“Doctor told me I should sleep, but I'm always restless, I lay awake at night and think, my thoughts are relentless. I need a moment to breathe, I need a moment to vent this, I seem to be the only person that I play pretend with.”

Magam sem tudom, mi vett rá pontosan, hogy ezt válasszam ahelyett, hogy egyenesen hazaindultam volna. Talán csak azon ritka napok egyike van, amikor kiszellőztetni szeretném a fejem, nem elnyomni különböző tudatmódosító szerekkel. Talán csak az anyám van rám ilyen hatással; lehet, hogy az ő helyzete józanítja az elmémet, azt mondatja nekem, hogy te nem akarsz ilyen lenni. Még akkor is, ha most ismét tiszta időszakát éli és ismét megígérte, hogy semmihez nem fog nyúlni. Mert mindketten tudjuk, hogy ez csupán ideig-óráig tart majd, aztán újra visszasüllyed, mint ahogy mindig; mint ahogy ez a kijózanító hatása is csak bizonyos ideig marad majd meg nálam is. Mint mindig.
Mégis, most valahogy szokatlanul erősen hatott rám a szokásos látogatásom nála. Lehet, hogy csak a legutóbbi eset miatt, amikor alaposan rám ijesztett... vagyis, ránk. Még mindig nem teljesen sikerült feldolgoznom a tényt, hogy az egyik arc, akit a múltammal azonosítottam, valójában nem a rosszak közé tartozott, vagy legalábbis nem úgy. Anyámnak soha nem akaródzott megemlíteni, hogy a fickó, aki annak idején a szobák ajtaját őrizte, ő meg a zöldkártyát remélte tőle, valójában beépített ügynök volt. Egy FBI ügynök, akivel ő mellesleg, csak úgy, évek óta tartotta a kapcsolatot. Azok után, hogy én mindent kockára tettem azzal, hogy megkerestem és idehoztam őt annak idején, az ő hallgatása erről a nem elhanyagolható tényről szálkaként ragadt a körmöm alá. Nem akarok haragudni rá, mégis egyfajta árulásnak érzem... különösen, hogy ott van a lehetőség: a fickó akár segíthetne is nekem.
Mindent összevetve talán mégsem olyan meglepő, hogy nem hazafelé indultam, sőt, szokásaimmal ellentétben gyalog vágtam neki a környéknek. Nem aggódtam különösebben, a legtöbben nem ismertek volna fel olyan egyszerűen, mint ahogy az anyámat szoktam meglátogatni: farmerben, egyszerű bőrdzsekiben, smink nélkül, lazán összekötött hajjal. Mondhatnám, hogy Alba talán ilyen lett volna, de nem hiszem, hogy Alba megélte volna ezt a kort.
Mire felocsúdok, ahogy felpillantok, már Japan Village kacsint rám az út túloldaláról, én pedig azon kapom magam, hogy elmosolyodom. Jól emlékszem még, milyen útbaigazítást kaptam a Presbyterian részére rendezett estén egy bizonyos Dr. Mcgrovertől, és mivel egyébként is éhes vagyok, arra gondolok, miért is ne? Elsétálok a legközelebbi gyalogátkelőig, és amint átjutottam az úton, már be is vetem magam az ott császkálók közé. Emlékszem a konkrét étteremre is, de úgy vagyok vele, hogy akkor már miért is ne tesztelhetném le az elméletet is? Dr. Mcgrover azt mondta, kövessem az ázsiai tömeget, szóval pontosan ezt teszem. Kiszúrom az arcokat az emberek között – ez egyébként nem nehéz, mert a nem ázsiaiakat kevesebben képviseljük –, megfigyelem, melyik étterem a legnépszerűbb köztük, és igazából meg sem lep, hogy a Gohanban fordulnak meg a legtöbben. Újra elmosolyodom, aztán magam is besétálok az étterembe, hogy letesztelhessem a második elméletet is.
Arra kevésbe vagyok felkészülve, hogy odabent azonnal elkap a bőség zavara életérzés, méghozzá elég durván. Már ott megakadok, hogy egyáltalán milyen jellegű ételre vágyom – leves, tészta, hús? Szinte érzem, hogy itt fél órát csak a válogatással fogok eltölteni, szóval inkább hátrébb is húzódom, hogy alaposan meg tudjam szemlélni a kínálatot, és addig se tartsam fel azokat, akik céltudatosabban érkeztek. Már-már megszokásból pillantok néha oldalra a szemem sarkából, aki valaki bejön az ajtón, de aztán alig néhány perccel később kénytelen vagyok azzal a lendülettel vissza is kapni a tekintetem az ajtón belépőre, amint a szemeim elfordultak róla. Akaratlanul is mosolyogni kezdek, de majdnem el is nevetem magam, mert ennyire nem lehet kicsi a világ. És mégis.
– Dr. Mcgrover? – szólítom meg az ismerős érkezőt, és ha rám pillant, barátságosan rámosolygok. Remélem, neki nem tart majd soká felismerni a kevésbé hivatalos Vittoria-verziót.
– Örülök, hogy újra látom. Még ha épp csúnyán rajta is kapott, hogy épp az elméleteit készülöm tesztelni – ismerem be, miszerint a szavai bizony nem süket fülekre találtak.
– Hogy van? – érdeklődök kedvesen, és valóban meg is várom a válaszát, mert nem csak az udvariasság kérdeztette meg velem.
Csak ezt követően sandítok újra a kínálatra, hogy beismerjek még valamit: az elveszettségemet.
– Ha már a sors épp idesodorta, mit gondol, segítene nekem egy helyszíni ajánlással is? – mosolyodom el.

Vita & Alex

Something new

Nagyon fáradtnak érzem magamat. Az utóbbi pár napban (várhatóan) megnőtt a balesetek száma. Ez egyrészt a sunday-drivers miatt is van, másrészt itt a jó idő és lecserélték az autót a motorosok a két kerekű donorgépekre. Azt persze nem veszik figyelembe, hogy hiába süt a nap, az utak attól még csúszósak lehetnek, hisz a hőmérséklet nem változik csak a napsütés miatt 30 fokra. De igazából kár is magyarázni, a legtöbb esetben nem is lehet: vagy nem érdekli őket, vagy kisebb bajuk is nagyobb annál, mint hogy a szentbeszédet hallgassák.
Emiatt mondjuk úgy, kicsit bele fáradtam az emberekbe. Ma úgy terveztem, hogy korán meglépek és Bach mellett bontok egy bort, talán ázok kicsit a kádban, mielőtt leülnék olvasni. Előtte azért el akarok menni ebédelni, úgy hogy már előre szóltam, hogy a mai sürgős leleteket írják másra, én pedig ezt a fél napot kiveszem.
Megtehettem volna, hogy a sarki kávézóban, vagy a kórházi büfében veszek egy szendvicset aztán haza megyek, de ma mondjuk úgy, kényeztetni akartam magamat. Úgy hogy ehelyett fogtam magamat és kocsiba ülve elmentem a Japán városba Brooklynban. Húsz perc kocsival, nem nagy táv, a jó ebédért még meg is éri. A szokásos tömeggel találkozom oda bent, miután leparkoltam. Vékony kabátom zsebébe csúsztatott kezekkel sétálok be a piacra és gondolkodom, hogy melyik éttermet válasszam. Végül az egyik kedvencem mellett döntök és belépek.
A fejemben már kezd összeállni, hogy mit egyek, amikor oldalról, kicsit elölről a nevemet hallom. Úgy kapom oda a fejem, mint aki attól fél, hogy a sürgősségire rángatják egy beteghez, mint aki után kiszaladt a nővér, de ezek alaptalan félelmek. Kell egy-két másodperc, mire egyrészt feldolgozom, hogy ki szólt hozzám, másrészt felismerjem. Amikor pedig ez megtörténik, ki is ül az arcomra.
- Oh, M.... Vittoria! - mondat közben gondolom meg magam, hogy én is a vezetéknevén szólítsam, mert elnézve őt igen csak inkognitóban van. Vagy hát ahhoz képest, amilyen volt legutóbb, most tényleg nagyon civilben van. Közelebb lépek hozzá egy kis mosollyal, míg a hölgy újabb szavakat intéz hozzám.
- Örülök, hogy felkeltette az érdeklődését az ajánlásom. - mondom megrázva a fejem. Emiatt a tesztelés miatt nem kell rosszul éreznie magát.
- Fáradtan és éhesen, de ezen mindjárt segítünk. És ön? Rendben haza ért aznap? Követte az orvosi utasításokat? - kérdezem némileg komolytalanul. Az a fontos, hogy minden rendben volt vele, más nem. Amikor segítséget kér tőlem elmosolyodom újfent.
- Ezekben jobb vagyok, mint az experimentális francia kockákban, ígérem. - viccelődök egy kicsit, aztán ha a hölgy engedi, egy picit félre húzom, hogy másokat ne tartsunk fel, de azért lássuk a kínálatot, amit épp ott csinálnak mindenki szeme láttára a pultban. Elmondom neki, hogy hány fajta tészta van: ramen, udon, soba, yakisoba, somen, hiyamugi, harusame, shirataki. Mindegyikről egy-egy mondatot mondok: Melyik miből készült, hogyan szokták enni, mivel szokták ízesíteni.
- A ramen a legközkedveltebb, azzal kezdheti akár és akkor biztosan ízleni fog önnek. Én most udont néztem ki magamnak. - mondom elmerengve nézve a tésztákat. Most már azért csorog a nyálam.
   

“Doctor told me I should sleep, but I'm always restless, I lay awake at night and think, my thoughts are relentless. I need a moment to breathe, I need a moment to vent this, I seem to be the only person that I play pretend with.”

Amikor hagytam a lábaimnak, hogy lényegében önálló életre keljenek és oda vigyenek, ahová akarnak, nem gondoltam volna, hogy éppen itt fogok kikötni, de cseppet sem bánom. Egy apró mosollyal idézek fel egy kellemes emlékű társalgást nem is olyan sokkal ezelőttről, és mivel akkor valóban nem a bolondját járattam Dr. Mcgroverrel, már csak azért is elindulok az előttem elnyúló negyed felé, hogy ezt bizonyítsam. Persze, ő nem láthatja, de sebaj, talán legközelebb, ha kontrollra kell mennem a kórházba, hagyok neki egy üzenetet, hogy melyik ételt próbáltam ki és mennyire ízlett.
Már az általa külön is megnevezett étteremben ácsorgok – kicsit hátrébb, hogy ne legyek útban senkinek, míg én elveszek a választék sorai között –, amikor világossá válik, hogy a véletlenek mégis épp eléggé összejátszanak ahhoz, hogy igenis szemtanúja lehessen a dolognak. Nem is igazán akarok hinni a szememnek; tekintetem először csak oldalra pillant, amikor valaki belép az ajtón, aztán rögtön vissza is kapom a fejem, amikor felismerem a férfit. Nem gondolkozom azon, hogy megszólítsam-e, és bár egyértelműen látom, hogy nem ismer fel azonnal, csak mosolygok. Nem veszem magamra a dolgot; nem sokan láttak még hétköznapi ruhákban, smink nélkül és nem belőtt hajjal. Más esetben úgy is érezném, hogy nincs rajtam a páncélom, de a múltkori találkozásunk alapján kár lenne ettől tartanom. Amikor a keresztnevemet szólít meg, csak tetézi ezt az érzést, mert szavak nélkül is kimondja, hogy sejti, miért lehetek ennyire más. Hálásan szélesedik ki a mosolyom.
– Nem csak a szavait akartam fecsérelni. Bár azt nem gondoltam volna, hogy épp találkozni is fogunk – vallom be, de a mosolyom biztosíthatja arról, hogy ez a meglepetés nagyon is pozitív a részemről. Csakugyan kicsi a világ, ezesetben viszont aligha van okom panaszra.
– Igen, köszönöm. Betartottam minden utasítást, mondtam, hogy szeretnék én maradni az álom-betege – felelem mosolyogva, és ugratva is őt egy kicsit, visszautalva a legutóbb emlegetett viccekre. Ezzel legalább a saját lelkiismeretem is elcsitítom, amiért a válaszom második fele lényegében egy hazugság volt. Neki nem kell tudnia, hogy nem lett volna kit felhívnom. Inkább le is csapok a lehetőségre, hogy ha már itt van, akár ki is segíthetne a válogatásban, a kis megjegyzésére viszont elnevetem magam.
– Akkor jó, mert itt hiába tolakodnék koktélért – rázom meg a fejem mosolyogva. Hagyom, hogy félrevonjon, aztán mesélni kezd a különböző tészta típusokról és arról, mit kell róluk tudni, röviden, de informatívan. Figyelmesen meghallgatom, közben pedig a kínálatban igyekszem lekövetni a szememmel is azt, amit hallok. Aprókat bólintok közben, a konkrét ajánlatra pedig egy nagyobbat is.
– Rendben, az egyébként is szimpatikusnak tűnik – mosolyodom el, a pult felé intve a fejemmel. Igazából kicsit húsleves-feelingje van első gondolatra, szóval tényleg nem lehet rossz, meg amúgy is kíváncsi vagyok, nem elutasítóan állok a dologhoz.
– Akkor azt pedig jól megnézem magamnak legközelebbre – teszem hozzá, amikor elmondja, hogy neki most egy másik fajtához jött meg az étvágya. Felvont szemöldökkel gesztikulálok a sor felé, és ha biztos a választásában, most már be is merek állni a várakozók mögé.
– Hosszú napjai voltak? – kérdezem közben együttérzőn, visszautalva korábbi válaszára a hogylétével kapcsolatban.
A sor egyébként nem hosszú előttünk, így néhány percen belül már én is jövök. Kikérem magamnak a ramen levest, itt fogyasztásra, mert szeretnék adni a dolog autentikus jellegének, de közben nem vetek sem egy- sem többértelmű pillantásokat Dr. Mcgrover irányába, mielőtt még azt hinné, rá akarnám erőszakolni, hogy csatlakozzon hozzám itt is. A fáradtságára való tekintettel könnyen lehet, hogy csak egy dobozban akarja tudni az ebédjét, hogy aztán hazavigye és aztán ledőljön a kanapéra.

Vita & Alex

Something new

Nem gondoltam volna, hogy pont itt, pont most, pont Ms. Lowellbe fogok bele futni. Persze, adtam neki tippeket arra vonatkozóan, hogy jól jó enni, de legyünk őszinték: Vittoria teljesen más szinten él és mozog, mint mi, "hétköznapi halandók". Éppen ezért nem is feltételeztem volna, hogy valaha is eljön ide, nem hogy még találkozzunk is. Talán emiatt telik több időbe a felismerése, mint amennyi még épp komfortos, de szerencsére nem veszi zokon. Mivel viszont ennyire inkognitóban van, inkább a keresztnevén szólítom, és úgy tűnik, ezt se bánja, szóval jól jártam el. Furcsa ilyen hírességnek az "ismerőse" lenni, és rejtegetni őt a köztudat elől. Érdekes helyzet, az már biztos.
- Én sem gondoltam volna. Igazából abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán tényleg lemerészkedik erre a szintre. - vallom be kis mosollyal, de nem akarom megbántani, vagy ilyesmi. Inkább olyasvalakinek nézem, aki kerüli a feltűnést és a tömeget, emiatt pedig inkább olyan helyekre jár, ahol ő tűnhet kishalnak a többi között. Őszintén válaszolok arra, hogy vagyok, és én is őszinte érdeklődéssel kérdezgetem a hogylétéről, meg a legutóbbi állapotáról is. Nem gondolnám, hogy bármi oka legyen arra, hogy füllentsen, így a válaszát hallva csak elégedetten bólogatok egy kis mosollyal.
- Nagyszerű. Az akkor felsorolt praktikákat bátran alkalmazhatja, bármikor. - mondom egy fokkal komolyabban, de még mindig jókedvűen mosolyogva.
Ezután a tanácsom kéri, én pedig nem csak jelzem, de a magyarázásommal be is bizonyítom, hogy ezek a tésztákhoz jobban értek, mint a francia ételekhez. A válaszára olyat mosolygok, hogy még a fogam is kivillannak. Éppen nem vigyorgok, de azért látszik, hogy jót szórakozok a válaszon.
- Ez jó... - jegyzem is meg magamnak halkan, még mindig magamban szórakozva a képen, ahogy Vittoria itt próbálná megmenteni az életemet, csak a pultban biztosan rosszabbat kapnék koktélnál: rizspálinkát. Az biztos olaj lenne a tűzre egyébként! De persze azért nem hagyom, hogy elterelje a figyelmemet, bemutatom neki a tésztafajtákat és a lehetséges kombinációkat. Aztán javaslok neki egy közkedvelt ételt kezdésnek, magamnak pedig szintén kinézem az udont. A kérdése visszakanyarodik a beszélgetésünk elejére, én pedig egy halvány, tényleg fáradt mosolyt engedek meg felé.
- Ilyen az orvosok élete. Hétvégén, jó időben és sportversenyek alkalmával mindig feszített a tempó. Rengeteg az autós, motoros baleset, vagy a törött csont. Szerintem az elmúlt két napban több CT-t leleteztem, mint az utóbbi fél évben... pedig a korcsolyapályák nyitása is mindig ezzel jár. - ered meg a nyelvem megint, kéretlenül.
- Még mindig nem untatom, remélem? - kérdezek rá a biztonság kedvéért végül. Akkor nem volt jobb társasága és szinte kötelező volt ott lennie, de itt igazából már bármi megtörténhet. Lehet, hogy csak elvitelre kéri a ramenjét, aztán visszamegy dolgozni, vagy tudom is én. Vittoria megfogadja a tanácsot, és vissza állva a sorba a rament kéri. Én fél lépéssel mögötte figyelem a tésztákat, még egy kicsit vacilálva, hogy biztosan azt egyek-e, de aztán úgy vagyok vele, hogy majd maximum estére viszek el mást, ha ebéd után kívánni fogom még. Eszemben sincs egyébként magára hagyni a hölgyet, ha jelezte, hogy a társaságom nem teher számára. Nincs bennem semmiféle hátsószándék, de kíváncsi vagyok a véleményére az étellel kapcsolatban. Úgy hogy kikérem és kifizetem az ételt, aztán amikor megkapom, az asztalához lépek.
- Csatlakozhatok? - kérdezem, aztán ha megengedi, kis mosollyal biccentve köszönöm meg a döntést és ülök le. Van kanál, de én elsőnek az evőpálcika után nyúlok. Már könnyen étkezek ezekkel, megtanultam a használatukat, és eleve így is szokták hagyományosan.
- Evett már valaha pálcikával? - kérdezem érdeklődően felnézve rá a mozdulatok közben. Nem mintha máskor mondjuk kínai gyorskajáldákban ne tanulhatott volna meg, de valamiért kevés esélyt látok rá. A legtöbb nyugati ember csak simán kanállal, késsel és villával eszik, én pedig ebből indulok ki.
   

“Doctor told me I should sleep, but I'm always restless, I lay awake at night and think, my thoughts are relentless. I need a moment to breathe, I need a moment to vent this, I seem to be the only person that I play pretend with.”

Egyáltalán nem veszem a lelkemre Dr. Mcgrover őszinteségét, sőt, azt hiszem, nagyon is megértem, miért mondja ezt. Az előző találkozásunk alkalmával megbizonyosodhattam róla, hogy az értékrendje nagyon is helyén van, ezért úgy gondolom, balgaság lenne rosszindulatot feltételezni a szavai mögött – úgy tapasztaltam, őt sokkal inkább a kíváncsiság vezérli ilyenkor, mintsem a szurkálódás. Már csak ezért is egy mosoly választok sértődés helyett.
– Néha nagyon is jól esik. Már amikor sikerül – vonok vállat könnyedén. Amikor épp nincsen különösebb felhajtás valami hollywoodi híresség körül, általában nehéz levakarni magamról is egy-két pletykára éhes firkászt, főleg a merénylet óta, amikor viszont az anyámat látogatom meg, mindig sokszorosan odafigyelek, ezért oda biztosan nem követett senki. Ez már valóban neccesebb helyzet, de őszintén? Az legyen a paparazzik legnagyobb öröme, ha lefotózhatnak egy étteremben.
Ugyan megelégedhetnék némi small talkkal, de ha már a sors így hozta, hogy ismét összefutottunk, és a múltkor is olyan könnyen egymásra hangolódtunk, inkább az őszinte érdeklődést, aztán pedig a hasonlóan őszinte válaszadást választom. Nos... majdnem. Azt továbbra sem mondom el neki, hogy a barátok, családtagok és közeli bizalmasok fogalma az én szótáramban nem létezik.
– Igenis, doktor úr! – kontrázok vidáman, épp csak annyira nem véve katonásra a dolgot, hogy még szalutáljak is mellé.
Ezután kikérem a tanácsát is, hiszen ha már úgy alakult, hogy megtehetem, miért is ne? Az ő ajánlására érkeztem ide, akkor egyébként is az az igazi, ha az ő javaslatai alapján választom ki, mit fogok enni. Elsüt egy viccet a saját kárára is, felidézve a szerencsétlen élményt a csípős falatkával, én pedig igyekszem partner lenni a tréfában, ami a mosolyából ítélve sikerül is. Nem mintha egyébként ne próbálnám meg ismét megmenteni, csak épp kötve hiszem, hogy itt bármi használhatót tudnának adni ilyen esetekre, szóval... jobban járunk, ha tényleg elkerüli a hasonló élményeket. Mondjuk, amilyen magabiztos hozzáértéssel kezdi velem alaposan, de nem túl mélyen megismertetni a japán konyha tésztáinak alapjait, kétségem sem fér ahhoz, hogy mindketten biztonságban vagyunk. Hallgatok is a javaslatára, aztán míg beállunk a sorba, rákérdezek a napjaira, ha már ennyire fáradt. Cseppet sem bánom, hogy ismét bőven válaszol, egyébként is kellemes baritonja van, és valahogy jól esik a fülnek hallgatni, ahogy beszél, emellett pedig valóban figyelek is a válaszára. Ezért is nevetem el magam halkan, amikor rögtön szabadkozni kezd.
– Lassan kénytelen lesz elhinni nekem, hogy nem kérdezném, ha nem érdekelne a válasza – ingatom a fejem, ám még ha dorgálásnak is tűnhetne vagy hangozhatna a dolog, mosolygok mellé, hogy biztosan ne értse félre.
– Egyáltalán nem irigylem önt – mondom aztán, hogy a válaszára is reagáljak, miközben eggyel előrébb kerülök a sorban. – Úgy értem, mi, földi halandók legfeljebb gondolunk arra néhány száguldozót látva, hogy jó eséllyel ott köt majd ki, de... nos, a következményekkel valójában nem találkozunk. Jó esetben, persze – helyesbítek, hiszen vétlen autósok is szokták húzni a rövidebbet, így nekik is könnyen Dr. Mcgrover szakértő szemei elé kerülhetnek a felvételeik.
Amikor sorra kerülök, meg is nevezem a választásomat, itt fogyasztásra kérve, bár arra nem kérdeztem rá, hogy Dr. Mcgrover is helyben szándékozik-e elfogyasztani a maga ebédjét. Rövid úton kiderül viszont, hogy igen: miután leülök az egyik közeli, ablak melletti asztalhoz, egyébként is oda-odasandítok, nem azért, hogy erőszakoskodjak, hanem hogy ha esetleg elvitelre kérte az ételt, búcsút tudjak neki inteni, de ehelyett egy tálcával a kezében lép hozzám. Felderül a mosolyom és rögtön bólintok.
– Csak bátran! – intek a szemben levő székre. Miután ő is leült, természetesen magabiztosan nyúl az evőeszközök felé, én viszont egy fokkal bizonytalanabb vagyok. Minden ilyen ételt kanállal vagy villával szoktam enni, mert sosem volt türelmem megtanulni a pálcika művészetét, de most valahogy úgy érzem, talán... kellene. Persze Dr. Mcgrover olyan, mintha a gondolataimban olvasna, és éppen erre kérdez rá.
– Soha – engedek meg magamnak egy zavart nevetést. – Egyetlen egyszer próbáltam, minimális energiabefektetéssel, és hát... – A kezembe veszek egy pár pálcikát, hogy demonstrálhassam neki eme hatalmas tudásomat: azt, ahogy meg tudok fogni két pálcikát, aminek összeérnek a végeik, de ha mozgatni akarnám őket, már majdnem kiesnek a kezemből. Még én magam is elnevetem magam a szerencsétlen látványon.
– Esetleg ebben is számíthatok egy kis segítségre...? – nézek rá már-már reménykedve, de egyébként vidáman mosolyogva. És ha már itt tartunk, eszembe jut még valami.
– Egyébként nem bánná, ha tegeződnénk? – vetem fel, hiszen mégis könnyebben és gördülékenyebben megy úgy a beszélgetés. Ez egyébként is egy amolyan baráti-ismerősi ebéd, még csak a professzionalizmus sem köt minket ahhoz, hogy ragaszkodjunk a formaságokhoz, de persze csak akkor, ha ő sem bánja.

Vita & Alex

Something new

Valahogy megértem, amit mond. Nem feltétlenül érzem át, de megértem, hogy egyfajta burokban él. Egy olyan burokban, amit nem saját maga alakított ki magának, hanem a körülmények áldozata. Mert ahogy ő is mondta, amikor sikerül.
- Remélem a jövőben azért többször sikerül majd. A paparazzi is meg tudnak unni embereket, ha nem történik körülöttük semmi. Kevesebb pénzt is kapnak azokért a képekért. - próbálom vidítani egy kicsit, apró mosollyal. Persze biztos semmiben sem lehetek, mert szerencsére se híres, se hírhedt nem vagyok, de azt azért olvastam, hogy a színészek úgy szoktak kiszúrni a paparazzival, hogy mindennap ugyan azt a ruhát veszik fel, így kvázi értéktelen a fotó, mert időben behatárolhatatlan. Ezt persze nem fogom felemlegetni, szerintem Vittoria már mindennel próbálkozott és nem hiszem, hogy ne ismerne már minden trükköt, ami a nagy könyvben le van írva.
Arról azért érdeklődöm, hogy minden rendben ment-e az este után, és amikor pozitív visszajelzést kapok, csak mosolyogva bólintok. Nem forszírozom a témát különösebben, mert ha dolgozni akarnék, akkor visszamennék a kórházba. Aztán ő is rákérdez, hogy én hogy vagyok, és mivel nem vagyok biztos abban, hogy ezt udvariasságból tette-e, a hosszú válaszom után azért felhatalmazom azzal, hogy belém fojtsa a szót bármikor. A válaszára elmosolyodom.
- Tudja, főleg azért történnek ezek a balesetek, mert az általános gondolkodás mód az úgy hangzik, hogy "Velem nem fog ilyen történni". A legtöbb balesetet a sok évnyi vezetéssel töltött nárcisztikus alakok okozzák, akik arra alapoznak, hogy elég tapasztaltak ahhoz, hogy ők megszeghessék a szabályokat. De nem feltétlenül kell ezt vezetésre szűkíteni, beszélhetünk építőmunkásokról, akik nem tesznek eleget biztonsági előírásoknak, aztán leesnek a tetőkről, vagy gyári munkások, akiket beránt a gépszíj.. Néha nem csak fárasztó ez a munka, de egész horror sztorikat tudnék mesélni. - mondom halk sóhajjal. A legrosszabb, hogy ez a fajta attitűd még az egészségügyi dolgozókra is igaz. Az a rohadt tű kezelés.
Végül aztán sorra kerülünk, és habár nem beszéltük meg különösebben, hogy együtt ebédelünk, én azért bátorkodom csatlakozni hozzá, ha engedi, ő pedig engedi bizony. Szóval kis mosollyal köszönve meg foglalok helyet és miközben elhelyezkedem, már látom is a tanácstalanságot az arcán, amit aztán fel is emlegetek. Persze azt a választ kapom, amire számítottam, szóval halkan elnevetem magam, majd kapok is boci szemeket és egy segélykérést.
- Nem mondanék nemet egy ilyen szép kérésre. - ehhez azonban helyet kell változtatnom. Fel is kelek a székemről, Vittoria oldalára sétálva ülök mellé, aztán fogva a pálcikákat és ha engedi a kezeit elkezdem elhelyezni őket, aztán mutogatva magyarázok.
- Ezt ezzel fogja, ezt pedig így mozgatja. Kell egy kis gyakorlás, de menni fog. Ha van hajgumija, akkor itt a végüket össze tudja fogni. Az ázsiai gyerekek is így tanulnak meg először pálcikával enni. - mosolygom rá, aztán rájövök, hogy talán félre érthető voltam.
- Most nem arra célzok, hogy ön gyerekszinten van, csak hogy... - na jó, miért érzem úgy, hogy minél tovább magyarázkodom, ez annál rosszabbul hangzana? Inkább csak hagyom...
- Oh, nem, persze, tegeződhetünk. Nem garantálom, hogy néha nem fogok reflexből magázódni, de szólj rám akkor. Minél tudatosabb vagyok ebben, annál könnyebb átállni. - mosolygom rá, aztán vissza is ülök a helyemre.
- Itadakimasu! - kívánok jó étvágyat japánul, de úgy sejtem, hogy nem fogja érteni. Ami nem baj, majd maximum elárulom neki ezt is!
   

“Doctor told me I should sleep, but I'm always restless, I lay awake at night and think, my thoughts are relentless. I need a moment to breathe, I need a moment to vent this, I seem to be the only person that I play pretend with.”

A biztató szavak mosolyt csalnak az arcomra, miközben finoman megvonom a vállam.
– Talán most már leülőben van a hullám és kevésbé maradok érdekes – értek egyet vele. Igaza van abban, hogy ez hullámzó szokott lenni; sajnos a merénylet elég erős fókuszt állított rám, de bízom abban, hogy a múltkori gála és felhajtás után már elegük van belőlem a szennylapoknak. Vagy az is elég lenne, ha csak érkezne valami világsztár a városba, aki sokkal érdekesebb nálam.
A kedves érdeklődésre a magamtól és a helyzettől elvárható legnagyobb őszinteséggel felelek, és nem puszta udvariasságból viszonzom a gesztust. Erről őt is biztosítom, amikor felmerül, hogy talán nem is érdekel igazán a válasza, de szerencsére győzködnöm nem kell erről. Eleinte mosolyogva hallgatom tovább, annak az embernek a ráébredő grimaszával az arcán, aki egyébként maga is szokta néha ezt mondani magának – nem szabálytalanságok elkövetése előtt, hanem csak úgy –, de aztán a gépszíj berántásnál már nincs kedvem mosolyogni.
– Inkább meg sem kérdezem, ilyen balesetek után maradnak-e egyáltalán ép dolgok, amiket ki lehet venni a gépek felvételein – rázom meg a fejem. Már csak azért sem kérdezek, mert láthatóan valóban nagyon fáradt a munka miatt és alighanem az éhsége enyhítése okán van itt, nem azért, hogy tovább dolgoztassam, vagy járassam az agyát ilyeneken.
Az ajánlásának megfelelően rament kérek magamnak, amikor sorra kerülök, aztán leülök egy szabad asztalhoz, de nem temetkezem bele az evésbe, mert mondhatni nyitva akarom hagyni azt a képzeletbeli kaput, amin aztán Dr. Mcgrover be is lép; nem erőltettem volna, hogy egyen velem, de ha neki is kedve van társaságot nyújtani számomra, nem ellenkezem. Mint kiderül, jól is járok, ugyanis a japán fogások megismerése mellé felvetül még egy lecke lehetősége: a pálcikák használatának elsajátításáé. Töredelmesen bevallom, hogy elképzelésem sincs arról, hogyan kell ezekkel enni, és amikor Dr. Mcgrover halkan nevetni kezd, egyáltalán nem veszem magamra, mert én is mosolygok. Nem utasítja el a kérésemet sem, és amikor a tanítás érdekében átül mellém, kicsit beljebb csúszok a padon, hogy kényelmesen elférjen mellettem ő is. Hagyom, hogy mozgassa a kezemet, az ujjaimat és azokkal együtt a pálcikákat is, közben pedig erősen koncentrálok és figyelek, bólogatok. Magam is elpróbálom a mozdulatokat, még ha eleinte kicsit bénán is, de amikor szabadkozni kezd a szóválasztása miatt, ezúttal rajtam a sor, hogy halk nevetéssel megrázzam a fejem.
– Ugyan már, ha így gondolta volna is igaza lenne. Most nagyon is gyerekszinten vagyok ezekkel a pálcikákkal – bökök a szabad kezemmel az "áruló" evőeszközökre mosolyogva. Utána azzal a kezemmel bele is túrok a táskámba és némi keresgélés után találok is egy kisebb, vékony hajgumit, amit megpróbálok felügyeskedni a pálcikák végére.
– Valahogy így? – kérdezem, és akár megerősít, akár javít rajta, amikor kész a művelet, újra elpróbálom a előbb megmutatott mozdulatokat... és felderül az arcom, mert így tényleg egy kicsit könnyebb irányítani a pálcikákat.
– Ah, micsoda trükk! Így tényleg egyszerűbb... egy fél fokkal – mosolygok vidáman. Viszont, ha már együtt ebédelünk és szerintem nagyon is baráti a hangvétel köztünk, felvetem a tegeződés lehetőségét, ő pedig szerencsére nem ellenkezik. Rögtön szabadkozni is kezd, de csak elmosolyodva bólintok.
– Ne is törődj vele, majd emlékeztetlek. Szóval... Alexander, Alex, vagy valami, amire nem is számítanék? – kérdezek rá a biztonság kedvéért, mert nem tudom, melyiket szereti jobban; az is lehet, hogy van valami beceneve, ahogy mindenki szólítja, nekem viszont fogalmam sincs róla. Én mindenesetre biztosan igazodom.
Amikor visszaül a helyére, ő sokkal magabiztosabban ragadja meg a pálcikákat, mint amennyire erősen én koncentrálok az enyémekre, de aztán megszólal és én halkan elnevetem magam.
– Egészségedre – engedek meg magamnak egy szakállas poént. – Jól sejtem, hogy ez a jó étvágyat akart lenni? Ita-mi...? – kérdezek vissza kiszélesedő mosollyal. Tartok tőle, hogy ha még sok mindent meg akar tanítani nekem, ki fog hűlni az étel, de azért ezzel még megpróbálkozhatunk, legfeljebb beérjük valami elhadart összevisszasággal, amiből egyetlen japán sem értené meg, mit akarok mondani.
Ezután már tényleg eljön a sorsdöntő pillanat, amikor is gyakorlatba is át kell vezetnem a pálcikával való evés tudományát... amit részben sikeresnek könyvelnék el. Egész jól sikerül megragadni a tésztát a tányérban, de az már művészet, amikor utána a még számból kilógó részeket kellene utánalapátolni úgy, hogy közben ne szürcsögjön az ember udvariatlanul. Körülbelül mint amikor spagettit eszik az ember, de ott legalább van esély feltekerni azt a villára. Néha jókat derülök saját magamon, de azért becsülettel próbálkozom, és ha a jó oldalát nézem, nem eszem le magam és egyszer sem ejtem vissza a tésztát a tányérba, így azt is elkerüljük, hogy mindketten tiszta leves legyünk a bénázásom okán. A leves leves részét utánmerő kanalat pedig szerencsére nekem sem kihívás használni. Arról nem is beszélve, hogy nagyon is ízlik ez a ramen! Ezt meg is osztom Alex-szel, amikor épp tartok néhány kortynyi ivó-szünetet.
– Nem bántam meg sem az idejövetelt, sem a rament, ez tényleg nagyon finom – mosolygok rá, mielőtt betakarítanám az utolsó falatokat is.