Jackson első gyereknek született egy második generációs kolumbiai bevándorló apa és argentin-amerikai anya meglepően boldog kapcsolatába. A meglepő részt leginkább csak a személyiségük különbözősége jelentette; míg az anyja szerette a szép és drága holmikat, a kényeztető luxust és azt, ha elmehetett valahová táncolni szombaton – olyan luxusok, amelyeket diplomata édesapja mellett mindig magáénak tudhatott –, addig az apja egy Los Angeles-i apró sütöde tulajdonos fiának született, aki többet akart az élettől, és elutasította a szerinte lényegtelen dolgokat. Habár a gyerekkorában az apja már egész jó anyagi helyzetbe hozta a családot egy közepes méretű jogi cég partnereként, soha nem engedett az elvárásaiból – ez pedig elég korán súlyos megfelelési kényszerhez és szorongáshoz vezetett gyerekkorában.

Soha ne gondold, hogy az elég elég. A többiek sikere a te minimumod. Helyes, ezt vártam tőled. Mire vársz? Dicséretre?

Alapvetően meglehetősen konfliktuskerülő. Nem arról van szó, hogy ne állna ki az elveiért, vagy könnyű lenne átgyalogolni rajta, de sokkal előbb gondolja át a dolgokat, minthogy visszakézből reagáljon. Szerinte vannak dolgok, amikbe megéri energiát fektetni, és van, amibe nem. Furcsa kettősség gyanánt egyszerre függ mások véleményétől és hagyja hidegen; szereti, ha nagy átlagban sikeres, még ha soha nem is tudja igazán elfogadni, hogy az, szereti, ha hasznos, ha elégedettek vele; de nem fogja attól rosszul érezni magát, mert egy taxisofőr rádudált, vagy mert egy kolléga rosszmájú megjegyzést tett a folyosón. Megválogatja azokat a harcokat, amelyekbe beszáll; ha viszont döntést hozott, szívvel-lélekkel kiáll mellette, a saját maga kárára is. A biztonság helyett sokkal fontosabb számára az elvek védelme.

Logikus, megfontolt, nyugodt. Elég magabiztos ahhoz, hogy ne kelljen folyamatosan felhívnia magára a figyelmet, de nem túl nagyképű ahhoz, hogy megfogadjon tanácsokat. Ha véletlen úgy is tűnik, figyelmen kívül hagy valakit, valószínűleg csak azt gondolja, Ő jobban ráér, Ő többet tud beletenni a kérdésbe, Őt előbb lehet terhelni extra feladatokkal és kifizetetlen túlórákkal. Önfeláldozó és önsanyargató. Habár a neveléséből fakadó szorongást megtanulta kezelni terápiás segítséggel, a megfelelési kényszer a személyisége részévé vált, és nagyon ritkán elégedett magával, vagy azzal, amit csinált. Amikor otthon van, egyedül, sokszor kínozzák olyan gondolatok a csendben, hogy mit és hogyan lehetett volna jobban - ha előbb rájön, ha előbb odaér, ha előbb cselekszik... Ezért ritkán szereti a csendet, megnyugtatja a város zaja vagy a tévé fecsegése.

Nem magányos típus, igényli a társas kapcsolatokat, de nehezére esik megtartani őket. Nincs túl egészséges magánélet-munka balansza, de ez olyasmi, amin nem igazán próbál változatatni. Ha pihen vagy jól érzi magát, nehezen szabadul a gondolatoktól, hogy mindez önző, hogy sokkal többre lenne hivatott, de nem fog felérni a potenciáljához.

Trouble, blood is in the rocky waters,
hide away your sons and daughters, eat you alive.
A kulcscsomót a tálba ejtem az ajtó mellett, a bőrkabát szokatlan nehézséggel csúszik le a vállamról. Miután az akasztóra teszem, végig pásztázom a szememmel, mintha keresnék rajta valami foltot, hogy beleivódott valami arról a helyről, hiába tudom, hogy lehetetlen.
– Apa, apa! – Haley apró, meztelen talpai végigcsattognak a padlón, mint egy kis kacsa, már rutinszerűen fordulok felé nyitott kezekkel és széles mosollyal, hogy felvegyem.
– Helló, kismajom! Hát te? Nem ágyban a helyed?
– De anya megengedte, hogy megvárjunk! Mert nagyon fontos!
– Tényleg? Nagyon fontos?
Julia a konyha ajtajában áll, már pizsamában és köntösben, a haja csomóban ül a feje tetején. Fáradtan mosolyog, de tudom, hogy nem nekem szól. Még mindig a fülemben cseng a reggeli szóváltásunk.
– Add oda apának, aztán menj, rendben?
Haley egy bögrét csinált az óvodában, megkérdőjelezhető mennyiségű ragasztó felhasználásával. Ennek ellenére, miután odaadta – születésnapi ajándéknak –, a csap alá tartva gyorsan kiderült, hogy nem túl folyadéktartó. Ennek ellenére természetesen megköszöntem neki, és megígértem, hogy kiemelt helyet kap bent az asztalomon. Mondjuk lehet, hogy a tollak épp elférnek benne.
Miután Haley felindul – ”mostál már fogat?” „igeeeen” „megszagolhatom?” „…mindjááááárt” –, lassan eltűnik az arcomról a mosoly. Julia felé fordulok, és egy idegen tekintettel találkozom. Nem esik jól sokáig tartani a szemkontaktust, helyette tovább siklik a tekintetem a kezében tartott bögrére.
– Nem fog megártani az a kávé ilyen későn?
– Nem kávé. – Megfeszül az állkapcsom, de nem mondok semmit. Tudom, hogy annyitól még nem lesz senkinek baja, ha… Rak egy kis rumot a kakaójába. Inkább bólintok, és a hűtőhöz lépek; már nem kell mondania, tudom, hogy ott fogom találni a vacsora maradékát. – Beszéltél Jenkinsszel?
– Beszéltem. – A fólia a kukába kerül, a mikró ajtaja becsukódik, aztán halkan búgni kezd. Egy darabig követem a tekintetemmel, bár tudom, hogy nem kerülhetem el a beszélgetést. – Azt mondta, megpróbál beszélni az igazgatóval, de ne fűzzek hozzá reményeket. Te is tudod, hogy megy ez, Jules – sóhajtom, nekidőlve a pultnak. Most kezdem csak érezni azt, mennyire fáradt vagyok. – A rotáció teljesen természetes… De ez lesz az utolsó. Megígérték.
– Előzőleg is megígérték.
– Tudom, de ez most más. Az FBI-nak kicsit lassan sikerült rájönniük, hogy nem gazdaságos három-öt évente az egész ügynökállományt átköltöztetni máshová, fejenként többszázezret költve rá…
– Komolyan mondtam. A reggelit. – Élesebben vág a hangja, mint a kés. Magával hozza azt az óhatatlan, csípő érzést is, amikor épp csak felhasítod a bőröd. – Nem megyek innen sehova. És a gyerekek sem.
– Tudom, hogy nehéz – sóhajtom. A mikró közben csipogva jelzi, hogy elkészült. – Tudom, tényleg. De…
– Nem, Jax, ezúttal nem lesz „de”! Nem vagyok hajlandó megint átcibálni a fél országon a gyerekeket! Újra meg újra kiszakítani őket a közegükből! Elegem van az egészből. – A csészéje élesen koppan a pulton, én pedig összerezzenek tőle. – Elegem van abból is, hogy sosem vagy itt, és ha itt vagy, akkor sem. Hogy sosem tudom, mi van veled…! Nem tudok így élni.
– Ezzel mit akarsz mondani?
– Tudod, hogy mit akarok mondani.
Tudtam.


Az ágyam jóval nagyobb, mint amire emlékeztem; valahol az agyam mélyén érzékelem, hogy komikusan nagy a szoba többi berendezéséhez képest, ugyanakkor nem elég nagy – már majdnem lelógok az ágyról, miközben a másik oldalamnak egy test nyomódik.
Úgy emeli le magáról a kezem, mintha hozzám sem érne, pillangó súllyal térdel fel és nyitja ki az ablakot – sosem volt ablakom az ágyam mellett. Főleg ekkora. Úgy néz ki, mint egy drive-through ablak, a gyorsétteremé, ahová a vacsorámért térek be néha.
– Nem kell menned – mondom neki.
Laura idősebbnek tűnik, mint kellene; a jelenkori arca kontrasztba kerül a Top Gun poszteremmel a falon. Más idők.
– Tudom.
– Nem kell.
– De akarok.
Ez még úgy is fáj, hogy nem tiszták a gondolataim.
– Maradhatnál. Bármikor.
– Gabe vár rám.
– És a másik?
– Ő is.
A kisváros fákkal szegélyezett csendje helyett New York nagyvárosi zajai szűrődnek be a nyitott ablakon.
– Sosem fogsz maradni. – Egyszerre kérdés és kijelentés; tudom a választ, még így is.
– Nézz fel.
Nem lep meg, hogy nem válaszol, és az sem, hogy a plafonom természetellenes sötétjéből egy hatalmas pók néz velem farkasszemet, aztán hirtelen sípolva az arcomra ereszkedik. Ijedtemben kiesek az ágyból, és zuhanni kezdek; Laura nem foglalkozik vele, csak mászik tovább az ablakon.

Összerezzenek, ahogy felébredek; éles fájdalom villan a testemben, egészen mélyen, valahol a gerincemben, az a félelem, amikor tudod, hogy már eltévesztetted a lépcsőfokot, és semmi sem fogja meg a zuhanásod. Ösztönösen nyúlok az arcomhoz, a pókot keresve; helyette az éjjeliszekrényemen rezgő telefon vonja magára a figyelmem.
Még koromsötét van, az ablakom nyitva, beengedve a péntekre jellemző buliforgalom hangzavarát. Hiába nem New York City, a szemben lévő téglaépület aljában egy klub kapott helyet, ami jelentős forgalmat generál.
A kék képernyő kiégetni készül a retinám, ahogy érte nyúlok. Caller ID: Unkown.
Sóhajtva lehunyom a szemeim és a fülemhez tapasztom a készüléket. – Tessék, Reyes?
– Reyes ügynök? Daniel McKinney nyomozó vagyok. – Az ismerős névre az agyam is elkezd éberré válni, úgyhogy felülök. – Bocsánat a késői zavarásért, de… Fejlemény van az Erin-ügyben. Bekapcsolták a telefont.
Daria Erin arca kúszik be az elmémbe, a kiesett első fogával, a szeplőivel, ahogy azt a plüssnyulat szorongatja, és kiráz a hideg. Egy tíz éves kislány negyedik napja nincs meg; én pedig az öcsém feleségéről álmodok, csak azért, mert beszéltünk telefonon.
Két és fél napja voltam ébren, mielőtt a felettesem hazaküldött volna; alig két órát sikerült aludnom azóta. Kérdés nélkül, három perc múlva már úton voltam.


You think you’re better than them,
but when it comes tot he end, you’re just the same as them


A legtöbb esetben nem szabad hallgatni a filmekre és sorozatokra, ha bizonyos munkákról van szó; azok célja a szórakoztatás, a néző figyelmének megfogása, a karakterek személyes életének és drámájának belevonása, mindezt behatárolt időközzel. A valóságban szinte semmi sem működik így; kezdve azzal, hogy minden sokkal, sokkal lassabb. De azért vannak esetek, amikor megfelelő átcsengés akad a kettő között.
Az a bizonyos 72 órás lélektani határ az eltűnéseknél, például. Természetesen senki sem dobja el a kezében lévő papírokat három nap elteltével; de érezni kezded a lassulást. A szorítást. Aztán eltelik még huszonnégy óra, és még annyi, aztán ott vagy egy-két héttel később, és a felettesed behív az irodájába, hogy közölje, más ügyre kell fókuszálnod. Nem mondjátok ki, de mind tudjátok, hogy valószínűleg nem találjátok meg élve.
Személyes kérdés, de engem nem a sikertelen ügyek zavarnak; nem azok, ahol későn értünk oda, vagy ahol végül az elkövető nem kapja meg a büntetését. A lezáratlan ügyek azok, amelyekre mindig emlékezni fogsz. Amikor hiába dolgozol hónapokig, évekig, a végén kénytelen vagy átadni a megoldatlan ügyeseknek. Néha történik valami; néha nem.
Daria esetében tizenhét hónap telik el az elrablása után, négy hónap, hogy nem kerül elő új nyom, mire elveszik tőlünk. A tábláról lekerül a képe, amit minden reggel láttam belépve; egy doboz mélyére kerül. Néha pedig megszólít, ha túl nagy a csend, anélkül, hogy egy szót is szólna.
– Apa!
Haley hangja segít fókuszálni a környezetembe; hirtelen pedig nem csak úgy érzem, de valóban mindenki engem néz. Haley eltúlzott-elkínzott arccal biccent az osztályterem elején álló tanára felé. Mrs. Tunney maga felé int, a lábaim pedig előbb engedelmeskednek, minthogy fel tudnám fogni.
– Nos, akkor most Mr. Nguyen csodás története után a baleseti ügyvédségről, köszöntsétek Haley apukáját!
Mr. Nguyen előadása nagyon érdekes lehetett, mert ahhoz képest, hogy a karrier nap legalább pár órája eltiltja őket a telefonjuktól, meglepően éberek. Nem szokatlan a figyelem maga, de a közönségem ritkán áll tizenkét évesekből.
– Csak nyugodtan, mondja el, mivel foglalkozik és milyen egy átlagos napja.
– Ömm, nos... Az FBI-nál dolgozom, a nyomozati divíziónál. Régebben főleg... ellopott tárgyakkal foglalkoztam, az utóbbi években pedig eltűnt vagy elrabolt emberekkel, emberi jogok elleni bűntényekkel. – Valahol ekkor jövök rá, hogy nem vagyok benne biztos, hogyan magyarázzam el ezeket a dolgokat gyerekeknek.
Szerencsére vagy sem, az egyik srác az utolsó padsorban felteszi a kezét.
– Lőtt már le valakit?
Néhányuk felnevet – néhány szülő is –, a tanárnő pedig egyértelműen nem szórakozik olyan jól.
– Lewis!
– Nem, szerencsére ritkán van szükség ilyesmire. A tévé túloz – vonom meg a vállam. Elnézve, milyen csalódottan csúszik vissza a székébe, azt hiszem, nem a jövő FBI-generációjával állok szemben.

Rá akarok szólni Haley-re, hogy óvatosabban csukja be maga után a kocsiajtót, mert csak bérlem, és a csapódás hangjába belecsikordult a fogam, de aztán Jamie és Dana is ugyanúgy csapja be a sajátját – pedig megesküdnék, hogy az ajtó nehezebb, mint Dana –, és inkább elengedem.
Nem szeretek felsétálni az ajtóig, úgyhogy az út szélén kapom meg a néhol őszinte, néhol kiharcolt ölelésem és köszönést.
Ez már rutin. Holnap még elviszem őket az akváriumba Concorde-ba, aztán mozi, pocsék kaja egy gyorsétteremben, és este már a gépen kell ülnöm vissza New Yorkba. Önmagában az is csoda, hogy az egész hétvégét megkaptam szabadságnak.
Ami nem rutin, az Jules a feljárón. Megbeszéljük a szokásos dolgokat – ki hogy viselkedik, mik történtek az iskolában, hogy Haley-nek állítólag tetszik egy fiú, de egyikünknek sem szabad tudni róla, mert manapság állítólag így megy: bízol a gyerekedben, hogy nem csinál hülyeséget.
Megdicsérem, hogy jól néz ki. Ő nem mondja vissza, de őszintén, igaza van.
– Todd és én összeházasodunk – jelenti ki aztán. Furcsa, szinte mérgesnek tűnik; ott ül az a domborulat a szemöldökei között, és az arcára harap belülről. – A gyerekek még nem tudják, nincs gyűrűm, de majd lesz. Nem lesz nagy felhajtás, de gondoltam jobb, ha tőlem tudod.
Nem tudom, miért olyan nehéz nézni rá, hogy inkább az üres utca felé forduljak. Charlotte teljesen más, mint New York; egy időben mérges voltam, amiért annak ellenére, hogy a válás fő okának a költözni nem akarást állította be, alig három évvel azután ide költözött a gyerekekkel – Toddhoz.
Todd nagyon szép helyen lakik, nem mondom; a kertvárosi álom, olyasmi, amit New Yorkban még két vesédért sem tudnál megengedni. Csendes utca, zöld, nagy házakkal, ahol van tered élni, nem kell magad mögé nézned az ajtóban, és ki mered engedni a gyerekeid a játszótérre.
Régen én is úgy képzeltem, ilyen helyen fogok lakni.
– Gratulálok, ha mondhatok ilyet – fordulok vissza felé; mosollyal, kezeim a farmerem zsebében. – Örülök neked.
Julia megvetően felhorkant; a szemforgatása tökéletes mása Haley-ének. – A francokat örülsz. De ez van. Mind élünk tovább. Hogy van az öcséd?
Megvonom a vállam. – Ahogy mindig. Néha rosszabb. Néha jobb. Sophia múltkor már rávette, hogy menjen vele cserkész táborba.
– Szóval még mindig együtt vannak?
– Miért ne lennének?
Julia egyik legvonzóbb tulajdonsága az egyetemen az volt, hogy sosem hagyta magát – és nekem sem hagyta, hogy hagyjam magam –, és hogy gyorsan pörgött az agya. Néha talán túl gyorsan is. – Nem vagyok túl nagy rajongója annak, hogy belerúgjak másokba, ha már amúgy is a földön vannak, de néha őszintén nem tudom eldönteni, melyikőtök ostobább, Te vagy Ő.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A lapodat olvasva, első körben az jutott eszembe, hogy a szülők elvárásai a gyerekeikkel szemben tudat alatt is hatalmas elvárást helyeznek a csemetékre. Jackson nagyon komplex személyisége is, még az apja elvárásai alatt fejlődött ki. Nem csoda, hogy egészen hasonló lett hozzá, legalábbis nekem teljesen ezt a benyomást keltette a leírásod

FBI-nál szolgálni sosem egyszerű dolog, teljes elkötelezettséget kíván magáénak, minden percben készen kell állni egy újabb hívásra vagy éppen bevetésre, nem csoda, hogy a házasságod nem bírt ki ekkora terhet. Önmagában a nyomozóság sem könnyű feladat, de amikor egy tíz éves eltünt kislány esete nehezedik a válladra őszintén csodálom, hogy nem roppant össze a felelősség és a tehetetlenség kettőssége. Ha mindezt még megkoronázza annak a tudata is, hogy neked is hasonló korú a kislányod, még nehezebb lehet feldolgozni a feldolgozhatatlant .

Nagyon tetszett minden egyes életjelenet Jackson múltjából amit az olvasó elé tártál, szépen és nagyon élvezhetően fogalmazol, élmény volt olvasni.  

Színt és rangot admin fog adni, addig is foglalózz és vesd bele magad a játéktérbe. Csak óvatosan az öcséd nejével

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!