A Linkin Park Numb című dala betölti az egész házat, én pedig becsukom a szememet, kinyújtom a kezeimet és úgy forgok, bejárva a szoba minden egyes szegletét. Ez az a szabadság, amire mindig is szükségem volt. A szüleim hosszú időre elmentek, ami hatalmas boldogsággal tölt el. Olyannal, amit meg tudnék szokni az idők végezetéig. Az apám vaskalapos ember, mindig is megmutatta, hogy Ő az úr a háznál és néha olyan dolgokat kellett megtennünk, amihez amúgy semmi kedvünk. Anyu mondjuk mintha valami rózsaszín felhők között élne, úgy lesi az apám kívánságait. Én viszont... erre képtelen vagyok. Mindig nekem kellett a legjobb jegyeim legyenek, és mindig mindenből én kellett a legjobb legyek. Most még itt van az Egyetem is, ahová csak az apám kedvéért jelentkeztem már az elején, hogy ne keljen többet azt hallgatnom, hogy az Isten milyen gyerekkel veri Őt. A zene még javában szól, amikor a telefonom kijelzőjére leszek figyelmes. A hangos zenétől nem is hallani a csengőhangot, szóval valószínűleg, ha nem pillantok épp oda, észre sem veszem, hogy hívnak. A telefonig szökdécselek, de ahogy meglátom, hogy az apám az, aki hív, a kedvem is elmegy. Miért nem tudja élvezni az utazgatását úgy, hogy engem közbe békén hagy? Sóhajtok egyet, majd megállítom a zenét és unottan veszem fel a telefont.
- Jó nehezen kaptad meg a zöld gombot.- hallom az apám hangját a vonal túlsó végéről, én meg megforgatom a szemeimet. Annyira nincs ehhez most kedvem.
- Dolgom volt. Mit akarsz? - kérdem unottan, és közben elképzelem az apám arcát, ahogyan dühösen fújja ki a levegőt és magában szid, hogy milyen szemtelen vagyok. Ez a gondolat szinte megnevettet, csak nehezen tudom visszafogni magamat. Még a végén képes lesz vissza fordulni, és akkor véget ér a szabadságom.
- Holnaptól azt akarom, hogy költözz át Noahoz, amíg haza nem érünk. - a szavai hallatán elakad minden szavam. Ez most ugye csak valami vicc? Pont most szerveztem meg életem legjobb házi buliját, erre jön az apám és még több száz kilométerről is parancsolgat nekem. Az eszem megáll, komolyan mondom.
- De, apu... Nem vagyok már gyerek. Kérlek... had maradjak itthon. - kérlelem, bár tudom, hogy feleslegesen, mert ha az apám egyszer valamit eldönt, akkor azon nem változtat, hacsak valami csoda nem történik.
- Nem akarok erről vitát nyitni. Már vele is megbeszéltem, és nem akarok majd panaszt hallani rád. - szólal meg ismét, én meg már nyitnám  is a számat, hogy elmondjam, hogy feleslegesen beszélt az unokatestvéremmel, mert én ugyan sehová nem megyek, de mielőtt egy hang is kijönne a torkomon, az apám szembe nyomja velem a telefont. Dühösen lépek ki a teraszra és a zsebembe nyúlok egy száll cigiért, amiért tuti, hogy kinyírnának. Miért nem képes megérteni végre, hogy felnőttem?