem sok évvel ezelőtt... talán az ingatag életemben sosem fog helyreállni a rend. Az engem fenyegető lidércnyomásnak itt még nincs vége. Nem mehetek tovább... visszahátrálok és szinte menekülök a helytől. Attól a helytől, ami majdnem az én vesztemet is okozta 19 évesen. A lábaim vittek és vittek, szaladtam, tétova lépéseket vettem, összerogytak a lábaim, az üveg pedig szilánkosra törött a kezemben. A szétfolyó alkoholt a vérem festette be, nem riasztott meg, tovább loholtam és szinte észre sem vettem mekkora is a távolság melyet megtettem ilyen időn belül. A hely ismerős volt, de az elkalandozásom annál is nagyobb, hogy ilyesmiket felismerjek, vagy agyaljak rajta, hogy hol vagyok tulajdonképpen. Haza akartam jutni. A kulcsomat is előszedtem, ahogy a ház elé értem. Nyitva volt a bejárat, így beloholtam, ahogy a néni csukta volna azt maga után. Nem értettem mit motyogott sértetten, de loholtam fel a következő szintre, ahol aztán a kulcsomat is előszedtem, hogy a kulcslyukba beletaláljak. Nem illett a zárba, volt hogy a lyukba is alig találtam bele...micsoda férfi bassza meg! Talán egy perc is eltelt, mire ráeszméltem...én nem itt lakok...Ő lakik itt...szóval automatikusan bedörömböltem az ajtón. Hangosan, erőszakosan, agresszívan... és némán, a fejem mutatott csak némi önpusztítást és haragot... nem érdekelt a szomszédai véleménye... sosem érdekelt az ilyen apróság. Részletkérdés volt mindez csupán...  

viselet