Charlestonba mentem, hogy egy drogdílerrel találkozzak, új árút kínált, így éltem a lehetőséggel, hogy vásároljak tőle. Alap mennyiséget hozott, amit a kellő pénzzel ki is fizettem, majd némi információ átadással és szerzéssel útjára bocsátottuk egymást. Még beugrottam egy gyorsétterembe, valami nagyobb menüért, hiszen koplalni nem fogok, ebben biztos voltam. Igaz, hogy a várakozást mellőzhették volna, de azt a fél órát kárpótolta, hogy nem egyfélét vásároltam be. Nagy cola, dupla sajtos burger, halas burger, na meg egy király menü. Mindent elvitelre kértem, így újabb félórás várakozással már mentem is. Még jó hogy az ilyen szarok éjjel-nappal nyitva vannak. Mi lenne velem nélkülük? Semmi. A kocsiba bepattanva gázt adok, majd a megfelelő útra lehajtva irányba állítom a kocsimat és kicsit gyorsabban mint az előírt, igyekszem haza felé. Közben matatni kezdek a kaja körül, kicsomagolok egy szendvicset, hogy közben tényleg ne halljak éhen. Beleharapva szétolvad az íz a számba, felnyögök a finomságra, egy kézzel vezetek, egy kézzel eszem, másra nincs affinitásom jelenleg. Sötét van, időm sincs megnézni az időt, hogy mennyi, hamar elpusztítom az első, majd a második szendvicset is, azonban mikor a colához nyúlok, felemelem, egy döccenés miatt és nagyobb rázkódás végett az egész jéghideg üdítő az ölembe végzi. Reflex szerű mozdulat követi mindezt, két kézzel kapok a nadrágomhoz, közben valami hangos durranással megadja magát, ezzel együtt felkenődök egy szalagkorlátnak is, az autóm az oldalára borul. Sűrű káromkodás közepette kötöm ki magam az autóból, majd mászok ki a másik oldalon, ám a mozdulat megakad, pofával esek a talajnak, ahogy megakad a lábam, nagyot rántva rajta felnyalom a koszos földutat. A káromkodásáradat nem áll meg mindettől, inkább csak erősebbé válik. Felpattanok a koszos földről, majd a kocsihoz lépve párszor megrugdalom, ám ezzel nem segítek sem magamon, sem a kocsimon. A hajamba túrva idegesen sétálok le és fel, majd jobban szemügyre veszem a tulajdonom állapotát. Az abroncs szétszakadt, ezzel én nem tudok mit kezdeni, valószínűleg egyedül nem is tudom a kocsit a “talpára” állítani. Ennyit a békés kajálásról és haza menetelről. Előveszem a telefonom, a másik zsebemből a kokaint, amit nemrégiben vettem a mai napon, magam elé emelve figyelem, majd visszahelyezem a zsebembe, ott jó helyen lesz. Tárcsázok. Kicseng. Riasztom Jude bátyámat, hogy jöjjön értem az éjszaka közepén. Persze jelenleg más dolga van, de igyekszik. Megadva neki a helyet és egy újabb sürgetést, kinyomom. Újra elmélyesztem a telefont a zsebbe, oda ahol a drogot is eltároltam. Aztán elindultam körül nézni. Talán 10 perces séta után egy kerítés mellett kezdtem el haladni, ám mivel észre vettem a kamerát a telken belül, visszafordultam. Nincs kedvem vandálkodni. Miért nem zsarut, vagy mentőt, esetleg tűzoltót hívtam? Hát...nem akkora a baj, hogy megakadályozzam őket egy fontosabb riasztástól, így felesleges lett volna. Személyi sérülés nem történt. Visszasétáltam a kocsihoz, közben eszembe jutott a kaja, ami érintetlenül bent maradt...elhúztam a számat, majd sóhajtottam. Éhes vagyok... megközelítettem a kocsit, nagy lendülettel kapaszkodót kerestem, felmásztam rá, hogy majd az ablakán keresztül kihalásszam a maradék burgereket is. Elég sok idő eltelt ezzel, szóval a földre leülve falatoztam. Nem kapkodtam el, kiélveztem a maradék ízeket, ami megmaradt, hiszen egy kihűlt gyorséttermi kajáról beszélünk. Az éhség nagy úr. A cigisdoboz előttem hever a földön, üres, a telefonhíváskor szívtam el az utolsót. Gyomorgörcsöm van a hiányától, kezdek ettől dühös lenni...
Destiny doesn't do home visits... you have to go for it yourself.
Az ember élete csupa móka és kacagás csak nem az én verziómban. A szórakozás egy igencsak kedvelt módját választottam ma estére. - Uraim tegyék meg a tétjeiket. – a pillantásom lassan kúszik végig a jelenlévőkön. A kínai, az orosz és az ukrán. Mindegyik nagyágyú az alvilágban, de néha félretéve a problémákat összegyűlnek egy kártyapartira, ahova rendszerint én is hivatalos vagyok. Mallorie és Cora esete között ingázva kellett egy nőmentes nap végre azt érezve, hogy a magam ura vagyok. - Cica ne sürgess minket, itt most a nagyok játszanak. – mosolyodik el Vlagyimir a szájában tartott nikotinszállal együtt és úgy mustrálja a lapjait, mintha most nyerte volna meg az ötös lottót. A zsetonokat rendezi sorba, hol az egyiket, hol a másikat kapja fel. El vagyok ragadtatva az időhúzásától, de rám nem fogja a frászt hozni. Türelmes egyed vagyok és kivárom a soromat, ha úgy tetszik felveszem a pókerarcot. A kopasz férfi végül egy ötvenessel emeli meg az alaptétet. Chang ma nincs formában ezért nem is csodálkozom azon, hogy bedobja a lapjait. Szergej csak megfigyel és rám sandít. A lapokat lefelé fordítva tartom és eszem ágában sincs bedobni. A lenti turn lap nekem már megadta a felállást. Végül Szergej megadja a tétet. - Jaj ez megint egy call? – kérdez rá az orosz üzletember, én meg a kiszámolt zsetonokat betolva emelek még rá. - Mi ez Cowen? Csak nem kiraboltad a bankot? – nevet a saját szóviccén Vlagyimir, én meg csak az államat vakargatva várom a folytatást. - Nem, csak ma este úgy tűnik mellettem állnak a csillagok. – egészítem ki a válaszomat, de akkor csörren meg a telefonom. Ki az isten zavar hajnalban? Szünetet kérek és kikapom a zakóm belső zsebéből. Menten felmegy a vérnyomásom amikor meglátom Caleb üzenetét. Gyorsan pötyögök neki egy választ, mert nem ildomos a többiek idegeivel játszani, de úgy tűnik az öcskös ma beszédes hangulatában van. Esküszöm meg fogom fojtani, ha megint bajba került. - Ki volt az? – érdeklődik Chang kíváncsian, mire csak legyintek egyet és visszahelyezem a készüléket a zsebembe. - Semmi közöd hozzá. Nem mondták még neked, hogy túl sokat akarsz tudni? Nem volt elég Serenity átmeneti elvesztése? – érdeklődöm színtelen hangon, mire a többiek is felnevetnek. - Már megint kijátszott téged? Amatőr vagy Chang. – jegyzi meg Szergej és most úgy dönt, hogy megvárja a river felcsapását. Nekem kedvező lapjárással már a számban érzem a győzelem ízét, de Vlagyimir megint emel. - Rád szakadt a bank? Tudod te mennyi ez átszámolva amerikai dollárba? – futom át a számokat a zsetonokból kikövetkeztetve. - Igen..egy kisebb borbirtok megvásárlása. Kinéztem magamnak egyet és ma úgy érzem, hogy kellő tőkét tudok összevarázsolni hozzá…legyetek nagylelkűek. – Szergej bedobja a lapokat és csak ketten maradunk. - Örülnék neki, ha én finanszírozhatnám neked a hobbidat, de mi lenne, ha arról beszélnénk, amit én akarok? – vigyorodom el, de megint jelez a telefonom. Mit nem lehet érteni azon, hogy negyven perc múlva ott vagyok érte? - Nagyon sürgős lehet. Menni akarsz? – merednek rám mind a hárman egyszerre. - Előbb nyerek. – mosolyodom el és betolom all-in-re az egészet. Vlagyimir arcáról hamar leolvad a mosoly és most ő esik gondolkodóba. - Mi kell Cowen? A lovarda? – nyögi ki, de megrázom a fejemet. Komótosan dőlök hátra és pillantok az egyetlen versenyben lévőre. - Egy név. Egy drogdílert keresek és neked messze ér a kezed Vlagyimir. – döntöm oldalra a fejemet. - Ki tett keresztbe neked? – tartja a tétet, én meg most farkasszemet nézek vele. - Az nem számít. Elintézem csak a név kell. Időpontot és összekötőt is tudok mondani. Nem nagy kérés, ha nyerek…nemde? – érintem össze a tenyereim belső felét. - Legyen. – adja az áldását aztán megfordítja a lapjait. A mosolyom már szinte büntetendő. - Egy drill…na de Vlagyimir. Többet vártam. – fordítom fel a sajátomat mellyel megdöntöm a tévhiteket. - Sorom van…így nyertem. A név…majd tárgyalunk róla, de most mennem kell. – emelkedem fel a székről, de morajlás fut körbe. - Csak így lelépsz? Holnap gyere este a bárba. Megbeszéljük a részleteket. – bólintok és az öltönyömet felkapva sietek ki az elhagyatott raktárépületből biccentve a két gorillának. A kocsim a kikötőben áll egy kis séta nem árt. Van még húsz percem, hogy odaérjek. Beszállva a BMW-be egyből hátradobom az öltönyt és feltűröm az ingemet is. A kaja…az kell neki, meg egy nyakleves. A koordinátákat beütöm a GPS-be és már útra is kelek. A pillantásom kicsit sem nyugodt, de legalább lesz egy nevem. Kinyírom a kis dílert. A fél városon át kell hajtanom, de útközben megállok egy drive-nál és veszek egy menüt az öcsémnek. Az út kezd egyre kietlenebb lenni, mire meglátom a rongálódott szalagkorlátot és a felborult autót. A reflektorral direkt a szemébe világítok mielőtt leállítanám a motort. - Mi a faszt műveltél? – szállok ki és a kocsim tetején támaszkodom meg az öcsémet lesve.
Fogalmam sincs mennyi idő telt el a telefonhívás óta. Nem nézegettem percenként a mobilom kijelzőjét ez fix. Csak szidtam az égieket, szidtam a haverjaimat, a szomszédokat, szidtam az ellenségeimet és az ellenfeleket a versenyekről. Figyeltem az üres cigisdobozt, füleltem, hátha valaki megcsörget, vagy jönne felém, de teltek a percek. Végül egy reflektorfény vakított el, hunyorognom kellett, fel is emeltem a karomat, hogy védjem a tekintetem ettől az egésztől. Direkt csinálja a szerencsétlenje. Tudom ki ez, ismerős a kocsi motorhangja. Végül megérkezik a tulajdonos hangja is...ahogy lekapcsolja a motort, majd a kocsin keresztül engem fixiroz. Csak leeresztem a karom, majd felciccenek...mi a faszt... - Hát azt... - apró vigyor kerül a képemre, majd a kocsira nézek a hátam mögött, szépen elintéztem. Jah, nem, nem is ezt közöltem vele mobilon, de hát a részletekre annyira nem térhettem ki. - A jeges cola kifejtette a hatását a tökeimre...- fintorodok el, amikor rágondolok a kiborult colára, azóta is szomjazok, de legalább a gyomrom nem üres. Igaz, férne még belém, főleg a cigiből a tüdőmbe... ha már cigi... ha már Hyde segítség. Szúrós a pillantásom, hangom aprón haragosan csendül felé. - Hoztál? - kérdezem, majd lassan felmerem magam a földről, leverem a gatyám hátsójáról a koszt, majd megindulok a másik kocsihoz, hogy magam is feltehénkedjek rá, hogy onnan fixirozzam a nagyobbat. Koszfoltos vagyok, talán ha 1-2 horzsolás található rajtam, nem néztem körül, faszomat sem érdekli, jól vagyok. - Nyertél? - teszek fel egy kérdést, majd mindent is tudóan elvigyorodom rajta. Beelőzve őt megszólalok. - Csúnya dolog lerázni a tesódat azzal a kijelentéssel, hogy épp nyerésre állsz... - fejet ingattam, semmi vádló él nem volt a hangomban, de aztán finoman megpaskoltam a kocsija tetejét. Hátrapillantottam a sajátomra. Elidőztem rajta megint. - Mit tudunk vele kezdeni? Nem hagyhatom itt... még ha holnapra nem is lesz kész, talán 4 nap után használható lesz. Kocsi nélkül megvagyok lőve... - a rablásokból pénzem van. Ahogy a versenyekből is, de azokból nem jön össze új verda. A hajamba túrok a gondolat végett, végül ellépek onnan, visszatérek a oldalára dőlt kocsimhoz, megszemlélve az abroncson található kárt. Nem értek ehhez a részéhez, én csak vezetem őket, nem pedig javítom.
Destiny doesn't do home visits... you have to go for it yourself.
A kocsiban ülve megint azon járt az eszem, hogy mit csinált az öcsém. Calebnek hogy is mondjam, de gondjai akadtak a felelősségvállalással, és a normális munka fogalmával. Mind a hárman rendelkeztünk a társadalmi normáknak megfelelő állással, de bizony a háttérben lepaktáltunk az ördöggel is. Soha nem nyomoztattam még a legkisebb után, hiszen a család szent volt ebben az értelemben, de kezdtem bánni eme döntésemet. Sawyer az elmúlt időszakban felhagyott azzal a szokásával, hogy mindenről beszámoljon, hasonló elveket vallott az ifjabb is. A figyelmem szerteágazott és általában egyensúlyban tartottam a problémákat, de ha Caleb most nagyobb bajba került, mint amit egy telefonhívással el tudok intézni, annak sajnos következményei lesznek. Megírni egy csekket nem nagy kunszt, vagy elővenni a hivatali kapcsolatokat, de ezek csak úgy maradtak működőképesek, ha adtunk is cserébe valamit. Elképzelni se tudom, hogy a kis szaros mivel tudna előállni. Nem figyelmeztettem eleget, nem vertem a fejébe, hogy mindennek ára van? Maisie halála utána száznyolcvan fokos fordulatot vett és semmilyen érzelmet nem bírtam leolvasni az arcáról. A veszélynek élt, meg a versenyeknek. Legbelül sejtettem, ha ezt az életmódot folytatja továbbra is, akkor a negyvenet sem fogja megélni, a kérdés az volt, hogy ő maga mikor döbben rá, hogy tarthatatlan a viselkedése hosszú távon. A hajnali sms nem lepett meg, de kifejezetten dühített, hogy egy pókerjátszmát kellett félbehagynom a vészhelyzet miatt. Szerettem a testvéreimet, de mindenkinek megvolt a maga élete és nekem ebbe hamarosan egy gyermek is bele fog tartozni. Nem érek rá naphosszat bébiszitterkedni és arra várni, hogy melyik kórház vagy rendőri szolgálatot teljesítő személy fog felhívni a halálhírével. Esztelen és kicsit aggasztó, hogy nem látom benne a tenni akarást. Útközben a kívánsága szerint megállok még egy gyorskajáldánál is, pedig biz isten nem érdemli meg. A megadott koordináták szerint már nincs messze, de közben kétszer is megcsörren a telefonom. Nem nézem meg az üzenetet, mert a hangból ítélve csak e-mail jött, a munka meg ráér, hacsak nem a drága orosz tett nekem szívességet. Leállítom a motort és kiszállok a járműből, hogy annak tetején támaszkodjak meg és mérjem fel a keletkezett kárt, de előbb arról győződöm meg, hogy az öcsém még egyben van. A felőlem érkező kérdésbe belesűrítek mindent. - Kinek a kocsija ez? – tör fel belőlem az érdeklődések zápora. Remélem nem volt annyira hülye, hogy valami gazdag fószernek lopja el a kocsiját a parkolóból, mert elevenen fogom felégetni a maradék fémszerkezettel együtt. - Meg sem érdemled. Az anyósülésen van. – biccentek a másik oldalra, és ha már van annyira pofátlan, hogy kiszolgálja magát, akkor én is benyúlok a telefonomért és megnézem, hogy kinek hiányoztam ma este. A munka nem várhat meg, és valóban igazam van, mert Vlagyimir nem bírta ki, hogy ne érdeklődjön utánam. - Számít bármit is a nyerés, ha közben nem tudom élvezni a játékot…többek között miattad? – szúrós kékjeimmel fürkészem őt, hogy vegye a lapot, de nem igazán hatja meg, hogy totálkárosra törte az autót, akiről még igazán információim sincsenek. - Na nem mondod. – vigyorodom el korántsem boldogan. – Arra bezzeg nincs eszed, hogy intézkedj. A kérdésem még mindig áll. Kinek a kocsija? A tiéd biztos nem, mert három hete volt szerelőnél és nem ilyen márkájú volt. Tippelhetek…loptad? – sötétül el a telefonom képernyője és el is teszem a hátsó zsebembe. - Adj egy szálat. – rivallok rá, ha már megtalálta a nikotint. Nekem is szükségem lesz egyre, hogy lenyugodjak. Megvárom, hogy a kezembe kerüljön a cigi, aztán a végét meggyújtsa. Mélyet szippantok belőle, eltelítve az egész tüdőmet, hogy aztán lassan fújjam ki a végeredményt. - Segíteni fogok, de ezt le fogod nekem dolgozni öcskös. – pillantok le az arcára. – Valakinek a kocsiját el kellene tüntetned ez az ára. – tartom fogva a tekintetét.
Kinek a tulajdona? Volt! Nem mindegy az neki? Lehet hogy az enyém. Azt hiszem...bár már sokszor magam sem tudom melyik az eredeti járgányom, annyi kormányt váltottam már. Vállat vonok hanyagul. Tököm tudja, lényeges információ lenne ez egyáltalán? Meg már úgyis mindegy...nem? A cigaretta helyzetére egyből ugrok, feltépem az anyósülést, szedek is ki egy szálat, rögtön gyújtom meg, majd jó mélyen letüdőzöm... kéjes sóhajjal eresztem ki a levegőt a füsttel, mint aki épp most élvezett bele egy nőbe. Megnyalom az ajkaimat, a dobozt nem teszem el, valószínű hogy még kelleni fog. Íriszeim a bátyámat figyelik, fújom ki a füstöt szép lassan, az egésztől semmit sem látok, de jobb is, hogy nem látom jelenleg Judet. Ő ideges? Én mit szóljak? Holmi kis piti kártyajátszma elhagyása miatt puffog, kimosolygom, hiszen jól tudom a fontossági sorrendet, ám piszok mód zavar, hogy felhozza ezt így. Chhh-t nyögök ki, gunyoros vigyorral elmosolyodok, majd rámutatok a cigivel az ujjaim közt. - Jó! Legközelebb csendesen elpatkolok valahol... - újabb mély slukkot szívok, elmerengek kicsit ezen a játszmán, mégis mennyi információt szedhetett össze pár óra leforgása alatt. Hát nem mezítelenül jött, a kocsija megvan, a mobilja úgy fent, szóval csak azokért mehetett. Dorgálása nem nagyon hat meg, farkasszemet nézek vele, meg sem rezzenek, a művemre sem nézek rá, letojom jelenleg. Nem válaszolok a kérdéseire, túl jól ismer fene a pofáját. Tekintetem egyre csak zordabb lesz, de ahogy a nikotint kéri, lassan ráérősen lépek közelebb hozzá és a motorháztetőre csúsztatom az egész pakkot gyújtóstul. Kiroppantom a nyakam, majd beleszívok egy újabba, végül csak ledobom a csikket és eltaposom. Ára van a dolgoknak ezúttal. Fejet ingatok, tekintetem az eget vizslatja, majd visszatekintek a zord nagytestvérre. - Remek, ezúttal már kérsz is! - emelem fel a hangom egy oktávval, dühös lettem, a hajamba kell túrjak gyors mozdulattal. - Mivé vált ez a világ...miről van szó? Bökd ki! - beletúrok a zsebembe, hogy előszedjem a mobilomat, de a kis zacskó is kiesik belőle, le a porba, azonnal hajolok is le érte, hogy vissza süllyesszem a zsebembe. - Mákod van gyöngyöm, lehet velem tárgyalni. Még. - nem vékonyítom el a hangom, az nem szokásom, az időt nézem, de még koraiak vagyunk, így csak a korábban kinyitott anyósfelőli oldalra hajítom be az ülésre a mobilt. - Egy kurva zsarué a kocsi...valami civiljárgánya volt. De már vagy egy hónapja elvittem, csak hogy a kérdésedre is megkapd a kurva választ. Nem helyi kopó ne parázz, annyi eszem azért még van nekem is. - felelem minden érzelmet mellőzve a hangomból, kiöltem másodpercek alatt az arcomra kiülő bármi érzelmet is.
Destiny doesn't do home visits... you have to go for it yourself.
Calebnél azt hiszem, hogy soha nem fog felnőni. Mindent megengedtünk neki, soha nem szóltunk rá, talán részben amiatt is, hogy Maisie meghalt. Sawyer párszor már tett rá kísérletet, hogy jobb belátásra bírja, de én valahogyan nem láttam ezt annyira javulónak. Nem mondom, hogy hasztalan a kisebb Hyde lelkére hatni, de ennél sokkal jobb érvek kellenek. Önző és fogalma sincs róla, hogy mit jelent felelősséget vállalni a tetteiért. Bajom van éjszaka? Felhívom valamelyik bátyámat és megoldja helyettem. Megtehettem volna, hogy nem jövök érte, de valahol még mindig ő a legkisebb fiú, és nem tudnék nyugodtan aludni. A szélsőséges viselkedési mintája most is megmutatkozik, miközben hanyagul vállat von a kérdésemre. Sokat számít, hogy kié az autó, mert ha lopta, akkor lesz magyarázkodás és addig nem vontatom el ezt a nyavalyás roncsot, amíg meg nem tudom az igazságot. A cigiért él-hal, nem is csoda, hogy az az első, amiért megindul önszántából. A tekintetem végigköveti a mozdulatait és a nikotinszál meggyújtását is. Kedvem lenne kikapni a kezéből is egy isteneset behúzni neki, de csak tudja überelni a nemtörődőm magatartást. - Te meg a csendes verzió? – vonom fel az egyik szemöldököket és megtámaszkodom az autó másik oldalán. - Mikor tudtál te bármit is egyedül megtenni? Ahhoz se lenne elég vér a pucádban, hogy rendesen elpatkolj. – rázom meg tagadólag a fejemet, miközben a pillantásom elsiklik a totálkáros kocsi felé. Megelégelem a hallgatását és most kérek én is egy szálat. A motorháztetőre nyúlok, hogy elcsenjem. A dobozt az öltönyöm belső zsebébe süllyesztem, aztán felkattintom az öngyújtó tetejét mialatt egy szálat a számba dugok és meggyújtom a végét. Ráérősen eresztem ki a füstöt, most jól esik ezen a hideg órán, hogy valami lecsillapítsa a fáradt idegeimet. - Mit gondoltál, hogy minden ingyen van? – kérdezek vissza, hogy érzékeltessem egyelőre még ő kért szívességet tőlem és nem fordítva. Meg kell tanulnia olykor hallgatni, mert egyszer pórul fog járni. - Mit kérek? Tudod nem vagy alkupozícióban öcskös. – döntöm neki a tomporomat a kocsinak és szívok még egy slukkot. Nem kerüli el a kékjeimet a lehulló zacskó. - Még az is kell, hogy ébren maradj? Nem csodálom, hogy nem tudsz egyenesen menni a kocsival. – ingatom a fejemet meg ismételten, de aztán felnézek az ég felé. - Elvetted egy rendőr autóját? – hasít bele a hangom az éjszaka csendjébe. – Nem vagy normális Caleb. – lehajítom a földre a cigit és a cipőm orrával taposom el, de aztán meg is indulok a testvérem irányába. Nem állok meg tisztes távolságon belül, szépen kitartom a kezemet és a felsőjénél kapom el, aztán a torkára forrasztom az ujjaimat. - Nem tanulsz a hülyeségeidből? Ki vele, hogy ki az a zsaru. Háromig számolok öcskös és még szorosabbra húzom a gyeplőt a nyakad körül. Ne játssz velem. – förmedek rá.
Jó, tény hogy a kussolás és a halkra vevés, ezek nem az én reszortjaim, de hogy ő is felhozza ezeket és azt, hogy hergeljen a gyávasággal...hogy elpatkoljak. Miért? Miért kell ezzel basztatnia? Tudja a rohadt életbe, hogy a halál az egyetlen támaszom, az egyetlen lehetőség, hogy újra találkozzak Maisievel és anyával. Az egyetlen. Szóval pont nem érdekelnek a szavai. Láthatja és érezheti is, szóval ki hergel kit valójában? Elteszi a cigit, majd húsz perc múlva elcsenem tőle, így el is vesztem irányába az érdeklődést. Elegendő ez a szál most, amíg nem jön valami katasztrófális dolog. Szavaira nem is mondok semmit, inkább süket fülekre talál, amiket hozzám vág. Túl jól ismerjük a másikat. Majd megoldódik ez is, majd kap cserébe valamit ezért a segítségnyújtásért. Vagy bármit is akar, majd megszerzem, megteszem, csak tegye rendbe. Nekem nem érnek el a kezeim a végtelenségbe, hogy megoldjam. Akármennyire is tudom, hogy igaza van, ilyenre kérem. Alkupozicióban nem vagyok, remek, akkor dumáljon ő mi is kell neki, ami megoldható. Amire csak én tehetem rá a mancsom...bármi is legyen az. A kis zacskó és a tartalma megint csak az én dolgom, hiába hozza fel, hogy ezek miatt nem tudok egyenesen vezetni, hogy talán ezek miatt vezettem félre. Szigorúan tekintek rá, kezdek dühös lenni rá. Megint. Ne foglalkozzon ezekkel az apróságokkal, inkább oldjuk meg ezt itt, hogy el legyen tüntetve, hogy haza fuvarozzon, aztán mehet mindenki a dolgára. Kitudja mennyi ideig nem látjuk majd egymást. Mert akad pár dolog, amit intéznem kell és nem egynapos apróság. Megemlítem az autó tulajdonosát és Jude teljesen kiakad. A maga módján. Eltapossa a cigit, majd felém viharzik, elkapja a ruhámat, majd a nyakamat, a két kezem egyből az ő karját kapják el. Tekintetem kissé meglepett, főleg ahogy szavait hallom. Bedurvult és nem is akárhogy. Érzem a folytást, az egyre szorosabbá váló ujjait, azt, hogy a levegő is alig érkezik. - Szórakozol? Eressz már el! - morgom, nyögöm, ahogy a rideg szemeibe meredek, bár jól tudom, hogy soha nem viccel, ha rólam, rólunk van szó. Sok szart csináltam, ez is egy közüle. Nyelni akarok, de nem jön össze, próbálok szabadulni, de leválasztani a karját magamról...lehetetlen. Ellenállni neki? Ellene fordulni? Kizárt. Voltak összetűzéseink, de sose estünk egymásnak durvábban. - Quinsben...Cherry Aven, 135-1... valami Jeorgie... az emeleten... - nyögöm ki a válaszokat, hiszen ezt akarta hallani, hát megkapta, elereszhetne már...igen, képes vagyok utána járni, hogy kinek a kocsijait nyúlom le, persze ha túl kockázatos -nem mindig érdekel az a része-, akkor más irányba evezek, de ez most nem volt vészes. Miért fontos neki, hogy kinek a kocsija? Nem mindegy most már? Amennyi ellenségem van, egy még belefér. Elbírom. Meg azt is, hogy soha többé nem hívom az idősebb Hyde-t, ha kiakad minden szaron. Bassza meg...
Destiny doesn't do home visits... you have to go for it yourself.
Sok minden elmondható az életemről, vagy a személyiségemről, de nem tűröm el, ha a testvéreim hazudnak nekem. Senki más nincs ott, megígértük, hogy bármi is történjen, akkor is segíteni fogunk a másiknak. Apa állapota nem teszi lehetővé, hogy ő legyen továbbra is a családfő, ezért nekem kell átvennem tőle a stafétabotot. Már jó ideje így működünk, de a kisebbik öcsém néha elfelejti, hogy mi fán terem a szívességkérés meg a hülyeség halmozása. Sawyer is elnézett neki sok mindent, de bennem már egy ideje érlelődik a méreg. Csak akkor keres meg, ha valami gondja van, vagy éppen pénzre van szüksége. Apa nem is emlegette már egy ideje, hogy látogatta volna. Calebnek még az is el lett nézve, hogy tilosban jár. Megértem, hogy a főállása nem hoz akkora bevételt, de előbb vagy utóbb le kell állnia a drogokkal és az illegális versenyekkel, mert az életét fogja követelni az életmódja. Valahol én is arra vágytam, hogy a lázadó gyerek legyek hármunk közül, de a felelősség utolért és nem dobhattam vissza a feladónak. Nem örültem annak se, hogy megint póker közben zavart meg, de tudtam, hogy ok nélkül nem hívott volna fel. Esztelenségeket művel, de az öcsém és a vér kötelez. Már meg sem lepődöm azon, amikor meglátom a törött autót. A szalagkorlátnak annyi és még az a szerencse, hogy nem zuhant bele. A cigi és a kaja akkor kell, ha nem tiszta. Nem teljesen van így, de mindig akkor kajál, ha van valami szar a szervezetében. Még azon csodálkozom, hogy nem táncolta körbe a másik bátyját, hogy valami drogot kérjen tőle. Egyértelmű volt, hogy az elmúlt időszakban nem jöttem ki Sawyer-rel, de személyes érintettség után már nem is tehettem volna meg. Kiderült, hogy köze van ahhoz a droghoz, amit Mallorie szedett a terhessége alatt. Hol tartunk most? Egy kórházban fekszik és tőlem várják, hogy engedélyezzem neki a narkotikumot. Röhejes, hogy a saját fiam is függő lesz, akárcsak az anyja. Felsóhajtanék a látottakon, de már megszoktam a káoszt Caleb körül. Az agyam nem is borulna el, ha nem ejtené el azt az információmorzsát, hogy egy zsarutól lopta a kocsit. Nem akarok balhét a hivatali szervekkel, pont elég, hogy nekem is vannak gondjaim, ehhez még hozzáadódik a kisebb Hyde ostobasága. Nem érdekel, hogy milyen indokkal hozatta el, de vissza is fogja adni méghozzá épségben azt a járgányt. Egy ideje már vannak dühkezelési problémáim, de az öcsém még csak most ízleli meg úgy isten igazából a lenyomatát ennek. Az ujjaim a nyakára fonódnak és nem is eresztem el egy ideig. Magyarázna, de fogy az oxigén. - Nem értettem… - tartom oda a fülemet, mire kinyögi a kért nevet. A kezembe mar, de nem sok esélye van ellenem. Veszek egy mély levegőt és utána el is lököm. - Végre, hogy kinyögted. – ropogtatom meg a kezemet és megvárom, hogy lehiggadjon. - Jeorgie….van ez a zsaru…kapsz tőlem pénzt és megcsináltatod az autót még holnap, aztán vissza is adod a tulajdonosának, értetted Caleb? – förmedek rá és most ráfüggesztem a kékjeimet. - Nem akarok balhét a zsarukkal. Nem elég, hogy Sawyer keresztbe tett nekem? Jóban akarsz maradni velem, vagy azt akarod, hogy az ellenségemként kezeljelek? Szeretlek öcskös, de vannak határok, amire jó lenne, ha most már ráébrednél. – húzom ki magam és elindulok a telefonomért, hogy hívjak egy autómentőt.
A fivérem kiakadt, részben jogosan, de nem kellett volna ilyen mód nekem esnie. Visszaadom neki pillanatok alatt, ha elszakad a cérna, ismer már. Ám most leginkább a mindenáron szabadulás a célom. Utálom az ilyen helyzeteket, még akkor is, ha a bátyámtól ez új. Mégis mi baja van? Oké, hogy utálja a zsarukat, de akkor sem fair. Most azonban nevet akar. Hogy kinek a neve áll a kocsin. Miért pont egy zsaruét kellet meglovasítanom? Sokszor én sem értem a saját dolgaimat, de mindez Maisie halála miatt van. Az ő hibája... őt okolja és ne engem! Nehezen válaszolok, ujjai a torkomat marják, de nem ereszt, míg a nevet meg nem hallja. Csak akkor lök rajtam egyet, elereszt. A torkomhoz kapok, de nem tapogatózok a semmiért ott, figyelmem a tesón van, ahogy odébb lép, már ordítanék rá, de megelőz, így leeresztem magam mellé a karjaimat. Figyelem az ajkai mozgását, összerakom a képet, ám nem tetszik az eddig hallottak. Holnap el kell intéznem mindent egyszerre. A kocsi javíttatását és a visszavitelét is. Tikkel egyet a szemem, dühös pillantást kap és fújtatást is emellé. Nyugi kicsi Hyde, koncentrálj, ne akarj neki esni. Még. Türelem kölyök. Próbálom menteni a dolgaimat. - Mi van?! - lépek felé kicsit azért mégis csak ingerülten, de ennél tovább nem teszek lépéseket már, sokkal inkább marad a kecses mozdulat. Hajamba túrok két kézzel, majd fejet ingatok. Őrült vigyorral méregetem az idősebbet. Kicsit sem nézhetne egy külsős baltás gyilkosnak. - Hogy lehet elintézni egy nap alatt ezt Hyde!? - kiabálok rá dühösen, kissé frusztrálttá tesz, hogy mennyi időt ad nekem. Hogy miért nem tetszik? Mert ha nem teljesítem, hát szarban leszek. Sajnos vagy sem, túl jól ismerem őt és fordítva is. Tovább hallgatom, nem akar szarban lenni a zsarukkal, a másik öccse keresztbe tett neki. Ellenségek legyünk, vagy jótestvérek? Most komolyan? Merészel nekem ilyen kérdéseket bombázni? A fenét sem érdekli, hogy szarozik a zsarukkal, hogyan nyal nekik, vagy egy csettintésre ugranak neki. Tökömet se érdekli, sok van már a rovásomon és ez csak még több lesz, még nagyobb. - Minek nekem ellenség, ha van ilyen szuper családom? Elmormogok egy jó hosszú szitkot, benne van az ég, az isten, a sosem ismert anyám, de aztán elhallgatok és magam is megindulok a kocsijához, ahol amúgy lapul egy gyorséttermis zacskó. Szóval amíg a telefonnal intézkedik, addig azt meglovasítom, odébb megyek vele, szó szerint zabálni kezdem, ahogy kibontom a zacskóból. Mint aki ma még nem evett... holott ez nem teljesen igaz. Egy újabb cigi kellene, de eltette, nem akarom meglovasítani, így aztán marad a kajálás....vagy zabálás. Pár pillanat és az egész zacskó kaja a gyomrom tartalma lesz. Ráébredni, hogy merre vannak a határok? Ha belegondolok és a terveim sikerülnek... nincs visszatartó erő, ami megakadályoz majd abban a tervemben. Vagyis de. De akkor a Hyde testvérek nem trió lesz csupán duó. Elkerülném-e? Minek? Már túl sokszor álmodtam arról, hogy Maisievel nézünk le a családjainkra fentről. Talán még kényelmesebb is lesz. Az sem biztos, hogy Maisie akar majd engem ott fent. Egy elfojtatlan férfias böfögés kerül útjára, a zacskót visszadobom a tesó autójába. Igen, közben közelebb jutottam hozzá, nekidőltem kocsijának oldalájának. Ráülni? Elég ha a sajátommal teszem ezt.
Destiny doesn't do home visits... you have to go for it yourself.
Az öcséimmel szemben ritkán ütöm meg azt a mércét amikor úgy kiakadok, hogy abból tettlegességig fajuló szituáció lesz. Legutóbb majdnem nekiestem Sawyer-nek is, de aztán Cora jelenléte miatt letettem róla, de nem sok kellett, hogy megüssem, vagy halálra verjem őt. Mallorie esete kiakasztott és részben ő tehetett róla, hogy az a bizonyos drog lett a veszte. Már a család sem szent, és még időben kapok észhez, amikor Caleb már kezd picit szuszogni és kékülni. Sokan mondták, hogy dühkezelési problémáim vannak, de nem nagyon foglalkoztatott a dolog. Mallorieval sem bántam kíméletesen, mert sokszor elcsattant egy-egy pofon, néha láttam rajta, hogy provokálta is. Tetszett neki, ha elborult az agyam, de nem mindenki vevő hasonló agresszióra az ágyban. A legtöbb nő a gyengéd pasast keresi, meg a majdnem szenvedélyest, aki maximum a falnak csapja neki, de nem a torkára forrassza a kezét. Jobbnak látom, ha most leteszek arról, hogy megöljem a legkisebb véremet és a nikotin mellett kötök ki, de a szavaimból érződik, hogy átlépett egy határt és nem ajánlatos most feleselnie, mert abból nem fog jól kijönni. Az erőviszonyok esetében nálam volt az ütőkártya és egyelőre még ő hívott fel az éjszaka közepén, hogy segítségre lenne szüksége. A kártyapartinak jelentősége volt, mert az alvilág nagyjaival voltam összezárva. Kevesen kapnak meghívót Vlagyimir estéire, de nekem mégis járt a kiváltság. A kisebbik öcsém nem tudott minden üzleteimről és az addig volt jó, amíg a hatáskörömön kívül esett a balhés időszaka is. A rendőrös kocsilopás már nem az a határ, amit megengedhetek neki és lehetne több esze is harmincon túl, hogy másoktól csen el dolgokat. Nem láttam rajta, hogy életcélja lenne, vagy előállna egy jobb ötlettel, hogy megtámogassam hátulról. Maisie halála óta csak a szakadékban táncolt. Ismételten anyánkat kereste minden nőben, és nem is egy helyről hallottam vissza, hogy nálam idősebbekkel hált. Nem volt újdonság a dolog, mert anya halála óta szerelmes volt kb. minden nőneműbe, akihez egy kicsit is több köze volt…mint az óvónő, vagy éppen a tanárnő, utána Maisie. Valahogyan megbékéltem vele, és akadt is néhány elképzelésem, hogy kinek mutatnám be, ha elmúlna a lázadási időszaka. Lett volna jelentkező, aki az ágyába csábította volna és meg kell mondanom én sem ítéltem el néhányukat…sőt a korral még zamatosabb volt a női test. - Jól hallottad, nem vagy süket. – forgatom meg a szemeimet, hogy leessen neki, ez nem a vicc kategória. Meggyújtom a cigit és bele is szívok, mert kell valami pótcselekvés nekem is, hogy elmúljon a kényszeres verekedési lázam. - Pontosan minek neked ellenség. Gondolkodtál volna előbb mintsem egy zsarunak tegyél keresztbe. Egy nap alatt a világot is meg lehet váltani Caleb, pont neked kell mondanom? – mosolyodom el féloldalasan, mert emlékszem, hogy volt már, amikor majdnem a börtönből hoztam ki. Nem hiszem, hogy jót tenne neki, ha ebből is egy újabb priusz kerekedne, mert a végén egy kisebb kihágás is évekre a rács mögé juttatná őt. Egy ideig a telefonomat bújom és az autómentőt intézem, de aztán fellesek és azt látom, hogy már kajál. Soha nem fog megjavulni, de mit is várok tőle? - Mikor voltál utoljára apánál? – kérdezek rá és mint egy békejobb úgy veszem elő a dobozt és nyújtom felé még egy körre a böfögése közepette. - Neked is ismétli a dolgokat, mint nekem? – folytatom és ha kivett egyet, akkor magamnak is szedek elő, mert az előbbit már elszívtam. Elteszem a maradékot és az öngyújtót keresem elő.
Zabálok. Enyhítem a bennem dúló fortyogást, a bennem reménytelenül elásott békét, amiért sosem tudok utat ragadni. Nekem nincs olyan. Elvesztettem és sosem ragadhatom meg újra. Talán ez fogja majd a végét is jelképezni az életemnek és ha nem lépek vissza...nincs vissza út. Soha nem lépek vissza, olyan nincs hogy megszegném az adott szavam. Volt néhány rossz húzásom az életben, volt pár seggbe rúgásom a bátyáimtól, volt hogy a bilincs is majdnem csattant. Most meg ez...szóval igen, nem ismerem azt a bizonyos határvonalat. Nem ismerem a veszélyt, bátran ugrok bele és vállalom azt az életemmel. Rosszul teszem? Ki állítana meg benne? A böfögésemmel nem tagadok le semmit, a bátyám is más hozzá állást produkál, amint végez a telefonja bűvölésével. Ráemelem a pillantásom, ahogy a dobozt nyújtja felém, mint egy megszállott, úgy csapok le a dobozra, elveszem tőle. Abból egyből halászok is ki 2 szálat - ha tetszik, hanem -. A kérdésére sem felelek egyből, egyikre sem. Várok amíg a gyújtót is elővakarja és ha meggyújtotta az egyik szálamat. Jó mélyen beleszívok, majd kéjesen elnyújtottan kifújom. Mikor? Hazudjak? Kellene. De most minek dörgöljek a képébe valótlant megint. Megvakarom a homlokomnál a hajtöveket, majd újabbat szívok, a kifújást követően szólalok meg. És nyújtom vissza a dobozt. Már nincs szükségem rá, hamarosan indulunk, a kocsiba nem gyújtok rá, az éjjel nappali trafikból meg majd veszek. Az az egy plusz szál, az meg mostanra kell majd az indulás előttre. - A múlthéten voltam. - vallom meg neki, majd ráemelem a pillantásom, eddig a füstöt bámultam, de őt jobb mustrálni ilyen szempontból. Figyelem az arcát, gondolkodok, hiszen nekem nem nagyon tűnt fel, hogy apánk változott volna. Vagyis, ha jobban belegondolok... el lököm magam a kocsitól, hogy kicsit odébb sétáljak, de őt figyelem mindenképp...nem azért mert tartanék egy újabb manővertől tőle...inkább csak gondolkodok. Nem esnék neki amúgy sem, lefoglal a cigaretta. - Múlthéten csak nem emlékezett arra, hogy mit olvastam fel neki azelőtt 5 perccel...nem emlékezett, hogy milyen sportot olvastam neki, hogy melyik balfasz győzött a meccsen...az előtt meg... - újra elgondolkodok, nagy levegőt veszek, leeresztem a cigarettát tartó kezemet. Elpillantok a bátyóról, majd a kocsit kezdem figyelni. - Megkérdezte, hogy miért nem a nőmmel jöttem... - összeszorul az öklöm ennek a nyomásnak köszönhetően, no meg épp most böktem ki, hogy járok apánál, ráadásul nem is ritkán. De azt hiszem ha elhallgatom mindezt, akkor apa baját kerülgetném csak. Az öreg meg fontos az életemben nekem is, még ha sokszor sem is látszik meg mindez. De igen, van mikor gondolkodok és ő az első aki az eszembe jut. Újra felemelem a pillantásom az idősebbre, tekintetem rideg, ahogy újra beleszívok a mennyei éltető nikotin rúdba. Sejtem, hogy Judeknak is feltűnt valami változás ezzel kapcsolatban, ezért is dobott meg a kérdésekkel. - Gondolod, hogy az állapota rosszabb, mint mondjuk kettő hónappal ezelőtt? Nem akarom még eltemetni! - kicsit ingerült vagyok, hogy belegondolok, lehet az öregünket sem látogathatjuk már, de talán ez még nem is vészes annyira. Nem akarok a temetésre gondolni és a halálára...kell nekem! Nyilván a tesóknak is, de lehet, hogy ők jobban értenek az orvosi szakzsargonhoz mint én. - Valami másabb kezelés nem segítene az agyának? Vagy ezen már csak az együtt érzés segíthet? - újabb kérdés, bár ez inkább arra megy már ki, hogy ők mit gondolnak erről. Mennyire kell ráparáznom a dolgokra, hogy ennél már csak rosszabbra kellene számítani tőle. Az hogy az apám meghal és a gondolata, hogy már csak hárman leszünk egymásnak...kiráz a hideg, két kézzel túrok idegesen a hajamba. De aztán újabbat szívok a cigimbe és hátat fordítok neki, hogy az autómat figyeljem. Nem mehet el az öregem, még akkor sem, ha ezt csak túlgondolom és az agya azon részének semmi baja. Csak feledékenyebb mint eddig. Bár hiába beszélnék egy orvossal, úgy sem érteném, ahhoz kell Jude is. Ő letudja fordítani, hogy nekem is érthetőbb legyen.
Destiny doesn't do home visits... you have to go for it yourself.
Ideges vagyok attól, ahogyan reagál. Calebbel az a baj, hogy szarik a világra és nem veszi észre, hogy az élet nemcsak abból áll, hogy homokba dugom a fejemet és a nagyok megoldják helyettem a problémákat. Kicsiként még ezt tettük és apa is védelmezte őt. Nem számított, hogy ő tett rossz fát a tűzre, mert akkor is mi kaptunk érte Sawyer-rel. Mondhatni a legkisebbeknek járó előnyöket élvezte és ha anya élt volna akkor biztos vagyok benne, hogy elkényeztette volna őt. Rossz látni, hogy mennyire vágyik rá, holott sosem ismerte azt a nőt. Gyűlölők belegondolni, hogy mennyire nem vagyunk egyformák. Az öcsém szerelmes volt az általa kreált anyaideálba, én meg ismertem őt és elképzelni se tudtam volna róla, hogy szeressen bennünket. Soha nem törném össze az öcsém fantazmagóriáját anyáról, mert számára egy szent. A drogos múltjáról sem meséltünk neki, mert nem lett volna értelme. Én láttam hogyan nézett ki a halott anyánk. Nem mondanám szépnek, de még szerethetőnek sem. Alig múltam hat éves…szörnyű ebbe belelátni. Beengedtek hozzá, de annyira megviselt, hogy Sawyer már be sem mehetett hozzá. Négy évesen nem sokat fogott volna fel belőle, mert még ő maga is kicsi volt. Apa összetört és a legkisebb öcsém hasonlóan egy ábrándképbe szerelmes. Az én emlékezetemben más képek villognak, de kár ezen jártatni a kis agytekervényeimet. A jelenléte valamilyen szinten otthonos kereteket ad az éjszakának is. A családom szétszéledt és most a másik testvéremmel nem is beszélek. Hiányoznak a hármasban töltött idők, de már felnőttünk…fogalmam sincs, hogy lesz-e még példa arra, hogy normálisan egy asztalhoz üljünk hárman. Az én felelősségem a legkisebb is, megfogadtam magamnak, hogy nem fogom cserben hagyni a kis szarost. Felhúzott, de attól még az öcsém. Apa kerül szóba és a látogatások. Egyre nehezebben megy, hogy jó pofát vágjak ahhoz, ha anya kerül szóba vagy egy régi emléke, amiről még mi sem tudunk. - Jártál nála múlt héten? – apa nem is említette, hogy volt nála a testvérem, de ahogyan hallgatom őt máris elszégyellem magam, hogy azt feltételeztem róla, hogy apa sem izgatja. A híreket felolvasni egy kisebb szeánsz…nekik is van egy különleges kapcsolatuk, amit nem fogok megérteni. Miket mondhatott apa neki…de aztán megüti a fülemet a nője kifejezés. Látom az arcán, hogy nehezen hozza fel a témát, de már nem most történt. Nem akarok fájdalmat okozni neki, eleget szenvedett már. Soha nem fogja úgy látni, hogy nem ő ölte meg a szomszédunkat, akibe szerelmes volt. Még azt is kinéztem volna belőle, hogy a korkülönbség ellenére elveszi feleségül. - Még nem temetjük őt. – hangosabban válaszolok a kelleténél és beleszívok a cigimbe. A halál nem válogat, de apának még nem jött el az ideje. - Megpróbálhatunk valami másik kezelést is, de az Alzheimer csak rosszabb lesz Caleb. – hallgatok el és az utolsó szívom ki a nikotinszálból. A végén eldobom és a cipőm orrával taposom el a csikket. - A végén ránk se fog emlékezni. Az orvos legutóbb azt mondta, hogy stagnál és valamennyire segítenek a gyógyszerek meg az állandó látogatások, de én érzékelem, hogy romlik az emlékezete. A régiekkel jön elő meg anyával… - elharapom a mondat végét és az öcsémre siklik a tekintetem.
Kérdésére nem ismétlem el ugyanazt, hiszen az apámról volt szó. Akármilyen fasz is vagyok általában, a szülőm az a szülőm, legyen akármilyen állapotban az apám. Nincs hazugság, a valódi teljes igazságot fedtem fel előtte, mely kicsit meglepte őt. Nem szólok sosem erről, mindig úgy megyek hozzá hogy ne hagyjak nyomokat magam után. Apát is megszoktam kérni, hogy ne mondjon semmit a találkozóinkról. Azt akartam, hogy a bátyáim ezt ne tudják meg, hogy had higgyenek szarabb alaknak, mint amit eddig hittek rólam, ha csak rám néztek. De elhintettem a múlt hetet. Akár mondhattam volna, hogy minden héten járok az öreghez, de a felesleges szájtépéssel nem fogom egyikünket sem untatni. Még ha csodára is menne a dolog, hát akkor sem. Pénzért sem és fejbelövési halál ígéretével sem. Ez egy szeánsz, egy rituálé, melyben akkor a pillanatban megnyugszom és önmagam lehetek az öreg mellett. Magamat adom és nem ezt itt, aki most voltam pár pillanattal ezelőtt a bátyám előtt. Szavai alapján még járhat neki másabb kezelés, de ez csak rosszabb lesz. Az a szaros betegség fogja elvinni. De még nem temethetjük, apa még él, még ha csak emlékvesztettként is... akkor is a miénk és ragaszkodnunk kell hozzá. Foggal-körömmel. Mert az apám és ha az anya nem lehet az életem részese, ő még maradjon. A tekintetem leveszem Juderől. Segítenek a gyógyszerek és az állandó látogatások. Az legalább jó jel, hogy sokszor emlékszik még a nevünkre is, de ez el is fajulhat. Agresszívvá válhat. Igen, olvasok a kórról, hogy honnan indul ki és meddig fajulhat. Tartok tőle hogy a vége felé tartunk és nem fogunk jól kijönni belőle. Akármennyire hiszi Jude az ellenkezőjét. Teljes felépülés nem várható, ami elkeserít, nem tesz boldoggá, keserűvé teszi az egész gondolatot. Anya... feltekintek Jude íriszeibe, tartom a szemkontaktust vele, de nem moccanok, nem szólalok meg. Tudom. Mindent tudok. Vagyis hát, amit apa szavainak még hihetek. Kapaszkodok a jelenében, hogy nem veszítettük el, örökké él a szívünkben. Ahogy ő is fog majd. Utáltam erről beszélni vele, de hagytam, mert igazából tudni akartam anyáról szóló emlékeit. Azok meg vannak-e még, ha már a barátnőm még tisztán él benne. Elbambulok kis időre, csak testileg létezem itt, fejben már rég nem itt vagyok megint. Apa nem tudja, hogy miket művelek, csak annyit, hogy kicsit agresszívebben vezetem le a frusztrációmat...bár hogy a bátyók miket beszélnek rólam, a hátam mögött felé, arról nem tudhatok. Remélem semmit. Azt akarom, hogy szebb emlékekkel hagyja el az életet az öreg. Bár mielőtt magába szippantana bármilyen negatívabb dolog, elfordulok a bátyámtól, a kocsijáig lépek, ahol aztán feltárom az anyósülési részt és bevágódom oda. - Egyszer mindenki elfogja hagyni ezt a porlepte lepraterepet. De apám túlfog élni. Én ebben hiszek és nem abban, hogy milyen csoda gyógyszerek segíthetnek! - darálom le egy szuszra az egészet, hátam a támlának döntöm, tekintetem a kocsi belsejét futtattja végig. Mikor ér ide az a szaros autómentő? Izzadni kezd a tenyerem, a nadrágomba törlöm. Mehetnékem van, de a kocsit nem hagyom magára, tudnom kell kit keresek, hova menjek érte. - Apát kilehet vinni a kórház területéről? Messzebbre a várostól? - erről még nem kérdeztem orvost, de talán a tesó több mindent tud mint én magam. Igen, el akarom vinni egy helyre. Nem most. Ha túléljük a jövő hetet, akkor majd utána. Ha meg nem engednék el? Hát megszöktetném, de jár neki egy kis kimozdulás messzebbre a kórház udvarán túlra. A zsebembe túrok, előszedem az apró zacskót, elmerengek a tartalmán, felbontom. Ridegen figyelem, majd az ajtóhoz közeli kezembe veszem és kiöntöm a zacskóból a porba az egészet. Miután mind kihullott a méltó helyére, utána taposom csak el, ismételten az ajtóhoz közeli lábamat bújtatva ki a kocsiból. Ezzel végeztem. A hajamba túrok, kipattanok a kocsiból, nem szemetelek, így vissza gyűröm a zacsit a zsebbe.
Destiny doesn't do home visits... you have to go for it yourself.
Caleb szertelen és idegesítő, de a testvérem. Sokszor elfelejtem, hogy még nem mindenben nőtt fel és ugyanolyan sérülékeny terep neki a szüleinkről beszélni, mint nekem az anyánkról vagy Mallorie-ról. Kicsit sajnálom és irigylem is őt, mert nem ismerte úgy anyát, mint mi Sawyer-rel. A lehetetlen helyzetek, amikor csak bámult kifelé az ablakon és nem volt jelen csak a testében. A bekapcsolva hagyott tűzhely, mire apa hazajött már nem sok híja volt, hogy lángoljon a lakás. Az apátiába süllyedő nő, aki az anyánk volt, de gondoskodni már nem tudott rólunk. Neki annyi emléke sincs, mint nekünk. Én sosem hibáztattam őt azért, mert szülés közben vesztettük el az életadónkat. Tudom ez mekkora teher lehet, de jobban járt így, mint a valósággal. Apa aztán megpróbálta befoltozni a mögötte hagyott űrt, de Caleb esetében ez nem nagyon ment. Mindent megengedett neki, elnézte, ha rossz jegyeket hozott haza. Fogalmam sincs, hogy az öreg bűntudatot érzett-e, és ő lett volna az élő emlékeztetője rá, de bíztam benne, hogy reálisan látja a fiát. A legkisebb öcsém el lett kényeztetve, de még ezt is elnéztük neki, mert oltalmazni akartuk. A szerelembe esései mindig elgondolkodtattak minket, de sose avatkoztunk közbe. Pszichológushoz kellett volna vinni? Ahogyan bennünket is, de Maisie haláláig fel sem mértük, hogy mekkora a baj. Caleb okozta a halálát és ezzel most már két élet elvétele tapadt a kezéhez. Anya nekem nem volt gond, de ismertem már annyira az öcsémet, hogy vezekelni akar értük. Anya vagy Maisie halálának napján soha nem volt józan, vagy betépett vagy berúgott. Megértettem az álláspontját, de az utána bekövetkező viselkedés már nem volt oké. A féktelen autóversenyek, a lopások és az állandó zűrzavar addig nem találta meg őt. Már ideje lett volna, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért, mint a mai is, de aztán apa látogatása még engem is meglep. Nem forszírozom és nem faggatom róla, de tudom, hogy az öregemnek fontos. Annyiszor emlegeti a legkisebbet, hogy már emlékeztetni szerettem volna rá, hogy van egy apja is. Az otthonban nem sokat mesél apa arról, hogy kik voltak nála, mert szinte rajtunk kívül más nem mehet be. Három nevet hagytam meg, és ez a kör be is zárul. Elréved a tekintete és beül a kocsimba, így követem én is őt és beülök mellé. Nincs szükségünk arra, hogy zenét hallgassunk, mert aztán meg is szólal mellettem. - Abe…apa már nem fog meggyógyulni maximum lassul a romlás. Ne mondd ezt, hogy túlél…még rajtad van a pelenka. – mosolyodom el az orrom alatt, mert hiszek benne, hogy megtalálja önmagát. - Nem jó ötlet, ezt te is tudod. Mi lesz, ha nem ismer fel vagy ideges lesz? Nem hinném, hogy tudnád kezelni a helyzetet. Múlt héten megütött egy ápolót, mert átrendezték neki a polcát és azt mondta, hogy anya nem úgy hagyta ott. Rá nagyon is emlékszik. – sóhajtok fel, mert akkor feltűnik egy fényszóró és az autómentő. - Intézkedem, addig szívj el még egy cigit. – nyújtom át neki a dobozt és az öngyújtót, majd kiszállok és odamegyek az érkező elé. Annak ellenére, hogy hajnal van elég gyorsan idetalált. A srác kiszáll és mutatom is neki, hogy mi lenne a dolga. Megállapodunk egy összegben, aztán már munkához is lát, addig én visszamegyek az öcsémhez. - Megetted, amit hoztam? Ha gondolod, akkor elmehetünk enni még, mert korog az én gyomrom is. – vallom be neki és most nekidőlök az autó oldalának.
Apánk sosem lesz gyógyult, csupán a gyógyszerek hoznak rá minimális annak tekinthetőséget, hogy ne romoljon tovább... mondhat akármit, apámnak szerencséje van. Nem úgy, mint nekem. Az én életvitelemmel nehezebb, apának kicsit könnyebb, hiába idősebb már és betegesebb. Elveszíteni egy feleséget és egy gyermeket... talán fel sem fogná az utóbbit már. Nem forszírozom tovább mindezt, az idősebbnek mindig igaza van, ráadásul van amit tényleg még gyerekcipőben gondolok. Még mindig vannak olyanok, amiket nem gondolok át teljesen és fejjel megyek a falnak. Van, mikor tényleg nem gondolok semmire... mint most is. Apát elvinni csavarogni. De mi van ha...? Nem tudnám kezelni a kirohanásait? Mert nem ismerne fel? - Nem tudnám kezelni...de jó vagy Hyde! - morgok oda nem épp kellemes hangstílusban, de aztán sóhajtok egy mélyet, hogy átgondoljam. Valóban, nem vagyok épp türelmes fajta...ha apámat az út kellős közepén érné egy pillanat, hát erőszakkal látnám el a baját. Jó, nem bántanám, de nem lenne visszavágyódós időszak. - Igazad van... - adom meg magam végül, ám teljesen nem mondok le erről a dologról. Szüksége van arra, hogy kimozduljon, akár egy órára. Egy kis frissítés jól jönne számára is. Talán de csak talán tudnék az irányába több türelmet tanúsítani, mint mások felé. Az apámról van szó, miért ne menne? Talán rám férne, hogy jobban megnyíljak felé és ne csak az olvasással menjen el az idő. Meg hogy olykor rákérdezzen erre-arra. Az meg hogy megütött egy ápolót...a gyerekét csak nem ütné meg...ha meg meg is teszi, nos...nem tudom mi lenne. Rég nem képelt fel már senki. Talán megérdemelném már. De kit is érdekel mindez? Főleg most, hogy a tekintetemet elvonja egy vészesen villogó valami...azt hiszem megjött a kocsi, amit Jude várt...igen, ahogy közelebb érkezik, úgy biztossá is válik mindez. Átnyújtja a cigis dobozt, amit persze el is veszek tőle, majd ahogy intézkedni kezd, úgy gyújtok is rá. Pillantásom őket figyeli, amit mutogat, ahogy beszél. Nem kezdek el kutatni a kocsijában, csupán a dobozt helyezem a kormány felé eső combomra. Kettőt szedtem ki belőle, kelleni fog még...sőt, amint haza érek az első dolgom lesz felkutatni a vésztartalékot is. A bátyó visszatér, de be sem ül, mondjuk én sem nézek rá egyúttal. A munkást figyelem, ahogy munkáját végzi, a bátyó hangja amúgy elér hozzám. Hümmögök. Kaja. Az mindig jöhet, állandóan kajás vagyok. Vagyis ha nem állandóan, akkor csak azokban a pillanatokban, mikor szívtam, vagy piás vagyok. - A kaja mindig jöhet. - a helyzete felé fordítom a fejem, elmerengek egy pillanatra. - Farkaséhes vagyok amúgy jah... - pedig nemrég ettem meg azt, amit hozott, meg azt is korábban, amit a felborult kocsiból halásztam elő. Kb 3 óra. Leteszem a dobozt a combomról a másik ülésre, kiszállok, végül pár lépéssel odébb dobok egy sárgát. Jelenleg sem érdekelnek a formalitások, vagy hogy még odébb menjek ez miatt. Kit érdekel? A bátyám már látott ruha nélkül rosszabb állapotban, szóval nem vagyok kényes. De ez most sem izgat. Visszaülök az autóba, egy újabb szálra gyújtok. Jude, az apám és Sawyer az egyetlenek, akik számítanak nekem, akikért a tűzbe nyúlnék, mint annyiszor. Tudom hogy ők is tűzbe mennének értem, de ők nem tudják ugyanezt rólam és nem is kell tudniuk, oda lenne a tekintélyem. Vannak szakadékok, amelyeket egyszerűen lehetetlen átszelni, akkor is, ha mindkét oldalról hidakat építünk. A szakadék ott marad, csak lesz egy keskeny ösvény, amelyen átkelhetünk, halálos veszélyek közepette. - Tudom, hogy egy kösz sosem elég, de majd kárpótollak... - hiszen az idejét pocsékolta rám, holott ezer meg egy dolga lett volna, ráadásul kártyapartiról kellett eljönnie. Fel is kúrtam az agyát, de hát a testvéri szeretet ott lebeg a fejünk felett.
Destiny doesn't do home visits... you have to go for it yourself.
Calebbel nem szeretek veszekedni, mert sok mindent másképpen látunk a sorsunk alakulása és az alapvető korkülönbség miatt. Apa helyzetét nekem kellett intéznem, hivatalosan én voltam a gondviselője és nem igazán rajongtam azért az ötletért, amit az öcsém felvetett. Apának stabilitásra volt szüksége, az állapota nem engedte meg, hogy kivigyük az otthonból, vagy huzamosabb időre kettesben maradjunk vele. A nagyokosokra hallgattam és megpróbáltam tartani a napirendjét is, mert bármilyen apró változás kihozhatta a sodrából. Pont a legkisebbnek elmagyarázni ezt, aki hasonló vérmérséklettel rendelkezett, mint ő…a lehetetlen kategória lett volna. Már azt is sikernek könyveltem volna el, ha felfogja, hogy nem minden fekete és fehér. - Igen, nem tudnád kezelni. – erősítem meg az előbbi kijelentésemet. – Attól, mert szerinted az az élet, hogy berúgj és különböző életveszélyes helyzetekbe hozd magad, ez nem mindenkinek nyerő. Apa állapota instabil…és visszafordíthatatlan. Amennyiben neked éppen olyan hangulatod van, hogy mennél és apát is vinnéd…megint csak azt mutatod meg, hogy önző vagy és nem gondolod végig, hogy neki mi a jó. Szerinted miért van otthonban? Az istenért Caleb nem tudja ellátni magát, elmúltál már harminc és nem mindig foglak pátyolgatni, főleg nem az apánkkal szemben. A másik dolog, hogy én vagyok a gondviselője…emiatt az engedélyem nélkül ki sem vihetnéd, ha nem akarnád, hogy utána a rendőrség vigyen el. Szeretlek öcskös, de ha egyszer is bajba sodrod apát, jobban jársz, ha nem kerülsz a szemem elé. – fújom ki az eddig bent tartott levegőt, de aztán jobb belátásra tér, és elhiszi, hogy nekem van igazam. Nem fogom még a lovat is adni alá, ezért csak bólintok a kijelentésére. Nem volt egyszerű gyerekkora, de a meggondolatlanságot néha mellőzze, ha a családtagjai veszélyeztetéséről van szó. Eltöprengek azon, hogy látok-e némi esélyt arra nézve, hogy valamikor benőjön a feje lágya, de nem sok reményt fűzök hozzá. Az éjszakai telefonhívása sem arra utal, hogy képes lenne a saját lábán megállni, pedig örülnék neki végre, ha nem kellene állandóan aggódnom, hogy most éppen miért csörren meg a telefonom. Nemsokára befut az autómentő is, szóval elintézem a papírmunkát és ki is fizetem előre, hogy ne legyen belőle gond. Hajnalban riasztani őket…még plusz díjat számol fel, de már nem érdekel. Vissza kell kapnia a zsarunak minél hamarabb, hogy ne legyen belőle gond. Megint ez az eset. Jó, hogy nem Viktor háza tájékán söpröget, mert a két kezemmel fojtanám meg a kisebbik öcsémet. Felvetem ötletnek, hogy menjünk el kajálni, ha már riasztott. Az autómentő hamarosan el is végzi a feladatát és int nekem, hogy menjek oda, de előtte még Calebre nézek. - Akkor elmegyünk enni. – mondom és biccentek, hogy szálljon vissza majd. Nem sokáig csevegek a másikkal, még megadom a saját számomat is, hogy a károkról értesítsen, meg a javíttatás sem lesz két fillér. A végén még arra is sort kerítek, hogy egy névjegykártyát halásszak elő a zakóm mélyéről. A búcsúzást követően odamegyek a testvéremhez és beülök a volán mögé. - Sejtem, hogy mennyire fogsz kárpótolni érte, de hagyd a fenébe. A lényeg, hogy visszajusson a zsaruhoz, értetted? – mielőtt még gázt adnék egy tockost mérek a fejére. - Ezt megérdemelted és ha nem haragszol, akkor beteszek valami zenét, mert veled ellentétben én kezdek fáradni. – benyomom az éjjeli rádióműsort, aztán nekilódulok a sztrádának, hogy visszaérjünk a városba még napfelkeltő előtt. Bajos az öcsém, de akkor is az én vérem. Meg kell védenem őt.
Kezdőlap
Charlestonba mentem, hogy egy drogdílerrel találkozzak, új árút kínált, így éltem a lehetőséggel, hogy vásároljak tőle. Alap mennyiséget hozott, amit a kellő pénzzel ki is fizettem, majd némi információ átadással és szerzéssel útjára bocsátottuk egymást. Még beugrottam egy gyorsétterembe, valami nagyobb menüért, hiszen koplalni nem fogok, ebben biztos voltam. Igaz, hogy a várakozást mellőzhették volna, de azt a fél órát kárpótolta, hogy nem egyfélét vásároltam be. Nagy cola, dupla sajtos burger, halas burger, na meg egy király menü. Mindent elvitelre kértem, így újabb félórás várakozással már mentem is. Még jó hogy az ilyen szarok éjjel-nappal nyitva vannak. Mi lenne velem nélkülük? Semmi. A kocsiba bepattanva gázt adok, majd a megfelelő útra lehajtva irányba állítom a kocsimat és kicsit gyorsabban mint az előírt, igyekszem haza felé. Közben matatni kezdek a kaja körül, kicsomagolok egy szendvicset, hogy közben tényleg ne halljak éhen. Beleharapva szétolvad az íz a számba, felnyögök a finomságra, egy kézzel vezetek, egy kézzel eszem, másra nincs affinitásom jelenleg. Sötét van, időm sincs megnézni az időt, hogy mennyi, hamar elpusztítom az első, majd a második szendvicset is, azonban mikor a colához nyúlok, felemelem, egy döccenés miatt és nagyobb rázkódás végett az egész jéghideg üdítő az ölembe végzi. Reflex szerű mozdulat követi mindezt, két kézzel kapok a nadrágomhoz, közben valami hangos durranással megadja magát, ezzel együtt felkenődök egy szalagkorlátnak is, az autóm az oldalára borul. Sűrű káromkodás közepette kötöm ki magam az autóból, majd mászok ki a másik oldalon, ám a mozdulat megakad, pofával esek a talajnak, ahogy megakad a lábam, nagyot rántva rajta felnyalom a koszos földutat. A káromkodásáradat nem áll meg mindettől, inkább csak erősebbé válik. Felpattanok a koszos földről, majd a kocsihoz lépve párszor megrugdalom, ám ezzel nem segítek sem magamon, sem a kocsimon. A hajamba túrva idegesen sétálok le és fel, majd jobban szemügyre veszem a tulajdonom állapotát. Az abroncs szétszakadt, ezzel én nem tudok mit kezdeni, valószínűleg egyedül nem is tudom a kocsit a “talpára” állítani. Ennyit a békés kajálásról és haza menetelről. Előveszem a telefonom, a másik zsebemből a kokaint, amit nemrégiben vettem a mai napon, magam elé emelve figyelem, majd visszahelyezem a zsebembe, ott jó helyen lesz. Tárcsázok. Kicseng. Riasztom Jude bátyámat, hogy jöjjön értem az éjszaka közepén. Persze jelenleg más dolga van, de igyekszik. Megadva neki a helyet és egy újabb sürgetést, kinyomom. Újra elmélyesztem a telefont a zsebbe, oda ahol a drogot is eltároltam. Aztán elindultam körül nézni. Talán 10 perces séta után egy kerítés mellett kezdtem el haladni, ám mivel észre vettem a kamerát a telken belül, visszafordultam. Nincs kedvem vandálkodni. Miért nem zsarut, vagy mentőt, esetleg tűzoltót hívtam? Hát...nem akkora a baj, hogy megakadályozzam őket egy fontosabb riasztástól, így felesleges lett volna. Személyi sérülés nem történt. Visszasétáltam a kocsihoz, közben eszembe jutott a kaja, ami érintetlenül bent maradt...elhúztam a számat, majd sóhajtottam. Éhes vagyok... megközelítettem a kocsit, nagy lendülettel kapaszkodót kerestem, felmásztam rá, hogy majd az ablakán keresztül kihalásszam a maradék burgereket is. Elég sok idő eltelt ezzel, szóval a földre leülve falatoztam. Nem kapkodtam el, kiélveztem a maradék ízeket, ami megmaradt, hiszen egy kihűlt gyorséttermi kajáról beszélünk. Az éhség nagy úr. A cigisdoboz előttem hever a földön, üres, a telefonhíváskor szívtam el az utolsót. Gyomorgörcsöm van a hiányától, kezdek ettől dühös lenni...
/