Braxton vs Pace

● ● There was madness in any direction, at any hour ● ●

- Dolgozol ma?
- Szabadnapos vagyok.
- Van kedved velem jönni?
- Szabadnapos vagyok - ismételtem meg, ha már Beau nem hallotta, mit mondtam.
- Pont jókor!
- Látom, nem igazán érdekel.
- Gyere le, kint várlak a kocsiban - és már bontotta is a vonalat. Két választásom volt: vagy megváratom őt, és ezzel megint kirobbantok egy vitát kettőnk közt, amit minden esetben nekem kellett elsimítanom, vagy pedig hagyom, hogy kihűljön szabadon az ebédem és dobhatom ki a kukába, ha hazaértem, mert akkor már felesleges lett volna behűtenem rendesen. Napok óta kívántam a kínait és ma végre volt annyi lélekjelenlétem, hogy rávegyem magam, magam miatt megyek ki az utcára és sétálok el a legközelebbi ázsiai étteremig. A következő tíz napot végigdolgozom. A műszakjaim legrövidebbike egy tíz órás nap lesz, amire úgy néz ki, hogy a legkevesebb esélyem volt felkészülni és annyira sem fáradt az öcsém, hogy megkérdezze, ténylegesen mivel tölteném a napomat. Tizenhárom perccel később az anyósülése felőli ajtót nyitottam ki, hogy becsúszva mellé bekössem magam.
- Lejjebb húzod a sapkád a fejeden? Olyan vagy, mint egy eltévedt manó Gulliver utazásaiból - jegyezte meg egyből, amire ha nem is mondtam semmit, a pillantásom elárulhatta, hogy nem kifejezetten örültem ezen köszöntésnek, mire felcsapta a kezeit a magasba, mintha megadná magát nekem. - Bocs, bocs. Így is nagy szívességet teszel nekem. Meg kellene néznem egy ingatlant, és ha azzal megvagyok, akkor a hivatalos helyrajzi számával meg is kezdhetjük az ügyintézést.
- Minek? Költözni szeretnél?
- A cégem terjeszkedik. Manhattanbe megyünk, legalább körbenézel - vigyorgott rám, mire hümmögve bólintottam. Nem mintha nem ott állnék naphosszat a dugóban a címek és a raktárak közt minden egyes nap. A kabát zsebeibe dugtam a kezeimet, kinyújtottam a lábamat, Beau pedig kisorolt a forgalomba a Teslával. Nem sajnáltam tőle, de az én prioritásaim messze az övéi alatt rekedtek meg és az ő luxusára én magam nem vágytam. A Manhattanbe vezető utat végigbeszélgettük, meghallgattam, hogy milyen fordulatok történtek az életében az elmúlt öt napban, milyen siker felé orientálódott és ismételten részét képezte a beszélgetéseinknek az, hogy ugyan, Sol, te többre vagy képes! Hát persze. Az autó motorja leállt, de Beau sem tervezte, hogy kiszáll és ez az érzés bennem is ott ragadt, amikor a leharcolt és felettébb furcsa tákolmányra siklott a pillantásom. Mint egykor szakmájában dolgozó építész elhúztam a számat.
- Nem ártana neki egy ledózerolás - maradt meg ennyiben az öcsém, hogy aztán az autóból kiszálljon végül és követtem a példáját. Osztottam a véleményét. Az efféle helyeken gyűltek össze a hajléktalanok és nem volt kedvem ma eggyel se összefutni. A lerombolást követően egy új központot húznának ide fel, ami fellendíthetné a befektetéseket is ezen a területen még inkább. Bólintottam, tiszta sor. A szellemjárta területre beérve a Beau által elképzelt beruházást osztotta meg velem, egészen addig, ameddig eszébe nem jutott, hogy a tabletjét nem hozta be, amire a terveket feljegyezhette volna és a terület alaprajzát velem meg akarta rajzoltatni. Felsóhajtottam. Sejtettem, hogy nem véletlenül kellettem neki és így akart rávenni arra, hogy megint forduljak a szakmám felé. Már épp szóltam volna, hogy képes vagyok megjegyezni, amikor megindult az autó felé, ezért körbefordultam, hogy megnézzem, milyen épületeket rejtett magában ez a terület. A hang hátulról hasított bele a csendbe, ezért irányba is fordultam a nem mindennapi látványt szemügyre véve. Az ajánlata bicskanyitogatóan irreális volt.
- Üdvözlöm - több, mint nyolc évig a rácsok mögött voltam és több, mint nyolc hónapja pedig azon kívül. Visszaszoktam már a társadalomba, legalábbis ami a boltba járást illette és volt némi fogalmam arról csomagszállítóként, hogy nagyjából mi mennyibe került. - A Rushmore hegyet lehet többen ismerik - jegyeztem csak meg ennyit, hiszen nem én voltam az üzletkötő. Vitatkozhattam volna azon, hogy egy titulus nem lehet valakinek a neve, engem sem mint Építészt ismerte meg a szakma, mégis bólintottam egyet a saját bemutatkozásra, de a magam részéről nem tettem meg. Leginkább azért, mert gyűlöltem, ha idegenek értek hozzám és ezt odabent sem néztem jó szemmel. Ott főleg nem. A Cirkusznak nevezett helyiségben körbenézve a vendéglátásra az ital kíséretében csak felsóhajtottam. - Köszönöm, de nem fogyasztok ilyesmit - az átvett turmixszal teli poharat lepakoltam az egyik egyenes felületre. Puritán életet éltem, bőven elég volt a kávé és a víz számomra, s ameddig a sátrat felmértem, hogy mekkora alapterületű lehetett, a férfi szavaira a figyelmem aztán rá irányult, a logikátlan javítására csak összevontam a szemöldökeimet. Akkor sem rezzentem össze, amikor a fegyvert előrántotta, mert volt benne részem. A fiamat kilenc évvel ezelőtt úgy lőtték le. Engem azzal fenyegetőzve tartóztattak le és a börtönőröknél is volt a gumiboton és sokkolón túl. Nem rázott meg az, hogy volt nála fegyver, mert az amerikai állampolgároknál az volt a furcsa, ha nem volt. A fegyvertartási engedély megengedte nekik ezt a kegyet.
Nem voltam már fiatal és ebben a pillanatban túlságosan is fáradtan kezeltem a helyzetet a kutyákkal, az őrült ötletekkel és fenyegetéssel, de nem terveztem az öcsém helyett üzletet kötni, hiszen csak ételfutár és csomagszállító voltam. Épp, hogy csak szólásra nyitottam volna a számat, amikor a kártyalap suhogva suhant el a bőröm mellett a levegőben, amire elkaptam a fejemet, csak és kizárólag reflexből. Mert ha feléd dobnak valamit, akkor elhajolsz. Nem úgy, mint Ross Joey egyenesétől a Jóbarátokban. Felsóhajtottam halkan, hátat fordítottam a férfinek, hogy a földbe álló kártyát kihúzzam, amit aztán az asztalra pakoltam neki, felé tolva a kártyalapot annak lapján.
- Ha nem akarna fenyegetőnek tűnni, akkor nem venné elő a fegyvert, nem akarná agresszorként feltüntetni önmagát. Azon túl, hogy itt vagyok, tettem bármit is, amivel azt jelezném, hogy szeretnék az életére törni és ezért akarja magát tőlem megvédeni azok után, hogy beengedett ide? - tettem fel a józan kérdéseimet, ha már hallgatni szeretett volna. - Nem hinném, hogy annyira fenyegető lennék, hogy ilyen reakciót váltanék ki bárkiből is - a szemeim a három megtermett ebre vándorolt, akik leképezései voltak a gazdájuk viselkedésének. - Én Solomon vagyok. Önnek mi a valódi neve? - kezdjük az alapoktól, és ha már ott jártunk, akkor az asztal melletti széket kihúzva leültem rá, jelezve, hogy nincs bennem ártó szándék. És kommunikációra is képes vagyok ma. Beau büszke lenne rám.

original coding belongs to this fallen character/user ☾

Braxton vs Pace

● ● There was madness in any direction, at any hour ● ●

Mondjuk azt, hogy teljesen más ritmusban dolgoztam már, mint a börtönéveim előtt. Már nem izgatott az, ha új klienssel akadt találkozóm, csak átadtam a csomagot - legyen az étel vagy az Amazonról rendelt papírdoboz - legtöbbször mosolytalanul. Nem vártam el jattot sem, mert nem véletlenül vállaltam két munkahelyet, de nem terveztem már saját házat, saját életet. Egyszerűen csak hagytam, hogy az élet megtörjön engem. Pontosabban minden a fiam halálával kezdődött, de a börtönben töltött időszak ébresztett rá, hogy az anyagiasság világa nem ér semmit sem, ha azt nem tudjuk megtölteni valódi értékekkel. Számomra a családom látogatása volt fontos, nem pedig az, hogy odabent építsem ki azokat a kapcsolati szálaimat, amit aztán a majdani szabadulásom után nem lennék képes levetkőzni. Tartozni pedig senkinek sem vágytam.
Beau viszont nem akarta megérteni, hogy már nem ugyanaz az ember voltam, nem ugyanazokkal a problémákkal és ez számos konfrontációt szült kettőnk között, amit rendszerint nekem kellett elsimítani vagy legalábbis tenni azért, hogy ne idegesítse fel magát feleslegesen. Megértettem a motivációját: szerette volna, ha ugyanúgy élvezem az életet, ugyanúgy két marokkal merek bele és habzsolom azt, de azok az idők lejártak. Megöregedtem. Nem feltétlenül testileg, hanem elegem volt a felesleges játszmákból, a mások kihasználásából. Az öcsém kimondatlan terve akkor körvonalazódott bennem, amikor magamra maradtam, ugyan nem sokáig. A kényszerített beinvitálást megtűrtem, de az érintésekkel hadilábon álltam. Odabent viszont nem az fogadott, amire gondolhattam volna első körben. A vendégszeretetet felváltotta a fenyegetőzés és az elhamarkodott szavak tömkelege. S ha nem olyan életem lett volna, amilyen, ha nem fogtam volna már a kezembe fegyvert, ha nem a rácsok és a börtön falai között töltöttem volna az elmúlt nyolc évemet, valóban meglephetett volna ez a fajta erőszakosság.
Nem siettem sehova. Nem voltam ingerült ember. A szavaimmal is ezt akartam alátámasztani, ezért is kérdeztem rá az indokaira, hogy mit miért tett igazából. Én a magam részéről ok nélkül senki életére nem törtem. Azzal sem. Az önbíráskodásomnak kilenc éve nagy árat fizettem, bevallom. Mégis megnyugodtam, ahogy a férfi eltette a fegyvert, és csak azután foglaltam helyet, hogy jelezzem is, nem ártó szándékkal voltam jelen.
- Valamit nagyon félrehallott, Mr. Braxton. Semmi szándékom, vágyam megvenni az ön ingatlanját. Őszintén szólva ma csak szabadnapos akartam lenni - tudva, hogy a következő tíz napban nem lesz időm és energiám a pár órás alvásidőnél többre, magamra pedig pláne. A kutyák bemutatására biccentettem. Jobban hangzott mindegyik, mintha a Disney hercegnőinek nevezte volna őket, mint egyes félresikerült nagyon vérmes csivavák gazdái a Gyilkos megnevezéssel. - Szereti az irodalmat tán? - mégis a szemeim követték a kutyák gazdájának mozdulatait, ahogy felém igyekezett nyúlni. Ha korábban kedveltem is a női érintéseket magamon, a börtönévekben aligha mondható el, hogy bárki felém igyekvő mozdulataira vágytam volna, ezért is álltam fel azonnal és léptem három lépésnyi távolságra a kalapos fazontól. Mozdulataim gyorsak voltak és addig távol is tartottam magam, ameddig vissza nem ereszkedett a saját székére. A széket némileg hátrébb vontam az asztaltól, hogy a kellő távolságot megtartva közöttünk csak akkor üljek le, amikor úgy éreztem, ő is nyugton marad és nem támad kedve felém nyúlni indokolatlanul. A távolodásom miatt nem történt meg a fejem és az asztal közötti fájdalmas randevú. Ahogy Cale megszólalt az ingatlannal kapcsolatban, úgy néztem el a kutyák felé, akik a gazdájuk nyugodtabb szavaival egy síkon mozogtak.
- Mint mondtam már, nekem semmi közöm nem lenne ehhez a tranzakcióhoz, ha egyáltalán összejönne.  Ha a mostani trendet nézzük, valószínűleg egy olyan komplexumban gondolkodna a beruházó, ahol a lehető legkisebb ökológiai lábnyomot hagynák és igyekeznének a lehető legkisebb zajszennyezéssel is kialakítani az épületeket - amikor éppen nem dolgoztam és amikor éppen tényleg szabadnapos lehettem, szerettem a dokumentumfilmekkel csitítani az elmém. Nem mintha ezekkel előtte nem lettem volna tisztában, de a GVRC falain belül nem foglalkoztam építészettel. A lapok keverését végignézve figyeltem, ahogy a kártyát leosztotta elém, de nem nyúltam értük, csak újfent a zsebembe süllyesztettem a kezeimet, a lábaimat bokánál keresztezve magam alá húztam.
- Nem igazán foglalkoztat a szerencsejáték. Ha már franciakártya, akkor a römiben sokkal nagyobb kihívást látok, még ha az nem is pénzben mérhető a nyereséget követően - néztem Mr. Braxton szemeibe, a hanghordozásom nyugodt volt és megfontolt. - Tudom, hogy mit jelent tétben játszani és tanultam az egykori hibámból, ezek miatt sem szeretnék olyanba fogni, amely kétes ügyleteket eredményezhetnek. Sajnálom - sóhajtottam fel, így inkább felálltam, hogy a három kutya irányába lépjek el. A kabátom cipzárját lejjebb húzva a belső zsebemből előszedtem egy zacskót, amelyben szárított marhahús volt. Mostanában rákaptam a beef jerkyre. Tisztes távolságban leguggoltam a kutyáktól és egy szárított húst feléjük dobtam, le a földre, hogy hadd szagolják meg azt. Még kettő húsdarabot dobtam eléjük, hogy ne marakodjanak, ha kellett nekik a hús, de ha nem, akkor a csomagot visszabújtatva a zsebembe álltam fel, hogy körbenézzek a belső téren. Ha mégis felfalták azt, akkor a teljes csomag tartalmát kiszórtam eléjük, amennyiben Mr. Braxton sem ellenkezett a tettem ellen.
- Miért él egy ilyen környezetben, elszigetelten másoktól? - tettem fel az első kérdésem, ami talán megmagyarázná, miért is ragaszkodik ennyire ehhez a.. nem modern otthonhoz.

original coding belongs to this fallen character/user ☾

Braxton vs Pace

● ● There was madness in any direction, at any hour ● ●

Az öcsém törte magát azért, hogy beilleszkedjek ismét a társadalomba, és ha előtte az emberek közt éltem, mindennapos volt a kontaktok ápolása és azok kiépítése, mostanra már teljesen másmilyennek vallottam magam. Kimondania sem kellett neki, hogy tudjam, a statisztikai adatokat órákon keresztül bújta és attól rettegett, hogy újra a rácsok mögé kerülök, mert ne hazudjunk, a lesittelt emberek több, mint a harmada visszaesővé vált az Államokban. Jelen pillanatomban úgy éreztem, hogy ez velem soha nem fordulhat elő a jövőben és egyetlen nyomós indokom volt erre. Egyetlen egy, méghozzá az, hogy nem volt több gyerekem, akit elvehettek volna tőlem.
Annak ellenére, hogy igyekeztem normális hangnemet megütni és szocializáció részesévé válni, nehezebb dolgom volt jelenleg, mint azt gondoltam volna. Hiába beszéltem és adtam meg a választ arra, amit kérdeztek tőlem, úgy tűnt, hogy a válaszommal viszont abszolút üres fülekre találtam. Értettem ennek a folyamatát, a magam részéről nem igazán igyekeztem törni magam, hogy a következő alkalmakkor is véleményt nyilvánítsak és talán nem is a mit, hanem a hogyan minősége rontott a hangulatomon. Nem voltam érzékeny, inkább csak elfogadó. Ezért is bólintottam az elhangzottakra, a gunyoros megjegyzésekre és arra, hogy a három kutya neve nem az elhíresült műből való. Érdekelt, mégsem gondoltam úgy, hogy ne mondaná el a férfi, ha meg akarná osztani a dolgokat, legalább ennyit, s inkább váltottam az újabb válaszadásra.
- Nem hiszem, hogy sikerem lenne azon a területen pedig - mert az, hogy mást valamire rávegyek, túlságosan direktnek hatott, művinek. Inkább a közös megegyezést kedveltem, mert ha valamire rákényszerítettek engem, akkor sarokba szorítottnak éreztem magam. Ha Jaime a börtönben nem akart volna magának mindent, akkor nem törtem volna csontját. Akkor végül nem kellett volna valakinek a ribancává válnia és nem akart volna túl későn, túlságosan későn tőlem segítséget kérni. Sokszor nem is gondolnánk, hogy a jövőre mekkora hatással vannak a kimondott és nem kimondott szavaink is. Ahogy talán a tettek is éppúgy ebbe a körbe tartoztak. Végignéztem, ahogy a szavaim ellenére Mr. Braxton mégis a kártyával foglalkozott, leginkább csak önmaga szórakoztatására, s ebben nem is terveztem őt meggátolni, hagytam, hogy azt tegye, ami neki tetszett, elvégre az ő otthonába tettem be a lábam és nem fordítva. A tisztelet mindenkinek kijárt egészen addig, ameddig azt el nem játszották. Noha a kártyában ő nyert, a magam részéről nem volt verseny, nem volt tét, hiszen nem éltem a szerencsejáték egyetlen formájával sem, s minthogy kevésbé is érdekelt ezen világ, inkább felálltam, hogy megnézzem magamnak a kutyákat, akik most mintha nyugodtabbak lettek volna. Legalábbis nem láttam rajtuk, hogy le akarnák nyúzni a bőröm, talán ezért is bátorodtam fel, de csak addig húztam azt a bizonyos mézesmadzagot, ameddig a gazdájuk engedett engem. Az üressé váló zacskót visszacsúsztattam az etetés után a kabátom zsebébe, csak hogy a szavaimat követően megint valahogy eljussunk egy erőszakosabb kép leírásához. Összevontam a szemöldökeim, miközben a férfit figyeltem. A szavak aligha hordoztak magukban józanságot, ezért is néztem meg az utat kifelé. Közelebb voltam a kijárathoz, mint a férfi, de egy valamit megtanultam: a hátamat soha nem mutatom annak, aki épp most fenyegetett meg. Ráadásul a szóban forgó kutyák sem holmi Yorkiek voltak, akiket csak lazán átléphettem.
- Mindenki meghal egyszer, Cale, vagy így, vagy úgy - vontam meg a vállamat, még nem mozdulva meg. Inkább csak a kivárásra akartam játszani. - Minden egyes épületnek és területnek van helyrajzi száma, amit központilag látnak, leginkább a földhivatali nyilvántartásokban, úgyhogy ha hivatalosan nem is lakhatna itt, mégis megteszi és ezt az otthonnak tekinti - egyeztem bele ebbe a gondolatmenetbe, hiszen Mr. Braxton is így vallott. Azonban egy ekkora metropoliszban azt állítani, hogy egy nem létező helyen voltam, aligha volt jogos. - Miért akarná a halálom? Azon kívül, hogy Ön volt az, aki beinvitált ide, semmit sem tettem. Azt pedig elhiheti, hogy a rendőrséget én magam is szeretném elkerülni a jövőben - nem volt értelme kiborulnom. Úgy tűnt, hogy kettőnk közül én voltam az, aki nyugodtabb volt és ezt nem is akartam volna megfordítani. Én tudtam magamról, hogy mit tennék meg azért, hogy életben tartsam magam, bármi áron. És pontosan ezért is tudtam, hogy nem akarok odajutni, hogy ezt be is bizonyítsam.
- Önt fenyegették már meg ugyanilyen szavakkal? - tettem fel a kérdésem, mert érdekelt. - Ha az Ön életére akarnának törni, mit tenne meg azért, hogy megakadályozza a fenyegetést? - tisztes távolságban voltam a férfitől és ezen nem is kívántam változtatni. Egyébként is gyűlöltem, ha idegenek furakodtak a közelembe.
- Szokott tévét nézni? - még egy kérdés, miközben a szemeim a berendezést nézték meg, inkább alaposan, mintsem csak futólag.

original coding belongs to this fallen character/user ☾

Az őrültek a legboldogabbak (...), mert megszabadulnak önmaguktól és a környezet szabta törvényektől egyaránt.

Cale

Braxton

Braxton vs Pace

● ● There was madness in any direction, at any hour ● ●

Sosem voltam hívő és anyámék sem erőltették a vallások jelenlétét a nevelésem során. Hittem a tudományokban, a logikában, hogy mindenki képes a változásra és az is meggyőzősédem volt, hogy mindenki képes vadállattá válni, ha a körülmények megkövetelik azt.  A kutyákat illető hosszabb kifejtés alatt a férfi arcát figyeltem, hogy mindez a mögöttes tartalom mennyire egyeztethető össze azzal, hogy néha teljesen irreális dolgokba kezd bele fennhangon, csak hogy megrettentsen, csak hogy ráijesszen másokra. Nem tudtam, mennyire tudatos ez a kétfajta viselkedés és reakció a részéről, de mivel semmi közöm nem volt a pszichológiához hivatalos úton - csak a magam szórakoztatására - így inkább elvetettem az előttem álló analizálását. Talán jobb is nem mélyebbre ásni a lelkivilágokban.
A kérdésemre adott válaszra sóhajtással reagáltam. Vissza-visszatértem ugyanoda és nem akartam megfogalmazni vagy kimondani mégsem azokat a gondolatokat, mik megfogalmazódtak bennem Cale Braxtont illetően. Ha kellett, huzamosabb ideig a csendet kedveltem magam körül és idejét sem tudom, mikor beszéltem feleslegesen, csak hogy magamat igazoljam mások előtt. Nem volt értelme.
- Miből gondolja, hogy mindenki önről beszélne? Vannak fontosabb problémák is a mai társadalomban és életvitelünkben, mint az egyének - rajtunk kívül még több milliárd ember élt a Földön, így nem gondolnám, hogy ennyire fontosak lennénk másoknak. Azt illetően, hogy esetleg az FBI által körözött bűnözők listáján rajta lehet-e azok után, amiket magáról vallott be nekem, úgy hiszem, annyit nem ért ez a nap, hogy rávegyem magam, megér egy böngészőbe beírt keresést. Minden valószínűséggel a mai nap után inkább a múltban is akarnám hagyni a mai napot, ha már meg nem történtté nem tehettem. A következő kérdésre kapott választ meghallva az orrnyergemre csúsztatott ujjakkal mereven bámultam a földet. Braxton kétségkívül agresszor volt, aki feleslegesen is hajszolta a verbális brutalitást és volt egy sejtésem, hogy mindezt elszenvedték páran fizikai síkon is. Azt hiszem, hogy sokadjára is beigazolódik, hogy az igazságszolgáltatás a mai napig nem működik jól és rendesen, de mint az egykor elszenvedő fél, egy szavam nem lehet. Mondhatnám, hogy több, mint nyolc évet elvettek tőlem, de nem tudtam megőrizni a józanságom egyetlen pillanatban. Ez okozta akkor a vesztem. Sosem tagadtam. Akkor rájöttem, hogy Hammurappival egy olyan lavina indult el, ami a felbőszült hozzátartozók fegyvere volt. Csak nem mindegy, hogy kinek a kezébe került az a bizonyos fegyver.
Ha meg is próbáltam a beszélgetés fonalát elterelni, nem sikerült, helyette engedtem a másik férfi akaratának és ellépve mellette indultam meg, de ahogy a sátrat hátrahagytuk a szabad ég alá érve, zsebre dugtam a kezeimet akkor, amikor ellépett mellőlem, csak hogy beindítsa a megmaradt, rozogának ható, aligha hivatalosan karban tartott gépek elé. Kisebb terpeszben hunyorítottam a felvillanó fényekbe burkolt berendezések felé, aztán pedig felpillantottam az égre, mialatt szónokolt. Amint magamra maradtam, Cale pedig a színpad felé igyekezett, körülnéztem ismét, és csak úgy lazán kiroppantva a nyakamat néztem el a cirkuszi ember felé, aki nagyobb átéléssel igyekezett bevonni az őrületébe, mint amire én vágytam.
- Miért szeret ennyire játszani mások életével és önbíráskodni? - érdeklődtem tőle, de csak annyira mentem közelebb hozzá, hogy hallja a hangom. Még így is jókora távolság maradt a színpad és köztem. - Nem tudom, hogy mennyi jogom van feltenni a következő kérdésem és ha nem akar válaszolni rá, akkor nem kell. Csak nem értem a motivációját. Miért akar minden áron életeket elvenni? Nem lenne jobb, ha mindenki a maga dolgára menne? Miért akar mégis kapcsolatba kerülni mindenkivel? - eszem ágában sem volt a színpadra lépni. Utoljára gyerekként voltam cirkuszban de ott is a tényleges artisták és állatok világa varázsolt el, nem pedig az az ember, aki a szavaival igyekezett szórakoztatni. Sosem nevettem a monológjukon. Mióta az USA területén éltem, volt részem a július negyedikei ünnepnapon részt venni nem egyszer, de mindig is túlzónak tartottam ezt a fajta ünneplést. Kérkedés nélkül, visszafogottan is lehetett emlékezni.

original coding belongs to this fallen character/user ☾

Az őrültek a legboldogabbak (...), mert megszabadulnak önmaguktól és a környezet szabta törvényektől egyaránt.

Braxton vs Pace

● ● There was madness in any direction, at any hour ● ●

Ékes példája volt annak a mai nap, hogy Beau szavaival és akaratával ellentétben, miért nem vágytam magam köré társaságra. Hát ezért, mert túl soknak éreztem és hiába, hogy lassan egy éve már szabad állampolgár voltam, a múltam határozta meg a jelenem. S a jelenben nem voltam más, csak egy csomagszállító és ételfutár. Egy senki, akit igazán csak a közeli hozzátartozói kedveltek. Ennek ellenére megmutatkozott az bent, a rácsok mögött, hogy csak azért, mert nincsenek sokan körülöttem, az életem még fontosabb, mint bárki másé körülöttem. Cale őrülete lassan a háttérbe szorult, ahogy beszélni kezdett, annyit, amennyit mások még éppen elviselnének, bennem azonban mégis csak azt az emléket hozta fel, amit a női szájak szoktak: ha keveset beszélt, az is baj, ha sokat, akkor sem volt minden rendben. Mégis figyelemmel követtem a kimondott szavait, amiket - szerintem - ő maga tanoknak vélt. Több gondolat is megfogalmazódott bennem vele kapcsolatban, egyelőre azonban a többségét kimondatlanul hagytam az elmémben kavarogni.
A logikáját követve figyeltem azt, ahogy beszélt, ahogy egyre vehemensebb volt és azt is, ahogy a hangja némely részletnél elárulta őt. Olykor bólintottam, de talán, ami a legnagyobb ellentmondást tükrözte a szavaiban, borússá vált a pillantásom tőle. Nem szakítottam félbe, nem jegyeztem meg semmit, mert úgy éreztem, annyi tisztelet kijárt és megérdemelt, hogy csak akkor szóljak, ha valóban befejezett egy gondolatot. Már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy összegezzek, mégis csendben maradtam. Főleg azért, mert meggondolatlanul elém lépett és még hirtelenebb mozdulattal felém kapott. Gyűlöltem, ha ezt tették velem az emberek, mert erre az első reakcióm mindig az elhúzódás volt, amivel most nem tudtam élni. Vagy éppen az, amit én tettem a következő pillanatban: a torkára fontam erővel az ujjaimat, azt fogva meg és tolva el magamtól a férfit, mielőtt még továbbvinné a mozdulatait. Szerencsére nem maradt a közelemben aztán, ezért is hátráltam el több lépést, miközben folytatta azt, amit egyre inkább úgy éreztem, hogy már megint kezdünk elmenni a valóságtól és egyenesen csapódnánk bele az őrületbe és abba a fajta gondolkodásba, ami alapesetben minimum egy pszichiátriai osztállyal lenne egyenlő. Felsóhajtottam erre a teátrális előadásra, miközben tényleg azon gondolkodtam, hogy mégis miért érdemeltem meg ezt a napot. Pedig.. bezártam magam mögött az ajtót. Kitettem az indexet tegnap mindenhol. Beau.. az öcsém tehet róla, biztos ez lehet a bosszúja, hogy nem hallgatok rá és nem integrálom vissza magam a társadalomba. Ezért? Mégis minek?
- Elítéli az egyházat, elítél genocídiumokat és elítél politikai döntéseket, mégis ugyanazt akarja véghez vinni, mint akiket említett. Ha ön hasonlít engem másokhoz, ami egyébként nem zavar, úgy az ön ideológiája miért lenne más azoktól, akik éppen a parasztvakítással, befolyásolással és kizsákmányolással érték el azt, amit? - érdeklődtem tőle semleges hangon, ténylegesen pusztán arra voltam kíváncsi, hogy a levezetett történelmet is átívelő bevezetése ugyanazt a képet formálta bennem, mint amilyen ő maga is volt. Ha az általam is említett vezetőket elítélte, miért akart mégis ő maga is ugyanarra az útra lépni? Választhatná Teréz anya, vagy a dalai láma tanait is, vagy.. legalább az erkölcsi mércéjükkel nézve a világot.
- Mindenkinek ugyanannyi joga van az élethez - vontam meg a vállaimat, miközben a kabátom zsebében rezegni kezdett a telefonom. Olyan halk volt, hogy én is csak a rezgést éreztem, ezért is simítottam a tenyerem a mellkasomra, ahol a zseb rejtette az eszközt. - Ha ön akar dönteni életek felett, akkor ön sem Isten - már ha hinne benne bármelyikünk is. És ha ön sem hisz az egyházban, miért hasonlítja magát az ördöghöz, angyalokhoz és leviatánokhoz? Ha nem hinne ezekben, nem akarna azokká válni, nem igaz? - döntöttem a fejemet egy biccentésre, mintha elnézést kérnék. - Ha most megbocsájt, akkor várnak rám ott, ahol nem akarják a halálomat és számít az életem - hátat fordítottam neki, mert érkezésem volt máshol. Bármennyire is kedveltem az állatokat, megetettem némileg Mr. Braxton kutyáját, nem nyúlt a kezem egy simogatásra, mert gyanítottam, nem ölebként tartotta őket a férfi. - Minden jót, jóuram! - emeltem a kezem intésre, de nem fordultam hátra, ahogy átsétáltam ott, amerről jöttünk, hogy aztán kivezessem magam a cirkuszi sátron és az öcsémet meg a kocsiját célozzam meg, aki türelmetlenül toporgott az autó előtt.
- Wellnessezni kívántál? Vagy mégis hova lettél eddig? - torkollt le egyből, mire sóhajtottam.
- Csak ülj be és menjünk innen.
- De...!
- Most, ha kérhetem. Vagy én vezetek - néztem el hátra, reménykedve abban, hogy Cale nem akar minket követni. Egyszerre csúsztunk be az autóba és még az ajtókat is egyszerre csaptuk be. - Szeretnéd, hogy felhívjam anyádékat, hogy nem hallgatsz a bátyádra?
- A te anyád is.
- Tök mindegy. Indíts már! - áthúztam magam előtt a biztonsági övet, szorítva egyet az anyagon is. Menjél már!
Beau beindította az autót, aztán kifarolt, de még a visszapillantó tükörben is figyeltem, hogy történik-e mögöttünk bármi, ahogy egyre távolabb kerültünk a sátortól, Cale Braxtontól.

(Nagyon szépen köszönöm a játékot, Cale   )

original coding belongs to this fallen character/user ☾