Három hónappal ezelőtt kaptam kézhez – az akkor még készülő – veterán kórház avatásának meghívóját. Eleinte sokat töprengtem azon, hogy elmenjek vagy sem, egyrészből azért, mert nem szívesen elevenítem fel a háború eseményeit, másrészt meg azért, mert nem voltam biztos abban, hogy nekem a jelenlévők között a helyem. Aztán szép lassan rábeszéltem magam arra, hogy megjelenjek az eseményen, ha nem érzem jól magam, maximum lelépek korábban. Emiatt a döntésem miatt állok most a hotelszobában a tükör előtt, miközben a gyémántberakásos fülbevalómat kapcsolom össze a fülemben. Különleges alkalmakhoz legtöbbször ezt a félhold alakú ékszert viselem. Nem akarok túlságosan kiöltözni az eseményre, de természetemből adódóan nem engedhetem meg magamnak, hogy slamposan jelenjek meg. Bokáig érő fekete ruhát viselek, melynek anyaga a jobb lábamnál combközépig fel van vágva. A dekoltázsa sem diszkrét, de mégsem túl hivalkodó. Mutat is de rejtve is hagy. Derekamon körbecsatolok egy arany színű övet, hogy egy kis színt adjon a megjelenésemnek, és ehhez passzoló aranyszínű magassarkú cipőt viselek. Remélem ma szaladni nem kell, mert könnyen lehet; hogy ezekben a sarkakban kitöröm a nyakam. Vagy elkezdek sántítani. Esetleg mindkettő. A fülem mögé simítok egy rakoncátlan hajtincset, majd magamra veszem a kabátomat és magam mögött hagyom a kis szobámat. A recepciónál még lemondom a szokásos vacsora megrendelésem, majd kilépek az utcára. Hideg van. Megszaporázom a lépteimet, hogy minél gyorsabban elérjem a metrót, néhány megállót kell közlekednem. Szerencsémre a szokásos tömegnyomor megkímél így nem leszek már azelőtt izzadt és büdös, hogy egyáltalán megérkeznék a kórházhoz.
Láttam még az építkezések megkezdése előtt a tervezetet. Mindent tartalmaz amit egy kórháznak tartalmaznia kell, van sürgősségi osztálya, sebészete, fekvő beteg részlege, pszichiológia és ami szerintem a legfontosabb mind közül az a rehabilitációs osztály. Én mondhatni szerencsésen megúsztam a robbanást, vannak azonban nagyon sokan, akik nem voltak ennyire mázlisták és nekik bizony újrakezdeni mindent a semmiből iszonyatosan nehéz. Egy elveszített végtag, bénulás vagy bármilyen más maradandó sérülés örök életre megpecsételi az ember életét. A rehabilitáció fontos része annak, hogy sikeresen visszaintegrálódjanak a társadalomba. Teljesen elveszek a saját gondolataimba, olyannyira, hogy az utolsó utáni pillanatban sikerül leugranom a szerelvényről mielőtt becsukódott volna az ajtaja.
A kórház épülete nem kifejezetten impozáns, de ahhoz éppen elég nagy, hogy az emberek felfigyeljenek rá. Már a bejárati tábla hirdeti, hogy milyen célt szolgál. Fura, de megnyugtató melegség lesz urrá rajtam, úgy érzem, hogy hazaértem. - Esther! Tyű az anyját! hallom felharsanni a hátam mögött az ismerős öblös hangot. Megfordulok, hogy szembe találjam magam a kerekesszékben ülő Robert közlegénnyel. Aki ott volt velem az autóban amikor felrobbantunk. Rosszabbul járt. - Az egyenruhád nem állt ennyire jól! széles mosollyal az arcomon hajolok le hozzá, hogy két puszit nyomjak az arca két oldalára. - Közlegény, maga hízeleg. mindenféle engedélykérés nélkül állok be mögé, hogy a székével feltoljam a rámpán. - Kedves feleséged hol maradt? szerencsés gazfickó, a felesége kitartott mellette, több évtizede házasok már, három gyerekük született. Robert sok szempontból sikere az integrációnak. - Bármikor szülhet a lányunk, inkább vele maradt! dörzsöli össze vidáman a tenyerét. - Nahát Robert, gratulálok. Milyen érzés ennyire megöregedni? a hahotázása elnyomja a választ, a következő másodpercben pedig már egy újabb veteránnak integet. - Odabent találkozunk. hagy is rögtön faképnél ahogyan felérünk a bejárathoz. Én magam is köszönök még néhány ismerős arcnak, majd elfoglalom az egyik széket a nagyteremben. Csendesen várakozok arra, hogy mindenki elfoglalja a helyét, és elkezdjük a rendezvényt.
Hypothesis
When love hurts you, dare to love again. When a friend falls, dare to be the first to extend a hand. When there is darkness, dare to be the first to shine a light. When there is injustice, dare to be the first to condemn it.
“Other times, I look at my scars and see something else: a girl who was trying to cope with something horrible that she should never have had to live through at all. My scars show pain and suffering, but they also show my will to survive. They're part of my history that'll always be there.”
Mikor az ember egy egyre jobban terjedő és fejlődő cégnek a feje, nem teheti meg azt, hogy elszeparálja magát a külvilágtól. Szükség van olyan tevékenységekre, melyek érzékenyítik a tömeget, s felkelthetik a hírlapok érdeklődését, hogy még többekhez eljusson az, amit képviselek. Az egy évvel ezelőtti sokszámjegyű adományomat mégsem csupán hátsó szándék vezérelte, sokkal inkább a személyes, ám rövid tapasztalataim a seregben, melynek során sikerült betekintést nyernem abba a valójában elzárt világba, mely nem olyan, amit a híradásokban mutatnak. Annál sokkal borzalmasabb. És korruptabb. Nem véletlenül kerültem be én magam is úgy, hogy egy szépséges pénzösszeggel átugrottam a fizikai felmérés egy bizonyos részét. Ám ez már a múlt... Egy igen erős szakasza ugyan, de igyekeztem mélyre tuszkolni az ott történteket. Is. Ahogy közeledünk a veterán kórház megnyitójának napjához, a régmúlt mégis kezd enyhén felszivárogni, mikor a tükörbe nézek. Ködösen ugyan, hiszen lassan húsz év is eltelt azóta, mégis látom magam előtt azt a bizonyos autót, a bombát, a gránátot, Esther és Robert arcát... Lehet, hogy az emlékek fakulnak, de az érzések soha. Az utolsó percekben még megigazítom magamon a fekete öltönyt és a hasonló színekbe öltözött nyakkendő párját, melyek egy sötétszürke ing felett pihennek. Némi parfümöt löttyintek a csuklómra az órám alá, melyet odadörzsölök a másik kezemhez, majd a nyakamhoz, s egy utolsó pillantás után elhagyom a lakrészem. A délutáni órák kellemes, bágyadt napsütésében érkezem meg a rendezvényre, melynek egy kis részében én magam is felszólalok majd. Nem készültem hosszú és unalmas beszéddel, csupán pár mondatot szeretnék hozzáfűzni a kórházhoz és az adományhoz, mely nélkül joggal állíthatom, ma nem állnánk itt. Ám mivel megtehetem, így az önzetlenségem is gyakorolhatom, hiszen egy jó ügy érdekét képviselem, ugyanis a háború épp annyira megrágja az idegrendszert, mint egy gyermekkori baleset. A rendezvény hamarosan kezdetét veszi, én pedig szokásomhoz híven előbb érkezem. Nem szeretek semmit sem az utolsó pillanatra hagyni, így még bőven akad lehetőségem arra, hogy egy számomra kedvező helyet foglaljak el magamnak. Nem is igazán figyelem az embereket, mikor belépek a nagyterembe. Tudom jól, hogy többen neheztelnek rám még mindig, hiszen kiderült, hogy nem is lehetnék ott a seregben a művégtagom miatt. Nem terjedt el ez a hír azért túlságosan, de lesznek itt olyanok, akik azóta sem felejtették el. S akiket egy cseppet sem érdekel a körülmény, aminek során kiderült a hazugság. Mit számít ez már? Az egyik sor szélén levő szék válik számomra szimpatikussá, ahonnan könnyedén szabadulhatok majd, ha engem szólítanak. Az ismerős arcra pedig akkor leszek csak figyelmes, mikor letelepedek, s tekintetemet a mellettem levőre függesztem egyetlen pillanat erejéig. - Esther? Alig ismertelek meg... - kerekednek el zöldellő szemeim. - Nem gondoltam volna, hogy itt találkozunk újra. - hajolok felé két arcra hintett gesztusért. Elvégre nem vagyunk távoli ismerősök, hiába találkozunk nagyon ritkán. A múltunk egy szeglete erősen kapcsolódik, amit nehéz elfeledni. - Igazán csinos vagy. Rég láttalak már. - kérdéses lehet, hogy én miért vagyok itt? Hiszen kirúgtak, lényegében egy enyhe szégyenfolt vagyok a hadsereg szemében. Már akik ismerik a történetem. Esther azonban teljesen más. Nem tudom, hogy pontosan mit gondolhat arról, hogy lefizetéssel jutottam be, de azt hiszem, nekünk ott és akkor találkoznunk kellett. Ott kellett lennem, hogy megmentsem őt. Mégsem olyan egyszerű vele beszélni, mint amilyennek tűnik. Túlságosan sok emléket hordoznak a vonásai, az alakja, a hajzuhatagja, a hangja. Szinte látom magam előtt újra, ahogy fekszik a földön, s még szívem zörgése is felgyorsul pár pillanatra, mikor felidéződik bennem a döntésem súlyossága. Őt mentsem vagy magamat? - Örülök, hogy eljöttél. - még a beszélgetés sem olyan egyszerű. Mikor volt egyáltalán az? Annyi mindent akarnék neki mondani, hogy képtelen vagyok megtalálni a megfelelő szavakat. Talán majd a megnyitó után, mikor mindenki szabadon mozoghat a rendezvényen és a kis megrendezett bálon. Perceken belül úgyis kezdünk, már próbálgatják a mikrofont.
A katonaság – de leginkább a háború – egy olyan fejezete az életemnek, ami nagyon mély benyomást tett bennem. Észrevétlenül formálta a személyiségem, ellenállóbbá tett, szorongóbbá. Rádöbbentett, hogy az élet mennyire múlékony és milyen törékeny. Hiába telt el azóta több évtized, hiába hagytam magam mögött a harcot, a katonaságot, az emlékeket nem tudtam kitörölni a fejemből. Mai napig látom azon bajtársaim arcát, akik soha többé nem térhettek vissza a családjukhoz. Hallom a bomba robbanását, a fegyverek ropogását, a sikolyokat. Valaki tőlem pár méterre lehelte ki lelkét. Ha rémálmaim vannak még most hallom azt a halálhörgést ami felszakadt a mellkasából, amikor utoljára próbált levegőt venni. A háború mindenki számára nehéz. Évek hosszú munkája van abban, hogy nem sírom el magam már egy egyenruha láttán, hogy nem gyötörnek minden éjszaka rémálmok, hogy képes vagyok az átélt borzalmakról egyáltalán beszélni. Igaz, amióta a lányom úgy döntött, hogy a nyomdokaimba lép néha újra és újra felerősödik bennem a pánik. Leginkább olyankor, ha napokig – ne adj isten, hetekig – nem hallok róla semmit. Nem egyszer fordult már elő, hogy láttam a szép arcát vérrel és homokkal tarkítva. Golyó ütötte sebbel a mellkasán. Rettegek, de mindig erősnek próbálok mutatkozni, hiszen neki támogatásra és nem ijesztgetésre van szüksége. Bármennyire is szeretnék menekülni ezektől a nyomasztó gondolaktól a katonaság az életem része és a veteránok mindig is különleges helyet fognak elfoglalni a szívemben. Örülök annak, hogy megnyílt ez a kórház és a sérült, visszavonult illetve háborút megjárt katonáknak több és legfőképpen jobb lehetőségük lesz arra, hogy rehabilitálódjanak. Annak idején, két évtizeddel ezelőtt, amikor nekem kellett megharcolnom minden egy lépésért a gyógyulás útján nem volt könnyű dolgunk. A lehetőségek korlátozottak voltak, ahogy az anyagiak is természetesen, és arról nem is beszélve, hogy a tudomány is rengeteget fejlődött az elmúlt években. Gondolkoztam azon, hogy nem fogadom el a meghívást abbéli félelemem miatt, hogy nem leszek képes szembenézni a velem harcoló katonákon, de belátom, hogy hiba lett volna kihagyni ezt a lehetőséget. Ahogy megérkezve körbenézek a tömegen és megannyi ismerős arcot vélek felfedezni szívem elönti a hála és a megkönnyebülés. Sokan nem térhettek haza a családjukhoz, de ők igen, ŐK itt vannak, új életet tudtak kezdeni és bár biztosan mindegyikük életében nyomot hagytak a történtek, mégis örömmel, mosolyogva képesek üdvözölni egymást. Ez a látványt feltölt energiával, széles mosolygásra késztet és hálát érzek azért, hogy én magam is megélhetem ezt a pillanatot.
Viszonylag közel a pódiumhoz és a széksorok széléhez találok magamnak helyet. Remélem, hogy nem szándékoznak sokáig húzni a megnyitó beszédeket, mert nincs kedvem a fülledté vált levegőt a kelelténél hosszabb ideig belélegezni. Mindig olyan bezártság érzetet kelt bennem a nagy tömeg, a metrókon is kerülni szoktam a csúcsforgalmat. Gondolataimba merülve bámulok magam elé, várva azt, hogy végre elkezdődjön a megnyitó, amikor ismerős hang üti meg a fülem. Reflexből a hang irényába fordulok és őszinte mosoly terül szét arcomon, amikor megpillantom Khaled arcát és őszinte örömtől sugárzó tekintetét. Mióta is nem találkoztunk már? - Khaled! De örülök, hogy látlak hajolok hozzá közelebb, hogy két üdvözlő puszit nyomjak arcának mindkét oldalára. Ha ez a fiú, évekkel ezelőtt nincs mellettem ma már biztosan nem élnék. Engem nem érdekel, hogy hogyan és miért jutott be a seregbe, egy életre hálás vagyok azért, hogy félelemet nem ismerve megmentette az életem. Fiatal volt és vakmerő, ennek köszönhetem az életem. Soha nem lehetek elég hálás azért, hogy most itt lehetek. Miatta láthattam felnőni a lányomat és neki köszönhetően lett egy teljes és boldog életem. - Köszönöm. Te sem panaszkodhatsz. húzom végig tenyerem fekarján, végigsimítva az öltényenek selymes anyagát. - Nem gondoltam volna, hogy itt fogunk találkozni. ha emlékeim nem csalnak nincsen éppen felhőtlen viszonyban az amerikai hadsereggel. Ha lehet így fogalmazni. - Semmi pénzért nem hagytam volna ki. válaszolok, bár nem teljesen őszintén, sokat tanakodtam. - Örülök, hogy itt tudtunk találkozni. Mikor volt utoljára? próbálom feleleveníteni az alkalamat, amikor utoljára láttuk egymást. Időközben a kis terem lassan megtelik, izgatott sugdolózás veszi kezdetét. Mindenki lelkesen – vagy kevésbé lelkesen- köszönti az ismerősöket. - Tudod, hogy ki fog beszédet mondani? hajolok közelebb hozzá, hogy szavaimat a fülébe suttogjom. - Remélem nem Brown ezredes, az ő beszédein mindig bealszom. Arról nem is beszélve, hogy csapadékosan beszél és nincs nálam esernyő. kuncogok a saját poénomon. Ismét úgy érzem magam, mint annak idején az iskolában.
Hypothesis
When love hurts you, dare to love again. When a friend falls, dare to be the first to extend a hand. When there is darkness, dare to be the first to shine a light. When there is injustice, dare to be the first to condemn it.
“Other times, I look at my scars and see something else: a girl who was trying to cope with something horrible that she should never have had to live through at all. My scars show pain and suffering, but they also show my will to survive. They're part of my history that'll always be there.”
Nem csupán az új veterán kórháznak adományozott összeget vállaltam magamra, de azt is, hogy kedvezményes áron, hivatalos úton vállalja a cégem, hogy a visszatért, amputált végtagú katonáknak is segítséget nyújtunk. Ebben pedig minden benne van. Nem egyszerűen jó reklám az egész, nem csupán jobb színben tünteti fel a cégem, elterelve minden alantas kísérletről a figyelmet, hanem valahol a szívem legeldugottabb részén jó érzéssel tölt el, hogy segíthetek. Ilyen azért be kell látnom, igazán ritkán fordul elő az életemben. A katonaságnál töltött pár hónapnyi tapasztalatom azonban annyira lényeges pontja volt az életemnek, hogy azóta sem sikerült kitörölnöm az ott történteket. Az a temérdek indokolatlan borzalom... Az én emberkísérleteim legalább a világ előrehaladását szolgálják, s minden egyes kiontott élet a nagybetűs Jövőt szolgálja. Ám ott a harcmezőn sok mindenre rájöttem. Leginkább arra, hogy az ember mennyire alantas lény, s még egy ártatlan, bájos arc is bármikor képes lenne arra, hogy kést szúrjon a nyakunkba. Húsz évvel ezelőtti emlékképeim visszaúsznak a ködből, ahogy belépek a nagyterembe, s végignézek az embereken. Keserédes mosolyomat és a mögötte bújó halk sóhajt visszafojtom, s megtartom magamon azt a jól ismert maszkot, mely mögé nehéz bármiféle érzelmet belátni. Így mindenkinek jobb. Különösen nekem. Egyvalaki azonban meglehet, hogy cseppet mélyebbről úszik vissza homályos emlékeim közül. Esther. Ő volt az, kinek először mentettem meg az életét, s ezt a különös élményt azóta sem tudtam elfeledni. Hiszen egy olyan emberért kockáztattam a saját életem, melyet egyszer már újrakezdtem a kamionbaleset után, akit nem is igazán ismertem. Azóta sem tudom hova tenni ezt az érzést, melyet azóta is hordozok, s melyről képtelen vagyok eldönteni, hogy jó, avagy rossz. - Nagyon régen találkoztunk, az már biztos. - mikor közelebb hajol, s megérzem parfümjének virágosréteket idéző illatát, még az is okoz egy enyhe kavart az elmémben, hiszen hirtelen a gránát füstjének bűze is valahogy orromba száll. Persze, tudom jól, hogy ezt csupán a tudatom kreálja. - Remélem, minden rendben otthon. - hirtelen még Gianna és Aaliyah neve is felbukkan a nyelvem hegyén, de őket már nem említem konkrétan. Igazság szerint ez a mondatom is ostobaság volt, hiszen ha lenne bármi gond, azt minden bizonnyal nem velem osztaná meg. Vagy igen? Más a kapcsolatunk, mint két átlagos ismerősnek, ez tény. És engem is jobban érdekel ő, mint bárki más itt a teremben. Az érzéseim azonban még mindig különös kettősséget hordoznak. - Pedig Brown ezredes lesz az egyik. Mi a gond vele? Táplálja a földet a beszédével! - súgom vissza magam is halk nevetéssel. Valahol azért hiányoztak a kihagyott találkozóink. - Az egyik fellépő én is leszek... De nem lövöm le a poént ilyen korán! - kacsintok felé játékos sejtelmességgel. Ha belegondol, én itt sem lehetnék a meghívottak között, mégsem dobott még ki senki. Hamarosan kiderül, miért lehet ez, hiszen megkezdődik a megnyitónk. Némán hallgatok végig mindent, csupán néha egy-egy szót súgok magam mellé Esthernek. - És most következzék az az ember, aki nélkül a kórházunk ma nem állna ilyen biztos lábakon. Adományával lehetővé tette, hogy ezek a falak megépüljenek, és hogy az orvosi felszereléseink ilyen rövid időn belül megérkezzenek. Dr. Khaled Al Nassar, az Al Nassar magánlaboratórium meglapaítója! - érzékelem a meglepettséget az összecsapott kezekben, mikor kiejtik a nevem. Tudják sokan, hogy hogyan kerültem a seregbe, s hogyan rúgtak ki onnan. Ennek ellenére mégis én vagyok az, aki lehetővé tette ezt az egészet... Ironikus. Fellépek a kis színpadra, de beszédemet nem húzom sokáig. Egy-egy tapasztalatomat felhozom a katonaságtól, illetve hogy a szívemen viselem a kórház meglétét. Azonban ezt pár röpke percbe belesűrítem, s már sétálok is vissza Esther mellé. Ha most végignéznék az embereken, biztosan látnék még olyanokat, akiknek a szája azóta tátva van azóta, hogy kimondták a nevem. - Nem voltam túl hangos? - kérdem a mellettem ülő hölgyeménytől, hiszen mélyen búgó hangom sokkal nagyobb frekvencián szólt a mikrofonba, mint az előttem szólóké. Az én beszédemet követően már nem következik sok, végül zárásként megosztanak pár információt a kis bálról. Oldalt az asztalokon italok és hideg ételek, tálak pihennek, s hamarosan a székeket is elpakolják, így lesz egy kisebb parkett, ahol táncra perdülhetnek az emberek egy könnyed élő zenére. - Van kedved meginni valamit? - biccentek oldalra, mikor felállok a székemről. - Persze, csak ha egyedül érkeztél. Nem szeretnélek kisajátítani teljesen. - mosolyodom el viccelődve.
Amióta leszereltem érdekes kapcsolat fűz a katonasághoz. Egyik percben büszkén gondolok vissza arra az időszakra. Nagyon fiatal voltam, meggondolatlan, de a hazámat büszkén és elkötelezetten szolgáltam. Máskor felelőtlennek gondolom magam, hiszen nem szabadott volna kitennem sem magam, sem a lányomat sem pedig a családomat annak a terrornak, amit át kellett élniük. A félelem és aggódás volt a mindennapi kenyerük és ezt azóta tudom és tapasztalom, hogy a lányom úgy döntött a nyomdokaimba lép. Sokszor kívánom azt esténként az ágyban fekve, hogy lettem volna inkább pincér akkor talán most Gia sem a hátán fegyverrel rohangálna az aknamezőkön. A múltat megváltoztatni már nem lehet, úgyhogy fölöslegesen rágódok ezen minde nap, bízom abban, hogy a lányom meggondolja magát és kilép. Egy azonban közös bennem és az itt ülő emberekben egyaránt, mindannyian szeremncsések vagyunk, hogy élünk, mert megannyi bajtársunknak soha nem adatott meg az, hogy megöregedjenek, családot alapítsanak és most itt üljenek köztünk. Több százan még a harminc éves kort sem érték meg, ami elkeserítő. De mindenek ellenére úgy gondolom, hogy nem szabad a múltban élni, nem szabad beleragadni abba a puskaporos állapotba amiben voltunk, örülnünk kell, hogy mindannyian itt lehetünk egy olyan jövő kapujában ami sok bajtársunk életét mentheti meg. Tisztában vagyok azzal, hogy a hadsereg, mint intézmény, illetve innen nagyon sokan milyen véleménnyel vannak a mellettem ülő férfiról, de sosem érdekelt a véleményük és ezután sem fog. Én a magam részéről örökké hálás leszek neki, és amíg élek tartozom neki egy élettel. Megmentett, Esélyt adott az életre, arra, hogy felneveljem a gyerekem, hogy kiépítsek magamnak egy elfogadható életet és ez hatalmas dolog. Soha nem lehetek elég hálás érte. - Fogjuk rá, hogy igen. mosolygok rá kedvesen. Sem az idő sem az alkalom nem megfelelő arra, hogy az otthoni gondjaimat ecseteljem. Pedig igazán jól esne elmesélni neki, férfiként biztos új szemszögből világítaná meg a dolgokat. De most nem akarok a válásomról beszélni, vagy a lányom engedetlenségéről, a folyamatos aggodalomról sem. Ha már itt vagyunk és úgy hozta az élet, hogy közösen próbáljuk meg a legjobbat kihozni a helyzetből és kikapcsolódni. Elmosolyodom. Legszívesebben nevetnék, de nem akarok én lenni a legharsányabb, úgyhogy diszkréten csak vigyorgok, mint egy vadalma. Brown ezredes egyébként egy nagyon jó ember, csak ne keljen szemben állni vele amikor beszélget, mert azt senki nem ússza meg szárazon. - Te? meglepetségem kiül az arcomra. Nem gondoltam volna, hogy azok után ahogyan véget ért a karrierje, évtizedekkel később beszédet fog mondani egy veterán kórház megnyitóján. De tiszta szívből örülök neki. Az én szememben ő ugyanolyan hős, mint az összes többi résztvevő a teremben.
Lassan mindenki teljesen elcsendesedik és a tekintetek a porondra szegeződnek, hogy meghallgassák a beszédeket. Khaled felkonferálását lelkes tapssal koronázom meg, és teljes figyelmememmel a röviden, és tömören de annál határozottabban beszélő férfit figyelem. Nagyon megnyerő személyisége van. - Tökéletes voltál simítok végig elismerően karján. Pont annyit mondott amennyitt kellett, nem untatott senkit. - Te írtad a szöveget? mert lehet, hogy ez mindennapos nála olyannyira, hogy van egy asszisztense, aki beszédeket ír neki. Ezt is el tudnám képzelni igazából. Khaled után már csak az új kórház új főorvosa mond egy rövid, ismeretterjesztő beszédet, aminek végén kitér az ital pult, a vacsora és a táncparket részleteire is. Be kell vallanom, hogy kitettek magukért, nagyon jó kis estét szerveztek meg. - A tied vagyok mosolygok vissza miközben felállok a székemrő. Megigazítom a rihámat, hogy véletlenül se csússzon fel a fenekemen, majd követem a férfit az italok felé. - Egy pezsgő jól esne! nem tudom, hogy milyen az italkínálat, de gondolom a buborékos italból mindig van ilyenkor. - Azt hiszem a többiek nevében is mondhatom, hogy köszönjük a befektetett összeget, amivel mindez megvalósulhatott. Igazán nagylelkű tőled. karolok bele miközben az egyik asztalhoz sétálunk. - Akkor egészségünkre. koccintom össze vele a poharam, hogy utána belekortyoljak az áttetsző italba. - BROWN! harsan egy erőteljes hang a hátunk mögött. Ijedten kapom fel a fejem, hogy a jelenetet figyeljem. Nem ismerem a hangoskodót. [b]- Azt hitted, hogy megölöd a fiam és megúszod? [b] borít fel egy asztaét m iközben Brow ezredes felé lépked. Ekkor látom meg kezében felcsillani a fegyver csövét. Elsáppadok. - Khaled, azt hiszem baj van...
Hypothesis
When love hurts you, dare to love again. When a friend falls, dare to be the first to extend a hand. When there is darkness, dare to be the first to shine a light. When there is injustice, dare to be the first to condemn it.
“Other times, I look at my scars and see something else: a girl who was trying to cope with something horrible that she should never have had to live through at all. My scars show pain and suffering, but they also show my will to survive. They're part of my history that'll always be there.”
Hamar a nyelvem hegyére kúszik tengernyi kérdés, hiszen úgy érzem, hogy Esther szavai mögött nem feltétlenül a felhőtlen öröm rejlik, de a kimondott szavak helyett kérdéseim egy elnyújtott sóhajban távoznak ajkaim mélyéről, majd bólintással könyvelem el magamban válaszát. Jó lenne beszélgetni úgy, hogy nincsenek körülöttünk mások, s nem kell attól tartanunk, hogy egy kíváncsi fül túlságosan sok személyes dolgot csíp el a beszélgetésünkből. Mert hogy abban bőven felbukkannának olyan privát dolgok, amik nem tartozik senki másra. Valahogy mindig feljönnek a húsz évvel ezelőtti emlékek, mintha csak most történt volna minden. Örökké belénk égett. Szerencsére nem húzódik sokáig a beszéd senki részéről sem, inkább tűnik úgy, hogy arra törekednek, hogy a rég látott ismerősök és barátok újra egymásra találjanak. - Bevallom, spontán jött. Ha én írom előre, akkor szerintem hajnalig itt ülnénk. - válaszolom egészen halkan mosolyogva, hogy ne szűrődjön ki hangom az alap zúgolódásból. Az én beszédem után percekkel megnyitják az est szórakoztatóbb felét, s mikor felállunk, illedelmesen megdöntöm hátam, s nyújtom karom Esther felé. Így indulunk meg az asztalok irányába. - Ez volt a minimum. Ha olyan erős emlékeket őriz az ember, mint én, mint mi... - utalok kettőnkre. - Akkor ha lehetősége akad, próbálja szebbé varázsolni ezeket az emlékeket, hogy a jelenben egy kicsit könnyebb legyen cipelni őket. - borostám mélyéről lágy mosoly kúszik Esther felé. Még mindig nem jöttem rá, miért volt rám ekkora hatással az, hogy megmentettem az életét. Illetve egy sejtésem azért akad. Nagyon nehéz kicsikarni belőlem bármiféle érzelmet, legyen az szeretet, szerelem, empátia, bármi hasonló. Ám akkor ott húsz éve olyan erős érzelmi töltetet kaptam, hogy az a lelkem mélyére égett. Talán ez lehet a nagy rejtély? - Lehet, hogy korai még a kérdésem, de... - tőlem nem megszokott tétovázással tartok egy csepp hatásszünetet. Érezhetően nem jönnek olyan könnyen ajkaimra a betűk. - Nincs kedved eljönni velem vacsorázni? Régen találkoztunk már, és örülnék, ha kicsit kötetlenebbül tudnánk beszélgetni. Még a laboratóriumot is szívesen megmutatnám neked. - vetem fel ajánlatom, s ha elutasítás lesz a válasza, azzal sem lesz semmi probléma. Lássuk be, a kettőnk kapcsolata minden, csak nem egyszerű. Túlságosan sok minden áll mögöttünk. - Egészségünkre. - emelek fel az asztalról egy poharat, s óvatosan Estheréhez érintem. Az első korty kellemesen hideg, könnyen csúszik le torkomon, a második viszont túlságosan nagyra sikerül, majd’ belefulladok. Ennek azonban oka is van, hiszen a hirtelen jött kiáltás teljesen kizökkent. Odakapom én is a tekintetem, s egy számomra ismeretlen alak lépked eléggé fenyegetően Brown felé. Ösztönösen lépek párat az irányába, mikor is a vészjelzőm megálljt parancsol. - Fogd meg a kezem! - szólok magam mögé Esthernek, ahogy elkezdek hátrafelé lépkedni. - Megölted a fiam, érted?! Az egyetlen szem fiam! MEGÖLTED! - üvölti már Brown felé, s egyre inkább felé emeli a fegyverét. - Ti mind álszentek vagytok! Egy álszent, mocskos bagázs, akiknek nem számít senki és semmi! Halomra halnak meg a fiatalok, és ti mit sem törődtök velük! - immáron mindenki felé lengeti meg a fegyverét, majd visszaszegezi azt az előtte levőre. Brown láthatóan halálra sápad, de körülötte igazából mindenki. Páran üvöltik felé, hogy tegye le a pisztolyt, de ő nem törődik velük. - Szemet szemért, Brown. - közli ridegen, s ahogy kimondja a nevét, hangos puffanás következik. Az ezredes pedig egy golyóval a homlokán terül el holtan a földön. Sikítás, ordítás, sírás. A lágy zenét felváltja a borzalom. - Oda! - lökök egyet hirtelen Estheren az egyik oszlop irányába, hiszen messze van tőlünk a kijárat, s túl kockázatos lenne, ha megindulnánk mi is. Főleg, hogy az alak még közel sem végzett... - Lássuk csak! Peter Smith, Angelica Meraux, Stephen Lock, Esther Selassie! - kezdi el sorolni a neveket, méregzöld szemeim pedig egyből elkerekednek. - Miért pont te? - némán formálom ajkaimmal e szavakat, s immáron már két kézzel kapaszkodok Esther vállaiba, hogy még jobban ki tudjam őt takarni. Pont, mint régen...
Habár viszonylag ritkán találkozunk, mégis minden alkalommal olyan érzés Khaled-del beszélni, mintha csak pár órája hagytuk volna abba a társalgást. Egyszerűen hihetetlenül gyorsan egymásra hangolódunk, mintha az a bizonyos baleset egy életre összeláncolt volna minket láthatatlanul. Az igazság az, hogy ez is történt, a hála amit iránta érzek egész életemben jelen lesz. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen körülmények között került a seregbe, és, hogy emiatt rengetegen rossz szemmel néznek rá még ennyi év eltelte után is, én azonban mint olyan sok mindenben ebben is kilógok a sorból. Szavait hallva elmosolyodom. Van valami megnyugtató abban ahogy beszél, a szavakban amiket mond. Nagyon komoly gondolkodású férfi, szavaiból hallom, hogy rá is mély nyomást gyakoroltak a történtek. - Jó ember vagy Khaled és szerintem nem csak én, hanem a jelenlévők nagy százaléka hálás azért, hogy ez a kórház létrejött. Nem érdekel mit tett a múltban, engem egyedül az érdekel, hogy most mihez adta a nevét, és ez a kórház messzemenőleg a legjobb dolog, ami az elmúlt évtizedekben a veteránok és a még szolgálatban lévők kaptam. Amikor az ember katonának vonul egy része elfogadja azt, hogy meghalhat, megsérülhet, elfogadja, hogy az élete talán örökre megváltozik. De azt nagyon kevesen tudjuk már csak elképzelni is, hogy milyen nehézségekkel jár az élet annak, aki túléli és szeretné folytatni az életét. Próbáljuk, de semmi nem lesz már ugyanolyan.
Belekortyolok a tökéletese behűtött pezsgőbe. Nem vagyok az a kifejezetten italozós fajta, de néha jól esik egy kis alkohollal lazítani. Az ilyen alkalmak pedig tökéletes lehetőséget adnak erre. Felvont szemöldökkel, kérdő arckifejezéssel figyelek rá, nem szokása a tétovázás, kíváncsivá tett. Amint meghallom a kérdését azonnal szélés mosoly terül szét arcomon, ez egy olyan ajánlat, amit semmi pénzért nem utasítanék vissza. - Nagyon szívesen vacsorázok veled. én is azt hiszem, hogy bőven lenne miről beszélnünk, olyan személyesebb témákról is, amit ennyi jelenlévő között nem szívesen tennénk. - A laborodra is igazán kíváncsi vagyok, legalább lehetőségem lesz kicsit jobban megismerni a munkásságod. Habár évtizedek óta tart már ez a barátság mégis olyan sok dolog van amit nem tudunk egymásról, szívesen töltenék vele több időt, ez nem is kérdés. Az idilli hangulatot megtöri valami iszonyatosan szokatlan dolog. Összerezzenek és szinte érzem ahogy az adrenalin végigfut a testemben, felgyorsítva a szívverésem. Nem félek a fegyverektől, sőt, mai napig szenvedélyeim egyike, de ezen az eseményen nem erre számítottam. Itt vagyunk, kiöltözve, pezsgőt szürcsölve, kétlem, hogy bárkinek is ott lapul a pisztolya a farzsebében. Nálam biztosan nincs. Megfogom Khaled kezét ahogy utasítja, szinte már robotszerűen. Tekintetemmel az előttünk játszódó jelenetet figyelem. Ha szaladni kell ezekben a cipőkben egészen biztosan kitöröm a nyakam. Látszólag pontosan tudja, hogy miért jött, céllal van itt és szavait hallva nagyon is világos, hogy addig nem áll le, amíg nem viszi véghez a tervet. Hangos puffanás töri meg a feszült csend, majd Brown ezredes teste tompán csapódik a padlóra. A hozzá legközelebb állókat beterít a vér, az apró koponyadarabok. Eszméletlen teste körül másodpercről másodpercre növekedik a vörös tócsa. Kezem a szám elé kapom, hogy ne sikítsak fel. Zilálva, félelemtől csillogó tekintettel húzódom meg az oszlop mögött, remélve, hogy ez a rémálom nemsokára elmúlik. De a rejtélyes fegyveres ismét megszólal. Szinte hideg késként döf belém a felismerés amint meghallom a nevem. Elmémbe kúszik egy fiatal, nálam nem sokkl idősebb katona képe, akivel a legnagyobb sárban és esőben ülünk egymás mellett a lövész árokban. Mindketten féltünk. Az életet alig tapasztaltuk meg, azt sem tudtuk igazán, hogy mire vállalkoztunk. Napokat töltöttünk ott, sárban, szélben, esőben. Tüdőgyulladást kapott és megfelelő kezelés híjján napokkal később belehalt. Próbáltunk segíteni rajta, tényleg, de gyógyszerek és megfelelő körülmények hiányában ez lehetetlen volt. Én mondtam el a családjának a hírt és én adtam át az utolsó levelet, amit írt nekik. De miért ennyi év után jut eszébe az apjának bosszút állni érte? Miért itt? Nyelek egy nagyot. Figyelmen kívül hagyom Khaled bármilyen ellenkezését és magasba emelt kezekkel lépek elő az oszlop mögül. Másnak nem kell meghalnia. - Timothy jó ember volt, egy igazi hős! töröm meg a pánik hangulatot miközben közelebb lépek a fegyvereshez, hogy jól látható legyek. - Nem kell meghalnia senkinek! Ő sem ezt akarná - Örökre emlékezetembe véstem ezt az arcot, mindegy mennyi idő telt is. Esther Selassie, a nő aki fiam halálhírét hozta el nekem! Te csak ne gondold azt, hogy jogod van megmondani mit kellene tennem! rám szegezi a fegyvert. Tekintetében elszántság van és tettre kész. Szívem hangosan zakatol a mellkasomban, nem akarom, hogy ezek legyenek életem utolsó percei. Ujjával kibiztosítja a fegyvert, mielőtt azonban elsütné egy másik ember is előlép a tömegből, hozzám hasonlóan felemelt kezekkel. Peter. A betolakodó azonnal az ő irányába fordul.
Hypothesis
When love hurts you, dare to love again. When a friend falls, dare to be the first to extend a hand. When there is darkness, dare to be the first to shine a light. When there is injustice, dare to be the first to condemn it.
“Other times, I look at my scars and see something else: a girl who was trying to cope with something horrible that she should never have had to live through at all. My scars show pain and suffering, but they also show my will to survive. They're part of my history that'll always be there.”
Atomfizikusként és kutatóként a tudományban hiszek, s abban, hogy mindent ép ésszel meg lehet magyarázni. Az istenségekben vagy bármi más entitásban való hit mindig is távol állt tőlem, de néha mégis egyetlen pillanat erejéig eltöprengtem azon a múltban, hogy vajon lesz-e következménye annak, hogy megmentettem Esther életét? Mi van, ha neki addig szólt e világi léte, s ott a kocsinál meg kellett volna halnia? Én pedig ebbe avatkoztam bele. Bevallom, néha egy sötét éjjelen utána párszor magam mögé kellett néznem, miután visszakerültem a katonaságtól. Nem tudom, mit kerestem, s azt sem, hogy mitől tartottam. Az érzéseim kusza örvényben kavarogtak bennem, és nem tudtam eldönteni, hogy helyesen cselekedtem vagy sem. Természetesen igen... De valami különös érzés mégis volt bennem, hogy így beleavatkoztam a világ körforgásába. Ennek persze már sok éve. Nem követett senki és semmi, és történt olyan furcsaság, melyet ne tudtam volna megmagyarázni. Esther épp olyan csodás, mint régen, s az időhagyta finom ráncok az arcán még inkább adnak neki egy kellemes bájt, amitől jó ránézni is. Bókjára békésen bólintok lehunyt szemekkel, és megint felötlik bennem, hogy egyetlen személy sem létezik ezen a világon, aki valóban, teljes egészében ismerne. Hiszen vannak azok az alkalmazottaim, akik az emberkísérletekben vesznek részt, ők tisztában vannak a megszállott énemmel, ki az egész világot feláldozná a fejlődés és a haladás érdekében. S van az az énem, akit Esther is láthat. A “jó ember”. Olyan furcsa ezt hallani. Tényleg az lennék? A jóság és rosszaság ennyire relatív lenne? Jobb, ha most nem megyek bele ilyen filozófiai magaslatokba, hiszen Estherre szeretném fordítani minden figyelmem. Poharaink halk koccanása elveszik a tömeg zúgásában, és bár nem vagyok az a kategória, aki túlságosan gyakran fogyasztana alkoholt, most mégis nagyon jól esnek a hűsen gyöngyöző édeskés cseppek. - Tényleg? - válaszolom vissza meglepetten ösztönösen is, hiszen ilyen lelkes válaszra nem számítottam. Tény, hogy nem pozitív ember vagyok, s nem is negatív, inkább realista, és jobban szeretek kellemesen csalódni. Ez most épp egy ilyen eset. - Akkor minél előbb meg kell beszélnünk egy estét. Mikor vagy szabad pár órára? - a válasz talán már meg sem érkezik a hirtelen jött zűrzavar miatt, mely olyan erős deja vu érzést ültet belém, hogy majd’ beleszédülök. És hirtelen megint jön a húsba maró gondolat... Tényleg ez volt nekünk anno megírva? A történelem ismétli önmagát? Esther kezét hiába szorítom, amaz mégis kicsúszik bal karom élettelen szorításából, mint egy bársonyos selyemkendő. A szívem a torkomba kapaszkodik, azonban nem vagyok meglepődve. Esther bátor nő volt mindig is. Sosem bújt meg mások mögött, és a gyávaságot hírből sem ismeri szerintem. És ahogy hallom távolodó lépteit, amivel összefolyik békítő hangja, ugyanazok az érzések kezdenek feltörni bennem, mint régen. Hiába a szép szavak. Hiába a pillanatnyi nyugalom. A tragédia elkerülhetetlen. Azonban tényleg közbe kellene lépnem megint? Kockáztassak megint, ami végzetes is lehet most? Hányszor dacoltam már a halállal, mióta megtörtént az első tragédia, s elveszettem a karomat... Hányszor játszottam már ki a halált... Talán már csak egy életem van. Amit védelmeznem kellene... - Uram, kérem, rám figyelne egy pillanatra? - gyávaság? Sosem ismertem. Kilépek én magam is feltett kezekkel az oszlop mögül, s lassú léptekkel indulok meg a fegyvert lengető irányába, elhaladva Esther mellett, finoman súrolva őt a vállammal. - A fia, Timothy, a szőke hajú, kékszemű fiú volt, akinek az arcán volt egy jellegzetes, három pöttyből álló anyajegy, igaz? - hangom békés, melegséget sugároz. Láthatóan megdöbbenti a pontos leírás, így figyelmét ismét rám szegezi. Timothyt természetesen nem ismertem. Csupán a fotorealisztikus memóriámnak köszönhetően épp most húztam ki egy olyan fiókot az agyamban, amire ugyan nem kellene emlékeznem, a sötétségben van elrejtve, mégis tudom az odavezető utat. E fiú arcképe ugyanis ki van állítva az egyik folyosón a sok számtalan fotó mellé, névvel ellátva, s pár mondatos leírással. Azok alapján sikerül beazonosítanom. - Timothy azért küzdött, hogy ne legyen több halál és béke legyen a világban. Most is látja Önt onnan fentről, és mit gondol, mit érezhet most, hogy az apja épp azt teszi, ami ellen küzdött? - viszem tovább Esther szavait, s egyre közelebb araszolok az illetőhöz. Bal karomat igyekszek a szívem irányába csúsztatni úgy, hogy tenyerem az arcom előtt legyen nem sokkal. Ha esetleg baj történne, akkor vesszen a karom... Ismét. - De ő nincs itt! - válaszolja zaklatottan. - És ha megöl mindenkit, attól sem fog visszatérni, de egy lesz Ön is azok közül, akik ellen harcolt. - próbálok némi érzelmi zsarolással hatni rá, ami az arckifejezéséből úgy látom, sikerül is. A fegyverét már nem tartja olyan biztosan, egyre lejjebb engedi azt... Van remény. Ami pillanatok alatt el is tűnik, mikor kintről hangos sziréna hangja töri meg a beszédünket, így visszarántva őt abból a bűntudattal terhes légkörből, amit próbáltam köré elhinteni. - Magának semmi köze hozzá! - a pisztoly újra egyenesben, ismét a nemrég kilépő Peter irányába. Én hátralesek Esther irányába, s eltátogom neki, hogy “Menj vissza!”, s ez a kicsiny másodperc elegendő volt ahhoz, hogy egy újabb dörrenés csapjon a levegőbe. A golyó azonban nem Petert érte...
Nem gyakori, hogy a múltamon töprengek, egyszerűen csak elfogadtam ami történt, megbékéltem a következményekkel és megtanultam együttélni velük. Nem tehetek már semmit az ellen ami elmúlt, de az életem, a jelenem én irányítom. Most viszont mégis eszembe jutnak azok a szörnyű hónapok. Az időpont, a helyszín és a társaság mind előidézik bennem életem legnehezebb szakaszának emlékeit. A fiatalságom örökre megpecsételte az a háború, a robbanás, a sérüléseim. Élek, de többé nem vagyok az a személy, mint aki voltam. De nem panaszkodom, mert összességében nincs okom panaszra. Élek és ennél többet nem is kérhetnék. Elmosolyodom hitetlenkedését hallva. Nem tudom, hogy miért lepődött meg ennyire azon, hogy igent mondtam a meghívására. Kedvelem, jól érzem magam a társaságában, nem gondolom, hogy ördögtől való lenne egy vacsorát eltölteni vele. - Miért ennyire meglepő, hogy igen? próbálom, de nem tudom elrejteni a mosolyomat. Nem is tudom, most hirtelen olyan lelkesnek tűnik, mint egy kisgyerek karácsonykor. Pedig elég unalmas tudok lenni néha, nem tudja még, hogy mit vállal magára. - Mondjuk szombaton? válaszolok, de szavaimat elnyeli a káosz, ami éppen kitört a helyiségben. Mindenki ide-oda kapkodja a fejét, senki nem akar lemaradni a történésekről. A szerencsésebbek, akik a sor végén álltak még képesek szinte észrevétlenül lelépni. Nem tudom hibáztatni őket.
Ez egy nagyszerű esemény kellene legyen, egy olyan este, ami kicsit összehozza a veteránokat, ami mindannyiuknak esélyt ad a jövővel kapcsolatban. Nagyon sok katona nem kap még a mai napig sem rendes ellátást, ennek az esélyét növelni ezzel az építménnyel nagyszerű. De nagyon úgy néz ki, hogy van aki másképp gondolja. Talán bolond vagyok, hogy előbújok a biztonságot adó oszlop mögül, de a lelkiismeretemmel nem tudnék megbirkózni, hogyha nem ezt tenném. Ez az ember szenved. Évtizedek óta gyászol és nagyon úgy tűnik, hogy a fájdalma nem enyhült hanem sokkal inkább átalakult bosszúvá. Tehetetlenséggé. Nem tudnék úgy az oszlop mögött bújkálni, hogy abban bízom megúszom és közben helyettem emberek halnak meg. Felemelt kezekkel, lassú araszolással közelítek felé. Szavaimmal próbálom jobb belátásra bírni. Nem lep meg, hogy Khaled másodpercekkel később követi a példámat, azt már bebizonyította sok-sok évvel ezelőtt, hogy mennyire bátor. - Hallgasson a józan eszére kérem... igyekszem én is szavaimmal bíztatni a lövöldözzős kedvében éevő férfit - Ez már nem hozza vissza Timothyt. egy gyászoló embernek mondhat bárki bármit, az olyan, mint a falra hányt borsó. Könnyekkel telik meg a szeme, látszik, hogy vívódik, szenved, de az is, hogy nagyon határozott. - Baszódjatok meg! emeli fel újra a fegyverét. Khaled tekintetét keresem, szeretném megragadni a kezét, hogy fedezékbe vonuljunk, de ez jelenleg kivitelezhetetetlennek tűnik. A fegyver újra dördül és a golyó, egyenesen a vállamba csapódik. A fájdalom ismerős érzése megbénítja a testem. Felsikoltok és a golyó erejétő a földre kerülök. Oldalra pillantva látom ahogy ruhámat vörösre festi a vérem. - Fussatok!!! üvölti el magát az elkövető és balon kabátja belsejéből elővesz egy nagyobb méretű gépfegyvert, amivel a már így is sikoltozó tömeget célozza meg. Megpróbálok felállni egy asztal lábába kapaszkodva, a következő pilalnatban azonban egy újabb golyó fúródik a combomba. A zűrzavar kellős közepén én tekinetetemmel Khaledet keresem, a felénk rohanó tömeg elsodort minket egymástól. Magam sem tudom, hogy hogyan van arra erőm, hogy elkússzak a legközelebbi fal takarásába, de megteszem. Szaladni már képtelen vagyok. Ujjaiamat a zsebembe mélyesztem. Hirteln ismét a harcmezőn vagyok huszonévesen. Érzem a gránátok által okozott füst szagát, az emberi bőr égett szagát, a hullák kellemetlen bűzét. A nap sugarai égetik a bőröm ahogyan ott fekszem a lövészárokban, mellettem az elesett barátaim testével. Gyorsan és mélyeket lélegzem. Most nem uralkodhat el rajtam a félelem, hiszen nekem még dolgom van, még élnem kell. Kinyitom a szemem, hogy a zűrzavarban tovább keressem Khaled ismerős alakját. Nem láttam az első golyó becsapódása óta, azt sem tudom, hogy megsérült-e.
Hypothesis
When love hurts you, dare to love again. When a friend falls, dare to be the first to extend a hand. When there is darkness, dare to be the first to shine a light. When there is injustice, dare to be the first to condemn it.
“Other times, I look at my scars and see something else: a girl who was trying to cope with something horrible that she should never have had to live through at all. My scars show pain and suffering, but they also show my will to survive. They're part of my history that'll always be there.”
Amilyen kellemes bizsergést okoz egy szemernyi pillanatra a szombat gondolata, épp olyan gyorsan illannak is el a képzelgések. Hirtelen kavarodik fel minden, hiszen valóban meglep, hogy ilyen könnyedén, ennyire egyszerűen sikerül megbeszélnünk egy újabb találkozót, ahol már nem lesz körülöttünk zavaró tényező, s tudunk beszélgetni személyesebb dolgokról is. Ezt követi az öröm, hiszen Esther konkrét időpontja tényleg azt sugallja, hogy nincs ellenére a meghívásom. Aztán jön a Káosz, ami magába kebelezi a kórházat pokoli helyszínné téve, s elillan hamar minden szép és jó. Próbálom én is menteni a helyzetet, hiszen a büszkeségem nem bírná el, ha gyáván meghúzódnék az oszlop takarásában, miközben Esther újra felszínre hozza a hősies oldalát. Lehet, hogy az évek apró ráncokat festettek szép arcára, s megváltozott kicsit a külseje, viszont a beljese mintha ugyanaz maradt volna, mint annyi éve ott, a harcmezőn. A gyász sokszor megőrjíti az embert, s hiába telnek el hosszú és nyomasztó évek, a fájdalom nem múlik, az idő nem gyógyítja a sebeket, sokkal inkább válik egy nagy, gennyes masszává minden, ami egyszer ki fog úgyis fakadni. Mint most is. Valahol megértem ezt az embert itt előttem. Bár én sosem kötődtem senkihez sem annyira, mint az emberek többsége, még a saját szüleimhez sem, de őt elnézve... Ilyen lehet a szeretet? Ilyen lehet az, amikor egy másik ember elvesztése akkora fájdalmat okoz a szívünkben, hogy abba belehalunk? Úgy érzem, hogy ha nem zavarnának meg minket, Estherrel közös erővel le tudtuk volna őt beszélni a további vérontásról. Ám a kintről beszűrődő zajok elindítják a végső lavinát, s eszeveszett golyózápor indul útnak. Szinte óráknak tűnnek ezek a percek... A támadó már nem néz, nem céloz, egyszerűen csak lő a tömegbe. Mindenkin pánik lesz úrrá, mindenki menekülni akar, s bármennyire is próbálunk mi ketten ügyesen fedezékbe húzódni, sajnos ez egyikünknek sem sikerül. Én könnyebben úszom meg, hiszen a bal karomat ért golyó ugyan földre terít, s az az okozta zárlat ad némi áramütést, amitől egyből szédülni kezdek, viszont mikor meglátom Esthert a saját vérében ázva a földön... Hirtelen feljönnek a régi emlékek. Ahogy most kúszok felé a földön, s próbálom kitalálni, hogy a kettős látásomból melyik a valós, épp olyan, mint mikor a kocsi mellett kúsztam felé, s áldoztam fel a művégtagom az életéért. Bár most nem roncsolódott szét teljesen a karom, de apró szikrákat szór, s húzom magam után a földön, mint egy élettelen testrészt. Aztán elérem Őt. Több helyen meglőtték, ahogy látom, de talán nem fogják ezek a vesztét okozni. Elhúzni őt most biztosan nem fogom tudni, így félig rámászok, s ép kezemmel a fejére hajtom a mechanikus kart, hogy azzal védjem egy következő lövéstől. Egy következőtől, s egyben az utolsótól. Fején kissé erősen koppan a karom, amint eltalálja egy újabb golyó, s ő is érezheti magán a gyenge áramütést. Ezután azonban a zápor elcsendesül. Én már csak azt látom, ahogy az alak a földre hullik, s egy lesz a sok holttest közül. Aztán képszakadás.
Pár nap múlva...
A kórházi jelenlétem nem tartott tovább pár óránál, hiszen az eszméletvesztésem a zárlat miatt történt csupán, más sérülésem nem volt, így saját felelősségemre elhagytam a kórházat, persze csak és kizárólag azután, hogy megbizonyosodtam róla, hogy Esther életben van és lesz is. Ott robotoltam reggelig az ajtaja előtt a két lányával, akiket végül magukra hagytam az édesanyjukkal, mikor be lehetett hozzá már menni. Nem láttam helyénvalónak, hogy zavarjak akkor. A családjára volt szüksége. Csupán annyit mondtam Giannának, hogy adja át üdvözletem Esthernek. Végül távoztam. Nem tudom, meddig tarthatják Esthert a kórházban, de egyik ébredésekor ott várhatja egy ezüstös berakású, kerek cserépben pihenő rózsaszínes, élettel teli orchidea. Rajta egy címkével: ”Khaledtől”. A következő napon úgy döntök, hogy meglátogatom őt. Mintha a történelem ismételné önmagát... Újra egy kórház, újra ő az ágyon, újra én az ajtóban a bal karom nélkül. Jelenleg nem pár órába telik az, hogy újra összerakjam... Ám ez most nem számít. Belököm magam előtt az ajtót, s egyetlen kezem ujjai egy különleges egyiptomi csokoládét szorongatnak. - Ébren vagy? - eresztem el halkan a levegőbe, s addig nem mozdulok, amíg nem érkezik válasz.
Ismerős a fájdalom, ami először a vállamba, majd pillanatok múlva a lábamba hasít. Rég volt már, amikor utoljára golyó ütötte nyom okozott nekem fájdalmat, de mai napig tisztán emlékeszem rá. Tudom, hogy ébren kell maradnom, mert sokkal veszélyesebb, ha elveszítem az eszméletem, de ezt nem ennyire könnyű kivitelezni. Tekintetemmel Khaledet keresem, aki a nagy felfordulásban teljesen elűnt a látóteremből. Szem msarkából látom a mellettem elrohanó embereket, látom elhullni őket, hallom a fegyver hangos dörrenését. Valaki a nagy rohanásban rálép a kezemre, de a cipőjének súlya eltörpül a lábam és vállam kínzó fájdalom mellett. Próbálom elvonszolni magam az oszlop takarásába, de minden mozdulatot éles fájdalom kísér. Egyre homályosabb a látásom, a lövés okozta fájdalmat már egyszerűen képtelen elviselni a testem. Mielőtt teljesen elsötétül előttem a világ még halványan látom magam előtt Khaled arcát, érzem ahogy testével védelmébe vesz és rám fekszik, még érzem robot kezének koppanását a fejemen, majd minden elsötétül, a zajok megszűnnek, a fájdalom tompul. Átlépek a rémálmok ijesztően valóságos világába.
Aludnék, de a fájdalom már nem is tudom, hogy hányadszor ébreszt fel. A kedves nővér aki napok óta a szolgálatomra áll első csengetésre hozott egy kis fájdalomcsillapítót és egy pohár vizet. Igazság szerint már sokkal jobban érzem magam, mint néhány nappal ezelőtt, sokkal erősebb vagyok, a fájdalom még egy darabig az életem része lesz, ezt már megszoktam. Mennék haza, de az okos doktorok mindneképp ragaszkodnak még ahhoz, hogy bent maradjak. A lányok becsülettel jönnek minden nap, és én elmondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy támogatnak. Bár azt nem szeretném, hogy aggódjanak miattam és mondtam már nekik többször, hogy foglalkozzanak a saját életükkel, az anyjuk jól van. Nemsokára végre hazamehetek –remélem- és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Amikor nagyon elkeseredek és magányosnak érzem magam csak rápillantok a kis éjjeliszekrényen álló gyönyürő orchideára, ami minden alkalommal mosolyt csal az arcomra. Már arra sem emlékszem, hogy egyáltalán említettem valaha Khalednek, hogy ez a kedvenc növényem, így duplán lenyűgöző, hogy emlékszik rá. A baleset óta nem találkoztunk, de a lányok említették, hogy itt volt és minden rendben vele. Az emékeim nem teljesek az utolsó percekről a kórházban. A virágról a nyíló ajtóra pillantok. Széles mosoly terül szét az arcomon amikor megpillantom a megmentőmet belépni az ajtón. Úgy tűnik, hogy mostmár másodszor köszönhetem neki az életem. - Ébren. Gyere be kérlek... invitálom beljebb a szerény kis kórházi szobába. Ülő helyzetbe tornászom magam. A bal karom, amit a lövés ért fel van kötve, így jobb kezemmel próbálom támasztani magam. Vannak még nehézségek a mozgásban. - Köszönöm a virágot Khaled, gyönyörű. hálás mosollyal pillantok rá, majd a szék felé intek az ágyam mellett. - ülj csak le. Nem éppen ilyen körülmények között szerettem volna vele újra találkozni, de most a körülmények szülték a helyzetet. - A kezed. Mi történt? sejtem, hogy a lövöldözés során sérülhetett meg, a legutolsó emlékem az, hogy fejbe kólint vele, de azt már csak éreztem, látni nem láttam.
Hypothesis
When love hurts you, dare to love again. When a friend falls, dare to be the first to extend a hand. When there is darkness, dare to be the first to shine a light. When there is injustice, dare to be the first to condemn it.
“Other times, I look at my scars and see something else: a girl who was trying to cope with something horrible that she should never have had to live through at all. My scars show pain and suffering, but they also show my will to survive. They're part of my history that'll always be there.”
Az emlékek olyanok, mint egy régi dallam, amit elfeledtünk, de mikor újra meghalljuk, visszaszállnak a régi érzések, a képek, az illatok, a színek. Érdekes, milyen különleges az elménk. A veterán kórházban történt eset óta már nem először érzem a gránát jellegzetes szagát egy váratlan pillanatban, s azok az emlékek, amikről azt hittem, hogy teljesen elvesztek a homályban, újra visszatértek. A történelem valóban ismétli önmagát. Épp úgy lépek be a kórházi szobába, ahogyan régen, s Esther invitálásra közelebb is sétálok. Szép arca fáradt és meggyötört, a vonásain erősen látszik, mennyi fájdalmat kellett újra átélnie. Azonban él. És ez a legfontosabb. - Évekkel ezelőtt említetted, hogy szereted az orchideát, reméltem, hogy jól emlékeztem. - próbálok finoman szabadkozni, ugyanakkor pontosan a memóriámban van az említett virág. Néha áldás és egyben átok a túlságosan jó memória. Mielőtt letelepednék a székre, lehelyezem az asztalra az egyiptomi csokoládét, közvetlenül az ezüstös váza mellé gondosan, pontosan és egyenesen az asztal széléhez igazítva. Ezután foglalok csak helyet. - Ohh, hogy ez? - mosolyodom el, s meglengetem vékony, szürke szövetkabátom ujját. - Két golyót is sikerült elnyelnie, és zárlatos lett az egész. Még beletelik egy kis időbe, amíg rendbe rakjuk. Viszont a második golyó okozta az eszméletvesztésed, ha jól emlékszem... Koppant egyet a fejeden a karom. - simítok végig borostámon elgondolkozva, hiszen az én szédülésem is valamikor ekkor fordult át ájulásba. Ködösek nagyon az utolsó percek. - És te hogy érzed magad a körülményekhez képest? Nem lett maradandó sérülésed, ugye? - lassan nyúlok ép karja felé, s biztatóan megérintem a vállát, ha nem húzódik el. Nagyon kevesekkel szemben engedek meg magamnak testi kontaktust, hiszen nem szeretem mások közelségét, de Esther egy kicsit más kategóriába tartozik, mint a többi ember. Nem hiszek a sorsban, sosem szenteltem nagyobb figyelmet az olyan hitekre és elképzelésekre, amiknek nincs tudományos alapja, de a számok törvénye alapján iszonyatosan kevés esély van arra, hogy a húsz évvel ezelőtti események újra ismétlődjenek. És most mégis itt tartunk. Én pedig képtelen vagyok ezt megmagyarázni a tudomány eszközeivel. - Mindenkinek sikerült meglátogatnia már? A lányaiddal találkoztam. És a szüleid, a párod? - érdeklődöm békés, halkan zengő mély hangommal. Sajnos azt nem tudom, hogy Esther édesanyja és édesapja él-e még, illetve azt se, hogy napjainkban van-e párja, de remélem, nem tapintottam érzékeny pontra. - Lehet azt már tudni, hogy mikor engednek haza? Azért kérdem, mert szívesen segítek, ha szükséges. Bármikor. - azt sem tudom, hogy a gyermekeinek van-e jogosítványa, vagy esetleg bárki más kéznél lesz, ha majd végre a saját otthonába térhet vissza. Amennyiben nem, úgy én szívesen felajánlom a szolgálataimat, és majd hazaviszem őt. - Furcsa amúgy az élet, nem gondolod? Ha egy egyszerű macskának kilenc élete van, akkor neked a duplája. - mosolygom felé, s az órámra pillantok, hogy tudjam, mennyi van még vissza a látogatási időből, mielőtt a nővérkék kidobnának.
Tagadhatatlan, hogy az én őrangyalom nagyon keményen dolgozhat azért, hogy engem életben tartson. Nem tudom, hogy ez hogyan működik a túlvilági dimenzióban, de hogyha van rá lehetőség remélem, hogy előléptetik, mert ha ő nincs én már régen alulról szagolnám az ibolyát. Na meg persze Khaled jelenlétéről se feledkezzünk meg, mert sok-sok évvel ezelőtt és most is, ő volt az, aki magát nem kímélve megmentett engem. Soha nem lehetek már ezek után annyira hálás neki, amivel kifejezhetem, hogy örökre lekötelezett. Nem tudom, hogy viszonozni mivel tudnám, hiszen a legnagyobb ajándékot kaptam tőle meg, kétszer is: az életem. - Nagyon figyelmes vagy. én már arra sem emlékszem, hogy valaha szóba került volna köztünk a virág téma, de igazán melengeti a szívem, hogy ő viszont emlékszik rá. - Valóban ez a kedvencem. van is otthon néhány szép, és különleges darab is, de azt hiszem, hogy mind közül ez lesz a kedvencem. Az elmúlt napokhoz képest sokkal jobban vagyok, de azt nem állíthatom, hogy teljesen jól vagyok, mert azzal hazudnék. Az erőm kezd visszatérni, már nem okoz fájdalmat minden apróbb mozdulat, nem ébredek éjszaka fájdalomra, és pihenni is jobban tudok már, de tisztában vagyok azzal, hogy a gyógyulás még hosszú folyamat. Hosszú és könnyekkel teli. Ezzel viszont most egyáltalán nem akarok foglalkozni, ráérek a rehabilitációra gondolni akkor is, ha ténylegesen ott tart a dolog, most az az elsődleges, hogy napról napra erősebb legyek. Most csak és kizárólag Khaledre akarok összpontosítani, nagyon örülök annak, hogy meglátogatott és annak még jobban, hogy a robot kezét leszámítva, látszólag nem érte nagy baj. Miközben meséli a karja elvesztésének történetét újra lejátszódnak lelki szemeim előtt a kórházban történtek, szinte még a golyózápor hangját is hallom. Újra átélem a pillanatot amikor golyó repül először a vállamba, majd a combomba. Látom magam kívülről, ahogy falfehér arccal próbálom behúzni magam az oszlop takarásába, vörös csíkot húzva magam után. Látom felbukkanni Khaledet, talán még mond is valamit, még látom ahogy testével védeni próbál, majd egy éles koppanás és minden elsötétedik.
- Oh igen...valami rémlik. Emlékszem a fejem ért ütésre, de nem tudtam, hogy az a karod. most, hogy összeállt a kép a fejemben még inkább hálás tekintettel mérem végig őt. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy Khaled az életem része lett, de nagyon örülök annak, hogy így történt. - A karod leszámítva jól vagy? érdeklődöm egy félszeg mosoly kíséretében. Amiért nem látok rajta sérülést nem azt jelenti, hogy nincs is. - Jól vagyok,..és ez nagyrészt neked köszönhetem, ismét. szavakkal tényleg nem is lehet kifejezni azt, hogy mennyire hálás vagyok neki az életemért. - Nincs maradandó sérülésem szerencsére. Fizikaliag nincs. mert lelkileg egy darabig még biztosan cipelni fogom magammal a történtek okozta sebeket. Végigsimítok a vállamon pihenő kézfején, ha nem húzza vissza és rámosolygok. - Igen, mindenki volt, aki kicsit is számít. A lányokat szinte el kellett zavarnom már az ágyam mellől. leginkább Giat, Aaliyah csak azért járt be, mert a testvére seggberúgással fenyegette. Nem mondták, de tudom. - Már csak édesanyám él, de ő nem tudott ideutazni Alabamából, hosszú és fárasztó már neki. Az ex férjem pedig felhívot telefonon, és az elég is belőle. Joanna jött még meglátogatni, néhány kollégám, de mindenkit nem áll szándékomban felsorolni. Ilysenkor tapasztalja igazán meg az ember, hogy kik fontosak az életében és kik azok akikre számíthat. Újabb mosollyal jutalmazom meg Khaledet, nagyon kedves, hogy ennyire érdeklődik és segíteni szeretne, talán nem is tudja, hogy a szavainak milyen fontos értelme van számomra. - Ha minden igaz még néhány napot maradnom kell, vizsgálatok, gyógyszerek, megfigyelés...minden ilyen orvosi hülyeség miatt, és akkor, ha minden rendben lesz végre hazamehetek. már nagyon várom azt a pillantot - Gia lányom ajánlotta fel a szolgálatait, hazavisz és marad nálam pár napot, amíg megszokom az új helyzetet. Kérdéses, hogy meddig bírja majd az anyja mellett ezt félig humornak szánom, de valahol mélyen legbelül ott motoszkál az érzés, hogy mi van ha elüldözöm magamtól őt is. A testvérét végülis már elüldöztem. - Furcsa, bólintok kérdésére - Mit gondolsz, hányszor kell még megmentened engem? Ha te nem vagy ott, én már évtizedekkel ezelőtt a föld alá kerültem volna. tekintetemmel az övét keresem - Nem gondolod, hogy a sorsnak valamilyen terve van velünk? Azzal, hogy folyton egymás útjába kerülünk? ki tudja, talán egyszer eljön az én pillanatom és nekem kell megmenteni majd az ő életét. Vagy eljön az a nap, amikor minden értem tett dolgot viszonozhatok. A sors útjai valóban kifürkészhetetlenek. - Tudod, hogy... vennem kell egy mély levegőt mielőtt folytatom. - Kik haltak meg? És hányan sérültek meg? nagyon sok barátom és bajtársam volt jelen. Mindenki hősiesen védte a hazáját, mindneki leszolgálta az idejét, senki nem érdemelte meg, hogy ilyen halált haljon. De valahol az apa fájdalmát is meg tudom érteni. Haragszom, amiért ezt az utat választotta, de gyűlölni nem tudom. - Mit szólnál ahhoz, hogyha főznék neked egy vacsorát. Köszönetképp, hogy megmentetted az életem. nézek rá ismét - Vagy, lehet, hogy inkább rendelni fogom, de a lényeg, hogy veled szeretném elfogyasztani. Miután innen végre hazamehetek és használható állapotban leszek. egészítem ki még gyorsan a mondandómat, de ez a lényegen nem változtat. Azon, hogy szeretném, ha vendégül láthatnám egy vacsorára. - Te hozhatod a bort mert bízom abban, hogy nem fogja visszautasítani az ajánlatomat. - Nem szeretném kihasználni a jószívűséged, de töltenél egy pohár vizet? Olyan messze tette le a nővér az üveget, hogy nem érem el. fejemmel bökök is az említett palack irányába, az éjjeliszekrény másik oldalánál.
Hypothesis
When love hurts you, dare to love again. When a friend falls, dare to be the first to extend a hand. When there is darkness, dare to be the first to shine a light. When there is injustice, dare to be the first to condemn it.
“Other times, I look at my scars and see something else: a girl who was trying to cope with something horrible that she should never have had to live through at all. My scars show pain and suffering, but they also show my will to survive. They're part of my history that'll always be there.”
A kórházban történtek most nem okoztak akkora lelki zűrzavart, mint oly régen a harcmezőn. Ha visszagondolok az eseményekre, nem érzek belső feszültséget, mely megmérgezi a tudatállapotom, de lehet azért, mert húsz év alatt én is rengeteget változtam, és napról napra sikerült kiirtanom magamból olyan érzéseket, amik negatívan befolyásolhatnának. Meglehet, hogy ezek rántották magukkal a pozitív dolgokat is, de ez már legyen mellékes. Nem érzékelem úgy a hiányukat, mint fiatalként. - Velem minden rendben van. - zárom is le egy békés mosoly kíséretében, hiszen most egyáltalán nem számítanak a mellékes apróságok és sérülések. Ez mind eltörpül Esther kórházi ágya mellett. - Néha a fizikai sérülések sokkal kisebb heget hagynak, mint a lelkiek. Biztosan rengeteg dolgot cipelhetsz magaddal, és még ez is... - sóhajtok halkan egy csepp gondterheltséggel, bár az arcának vonásait és kellemes mosolyát elnézve talán minden rendben lesz egy idő után. Vannak azok az emberek, akik rengeteg borzalmat képesek elraktározni magukban, s vannak azok, akiket egy apróság is széttör. Esther egyértelműen az előbbi kategóriát gyarapítja. - A lányaid hogyan viselték? Megvannak nélküled? Már ha még egy fedél alatt éltek. - Giannában nem lennék biztos, hiszen tudtom szerint ő már közelebb lépked a harminc évhez, mint a húszhoz, de azt hiszem, hogy Aaliyah még iskolába jár. Gyorsan mennek az évek, s olykor elfelejti az ember, hogy a társadalom is változik a világgal, s a csepp gyermekek egyszer önálló személyiséget növesztenek, majd felnőnek és kirepülnek. - Talán nem lesz sok idő a lábadozás. A munkád pedig biztosan megvár. - nemrégi kérdésemre választ is kapok hamar. - Ezek szerint egyedül élsz? - nem szeretnék személyeskedni, ez amolyan ösztönös kérdés volt, és egyáltalán nem rám tartoznak a részletek. Segítsége az elmondottak alapján szerencsére lesz. - Ha nem is velünk, de veled biztosan. - bólintok határozottan oldalról, a széken ücsörögve. - Valamiért nem halhatsz meg, még akkor sem, ha szinte megérint téged a halál. Amit én űzök el? Annyi megválaszolatlan kérdés... - sóhajtok gondterhelten, hiszen bármennyire próbálom magamtól elhessegetni a gondolatot, egyszerűen fertőként rágja a bensőm. Hogy képtelen vagyok erre a borzalmas nagy véletlenre magyarázatot találni, amit valahol az univerzum szálaiban kellene keresni, messze a tudomány világától. Ez pedig teljesen kikészít. A tudatlanság egy kegyetlen átok. - Tizenhárman haltak meg sajnos. Aki golyót kapott... Azok közül csak te élted túl. Senki más. - felelem halkan, elmerengve a fehér, virágmintás függöny irányába. Nehéz az együttérzés. Az empátia sosem volt erősségem, ezért is próbálok némi szomorúságot vinni vonásaimba, de nem egyszerű felülírni a közömbösséget. Nem igazán tudom átérezni, mit érezhetnek most az elhunytak családtagjai. Tudom, hogy ez mind rossz. De képtelen vagyok letuszkolni az eseményeket a szívem mélyére. Esther ajánlata már könnyedebb vizekre terel minket, s újra megjelenik borostám mélyén egy lelkes mosoly. - Akkor ezek szerint áll még a vacsora, némi változtatással. - nevetem el magam. - Szívesen fogadom a meghívást. - bólintok biztatóan, s most komolyan is gondolom. Ritka pillanatok egyike, mikor olyan meghívást fogadok el, ami nem köthető a munkámhoz. Nem áll közel hozzám a szórakozás és a kikapcsolódás, szeretek mindent ötvözni a munkámmal, s kihasználni a kellemeset a hasznossal. Ez most egy igazán kivételes eset, amit nem utasítanék vissza. Úgyis sok mindenről kell még beszélnünk, amik olyan személyesek, melyek nem bukhattak ki belőlünk a tömegben. - Természetesen! - felállok helyemről, s kezembe fogom az említett üveget. Nyúlnék én szívesen a bal karommal is, hogy lecsavarjam, még a mozdulat is ott van a levegőben, csak a kivitelezés marad el a karom hiányában. Így hát nevetve lábaim közé fogom a palackot, s meglazítom épp annyira, hogy még ne folyjon ki belőle a víz, de már könnyedén le lehessen csavarni. Végül visszateszem az éjjeliszekrényre, s némi szerencsétlenkedést követően végre sikerül a pohárba löttyintenem. - Szükséged van még valamire, mielőtt mennék? - pillantok az ajtó felett levő faliórára, melynek mutatói vészesen közelednek a látogatási idő végéhez.
Tekintetemmel kíváncsain fürkészem Khaled arcvonásait, mintha képes lennék megfejteni, hogy mi jár a fejében. Igazság szerint nagyon érdekel, hogy mi járhat a fejében, hogy milyen gondolatok gyötrik, hogyan tekint erre az egész agyrémre. Érdekelne az is, hogy mit gondol rólam, hogy csak az elesett nőt látja bennem, akit mindig meg kell védenie? Rengeteg gondolat és kérdés kavarog egyszerre a fejemben, de nem lenne helyénvaló ilyeneket kérdezni, úgyhogy csak próbálom kiolvasni a tekintetéből, hogy mire gondolhat. - Minden rendben lesz velem is ha ma még nem is, tudom, hogy idővel ebből is talpra állok majd, elraktározom a tapasztalatot agyam és lelkem legmélyebb zugába, hogy tovább tudjak lépni. Mindenkinek vannak nehézségei, mindenkinek meg van a keresztje amit cipelnie kell, nem fogok a sajátom miatt panaszkodni. Örülök annak, hogy életben vagyok és láthatom a lányaimat, hogy mellettük lehetek, amikor csak szükségük lesz rám. Boldog vagyok, mert tudom, hogy az élet még tartogat számomra meglepetéseket és így, lesz alkalmam arra is, hogy megtapasztaljam őket. - A lányaim azt hiszem jól visleték, bár hajlamosak arra, hogy nem mondják ki mit is gondolnak igazából, mi Selassie lányok nagyon jól tudjuk titkolni az érzéseinket, néha még saját magunk elől is. De meglesznek! Tudom, hogy kemény csajokat neveltem. Egyik szülő sem szeretné, ha a gyereke ilyen kiszolgáltatott állapotban látja. Nem szeretem, ha aggódniuk kell miattam. Én vagyok az anyjuk, az én dolgom az, hogy gondoskodjak róluk, hogy szeressem őket és támaszuk legyek. Bár nem vagyok tökéletes erre a szerepre, de minden nap próbálok jobb és jobb lenni. Értük. - Igen, egyedül. mosolygok rá játékosan. Tetszik, hogy ilyen sok mindent szeretne tudni rólam, tetszik, hogy meg akar ismerni éss remélem, hogy eljön majd az a pillanat, amikor kicsit többet elárulhatok magamból. Amikor nem kell a páncélom alatt rejtőzködnöm, hanem feljöhetek a felszínre, hogy megtapasztaljam a szabadságát ízét. - Nem hiszek a véletlenekben. Oka van annak, hogy ott voltál velem már másodszor is, oka annak, hogy megmentettél. Még lehet nem tudjuk mi, de semmi nem történik véletlenül. vallásos vagyok, Istenbe vetett hitem mindennél erősebb, mindennél nagyobb még úgy is hogy az elmúlt években kicsit megtört a hitem, és mint hívő ember tudom, hogy véletelenek nincsenek. Talán nem értjük, hogy mi miért történik most, de idővel kitisztul a kép. Én ebben hiszek. Szavai tőrként szúródnak a szívembe, fájdalmasan hatolva át a bőrömet, a húsomat és a csontjaimat, hogy fájdalmasan fúródjanak a legféltetettebb szervembe. Tizenhárom ember. Tizenhárom áldozat, akik egy őrjöngő bosszújának lettek áldozatai. Több mint egy tucat család, akiktől elszakítottak valakit. Lehunyom a szemem, hogy a könnyeim csendesen follyanak végig az arcomon. Tizemhárom lélek, akiknek túl hamar ütött az utolsó órája. - Robert? Robert életben van? pillantok Khaledre. A tolószékes barátomat az este folyamán egyszer sem láttam, remélem, hogy valahogy sikerült kijutnia. - Szuper! Akkor majd megüzenem a helyet és az időt! őszinte csillogással a szememben küldök felé egy mosolyt. Az öröm apró szikrája ezekben a nehéz időkben. Őszintén azt érzem, hogy most kevés ember van, akivel szívesebben eltölteném a szabadidőmet nála. Arról nem is beszélve, hogy a legkevesebb amit köszönetképp tehetek érte az egy finom vacsora. Vele együtt kuncogok az ügyetlenkedését látva, de egy egészen kicsit el is szégyellem magam, nem gondoltam bele, hogy egy kézzel nehezen fog boldogulni az üveggel. - Köszönöm átveszem a poharat, hogy kiigyam a tartalmát. Nagyon ki volt már száradva a szám, szükségem volt már egy pohár frissítőre. - Nincs köszönöm, megleszek. Nemsokára úgyis jönni fog valaki. orvos, nővér, a lányaim, nem sokat szoktam magamra maradni. - Akkor várlak majd a vacsorán mosolygok rá. Én már nagyon várom azt a bizonyos eseményt, csak előbb kerüljek ki végre innen.
Körülbelül három hét telt el azóta, hogy Khaleddel lebeszéltük a vacsorát a kórházban. Az élet nem állt meg azóta, szinte időm sem maradt lábadozni annyi minden történt körülöttem, de most végre kicsit megnyugodhatok. Legalább néhány órára. A kezem még nem tudom száz százalékosan használni, de napról napra jobban vagyok, erősödöm. Becsülettel részt veszek a fizióterápián, tornázom, edzem az izmaimat. Nem megy már olyan könnyedén, mint húsz éve, de kitartó vagyok és szeretnék újra fájdalom nélkül élni. Habár a fájdalocsillapító mennyiségét sikerült lecsökkentenem, még elhagyni teljesen nem, de mindenképp előrelépés az első napokhoz képest. Néhány nappal ezelőtt küldtem el az időpontot és a címed Khaled telefonjára, és nagyon remélem, hogy el fog jönni, mert készültem. Jó lesz kicsit kettesben beszélni vele, nyugodt körülmények között, nem attól tartani, hogy valaki kihallgatja a szavainkat. Nem ment zökkenőmentesen a vacsora elkészítése, dé végül sikerült egy könnyed kis lazacos vacsorát elkészítenem. Vetek még egy utolsó pillantást a nappaliban szolidan megterített asztalra mielőtt eltűnök a szobámba átöltözni. A szekrényem előtt állva sokat vacilálok, hogy mit vegyek magamra. Alapjáraton én szeretek csinosan öltözni, szeretem, ha engem figyelnek, szeretem csinos lenni. Minden eseményhez a megfelelő ruhát kiválasztani, de most kicsit el vagyok veszve, nem akarok túlságosan kiöltözni, de slampos sem szeretnék lenni. Végül egy könnyed, de elegáns ruhát választok maagmnak, ami nem túl kihívó de mégis gyönyörű. Rápillantok a karórámra. Nagyon izgatott vagyok, hogy újra láthatom a férfit, akinek az életem köszönhetem. A behűtött borokat egy jeges vödörben az asztal közepére helyezem. Rám férne már egy pohárral, de nem bontom meg, türelmesen megvárom a vendégem. Amikor meghallom a csengő ismerős hangját még egy utolsó pillantást vetek magamra a tükörben, majd széles mosollyal az arcomon kitárom a bejárati ajtót. Tekintetetem azonnal az övét fürkészi. - Szia! Örülök, hogy eljöttél. Nagyon vártalak arrébb állok, hogy be tudjon jönni ha akar. - Gyere csak be! izgatottságom csak nagyon nehezen tudom leplezni. Tényleg örülök annak, hogy itt van, hogy végre kellemesebb körülmények között tudunk beszélni. Ha beljebb lép közelebb hajolok hozzá, hogy ha engedi két puszit adjak az arca két oldalára. - Remélem éhes vagy. kezemmel mutatom az utat a nappali felé. - Itt lakom én, nézz csak körbe nyugodtan. nem túl nagy a lakás, két szoba, erkély, konyha és fürdősza, valamint nappali, de nekem egyedül ez bőven elég. A falaon a kanapé mögött egy falfestést láthat, amit én készítettem a költözésem után nem sokkal.
Hypothesis
When love hurts you, dare to love again. When a friend falls, dare to be the first to extend a hand. When there is darkness, dare to be the first to shine a light. When there is injustice, dare to be the first to condemn it.
“Other times, I look at my scars and see something else: a girl who was trying to cope with something horrible that she should never have had to live through at all. My scars show pain and suffering, but they also show my will to survive. They're part of my history that'll always be there.”
- Egy hölgynek bűn visszafogni az érzéseit. - felelem egy melengető mosoly kíséretében, melyet a fehér függöny résein átszökő napsugárcsíkok még inkább bearanyoznak. Esther valóban mindig az a kemény nő volt, akit első pillantásra senki sem képes megrengetni. A hangja határozott, sosem emlékszem, hogy megcsuklott volna, s a személyiségéből is már az első pillanattól kezdve – azaz csekély húsz éve - sugárzott valami olyan mélység, amit csak kevesen tudhatnak magukénak. Most a kórházi ágyán fekve számtalan lőtt sebbel tarkított testtel sem tűnik elesettnek. Erre azt hiszem, születni kell. Vagy olyan gyermekkort kell megélni, ami ránk erőszakolta a keménységet... - Én sem hiszek a véletlenekben. - pedig ha tudná, hogy a borostám mélyére bújt újabb mosoly mögött mennyi mocsok van... Hogy ezek a nem létező véletlenek hány életet követeltek meg eddig... Határozottan állíthatom, hogy akit eddig “véletlenül” sodort velem össze a szél, az mindig balszerencsésen végződött. Ám néha jó megbújni emögött az álca mögött, amit Esther ismer. Ami talán nem is annyira álca, hiszen nem hazudok, s nem ferdítem el a jellemem azon részét, melyet neki is mutatok. Egyszerűen csak sokkal több dolog van, amit elhallgatok a világ elől. A tizenhárom ember halála is annyira... Abszurd. Ha nem segítem adománnyal a veterán kórház megépülését, akkor ma nem állnának ott a falak. Azok a falak, amiken annyi ember vére szárad... Robert sem élte túl sajnálatos módon, s ezt egy enyhe fejrázással adom tudtára Esthernek. Jó ember volt, aki akkor sem veszítette el életkedvét és erejét, miután egy bomba tolószékbe kényszerítette. Lényegében a sorstársam volt. Pár szót még váltunk Estherrel, s némi szerencsétlenkedés árán sikerül is vizet löttyintenem a számára. Az időnk a végéhez közeledik, s erre egy betoppanó nővérke is célzóan figyelmeztet. Búcsúzóul megérintem a vállát, elejtek pár jókívánságot, végül egy visszatekintő mosoly kíséretében távozok.
***
Az elkövetkezendő három hét igazából ugyanúgy telik, mint szokott. A tragikus események élménye halványul, s hozzám hű módon hamar távozik a kellemetlen érzés, melyet ott szereztem. Egyáltalán nincs annyi hely az elmémben, hogy felesleges érzéseket tároljak, amik beárnyékolják a gondolataimat. Borzalom volt a megnyitó estéje, de elmúlt. Tovább kell lépnünk. Mégis valahogy képtelen vagyok elűzni egy nosztalgikus érzést, mely viszont újra a hatalmába tudott keríteni húsz év után először. Én, aki számtalan emberi életet áldoztam fel a fejlődés oltárán, újra megmentettem Esthert. Ennek a valószínűsége még matematikailag is elenyészően a nullával egyenlő... Nem hogy húsz év alatt kétszer is?! De miért? Mit akar nekem megmutatni az univerzum? E gondolatok keringenek agytekervényeim között, mikor egy hűvös, erősebb esti szellő ismét mozgásra késztet, s visszaránt a valóságba. Lépek hát párat előre, s a kaputelefonnal Esther által beengedem magam. Onnan már talán egyetlen percet ölel át csupán, mire felérek a lifttel, s hármat kopogok Esther ajtaján. Szigorúan hármat. Mindig. A kettő kevésnek bizonyul, a négy viszont már illetlenül sok. A három a tökéletes aranyközépút, nem túl gyorsan, s nem is lassan, jobbom középső ujjával. Az öltözékem most is elegáns, mint minden különleges alkalomkor. Egy fekete, rövid ujjas ing pihen a mélyzöld öltönyöm alatt, mely egy hasonló színű nadrágra lóg rá, mely tovább nyúlik egy fekete, enyhén csillogó cipőre. Immáron mindkét karom a helyén; jobbom egy több ízű jégkrémes dobozkát rejt, s balom ott szorongat egy különleges egyiptomi bort, mely az Omar Khayam névre hallgat. - Szép estét, Esther! Jó újra két lábon állva látni téged. - mosolygom szélesen és lelkesen, s magam is két csókot hintek orcájára. Betoppanok invitálására, de előtte még átnyújtom neki az italt és a jégkrémet. Utóbbi talán meglepő lehet, de hát melyik hölgyemény nem szereti titokban nassolni ezt a hűvös desszertet? - Bevallom, egész nap csak a te vacsorádat vártam, még koplalni is képes voltam miatta! - nevetek fel halkan, bár még ott toporgok egy ideig, várva a jelet, hogy szükséges-e megválnom a cipőmtől, avagy nem. Bárhogy is legyen, csak ezután lépek beljebb. - És hogy érzed magad? Vannak még fájdalmaid? - kérdem tőle a nappali felé sétálva, bár felajánlása ellenére nem igazán nézek körbe, mert az borzalmasan ízléstelen és tiszteletlen. Elvégre ez az ő privát szférája! Megállok a nappali közepén, s csupán onnan lesek körbe, s inkább a látványosabb dolgokon legeltetem tovább a tekintetem. Például egy különleges falfestményen. - Ezek szerint szereted az állatokat? Jó érzéke volt a vonalakhoz és a hangulathoz a készítőnek. - biccentek a paripa irányába, nem is feltételezve azt, hogy esetleg Esther készítette. A művészi oldalainkról igazság szerint sosem esett még szó, bár ami engem illet... Műszaki rajzot remekül szerkesztek, de nagyjából ennyiben ki is merül a kreativitásom. - Nem volt túlságosan fárasztó a vacsorakészítés? Remélem, nem fáradtál sokat miattam. - az pedig egyértelmű, hogy segítek majd elpakolni, ha végeztünk. Ez nem is lesz kérdés. A konyhából kiúszó illatok megrezegtetik ízlelőbimbóimat is, s már most érzem, hogy egy igazán finom vacsorának nézünk elébe.
When love hurts you, dare to love again. When a friend falls, dare to be the first to extend a hand. When there is darkness, dare to be the first to shine a light. When there is injustice, dare to be the first to condemn it.
“Other times, I look at my scars and see something else: a girl who was trying to cope with something horrible that she should never have had to live through at all. My scars show pain and suffering, but they also show my will to survive. They're part of my history that'll always be there.”
Ha olyan vendégségbe megyek, melyhez személyes szálak fűznek, akkor szeretek becsempészni a hazámból egy apró darabot. Ritkán látogatok csak a forró Egyiptomba, de mindig itt van a véremben, a gondolataimban, s szeretem másoknak is átadni az egyediségét. Ezért nyújtom át Esthernek a különleges, sok éve pihenő bort, mely El-Aris kemény kőpincéiben érlelődött. - A legédesebb egyiptomi csoda. Teljesen más ízvilág, mint egy amerikai bornál. Remélem, ízleni fog neked is ez a fűszeres aroma. - mondatom vége már a lakásból cseng vissza, miközben lábbelimet lehúzom, s gondosan a többi mellé helyezem. Kellemes illatok szállnak felém már most, amik között érzem a vacsorát, s a lakás alap virágosnak tűnő aromáját egyaránt. - Igen, nagyon kedvelem. Igazság szerint nem vagyok válogatós, sőt, épp ellenkezőleg. Ha valami új helyen járok, akkor szeretem megkóstolni a helyi különlegességeket, hiszen szerencsére nincs olyan, amit ne szeretnék. Na és te? Nehéz a kedvedben járni? - kérdem békés mosollyal. Ritka, hogy az ember nem tud felmutatni egyetlen olyan ételt sem, melyet ne kedvelne, de nálam ez a helyzet. Jöhet bármi bármivel, ha jól van elkészítve. - És mit mondtak az orvosok, marad utána nagyobb heg? Ezt is életed végéig magadon fogod hordozni? - kérdem tőle, miközben beljebb lépkedek a nappaliba. - Én jobb vagyok, mint új koromban. - mosolygom felé lágyan. Nem szeretek panasszal élni, hiszen sosem voltam annak a híve, hogy a cipelt terhek és fájdalmak könnyebbek lesznek attól, ha megosztom másokkal. Illetve, gyerekként még így volt, aztán a világ hamar kiölte belőlem ezt is. Nem borítva fel illendőségem, pár lényegesebb dolgot nézek csupán meg alaposan, mint például azt a varázslatos festményt. - Akkor elhoztad ide a múltad egy kis darabkáját. Jól sejtem, hogy a jelenben már nem alkalmazod ezt a régi szokást, hogy a lovakhoz fordulsz bánatodban? - méregzöld tekintetem alaposan fésüli át a vonalakat. - Igen, köszönöm. - biccentek a pohár felé. - És a nem létező végekre. - a kitöltött italból egy könnyed kortyot magamhoz is veszek, miután sikerül sejtelmessé tennem a pohárköszöntőt. Hiába, a kettőnk közt történt dolgokra képtelen vagyok magyarázattal szolgálni, s azt sem tudom, hol keressem a válaszokat. Idegtépő. - Ez esetben gratulálok az alkotásodhoz, nagyon egyedire sikerült. Máshol is kamatoztatod talán az érzéked? - elfordulok a festménytől, s pár lépést teszek a kanapé irányába. - Külső szemlélőként szeretem az egyediséget, igen. Ami viszont engem illet... Nálam a kreativitás ki is merül a műszaki rajzokban. - nevetem el magam, miközben helyet foglalok. Sosem volt érzékem ahhoz, hogy fantáziadús regényeket véssek papírra, helyettük inkább kemény és nyers tanulmányokat írtam. Ahhoz sem volt bennem kreativitás, hogy az elmémben levő képeket vászonra fessem, helyettük tengernyi tervet rajzoltam le magas precízséggel. Hiába, nem lehetünk mindenben jók, az egyensúly mindig érvényesül. - Én is nagyon vártam. Mostanság nem igazán volt alkalmunk találkozni. - és úgy tűnik, hogy az ilyen váratlan események, mint amik a kórházban történtek, azok hoznak össze igazán minket. Apró csíra a káosz földjén. - Egy külső szemlélőnek igazán unalmas lehet az én életem. Reggeltől estig dolgozom, vagy épp konferenciákra utazom, s jártatom a szám a nagyközönségnek. - mosolygom szélesen. Egy hozzá nem értőnek feleslegesnek tartom a hosszas részletezést arról, mivel is foglalkozom pontosan. Túl sok a szakszó, ami elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy egy rendes, átfogó képet alkossak. Erre szerintem semmi szükség. - És te mikor tervezel visszamenni? Remélem, nem sieted el túlságosan. És ha már itt tartunk, mivel is foglalkozol jelenleg? - számtalan dolog a homályba merült, amikről talán még sosem ejtettünk szót. A festményét látván most már el tudnék képzelni hozzá egy hasonló elfoglaltságot, melyhez szükséges a kreativitása. - Szívesen körbevezetnélek egy következő alkalommal. Igazság szerint az én házamhoz sem kellene sokat menni, hiszen egykor egy családi birtok volt a laboratórium helyén. Ezt alakítattam át és bővítettem ki, magamnak viszont meghagytam a laboratórium mellett egy kis lakot. - ahova pár perc alatt átsétálok, megspórolva magamnak a felesleges utazással töltött időt. Persze, sokan mondják, hogy nem célszerű a munkhelyünk mellett élni közvetlenül, de mivel nekem az az egész hely az életem... - Teljesen egyedül élek, nincs gyermekem, nős pedig sosem voltam. Engem még elkerültek ezek az élmények. - és nem sok lehetőséget látok rájuk a jövőben sem. Jobban el tudnám képzelni magam remeteként, hiszen annak az embernek, akinek az oldalamon kellene állnia, túlságosan sok szörnyű titkot kellene legyűrnie magán, s a borzasztó személyiségemet is. Egyelőre ezt felesleges erőfeszítésnek látom, és amire nem állok készen, azt erőltetni sem szeretem. - És te jóban vagy a gyerekek apjával? - kérdezek vissza, mikor már félig kiürült a poharam. Ennél többet nem is szándékozok magamhoz venni, tökéletes vacsoraindító volt ez így. Az illatoktól már úgyis korog a gyomrom.
Nem tudnám megfogalmazni, hogy mi ez a fura kötelék köztem és Khaled között, de mindenképp kellemesen érzem magam a társaságában. Igen, hálás vagyok azért, mert megmentette az életem, kétszer is, de mindez túlmutat azon, hogy egyszerűen hálát érzek iránta. Meg akarom mindezt érteni, megismerni őt, kíváncsi vagyok arra, hogy mi ez az egész láthatatlan kapcsolat köztünk. Spirituális ember vagyok, abban hiszek, hogy a dolgok nem véletlenül történnek, így oka vannak, hogy húsz évvel ezelőtt és pár hete is megmentett. Oka van annak, hogy az utamba sodorta őt a gondviselés, csak arra kell rájönnünk, hogy mindezt miért. - Alig várom, hogy megkóstoljuk pillantok rá az üveg cimkéjéről mielőtt a jeges vödörbe helyezem a másik ital mellé, hogy lehüljön. Nem kétlem egy másodpercig sem, hogy kitűnő ízlése van a borok tekintetében is. - Szeretem a vacsora vendégeket, akik nem válogatnak. mosolygok rá. Nem mintha olyan sokszor fogadnék vendégeket, tekintve, hogy az elmúlt másfél évben hotelekben laktam. - Nekem kicsit nehezebb a kedvemben járni, eléggé finnyás vagyok az ételek tekintetében is. Bár a szüleim úgy neveltek, hogy mindent tisztelni kell ami az asztalra kerül, azért ezt az élet szemléletet nem sikerült teljes mértékben követnem. Nagyon sok mindent köszönhetek a szüleimnek, igazán jól neveltek minket, olyan életre, ami csak a hasznunkra válhat. Szigorúak voltak velünk, de mint testi mint pedig lelki fejlődésünkre egyaránt figyeltek. Szeretetben nevelkedtünk a nővéreimmel és én később ezt igyekeztem tovább adni a kányaimnak is. - Valószínűleg marad egy kis emlék, igen. legyintek egykedvűen - A többi mellett már elfér. Minden egyes sebhelyem emlékeztet arra, hogy egy igazi harcos vagyok. Túléltem a földi pokol olyan bugyrait, amit nagyon sokan nem bírtak volna elviselni. Minden egyes sebemnek van története, van hozzá köthető emlékem. Tekintetemmel én is a falfestményt figyelem, szám szélén halvány mosoly jelenik meg, elmémbe kúsznak a megannyi emlékek, a farm, a lovak, az apám. - Néha elmegyek lovardába, hogy a közelükben legyek, de a lovaglás már nem megy olyan könnyen amióta megsérült a csípőm. sok mindenről le kellett mondanom a katonaság következményei miatt, de már nem bánkódom miattuk. Isten bezárt egy kaput előttem, de kinyitott egy másikat. Ennek így kellett lennie. - Te mivel szereted lekötni magad szabadidődben? érdeklődöm miután belekortyolok az előbb összekocantott poharak tartalmába. Imádom a bor édeskés ízét.
- Köszönöm. lehupannok a kanapé egyik oldalára, miközben újabb korttyal élvezem az alkohol ízét. - Csak magamnak festeget. Néha ajándékba a barátaimnak, de mostanában nem tudom, hogy mikor lesz elég erőm ahhoz, hogy újra ecsetet ragadjak. Azt hiszem, hogyha nem festhetnék újra az nagyon megviselne. Sokszor ez volt az, ami tartotta bennem a lelket a nehéz pillanatokban. - Az a fontos, hogy te szeresd a munkádat és ne érezd tehernek ezt a sok felelősséget. mindig lenyűgöz, ha valaki olyan odaadással és lelkesedéssel képes végez a munkáját, mint mondjuk a vacsora vendégem. Egyszerűen csak úgy lehet teljes életet élni, hogyha a munkákat is élvezzük. Tudom, nem mindenki olyan szerencsés. hogy a szenvdélye legyen a munkája és e köré építse az életét. - Egyelőre még szabadságon vagyok egy ideig, annál is inkább mivel el kell utaznom Afrikába a nővéremhez. még a lányoknak sem szóltam, hogy Molly nagyi állapota egyre rosszabb és sajnos nem sok esély van arra, hogy a klinikától megkapja a kísérleti kezelést. Túlságosan koros már. - Az én munkám aztán tényleg unalmas, főleg a kívülállóknak, pénzügyi elemző vagyok egy nagy ingatlanokkal foglalkozó cégnél. a számoknak meg van a szépsége, annak, aki igazán elköteleződve tud bánni velük. Nem mondom, hogy vannak pillanatok amikor nem unalmas, vagy nem érzem azt, hogy elegem van az egészből, de azért összességében én is elégedett vagyok a munkámmal. A főnököm nagyon jól fizet, kiemelkedően ezen a területen. Kiiszom a pohár tartalmát és miközben Khaledre figyelek szórakozottan körözgetek ujjaimmal a pohár száján. - Szavadon foglak, és legközelebb majd én látogatlak meg az otthonodban. tényleg kíváncsi vagyok arra, hogy hol él és dolgozik Khaled, habár valószínűleg külső szemlélőként valóban nem értenék hozzá, de ahhoz, hogy jobban megismerjük egymást nagyban hozzájárulna. Legalábbis én így gondolom. Évtized óta néha-néha felbukkanunk egymás életében, de mégis oly keveset tudunk a másikról. - Ami késik nem múlik, megtalálod majd a társad. Szeretnél gyerekeket? pillantok rá kérdő tekintettel. Ha vissza mehetnék az időben, én teljesen másképp viszonyulnék a gyermekvállalás kérdéséhez, semmiképp nem szülnék tizenhat évesen és nem ragaszkodnék annyira görcsösen egy elképzelt életbe, mint amennyire azt tettem a házasságom alatt. - Háát felsóhajtok - Gianna apjával nem beszéltem már közel harminc éve. Azt sem tudja, hogy van egy felnőtt gyereke. Fiatalok voltunk mindketten és felelőtlenek. most kedvem lenne újra tölteni a poharam, de helyette csak keresztbe fonom egymáson a lábaimat és felső testemmel a férfi irányába fordulok. - A volt férjemmel meg...eléggé viharos a kapcsolatunk, nem mondanám, hogy sikerült szépen elválni. Aaliyah nála maradt. Engem okol a válásért, a széthullott családunkért, ja, én vagyok a gonosz, az apja meg egy félisten a szemében. Ez van. húzom fel a vállam lemondóan. Nem akarom, hogy a hangultot megpecsétlje az én nyomorúságom. Mosolyt erőltetve az arcomra megveregetem a vállát. - Ülj csak le az asztalhoz, hozom a vacsorát. Addig esetleg töltsd újra a poharakat. bicegek ki a konyhába magára hagyva néhánt percig, hogy felszolgáljam a vacsorát. - Lazac diós kéreggel, burgonyával és párolt zöldségekkel. teszem le elé az egyik tányért majd helyet foglalok vele szemben a széken. - Remélem, hogy ízleni fog, szeretettel készítettem neked. mielőtt megkóstolom a saját adagomat beleiiszok az italba, hogyha tölött a poharamba. - Mond csak, mikor voltál utoljára Egyiptomban? Szoktál néha haza utazni a családodhoz?
Hypothesis
When love hurts you, dare to love again. When a friend falls, dare to be the first to extend a hand. When there is darkness, dare to be the first to shine a light. When there is injustice, dare to be the first to condemn it.
“Other times, I look at my scars and see something else: a girl who was trying to cope with something horrible that she should never have had to live through at all. My scars show pain and suffering, but they also show my will to survive. They're part of my history that'll always be there.”
Nehéz kiverni a gondolataimból egy baljós fonalat, ami úgy siklik az elmémben, hogy mindent felkavar maga körül. Vajon lesz harmadik alkalom? Lesz harmadik esély? És én megint ott leszek? Vagy akkor már nem? Sokszor jut ez eszembe, s a kórház óta olykor rá is görcsölök erre a gondolatra, ha Esther jár a fejemben. Most is nehéz elsöpörni. Vajon most jön a harmadik alkalom? Vagy megint évtizedek múltán, amikor már újra minden a múlt homályába veszik? - Nincs azzal semmi baj, ha egy íz nem nyerte el a tetszésed. Ez esetben viszont szívesen meghallgatnám, miket nem szeretsz, nehogy véletlenül legközelebb olyan szerencsés legyek, hogy pont eltaláljam őket. - felelem fáradt, ám annál lelkesebb mosollyal, miközben beljebb lépkedek Esther lakásába, s egyben privát szférájába. Ő talán nem tudja, de ez számomra jelentős alkalom, hiszen nem szoktam csak úgy feljárkálni senkihez sem, ha nincs hasznomra az illető. - Hogyan sérült meg a csípőd? Sok nyomát viseled a katonai létnek. Azt még nem is kérdeztem, hogy miért döntöttél amellett, hogy beállj a seregbe. - ajkaim hozzá szólnak, de tekintetem a festményben merül el. Finom vonalak, melyek nagyon sok érzést rejtenek magukban. Ezeket pedig pont, hogy nem vagyok képes átérezni. Nehéz egy művész agyával gondolkodni, hiszen elképesztő, milyen alkotások pattanhatnak ki. Esther festményét látván pedig valóban egy művész veszett el benne. - Ezzel most nehezet kérdeztél. - sóhajtom tanácstalanul, s kortyolok egyet az italból, hátha az serkenti a gondolataimat, de csak megvonom a vállam. - A szabadidőmben is leginkább dolgozni szoktam. - húzom el enyhén számat, hiszen ez eléggé kegyetlenül hangozhat kívülről, pedig valójában nem az. Ahogy nekem is nehéz mások agyába mászni, úgy ez fordítva is így van. - Ha elutazok egy konferenciára, megbeszélésre egy másik vidékre, akkor a szabad perceimben kihasználom a hely nyújtotta lehetőségeket. Igazság szerint nem nagyon megy a “pihenés”. Az agyam mindig jár, és nehezen tudom lecsillapítani a gondolataimat. Valamivel muszáj mindig foglalkoznom, muszáj valamire figyelnem, mert különben megőrülök. - nevetem el magam egy újabb csillapító édes korty után. Igazából a valóságon nevetek, amiből próbálok humort csinálni, holott valóban akad bennem figyelemzavar, ami által nem bírok pihenni. - Könnyen jön az ihlet? - kérdem tőle a kanapén ücsörögve, visszautalva a festményre, s tovább görgetve rólam a témát. Ennyi most egyszerre bőven elég volt. Minél többet mondok, annál jobban múlik a varázsom. - El “kell” utaznod? Történt valami baj? - ráncolom összébb homlokom, s úgy kérdezek rá erre a személyes dologra, mintha bármi közöm lenne hozzá, holott valójában semmi. Ezt pedig olykor elfelejtem. - A katonaság után mi az, ami nem unalmas? - próbálom egy mosollyal elviccelni. - Ha te elvagy vele, és nem undorodsz tőle, csak az a lényeg. - csak keveseknek adatik meg, hogy azt csinálják, amit szeretnek. A munka talán nem is erről szól, hanem a túlélésről. - Tudom, a mai világban nem szívlelik túlságosan azokat az embereket, akik nem gyerekpártiak, de hát miért hazudjak? Nálam is ez a helyzet. Nem is az, hogy kedvelem vagy nem kedvelem őket, hanem nehezen látom bele magam az apa szerepébe. Nem is nehezen... Sehogy sem látom magam így. Remeteként annál inkább. - megint csak elmosolyodom az utolsó korttyal a számban. Pedig ismét csak a valóságot mondom, ami sokak számára ferde lehet. - Erről is szól a fiatalság. Hibákról, amik elkísérnek a felnőtt életünkben. Vagy hát... - biccentem oldalra a fejem elmerengve. - A hibák és felelőtlenségek nem mindig azok, amiknek tűnnek elsőre. - utalok vissza kettőnkre, hiszen részemről felelőtlenség volt hívni a pénz hatalmát, és általa bekerülni a seregbe puszta kíváncsiságból és önbizonyításból. Mégis az lett vége, hogy Esther és köztem egy eltéphetetlen, láthatatlan kapocs jött létre. - Máris töltöm. - odalépek az asztalhoz, s gondosan, pontosan ugyanannyi bort töltök mindkettőnk poharába, amíg ő készül a vacsorával. Utána nem foglalok még helyet, minden bennem lakozó úriembert összeszedek mára a homályból, hogy azok segítségével kihúzhassam Esther székét, miután lehelyezi a tányérokat az asztalra. Ritkán kerülök efféle helyzetbe, így annyira könnyedén nem is jönnek a gesztusok. Már befásult teljesen ez az énem. - Csodás az illata. - szagolok az étel fölé, miután én is helyet foglalok. Kezdésnek egy korty gurul le a torkomon. - Tavaly voltam utoljára, de két hónapon belül tervezek ismét Egyiptomba látogatni. Sajnos az ilyen személyes utakat nem olyan egyszerű megszervezni. - elveszik végül ajkaim közt az első falat, mely után egy őszinte hümmögés jelzi, hogy nagyon is tetszik az ízlelőbimbóimnak az ajándék. - Mesés lett! Őszinte elismerésem. Mintha egy étteremben lennék, csak kellemesebb körülmények között. - pár falatot meghagyok magunknak, hogy kiélvezzük a vacsorát, de természetesen nem hagyok sok lehetőséget arra, hogy elmerüljünk a csendben. - És neked gyakran van lehetőséged hazajutni? Vagy most csak ez az otthonod? - biccentek körbe. Sajnos sok olyan eset van, mikor az ember nem térhet már vissza a szülőföldjére, hiszen nincs kihez, vagy épp már nincs hova. A lazac közben vészesen fogyatkozik, s nem is szükséges ahhoz illem, hogy az utolsó falatot is eltüntessem a tányérról, hiszen mennyei vacsorát készített Esther. - Nagyon köszönöm, hogy ennyit fáradtál értem. Minden tökéletes volt. - megtörlöm a szám, s gondosan összehajtogatom a szalvétát ahelyett, hogy összegyűrném. Pontosan a tányér bal szélére helyezem, miután az apró életdarabkákat is egy kupacra tolom – a tányér jobb szélére pontosan szembe a szalvétával. Nem szoktam ezekre a furcsa szokásaimra magyarázatot adni, maximum akkor, ha rákérdeznek. Eddigre már a borunk - legalábbis az enyém - már ismét csak elfogyott. - Van kedved megkóstolni egy kis egyiptomi ízvilágot? - kérdem tőle apró mámorral a hangomban, miközben ujjaim megragadják a tányér szélét, jelezve, hogy segítenék elpakolni. Az sajnos nem opció, hogy majd ő elpakol, ha én távoztam... Nem bírnám elviselni, ha a koszos dolgokat kellene lesnem az est hátralevő részében, s az apró lelkiismeretem sem engedné, hogy Estherre hagyjak mindent.
- Húha, az eléggé hosszú lista lenne nevetek fel - maradjunk annyiban, hogy két dolog van amit soha semmilyen formában nem kóstolok meg, az az olíva és a káposzta. Inkább ne kérdezd miért kuncogok imét jóízűen. Az igazság annyi, hogy az olivabogyó íze, míg a káposztának az illata undorító számomra. Habár nem finnyásnak neveltek, azért mégis csak megvan a saját ízlésem, amibe vannak dolgok amik egyszerűen nem férnek bele. - A csípőm akkor sérült meg a robbanásban, amikor te mentetted meg az életem. Elég sok emléket viselek magamon arról a bizonyos nappról. belekortyolok az italomba. Volt idő amikor nem szerettem beszélni a múltam ezen oldaláról, amikor legszívesebben elfelejtettem volna mindazt amin keresztülmentem. Azt hiszem az idő és a bölcsesség amit az évek során magamra szedtem megváltoztatta a véleményem. Büszke vagyok arra, aki voltam. - Nos, őszintén szólva fogalmam sincs miért vállalkoztam rá. Fiatal voltam, tele álmokkal, életerővel, jobb életet szerettem volna biztosítani a lányomnak. Tudod, Giannát nagyon fiatalon szültem meg, gyerekként, azt hittem így esélyem lesz jobb életet teremteni neki. Fűtött a vágy, hogy valami hasznosat csináljak. Na és te? még most sem tudom teljesen megmagyrázni, hogy mi motivált. Szinte gyerek voltam még, nem is tudtam mire vállalkoztam. Sejtettem, hogy sok minden téma lesz közöttün ma este, többek között azért rendeztük ezt a vacsorát, hogy jobban megismerjük egymást és be kell vallanom, hogy eddig kellemesen telik az este. Khaled nagyon jó társaság, udvarias, figyelmes és látszik, hogy érdekli a mondanivalóm nem csak megjátsza magát. - Jót tenne neked egy hobbi. Mindenkinek kell kikapcsolódás. azzal sincs semmi gond természetesen, hogy az élete a munka körül forog, amíg jól érzi magát ebben. - Minden megihlet, amiben meglátom a szépet magam körül, szeretem vászonra vinni a gondolataimat. Bár most a kezem sérülése miatt egy darabig megint nem lesz rá lehetőségem. habár már jobban vagyok, ahhoz nem elég erős a kezem, hogy az ecsettel varázsoljak. Újra töltöm a poharainkat mielőtt újra válaszolhatnék. Elég kényes téma, de semmi olyasmiről nincs szó, amit nem oszthatnék meg vele, sőt, talán a szakértelme még segítségemre is lehet.
- Az anyám most él egy szanatóriumban. Alzheimer kórban szenved, sajnos előrehaladott. A nővéremnek sikerült beszerveznie őt egy kísérleti programba, ami lassíthatja a folyamatot nála, de sajnos úgy néz ki, hogy vagy nem használ, vagy placebot kap. Oda kell mennem, hogy beszéljek a kutatást végző személyekkel, és még egyszer szóba álljak anyámmal, amíg még tudja ki vagyok. keserű mosollyal pecsételem meg a monológom végét. - Szerinted van rá esély, hogy az ő korában változást lehessen elérni? nem fiatal még, de még bőven lehetne pár boldog éve a családjával és mi mindent megteszünk azért, hogy ez megvalósulhasson. - Személy szerint én azt gondolom, hogy nagyon felelősségteljes beismerni, hogy nem vágysz rá, mit fejetlenül gyerkeket hagyni magad után, akiket aztán majad nem tudsz szeretni. mindenki úgy éli az életét ahogyan akarja, nincs egy kötelező séma, ami szerint élnünk kell. Ha ő így érzi teljesnek az életét, a munkájával, akkor teljes mértékben joga van hozzá. A vacsora meglepően jól sikerült, a kellemes ízek mellett igencsak jó érzés beeszélgetni valakivel. Végre nem egyedül vagyok bezárva a saját otthonomba, a magány fájdalmasan az életem részévé vált és nem látom, hogy ez a közeli vagy akár távoli jövőben változni fog. - Él még rokonod Egyiptomban? én olyan sokat meséltem már a családomról, az övéről pedig még semmit nem tudok. - Igazán örülök, hogy elnyerte a tetszésed. törlöm meg a szám sarkát a szalvétába mielőtt egy újabb kortyot iszok az utalomból. - Gyakran haza látogatok a farmra ahol felnőttem. Egyébként már ez az otthonom. az egyedüllét pedig a társam. Az időközben kiürült tányérokat egymásra pakolászom, készen arra, hogy elmosogathassam. - Igazán nem volt nagy fáradtság, örömmel tettem. érintem meg a kézfejét mosolyogva. A legkevesebb amit tehettem érte, hogy megfőztem ezt a vacsorát. - Én tartozom köszönettel, hogy eljöttél. Az asztal lapján közelebb tolom felé a poharam, kérdésére csak bólintva. Naná, hogy szeretném megkóstolni az egyiptomi ízvilágot. A bort. A borra gondolok. - Én kiviszem ezeket a koszo tányérokat, addig esetleg lenne kedved mesélni kicsit magadról? állok fel az asztal mellől, hogy magamhoz véve a koszos edényeket kicammogjak velük a konyhába.
Hypothesis
When love hurts you, dare to love again. When a friend falls, dare to be the first to extend a hand. When there is darkness, dare to be the first to shine a light. When there is injustice, dare to be the first to condemn it.
“Other times, I look at my scars and see something else: a girl who was trying to cope with something horrible that she should never have had to live through at all. My scars show pain and suffering, but they also show my will to survive. They're part of my history that'll always be there.”
- Káposzta? - kérdezek vissza meglepetten, hiszen nagyon sok mindenről hallottam már, de olyannal, aki ezt a zöldséget ne szeretné, még nem találkoztam. Halkan megmosolygom hát a kapott információt, s el is raktározom magamban, hogy egy esetleges következő vacsorán, ami már nálam kerül megrendezésre, nehogy véletlenül ezt szolgáljak fel. - A fiatalok álmait bűn tiltani, még akkor is, ha egy felnőtt szemében borzalmas ötletnek tűnik. Elvégre muszáj hibáznunk gyerekként, hogy abból tudjunk tanulni. Engem leginkább a makacsságom és a büszkeségem vitt oda. Hogy még kar nélkül sem létezik olyan számomra, hogy lehetetlen... Abban az időben még nem tudtam elfogadni a helyzetem, így csináltam pár őrültséget. - apró, merengő mosollyal mesélem a múltam egy szegletét, melyet nem szokásom senkivel sem megosztani. Nem azért, mert akkora titok lenne, hanem mert egy kezemen meg tudnám számolni azokat, akikkel mélyebb beszélgetésbe bonyolódok. S azokat is, akikkel kedvtelésből ejtek meg egy közös vacsorát. Esther hatalmas kivételt képez, hiszen összekötnek minket a múlt árnyai, melyek felelevenítettek mindent pár napja. Furcsa ez a kötelék, még a villámon levő falatban is értelmet próbálok keresni. Meglehet, hogy sikertelenül. - Ohh, van nekem hobbim, csak nagyon kevés időm jut rá sajnos. Szeretek például gombát keresni az erdőben, vagy éppen aranyat egy detektorral. - s már nem is emlékszem rá, mikor szakítottam utoljára időt ezekre. Lehet, hogy lassan tényleg nem ártana egy cseppet félretennem a munkám, és kinéznem a valós világba. A mai esténkből ítélve van szép oldala is a külvilágnak. - Ha ilyen különleges festmények kerülnek ki a kezed alól, én a helyedben azon is elgondolkoznék, hogy komolyabban elkezdek vele foglalkozni. - pillantok magam mögé a lovakra, melyek a lakás ékének számítanak. Nehéz volt elképzelni egy ilyen kemény nőről, hogy mekkora érzékenysége van a művészethez, de elnézve mélyebben a tekintetét, tényleg ott van az az apró álmodozó csillogás. Sok mindent eltakarhat egy ilyen erős külső és személyiség, mint az övé. - Nagyon sajnálom édesanyád. - érintem meg enyhén az asztalon pihenő kézfejét egy pillanatra. - Szerintem van esély rá, hogy ez visszafordítható. Teljesen mindegy, ki hány éves, ha egy megfelelő kezelést és terápiát kap, akkor van esély a gyógyulásra. - felelem biztató mosollyal, enyhén elferdítve a valóságot. Vannak olyan kísérleti gyógyszerek, amik hatásosak lehetnek... Viszont kevés az esély a gyógyulásra. Nem lehetetlen, de kevés sajnos. Az étel utolsó morzsái is elfogynak, én pedig egy igazán kellemes ízvilággal gyarapodtam. Esther remekül tud főzni. Összepakolom kérdezés nélkül a koszos tányérokat, s az oldalán én magam is a konyha irányába lépek. - A szüleim befejezték végleg a munkát, már a nyugdíjas éveiket élvezik, és így visszatelepedtek Egyiptomba. A rokonságom nagy része is ott van. - szavaim közben lehelyezem a piszkos tányérokat, s ha nem bánja Esther, akkor löttyintek neki is és magamnak is abból a borból, amit hoztam. Magamnak nem sokat, csupán egy bőséges kóstolót, mert nem szeretném, ha az elmémet befolyásolná. - Elég nehéz mesélnem magamról. Azt sem tudom, hol kezdjem. - nevetem el magam pár korty után, de a telefonom váratlan rezgése megzavar. Elnyújtott sóhajjal húzom ki zsebemből, s emelem a fülemhez. Két percet beszélek csupán, aminek a szavait Esther nem értheti ugyan, de egy halk szirénát azért kihallhat a vonalból. - Nagyon sajnálom, de most mennem kell. Elfüstölt az egyik fontos gépünk, és muszáj visszamennem. Nagyon köszönöm a meghívást és a vacsorát. - megérintem enyhén a vállát, azzal megindulok az előszoba irányába. Gyorsan magamra kapom a cipőmet, s most tudatosul bennem, hogy mennyire egy kivételes alkalom volt ez. Hiszen szívesen maradtam volna, nem akartam hamar elfutni, mint oly sok esetben. - Vigyázz magadra, Esther. Majd jelentkezem, és főzök neked egy isteni káposztás vacsorát. - elnevetem magam, aztán eltűnök az ajtón túl. Meglepő, milyen gyorsasággal képes az agyam átkapcsolni, hiszen a taxi mélyén már csak a munkán jár a fejem, mégis... Mégis ott van egy kellemes érzés a háttérben, amitől sokkal jobb a kedvem.
Kezdőlap
