Amennyire kellemes, úgy ugyanannyira fura is ez a helyzet Camillaval. Van benne valami érdekes kettősség, melynek egy része biztos és kitörölhetetlen, a másik pedig sok szempontból összezavaró. Az este folyamán többször is azon kapom magamat, hogy a tetőn történteket veszem elő, mint egy filmet melyet újra és újra előre tekerek, közben pedig apró jelentős kis részletekre szedem őket. Az akkor zajló beszélgetésünk jár a fejemben, meg az érzelmi világ amit a tudat hozott magával, hogy a tetőn lévő, akkor még számomra idegen nő mire is készült pontosan. Camillaval szembe állva sokszor ott él bennem a késztetés, hogy rákérdezzek az akkor történtekre, még ha kifejezetten meg is kért arra, hogy ne tegyem. De nem tudhatom mit hoz számunkra a jövő és akarhatom én az újra találkozásunkat, ha éppen ő nem tartja helyesnek. Lehet, hogy ez egy ilyen utolsó utáni pillanat, én nekem pedig most kellene minden eddig ki nem mondott kérdésemet felsorakoztatni neki. Előhozakodni a költözésemmel meg annak indokaival és a tetőn történtekkel. Mert ha most nem akkor mikor? A kérdések viszont lufiként szállnak el az erre alkalmas pillanatokkal együtt és a pohár mélyén találkoznak. Minden elfogyasztott korty csak távolabb visz attól amit szeretnék és közelebb ahhoz, hogy el is feledkezzek róla. Részben úgy gondolom erre is van most szükségem, mert őt látva minden túl intenzív, túl sok, én meg ezzel szemben részben gyenge is. Camilla megérdemli az igazságot, de ezzel szemben én nem az évekig tartó szótlanságomnak köszönhetően. Ő követelhet magyarázatot, de nekem nincs jogom felhozni a tetős incidenst. Zavaró helyzet ez és az elfogyasztott italokban keresek erre választ, míg nem újra a látóterembe kerül, hogy kimentsen ebből a mókuskerékbe formálódott helyzetből.
A kocsiban ülve nyomorultul érzem magamat és sejtéseim szerint így is festek. Sophie viszont örül nekem és úgy próbál társalogni velem mintha csak napokkal ezelőtt találkoztunk volna, miközben Camillaval kettőnket megesz a feszültség. Ettől eltekintve nem mutatom ennek jelét és csupa tényeket sorolok fel amiket az agyam még képes előhalászni a megannyi összemosódott élményből. Voltak jó pillanataink. Töredékei csak az estének, de attól még valósak és számomra megmaradnak. Hiányoztak a beszélgetéseink vagy csak azok a percek amikor egyszerűen léteztünk egymás társaságában, miközben bíztunk a közös jövőnkben. Megvoltak a magunk gondjai, de akkoriban valahogy ez mégsem kavart akkora port, elvégre mindketten tudtuk, hogy amíg ott vagyunk egymásnak, addig a megoldásra is rájövünk. Most nincs ez így, mert a szavaim nem tükrözik a valóságot. Hiába bizonygatnám minél változatosabban a bizalmamat, attól még nem lenne jelen. Az akkor meghozott döntések és annak körülményei tettek erről.
Az autó lelassít, én pedig csak sodródom az engem körülvevő eseményekkel. Camilla a háttérben marad a húgával, engem pedig egy szobába kísérnek. Nem érzem magamat fáradtnak, mert mondanivalóm lenne bőven, mégis a magam mögött események és gondolatok mázsás súlyként nehezednek rám és nyomnak el. A köszönöm legalább ötször és egymást követve hagyja el a számat, olykor egy jól vagyok-kal együtt, amire senki nem kérdezett rá, de kedvem van bizonygatni a még megmaradt függetlenségemet. Amennyire csak tudom szalonképessé teszem magamat; a cipőmből kibújok, az ingemen meglazítom a gombokat, hogy ne fojtogató indaként érződjenek a nyakam körül, aztán elnyúlok az ágyon ahová határozottan terelgettek eddig is. Néha elkapom Jürgen együttérzéssel vegyített szavait meg a rövidre szabott nevetését amikor éppen másfelé indulok vagy olyat mondok aminek csak az én fejemben van értelme. Camilla biztosan ki tudná hámozni őket ebből a rejtélyes burokból, de számára a távolság nyújt segítséget, nem az én pátyolgatásom. Motyogok még valamit, egy karomat pedig a párna alá csúsztatom és úgy szorítom szédelgő fejemhez mintha annak kényelme megállítaná a világot. A gondolat irreális, de mégis működőképes, mert épp csak percekre nyúlt ideig tart, de végül a külvilág megszűnik körülöttem.
A reggel rövid és tömören: borzalmas és megfordul a fejemben, hogy Sophiék valamelyik állatkája az éjszaka folyamán fejbe is rúgott. Amennyire csak tudom összeszedem magamat és felmérem a környezetemet. Az ágy melletti kis széken egy üveg ásványvíz hever, mellette egy-két gyógyszer. A közelebbi fotelbe egy gondosan összehajtogatott pulóver-farmer kettős, felette pedig egy fehér törölköző, rajta egy üzenettel Sophietól, hogy ezeket nyugodtan felhasználhatom. Az óra szerint még piszok korán van, szóval fogalmam sincs mikor ébredhetett ő ezek után, de végül magamhoz veszem a nekem kikészített cuccot és kisunnyogok a fürdőbe, hogy egy zuhannyal emberibb formába szedjem magamat.
Mire végzek a házat már az összetéveszthetetlen kávé illat tölti be. A zuhany némiképp felébresztett, de még mindig gyűrött a képem és a szervezetem kívánja a koffeint.
A konyhában Sophie köszönt, én pedig kissé karcos hanggal szintén őt, melyet egy hálásabb köszönöm követ amikor felhívja a figyelmemet a kávéra. Ki is töltök magamnak egy bögrébe és egy-kettőt fújok rajta mielőtt rövid és lassú kóstolással megkezdhetném. Ökörnek érzem magamat az este után, de ma már kerülni fogom az alkohol minden létező formáját.
A telefonomra néznék éppen rá amikor Sophie kétségbeesett hangja tölti be a teret. Egyből leteszem a bögrét és sietős léptekkel haladok a kiabálás irányába, majd egyből ki is szúrom őt, aztán Camillat is.
- Mi történt? - haladok beljebb, de Sophie se tudja hirtelen megmondani. Arról magyaráz, hogy lázasnak tűnik és alig akart felébredni. Az ágyhoz lépek és egyből megérintem kézfejemmel a homlokát amely még így érintésre is jóval melegebbnek tűnik.
- Sophie, tudnál hozni nekem egy lázmérőt? És Jürgen itthon tartózkodik? - ő bólint, ám magam sem tudom melyikre, de mivel hozzáteszi, hogy szól neki, így gondolom mindkettőre szólt.
- Camilla, hallasz engem? - érdeklődöm tőle, mert úgy tűnik ébren van, de kissé bágyadtan. Én eközben a nyaka környékén tapintom ki pulzusát, mely hevesebb és a egyenlőtlen levegőteleinek is a hozadéka, amit a láz válthat ki belőle. Épp úgy mint a bőrén megjelenő libabőr és a kezének hidegsége amelyet megérintek miközben eligazítom rajta a takarót.
Sophie nemsokára befut, nyomában pedig Jürgen is. Előbbi a lázmérőt nyújtja át nekem, amit bekapcsolva egyből eligazgatok Cami hónalj hajlatában.
- Jürgen, én nem szívesen mozdulnék Camilla mellől most, így beugornál nekem a motelbe az orvosi táskámért? A kulcs a szobában van a zakóm zsebében. - célzok itt arra a helyre ahol korábban aludtam és mivel igent mond, így a címet és a szoba számot is megadom neki.
- Sophie, tartotok itthon lázcsillapítót? - máris fordul, hogy megnézze, én pedig kisimítom Camilla arcából a szőke tincseit amíg a lázmérő jelzésére várok.
- Itt vagyok. Rendben leszel. - mivel eléggé kába és csak pillanatokra van magánál így nincs lehetőségem kérdezgetni további tünetekről, de elsőre az alap problémával kell megfogalmaznunk, melynek értéke egyértelműen rajzolódik ki számok formàjàban a magam előtt tartott làzmérőn.

Még az elköltözésem után sem mondhatnám azt, hogy nehezemre esett visszaemlékezni az itt töltött évekre. Sőt, sokszor jól is esett kizárni Chicago szeles valóságát, hogy elmerüljek egy olyan életbe ami az évek elteltével egyre haloványabb árnyékként követett engem. Akkoriban másra sem vágytam, mint visszakapni ezt. A sulis éveket, az élettel-teli én-t és a Camillaval töltött időt. Bármit megadtam volna csak egyetlen napért, de lehetőségem sem volt visszavonulót fújni abból a valóságból. Ma itt vagyok ugyanabban a környezetben mégsem érzem magamat jól, inkább csak szórakozottnak amit egészen valószínű az elfogyasztott alkohol mennyiségnek köszönhetek. Talán én voltam akkor túlságosan naiv, hogy hittem a minden ugyanaz lesz elméletben, mert bármi is most vesz körbe, a nosztalgia mellett némi keserűséggel is keveredik melyről nem tudok nem tudomást venni. Azt hiszem nem mértem fel mennyit változtam emberileg és felfogásban, ahogyan azt sem, hogy milyen lesz azzal a személlyel találkozni aki a legfontosabb volt az életemben. Nem készültem fel arra a lehetőségre ami akkor ért felismerésként mikor először észrevettem őt. Azt a nőt, akit nemrég még egy tetőről könyörögtem le, hogy aztán napokig csak arra gondoljak ugyan mi lehet vele. Ez a forgatókönyv egyszerűen túl esélytelen volt ahhoz, hogy válaszokkal szolgáljak a találkozásunk pillanatában felmerült kérdésekre. És ha ezeket a pohár alján kerestem több alkalommal, akkor az azért volt, hogy elnyomjam a nyomorult bűntudatomat Camilla iránt, az aggodalmaimat az „ismeretlen” nő iránt és a nosztalgikus pofon verést melyet az ittlét okoz. Nem a legjobb megoldás, de Morris Sawyer egy szem gyerekétől mit is lehetne várni? Egy részem valóban kimenekült a befolyása alól és azt a hivatást végzi ami mindig is a szívügye volt. A másik meg ott ragadt abban a fullasztó Chicago-i lakásban ahol minél több időt töltött el az ember, annál szűkösebbnek érződött. Hiába az ajtóval elzárt saját szoba, ha minden negatív érzet bekúszott annak rése alatt. Az egyetem elkezdése menekülőt jelentett, ahogyan a nevem elhagyása is. Olyan volt mint egy hamis biztonságérzet, ami abban a pillanatban darabjaira hullott amikor egy páciens elvesztése után felfedeztem a hasonlóságot Morrissal. Perceken és meg nem tett lépteken múlt, hogy ne a könnyebb utat válasszam, mint ahogyan ő is tette. A késztetés azonban tompa, de nem múlt el. Velem van és végigkísér minden operáción, minden utazásomon, hogy emlékeztessen elég egy könnyelműen meghozott döntés ahhoz, hogy eggyé váljak Morris elveivel.  
Camilla egy ilyen felismerésekkel teli pillanatomban talál rám. Nem vágyok ki a többiekhez, de percek múlva talán ez a terem is túl zsúfoltnak érződött volna hiába ültem itt egyedül.  
Az ismerős arcvonásokra koncentrálok és most félrelökők minden vele kapcsolatos ellenérzést; a tetőn történteket, a 20 év kihagyást. A jelent látom meg ezt a pillanatot amiért hálásabb nem is lehetnék. Mennyiszer játszottam el ezt már fejben! Szerintem számát nem tudnám megmondani.  
A csuklómon sajgó tetoválásomra siklik pillantásom aminek fizikai érzete biztosan csak a képzeletem szüleménye mégis eszembe juttatja, hogy Camilla tudtán kívül mennyiszer mentette meg az életemet. Ha nem is volt velem, mégis minden meghozott döntésemnél csak le kellett pillantanom erre az örökké tartó közösen meghozott döntésre és úgy érződött a jelenléte egyből körülvesz.  
Az időkapszulába szorult emlékek feltárása odakint zajlik, de mi idebent ugyanazt tesszük csak némiképp személyesebben. Még az alkohol ködén át is mosolyra késztet mennyi élményt tudtunk volna még kihúzni arról a listáról, hogyha itt maradok. Fejben újra a tetőn vagyok és az idegen nő és Camilla között húzok egy párhuzamot. Mik történtek vele az elmúlt években amik végül ahhoz a döntéshez vezették? Vajon ha itt vagyok ez elkerülhető lett volna? Megfeszül az állkapcsom és belül dühöngök magam miatt, kívülre azonban nem adom ennek jelét. Helyette egyetértően bólintok egyet a szavaira amikor azt ecseteli mennyire jó is lett volna ezeket átélni. Ha ennél többet nem mondunk is ki tudjuk találni egymás gondolatait.  
Jó lett volna – de elmentél.  
Jó lett volna – de évek teltek el.
Jó lett volna – de már egyikünk sem ugyanaz.  
A felajánlását gondolkozás nélkül fogadom el és utolsó stabil mozdulataimra támaszkodva – meg egyben Camillara is – hagyom magam mögött a lelátót.  
A tesóját már ezer éve nem láttam így a felvetésemben érzem a logikát. Már csak azért is, mert kétlem Cami titokba tartotta előtte a lelépésem részleteit. A válasza mosolyra késztet meg arra, hogy kimondjam: nyugtató.  
Sophie hamarosan befut én meg azon vagyok, hogy a legjobb formámat hozzam előtte – vagy ahhoz hasonlót.  
Megerősítőleg bólintok egyet kérdésére és mosolyogva fogadom ölelését.  
- Én bizony! – fejezem ki magamat szavakban miközben ő a kocsiba invitál minket és mielőtt bármilyen adatot adhatnék a jelenlegi tartózkodási helyemről ő már gyors és egyszerű döntést hoz a fejem felett.
- Akkor legyen így. – egyezek bele könnyedén, nem sokat ellenkezve emiatt. Már csak azért sem, mert egyből az állapotom kerül fókuszba.
- Ittam egy keveset, de a kocsid biztonságba lesz. Csak..lehúzom ezt itt. – nyúlok az ablaknak szánt tekerőért. - ..aztán nem is lesz baj. – vigyorodok el.  
- Szeretem az állatokat amúgy. Gondolod ők is fognak engem? – filózok elmerengve ezen, homlokomat enyhén összeráncolva.  - Megtáncoltattam a csodás nővéredet. – mosolyodok el ezen, majd csuklok egyet. – Többre nem igazán emlékszem. Olyan volt mint régen, leszámítva azt, hogy mindannyian megöregedtünk. De Kristie még mindig sokat beszél..anyám, brutális az a nő. Még mindig lüktet a fejem miatta. – hajtom homlokomat ezután az előttem lévő ülés támlájának és mélyen magamba szívom a beáramló friss levegőt. – De Suz szerencsére megmentett. – lassan mosolyodok el emiatt és most Camilla felé fordulok.

Amikor bekerültem az egyetemre azt hittem magam mögött tudom hagyni Morrist. Volt valami szabadságra hajazó abban, hogy nincs a közelemben, de a bűntudat anya miatt ott dolgozott bennem. Persze ő ezeket az aggodalmaimat mindig könnyedén lerázta magáról és ha neki panaszkodtam el az ezzel kapcsolatos érzéseimet még fejmosást is kaptam érte. Szerinte őt nem kell féltenem, mert tudja kezelni apámat és csak arra koncentráljak, hogy a tanulmányaimat befejezzem. Anya volt az aki támogatott a nevem megváltoztatásában is amikor már hivatalosan is megléphettem ezt, hogy még véletlenül se kötődjek a Sawyer-féle problémákhoz. Jól érzékelhető volt, hogy a rehabok sem voltak elegendőek ahhoz, hogy hozzám hasonlóan anyám bizalmát se tudja apám visszanyerni. Egyikünk se bízott abban, hogy a múlt egyszer nem fog bekopogtatni az ajtón amely újabb titkot fed majd fel. Ezért is hajtotta annyira anya, hogy minél előbb lépjek le és ne ragadjak le ebbe a környezetbe. Hálás vagyok neki ezért. Sosem éreztette, hogy a döntésem miatt önző lennék hiába éreztem magamat így. Örült és a mai napig örül ha egy sikeres műtétről beszélgetünk. Szerencsére a kapcsolatunk töretlen azóta is, de a tervek ellenére Morris is megmaradt az életem részének. A mai hívás csak egy a sok közül. Ha nem éppen az őrsről kell összeszednem, akkor azzal hívnak fel, hogy jól helyben hagyták. A drogok már nem az életének részesei, de pár ital után örömmel balhézik össze bárkivel. Ha pedig józan, akkor sem hoz felnőttektől elvárt döntéseket. Az egyetlen amiért kisegítem az az, hogy anya fülébe ne jussanak el ezek a tettek. Ahogyan akkoriban az ő támogatásával kikerültem ebből az életből, úgy felnőtt fejjel rajtam a sor, hogy behozzam a lemaradásomat. Ennyi alkalom után az újabb vele kapcsolatos hívásnak már nem kellene meglepetést okoznia és nem is teszi. Sokszor még dühöt sem érzek, csak megvetést. De ma valami mégis más. Távolabb nem is lehetnék tőle, viszont jelenleg képtelenségnek érzem, hogy lerázzam magamról az ő hatását. Talán az alkohol okozza ezt vagy annak tudata, hogy kerüljek is bármilyen messze, ő tőle soha nem szabadulhatok. Bármi is a katalizátora hirtelen kiakadásomnak az elég erős ahhoz, hogy eltávolítson a többiektől és attól a programtól amit élveznem kellene. Miatta ki kellett maradnom még ebből is, és olyan mintha a múlt megismételné önmagát. Azt viszont érzem, hogy ilyen állapotban nem lenne helyes sem velük szemben fair kimenni. A lelátón foglalok helyet és a remegő kezeimet figyelem melyek megegyeznek térdem ütemes fel és le mozgásával. Már kihagytam néhány alkalmat a pszichológusommal, mert hetek óta nem éreztem ezt. Javulásnak indultam és egy percig nem gondoltam arra, hogy le kellene térnem arra a helytelen ösvényre. Ma viszont újra érzem azt az undort, ami késztetéssé növi ki magát és a közelemben lévő pohár formájában összpontosul. Legszívesebben a falhoz dobnám, de mégsem visz rá a józan ész. Helyette annyira szuggerálom, hogy kell pár másodperc mire felfogom, hogy valaki hozzám beszél. Camilla jelenléte meglep, mert azt se vettem észre, hogy bejött a terembe.  
- És neked? – kerülöm ki a választ, mert ahogyan azt ő maga is említi, nem voltam ott először sem. Idegen számomra ez az esemény.  
- Nem hiszem, hogy én vagyok az a társaság most akire szükségük lenne. – jegyzem meg. A tekintetemet ezután egy rövid fejcsóválással vezetem a cipőim orrára miközben azokat az élményeket hallgatom amelyeket közösen adhattunk volna hozzá az így is hosszúra növekedett listánkhoz. A közös életünknek nem ott és akkor kellett volna lezáródnia és nem is úgy ahogyan történt.
- Valljuk be, valamelyikünk tuti visszafordult volna még az ugrás előtt. Valószínűleg én. – egy halovány mosollyal oldom a közénk telepedett hangulatot. – Örültem volna, ha veled megélhetem ezeket. – folytatom őszintén. Szívesen hozzátenném, hogy még most is bepótolhatjuk, de nem érzem helyénvalónak. Nem akarom azt éreztetni vele, hogy olyat kell mondania vagy éreznie amit nem talál helyesnek.
A kimondott becenevem közben a felém nyújtott kezét figyelem és a poharam visszakerül a lelátóra, hogy belekapaszkodjak a segítségbe, majd megemberelve magamat levánszorogjak az eddigi helyemről. Jó érzés volt az ő szájából hallani azt az egy nevet amelyet közösen aggattunk a másikra aztán egy egyforma tetoválással pecsételtünk le. Emlékszem mennyire rá voltunk pörögve erre a témára. Különlegeset akartunk és azt, hogy természetesen jöjjön. Szívügyet csináltunk ebből, de mindketten valahol éreztük ennek a fontosságát. Aztán egy nap autós mozit rendeztek a parkban és Susi és Tekergőt vetítették. Mivel gyalog nem mehettünk be az eseményre így lenyúltam Morris kocsiját hozzá amin addigra már a nagybátyámmal agyon nyüstöltünk. Robin mindenáron meg akart tanítani vezetni, bár a jogsim még váratott magára. Azért a nyári napért azonban megérte kockáztatni.  
Mellé érve indulunk most a bejárathoz, hogy a többiek figyelmét elkerülve leléphessünk. Odakint viszont még marad néhány percünk és a friss levegő körbejárja annyira az agyamat, hogy értelmes kérdést is megfogalmazzak.
- A húgod mennyire utál? Van esély arra, hogy a kocsihoz köt és arra kényszerít, hogy utánatok fussak? – két kezemet nadrágom zsebeibe mélyesztem közben pedig Camillat fürkészem.

Az évek során sokszor akartam visszatérni ahhoz a sráchoz, aki Chicago előtt voltam. Volt abban a kölyökben valami gondtalan és bizakodó vonás, akinek pontos elképzelései voltak a jövőjét illetően és ez elmondhatatlanul hiányzott. A költözés után célt tévesztettem és egyik napról a másikra éltem. Sosem tudtam, hogy az új reggel elérkeztével a gödör amelybe Morris húzott csak még mélyebb lesz vagy aznap van esélyem közelebb kerülni a felszínhez. Mára elmondhatom, hogy azt teszem amit itt ezen a helyen eldöntöttem, de mindig hiányzott egy fontos eleme a képletnek, aki most a társaságomat biztosítja. Nélküle mindig is csak úgy érződött, mintha félig teljesítettem volna a bennem élő kölyök vágyait. Lehettem bármilyen jó vagy sikeres a magam területén, ettől még a háttérben meghúzódott érzés sosem veszett el. A hazatérés épp emiatt felkavaró. Egyszerre vagyok az akivé az életem formált és a srác akit magam mögött kellett hagynom. Egyrészről élvezem, hiszen van valami nosztalgikusan jó abban ahogyan kint andalgunk egy számunkra sokat jelentő dallamra. Annyi emléket halmoztunk fel Camillaval a közösen eltöltött idő során, hogy akár reggelig tudnánk róla beszélgetni, ha úgy hozná kedvünk. Ő volt a legjobb barátom, a bizalmasom és ennél valahol több is, aminek eltitkolása miatt mindig is egy gyáva nyúlnak éreztem magamat. Mindketten éreztük szerintem, hogy olyan határon egyensúlyozunk aminek átlépését nem úsznánk meg változás nélkül. Talán pont ez táplálta a kimondatlan félelmeimet is. Annyira ragaszkodtam hozzánk, hogy minden külső tényezőt ami befurakodni vágyott ebbe, én fenyegetésnek vettem kettőnkre nézve. Aztán utólag persze könnyű okosnak lenni és szidni múltbeli énünket amiért akkora hülye volt, de ott és abban a pillanatban félelmetes ekkora döntést meghozni, így hát sosem tettem. Vajon ha meglépjük most hol tartanánk? A költözés így is úgy is átírta volna a történetünket, csak lehet még nagyobb sérülést okozva, ami ebből a távlatból nézve elképzelhetetlennek hat. Egyszer már elvesztettem őt, majd nem olyan rég majdnem újra a tudtom nélkül. Magam sem csodálkozom azon, hogy most ennyire ragaszkodom a nekünk megadatott közös pillanatokhoz.
Nem vittem túlzásba az alkohol fogyasztást, de ahhoz épp eleget ittam, hogy elengedjem magamat. Bár ez számomra józanul sem okozott gondot, de Suzie esetében most túl zavaros minden ahhoz, hogy segítség nélkül képes legyek megformálni a gondolataimat.  
- Tisztán értem, de egy este alatt is sok minden történhet. Az adott szituációtól függ mennyinek érezzük az idő múlását. – tartom fel mutatóujjamat tudálékosan. – Bűnös vagyok amiatt, hogy jó kedvem van, mert újra látlak és szeretném ezt maximálisan kihasználni? – mosolyodok el ezen. Értem én azt a jó sok évet, de ha már egy este, akkor ne lehetne ezt ma félretenni?
Nem voltam én mindig az elviselhető srác, mert sokszor bosszantottam Camillat. És bár ezen én jót szórakozom még utólag is, ő még mindig idegesítő pillanatoknak tartja őket. Ettől még jólesik vele elmerülni az emlékekbe és úgy tenni mintha minden rendbe lenne. Biztosan épp ez a könnyedség okozza hirtelen vallomásomat is, ami egyből változást hoz arckifejezésében. És ha látnám, hogy ez pozitívan érinti akkor elmondanám még a többi ehhez hasonló gondolataimat is, de ennek ellenkezőjét felfedezve nem erőltetem. Mint mondtam, a kettőnk pillanatai végesek, én pedig nem akarom ezt a szűkre szabott keretet bosszankodással tölteni.
A felhozott emléke miatt elmosolyodva jegyzem meg, hogy emlékszem erre, de aztán a hátrálása újra a jelenbe hoz vissza minket, én pedig tiltakozás nélkül követem őt. A vizet most nagyon nem kívánom, àm lepasszol Warrennek, aki addig nyüstöl, hogy csak leerőltetem azt a torkomon.
- Stabil vagy? – kérdez rá gyanakodva.  
- Jobban nem is lehetnék. – összepréselt ajkaim húzódnak most mosolyra és most örülök Kristie buzgó viselkedésének, mert legalább kimenekít ebből a helyzetből. Nincs kedvem megosztani Warrennel, hogy mi zajlik a fejemben, mert olykor még magam sem értem igazán.
A kinti levegő csípősen kúszik a kabátjaink alá miközben segítséget nyújtunk a házigazdának, aki épp egy beszédet mond valamikor a régmúltat visszahozva ezzel. A zsebemben lévő telefonom rezgését már csak akkor veszem észre amikor visszaállok a többiekhez, így szinte az utolsó pillanatokban fogadom a hívást. A vonal végén lévő női hangot egy kezemet a fülemhez tartva hallgatom, hogy kizárjam a zsivajt, de azért elhatárolódok annak forrásától is. - Megismételné kérem? – köszörülöm meg a torkomat, de most már érthetően hallom a másik félt is.  
- Emmett Sawyerrel beszélek? – mélyet sóhajtok, mert csak akkor hallom vissza ezt a vezetéknevet, amikor a rendőrségről keresnek. Megerősítem, aztán végighallgatom Morris újabb elkövetett baromságát. A többi alkalommal ellentétben viszont ma nem megy az, hogy kihúzzam a hátsóját a bajból mielőtt anya tudomást szerezne róla.  
- Nem tartózkodok otthon. Esetleg nem lehetne ott tartani? – egy szabad cella csak akad, hisz ha kiengedik napok múlva újra ugyanott lesz. A nő hezitálása még a hívás során is kivehető, de aztán csak megígéri, hogy intézkedik. Megköszönve neki rakom vissza a zsebembe a telefont, de ahelyett, hogy visszamennék a többiekhez inkább a tornaterembe keresek bejáratot, ahol az első dolgom belerúgni a làbam ügyébe akadó díszítésbe. Morris egyik haverja úgyis kihozza őt, de aztán anya is tudni fog arról hol volt és hogy mekkora hálátlan kölyke is van.  
Egy újabb italt töltök magamnak, aztán felmászok a lelàtóra és leülök az egyik padra, hogy lehiggadjak. Kristie hangja ide is beszűrödik, de most nem bírnék kint lenni velük amíg Morris nem tűnik el a fejemből.

Sosem felejtem el azt a pillanatot amikor apám bejelentette a költözésünket. Semmit nem értettem belőle. A hirtelen változást, a kapkodást vagy azt, hogy miért nem várhatott volna még egy keveset amíg letudom ezt az évet. Hiába hajtogattam, hogy a munka megvárja vagy az új lakásunk, de Morris hallani sem akart erről. Mintha egyik fülén be, másikon meg ki ment volna a folytonos könyörgésem és alkudozásom. Valami ott és akkor végleg elvágódott bennem. Talán a tudata annak, hogy az akkori életem nincs többé vagy az, hogy az új sem tartott sokáig. Két nyomorult hét és Morris újra a lejtőn volt, csak most már leplezni sem akarta. Annyira nyersen tolta a képünkbe a függőségét, mintha gratulálnunk kellene neki érte vagy büszkének lenni amiért eddig kibírta. Ezek után nem ment, hogy apaként tekintsek rá vagy követendő példaként. A segítséget ugyan nem tagadtam meg tőle, de az érzelmileg elhatárolódást sem. Sokszor hangoztatják, hogy ilyenkor jó ha valaki átvezet ezen minket. Megadja a kezdő lökést ami majd jó irányba terel. Ez sosem lett volna a kérdés, ha az elejétől tudunk erről. Odahaza is megkaphatta volna azt a támogatást és segítséget amire szüksége volt, hogy ne a költözés legyen az egyetlen megoldás meg vele együtt a mi életünk tönkretétele. A hazugság viszont újabb hazugságot szült amibe az ember belefárad végül. Morris tettei ürességet hagytak bennem hátra és amikor anya elmesélte, hogy mellé mennyi adósságot halmozott fel amit sosem tudott törleszteni, akkor ez csak még intenzívebbé vált. Hogy a költözésünk sürgető oka többek között attól is volt, mert be volt rezelve. Ezek után egy érzelmi kínzás volt őt terelgetni, de anya mindennél fontosabb volt számomra, őt pedig nem hagyhattam egyedül. Hiába kérlelt, nem ment és ha újból kellene kezdenem Chicagot akkor is így döntenék. Később Morris egyik múltban hagyott balekja felismerte anyát a kórházba. Tudtam, hogy nem fogja tartani a száját és követik majd őt a többiek. Az első fizetésem jó nagy része arra ment el, hogy létrehozzam apám hibáját aki nem kevés pénzzel tartozott. Morris hazugságai mindenkinek ártottak és ebből az egyik személy most itt áll előttem életnagyságban. Camilla a másik felem volt, ha mondhatok ilyet. A bizalmasom és az a személy aki nélkül el se tudtam volna képzelni az életemet. Később ráeszméltem, hogy az érzéseim vele kapcsolatban ennél árnyaltabbak. Hogy van egy figyelmet el nem kerülhető része ami nem csak úgy szerette őt, mint ahogyan az egy baráttól elvárható, hanem olyan szinten amiben a közös jövő sem maradhatott el. Későn jöttem rá erre, aztán már elmondani sem volt lehetőségem. A kételyeim sosem neki szóltak, hanem magamnak és annak hogy mennyire vagyok biztos abban, amivel elronthatom a barátságunkat. Most itt vagyunk ennyi évvel később és még mindig tudom, hogy amit akkor éreztem igazi volt. Suz még mindig a legszebb nő, akivel valaha találkoztam és ennek tényét az alkoholtól ködös pillanataim sem torzíthatják el. Nem úgy, mint a kimondásra váró félszavaimat, elharapott mondataimat. Szeretném kimagyarázni magamat, hátha azzal jó pontot szerezhetnék nála, de kétlem, hogy az ujjal mutogatás kihúzna a felelősség alól. Morris volt aki elindított a lejtőn, de én sem nyúltam semmilyen mentőkötél után amibe belekapaszkodhattam volna, hogy elkerüljem a zuhanást. Az apám által hozott döntések hatásai formálták akkori személyiségemet, de én határoztam úgy, hogy ebből az énemből nem osztozkodok. Egyik követte a másikat, és én is ugyanúgy hibás vagyok, mint az akit évek óta megvetek.  
- Igazad van, koncentráljunk a jelenre. – egyezek bele lelkes éllel a hangomban. – Sok a bepótolni való pillanatunk. – jutok következtetésre, meg közben arra is, hogy épp ennek okán táncba hívjam őt. Suzieval az ismeretségünk alatt sok közös szokást gyűjtöttünk össze. Kedvenc filmeket, törzshelyeket és még dalokat is. Dúdolni is kezdem az egyiket, de neki se kell sok, hogy ráismerjen. Az erre formált véleménye pedig halk röhögésre késztet.
- Ugyan már. Valld be, hogy imádtad. Ilyen egyedi ébresztést úgysem kapott senki. – vigyorgok tovább, aztán visszatérek a lassú, ütemes andalgáshoz. Bármikor gondolkozás visszamennék azokra a gondtalan napokra, amikor gyerekfejjel kizárhattuk a felnőtt világ zaját. Mikor nem kellett semmire sem koncentrálnunk csak arra, hogy kialakítsuk a saját buborékunkat. Ezt persze a gimis évek alatt nehezebb volt megtartani, de Camivel a kapcsolatunk bírta ezeket az akadályokat. Aztán egy ponton túl már nem.
Az általa felhozott emlék újra visszarepít a múltba. Tisztán emlékszem a helyszínre, a pillanatra, az érzésre. Egy részem mindig is egy kicsit gyáva volt amikor róla volt szó. Többet tartott vissza, mint mutatott. Vajon másképpen alakult volna, ha akkor gatyába rázom magamat és vallok?  
- Micsoda nyár volt az! – merengek el ezen, majd kipörgetem őt, de újra már csak akkor szólalok meg amikor ismételten szembe kerül velem. – Te voltál a legfontosabb az életemben, Cami. Ezt azóta se múlta felül senki sem. – folytatom mintha most jöttem volna rá erre a felismerésre és egy pillanatra jobban leköt az, hogy a minket körülvevő környezetre fókuszáljak.  
- Sosem kérdeztem, de melyik volt a kedvenc emléked rólunk? – érdeklődöm, most már összeszedettebben.

Warrennel nem voltunk rosszban a gimi alatt, sőt, mondhatni haverokként tekintettünk egymásra. Sajnálatos módon ő maga is áldozatává vált az általam létrehozott távolságtartó mentalitásnak, így nem tudhattam hogyan fogja őt érni a viszontlátás. Egyes osztálytársaim úgy kezeltek mintha nem maradt volna ki egy hét sem, míg mások nem lendültek át ennyire könnyedén. Warren az a kategória volt aki nem felejtett, de nem is őrizgetett magában irántam sértettséget vagy ha mégis akkor azon már túltette magát. Ma viszont mégis azt kívánom bár szívből gyűlölne, hogy legyen okom behúzni egyet amiért Cami körül legyeskedik. Minden joga megvan hozzá, mert nem vagyunk együtt, de ettől még rettenetesen zavar. Úgy érzem magamat mint akit bármelyik pillanatban képes lenne felőrölni a féltékenység, hisz Warren úgy beszélgethet most vele ahogyan én szeretnék. Közöttük nem telepszik meg egy súlyos igazság amit egyikünk sem képes egyedül vagy egyszerűen arrébb pakolni. Az addig ott lesz amíg nem beszélünk és rá nem jövünk hogyan legyünk akárcsak az árnyékai is annak akik egykoron voltunk. Talán ez zavar a legjobban, mert az ő kihagyott éveik nem hasonlítanak arra ami közénk éket vert.  
Eleinte nem mozdulok és megpróbálok részesévé válni a körülöttem zajló beszélgetéseknek. Egyszerűnek tűnik bekapcsolódni ebbe a jelentéktelennek ható adok-kapokba és beleállni abba a vitába amiből én már rég kinőttem. De ahogyan a tekintetem többször is a terem ajtaját szuggerálja rájövök, hogy ez nekem nem megy. Képtelen vagyok könnyedén csevegni amikor egyszerre vagyok közel és mégis rettentően távol attól a személytől aki ennyi év távlatból is a legfontosabb része az életemnek.
Az italomat még felhajtom és már ott sem vagyok, habár ötletem sincsen merre indulhatnék. A folyosón keresem őket, de oda csak tompán szűrődik ki a tornateremben kialakult nyüzsgés melyet nyomasztóan vernek vissza az engem körülvevő falak. Nem érzem túlzottan ingatagnak még magamat, de tisztában vagyok vele, hogy ittam. Magamban röhögnék is ezen, hogy legalább nem egyből a drogot kerestem, mint Morris. Valamit ugye örökölni is kell az öregtől és ha éppen a külső jegyeket nem, akkor a függőségre való hajlamot. Szép rezümé ez az életemhez, amit biztosan értékelne a kórház vezetősége. Ám mivel tartottam magamat – és fogom is – így nincs mit felhozniuk ellenem. Én meg hülye leszek majd olyat adni a kezükbe amivel süllyesztőbe küldhetném a karrieremet.
A folyosó egy pontján megcsap a kintről beszűrődő levegő és ki is szúrom a résnyire nyílt ajtót. Azt se tudom mit akarok mondani Camillanak, de a határozottságomat figyelembe véve a józan eszem olyat tud, amit az alkohol mámortól mérgezett tudatom még nem.
Warrennek nem nehéz beadni, hogy maga az úrnő kéreti őt. Egy kicsit mindig is hiszékeny volt és bár görény dolog, de sokszor egy mondvacsinált kifogással mondtam le egy közös programot. Utólag bánom is. Nem mintha jelenleg vallomásra készülnék ennek tényét illetően.  
A kinti levegő jót tesz az agyamnak. Magamba szívom, elraktározom és kissé tisztábban is látok mindent. Köztük Camillat is, akinek a visszakérdezése csak másodpercekkel később jut el a tudatomig.
- Arról, hogy.. – az arcomat masszírozom végig ujjaimmal, hogy összpontosítani tudjak. - ...haragszom apámra, de én voltam az aki utána nem kerestelek. Pedig el sem hiszed mennyire akartam írni. – a fejemet ingatom, közben meg az eget kémlelem. Két kezemet eközben nadrágom zsebeibe mélyesztem, majd csak akkor fordulok felé amikor megjegyzi állapotomat.
- Egy keveset. – vágom rá egyből. – Meg talán egy kicsivel többet...de nem akarok még menni. – tiltakozom, aztán egy kezét megfogom és közelebb vonom magamhoz.
- Nincs időgépem, Suz. Okos vagyok, de nem ennyire. – sajnálkozóan konyul le ajkam majd az arcára összpontosítok. Minden olyan szédítő most, de ha Camire koncentrálok akkor a pillanat sem annyira kavargó.  
- Emlékszel még arra a nyári fesztiválra, ami után hetekig egy zene járt csak a fejemben? – érdeklődök tőle, mert a dallama már csak az említése miatt is a felszínre kúszik. Aznap egyikünk sem akart közelébe menni a sok embernek, így a domboldalról hallgattuk végig a dalokat. Egyet viszont utána sem felejtettem. – Az őrületbe kergettelek vele. Főleg ha még énekeltem is mellé. – röhögök ezen, majd elnézek oldalra mintha ezzel akarnám összeszedni gondolataim további darabkàit.
- Ahh..meg is van! Fiction Factory volt. – tartom fel mindentudóan bal kezem mutatóujját majd dúdolni kezdem amitől Camit is közben egy lassú táncra invitálom.
- Holnap nyugodtan fújhatsz rám, de ma ne. Most ne. – az arcát fürkészem, majd ha ő maga is engedi akkor a tovább dúdolásom közben a mellkasomhoz húzom őt, egyúttal pedig a lassú mozgást sem hagyom alább. Ha bemegyünk ez az egész csak egy távoli emlék lesz és semmi több. Ő továbbra is haragudni fog, én pedig még mindig nem leszek okosabb hogyan fogok ennyi év kihagyást visszaadni neki. De attól még eszembe sincs feladni a próbálkozást.

Nem voltak illúzióim Camillaval kapcsolatban. Tudtam, hogy ennyi év kihagyás után és minden magyarázat nélkül az is a csodával határos lesz, ha egyáltalán szóba áll majd velem. Elcsesztem – nem kicsit, de talán visszafordíthatatlanul sem. Összegezve az újratalálkozás mindkettőnket megtépáz. És ha a kihagyott 20 év önmagában már nem elég vízválasztó a helyzetünkben, akkor a tetős incidens ráteszi arra a bizonyos i-re a pontot. Még mindig nem tudom felfogni, hogy Ő volt az, aki aznap este majdnem a mélybe zuhant. Mert nincs mit ezen szépíteni, másodperceken múlt, hogy a katasztrófát elkerüljük. Ott abban a percben nekem is valami nyomás telepedett a mellkasomra. Valami kellemetlen érzés, amin nem tudtam túltenni magamat. Segíteni akartam ennek az idegen nőnek annál többet is, mint amennyit előtte megtettem vagy anélkül, hogy megszegném ezzel a határaimhoz tartozó kimondatlan szabályokat. Felelősséget éreztem iránta, még ha nem is kért belőlem ennél többet, de a találkozónk után sokszor úgy éreztem, hogy túl korán hagytam őt elmenni. Mi van, ha csak elodáztam a bajt, de a későbbiekben ’sikerrel jár’? Napok teltek el úgy, hogy a bűntudattal feküdtem s keltem, mert tehetetlen voltam vele szemben. Nem tudtam a nevét, csak az arcvonásaira emlékeztem. Aztán el kellett utaznom ahhoz, hogy szembenézzek Vele, aki több szempontból is felkavart érzelmileg. Camilla az életem fontos része volt mindig is. Még amikor nem tudtam róla semmit, akkor is lényem egy kis szegletét kibérelte az ő hozzá fűződő emlékekkel és reményekkel együtt. Sokszor segített a megegyező tetoválásunk, ha az élet akadályok elé állított. Amikor Morris túl sok volt, túl kezelhetetlen és megfordult a fejemben, hogy kipróbálom az ő módszerét. Csak egy alkalommal, hogy érezzem mennyire érte meg neki mindez? Elég volt ahhoz, hogy tönkretegye a családjàt? Mégis az utolsó pillanatban az a csuklómon lévő vonalakból álló minta megérintése egyenlőnek érződött azzal, mintha maga Suz beszélt volna le egy életre szóló hibáról. Mert valahol tudtam jól, hogy az nem csak egy alkalom lenne és azt is, hogy mihelyst meglépem azt amitől titkon rettegek, akkor ez a tetoválás se mentene meg.
Asher újabb itala könnyebben csúszik le a torkomon, mint azt ahogyan szeretném. Már rég elvesztettem a fonalat miről beszélt, mert az én gondolataim egymásba gabalyodott kuszasága képtelen ennél többet is beengedni. A múltam és a jelenem keveredik bennem és nem tudom melyikre koncentráljak. Ettől egy lusta mosoly kirajzolódik az arcomra ahogyan az alkohol egymásutánjai kifejtik a hatását. Holnap együtt reggelizünk, de ma? Ma tudomást sem veszünk arról mennyi lezáratlanság ver éket közénk.  
Kristie játékai a háttérben mosódnak össze, aztán szünetet tartanak. Újabb pezsgőkkel megpakolt tálca jár közbe, amit most vicces kontrasztnak találok az asztalokon felsorakoztatott erősebb italok miatt melyek mellől az elmúlt negyed órában szerintem el se mozdultam. Az első azokra az adománygyűjtő estélyekre emlékeztet amiket a kórház pakol össze. Márkás pezsgő, nagy összegek a jó cél érdekében és kifinomult csevegés a szakma nagyjai és a befektetők között. Ebben az alkalom kedvéért tisztára nyalt tornateremben a pezsgő annyira kirívó. Itt mindannyiunknak van valami gimis sztorija amit legszívesebben elásott volna az időkapszulával együtt, mégsem tehette. Mint például nekem a felém közeledő nővel. Kristievel a kapcsolatunk egy létező és nagy visszhangot keltő valami volt. Olyan aminek részleteiről mindenki tudni akart, közöttük a csapattársaim is. Nyílt titok volt, hogy többen is szívesen lettek volna a helyemben, de Kris mégis valamiért mellettem kötött ki. Kár, hogy én nem feltétlenül vele képzeltem a jövőmet, csak ahhoz meg túl gyáva voltam.
- Sziaaa. – vigyorogva húzom el a köszönésemet és egy itallal töltött poharat nyújtok felé, majd ha átveszi, akkor az enyémmel koccintom össze. Nincs csilingelő hang melyhez hozzászoktam, csak a tudat, hogy újra az a srác voltam akit sosem engedtem el igazán. Akitől kegyetlenül és önzően ragadták el, hogy kiteljesedjen ott és akivel szeretne. – Az est háziasszonyára! – számhoz emelem a pohár peremét és a nagy részét el is tüntetem. Különös melegség jár át és évek óta most érzem magamat bűntudat nélkül ellazultnak. Az ide-oda ingázás, a műtétek, a megannyi várakozással eltöltött hónap a hullámzó reményekben. Vannak sikertörténetek és olyanok is, amik csak megmaradtak kívánságnak. Szeretem a munkámat.. nem, ez nem a jó szó. Becsülöm, mert tudom hogy jót teszek valakivel. De ki vagyok merülve, mintha évek óta csak szöknék Chicago és magam elől is és sosem érnék ennek a futamnak a végére.
- Látom tetszik a felhozatal. – fejével az italok felé biccent, én meg röviden felröhögök. Másféle felhozatal tetszik, de az exem biztos nem szívesen hallana erről.
Asher furakodik be kettőnk közé, aztán egy karját Kristie vàlla köré veti.  
- A suli üdvöskéi! Csak nem felmelegítitek a kapcsolatotokat? – vigyorog és hol Krisre, hol rám néz.  
- Számít Houston? Ha nem, se lenne esélyed nála. – Asher csak röhög.  
- Igaz, te Grahamért vagy oda. – vág vissza. – Tényleg, hol van a kedves? – tekint körbe.
- Warrennel ment ki az előbb. – szól közbe egy másik társunk, mire Kristie tekintete megállapodik rajtam.
- Oh-óh. Warr úgy tűnik megéli gimis álmait. – folytatja Asher, de ez nem túlzottan tetszik.
- Dugulj már el. – ripakodik rá Kristie.
- Ugyan, csak hiányzik neki amikor laposra vertem őt a gimiben. – elhessegetem a rossz érzéseimet, de legszívesebben már meg is indulnék megkeresni őket. Megígérte, hogy holnap együtt reggelizünk. Nem ronthatom el a hirtelen féltékenységi rohamom miatt. Attól még nem zavar kevésbé, hogy pont Warren környékezi meg. Asher tovább folytatja a felesleges vérszívást, Kristie meg az Asherrel folytatott veszekedést, én meg kihasználom ezt az alkalmat, hogy meglépjek tőlük és mire észhez kapok már a folyosón is vagyok. Az egész kihalt, így végigsétálnom keresve a kiutat innen. A pálya felé vezető ajtó résnyire van most nyitva, így bepróbálkozom és ki is szúrom őket. Az ingemen igazítva egyet indulok meg feléjük és mikor már csak pár lépés választ el egymástól, egyből felszólalok.
- Á, itt vagytok! Warren, a főnökasszony keres. - fintort vágok, de mindannyian tudjuk, hogy Kristieről van szó. Ám mielőtt felszólalhatna, gyorsan megelőzöm ebben. - Ne kérdezd, nem mondta. - a fejemet ingatom, Warren pedig elmormog valami később még folytatjuk szöveget Cami felé, én meg váltom őt mihelyst eltűnik az épületben. Remélhetőleg Kristie is kapcsol majd.
- Mit nézünk? - mérem én is végig az üres pályát, majd nosztalgiázva sóhajtok egyet. - Sok mindent másképp csinálnék, ha visszamehetnék. Például nem hagynálak itt, hogy a hazug apám után menjek. Aztán.. - megállapodik a tekintetem egy-két széken és elveszítem gondolataim fonalát. - Te változtatnál valamin? - kérdezek rá hirtelen.  

Alig vagyok itt pár órája, de már minden eddig gondosan összerakott tervem és gondolatom immár darabokban hever a közelemben. Tudtam, hogy az újratalálkozás olyan sebeket fog felszakítani és olyan emlékeket előhozni amikkel nehezen bírok majd el. Chicago után kizártam mindenkit az életemből és ez akkor egy idő után nagyon is jól működött. Mindenre voltak indokaim, logikus magyarázataim amikkel csillapíthattam a bennem elburjánzott bűntudatot. Nem akartam, hogy szóhoz jusson és emlékeztessen a rossz döntéseimre. El akartam nyomni őket, hogy aztán a saját verzióm maradjon csak felszínen, még ha annak csak egy elferdített valósághoz is volt köze. Valójában kit akartam megvédeni az eltűnésemmel? Camillanak nem esett jól, én meg úgy szenvedtem, mint még sosem. Azt mondtam jó ez így, mert olyan emberré váltam, akit sokszor a tükörképem sem bírt el. Vajon segített volna rajtam, ha nem zárom ki akkor Camit? Ha elmondom neki mi a helyzet, mivel kell megbirkóznom csakhogy apám megmeneküljön a szánalmas élete elől? Általa én is az lettem és erre csak most eszmélek rá, hogy húsz évvel később itt állok Camillaval szembe és nincs egy olyan épkézláb magyarázat, ami eltörölné a kihagyott éveket. Beszélnünk kell majd róla, tennünk valamit kettőnkért, de ez nem két perc munkája, még ha ezt nehéz is elfogadni.
Kristie odabent a szokásos formáját hozza. Ő az akit nem érdekelnek a kihagyott évek vagy az, hogy ki is bántotta meg őt akkoriban. Szerinte annak a múltban a helye, a mának viszont arról kell szólnia, hogy megünnepeljük régre visszanyúló ismeretségünket. Sokunknak azonban ez nem ennyire egyszerű. Nem tudjuk csak így lazán kezelni az egykor fontossá vált embereket, akiket azóta sem törölhetett ki senki sem az életünkből. Sosem szűnt meg hiányozni Camilla és most hogy itt van, és látom őt, csak még inkább hiányzik, mert érzem mekkora távolságot alakítottam közénk az akkoriban meghozott döntéseimmel.
Az első játékra egyből minket is húznak ki. Ha Kristieről van szó, ez nem is annyira meglepő, hisz akkoriban volt pár hét amikor egy párként tisztelegtünk az iskola színe előtt. Nem kötődtünk túlságosan egymáshoz és utólag belegondolva nem is illettünk össze, de ő ezt utána is úgy kezelte, mintha ez valami köteléket formált volna közöttünk. Szeretnék most az egyszer nem az ő figyelme középpontjába lenni, hogy elkerüljem az ötleteit, de mint a legtöbb dolog az életemben: ez is süket fülekre talál.
Az első pár tény többnyire ártatlan. Camilla háttal ül nekem így nem láthatom az arcát, de ismerem már őt annyira, hogy tudjam, neki is kellemetlen ez az egész. Azonban minél többet ellenkezünk, annál később kerülünk ki innen.
Kristie arcára cinkos vigyor ül ki, én meg épp csak elkapom ennek pillanatát és tudom mi következik. Kényelmetlenül fészkelődöm a székemben és bár kezem-lábam nincs lekötve, mégis túszként érzem magamat ebben a reflektorfénybe. Elfojtok egy sóhajt és várom a következő tényt ami tudom, hogy nem fog jót tenni kettőnknek. Igyekszem az elhangzottakat lazán lerázni magamról, de csak Camillara gondolok, aki a győztes felkonferálása után úgy pattan fel a székről, mint akit kilőttek. Szívem szerint utána rohannék, de maradnom kell, hogy most Lola-val játsszam le ugyanezt, de még kevesebb odafigyeléssel vagy lelkesedéssel. Na ő az a lány aki hiába volt az osztálytársunk, mégsem mozogtunk egy körben. Ha váltottam vele az évek alatt öt mondatot akkor még sokat is mondok. És nem azért, mert bármi bajom lett volna vele. Egyszerűen csak így hozta az élet. Talán nem is annyira bírta a képemet, de erre sosem kérdeztem igazából rá. A tények felsorolása végén Lola jön ki győztesként én meg egyből megcélozom az italos asztalt, hogy valami erősebbet töltsek magamnak. Cami még mindig sehol és már Warrent se látom, de szükségem van a folyékony bátorságra. Az egyből aztán kettő lesz és sietve meg is indulok abba az irányba amerre Camilla korábban ment, de aztán korábbi csapattársam - Asher Houston - az utamat állja.
- Öregem, azt hittük már meghaltál! Gyere, igyunk valamit, aztán mesélj mi van veled. Összejöttetek végül Camillaval? Emlékszem Tylerrel mennyit fogadtunk rólatok. - már tölt is egy újabb pohárral, én meg még a kérdések felét se fogtam fel.
- Most ittam az előbb.. - tolom vissza a poharat, de úgy néz rám mintha belerúgtam volna a macskájába.
- Csak koccintunk a találkozásra. Gyerünk Sawyer! - noszogat.
- Rhodes. - morgom az orrom alatt mire egy értetlen tessék-et kapok válaszul, aztán megrázom a fejemet. - Az újratalálkozásra. - nyugtázom és felhajtom az újabb italt.

Az évek során sokszor, sokféle módon játszottam le fejben ezt a találkozást, de egy valami mindig közös volt benne: sosem bújtam ki a felelősség alól. Tudtam, hogy hibás vagyok, még ha akkor és ott megfelelőnek is tűntek az indokaim. Kereshettem volna Camit, de mégsem voltam rá képes, mert akárhányszor felmértem milyen emberré tettek Morris Sawyer hazugságai, egyszerűen elborzasztott a valóság. Nem tudtam volna őt magammal húzni vagy ekkora terhet rakni rá, még ha a barátságunk el is bírta volna. Csak nem voltam önmagam és biztos voltam benne, hogy az aki akkor beszélt belőlem, talán olyat mondott vagy tett volna, amivel örökre megbántom. A mostani énem egy stabilabb kivitel. Ő tisztában van a döntéseivel és nem kontrollálja más élete. Ám mire ide elértem, addigra húsz kihagyott év húzódott meg közöttünk, amit egyikünk sem tud helyén kezelni. Egyszer ugyanis túl sokat jelentettünk egymásnak, ami azért megbonyolítja a jelen pillanatát.
Cami felajánlása örömteli hír számomra. Reményt ad, hogy valahogy kimagyarázzam ebből a mély gödörből a bűnös hátsómat vagy helyrehozzak valamit amiből aztàn ha ő is úgy érzi, majd tégláról téglára építkezhetünk. Ezek után nem faggatom és nem is erőltetem a további beszélgetést, mert be kell érnem a holnapi nap ígéretével. Nem akarom feszegetni nála a határokat még akkor sem, ha most az eddig elnyomott és iránta érzett hiány elemi erővel jár körbe, ami miatt minden szabad percemet vele tölteném. Sosem vàlt Ő nekem kevésbé fontossà és határozottan ki tudom jelenteni, hogy nem is fog. Évekkel ezelőtt amikor az életünk egy ponton egymásba bonyolódott, ott megpecsételődött ennek kérdése. Most, hogy őt figyelem és mérem fel lopott pillantásokkal, egy részem újra fiatal mivoltában találja magàt. Az arcát keretező szőke tincsek melyekbe örömmel fúrtam arcomat mihelyst egy-egy talàlkozásunk kezdetén a karomba vetette magàt üdvözlésképp. A mai napig felismerném az illatát, mert valami jóra, különlegesre emlékeztetett, mint amilyen maga Suz is. Aztán ott vannak az apró kifejezések az arcára írva. És most talán legtöbbjük dühös és összezavarodott, de még felfedezem közöttük azokat amiket szinte már kívülről betanultam. Egy nyitott könyv volt az életembe, ahogyan én neki, mégis sarokba vàgtam a történetünket mielőtt még megtölthettük volna az üres lapjait. Olyan ez mint egy sztori ami régebben részese volt a napjaidnak, aztán egyszer csak nem. És talán egy nap évek múltán előveszed, de hirtelen azt sem tudod hogyan írhatnád tovább, mert a kihagyott évek megfakítottàk az emlékeket. Majd elkezded visszaolvasni, hátha valamit visszahoz, amitől újra tollat ragadsz. Talán nekünk is erre van itt szükségünk Suzieval, mint ez az osztálytalálkozó is, ahol a múltban nosztalgiázunk és felidézzük milyenek voltunk, hogy legyen erőnk és értelme kitölteni ami eddig elmaradt.
Kristie semmit nem változott. Ma is az a túlbuzgó nő, aki minden figyelmet úgy vonzz magára, mintha ez éltetné. Az este folytatását taglalja, mi pedig Camivel és végül Warrennel hallgatjuk végig. Annyi ismerős arc vesz körbe akikről már semmit nem tudok. Az elzárkózás csak egy ragtapasz volt a Morris méretű nyílt sebre. Átmeneti megoldás ami később visszatér és a hàtsódba harap, mert kérdésekre kell válaszolnod meg magyarázatokat adnod mit meg miért tettél. Mégis a mai napig nem tudnék úgy bárkinek beszélni erről, mert nehéz időszak volt, amiből muszáj volt felállni és leporolni magamat ahhoz, hogy ne olyan legyek, mint ő.
Warren felvetése bólintást vált ki belőlem.
- Jól hallottad. Transzplantsebész, hogy pontosítsak. - javítom ki őt mire Warren elröhögi magát.
- Ó nézzenek oda, hogy milyen felvágós lett valaki! - hümmögést is hallat nagy szórakozottságában, közben pedig Kristie is csatlakozik hármasunkhoz. Elhangzanak számomra ismeretlen információk, közöttük Camilla vàlàsa is, aztán újra felém vetül az úgynevezett reflektorfény.
- Egyik sem. Most ért véget nemrég egy hosszabb kapcsolatom, de időm sincs ismerkedni. - vallom be, mire Kristie feltűnően lebiggyeszti az ajkát.
- Akkor hát koccintsunk egyet a borzalmas szerelmi életünkre. - nem sokat lógatja az orrát, mert a szokásos Kristie-mosoly ott tündököl az arcán. Valljuk be, ez sosem jelentett jót.
- Úgy emlékszem Matty te kimaradtàl a végzős bálról, így te leszel az első önkéntesem az első feladathoz. - a becenév hallatán tényleg újra végzősnek érzem magamat. Azóta senki nem hívott így rajta kívül és nem mondanám azt, hogy hiányzik.
- Ó, nem-nem. Nincs véletlenül valaki a többiek közül akivel cserélhetnék? - mutatok körbe a többi osztálytársunkon hogyha netalántán nem értené kikről beszélek, de csak tiltakozóan ingatja a fejét.
- Nem, gyerünk Matty. - ragadja meg a karomat, aztán megáll egy pillanatra és Camillat is elkapja. - Te is kellesz! - szinte fellélegezni sincs időnk amikor két egymásnak háttal lerakott üres székhez vonszol minket, és egyikre Suz, másikra én kerülök.
- Drágám, odaadnád nekem a mikrofont? - fordul Kristie a lánya felé, majd mihelyst megkapja azt, már sétál is a terem közepe felé, kicsit távolabb tőlünk.
- Oké srácok, vágjunk is bele az első feladatba, amire remélem mindenki lelkiekben felkészült. - csigázza hanglejtésével a közönség érdeklődését, de nem vár kérdéseket, mert önként folytatja.
- Találtam is két jelentkezőt, akiknek nem lesz más dolguk, mint felemelni a rózsaszín vagy a kék táblát attól függően kire illenek az elhangzott mondatok. Mert ugye én mindent láttam és hallottam akkoriban, de ugyan ti emlékeztek úgy, mint én? Kiderül. - lelkesedik fel, én pedig fojtott hangon szólok Camihez.
- Bármit is hallasz rólam, a fele se igaz. - mert akkoriban mondhatni csak ő vele voltam igazi önmagam, de a csapat hírnevéhez meg kellett őriznem egy olyan oldalamat, akinek tetteire nem mindig voltam büszke. Nem voltam bunkó gyerek, de ismertem a járást a ranglétrán és ha tehettem, akkor feljebb is merészkedtem. Vagy önszántamból, vagy segítséggel.
- És hogy egyértelmű legyen: Cami rózsaszín, Matty kék. Aki több pontot zsebel be, tovább jut a következő körbe és egy másik osztálytárs ül a helyére. Készen álltok? - a nyelvem hegyén ott van már a felszínre vágyó nemleges válasz, mégsem tudom kimondani. Csak remélni tudom, hogy bármi is hangzik el az elkövetkezendő pár percben, az nem teszi tönkre az esélyeimet Camillanal.

Chicago után sokszor gondolkoztam azon, hogy milyen életet élhettem volna, hogyha jobban ágàlok a költözés ellen. Warren nem egyszer hangoztatta, hogy beköltözhetnék hozzájuk és majd a garázsukat alakítjuk át közös térré. Még béna rajzokból álló terveket is készített, amiket kiterített a szobám padlójára, majd elmutogatta hogyan képzelte el az egészet. Bevallom akkoriban igenis izgatta a fantáziámat ez a verzió, ahol egy függetlenebb életbe kezdhetnék bele és kihasználhatnék minden percet a barátaimmal. Apám viszont hallani sem akart erről. Mostanra úgy gondolom csakis azért tiltakozott ilyen hevesen, hogy az ő hibái ne derüljenek ki ha éppen engem vesznek elő helyette. Erre viszont már kár gondolatot pazarolni, bár a jelenleg zajló esemény és annak szereplői, körülményei, akaratlanul is múltbeli időutazásra visznek, hogy felszínre hozzák az akkor elkövetett hibákat meg a néha előforduló jó döntéseket. Camillat nézve az is eszembe jut, hogy akkoriban volt egy elképzelésem kettőnknek. Egy közös lakás valahol olyan helyen, ami mindkettőnknek megfelel és ahol majd belekezdhetünk az egyéni és közös terveink megvalósításába. El sem tudtam képzelni, hogy ne legyen része annak az őrültnek amikor orvosi pályára adom a fejemet, én meg az ő világának. Az elképzeléseink sokszor azonban nem találkoznak a valósággal, aminek eredményeként itt àllsz húsz évvel később életed különleges szereplőjével szemben, és bármit megtennél, hogy mentsd ami még kettőtöknek maradt. Már ha létezik ilyesmi, bár titkon reménykedsz benne.
A mi helyzetünk komplikált, már ha nevezhető így, mert közben végtelenül egyszerű is. Kereshettem volna, és ha ezt vesszük alapul akkor minden más csak kifogás. Írhattam volna neki, hogy nagyon hiányzik, de nem vagyok jó passzban, és előreláthatólag nem is leszek. Az ember viszont nem mond ki nyíltan ilyet, mert az további magyarázatot követelne, melyeket szeretnénk magunkban elrendezni. Akkor felmerülne a kérdés, hogyha ő a legjobb barátom, miért nem mondhatok el neki mindent? Szépíthetem, ettől nem leszek kevésbé hibás és akkori énemet figyelembe véve jobb ember sem. Létezik erre megfelelő kifejezés? Egyszerűen komplikált lenne a szituáció vagy csak szimplán elszúrtam? Szeretnék abban a verzióban hinni, ahol még van esélyem helyrehozni kettőnk kapcsolatát. Habár talán nem a legjobb kezdés az, hogy ennek eléréséhez sarokba szorítom őt.
Beszélni akarok vele a tetőn történtekről; az indokokról, a miértekről. Ő viszont minden módon tiltakozását fejezi ki ez ügyben, én meg nem fogok rizikózni. Maradok a biztonságos terepnél meg annál, hogy beszélni tudjunk. Ha kell könyörgök, vagy akár komplett hülyét is csinálok magamból az egész osztály előtt egy öt percért cserébe. A becenevén szólítom, aminek kimondása miatt mintha sajogni kezdene a közös tetovàlásunk helye. Annyi időt töltöttem el azzal, hogy nehezebb percekben megérintetettem azt az apró, de mégis hatalmas jelentéssel bíró mintát, hogy szinte már mentőmellényként tekintettem rá. Most viszont jobban leköt, hogy Camillat figyeljem, meg a reakcióját. Ennyi idő eltelt és a mai napig ugyanúgy vágyom a társaságára. Sosem enyhült, sosem fog.
Az ajánlata felvillanyozz, mert sokkal jobb annál, mint amit érdemelnék. Mosolyra formálódnak ajkaim, majd gyorsan bólintok is egyet mellé.
- Nagyszerű. Ez jó ötlet. - fejezem ki szavakban is beleegyezésemet, de tudom, hogy bármennyire is itt tartanám, hogy felzárkózzunk egymás életéből, attól még messzebb taszítanám magamtól. Elállok az útjából és még ajtót is nyitok neki ami visszavezet minket az iskolába.
- Mindent megteszek, hogy helyrehozzam ezt! - ígérem és komolyan is gondolom. Az évek alatt felvett szokásaim egyike lett az, hogy a terveimet addig hajszolom amíg el nem érem őket.
Együtt megyünk most vissza a terembe, ahol már több ismerős arcot látok, mint amikor kimentünk. Kristie a színpadnak kialakított részen serénykedik, majd finoman megütögeti a mikrofont mielőtt beleszólna.
- Helló.. mikrofonpróba, egy, kettő. - úgy tűnik elégedett lesz ettől, mert szinte levegőt sem véve folytatja tovább. - Annyira örülök, hogy ennyien eltudtatok jönni erre a különleges találkozóra. Istenem, 20 év! Rajtatok végignézve meg sem látszik. - csicsergi hozzá megszokottan, amire néhányan felnevetnek. - Ezért sokat gondolkoztam, és úgy éreztem, hogy ennek a jeles alkalomnak akár témája is lehetne, így a miénk a végzős bál lesz. Igen, jó hallottátok! Ideje újra előszedni a táncos cipőt, az akkori hangulatot és újraélni mindannyiunk életében a legkülönlegesebb estét. - erre nem tudom hogyan reagálhatnék, hiszen pont lemaradtam róla. Ha valamit, hát a költözést nem akarom újraélni. De talán ezzel egy pontot szerezhetek Suzie esetében, hogy erről a bàlról nem maradok le.
- Ezért ma előszedtem a régi fotókat, hogy egy kis összeállítással keltsük fel a bennünk szunnyadó nosztalgiát. Az este folyamán bálkirályt és királynőt is választunk, a hangulatot pedig Mitchell akkori bandája fogja feldobni. Készen állsz Mitch? - fordul egykori osztálytársunk felé Kristie, a férfi pedig hevesen rázza a fejét erre. - Humoros. - legyint egyet felé Kris, de a folytatás sem marad el. - És amire mindannyiunk várt, az időkapszulákat is kibontjuk. Most pedig vegyen el mindenki egy italt, amit a kislányom Maia fog kínálni nektek. Szia kicsim! - a lány csak int egyet, Warren pedig bevágódik mellénk, amikor mi is elvettük Camillaval az italainkat.
- Csak nem a tiéd, Sawyer? - biccent Maia felé, én meg egyből nem-mel válaszolok, de azért fejben a kérdő hangsúly sem maradhat el a húsz éves körüli lány láttán.
- Rhodes most már. - javítom ki Warrent, aki egyből az italába iszik.
- Oh! Erről kell a bővebb verzió. Csak nem köröznek? - a fejemet ingatom, de inkább koccintásra emelem Cami felé a poharamat amikor Kristie arra kér minket.

Ritka amikor úgy érzed egy hullámhosszon vagytok valakivel. Épp ezért az ember egy ilyen kapcsolatot szeret megőrizni magának, mert nem tudhatja, hogy lesz még egy ilyen esélye az életben vagy sem. Camilla számomra a nagybetűs személyem volt. Bármiről tudtunk beszélgetni, egyszerűen sosem untuk meg egymást, még akkor sem, amikor minden szabadidőnket egymás mellett töltöttük. Egy ilyen barátság kincs és jobbá tette az akkori életemet. Aztán egy nap valami történik. Észreveszel apróságokat, mint például, hogy mennyire kedveled mikor lelkesedése közben egyre nagyobbá ívelődik a mosolya az arcán. Vagy mikor reggelről úgy döntött, hogy lófarokba köti a haját, mert attól komolyabbnak érzi magát és ez a viselkedéséből is sugárzott. Talán másnak ez fel sem tűnik, de én ismertem őt jó és rossz pillanatában, így nekem ezek fontos momentumok voltak. És amikor jobban ügyelsz ezekre a részletekre, közben akad valami változás és rájössz, hogy szeretnéd megcsókolni a legjobb barátodat. Na ez az a felismerés, amitől bekapcsol a riadó a fejedben, mert onnantól semmi sem lesz ugyanolyan. Attól a ponttól kezdve minden érzésed hoz magával valami pluszt, valami titkosat, ami ott van a nyelved hegyén minden találkozás alkalmával, mégsem mondod ki. Mert az egyértelmű érzés mellett ott ül szorosan a félelem, hogy lehet jobb ami közöttünk van, de rosszabb is, és akkor elveszítem. Ennek a gondolata pedig éppen elég ahhoz, hogy kettő lépést hátrálva összecsomagoljam a zavaros érzéseimet jó mélyre. Ez pedig így is maradt. Soha nem éreztettem Camivel, hogy valami megváltozott bennem, de nem is beszéltem róla. A barátságunk ugyanis mindennél fontosabbnak bizonyult. Amikor összefutok Kristievel az ajtóban, akkor egyből eszembe jut miért jöttem vele össze és már az indoktól is egy szemétládának érzem magamat. Mert volt amikor jól elvoltam a kis érzelmi batyummal, aztán olyan is megesett amikor kevésbé és amikor elhatalmasodott rajtam, akkor el akartam mondani Camillanak. Kristievel egy ilyen nap jöttünk össze. Nyertünk egy meccset, a csapat meg aznap este összeverődött ünnepelni és külsősök is jöhettek. Úgy a harmadik pohár ital után vettem észre Camillat a szoba másik végében. Éppen Maeve-el beszélgettek és fejben annyira egyszerűnek tűnt a képlet. Csak odamegyek és elmondom, aztán lesz valami. Emlékszem, hogy a poharam éppen kiürült amikor Camivel összeakadt a tekintetünk ő pedig megajándékozott azzal a mesés mosolyával. És igen, ez volt az a pont amikor tudtam, hogy nem bírom a mélyen tartani azt amit érzek. Úgy össz-vissz négy lépés választott el tőle amikor Kristie elállta az utamat, hogy sétálni hívjon, Camilla meg Maeve társaságában hagyta el a szobát. Újabb fordulópont amire nem voltam büszke, mert az a séta több volt annál, én meg egy nyomorultnak éreztem magamat utána. Lehet, hogy volt egy barátnőm Kristie személyében, de semmit nem éreztem iránta csak bűntudatot, amiért kihasználom őt. Nem mintha ő ne tette volna, hiszen csak azért jött velem össze, mert akkortájt a nevem a népszerűek listáján szerepelt. Trófea-pasas lettem, aki túl sokáig hagyta szabadon a nyilvánvaló vonzódását a legjobb barátja iránt és többé már nem tudja elnyomni őket.
Most húsz nélküle elpazarolt évvel később itt állunk a hátsó udvaron és nem tudjuk felfogni mi történik. Egykor elválaszthatatlanok voltunk, majd nem olyan rég két idegen, akik egy rémisztő helyzetben találták magukat. A jelenben pedig ez a kettő ütközik és nem tudom mit mondjak vagy mit érezzek. Annyi kérdésem lenne meg válaszom is. A gond csak az, hogy amik a birtokomban vannak válaszok azok nem a megfogalmazódott kérdéshez kapcsolódnak.
- Nem tartozik rám. Persze, igaz. - konstatálom inkább magamnak, mint neki, majd a fejemet csóválom meg és felhajtom a poharamba lévő italomat. Hogyan is lenne másképp? Ennyi év alatt idegen mindkettőnk számára mi történt a másikkal.
Őt hallgatva egyből lejön, hogy menekülne a helyzetből, én meg nem annyira.
- Én sem gondolnám, hogy ez egy másodpercbe foglalható és nem akarom felhozni mik voltak a tetőn. Ma és most biztosan nem. - nyugtatom meg ezzel kapcsolatban.
- Azonban úgysem akarok oda visszamenni, hogyha levegőnek nézel majd. Bármennyire is megérdemelném, nem megy. - az arcát fürkészem és próbálom vele felvenni a szemkontaktust. Ilyen nincs. Mintha a múltam és a jelenem egy zavarodott masszaként telepedne rám. Az amit a mai napig kivált belőlem. A bűntudat amiért nem kerestem őt és hagytam, hogy az önostorozás döntsön helyettem. És a jelen, amit nem tudok hova tenni, de talán egy darabig nem is tudom majd.
- Rettenetesen hiányoztál, Suz. - halkabb a hangom, de annál őszintébb amikor végre a szemeibe nézhetek. - Annyi mindent szeretnék megmagyaráznom neked. És csak neked, nem Kristienek. Kapok egy esélyt majd, hogy megtegyem? - kérdezek rá, mert kell valami ultimátum. Amiből tudom, hogy nem ez az utolsó kettesben töltött pillanatunk mielőtt visszatérünk abba a valóságba, ami valahogy sosem volt igazán teljes.

Az osztálytalálkozókat kivétel nélkül mindig egy különös kíváncsiság kíséri az újratalàlkozás öröme mellett. Mivé lettünk, milyen irányba alakult az életünk az egymás nélkül töltött években? Elértük a céljainkat? Az emberben akaratlanul is kialakul valamiféle elvárás magával szemben, hogy a legjobb formáját hozza akkori társai előtt. Hiába, de bennünk van a dicsekvésre való hajlam és nem szeretnénk leszerepelni azok előtt akik egykor így vagy úgy, de hatást gyakoroltak az életünkre. Kristie e-mailje egy múltbeli utazáson indított el. Számomra a gimis évek nem hozták magukkal azt a negatív visszhangot ami miatt kedvem sem lenne emlékezni az ott töltött időre. Engem sem kerültek el a félresikerült románcok vagy a megromlott barátságok, de nem mondanám, hogy olyan rossz kapcsolatban vàltunk el ami miatt az első pillantástól egymás torkának esünk majd. Kristie egy volt az exek közül, de a járásunk hetei alatt azt hiszem mindketten beláttuk, hogy a kezdeti érdeklődésünk csak bizonyos ideig tartott és egyikünk sem fogja megtalálni ebben a kapcsolatban azt amit valójában keres. A jelenre való tekintettel talán jobb is, hogy akkoriban közös nevezőre jutottunk, mert így képesek vagyunk normális felnőttek módjára beszélni egymással és ez bárhonnan is nézem, de kellemes nosztalgiázásba taszít. Ő sokat mesél magáról, én meg szokásosan annyit amennyi még nem a panaszkodás vagy a túlzott megnyílás határát súrolja. Nem mintha ne bíznék Kristiebe vagy olyan titkokat őriznék amik ne kerülhetnének napvilágra, egyszerűen csak sosem voltam a mindent megosztó típus. A pácienseim sem értékelnék, ha a magánéletemről kezdenék ódákat zengeni ahelyett hogy velük foglalkoznék, a sok utazás alatt meg amúgy sem szereztem tartós kapcsolatokat akikkel eljutottunk volna a mélyebb kötelék kialakításáig. Mégis Kristie nyitottsága jól jön, mert így nem megyek túlzottan vakon a találkozóra. Az egyetlen aki továbbra is kérdőjel marad a fejemben az Camilla. A közös éveinket tekintve nem meglepő, hogy Kristie is rajtam keresztül kezd eleinte érdeklődni róla, de aztán annyiban is hagyja a témát. Egy ideális világban ahol nincs sem az apám, sem a költözés, egy percig sem tudtam volna elképzelni hogy ne legyen ma is az életem része. De ahogyan a hónapok maga alá gyűrtek, úgy elhatárolódni tőle a legjobb ötletnek tűnt. Különleges volt számomra, mint amikor az ember ràlel a másik felére. Valahol ez is nagy szerepet játszhatott abban, hogy nem akartam őt meg minket és amit kialakítottunk is tönkretenni. Csak remélni tudtam akkor hogy egy nap olyan ember leszek aki ott tart az életében és magával szemben is, ahol nem kell úgy éreznie, hogy belevonszolja a nyomorultságába azt aki fontos neki. Ettől még nem lesz kevésbé helytelen, hogy ennyi év eltelt amióta utoljára beszéltünk egymással.
Az esemény elérkeztével kikapcsolom a túlgondolásra való hajlamomat és ez úgy tűnik nem is okoz nehézséget, mert minél beljebb kerülök az épületbe, annál inkább felszabadultabbnak érzem magamat. Salvador mondta, hogy ez lesz. Aztán meg azt is, hogy csináljak sok képet és ha akadnak még el nem kelt osztálytársaim, akkor ne felejtsem el a számát továbbítani nekik. Mondanom sem kell, hogy nem fogom megtenni. De minél több lépést teszek meg a terem belseje felé, annál inkább érzem, hogy ami előre hajt, az nem az összes jelenlévő miatt történik, hanem csakis Cami az oka. A prioritásom lesz, hogy megtaláljam őt minél előbb és ha lehetőségem engedi, akkor beszéljek vele. Mert amíg a távolság nagyszerű alibit nyújtott a hiányának mellőzésében, de most nem tudom hogyan tűrném azt, hogy ilyen közel van és mégis nem szólhatnék hozzá. Az útbaigazítást követően nem nehéz őt kiszúrnom. Nekem háttal áll, így nem láthatja a közeledésemet és talán jobb is. Ellenkező esetben már rég lecövekeltem volna a bejárat mellett a fele ennyi bátorságommal együtt.
Régebben sokszor lejátszottam fejben milyen lesz újra látni őt. Párbeszédeket képzeltem el, a pillanat hangulatát, de egy sem közelítette meg azt amit akkor érzek mikor szembe kerülök vele és az a nő néz vissza rám akit aznap a tetőn láttam. Belém forr a szó és hirtelen azt sem tudom hova vagy mivé legyek. Lefagyok, igen, ez a legjobb kifejezés arra amit művelek miközben ő kérdéseket tesz fel, majd ugyanazon pillanatban ki is kerül. Gyors és hitetlenkedő fejcsóválás, hogy kirázzam magamat a sokkból, aztán már fordulok is utána.
- Cami..várj. - találom meg a hangomat egy roppant elmés megszólalással, ami csoda hogy felszínre tudott férkőzni a bennem felmerült rengeteg kérdés mellett. Hogy vagy? Régen találkoztunk. Mit műveltél ott a tetőn? Felzárkózhatnánk a kihagyott évekből. Ugye nem akartál ugrani?
Warren beelőz ugyan, de én pofátlan módon csatlakozok a párosukhoz, hogy megakadályozzam bármi is készül itt.
- Warren, helló. Jól festesz! El kell mondanod mindent amiből kimaradtam..de most engedelmeddel elrabolnám ezt a hölgyet itt. - mosollyal fordulok Cami felé, majd befurakszok közéjük és elveszem a pultosunktól Cami italát, magamnak pedig egy erősebbet rendelek.
- Beszélnünk kell. Sürgősen! - Cami kezébe adom az italát, aztán elveszem az enyémet is, majd szabad kezemmel megfogom az ő kezét hogy elvezessem a pulttól. - Később összefutunk Warren. - ígérem az egyedül maradt férfinek majd gyorsan körülnézek merre mehetnénk, aztán eszembe jut a terem hátsó ajtaja amit szerencsére nem zártak most be. Gondolom jól jön azoknak akik cigiznek, hogy nem kell az egész iskolán végigmászniuk, hogy friss levegőhöz jussanak.
- Mi ez az egész Camilla? - ennyire futja tőlem amikor becsukódik mögöttünk az ajtó, de nem állom el az útját ha végül itt akarna hagyni és visszamenni. Most kétszer több oka lenne. Nem elég hogy elhagytam, de még élete talán egyik legrosszabb napjára is emlékeztetem.
- Úgy örülök hogy látlak, de közben annyira dühös is vagyok a legutolsó találkozásunk miatt amiről azt se tudtam hogy a miénk volt. Ez fergeteges. - a fejemet ingatom hitetlenkedésem jeléül, majd beleiszok az italomba.
- Hogy lehet ez? - újabb kérdés amire nyilván egyikünk sem tudhatja a választ, de attól még ki kell mondanom, hátha az univerzum vagy valaki aki jobban érti megajándékoz minket a magyarázattal. Mert a kezdeti izgatottságomnak már nyoma sincs, hiszen a megkönnyebbülés és némi idegesség veszi àt helyét az összezavarodottság mellett. Hiszen amióta beszállt a taxiba azóta naponta többször is az eszembe jutott. Aggódtam mi lehetett vele, de megkeresni őt olyan volt mint tűt a szénakazalban. Erre kiderül, hogy az idegen nő aki akkor felejthetetlen nyomott hagyott az életemben ugyanaz akit sosem sikerült elfelejtenem.

Épphogy csak landolunk Atlanta repterén amikor a telefonom jelezni kezd a beérkező hívás hatására és anyám nevét vélem felfedezni a kijelzőn. Legutóbb két napja beszéltünk és azt mondta Helen barátnője érkezik majd hozzá a hétvégére, így meglep hogy mégis hív. Főleg miután ő maga volt az aki külön kijelentette, hogy ne zavarjuk egymást.
- Anya, minden oké? - a csomagom megszerzése után intek le sebtében egy taxit és diktálom be a címet amíg a vonal túlsó végéről érkező és hadaró csevegést hallgatom.
- Kisfiam, ismerős neked a.. hé Helen, mi is van ráírva a borítékra? - kiabál egyet, nekem meg muszáj eltartanom a fülemtől a készüléket, ha nem akarok hallás károsult lenni a nap végére. Hallom a háttérből érkező választ, majd újra anyám hangja közvetít. - Valamilyen Kristie Miller. Sawyer vezetéknévre van címezve így gondolom hogy nem valami új barátnőd. Tényleg, találkoztál már valakivel? Helen kérdezi, nem én. - az emlegetett nő csak felháborodva szólal meg magát védve, de nem kell bemutatni anyámat hogy tudjam, inkább őt foglalkoztatja a magánéletem és nem a szomszédokat.
- Nem és igen, ismerem Kristiet. - ez a név egyből visszarepít jó pár évet a gimis időszakokra és megeleveníti előttem azt a lányt, aki állandóan szervezkedett és a legnépszerűbbek között sündörgött, hogy még véletlenül se felejtse el senki sem a nevét. Cami annyira nem kedvelte, engem meg sokszor szórakoztattak a módszerei amikkel próbálta a figyelmet magán hordozni. - Mit ír?
A taxi megáll, így amíg anyám pakolászik, én fizetek és már szállok is ki a kórház előtt. Egy szervátvétel miatt volt célszerű az utazás, de az elmúlt időszak ilyen. Most Atlanta, előtte Nashville, így nem unatkozom.
- Gondolod kinyitottam? - hőbörög, de Helen lebuktatja egyből. Emiatt csak mosolyogva a fejemet csóválom még ha ő maga ezt nem is láthatja, majd az órámra tekintek le.
- Anya, most mennem kell, de később kereslek. - ő még azt taglalja, hogy ezért nem szükséges, majd továbbítja nekem valahogy, én meg ráhagyom, mert nem akarok elkésni pont a bejárat előtt, ahol már ki is szúrom hogy Dr. Salazar tart felém, így egy gyors elköszönés után bontom a vonalat.
Mire sikerül elolvasnom Kristie átküldött levelét, addigra órák telnek el. Stílusban semmit sem változott és legalább húsz különböző módon írja le, hogy reméli összefutunk majd az osztálytalálkozón. Kikeresem a nevét és a dátumot vetem össze a beosztásommal, majd egy visszajelző üzenetet írok neki, hogy ott leszek. Ennek jelentőségébe azonban már akkor gondolok bele igazán amikor csak napok választanak el a kérdéses találkozótól. Mert persze, jó bulinak tűnik felzárkózni, hogy kivel-mi történt a kihagyott idő alatt, de ez egyet jelent azzal, hogy sok év után most találkozunk először Camillaval. Ez pedig fura érzést kelt bennem, ami egyszerre tart idegesen és izgatottan.
Az utazás előtti reggelen Kristie még vagy tíz üzenetet küld nekem amire a rohanós rendezkedések miatt aligha tudtam volna válaszolni. Amióta felkerestem őt a visszajelzés miatt, azóta nem telt el úgy nap, hogy ne írjon vagy küldjön valamit, ahogyan attól sem zárkózik el, hogy kifaggasson mindenről. Még fel is ajánlja hogy náluk maradhatok amíg a találkozó tart, de inkább nem élek vissza ezzel és lefoglalok egy szállást. Bevallom nincs pofám szívességet kérni senkitől sem azok után, hogy így eltűntem. Kristie sosem költözött el és azt is elhintette, hogy Warren is a városban maradt a családjával. Ez egy újabb szintre emeli a bűntudatot ami már Camilla miatt is éket vert bennem. Warren jó arc volt és könnyen megtaláltuk akkoriban a közös hangot, így egy részem nagyon is bánja amiért nem ismerhetem a családját. Vajon Cami is megállapodott valaki mellett? Egy pillanatra úgy éreztem fordítok az érdeklődés mérlegén és én leszek az, aki meginterjúvolja Kristiet, hátha tud valamit Camillaról. De akárhányszor rávettem magamat, valamiért sosem küldtem el az üzenetet. Ő nem hozta fel meg én sem tettem és egy idő után úgy voltam vele, hogy megérdemlem, bárhogyan is reagál majd a jelenlétemre. Nekem nincs jogom a sértettségre, de neki igen és bizonyára időbe fog telni amíg megmagyarázok neki mindent. Már ha egyáltalán szóba áll majd velem.

Megmagyarázhatatlan élmény volt újra gyerekkorom helyszínén lenni. Nosztalgikus, jó és mintha otthon lennék. Chicago sosem volt az számomra, Hollandiát azonban nem a rossz élmények miatt hagytam hátra. Azokat sajnos cipeltem magammal.
Nem sok ismerős arcot látok mire elérek a motelhez, de mivel még van időm a találkozóig, így gyorsan le is pakolok a szobámba, aztán le is lépek, hogy utamat Laurenék családi étterme felé vegyem. Gyerekként sokat lógtunk ott és Lauren meg Joe anyja készítette a legfinomabb süteményeket amiket mindig a pulton tárolt, ha bárki vásárolni akart belőlük. Persze egy tálca mindig volt nekünk félretéve, nehogy a vendégek elől nyúljuk le az édességet. A helyiség aligha változott, bár egy kicsit modernebb felújításon esett keresztül. Belépve egyből ki is szúrom a pult mögött ügyködő Joet, akinek nem kell sok, hogy észrevegyen.
- Na ne már. - szólal fel hangosan és már lelkes vigyorral meg is indul felém, közben meg hátra is rikkant egyet. - Lauren, gyere már kit fújt ide a szél. - ezen jót röhögök, de nem tagadom meg tőlük a szívélyes üdvözlést. Már most jól esik újra itt lenni.

Az este szinte csettintés szerűen érkezik el, de a jó hangulatom a készülődés alatt sem múlik el. Sötétkék öltönybe bújok, fehér ingbe meg az öltönyhöz színben passzoló nadrágba, aztán bevárom Joet és Laurent, hogy együtt tudjunk érkezni az iskolához. A gondolataim az elmúlt percekben csak Camilla körül forogtak. Mik történhettek vele eddig? Milyen lesz őt újra látni? Teljesen elveszek a gondolataimban és szinte automata módon működök ahogyan megindulunk az épületbe. Kristie persze hozza a formáját. Lelkes, ölelget, de én azon kapom magamat hogy a terem belső része felé tekintgetek meg a jelenlévők irányába és napok után végre felteszem neki azt a kérdést amit eddig kerültem.
- Cami megérkezett már? - ő már mutat és ezzel egyben terel is a helyes úton, az én szívem meg valahol a torkomban dobog ahogyan megközelítem a nekem háttal álló nőt. Nem állok le most italt szerezni magamnak, mert a hiány amit az ő nélkülözése okozott bennem, most elemi erővel telepszik meg rajtam.
- Suzi? - mögé lépve szólítom meg azon a néven amit csak ketten ismertünk. De amikor felém fordul, egyszerre sok minden miatt akad el a szavam. Legelőször amiatt, mert emlékben újra azon a tetőn vagyok, azon a felkavaró estén. - Te vagy az. - megsemmisítő a felismerés, ahogyan az ezt követő érzések kavalkádja is.