Sűrű a nap, mint mindig, a december különösen rázós szokott lenni. Pláne ezzel az utolsó pillanatban rám aggatott leltárral, munkaerőszámba vehető asszisztens nélkül. Ez a szűkkosztümös bige itt az asztalom túloldalán épp emiatt cserélgeti olyan sűrűn fekete harisnyás, keresztbe tett lábait. Állítása szerint pont rá van most szükségem. Ha felvenném, legjobb tudása szerint venné kezelésbe a frissen kialakult káoszt, és persze momentán méltatlanul elhanyagolt igényeimet, jól ért az ügyfelek nyelvén, és még előttem kitalálná, mire lenne éppen égető szükségem. Legyek nyugodt, megvan hozzá a kellő szakmai tapasztalata. Úgy sem találnék nála jobbat, az ég is az én szolgálatomra teremtette.
Hát kívánhat az ember ennél többet?
Mondjuk, hogy ne tartsák fel öt percenként két telefonnal egy interjú beszélgetés kellős közepén. Kicsit ingerülten kapom már fel a sokadikat, és a mutató ujjammal önkéntelenül végigkorcsolyázom a homlokomat. Mielőtt azonban megnyomnám a gombot…
- Egy kis türelmet kérnék – jelzem újfent a kisasszonynak, de hát a türelme, mint a tenger. Mellesleg ez egy újabb jó pont a javára. – Mindjárt itt a karácsony, ilyenkor mindenki megbolondul.
Megengedek felé egy halvány mosolyt is, ha alattam akar dolgozni, akkor meg kell majd szoknia a stílusomat is, nem árt ha máris tisztában lesz vele, hogy a kollégákkal nem vagyok ám olyan udvariasan távolságtartó, mint amennyire az ügyfelek többségével vagyok ténytelen.
- Értem. Szóval egy reklamációs ügyfél – meg se hallom a mondandója végéhez toldott, halkabbra faragott információt, miszerint kételkedik az ügyfél szavahihetőségében. Az agyam az első néhány szó után kategóriába löki a problémát, és eszerint is gondolkodom tovább. Ilyen őrültek házában máshogy nem is lehetséges. – Máris intézem. Egy perc.
- Elnézését kérem, de az egyik ügyfél a vezetővel kíván beszélni, ugye nem veszi zokon, ha magára hagyom néhány percre? Nem hinném, hogy tíz percnél tovább tartana, addig az asszisztensem – küldök felé egy újabb, kissé ironikus mosolyt, ha minden jól megy, ezt a pozíciót nemsokára ő birtokolja – szívesen rendel önnek valamit a kávézóból.
Egyébként egész elégedett vagyok vele, eddig nagyon sanszos, hogy fel is fogom venni. de azért be kell még fejezni ezt az interjút.  Az infopulthoz lépve megkérdezem Karint, hogy merre találom az üdvöskénket, ő pedig lemondóan és túlhajszolt arccal a kanapé felé mutat.
- Sok sikert… - mormolja el az orra alatt, úgy, hogy lehetőség szerint csak én értsem. Ép pedig értem is belőle, amit érteni lehet. De arra, amit másodpercekkel később megpillantok, még én se számítottam. Cherry? Mi a jó életet keres itt? Miért nem szólt, hogy jön? És miért kell csúcsidőben, ünnepek előtt ekkora felfordulást okozni? Még hogy reklamációs ügyfél, na persze. Ehhez hasonló kérdések sorakoznak a fejemben, miközben odalépdelek hozzá, és próbálok hozzá jó képet vágni.
- Szia – állok meg a hófehér kanapé előtt, számításaim szerint feláll, és ha így tesz, üdvözlöm is egy-egy puszival. – Rég láttalak. Gyere, igyunk meg valamit – érinti meg a jobb tenyerem olyan tipikus rokoniasan a hátát, miközben a kávézó felé navigálom. Ha már ideáig jött, hogy láthasson, bejelentés nélkül, bizonyára úgysem úszom meg máshogy. Inkább nem is akadok fenn a részleteken, hamarabb szabadulok. Inkább úgy teszek, mintha minden a legnagyobb rendben volna, és az érkezésére maximálisan számítottam volna.
- Mi járatban vagy? – kezdek is bele, miután helyet foglalunk az egyik kis asztalnál, nem messze az infopult mellett, mindkettő egy elválasztatlan, nagyobb belső tér része.

Cherry. Így hogy látom, csak most tűnik fel igazán, hogy milyen rég is találkoztunk. A szüleim említették, hogy volt egy kis balesete, de jól van. A pasijával már nincsenek együtt. Kábé ennyiben ki is merülnek az információim róla. Valahol tudat alatt felkészültem rá, hogy majd a családi karácsonyi banzájon úgyis összefutunk, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg előbb keres meg. Pláne nem itt. Kicsit olyan érzésem támad, hogy biztosra akart menni. Mintha attól tartott volna, hogy telefonon esetleg leráznám, vagy olyat mondana, amitől két perc után bontanám a vonalat. Nos, tőle talán tényleg kitelik. Pedig azért nem erről vagyok híres. Azt sem tudom, miért jár ilyesmi a fejemben, de a titokzatossága nem annyira megnyugtató.
Az is lehet, hogy szimplán csak azért kényelmetlen egy kicsit a helyzet, mert van némi bűntudatom, amiért lassan egy éve semmilyen formában nem kerestem meg. Még ha bizonyára azt is tudjuk, hogy miért. Mindketten. Nehezen ment le a torkomon, amikor bedrogozva és hullarészegen a fél környéket felverve beállított hozzám néhány haverjával az éjszaka kellős közepén. Azután valóban volt köztünk egy kis mosolyszünet. De ezt az apróságot leszámítva, mindig is kifejezetten jó viszonyban voltunk.
- Ez jó hír, akkor a hosszas magyarázkodás részt máris átugrottuk - mosolyodok el csibészesen, ahogy leülök vele szemben. Nem is nagyon rejti véka alá, hogy meg van sértődve rám, ami azért vitatható, hogy mennyire jogos, de efölött inkább nagyvonalúan eltekintek. Az idő amúgy is szorít. A soron következő „hogy vagy”-omat viszont máris megelőzi, én meg szinte köpni nyelni nem tudok a hallottak súlya alatt.
- Nem. Ezt nem igazán említették… Mi történt? – ráncolom a homlokom, ám ahogy kimondom, máris megbánom. Most nem a legalkalmasabb az időpont, hogy elregélje a legfrissebb családi pletykákat, még ha őszintén érdekel is. Azért egy kvázi kitagadás azért mégsem számít annyira napirendi programnak egy átlag famíliában. Ez mi a pöcsért nem mondták el? Nem tartották lényegesnek?
De látom, hogy nála is máshol mozog jelenleg a lényeg. Nem beszélgetni jött, azért van itt, mert munkát szeretne. Egyelőre nem szólok semmit, a pillantásom az arcáról az asztalon pihenő kezeire vándorol, amiket szinte azonnal el is rejt előlem. Sajnos pontosan tudom, hogy ez minek a jele, de egyelőre nem hozom szóba. Megint drogozik. És bizonyára ez is összefüggésben van azzal a kitagadással. A helyzet viszont elég kényelmetlen. Hogy vehetnék fel valakit a céghez, ahol szerviz- és márkavezetői pozícióban vagyok, akiről tudom, hogy rendszeres kábítószer fogyasztó, és nem mellesleg még a rokonom is. Külön-külön még csak ki tudnám magyarázni így vagy úgy egy esetleges botrány során, de így együtt azért elég necces a dolog. Másrészről viszont, tényleg úgy fest, mint aki szar helyzetben van. Pláne ha képes annyira leadni a büszkeségét, hogy nyíltan be is vallja.
- És beadtad már valahová a CV-det? – közelítek egyelőre innen a problémás terület felé. Nem kell fejjel rohanni a falnak.
Ahogy megemlíti az asszisztens pozit, egy fél pillanatra félrenézek és megrágcsálom a számat, mint aki elgondolkodik. Történetesen pont azt keresek, de azt is tudom, hogy nem adhatom neki oda az állást. Leginkább a saját dolgomat nehezíteném meg vele, és most arra van szükségem, hogy levegyenek ezt-azt a vállamról, nem arra hogy még több pluszmunka kerüljön rá.
- Asszisztensem jelenleg van, Cher – és ez igaz is, nem akarok neki hazudni, bár azzal, hogy eltitkolom előle, hogy épp erre a pozira interjúztatok voltaképp mégis ezt teszem.
- Milyen munka érdekelne? Sok ismerősöm van, valamit biztosan találunk – biztosítom a segítségemről, de elsődlegesen arra próbálok játszani, hogy ne itt akarjon elhelyezkedni.
- Azt hallottam, hogy baleseted volt, és azt is, hogy Wyatt-el vége. De azt mondták, jól vagy – mentegetőzöm szinte azonnal, hogy miért is nem hívtam fel egyszer sem.  Közben szépen megrendeljük a kávét, én csak a szokásosat mondom: eszpresszó, ma még csak a harmadik, bár az előzőt húsz perce ittam a most is az irodában csücsülő interjúvendégemmel. Szúrósan nézek fel rá a gyerektémára, a hátam is borsózik tőle. És ezt pontosan tudja a kis galád, de a szigorúságom hamar mosolyba fullad.
- Ne szívass. Így is szar napom van. Semmi különös. Decemberi hajtás. Reklamációs ügyfelek – célzok ironikusan a kis akciójára. – Csak a szokásos. Nem akarlak untatni a munkával – próbálom feltűnésmentesen minél hamarabb a vége felé kanyarintani a beszélgetés ezen részét.

Azt az első pillanattól érzem rajta, hogy húzza rám a száját, de perpill ez kicsit rám is elmondható. Cherry és ahogy ő intézi a dolgait… Eh. Ha ezen képes túltenni magát az ember, akkor egy nagyion is szerethető csajszit talál, csak hát ezt az apró akadályt nem mindig egyszerű megugrani. Előre tartok tőle, hogy ez a hirtelen felbukkanást vajon mit takar.
Arra viszont csak néhány perc után jövök rá, és még akkor is csak részben, hogy a sértettsége igazából sokkal jogosabb, mint én azt gondoltam. Kitagadták? Nem Sullivan? Mivan? Az arcom visszafogottan ugyan, de meglepettséget tükröz. Nem felejtem el közben, hogy épp a munkahelyem kávézójában ücsörgünk, vagyis a placc közepén, akár egy kirakatban, és mindenhonnan röpködnek felénk a kíváncsi vagy éppen unatkozó pillantások, mind a várakozó ügyfelek, mind a munkafelvevő kollégák asztalai felől. Az irodámba kellett volna mennünk, most már világos, és így is lenne, ha nem ülne bent éppen a leendő asszisztensnek valóm. Aki épp rám várakozik. Ez a nap is csodás.
- Ez kemény – nézek rá továbbra is megdöbbenve, ahogy a beszámolóját hallgatom. Én sem kedvelem az apját, de azért azt mégsem gondoltam, hogy kitagadná a saját lányát.  Úgy beszél róla, mintha nem lenne akkora lényeg, de a szavaiból azért érződik, hogy rendesen feldúlta a téma, és még mindig érzékeny pontnak számít. Naná, basszus. A szavain átszivárog a keserűség, a düh és a csalódottság. Ültömben hirtelen eltöprengek raja: nem semmi, mik mennek ebben a famíliában. De hamar kiugrasztom magam belőle.
- És ez mégis mikor történt? Hová költöztél? – állok értetlenül az előtt, hogy erről engem senki nem tájékoztatott. Így már azért megértem, hogy miért zabos rám. És legalább a reklamációs ügyfél alibije is hiteles. Na jó, ezzel most inkább mégsem poénkodom.
A baj az, hogy most már kezd összeállni a fejemben a mai látogatás képlete. Én pedig így most már duplán faszfej szerepbe kényszerülök, ha nem veszem fel. Pedig nagyon nem lenne okos dolog. Meg kell ezt még rágnom egy kicsit, nem akarok elkapkodva megígérni semmit, amit aztán vagy nem tartok be, vagy én is repülök miatta a cégtől. Addig is terelővágányra hajtok, de minden próbálkozásomat egy az egyben lecsapja.
- De New Yorknak van egy másik fele is, Cherry, azért az apád sem isten. – Habár néha kétségtelen annak képzeli magát. Azt elismerem, hogy nagy a befolyása, de attól azért messze van, hogy mindenhova elérjen a keze. Másrészről azt is értem, hogy élete első munkakereséséről van szó. Fogalma sincs, hogy működik ez az egész, azt se tudja, merre nyúljon, fél a visszautasításoktól, és a történtek is nyomasztják. Ráadásul bizonytalan mértékben drogfüggő. Már az is nagy szó, hogy egyáltalán dolgozni akar. Bennem pedig megbízik, általam védettebb környezetbe kerülne, vagy csak úgy érzi, hogy most remekül kapóra jönnék.
Őszintén beszél, túlságosan is, a drogos résznél azért aggódva körbepillantok, hogy biztos nincs-e senki hallótávolságon belül.
- Erről azért egy kicsit óvatosabban, ha megkérhetlek rá – vetek rá egy figyelmeztető pillantást, ami tökéletesen átadja, hogy ne feledkezzen meg róla, hol is ücsörgünk éppen. Egy fokozattal halkabban is el tudtam volna képzelni ezt a mondatot. Szerintem ha felvenném, pár nap múlva el is haláloznék valami gyors lefolyású szívinfarktusban a folyamatos para miatt, mikor derül ki valami, aminek nagyon nem kellett volna.
És ezen a ponton az a helyzet, hogy nekem is ki kell mondanom bizonyos meg nem kerülhető részleteket.
- Ha jól értem, azt kéred tőlem, hogy én pedig – épelméjűségemet megtagadva – rokonomként annak teljes tudatában alkalmazzalak, hogy kábítószerekkel élsz, és ez le is olvasható rólad. – Vagyis kockáztassam az állásom, és az évek óta építgetett karrierem, csak mert… ebbe inkább ne menjünk bele. Felvetem, mert érdekel a véleménye. Nyilván megrágta már ezt a kérdést, mielőtt megérkezett, és valószínűleg sejtette, hogy ez az érv el fog hangzani a részemről. Ugye?
Ennyire csak nem távolodott még el a realitástól.
- Azt nem mondtam, hogy nem segítek, Cherry – teszem hozzá gyorsan, mikor bevágja a durcát, attól félek, hogy hirtelen felpattan, és sértettségében jelenetet rendez nekem a szalon közepén. Talán pont ezért ide jött, hogy ezzel sakkban tartson?, villan be, de nyomban el is hessegetem a gondolatot. Cherry azért nem ilyen. Elkényeztetett, akaratos és büszke, de nem rúgatna ki, csak mert ésszerű érvekkel jövök. Hacsak nem elég kétségbeesett hozzá.
Ha nem egy kibaszott kiállítóterem közepén ülnénk, most biztosan megfognám a kezét, hogy egy kis erőt öntsek bele, és fizikailag is kifejezném felé valahogyan, hogy számíthat rám, nem hagyom cserben. Csak épp… nem biztos, hogy úgy, ahogy eltervezte. De így sajnos ez nem opció.
- Számíthatsz rám, megoldjuk. Rendben? – Ekkor a csajszi is befut a kávékkal, én pedig rögtön elhallgatok, és egy picit hátra is dőlök, mert feltűnik, hogy eddig szinte belehajoltam az asztalba, annyira ügyeltem, hogy minden szó köztünk maradjon.
- Bazdmeg. – Elképedve nézek rá, mikor megemlíti az újságokban közölt balesetet, és hogy Wyatt meghalt. Mintha tényleg rémlene valami ilyesmi, de mostanában nem volt annyira időm napilapokat olvasgatni, ha igen, akkor is max az üzleti és világrengető híreket, nem a drogos fiatalok ámokfutásait. A két mondatos tartalmi kivonatból nem raktam össze, hogy ez ő lehetett.
- Sajnálom – teszem gyorsan hozzá, de magam sem tudom, hogy azért, mert megtörtént, mert felhoztam, vagy mert nem tudtam, esetleg mert nem épp ideális a helyzet a megfelelő részvétnyilvánításhoz. Vagy az aduász, hogy ezek után kell közölnöm vele, hogy nem adok neki állást. Imádom ezt a napot. Ennyire én sem lehetek görény.
- Nem arról van szó, hogy nem akarlak… - térek ki újfent. Pedig az idő is sürget. Láthatóan, nem adta még fel ezt a tervét. Közben halványan elmosolyodom ezen a ravasz kis megközelítésen. A megnyugtatása viszont azért sokat számít. Akkor is, ha természetesen nem hiszek neki.
- Rendben van. Adj egy kis gondolkodási időt. Ezt nem tudom most azonnal eldönteni – találom meg a tökéletes taktikát, ami kivételesen igaz is. Át kell még ezt rágnom, mert tényleg szeretnék segíteni neki.

- Azt tudom – jegyzem meg sejtelmesen, és a vonásimon átszüremlik egy halvány mosoly. Emlékek. Régebben sokat lógtunk együtt, és mondjuk úgy, olykor előfordult, hogy nem ment minden olyan simán, mint terveztük. Nekem aztán nem kell bemutatni. Jól ismerem a Cherry-féle megoldásokat, amiket a „feltalálom magam” kategóriába sorol. És pont ezért nem feltétlenül értek egyet a vonatkozó „nem kell aggódni” résszel. Ahogy felpillantok rá, a tekintetemben benne is van ez az üzenet, de nem mondom ki.
Nem ismerem pontosan a balesete körülményeit, de úgy döntök, erről nem is faggatózom most, sajnos szorít az idő. Inkább majd néhány pohár bor mellett, valamikor a homályos közeljövőben. Egyelőre meg tudok elégedni azzal a válasszal, hogy az egyik barátjához cuccolt át. Ez első blikkre nem tűnik annyira veszélyesnek.
- Ha segíthetek valamiben, azért szólj. – Azt ugyanis gondolom, hogy nem csak trécselni ugrott be ilyen váratlanul, de valami alattomos rövidzárlat jóvoltából ekkor még nem ugrik be, hogy éppen itt szeretne dolgozni. De sosem köntörfalazott sokáig, hamar értésemre adja.
- Kettő? Szerintem túlbecsülöd magad – mosolygok szemtelenül, de a szalon miatt visszafogottan, mindig is szerettem csipkelődni vele, sőt, egyenesen imádtam felbosszantani, de az a baj, ahogy cseperedett, ebben ő is kivételes tehetségnek mutatkozott. Tényleg nem takarítónőnek való, ez nem is lenne opció, nyilván, és akarok is segíteni, de hogy épp itt? Nem tudom.
Nem értek annyira a drogokhoz, nem mondom, hogy sosem próbáltam, de mindig volt annyi eszem, hogy megmaradjak a turistazónában. Azt viszont még én is tudom, hogy a kézremegés és társai, nem pont arról árulkodnak, hogy a leszokóban vagyok adott esetben azt jelenti: pár nap és ezt is lehúzhatja a bakancslistáról. Ha tényleg igaz, hangsúlyozom: HA, akkor is kemény menetnek ígérkezik. És nekem ne állítsa senki, hogy ebből a közvetlen munkakörnyezet nem vesz észre semmit. Az érvelésével viszont sajnos nem tudok vitatkozni.
Hátradőlök a széken, és egy halvány mosolyba futott grimasszal megingatom a fejem, afféle: haha, tudom, hogy ismersz, mint a rossz pénzt, de ez övön aluli volt. Ám ahogy folytatja, a mosolyom tovább szélesedik. Azt én sem tagadhatom, hogy egy színésznő veszett el benne. Nem is értem, hogy miért nem ebben az irányban próbálkozik.
- Kösz, tudom, hogy a te szádból ez valójában dicséret. – És nem is nagyon tudok vitatkozni vele. De ezt még akkor is emésztgetnem kell. – Szóval tegyünk úgy, mintha nem ismernénk egymást?
Ez önmagában nem lenne egy elvetendő ötlet. Csakhogy.
- Nem tudom, mennyire vagy tisztában vele, hogy működnek a dolgok egy ilyen helyen. Nem beszólás, míg nem kerültem ide, én is csak sejtettem, de… – itt egy kicsit megállok, nem is tudom, hogyan szemléltessem. – Itt a legtöbb embernek az a legkéjesebb öröme, ha minél többet kideríthet a kollégáiról. Az infopultos csajszi már most azon gondolkodik, hogy vehettem rá két perc alatt egy komplikált reklamációs ügyfelet, hogy nevetgélve kávézgasson velem, és holnapra a harmadik emeleti pénztárban is az a pletyka járja majd, hogy kikezdtem az egyik ügyfelemmel. Az a lilainges fickó pedig – vezetem a pillantását finoman a szalon egyik oldalsó asztalához –, állítom, hamarabb elélvezne a gyönyörtől, ha megtudhatná, miről is beszélgetünk éppen, mintha ledobálnád előtte a ruhád, és pucéran letérdelnél elé.
Ezzel mindössze arra akarok kilyukadni, hogy megpróbálhatjuk titokban tartani, de az biztos, hogy rá fognak cuppanni, ha felveszem. Minden új csajra rámozdulnak. A pasasok azért, mert vannak mellei, a nők pedig azért, mert nekik is. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy Cher tényleg baromi szexi. Igen, ezt én mondom. Attól, hogy az unokatestvérem, még nekem is van szemem.
- Hidd el, a fánkot sokan szeretik. – Na jó, ez most részemről volt kissé övön aluli, igyekszem is hamar letörölni a képemről azt a hamiskás, hímsoviniszta mosolyt. De azért értem én, hogy mire akar kilyukadni. Szorult helyzetben van, és csak én segíthetek. Végül is ez a lényeg, nem?
Ahogy megtudom, hogy mi történt, azért lejjebb adok a vicceskedésből. Nem tagadom, azért megrendít a hír. És máris látok magam előtt egy fokozottan kellemetlen beszélgetést a szüleimmel, amiért engem ebbe nem avattak be. Kapából egyetlen valid indokot sem tudok elképzelni, hogy miért. De úgy látom, erre ő sem volt felkészülve, és nem is karja erőltetni a témát. Ebben egyetértek. Én sem látom időszerűnek. Ám  a helyzeten kétségkívül borít.
Szívok egy mély levegőt arra, amivel előáll.
- Cher, nem kételkedem benne, hogy diploma nélkül is több eszed és kreatívabb problémamegoldó képességed van, mint az itt dolgozók kábé egyharmadának, ami sajnos nem kevés ember. – Nem erről van szó. Hanem arról, hogy sokat kockáztatok vele. És mellesleg ezt az átható pillantását mindig is utáltam. Inkább le is veszem róla a tekintetem, és felhörpintem a kávém. Tudom, hogy tudja, hogy eddig bármit akart, mindig kizsarolta belőlem. És az a helyzet, hogy tényleg utálnám magam, ha csak úgy elzavarnám.
- Valószínűleg igen… - de most erre a témára nem is annyira tudok koncentrálni. És nem is nagyon akarok. A nagycsaládi összejövetelekre rágondolni is elég, hogy máris rosszul legyek. De aztán ezzel a nőtémával mégis kizökkent. Beugrik, hogy ma már másodszorra tesz rá utalást. Félmosolyra húzom a szám, és gyanakvó pillantást vetek rá.
- Nagyon kíváncsi vagy. Kezdem azt hinni, hogy valójában azért akarsz bejutni a céghez, hogy kémkedhess utánam – kerülöm ki huncut mosollyal újra a témát. Régebben sokszor vele tárgyaltam ki a csajos ügyeimet, ha kellett egy-két nembeli tanács. Szóval pontosan tudom, hogy majd megpukkad a kíváncsiságtól, én pedig túlságosan élvezem húzni az agyát. Abban viszont igaza van, hogy a perceim meg vannak számlálva. Annyi váratlan infót kaptam az elmúlt húsz percben, hogy meg is feledkeztem az asszisztens-jelöltről.
- Hű, basszus, ne haragudj, de kiment a fejemből, hogy várnak rám az irodámban.– Azon ugyan meglepődöm, hogy nem akart kisajtolni belőlem egy azonnali választ, ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna, hogy még ettől is rámenősebb lesz, de így legalább tényleg van időm rendesen megrágni, és remélhetőleg lebeszélni magam egy meggondolatlan, érzelmi alapú döntésről, amit most talán, ha mindenképp válaszra kényszerít, meghoztam volna.
Ám mielőtt belefognék a sietős búcsúzkodásba, az ideiglenes titkárnőm végigkopog a pult és a kávézós asztalunk közötti rövidke útvonalon, és elnézést kérve, hogy megszakítja a beszélgetést, bejelenti, hogy…
- A hölgy, aki az interjúra érkezett, azt üzeni, hogy nagyon érdekli az állás, de sajnos nem tud tovább várni rád, örülne, ha behívnád egy újabb időpontra. Ami remélhetőleg alkalmas is lesz. Ezt nem tette így hozzá, de nem volt nehéz leolvasni róla.
Nem is tudom, azon akadjak-e ki jobban, hogy egy – hite szerint – másik ügyfél előtt fogalmaz ilyen világosan, vagy azon, hogy lehet most veszítettem el az eddigi legjobb jelentkezőmet.
- Mondd meg neki, hogy fél perc és…
- Már elment. Szinte meg sem várta a válaszom.
Fasza.
- Köszönöm, Violet – jelzem burkoltan, hogy most már távozhat, és abban sem vagyok biztos, hogy sikerül elsőre is jól elfednem, hogy pöppet felhúztak. Nem Violet, hanem Cherry előtt. Rákönyökölök az asztalkára, és sátrat formálok az ujjaimból, úgy érintem meg egy pillanatra a mutatóujjammal az ajkaimat. Önkéntelen mozdulat, de aztán inkább csak ismét hátradőlök. – Most már nem sietek annyira.

Azért sem tetszik annyira ez a szituáció, mert gyakorlatilag kész helyzet elé vagyok állítva. Ha nem veszem fel, nem csak egy bunkó köcsög vagyok, de cserben is hagytam, és ahogy haladunk előre a sztoriban, vagy visszafelé a múltban, végül is csak megfogalmazás kérdése, rövid időn belül harmadszor. Az ő fejében bizonyára ez él. Először azzal, hogy az az ominózus éjjeli látogatás után lazábbra fontam a kettőnk közötti kapcsolatot, másszóval felé sem szagoltam az utóbbi egy évben, másodszor, hogy még a nemrégiben történtek után sem kerestem, bár ez tényleg önhibámon kívül esett, és harmadszor…
Oké, ez így összeszedve tényleg nem hangzik túl fényesen.  
- Kösz, annyira még nem vagyok öreg – vetek rá egy futó, leszúró pillantást. Amúgy meg az eszem megáll ezen a hasonlaton. – Csakhogy ez nem a gimnázium, itt nem fekete pontot fogok kapni, ha ez kiderül, és nem is arra megy ki a játék, hogy a menő klikkel cigizel-e a hátsó udvaron, hanem az állásom múlik rajta. – Ezt azért tisztázzuk. Nem tudom, megnyugtatásnak szánta-e  az előbbit, de ha igen, elég gyéren sikerült. Ismerem, tudom, hogy nem veszi elég komolyan. És bizonyára azt hiszi, hogy nem is kell. Hát persze, ő is ismer, tudja jól, hogy én sem szoktam semmit, de a GM más mint a többi. Ez tényleg fontos. Ez számít. És ezt sosem fogom tudni megértetni vele.
Talán nem is akarom.
Ettől függetlenül már meghoztam a döntést. Pontosan tudom, hogy mi lesz a vége, de még azért akarok rá aludni egyet.
- Ha gondolod, szerezhetek rá engedélyt, így legalább már szakmába vágó referenciád is lesz – fánkos kocsiból Chevrolet márkakereskedés, nem is rossz karrier. Az alattomos mosolyomból azért levágható, hogy csak viccelek, de hogy sikere lenne, azt azért nem vitatom. Ez a kitagadtak szöveg, pont úgy hangzik elsőre, mint valami újabb, nyakatekert, félig viccnek szánt rábeszélős duma, meg is fogatom a szemeim, és kis híján rádobok valami szarkasztikus megjegyzést, mikoris rájövök, hogy ez voltaképp nem is poén volt. Ez a kitagadás-téma nekem akkor is magas. Miért tesz ilyet valaki a saját lányával? Mindig is utáltam azt a fickót.
Csak sóhajtok egyet, és inkább elengedem a kérdést. A másikra viszont halványan elmosolyodom. A héten valahogy mindenki azt karja tudni, hogy van-e kapcsolatom. Előbb Christabel, és rajta keresztül a new yorki nők újságolvasó többsége, most Cherry, a szüleimről nem is beszélve.  Egyre inkább érlelődik bennem a gondolat, hogy fenn kéne tartanom valakit erre a szerepre. Ez egy tízes skálán vajon mekkora hülyeség lenne?
- Amilyen pletykaéhes vagy, kezdem azt hinni, hogy a GM tényleg neked való lenne – ül egy sunyi mosoly a képemen. – Tudod, hogy nem vagyok kapcsolat-párti. – Marilyn óta még inkább. Nem is nagyon volt senki említésre méltó azóta. Már ebben a kategóriában. Másban egészen kiváló eredményeket tudok felmutatni.
Csak egy rohadt asszisztenst nem bírok szerezni, lassan egy egész hónapja, a legkeményebb hónapra, szívem szerint kirúgatnám az egész HR osztályt, amiért vagy idiótákat, vagy szakképzetleneket küldenek sorra.
- Nem, nem, nem. Saját személyes asszisztensemnek hétszentség, hogy nem foglak felvenni, Cherry – akkor aztán marhára el tudnánk játszani a Nemismerjükegymást színdarabot. Pedig égetően szükség lenne valakire. – A legesélyesebb jelölt eddig tévedésből érkezett, és a Gazdag és szexi manhattani agglegények cikksorozatba akart velem interjút készíteni.
Just for fun fact. Már nyitnám is a szám, hogy elmagyarázzam neki, az asszisztensi pozíció, különösen egy szerviz- és márkavezető esetében, nem csak annyiból áll, hogy kávét főzöl és iratokat rendezgetsz, mikor félúton nyitva marad a szám, és bennem mard a szusz.
- Hogy mi? – ennyire futja, és egy szemforgatásra, ami saját megítélésem szerint is egy kicsit gyengécskére sikerül. Tény, hogy eddig még minden asszisztensemet megdugtam, de ez most nem annyira ide tartozik. Vagy mégis? Ebben most elbizonytalanított.
- Lassan már ott tartok, hogy felveszlek, csak hagyd abba a tippelgetést. Ki az az Aaron? – vonom össze a szemöldökömet a név hallatán, valahonnan nagyon ismerős, de nem ugrik be elsőre. Nem a névmemóriám a legnagyobb erősségem. De jókor is jön a téma.
- Szóval pasinál húzod meg magad? – ez így azért elég gyanús. – Azt hittem, egy jótétlélek barátnőhöz költöztél. És mit kell tudni erről az Aaronról? Gondolom, odavan érted. Más okból nem nagyon szokott egy pasi sem befogadni egy hajléktalan szépséget.
Ha már ő taglalja a magánéletem, én sem vagyok rest, de arra azért vigyázok, hogy tapintatos maradjak, elvégre még friss lehet a baleset emléke, ahhoz képest szépen is tartja magát. De attól még Aaron érdekel. Nem örülnék neki, ha bármilyen faszi is kihasználná a helyzetet. Cherry sosem volt egy elveszett virágszál, de most szépen összejöttek neki a dolgok, basszus, én meg egy fasz vagyok. Ebből a szempontból eddig bele sem gondoltam, milyen kiszolgáltatott lehet most, én meg itt szívózok vele.
- Infopult vagy reklamációs adatfelvétel? – szegezem neki végül a kérdést látszólag a semmiből. Mindkét helyen munkaerőhiánnyal dolgozunk jelenleg. Fogalmam sincs, mit vállalok ezzel, de egész biztos szembeköpném magam a tükörben, ha nemet mondanék.

Ha hallanám, hogy ilyen szépeket mond rólam gondolatban, még a végén meg is hatódnék. Annyira azért nem, hogy rögtön fel is vegyem, de fogalmam sincs, honnan veszi, hogy az üzleti gyenge pontom a belém szorult emberség. Mikor adtam én ennek előtte jelét?
- Oké nem most jártam a gimibe – adom meg magam, megismételve a szavait, mikor újra visszatérünk erre a témára. – De ezzel most úgy őszintén hova is akarunk kilyukadni? – vonom fel a szemöldököm, amibe bele van kódolva a válasz, miszerint sehova, ugorhatunk is tovább.
- Jobban örülnék, ha nem a gimiből és a fánkokból , hanem egy előző munkahelyről hoznád a hasonlatokat. – Ez pedig az én szúrásom, kisasszony, ingyen és bérmentve. És igen, valóban nagyobb magabiztossággal alkalmaznám, ha a fánkosztogatásnál legalább egy komolyabb állással is büszkélkedhetne, legalább egyetlen próbahónap erejéig, de tudná, mi az a hivatalos munkakörnyezet, határidők, főnöki utasítások, ügyfélkezelés. Ahogy visszaemlékszem azokra az időkre, amikor még mondhatni sokat bandáztunk együtt, egyáltalán nem rémlik semmi olyasmi, ami alapján biztos lehetnék benne, hogy zökkenőmentesen, de legfőképpen balhémentesen venné az itteni akadályokat. Mindemellett azt is tudom, hogy okos és értelmes csajszi, gyorsan tanul, ha valami felkelti az érdeklődését, de őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy az pont a General Motors irodája lesz. Ha pedig unatkozni kezd, Cherry Sullivan nagyon veszélyes.
Nos, igen, egy év alatt sok minden történhet. Amit az utóbbi negyedórában megtudtam róla, az bőven több is, mint ami normális. De velem szerencsére – vagy nem –, de idén nem történt túl sok említésre méltó. Leszámítva, hogy az eltitkolt lányom öt éves lett, Marilynnel pedig kibírtuk, hogy nem értünk egymáshoz, vagyis talán rásüthetjük, hogy végre sikerült túllépnünk a másikon, de ezek megint nem olyan infók, amiket megosztanék vele.
- Nem, nem történt Pál-fordulás. Így oké? – mondjuk én sem értem, minek ragozom itt ezt a témát, vagy miért akarom ennyire lezárni, ellenkező esetben már nekem is gyanús lenne, de az is elképzelhető, hogy tudat alatt az zavar, hogy ha Cherry elméletben, csakis elméletben, itt dolgozna a cégnél, a magánügyeim sem feltétlen lennének titokban előtte. Rose és Marilyn látogatásairól nem is beszélve. Rendben, nagyon ritkán jönnek, de ha Cherry kiszúrja… Rose szemei egy az egyben az enyémek. Azon még sosem gondolkodtam el, mi fordulna meg egy rokonom fejében, aki ráadásul elég jól ismer, ha egy objektívvel pislogna rám is és Rosie-ra is.
- Naná, hogy jó. Ebben a munkakörben fánkbeszerzés is van, csak mondom – mosolyodok el végre én is, amikor az asszisztensi pozíciót firtatja. – És az lenne a feladatod, hogy teljesítsd minden kívánságomat. Biztos, hogy fel vagy te erre készülve? – cukkolom egy kicsit. Ráfér.
- Azt hittem, már így is az vagy – villantok rá egy ál-sértődött fejet. Egyébként meg kellett nekem felhozni ezt az újságcikket. – Még én sem olvastam – vallom be, ki is ment a fejemből időközben, fogalmam sincs, hogy végül mi született ólam. Mindenesetre az interjú izgalmasra sikeredett, az biztos, jelenik meg egy bujkáló mosoly az arcomon.
- Hogy mi alapján választom ki az asszisztenseimet, az maradjon csak az én titkom – engedem most már tényleg az arcomra futni az a mosolyt, ha már úgyis tudom, hogy kiszúrta. Ő ne szúrta volna? – Ezt úgy mondod, mintha bűn lenne, hogy a vizuális kritériumok is számítanak. Természetesen fontos, hogy az ügyfelek és a hozzám érkező vendégek egy ápolt, csinos hölggyel találkozzanak. A magassarkúk nálunk is sokkal megértőbbé varázsolják a férfiakat.
Magyarázom szórakozottan az indokaimat, csak a show kedvéért. Ebben mindig is jó voltam.
- Köszönöm – nyugtázom végül az abbahagyom szócskát egy cinkos mosollyal. És át is térünk rá, na meg erre a bizonyos Aaronra. Érdekes, eddig nagyon nagy mellénnyel volt, de amint elhangzik ez a név, hirtelen nagyon szűkszavúvá és visszafogottá válik. Én is ismerlek Cherry Sullivan, azért ezt ne feledd el teljesen.
- Már úgy érted, nem ribanc társaságban…? – nézek rá összevont szemöldökkel. De magam sem tudom, hogy ez most melyik baráti körére volt inkább vonatkozó megjegyzés. – És az új körökben? Semmi barátnő? Rád is mindig csak a pasik tapadtak – forgatom meg a szemeim, tudom, hogy megy ez. Vagyis nem. Honnan tudnám? De arról vannak emlékeim, hogy Cherry körül mindig is lényegesen több barátnak titulált pasas ólálkodott, mint csaj. Morogtam is érte, hogy rám mért nem gondol sosem, de ez már nagyon régen volt.
- Hát persze – nézek rá szkeptikusan. – A pasik legfőbb tulajdonsága, hogy önzetlenül, pusztán baráti okokból magukhoz fogadják a bajba jutott, bombázóan szexi csajokat. Hol itt a kérdés?
Nem tudom, hogy most teljesen hülyének néz-e, vagy őt rázták-e meg ennyire az utóbbi pár hónapban történtek, hogy az agya egy részét azóta elfelejtette igénybe venni. Mondjuk utóbbi esetben átgondolandó, hogy alkalmazzam-e vagy inkább pszichológushoz küldjem.
A következő betoldáson most már én nevetem el magam. Rákönyökölök az asztalra és közben megdörzsölöm a jobb szemem. Na, igen. Biztosan nincs oda érte.
- És mivel foglalkozik a srác? Azt azért szabad tudni?
Végül ímmel-ámmal de meghozom a döntést: kap tőlem egy esélyt. Amire viszont nem számítok, hogy annyira megörül neki, hogy nyomban a nyakamba óhajt ugrani.
- Bazd meg, Cherry – nyikkanom diszkréten, mire el is enged, és visszacsüccsen a helyére. Inkább nem nézek körbe, azzal csak rontanék a helyzeten. Végül is, egy tízes skálán mennyire hihető a történet, hogy egy komplikált reklamációs ügyfelet úgy engeszteltem ki, hogy állást ajánlottam neki, aminek ő annyira megörült, hogy gondolkodás nélkül rám vetette magát a szalon kellős közepén? Igen, ez az én feladatom lesz.
- Igyekszem? – akadok fenn ezen a szócskán, és komolyan pillantok rá, de hiába erőlködök, úgysem tudom tartani előtte a szigorú főnök álarcot. Ami mondjuk épp elég nagy probléma lesz, ebbe nem gondoltam bele eléggé.
- Ez fontos – ismétlem neki még egyszer, de az arcomon inkább egy nagyon halvány aggodalom suhan át, mintsem harag. – Nem derülhet ki, hogy rokonok vagyunk. Ezzel az egy feltétellel egyezem bele. Ha kiderül, repülsz is, mademoiselle – próbálok azért következményeket is említeni. Bár én nagyobb szarban leszek.
- Az jó – sóhajtok fel. – És át is küldöm majd a szükséges infókat. Dióhéjban annyi lesz a dolgod, hogy rögzítsd a személyesen, telefonon és e-mailben kapott reklamációkat. És hogy lehetőleg ne kapjuk a tetejébe még azt is, hogy nem volt elég kedves a kollegina. Sok pöcsfej lesz, sok marhasággal, de itt sajnos többnyire ilyenekkel dolgozunk.
- Már most megbántam – mondom komolyan, de aztán mégis csak elmosolyodom egy kicsit. – Előtte azért még összefuthatnánk valahol. – Ha már úgyis hetedhét éve nem találkoztunk.
És ami azt illeti, nagyon is megnézném az öreg Sullivan arcát, mikor megtudja, hogy a frissen kitagadott lányát a döntéséhez nem éppen lojálisan épp én alkalmazom. Régóta vártam már egy olyan alkalomra, amikor végre bemutathatok neki egy kellően érzékeny pontra. Ettől pedig keresve se találhattam volna jobbat.