Apéritif;
Első blikkre szigorú és összeszedett, de mit is várhatna az ember egy séftől, aki egy egész konyháért felelős? Ugyan nem az övé az étterem, de a konyha az ő birodalma, és mindennek tökéletesnek kell lennie a végén, amikor a tányérok és a fogások a vendégek elé kerülnek. Nem riad vissza a kisebb-nagyobb buktatóktól és kihívásoktól, sőt, valójában ezek éltetik. Imádja az étterem színfalai mögött (is) zajló pezsgést, sürgés-forgást, életet. Mindenhol ott van, mindent a felügyelete alatt tart, képes egyszerre sok mindennel foglalkozni, miközben az agyában folyamatosan kergetik egymást a gondolatok, tervek, ötletek. Mindenkivel könnyedén szót ért, annak dacára is, hogy könnyű kihozni a béketűréséből, de ilyesmi is csak akkor fordul elő, ha a munka nem halad olyan tempóban és olyan gördülékenyen, mint, ahogyan azt ő elvárja. Alapvetően türelmes, de nem szereti a lomhaságot, a lustaságot, a felesleges időhúzást, és a még feleslegesebb piszmogást. És a lassú járókelőket, és utastársakat sem az utcán.
A munkahelyén mindig komoly, átgondolt, jó stratéga, úgy ismeri a konyhát, mint a tenyerét, a kollégáit pedig, mint a vonásokat rajta. Hamar kiismer másokat, és azt is tudja, hogy kivel, hogyan kell bánni, hogy kit, mi inspirál, hogy kit, mi mozgat, és ez nem csak az East 57-ös brigádra vonatkozik, hanem mindenkire a közvetlen-, vagy közvetett közelében.
Alapvetően kedves, de az étteremben inkább erélyesnek és erős kezűnek ismerik. Nem mindig követi a receptet, mert borzasztóan kreatív egyén, de elvárja, hogy az ő terve-, és elképzelése nyomán dolgozzanak a kollégái, és annak még tökéletesebbnek kell lennie, mint az eredeti lenne-, vagy lett volna. Újító, reformer és egyben odáig van a klasszikus gourmet és fine dining fogásokért is.

Plat principal;
Mióta az eszét tudja, a családját egyedül az anyja (Bridgitte Hopkins) alkotja, az ő vezetéknevét kapta, az apját nem is ismeri, csupán egy-két régi fotóról köszön vissza a férfi, amiket még kislányként csent el az anyja holmija közül, nehogy az asszony megszabaduljon a férfi emlékének utolsó írmagjaitól is.
Versenyszerűen szertornázott és ritmikus gimnasztikázott, de tizenhat éves korában egy súlyos baleset-, és sérülés miatt nem folytathatta. Az egy meglehetősen szomorú korszaka volt az életének, hiszen az volt az álma, és azért dolgozott, hogy olimpikon legyen egy nap, aztán, ha kiöregedett, a jövő nemzedékét, az ifjú titánokat edzi majd, akik az ő szárnyai alatt nevelkednek, eddzenek és sikert-sikerre halmoznak majd. Mindez egyetlen rossz mozdulat, egyetlen ballépés nyomán semmivé foszlott egy versenyen, a fél világ szeme láttára.
Nem tudja felidézni, hogy pontosan mikor és hogyan lett a konyha szerelmese, az anyja, aki nem mellesleg híres balerina volt, szintén rengeteget edzett, dolgozott, és lépett fel, akár külföldön is, így Nick sokat volt egyedül, és magára utalva, de feltalálta magát - a konyhában is. Pontosan tudta, hogy ez az, amivel foglalkozni akar a jövőben: a legjobb alapanyagokkal, a legélesebb késekkel, a világ legjobb iskoláiban, a legjobbaktól akart tanulni, hogy a jövőben a legjobb helyeken dolgozhasson, és a legjobbak elismert vetélytársa akart lenni.
Megfordult az államok keleti felében, Európában, de még Japánban is járt, hogy kielégíthesse a tudásszomját, hogy a legjobb lehessen, és bizonyíthasson mindenkinek, akivel összesodorta a sors.
Mára négy Michelin csillag büszke tulajdonosává lett, és köszöni szépen, remekül érzi magát még most is, a negyven felé közeledve, és nem, egyik csillaga sem mostanában fog leáldozni.
Édesanyjával a mai napig tartja a kapcsolatot, bár soha nem volt szoros a kettejük közötti kötelék. A sors fintora vagy mosolya - egyelőre nehéz lenne biztosan megállapítani, hogy melyik, hiszen a két-, mára már felnőtt nő nem ismeri egymást -, hogy Nicole apja valójában megcsalta annakidején a feleségét Bridgette-tel, és van egy rendes, igazi családja a férfinek, és egy másik lánya is, aki, Nickkel ellentétben, a férfi vezetéknevét viseli, és a klasszikus családmodellben nőtt fel.

Le dessert;
Iszonyatosan maximalista, és van benne jó adag megfelelési kényszer és bizonyítani akarás is. A világ - és az a pár ismerőse, barátja, a főnöke, meg a kollégái - persze nem tudhatja meg, hogy mennyi kétely és aggodalom lakozik a lelke mélyén. Ő mindig, mindenki szemében egy megközelíthetetlen, márványból faragott szobor, akinek tüzes vér folyik az ereiben; a maga nemében, a maga pályáján harcos, akinek nem kisebb célja élre kerülni és győzni. Egy álmot már elvesztett, a másodiknak teljesülnie kell.
Soha, senkinek nem mondta még el, nem hangoztatja, de hiába az a rengeteg munka, az elismerés, a hírnév és a pénz, valami mégis hiányzik az életéből, és, ha őszinte akar lenni, tudja is, mi az, csak éppen nem vallja be még saját magának sem: szeretni és szeretve lenni.
Pedig alapvetően egy kedves és vidám nő, kissé fanyar, sötét humorral, csak nem szereti megmutatni az érzelmes, gyengéd oldalát, azt, amelyik a pajzs mögött van, mert az sérülékeny. Így inkább a munkába hajszolja magát, az egyetlen dologba az életében, amiben biztos, ami sziklaszilárd alapokon nyugszik, ami megrendíthetetlen.
Mindezt az apró füllentést-, vagy sokkal inkább elhallgatást leszámítva nyílt és őszinte ember, egyenes gerincű - és széles hátú, hogy sok minden elférjen rajta, amit cipelhet magával, és, amivel meg kell birkóznia -, nem fél konfrontálódni, és mindig, mindenkinek megmondja a leplezetlen véleményét. Nem köntörfalaz, a hazugság nem az ő kenyere, a kommunikációja direkt. Néha talán még élesebb is, mint lennie kellene, de nem célja-, és nem is szokása másokat földbe döngölni vagy elsöpörni.
Van benne valamiféle furcsa kettősség: az éttermen kívül sokkal lazább, jellemében is klasszisokkal lágyabb, odakint nem versenyzik, nem irányításmániás, ő is csak egy nő a tömegből. És, oh, nagyon is szeretne az lenni, csak néha, csak egy-egy napra kiszállni ebből az őrült hullámvasútból. Számtalanszor gondolkozott rajta, hogy ideje volna megnyitnia a saját, kellemes kis bisztróját, és maga mögött hagynia azt a hatalmas, fényes acélból és vasból öntött, makulátlan közeget, és egy nyugodtabb életre cserélni, de még csak játszadozni mer a gondolattal, mérlegeli, vajon ott tudná-e hagyni azt a vad pezsgést, ami élettel telíti, ami élővé teszi, ami valósággal a magja, a mozgatórugója.

Vin blanc doux;
✦ a francia és a japán konyha a specialitása, de az olasz a kedvence
✦ a franciát anyanyelvi szinten beszéli, olaszul csak társalgási szinten, japánul pedig épp csak képes megértetni magát (értelemszerűen a legfontosabb recepteket fejből tudja, nyelvi nehézségek ide, vagy oda)
✦ előfordult, hogy személyesen Gordon Ramsay üvöltötte le a fejét, Nick ugyanis az ő sous chef-je volt Londonban; egy csillagot nyert is a Pétrusnak
✦ nem szereti a rivaldafényt, bár néha neki is kijut belőle legnagyobb bánatára. Annyira nem kedveli az ismertséget, és a bájolgást, hogy  már-már inkognitóban dolgozik: a vendégek java alig párszor látta csupán az étterem étkező részében. Nem szereti, ha ajnározzák, hiszen a remek fogások nem csak és kizárólag az ő érdemei, nem egyedül az ő keze munkáját dicsérik; címlapra is került már egyszer, de csak és kizárólag a főnöke kérésére, mert szerinte remek hírverés volt az East 57-nek
✦ szeret utazni, csak manapság nincsen ideje rá, ahogy sok más hobbijára sem, amilyen például a lovaglás, a zongorázás, az edzőtermet is rég látogatta meg, mert már csak futni és úszni jár reggelente hajnalban. Régebben sokkal többet sütött-főzött kedvtelésből is, de az már a múlté; esténként éjszakánként, amikor ágyba kerül, még olvas pár oldalt az éppen aktuális könyvéből, vagy megold egy sudokut, vagy keresztrejtvényt
✦ szertornázott és ritmikus gimnasztikázott; innen az az óriási küzdőszellem és a versengés iránti olthatatlan vágya
✦ mesterszakács lévén sem veti meg a street foodot, mi több: az egyik gyengéje; imádja a pizzát és a burgereket, de a klasszikus, brit fish & chipset, meg a francia crêpes-t is, sőt nem rest a kedvenc japán-, vagy kínai étterméből sem rendelni
✦ illegális pörgetőn él; soha nem látszott rajta-, és még most sincs fizikai nyoma sem a szernek, miután bevette a bogyókat, de szellemileg és fizikailag is fáradhatatlan(nak tűnik) mindig. Ez a sportolói karrieréig vezethető vissza, és pár évvel a balesete után újra a szerhez kellett nyúlnia

Azt mondják, hogy a legfontosabb napok is éppúgy kezdődnek, mint az összes többi, az átlagos napok. Ezeket a napokat azonban a végük teszi különlegessé. Ez is egy, az átlagos napok közül.
- Hogy áll a borjú tomahawk? – kérdezem az egyik sauciert, éles pillantást vetve előbb a férfire, majd a serpenyőben sistergő húsra.
- Mindjárt kész, séf – feleli ő, ebben a pillanatban fűszerezve a félkész főételt.
- Az túl késő – ajkam szegletében sanda félmosoly feszül, de tudja, hogy ennek csupán a fele tréfa, hogy mennyire fontos, hogy az ételek nem a megfelelő, nem a jó, hanem a tökéletes hőmérsékleten, tökéletes állagúan kerüljenek a tányérra, majd pedig a vendég elé az asztalra. – Oh, és épp most futott be egy bélszín is, úgyhogy csipkedd magad! – ő egy ’igen, séffel’ reagál, és feszített tempóban folytatja a munkát. – Haladjunk a rák tempurával is, meg a hagymalevessel is, uraim! Ne hozzanak szégyent a 57-re ma sem! – még véletlenül sem rám, bár igyekszem titkolni, minden csúfos kudarcot és bukást magamra vettem régebben, amikor még hibáztam. Mostanra sikerült minden csorbát kiköszörülni, és egy olyan csapatot összeállítani, ahol mindenki tudja, hogy mi a dolga, és, hogy milyen fejvesztett tempót diktálnak a folyamatosan érkező vendégek, és a rendeléseik, no, meg a hajcsár főnökasszonyukhoz is, aki történetesen én vagyok, és nem Carl Davis, a tulajdonos. Lehet, hogy az övé a hely, de a konyha az én területem, az én, tenyérnyi királyságom, és az igazi főnök itt én vagyok, ha tetszik, ha nem. Én foglalkozom az étlappal, és a beszerzési listák megírásával – azzal meg személyesen, csak és kizárólag én, amit egy kicsit feketén szerzek be, de ez maradjon köztünk -, melyek valójában az ő feladatai lennének, de mégis rám hagyta őket. Én vagyok felelős a konyha rendjéért és higiéniájáért, az embereim, a kollégáim naprakészségéért és a felkészültségéért, azért, hogy minden flottul menjen, az előkészületek és előkészítések során, hogy minden a tökéletesen kerüljön a pincérekhez, és Carlnak már csak azzal kelljen foglalkoznia, hogy dől a lé, hála az ő arany tojást tojó fürjének – mert titokban így nevez a hátam mögött, éppen ezért, természetesen, én is tudok róla.

- Nicole – ez a már sokat emlegetett Carl hangja, a hátam mögül, amikor éppen az egyik zöldséges hűtőből veszem elő az élénk színű, kaliforniai paprikákat, meg a friss salátát, amiket egy tálba gyűjtök. – Szeretném bemutatni neked az urat, Raffaele Balzac-ot – réssé szűkült szemekkel méregetem, és először komolyan azt gondolom, hogy ő lesz majd az étterem új menedzsere, de nagyobbat aligha tévedhettem volna. – Ő lesz az új sous chef – megütközve nézek előbb az újoncra, aztán Carlra.
- Megtiszteltetés önnel dolgozni, Hopkins séf – és az a levakarhatatlannak tűnő, magabiztos mosoly a képén... ám, a helyett, hogy elfogadnám felém nyújtott kezét, szemrebbenés nélkül, blazírt képpel méregetem.
- Mi a francia konyha három legfontosabb alapanyaga? – kérdezem inkább ezt, semmint, hogy személyesen is bemutatkozzak.
- A vaj, a vaj és még több vaj – feleli a férfi azt, amit hallani sem akartam, mert ez azt jelenti, hogy nem kispályás a fazon.
- Carl – nézek a főnökömre sokatmondóan -, beszélnünk kell – az ő irodájába megyünk, a felső szintre, ahol egyben az öltözők is helyet kaptak, meg egy raktár, a takarító személyzet számára, és kellemesen kialakított tárgyaló az executive chef tróntermében.
Alig csukódik be mögötte az ajtó, már nyílik is a szám:
- Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Én állítom össze a csapatomat, olyan emberekből kialakítva, akikkel dolgozni szeretnék – összefonom mellkasom előtt a karjaimat, úgy meredek a férfire, és, ha szemmel lehetne verni, hát, azt most biztosan érezné.
- Nicole – dorombolja. Imád a teljes nevemen szólítani, mert szerinte a Nick túl férfias; nem egyszer hitték azt a kedves vendégek, hogy valójában egy úriember áll a pult-, és a serpenyő mellett. – Mióta Robert felmondott, azóta soha, senkivel sem vagy megelégedve, annak ellenére sem, hogy egészen idáig rád hagytam a választás jogát – a szemeimet forgatom.
- Tévedtem, oké? Nem tudhatom elsőre, hogy ki az, aki tényleg tudja, hogy hogyan kellene csinálnia úgy, hogy tökéletes legyen, nem pedig csak jó – tehetetlenül vonom fel mindkét vállamat.
- Raffaele ilyen lesz – kapom a választ kisujjból.
- Te ismered őt – nem kérdés, hanem szilárd kijelentés. – Ki ez a faszi, hm? Honnan szedted össze?
- Egy régi barátomnál dolgozott, aki az egyik legnagyobb vetélytársunk is volt, még az előtt, hogy te ide jöttél volna, Raffaele felmondott, és Európában dolgozott. Rossi, biztos emlékszel rá.
- Persze, hogy emlékszem. Én mostam le őket a pályáról – villannak lélektükreim.
- Hát, igen... ez lett az eredménye annak, hogy elengedte Balzac-ot – vonja meg a vállát a főnököm. – De most itt van, érted? És veled akar dolgozni. Az időzítés nem is lehetne tökéletesebb! Szükségünk van rá, mert a Fuji csillaga felemelkedőben van, Nicole... – nagy levegőt veszek.
- Neked van rá szükséged, nem nekem.
- Legalább adj neki egy esélyt. Én vagyok a tulajdonos és a főnököd is egyelőre. Három hónap próbaidő. Ha nem tetszik, felőlem kivághatod – egyik szemöldökömet felvonva, nehézkesen bólintok.
- Legyen – nyújtom felé a jobbomat, szavunkat megpecsételendő.

Mire visszaérek a konyhába, Balzac épp sztoriban van, a kollégáim körbeállják, úgy isszák minden egyes kimondott szavát, és csak akkor rebbennek szét, amikor erélyesen megköszörülöm a torkomat.
A férfihez lépve a kezébe nyomok egy séfkabátot, az East 57 felirattal, alatta pedig a sous chef jelzővel, meg egy kötényt.
- Irány az öltöző, és munkára. Nem érünk rá cseverészni – farkasszemet nézünk, és ahogy én sem-, úgy ő sem pislant.
- Ahogy óhajtja, séf – és még teátrálisan meg is hajol, mint egy udvaribolond.
- Ja, igen! Majdnem elfelejtettem – szólok utána, amikor már megindult a folyosó felé, ami az emeletre vezet. – Zárás után maradunk, addig találjon ki valamit. Maga villant, én meg kóstolok. Törölje le a vigyort a képéről, Balzac – szólok rá, amikor kajánul elmosolyodik. – Azt akarom, hogy nyűgözzön le – sziszegem, és ajkam íve az övének a tükörképe.
- Nem fog csalódni – feleli már-már szelíden, én pedig csak ajánlani tudom, hogy így legyen.

Ott ülök, ahol eddig egyetlen-egyszer tettem meg ez előtt: az étterem impozáns étkezőjében, az egyik kör alakú asztalnál, ahol Carl a saját vendégeit szokta fogadni, ahogyan azt velem is tette, amikor egy kellemes vacsorát követően koccintottunk arra, hogy megszerzett magának, én pedig magamnak New York egyik legjobb konyháját, ahová csak az elit jár. Persze, akkor még nem tudtam, hogy a munka javát is magamra fogom vállalni egy nap, de ebbe most ne menjünk bele, mert élvezem, amit csinálok, még akkor is, ha férfinek hisznek, nincs túl sok szabadidőm – sőt, szinte semennyi -, sem magánéletem, és ilyen magas-, és nagy felelősséggel járó beosztás mellett is csak a töredékét keresem annak, amit Carl minden hónapban gereblyézik.
Ez az életem. Az East 57 lett az életem.
Ekkor libben be a konyháról Raffaele, én pedig az imént töltött, édes fehérrel a kezemben méregetem, ahogy azt a ragadozók szokták tenni a prédájukkal. Nem szólok semmit, de kíváncsian várom, hogy mivel rukkolt elő.
- Úgy gondoltam, nem untatom a francia konyhával, mert az már a kisujjában van, Nicole – kezdi el, amikor mellém ér, mesteri ügyességgel egyensúlyozva a tányérokkal. Majdnem önkéntelenül javítom ki: csak simán Nick.
- Hopkins – mondom végül. – Nézzük, miből élünk – veszem a kezembe a kanalat először, hogy megkóstolhassam a levest, amivel előrukkolt.
- Máris, kedves hölgyem – a szemeimet forgatom. – Pappa al Pomodoro – rakja elém a tányért. – Egy napos kenyérből, per bene. Buon appetito – úgy figyeli a vonásaimat, és a mimikáimat, amikor leül velem szemben, hogy nem is pislog, nehogy véletlenül lemaradjon egy dicsérő biccentésről, vagy mosolyról. Egyiket sem kapja meg, hiába nyűgöz le a leves sűrűsége, a bazsalikom zamata, és a fűszerek éppen tökéletes csípősségének robbanása, amely finoman elegyedik a fokhagyma jellegzetes ízével.
- Mutassa a főételt – utasítom, a harmadik kanál után.
- Parancsoljon! – rövidesen újabb tányér kerül elém, amire az első reakcióm egy rövid, lesajnáló nevetés.
– Carbonara? Ez most komoly? – nagy lelkierő kell nekem ahhoz, hogy ne ránduljon fintorba az arcom.
- A megboldogult nagymamám receptje. Gondoltam, megmutatom, hogy honnan jöttem – keresi a pillantásomat, és, amikor elkapja, úgy néz az opálos íriszeimbe, mintha csak a vesémbe látna.
- Na, jó – teszem le a kést és a villát. – Miért van itt? Pontosan tudom, hogy Rossi séfje volt. Carlt hülyének nézheti, de én átlátok magán – dőlök hátra ültemben, és iszok egy kortyot a boromból.
- Én csak magával szeretnék dolgozni – puffogó hangot hallatok, ’ugyan már’, vágok a szavába. – Tíz éve a szakmában, négy csillaggal, lenyűgöző teljesítménnyel és szakmai múlttal... ugyan, ki ne akarna önnel dolgozni? – teszi fel a költői kérdést, amire nemes egyszerűséggel válaszolhatnék: ki akarna velem dolgozni? Az égvilágon senki, mert pont a felsorolt tulajdonságok és elért eredmények miatt elviselhetetlen vagyok, és ez azért van így, mert tudom, hogy mennyit ér a bőröm.
- Kurva sokat dolgoztam azért, hogy itt legyek, és nem venném jó néven, ha valaki megpróbálna a helyembe lépni – mert senki sem volna képes rá.
- Nem pályázok a helyére – azt azért mindketten tudjuk, hogy ez ordas nagy hazugság, de nem állok le vitatkozni, e helyett a tésztát is megkóstolom, ami hasonló ízorgia, mint, amilyen a leves is volt. Lehet érezni a pirított szalonna füstösségét, a frissen őrölt a fűszerek teljességét, ahogy egymást egészítik ki, és azt a leheletnyi fokhagymát, ami mindent összefog, a tojással egyetemben, ami lágy, selymes krémmé sűrűsödött csupán, parmezánnal-, és szerecsendióval meghintve.
- Hozom a desszertet – nem megy messzire, a pult alatt lévő, kis hűtőből veszi elő a falatnyi süteményt. – Bazsalikomos málna mousse. Kicsit savanyú, de könnyed, megvan a maga pikantériája. Mint kegyednek – nem tudja megállni, hogy ne tegye hozzá.
- Maradhat – mondom, miután letettem a desszertes villát, és a borba kortyoltam, ami, mondanom sem kell, valamilyen furcsa módon, minden étellel tökéletes összhangban volt, és jobb kísérőt aligha találhatott volna. – De nem tűröm a ballépéseket, sem pedig a henyélést, itt nincs szieszta, csak kemény munka, és lágy textúrák. Ha kiderül, hogy szabotálni próbál, vagy a helyemért ácsingózik, kivágom. Ha hibázik, le is út, fel is út. Remélem, világos vagyok.
- Mint a Nap, Nicole – talán most először bólint erélyesen.
- Séf – javítom ki. – Ne késsen el holnap délelőtt. A pontatlanságot sem tolerálom - szinte bájosan mosolygok rá, majd felemelkedem ültemből. - Én zárok. Viszlát!
- Jó éjt, Mademoiselle Négycsillag!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Oké, most próbálok kikerülni abból a hatásból amibe a történeted elolvasása küldött és megfogalmazni neked valami értelmesebb elfogadót ennél, mint ez a mondat.  
Egy erős jellemmel megáldott nőt ismerhettünk meg személyedben, aki nem fél kiállni és megharcolni azért abban, amit hisz. Te tudod csak igazán, hogy eredményeket csak rengeteg munkával érhetsz el és te megdolgoztál mindazért amit elértél, így a csapatodtól sem vársz el kevesebbet. Élveztem minden sorát annak ahogyan a jellemedben megismert hölgy a történetedben kiteljesedett. Azt, hogy mélyebb betekintést nyerhettünk abba a világba, amit kitartóan vezetsz és ha kell oroszlánként védesz, mert sokat jelent számodra, hogy minden tökéletesen alakuljon. A fogalmazásod ennek megjelenítését pedig még jobbá tette.
Valljuk be, a te munkád maga a káosz ami mellett csoda, hogy normálisan levegőhöz jutsz. Ezek után az ember örül, ha a józan eszét megtalálja a nap végén, nemhogy a magánéletével foglalkozzon. Mindezek ellenére remélem idővel sikerül kitöltened azt a rést aminek a hiányát érzed anélkül, hogy fel kellene adnod az álmaidat. Nem tűnsz olyannak, aki ne tudná megtalálni az egyensúlyt az életében, csak hát ahhoz olyan személy vagy motiváló tényező is kellene akiért/amiért megérné.
Új emberekkel dolgozni eléggé kettős tud lenni. Te neked fontos, hogy a csapatod rendelkezzen azzal a dinamikával ami jól működik a mindennapos őrület közepette is. Tudjuk, hogy általában egy változó is elég ahhoz, hogy ez megváltozzon, így érthető ha óvatos vagy. Azért én kíváncsi leszek hogyan válik be az új segítséged és hogy mennyire fogja befolyásolni az életedet. Ha valaki, te tuti képes leszel megoldani bármilyen akadályba is ütközöl.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!