Bomba: Talán ha hasonlítani kellene őt valamihez, az egy hatalmas időzített bomba lenne, ami bármelyik percben robbanhat.  Ami a szívén, az a száján. Nem fél mások képébe mondani a véleményét, nem törődik a következményekkel. Indulatos bármikor kurva könnyen dühbe jön, nem is marad utána igazán nyugton. (Aki ismeri őt elég jól, hogy lenyugtassa, hamar megtudja tenni egy helytelen matekképlettel lekötheti a figyelmét) Utál mindenféle szabályt, néha fejjel megy a falnak és elég nagy veszélybe képes sodorni magát. Néha erőszakossá válik, ha valami nem úgy történik mint ahogyan azt Ő akarja, vagy valakinek valamit ötször kell elmagyaráznia. Türelmetlen, forrófejű, ezek mind illenek rá.
Matekzseni: makacs és szorgalmas ezen a téren, egészen a megszállottságig. Könnyen rabul ejtheti egy felvetett probléma, és fáradhatatlanul fog dolgozni a megoldásán. Szívesen oszt meg túlzott magyarázatokat bárkivel, aki szünetet tart, hogy meghallgassa. Gyorsan beszél, és kissé szervezetlen. (Figyelemelterelés a dühöngésről)
Láncdohányos
A nőkről nem tud mit mondani, mármint volt már velük együtt, de a szerelem nem találta meg. Vannak azért jó tulajdonságai is: ha meglát egy öreg nénit aki nem tud átmenni a zebrán egyedül, valószínűleg segít neki. Az apját ő is látogatja a testvérei mellett, ő a hírolvasója,
Sokszor depresszív, gondolkodik azon, hogyan is halhatna meg, és filozofál az élet értelmén.
Szereti az extrém helyzeteket, mondjuk nem riad vissza a toronymászástól sem.
175 cm magas, 70-75 kg

Biztos kézzel tartom a kormányt, annak ellenére is, hogy az egyik tenyeremmel most csaptam oda. Mintha ettől többet érne a szavam. Mintha így már nem is emelném meg a hangom és nem lenne kiabálás.
A fenébe is! Szerelmes vagyok belé, mit nem ért meg ezen?
Éles duda hasít bele a vitánkba. Egy másodperc erejéig elhallgatok, az útra figyelek, amíg beveszem az éles kanyart, de aztán tovább beszélek.
Azt hiszi, eltitkolok előle bármit is? Hogy csak vak vagyok? Hogy a szerelem rózsaszín köde teljesen vakká tett? Kit érdekel, hogy hat évvel idősebb tőlem? Hogy van egy lánya? Nem érdekel. Tőlem is lehetne akár most is! Hazudnék? Miért tettem volna? Szerelmes vagyok belé, mióta az eszemet tudom. Jude arról is elsőként értesült, amikor megcsókoltam azt a lány, még kisiskolás koromban. Mindenről tud, ami velem történik!
Egy piros lámpa. A fékre taposok. A kocsi megáll, kicsit becsúszunk a kereszteződésbe, de semmi vész, alig látni kocsit erre.
Zöld lámpa. Gázt neki. Csikorog a kerék a betonon.
A saját hangom visszhangzik a kocsiban, majd a tiéd következik. Abraham... Abraham... ABRAHAM... Fejezd már be a nevem ismételgetését! Talán ezt nem csak gondolom. Talán ki is mondom. Rád kiabálok. Fel sem tűnik, hogy közben egyre erősebben nyomom a gázpedált.
Reflektor. Legalábbis annak érzem, amivel a mellettük lévő sávban haladó kamion elvakít. Mellettünk? Nem szabadna ennyire élesnek lennie. Szembe sáv. Rossz helyen megyek! Ösztönből rántom félre a kormányt. Túl nagy lendülettel. Útpadka. Korlát...

Fájdalom.
Sötétség.
Semmi.

Halk sziszegés... a szívem a fülemben dübörög. Semmi mást nem hallok. Biztos vagyok benne, hogy mozog a szám, hogy őt szólítom, de nem hallom a saját hangomat. Ami még rosszabb, az övét sem hallom. Jobbra fordulok, hogy lássam a lányt, de a tagjai furcsán és természetellenesen állnak, és a teste az enyémhez nyomódik. A másik oldalán lévő kocsiajtó, sokkal közelebb van, mint lennie kéne. Biztos vagyok benne, hogy kimondom a nevét. Nem válaszol. Balra nézek, de csak feketeséget látok. Túl sötét van ahhoz, hogy lássak mást.
Semmit sem tudok tenni, csak a fejemet tudom forgatni, miközben hallgatom, ahogy a szívem úgy dobog a mellkasomban, mintha egy üllőt kalapálnának, és ez mintha a végtelenségig tartana. Gyenge fények... hangok... Teljesen körbevesznek, egyre közelebb jönnek. Kinyitom a számat, hogy ordítsak, de nincs hozzá erőm. A hangok és a fények egyre erősebbek. Halk, elakadó lélegzet hangját hallom, amitől feláll a szőröm. Mintha valaki élete utolsó csepp levegőjéért küzdene. Hangos csatt, csatt, csatt hallatszik, mint mikor felkapcsolják a színpadi lámpákat; hirtelen mindenfelől ömlik a fény, vakító erővel világítva meg a kocsit. A betört szélvédőt. A megtekeredett kasznit. A sötét foltokat. A pocsolyákat. A vért.
Hirtelen minden eltűnik. Levegő után kapkodva kinyitom a számat. Tüdőnyi hideg víz ömlik belém, teljesen megtöltve a bensőmet. A mellkasomra nehezedő nyomás elviselhetetlen. Mindjárt felrobbanok.
Nem kapok levegőt... Nem kapok levegőt.
Őszinte részvétem.
Halálos baleset.
Ez nem az én világom. Valami nem stimmel.
Október van, hétfő este.
A szerelmem halott, tudom, ez nem lehet igaz, hiszen ilyesmi a mások számára fenntartott világban történik.

Bevett szokás, hogy a tragikus balesetek helyszínére ellátogatnak, és virágot visznek. Ott az a sok celofánba burkolt villanyoszlop, ahol egy-egy szerencsétlen biciklis halt meg. Nem szokás ilyen sokáig várni. Azon az estén, amikor megtörtént, és Morrow őrmester eljött hozzám, ő egyből elhozott volna ide, kint várt a járőrkocsi.  A bátyám beszélt le. Ő mondta Morrow-nak, hogy inkább hozzá menjek, és ne autózzak öt órát a vizes, szélfútta utakon, úgyis csak füst és roncsok fogadnának. Őrült ötlet, mondta. Menjek majd máskor. A lány már nincs köztünk, és ezen már úgysem segíthetek.
Elindulok a szegélyvonal és a szalagkorlát közötti keskeny, málladozó padkán. Egyik lépés a másik után. Így lesz túl rajta  az ember  - mindenki ezt mondja. Lépésről lépésre.
Amennyire csak tudok, a szétszórt szemétre koncentrálok: egy hamburgeres doboz, tiszta ketchup; egy használt óvszer, furcsa, ahogy világít  a koszos fűben; egy műanyag pohár a korlátba szorulva ide-oda leng, amikor elmegy mellette egy autó. Ahogy közeledem a kanyarhoz, rám dudál valaki - talán figyelmeztetni akar, vagy rácsodálkozik erre az őrült fickóra, aki virágokkal a kezében baktat az úton. Amikor odaérek, leteszem a jácintokat a talapzatra. Jó lesz így? Vagy magasabbra kellene? Gondolnom kellett volna erre, hoznom kellett volna celluxot. Ő tudná. Bár gyűlölne, amiért eljöttem. Sértésnek venné, nem értené, miért rovom le a tiszteletemet.
Innen már látom is a fát, amelynek ágai vérerekként hálózzák be a szürke eget. Odaérek a sövénynek ahhoz a részéhez, ami átszakadhatott. Az ágak végén halványzöld rügyek. Strapabíró ez a galagonya, ahogy újranőtt, ahogy visszaállt  a helyére. Még egyszer hátranézek, aztán átmászom a korláton. Ott is van egy tölgyfa, amely dacolva a göcsörtös kérgén tátongó, mély sebbel, méltóságteljesen áll. Maisie fája. Nyújtom a karom, hogy megérintsem, hogy ujjaimmal is érezzem a kérgét végigszántó, durva barázdákat. Nekidőlök a fejemmel. Elönti, a szememet a könny.

Vajon minden gyász ilyen zavaros, vagy csak az én saját eltorzult gyászom ilyen? Vannak napok, amikor elfogadom a halálát, és úgy haladok a világban, mintha víz alatt járnék. A szokásos tennivalók, mint a mosogatógép bepakolása vagy a számlák befizetése könyörtelennek, üresnek tűnnek. Bosszantanak a hálószoba ablakánál fészket rakó galambok meg iskolakezdéskor az új egyenruhájukban feszítő gyerekek. A legkisebb dolog is oldalba tud vágni.
Máskor meg megfeledkezem az egészről. Majdhogynem gondtalan és megkönnyebbült vagyok, aztán olyan erős szégyenérzet tölt el, hogy azt sem tudom, hova legyek. Rám jön a letargia, a depresszió. Mindent csak későbbre halogatok.
Az idő állítólag begyógyítja a sebeket - ez igaz lehet, de nem kell, hogy elriasszon. Hiszen az idő befolyása ellen nagyszerűen lehet védekezni, és így a múltat a boldogtalanság forrásává tenni.
Vártam. Nem tudtam, mire. Talán arra, hogy érezzék valamit. Az emberek sírnak, amikor meghal a szerettük, nem igaz? Sírnak- rínak, könny csurog az arcukon. Száraz és forró volt a szemem, kissé égett a torkom, mintha kezdődő nátha kerülgetne. A gyomrom is fájt, pár másodpercig a hasamra tettem a kezem, és behunytam a szemem. A reggeli után morzsás maradt az asztal. Pirítós és lekvár. Kávé. Képtelen voltam gondolkodni. Másik hétfő reggel volt, sok évvel később, szürke éggel, tócsákkal a járdán.
Fél kezemet a mellkasomra tettem, éreztem, hogy hevesen dobog a szívem.
- Ide tud hívni valakit? Rokont vagy barátot? - érdeklődött mögöttem egy idősebb úr. Hogy keveredett ide?
- Micsoda?
- Nem kéne egyedül maradnia.
- Egyedül akarok lenni. - mondtam.
Csak… nyugi… csak… nyugi…
Húzd ki magad. Nézz körül. Az sosem árt. Belégzés. Kilégzés.
Fel kell hívnom valakit most azonnal. Bár nem azt az embert, akire mindig is számíthatok. Kicseng.
- Csá Jo-Jo. Egy hét múlva rendezheted a tartozásod. - hallgatás. - Bekellene ülnöd helyettem az autóba...versenyezhetsz. Jól kaszál majd ha első leszel, bár a második sem lesz piskóta. Számíthatok rád? - szúrós szemekkel figyelem a tócsát magam előtt, a fiú benne van a jövő hétben, így egyeztetünk egy találkozót aznapra. Nekem mi dolgom van akkor nap? Fegyverbiznisz, ha összejön minden.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Szokták mondani, hogy a legváratlanabb dolgok mindig azokban a pillanatokban történnek, amikor a legkevésbé sem számítunk rájuk. Azt hiszem így volt ez aznap is, amikor a baleset történt, Te pedig elveszítettél egy a szívednek kedves embert. Lehet, hogy az embereknek igaza van és az idő mindent megszépít, hogy az emlékek idővel megfakulnak és hogy képesek vagyunk másokat is legalább annyira szeretni később, mint azokat, akiket elveszítettünk... De akivel nem történt hasonló, annak fogalma sincs róla, hogy milyen érzés, mennyi energia és gyötrelem feldolgozni egy ilyen eseményt. Állandóan ott motoszkál a fejünkben, hogy mi lett volna ha, mi történt volna ha... Aztán ahogyan Te magad is írtad, vannak olyan napok, amikor könnyűnek tűnik az élet, amikor nem jutnak eszünkbe a részletek, nem is foglalkoztatnak különösebben sötét gondolatok. Mégis rányomja az ember életére valamelyest a bélyeget. Szerintem szép gesztus volt tőled, hogy igenis elmentél arra a helyre és gondoltál a történtekkel együtt a számodra fontos személyre is, mert talán ez is segít abban, hogy megbékélj.
Gördülékeny volt a történeted, egy pillanatra sem kalandozott el a figyelmem olvasás közben, mert egyik dolog történt a másik után. Ami egy feszült helyzetnek indult, hirtelen tragédiába csapott át, olykor pedig olyan részletekre hívtad fel a figyelmet, amire talán nem mindenki gondolna adott szituációban - ettől lett igazán különleges a történeted. Mint ahogyan annak gondolom a matematika iránt érzett szeretetedet is - de az is lehet, hogy csak elfogult vagyok a tárgy ellen. Azt hiszem jó sok dolog van még, amit nem tudunk veled kapcsolatban - na meg persze várnak rád olyanok, akik valószínűleg mindent tudnak rólad. Ezért nem is váratlak tovább.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!