Kavarognak bennem a gondolatok, ami miatt nem sietem el a válaszadást sem, hiszen nem szeretnék nem helyénvaló módon reagálni, mikor megosztja velem, hogy vannak ismerősei, akik túlzással ugyan, de bármit elintéznek. Ez veszélyesen hangzik, ugyanakkor nem tudom, hogy a felvetésétől megijedek-e. Valamennyire igen, hisz végig söpör bennem egy baljós érzelemhullám, de sokkal inkább érzek nyugalmat az amúgy viccnek szánt válaszától. Bízok Lozban, magam sem tudom, hogy miért alakult ki bennem ennyire gyorsan a bizalom, a kisugárzásától, vagy pedig a testvéremmel való kapcsolatától, de azt hiszem, hálás vagyok, amiért kész megvédeni a munkaközi és netán a magánéletemből fakadó molesztálásoktól.
- Szerencsére nem tudok olyanról a magánéletemben, akitől meg akarnék szabadulni olyan módon. Még a volt férjemet sem akarnám bántani ilyen módszerekkel. - Hiába ő volt az, aki éveken át bántott engem, verbálisan ugyan, de szavai és be nem vallott cselekedetei úgy fájtak, mintha ütés ért volna.
Mindezek mellett is azon kapom magam, hogy mosolygok, már-már nevetek is Loz reakcióján. Jesus jól sejtette, hogy megfelelő személy leszek erre a munkára és utólag, hogy már megismertem Lozt és az általa kapott lehetőséget, borzasztóan hálás vagyok neki, amiért noszogatott, hogy jöjjek el.
Értem, hogy mi a munka és milyenek a körülmények, azt is, hogy komolyan gondolja Loz, hogy lehetnek kellemetlenségek és bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem félelem, de valóban úgy gondolom, hogy megbízok Lozban, a kisugárzása erőt ad, a karizmatikus megjelenése pedig első találkozásunk után nekem elég ahhoz, hogy elhiggyem, nem csak szándékában áll, hanem meg is tud védeni engem és más munkavállalatóit egy-egy kényes helyzetben. Gondolom tapasztalt ember már, látott ezt-azt és megvannak a praktikái, hogyan lehet úgy elsimítani konfliktusokat, hogy a vendégnek se legyen gond és a pincérek, vagy előadók se sérüljenek.
Ezek alapján kezd körvonalazódni, hogy milyen főnök is Loz. Nagyon szimpatikus, hogy ő is részt vesz a munkában, nem csak kiadja azokat, majd számon kéri. Örülök, hogy jelen lesz az egyes eseményeken, így már a próbanapomon is lesz kihez fordulnom, ha valamilyen szituációban nem lennék biztos. A mosolya ellenére érzem, hogy ez most nagyon is komoly dolog, úgyhogy én is megadom a kellő komolyságot a válaszom közben.
- Ha gondolod, az első pár esemény után szívesen beszámolok neked a tapasztalataimról, nem csak akkor, ha akadnak köztük rosszak is. Persze, amennyiben szeretnél tőlem visszajelzést kapni. - Ő a főnök, ő dönt, viszont biztosíthatom afelől, hogy nyitott vagyok mindenfajta őszinte kommunikációra a munka során. - Természetesen, ha valami gond akadna, egyből jelezni fogom. - Nem az esemény lebonyolítása után, hanem azonnal.  
Az én védelmemért cserébe pedig evidens, hogy mit várnak tőlem. A diszkréció, mint hallgatás a mi családunkban kifejezetten jól megy. Jesus sem nagyon közölt semmit velünk és én is megtartottam magamnak a, mondjuk úgy, érdekes helyzeteket a volt férjemmel kapcsolatban, amikről úgy éreztem, hogy jobb, ha nem mondom el másnak, hisz abból nekem származhatna nagyobb bajom.
- Nem tartozom a fecsegős nők sorába. - Nem, én másik női kategóriába tartozom, csendben maradok és megtartok mindent magamnak, ami szintén nem egy jó tulajdonság, pláne, hogy sokan képesek azt gondolni, hogy buta vagyok, pedig ez nem igaz. Talán épp ellenkezőleg, fel tudok mérni helyzeteket és mérlegelni tudom, mikor éri meg továbbadni egy információt és mikor nem. Ez a tény viszont értelmet ad annak, hogy miért olyan magas a fizetés.
- Köszönöm! - felelem hálásan a koktélra, miközben magamhoz veszem a táskámat. Feltartani sem szeretném Lozt. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ne töltsünk-e ki itt és most valamilyen papírt, de minden bizonnyal magamra nézve elhamarkodott döntés lenne egyből keresni, mit és hol kell aláírnom, pláne, hogy ígéretett tettem, hogy utána nézek még néhány dokumentumnak, úgyhogy kis időt kérek tőle. Új ország, új emberek, új helyzet, nem mindegy, milyen közegben és milyen emberekkel kell dolgoznom és ezt nem Lozra, valamint kollégáira értem természetesen hanem a vendégekre.
- Én is örülök a találkozásnak! A munkától függetlenül is. - Utóbbit nem tudom, miért teszem hozzá egy már határozottabb mosollyal az arcomon, de így érzem. Ha nem akarnék neki dolgozni, akkor is szívesen futnék össze Lozzal időnként, mivel nagyon megnyerő személyiségnek tartom.
Szinte nem is túlzó kijelentenem, hogy rettenetesen kedves és figyelmes, nem tudom, hogy minden ismerősének rokonával így viselkedik vagy tényleg különleges helyzetben vagyok, netán ennyire jól jön neki is az új munkaerő, de nagyra értékelem a gesztusait és természetesen a nekem szentelt figyelmét és idejét is.
- Szerintem fogok én még ide jönni. Köszönöm! - nyújtom neki kezemet még egy újabb, de ezúttal sokkal közvetlenebb elköszönő kézfogásra már a kijárat mellett. Most szándékosan nem reagálok elutasítóan arra, hogy máskor is meghívna egy újabb koktélra, pedig nem várnám el, hogy így tegyen legközelebb is, csupán nem látom értelmét jelen helyzetben elkezdeni illedelmes játékot játszani.
- Akkor hamarosan visszajelzek - nézek még utoljára rá és próbálom minden vonását tökéletes pontossággal lefényképezni szemeimmel, pedig rosszul teszem, mivel annyira - rendben, kimondom -, jóképű, hogy nehéz racionálisan dönteni a munkáról, ha tényleg meg akarom jegyezni arcának mimikáit. A vártnál kétségtelenül fényévekkel jobban sikerült ez a találkozás!

Vajon ha valaki megváltoztatna bizonyos dolgokat az életében, az azt jelenti, hogy bánja bizonyos döntéseit? Nem gondolom, hogy csak mert Miát megkíméltem volna attól, hogy meg kelljen vele értetnünk anya és apa miért nem élnek már együtt, ő egy olyan eseménye és része lenne az életemnek, amit szégyellnem kellene, vagy el kellene tagadnom. Ugyanezen az alapon lehet, hogy néha elgondolkodom azon, hogy ha többet tanulok, vagy más dolgok érdekelnek, mennyivel másabb életem lehetne. Ha Hawaii-on maradok, rengeteg fejfájástól kímélem meg magamat. De a szülővárosomra is pontosan az jellemző, mint amiben Rebecával értünk egyet; a turisták - vagy külső szemlélők, hogy bővítsük a kört - mindig másképp látnak bizonyos helyeket, mint az ott lakók. Ami persze bizonyos helyzetekben épp, hogy pozitív, de sokkal kevésbé egy hellyel, vagy várossal kapcsolatban igaz ez, mintsem az emberi kapcsolatok terén.
Ha lehet ebből az egészből bármilyen tanulságot levonni, vagy ha meg kellene fognom, hogy mit taníthatok ezáltal a saját lányomnak, akkor valószínűleg a már teljes mértékben elcsépelt, de akkor is alapigazságnak számító dolgot mondanám neki; hogy soha ne ítéljen meg semmit első látásra, ne gondolja, hogy mindent tud egy helyről, vagy épp egy személyről, amiért egyszer járt ott, vagy egyszer találkozott vele. Köszönhetően a másodállásomnak, pontosan tudom, hogy a drága külső néha milyen sötét és romlott belsőt takar, vagy épp fordítva. Hogy néha azok az emberek a legőszintébbek és boldogabbak az életben, akiknek kevés jutott.
De azt is tudom, hogy ha őszinte vagyok másokkal, akkor az esetek többségében ugyanazt az őszinteséget kapom vissza. Ezért is tartom fontosnak, hogy tisztázzuk, mire kell számítanom, ha Rebecát felveszem. Azok között az emberek között, akiknek mi szolgálunk fel, nem lehetünk hanyagok, nem vihetek valaki olyat magammal, aki ne látná be, hogy mikor kell elfordítani a pillantását, és mikor kell úgy tennie, mintha nem hallott volna semmit. Leginkább pedig tudnom kell, hogy nagyobb bajkeverőnek fizetek-e a munkájáért, mint akik nekem fizetnek.
- Ezt jó tudni. - A szemem sarkából pillantottam a nőre, miközben éreztem, hogy felfelé görbülnek a szám sarkai. Persze meg tudnám magyarázni, hogy miért volt szükségem erre az információra, de az már egészen más tészta volt, hogy miért ül az a mosoly az arcomon a szavai hallatán. - Habár vannak ismerőseim, akik bármit elintéznek, ha érted mire gondolok. Az ember nem is sejti, hogy mennyi fura emberrel ismerkedik meg egy bárban - jegyzem meg nevetve, inkább viccnek szánva a dolgot, mint hogy komolyan ajánlgassak neki egy megtervezett gyilkosságot. Az igazság az, hogy szeretném megnevettetni őt, akármilyen szörnyű is, ahogy próbálkozom. Elvégre eddig egy hat és fél éves kislány volt a közönségem, akit sokkal könnyebben nevettetek meg. Rebeca gondolom nem akar hallani arról, hogy mit fedeztem fel a legutóbb megnézett Barbie mesében, ami kiverte nálam a biztosítékot.
- Nem véletlenül ajánlott Jesus minket egymásnak - jegyeztem meg, inkább költői kijelentésnek szánva a dolgot. Nem volt kérdés bennem azzal kapcsolatban, hogy Jesus barátom sokkal jobban átlátta ezt az egészet, még mielőtt minket bemutatott volna egymásnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyébként ne hallgattam volna meg őt, vagy adtam volna Rebecának egy esélyt akkor is, ha épp nincs tapasztalata ezen a téren, mert egy barátomról volt szó, akinek a testvére segítségre szorult. Mégis, nyugodtabb szívvel vittem volna magammal egy eseményre őt, ha tudom, hogy nem csak bízhatok benne, de a tudásában is. A zenét illetően is.
- Köszönöm. - Újabb mosollyal az arcomon nézek rá, ezúttal aktívan keresve a pillantását. Szerettem volna, ha ugyanezt elmondja rólam azután is, hogy megismerte, amit csinálunk. Talán hálátlan voltam, amiért épp őt kértem számon azzal kapcsolatban, hogy benne van-e bármilyen alvilági dologban a volt férje révén, amikor én két kézzel turkáltam az ilyesmiben, de minden alkalommal, amikor jóéjt puszit adtam a lányomnak, arra gondoltam, hogy én efölé a világ fölé tudok emelkedni, pusztán azért, mert nem teszek többet annál, mint amit bárki elvárna egy pultostól vagy pincértől. Nem adtam el az információkat, amelyek akaratlanul is megütötték a fülemet, nem számoltam be senkinek arról, hogy kit, mikor és pontosan hol láttam. Pusztán csak végeztem a dolgomat, amiért fizetést kaptam, amiből segítettem megélhetést biztosítani azoknak, akik bíztak bennem és akikben én is bíztam. Erről szólt az életem.
- Fura lenne, ha nem én intézném az ilyesmit. Csak mert én szervezem le a munkákat, nem jelenti, hogy nem fogok részt venni bennük. - Gyáva dolog lett volna arra kérni őket, hogy oldják meg a dolgot egyedül és csak akkor felbukkanni, amikor a fizetés került szóba. Szerintem egy főnök felelősséggel tartozik az alkalmazottai iránt. Én is szívesebben dolgozom valahol, ahol tudom, hogy a főnök hajlandó tenni értem és nem csak a fordítottját várja el a profit reményében. - Ezért ne felejts el szólni, ha bármi közbejön. Akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy meg tudnád védeni magad - jegyzem meg mosolyogva, ezúttal hagyva elkalandozni a pillantásomat, de még a professzionalitás vonalán belül maradva - elvégre Jesus testvére ül velem szemben, ezt sem szabad elfelejtenem.
- Rövid időről van szó és az ügyfelek megtehetik, hogy megfizetik, amit odaviszünk. - Professzionalitást, leginkább azt. - Ha te a hegedűdet is hozod, az megint csak pluszt jelent. És ahogy említettem, ez az egész igényel némi diszkréciót. - Őrülten hangzik, hogy a hallgatást meg kell venni másoktól, nem igaz? Valójában még ez sem garancia arra, hogy valaki nem mesél otthon a párjának, vagy haverjának, vagy bárkinek arról, amit látott, de ha megtudom, általában nem viszem magammal többször hasonló eseményekre. Nekem nem éri meg, hogy az ügyfelek elveszítsék a bizalmukat bennem.
- A ház ajándéka - felelem szinte gondolkodás nélkül, újabb féloldalas mosollyal. Több szempontból sem gondoltam, hogy helyes lenne bármit is kérni tőle a koktélért, amiknek a többségét egyelőre megtartottam magamnak.
- Persze, csak nyugodtan. Gondold át az ajánlatot és hívj. - Bólintva löktem el magamat a pulttól, részben elégedetten, amiért legalább fontolóra tervezi venni az ajánlatot. - Ugyan. Örülök, hogy végre megismertelek. Jesus igazán mesélhetett volna többet is rólad - jegyzem meg halk nevetés kíséretében. Mondanám, hogy jó lett volna megismerni Rebecát korábban, még Jesus előtt, de tényleg annak a híve vagyok, hogy ha valamin változtatni akarunk a múltban, az kicsit olyan, mintha szégyelnénk is azt. Én pedig nem bánom, hogy később ismertem meg Rebecát, mert nagyon más körülmények között történt volna, ha évekkel ezelőtt pillantom meg.
- Jól hangzik. Várni fogom a visszajelzésedet. - Én magam is tettem néhány lépést a pult mögött, mintha csak éppen kikísérni terveztem volna őt, végül mégis megtorpanok, mert eszembe jut, hogy nem vagyunk teljesen egyedül a helyen, a többieknek pusztán csak nem akaródzik kijönni a raktárból, ami akár aggodalmat is kelthetne bennem, ha nem ismerném már eléggé őket. - Szívesen látlak itt nálunk máskor is. Legközelebb az én vendégem vagy. - Nem mintha le akartam volna ezzel kenyerezni őt, pusztán csak a tudtára akartam adni, hogy érdeklődöm iránta, mert a mostani beszélgetésünket is élveztem. Olyan furcsa lenne az én koromban kimondani az ilyesmit?

Vendéglátásban ismert személyként megvan bennem az a képesség, hogy eladjam magam és a városomat is tündérként és tündérmeseként, de ha nem muszáj, vagy épp nincs rá különösebb indokom, akkor nem szeretek úgy tenni, mintha nélkülözhetetlen és fantasztikus helyen nőtem volna fel. Havanna szép és megvan a maga hangulata, amely rengeteg turistát csalogat a vidékre, de az én szememnek már nem jelent utánozhatatlant, pláne az elmúlt években ott elszenvedett fájdalmaim miatt. Ezek alapján pedig tökéletesen egyetértek Lozzal és bólintok a tapasztalataira.
Nem régóta tudom elmondani, hogy konkrét terveim lennének. Igazság szerint Jesussal való veszekedésem után fogalmazódott meg bennem az, hogy maradnom kell, miatta is, de nekem is jobb, ha most nem megyek vissza egy ideig Havannaba élni. Jelenleg még nem hinném, hogy hosszútávon is tudnék New York-i lenni, így nem merek hazudni Loznak amellett, hogy nem is szeretnék. Tekintetemmel az arcát vizsgálom, hátha le tudok olvasni róla valamit, de egyelőre rendkívül rejtélyesnek látom a férfit és ez kíváncsivá tesz.
Egy pillanatra azért megfagyok a feltételezéstől, hogy valamiféle bűnös háttérrel rendelkeznék, egészen pontosan meglepődök, hiszen nem ilyen gondolatok cikáztak eddig a fejemben.
- Az én szememben az, de sajnos az állam szemében nem - hessegetem el a témát, talán nem pont személyesre kellett volna vennem, de zavaromban ezt a választ tudom adni enyhén tört akcentussal. Aztán én is elmosolyodom, habár látom, hogy nagyon igyekszik visszafojtani az övét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kelt bennem vegyes érzéseket az, hogy a latin-amerikaiak megjelenése egyből bűnügyi kérdéseket vet fel, de sajnos be kell látnom, hogy ez egy jogos feltételezés és bár valamelyest én javítom a statisztikákat, sokan akkora szegénységben élnek, hogy végül vér kezd a kezükhöz tapadni. Tudom jól, mégis próbálok nem erre gondolni, ha már az én családom tisztességes.
Amit a bocsánatkérése után mond, az több, mint elgondolkoztató és szerintem többféleképpen is lehetne értelmezni attól függően, hogy mennyire vagyok aggódó típus. Egy kicsit megfeszülök, csak mert nehezen értem meg, amit mondd és nem tudom, hogy a nyelvtudásom miatt, vagy pedig szándékosan ő fogalmaz homályosan, esetleg valamit nem tudok, valami adalékot, amit általában itt New Yorkban tudnak.
- Nem lesz probléma a magánéletemből, ez biztos! Nem húzódik semmi kényes száll mögöttem, ahogy egyébként nem is keverném bele a munkámba a magánéletemet. - Bíztatom őt, ám az én gyomrom eközben egyre inkább feszül meg, de végül abban a hitben hagyom magam, hogy csak nem megy még tökéletesen az angol.
Úgy tűnik, hogy tetszik neki a hegedűstudásom, amire én is derűsebb hangulatba jövök, mert a zene olyan eszköz, amibe beleburkolódzhatok a legnehezebb időkben is. A mosoly újra arcom díszítőelemévé válik és elnézve tekintetét, lehet lesz ebből még valami. A hegedülésből.
- Oh, akkor valóban nem lesz teljesen ismeretlen a munka számomra. Mondhatni van már benne valamennyi tapasztalatom - húzom ki magam magabiztosan, bár megválogatom a szavaimat, mert mégsem akarok olyasvalakinek tűnni, akinek nem kottyanna meg az új állása. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz napok elé nézek. Kissé úgy érzem, hogy meg akarok felelni a főnökömnek, legalább annyira, hogy ő elégedett legyen velem és most először érzem azt, hogy ez elérhetőnek tűnik. Szeretek hasznos lenni, ez az igazság.
Mindazonáltal az aggodalmamat kérdéssé formálom, hisz számomra is a biztonság az első. A válasza elsőre megijeszt, amit nem tudok hova tenni, talán csak azért, mert egy erős „nem”-re számítottam, miszerint nem kell aggódnom. De aztán ahogy végiggondolom szavait, belátom, hogy a tényleges válasza legalább annyira megnyugtató. Persze a „még” szócska ott van, mely feltételezné, hogy attól még, hogy eddig nem lett senkinek sem baja, nem jelenti azt, hogy ezután sem lett, de szerintem megérzi a félelmemet Loz, s aztán minden kétségemet elsepri.
Ő felel a biztonságomért. Nem tudom miért, de ettől megnyugszom, habár semmi okom nem lenne megbíznom benne, nem is ismerem még, de az egész lénye, a kisugárzása, a szikrázó szemei, mellyel lelkembe lát, a hangja együtt olyan mérhetetlen erőt sugároz, hogy a bizalmamat magához ragadja. Nyelek egyet, majd bólintok.
- Megbízom benned! - Hangom szinte meleg és békés, mint egy anya, ki jó éjt csókot adja gyermekének, majd elkezd kibontakozni arcomon egy kedves és hűséges mosoly. Ezzel a két szóval vallom épp be, hogy nem bánom, ha olyan emberek közé kerülök, akiknek esetlegesen gondot okozhatna, ha sötét múlttal rendelkeznék. Összeáll a kép, Loz minden eddigi szava és most úgy érzem, nem baj, nem bánom, képes leszek kiszolgálni a kellemetlenebb vendégeket is. Újra kezembe veszem az italomat. - Nem vagyok egyébként elveszett, de jó, ha tudom, meddig mehetnek el a vendégek - teszem hozzá, csak hogy ő is tudja, azért nem ijedek meg könnyen, ha tisztában vagyok a jogaimmal.
Épp helyezném vissza a poharat az asztalra, de a fizetés hallatán megdermed kezem és a pohár a levegőben marad ujjaim között.
- Huszonöt dollár? - Talán ez eddig a legkevésbé visszafogott megnyilvánulás a részemről. Osztok-szorzok, de bárhogy számolom, ez sokkal több, mint vártam. Négy éve néztem utána, hogy mennyit kapnék pincérnőként Floridában és akkor alig volt tíz dollár az órabér. Most is csak egy kicsivel többre számítottam, csak mert ez mégis csak New York, mondhatni itt biztos magasabbak a fizetések, de nem gondoltam arra, hogy ennyivel. Igaz, ez most nem is csak egy pincérnői állás. - Ez igazán jól hangzik! - fogom vissza magam, nyilván nem kezdem el mondogatni, hogy a feléért is elfogadnám a munkát, mert nem vagyok saját magam ördöge. Ellenben bizonyára van célja a magas fizetésnek, a minőséget pedig én nagyra értékelem.
Hétfőig visszajelzek, bár alapvetően a fizetés és ennyi információ hallatán most úgy érzem, hogy nem nagyon akarok várni a válasszal. De nem siethetem el. Magam miatt nem, át kell gondolnom, tovább kell gondolnom, higgadtan is fel kell mérnem a munka negatívumait és pozitívumait. Habár a próbanap is jó lehet erre. Kissé kavarognak a gondolataim, érzem, hogy izgatott vagyok.
- Köszönöm! - Az esemény hallatán összeáll bennem egy bizonyos kép a munkával kapcsolatban, ami egyébként tetszik így első hallásra, annak ellenére, hogy munkát nem lehet úgy vállalni mindig, hogy az tetszen is, ettől függetlenül ez egy igazán jó lehetőségnek adódik a fizetést, a munkakörülményeket és a feladatok testhezálló mivolta miatt is.  
Elhúzom a cetlit a pult asztallapján magam elé, majd ahelyett, hogy telefonomért nyúlnék, a cetlit csak belecsúsztatom a táskámba. Majd otthon beírom a telefonomba, most nem szeretnék ilyenekkel vesződni. Lesz még egy-két kérdésem biztosan, de ezekkel nem terhelném most tovább Lozt.
- Mennyivel tartozom? - mutatok a már üres koktélos üvegre. Van egy olyan érzésem, hogy tudom a válaszát, de meg kellett kérdeznem.
- Akkor a napokan mindenképpen visszajelzek - azzal fel is állok a bárszékről. - És köszönöm, hogy ezt ilyen kötetlenebb formában ejthettük meg. - Nem tudom, mire fel, de ezen a ponton elgondolkozok, hogy vajon honnan ismerték meg egymást Loz és Jesus. Mert ezek szerint Loz nem olyan közegben dolgozik, ahol Jesus a mindennapjaiban megfordulna. Bár a szerencsejátokozást sem néztem volna ki belőle, úgyhogy itt és most elhatározom, hogy inkább elengedem ezt a témát. Majd a jövőben úgyis megtudom, ha meg kell tudnom, ha pedig nem, talán jobb is, ha jótékony homály fedi.
- A papírügyekkel kapcsolatban is jelentkezni fogok, amint megtudok valamit. Nem tudom, milyen gyors itt az ügyintézés, de van egy ismerősöm itt, aki szerintem tud majd benne segíteni. - Ezzel persze most árultam el, hogy el fogom fogadni az állást, noha nem hiszem, hogy ez benne ilyen összegek mellett nagyon kérdéses lett volna.
Vállamra akasztom válltáskámat, én alapvetően kész vagyok, de nem rohanok. Próbálom leolvasni róla, mennyi szabadideje lehet, hiszen, ha lenne épp e lég dolga, akkor nem zavarom tovább.

- Nem jártam még túl sok latin-amerikai városban - jelentem ki félmosollyal az arcomon, épp visszafogva a torkomból kiszökni készülő halk nevetést. Ha egészen pontos akarok lenni, egyet sem látogattam még meg. Nem azért, mert ne vonzott volna az utazás, vagy más helyek megismerése, inkább tisztában voltam azzal, hogy mibe került volna egy ilyen út és most nem pusztán a pénzre gondolok. - Mindenki másképp ítéli meg a saját városát, mint a turisták. Ők csak a jó oldalát látják. - Megvontam valamelyest a vállaimat. Nem kellett ezt ragozni, ezt akár tényként is lehetett kezelni. Ritkán fordult elő, hogy olyan turisták tértek volna be a Brooklyn Inn-be, akikből kizárólag a panaszáradat dőlt volna New Yorkkal kapcsolatban. Mindig csak az ismeri egy adott váras negatívumait, aki életvitelszerűen a része annak. Hogy mennyiben tekinthetők ezek a problémák egy-egy adott hely sajátjainak, vagy épp univerzálisnak, annak nem én vagyok a megmondója.
Hawaii egész más hely, mint New York, vagy bármelyik másik amerikai nagyváros, ahol eddig volt szerencsém járni. Honolulu mondjuk korántsem tekinthető nagyvárosnak a maga több, mint háromszázezres lakosságával, épp ezért összehasonlítási alapot sem jelenthetett abban a kérdésben, amiről épp beszélgettünk Rebecával. Ha választhattam volna, biztosan visszavágytam volna abba a közegbe, nem pusztán a táj szépsége, hanem az emberek kedvessége miatt is. Itt New Yorkban az idő múlásával mindenki kicsit hidegebb lett, mint ide érkezésekor, a sietős életmód pedig szinte kötelezőnek számított. Mindenkinek megvannak a céljai, hajt a sikerért, nem túlzok, hogy minden sarkon újabbnál újabb vállalkozások nőnek ki. Ha édesapaként vágytam is arra a biztonságra, amit egy kisebb, nyugodtabb városban megtapasztaltam - végső soron pedig át akartam adni a lányomnak -, attól még fel tudtam venni New York ritmusát. Nem mellesleg Miát is olyannak ismertem meg, akinek szüksége van erre. Ettől függetlenül nem én vagyok annak megmondhatója, hogy ő mit szeretne majd és hogyan fogja élni az életét, mert nem azt fogom neki előírni, hogy mit csináljon és mivé váljon. Sokkal inkább csak segítséget nyújtok neki abban, hogy azt tehessen, amit szeretne. Kivéve nyilván olyan dolgokat, mint az alkoholizmus és a kemény drogok.
Nehéz lett volna azt mondani, hogy tudom mi lesz velem tíz év múlva, vagy akár öt év múlva. Akármennyire szerettem New Yorkot abban a formában, amiben be tudtam illeszkedni ide, ki volt a megmondhatója, hogy nem hagyom egyszer itt? Ezért is gondoltam részben nehéz kérdésnek azt, amit Rebecával feszegetni kezdtünk. A jövő és a saját terveink... Elvégre nem véletlenül mondják, hogy ember tervez, Isten végez. Én sem gondoltam, hogy egyszer egyedül kell majd megpróbálnom felnevelnem a lányomat. Egyáltalán azt sem feltétlenül gondoltam volna, hogy harmincnégy évesen lesz egy lányom.
- Rendben. Ez korrekt. - Az arcom mit sem változott, miközben a pillantásomat a nőre emeltem, de azt mégis néhány lassú bólintással érzékeltettem, hogy megértettem, amit mondott. Két-három év teljesen korrektnek tűnt abban a szakmában, amit én végeztem, értve ez alatt, hogy másokkal ellentétben, akik mindenféle tanulmányok szerint hét év alatt égnek ki egy munkahelyen,  azok más körülmények között dolgoznak.
- Szóval a férjed nem elítélt bűnöző, te pedig nem megszöktél tőle. - Néhány másodpercnyi szünetet tartottam csak, majd nevetve emeltem meg a kezemet, hogy védekezően integessek vele magam előtt. - Ne haragudj, csak viccnek szántam. - Mosoly ült ki az arcomra, amit igyekeztem elnyomni. A bocsánatkérés nem számít bocsánatkérésnek, ha közben valaki mosolyog. - Tudod lenne, akit kellemetlenül érintene az ügyfélkörben, ha belekeveredne valamibe, ami... - Hogy is fogalmazhatnám meg? - Nem az ő világa. Ezért nem érdemes bevinni a saját problémáinkat abba a közegbe. Mindenkinek jobb. - Elvégre rosszfiú és rosszfiú között is van különbség. Még ha én nem is így tekintettem azokra, akiknek felszolgáltunk. Elvégre a pénzük a mi zsebünkben landolt, innentől kezdve valójában el is várták tőlünk, hogy próbáljuk a legnagyobb diszkrécióval kezelni az ügyet.
- Tényleg? Az király lenne, mert szerintem szép hangszer. Biztosan tetszene sokaknak a változás. - Fejben már egy következő eseményen jártam, ahol történetesen Rebeca hegedűjátéka szólt. Nekem tetszett ez a kép és reményeim szerint akkor is ilyen fogadtatásban részesül, amikor többé válik puszta elképzelésnél a saját gondolataim között.
- Akkor nagyon hasonló ahhoz, amit mi próbálunk csinálni. Vannak pincéreink, én általában pultozom, de szeretik, ha mi tudunk vinni zenészt is. Eddig zongoristával dolgoztam, de bármi jöhet, ami egy kicsit tehetősebb rétegnek megfelel. - Ha ilyen eseményekre vágytak, gondolom ők sem idegenkedtek egy-egy női társaságot nem mellőző bártól, vagy hasonló klubtól. Nem tudom, sosem kérdeztem.
Bizonyos dolgokat kénytelen vagyok elhallgatni, másokat azért osztok meg, mert egy nőnek olyan szituációba kerülni, mint amilyenben én már otthonosan mozgok, egész más élmény. - Senkinek nem esett még baja, akivel együtt dolgoztam ilyen rendezvényeken. - A pillantását kerestem, hogy még hitelesebbnek tűnjenek a szavaim. Nem volt mit takargatnom, ezért nyíltan a szemébe tudtam mondani a véleményemet. - Aki ott van velem, az az én felelősségem, szóval amit meg tudok tenni a biztonságodért, azt mindig meg fogom tenni - aprót biccentettem. Más biztosan nem vállalt volna ilyen jellegű felelősséget, de jó pénz van abban, amit csinálunk, ezt nem lehet tagadni. Vannak, akiknek könnyebben ment az, hogy megfelelő fizetést szedjenek össze, vannak, akik bevállaltak kicsit húzósabb melókat.
És pont ez a része jelent némi problémát is. Hogy papírozzunk le valamit, aminek nem is szabadna léteznie? Nem a catering oldallal van a baj, hanem azzal, hogy kiknek dolgozunk. Ha úgy vesszük, nekünk is jobb lett volna, ha nem tudják a nevünket, de úgy gondolom, hogy azon a szinten amin ők mozognak, már a lakcímemet is tudják. El kellett fogadni és ennek fényében dolgozni nekik.
- Ha gondolod, nézz utána nyugodtan. - Kicsin múlt, hogy ne javasoljam neki, hogy dolgozzon inkább papírok nélkül és akkor akár többet is kaphat az átlagnál, de mindenki akarja valamiből fizetni az egészségbiztosítását, szóval nem róhattam fel neki ezt a kérdést. Főleg mert Carlos testvéréről van szó.
- Huszonöt dolcsi óránként. Plusz borravaló. - Egy normál cateringben dolgozó általában tizenhét dolcsit kapott, én már csak azért is fejeltem erre rá, mert szükségem volt arra, hogy ne csak én, hanem mindenki más is megbízzon az embereimben. És akárki akármit is mond, a pénz mozgatja a világot. Ha valaki minőségi szolgáltatást kér tőlünk, az fizesse is meg.
- Persze, ez a te döntésed is. Nekem működik a hétfő. - Újabb félmosollyal az arcomon nyugtáztam a fejleményeket. Ha ez összejön, több szempontból jól járunk. Rebeca valamilyen módon munkát kap, nekem meg lesz egy új emberem, akinek van tapasztalata ilyen téren, ráadásul még hegedűn is játszik. Még jó, hogy Carlos meg én ismerjük egymást, így nekem volt szerencsém ahhoz a jó fogáshoz, ami a testvére valójában.
- Hogyne. Van egy tizennégyezer négyzetláb nagyságú villa Brooklynban a parton. Megírom a pontos címet neked sms-ben. - Az állammal finoman a post it felé böktem. - Ez most egy esküvő előestéje lesz, mi intézzük a koktélpartit. - Bele sem merek gondolni mennyi pénzt költenek az egészre, ha a helyszínt óránkét kétezerötszáz dolcsiért adják ki. De persze nem az én dolgom volt ítélkezni mások pénzügyi döntései miatt. - Ha felmerül benned bármilyen kérdés, írj, vagy csörögj rám bármikor. - Én magam is előhúztam az egyébként ritkán használt jegyzettömböt, amire soha nem a rendeléseket kapartuk fel, hanem a fontos dolgokat. Mint mondjuk a telefonszámom, amit Rebeca felé csúsztattam, miután letéptem a lapot a helyéről.

Ritkán szoktam kielemezni egy várost, elsősorban azért, mert még nem volt rá indokom, hogy jobban belemélyedjek, mikor hova érdemes menni, hol érdemes lakni és este merre forduljak, hogy a megfelelő szórakozóhelyekhez érjek és ne a veszélyesekhez. Otthon egyszerűen csak tudtam, hova mehetek és hova nem, hiszen ott nőttem fel, anyámék már kiskoromtól belémégették az ilyen dolgokat, amiket aztán húszhoz közeledve időnként megszegtem. A kíváncsiság nagy úr. Én nem éltem még máshol, csak Havannában, New York pedig olyan nagy, hogy próbálom megismerni, de számomra ennyi idő leforgása alatt még nagy falat.
- Vannak, természetesen. Alapvetően Havanna is olyan, mint bármely másik 2,2 milliós latin-amerikai város. Megvannak a különlegességei, de felépítésében szinte semennyire sem tűnik ki. - Én nem vagyok elájulva Havannatól, de lehet azért, mert ott éltem mindig is. Nagyon szeretem a helyet, rettenetesen hiányzik, de nem szeretnék róla földöntúli képeket árasztani. - Persze lehet néhány turista most kiakadna ezen a kijelentésemen, de tényleg így van. - Kezemet a szám elé tartva nevetek fel jókedvűen az apró megjegyzésem által felelevenedő emlékeimre. Vendéglátásban dolgoztam, millió turistával találkoztam és beszéltem, akik olyan ódákat zengtek a városról, amiket talán egy hét itt tartózkodás során megérdemel Havanna, de hosszútávon semmiképpen. Ettől függetlenül természetesen egyik turista szemléletét sem szerettem volna megváltoztatni, így rendszeresen igazodtam hozzájuk lelkesedésemmel. Ha ezt vesszük, lehet némi színészi vénát is szereztem már magamnak.
Nem szeretnék neki hazudni. El tudnám adni magam, hogy mennyire elhivatott munkaerő vagyok és életem álma volt, hogy neki dolgozzak, de ez nem lenne igaz. A helyzet az, hogy szükséghelyzetben vagyok. Persze nem foghatok mindent Jesusra, jó fedőszöveg lenne magammal szemben is, hogy érte teszem, amíg nem áll helyre anyagilag, addig biztosan maradok, de valójában ez csak féligazság, saját érdekeim is vannak, magamat is újra kell építenem és jelenleg könnyebb ezt ebben a városban megtennem, ennyi az egész.
- Jelenlegi elképzeléseim szerint két-három évig szeretnék itt tartózkodni. - Ez az, amit tudok. Mivel szükségem van egy munkaszerződésre, így nem fogok lelépni heteken belül.
- Az égvilágon semmiről, ha a már lezárult válásomra gondolsz. Nincs semmilyen aggodalomra okot adó ügyben a kezem - felelem teljesen magambiztos kisugárzással, a feszéj legkisebb jeleit sem lehet felfedezni rajtam. Nem veszem magamra ettől függetlenül, hogy ilyet feltételez. Annak ellenére, hogy meginogtam érzelmileg több okból is, ez nem fog kihatni a munkámra, sőt, örülni fogok, ha lesz mi jobban elvonja a figyelmemet a múltamról.
- Eléggé semmiképpen sem - mosolyodom el, miközben lábat cserélek és immáron már a bal keresztezi a jobb lábamat. Némileg ravasz kíváncsisággal nézek a szemeibe, hogy vajon mire gondolhatott fejtörős kérdések alatt, amit ezek szerint nem fog tőlem megkérdezni, de nekem tökéletesen megfelel így. Szeretem magam tesztelni, jelenleg is angolul beszélek, ezért láthatja, hogy ettől sem riadok vissza.
- Oh, de van, csak Kubában. - Ha láttam volna a jövőt, valószínűleg betettem volna a táskába. - Szerintem megoldható, hogy idekerüljön, ha nincs más mód. - Alapvetően nem vártam el, hogy vegyenek nekem egyet, mint munkaeszköz, főleg azért, mert ezekből a kérdésekből arra következtetek, hogy előttem nem volt senki, aki pontosan azt a feladatot látta volna el, mint én. Vagy legalábbis nem az ő körükben, személyesen neki dolgozva, mindez pedig kíváncsisággal tölt el.
- Lényegében egy étterem volt, külön rendezvényteremmel, ahol, ha kellett, külön eseményeket is tarthattak, de a mindennapokban bárként volt felszerelve és rendszerint a tehetősebb emberek jártak oda. Mivel a tengerparton helyezkedett el, ezért igyekeztek minden igényt kiszolgálni. Én elsősorban pincérként dolgoztam ott, de utóbbi időszakban már inkább a bárban mozogtam és kevesebbszer az éttermi részben. - Teljesen semlegesen beszélek a helyről, amit összességében szerettem is, mert ritkán kérték azt, hogy egy nappalos műszak után még a bárban is forogjak reggelig, de azért adódtak néha konfliktusok. Nem is a munkahely és köztem elsősorban, elvégre, noha sokat kellett dolgozni, azt meg is fizették kubai mércéhez képest valamennyivel jobban is, mint más éttermeknél. A konfliktus a férjem és köztem erősödött, én egyre nehezebben viseltem, amiket és ahogyan elvárt tőlem odahaza, miközben az én munkám sokkal megterhelőbb volt. Juan egy hotelben dolgozik, ahol az ideje nagy részében ücsörög és a fürdőző nők fenekét bámulja, amit feleségként nem tűrtem el.
Mindenesetre nem érzem azt, hogy Carlos olyat ajánlana nekem, ami merőben új dolog lenne számomra, vagy amit nem bírnék elvállalni, meglehet, nem véletlenül jutott Jesus eszébe, hogy pont engem pont Carlosnak beajánl. Oké, már összeraktam a képet, viszont amennyire hirtelen örülök meg annak, hogy ez a munka számomra teljesen vállalható, a jövőbeli főnököm ezúttal elgondolkodásra késztet.
Lepillantok az italomra és az üvegpohár nyakát kezdem simítani. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem nyilallt belém a félelem. Ez egy új város számomra, nem tudom, kikkel fogom együtt tölteni az estéket, viszont vagyok már annyira tapasztalt, hogy tudjam, ezek nem játékok. Az ilyen emberek tényleg veszélyesek, így hát újat kortyolok majd italból, majd veszek egy mélyebb levegőt.
- Van okom emiatt aggódni? - Burkoltam fogalmazok, túlságosan burkoltan, amire úgyis tudom a válaszát, úgyhogy megpróbálom máshogy feltenni a kérdést. - Tudod garantálni a biztonságomat? - A beszélgetés során talán most tűnhetek a legkomolyabbnak, de ebben talán semmi meglepő nincs. Tudom, hogy ezek olyan információk, amiket nem vehetek félvállról és bevallom, ezen a ponton kicsit meg is inog az elszántságom. Az egy releváns információ, hogy New York és annak környéke a helyszín, ez a gondolat valamennyire megnyugtató az iménti munkakörülmények mellett.
- Ez számomra is egy fontos szempont - mosolyodom el, ezzel is jelezvén, hogy a válaszával teljes mértékben tudok azonosulni. Azért keresek itt munkát, hogy New Yorkban legyek, nem azért, hogy például Miamiban.
Megerősítésképpen bólintok. Érzem, hogy Carlos is megosztotta velem a kényes információkat, így én magam is szeretném tudatni vele a hozzám tartozó kellemetlenségeket, amik a papírok. Talán számított is rá, ezt tudom leolvasni arcáról, ami részben megnyugtat. Nem gondolnám, hogy kifejezetten bonyolult dolog lenne ez, elvégre egy tisztes kubai állampolgár vagyok, aki az öccséhez költözik (vagy legalábbis egyelőre nála lakik) és szeretne New Yorkban dolgozni pár évet. Ennek nem lenne szabad falnak ütköznie, habár tudom, hogy az ügyintézés sosem könnyű, de nem is várom el tőle, hogy ő fussa a köröket. Carlostól én csak a tőle szükséges iratokat szeretném megkapni, egészen pontosan most csak egy visszajelzést, hogy ezt ő tudja biztosítani nekem. Leegyszerűsítve tehát azt, hogy nem feketén fogok dolgozok neki. Nagyon tetszik ahogy kommunikál, már egy ideje azt nézem, hogy mennyire tudatos és határozott, miközben megmarad úriembernek.
- Köszönöm. Ha neked is megfelel, én utánajárok, hogy milyen papírok szükségesek ehhez. Csak azt szeretném tudni elsőkörben tőled, hogy erre te nyitott vagy. A részmunkaidő nekem megfelelő. Ez mennyi pénzt jelent? - Igen, a következő kellemetlen kérdés, de ezt is meg kell beszélni, de ezek alapján tudni fogom, hogy vállaljak-e emellett valami könnyedebb munkát, vagy nem szükséges. Nekem is ennem kell, még ha jelenleg Jesussal ketten is fizetjük azt az albérletet, ami anyagilag mindkettőnknek nagy segítség, de hát pont ezt is akartuk elérni, beáldozva azt, hogy két testvér harminc évesen együtt egy lakásban sosem kellemes, de valamennyi ideig, amíg talpra álluk, addig kibírható.  
- A próbanap valóban hasznos lesz. Én eredetileg egy-két nap gondolkodási időt akartam volna kérni, de akkor abban maradunk, hogy hétfőn visszajelzek, igaz? - Nem akarom húzni, mert ez az én érdekem is. Tisztában vagyok vele, hogy nem könnyű itt munkát találnom feltétlenül, így ki kell használnom az ilyen lehetőségeket. Nem vagyok olyan helyzetben, hogy nagyon válogatni tudjak, viszont a vendégek kiléte kissé vihart kavart bennem, amit szeretnék eloszlatni magamban mielőtt végleg döntök.
- Megkaphatnom a rendezvény pontos információit? Hova menjek és mikorra? Illetve mi a dress code? - kérdezem egészen fókuszáltan, miközben kotorászni kezdek a táskámban, amiből aztán elő is veszek egy post it-et, amit mindig hordok magamnál. Felírom rá a telefonszámomat és az emailcímemet is. Tudom, hogy még nem töltünk ki szerződés, de a próbanap miatt szükségünk vagy egymás adataira és nem szeretném ezt is Jesuson keresztül intézni utólag.  

Elismerem, hogy nem mindenki gondolkodik azon újra meg újra, hogy mi az élet értelme, vagy hogy pontosan hogyan is vagyunk összerakva. Én sem. Legalábbis nem mindig. Mégis voltak időszakok, amikor visszagondoltam arra, hogy milyen voltam tíz, vagy épp tizenöt évvel ezelőtt, milyen céljaim voltak akkor és mit értem el mostanra. Nem tartom hasznosnak azt a hozzáállást, hogy ha valami nem sikerült, azért rögtön érezzem is rosszul magamat. Senki nem úgy születik a világra, hogy az első perctől kezdve tudja miben jó, vagy mit szeretne elérni az életben. Talán tíz évvel ezelőtt én sem azon gondolkoztam, hogy a főbérlőm emel-e a lakbéremen, hogy hogyan cserélem el a hétvégi műszakomat valakivel, hogy jelen tudjak lenni egy olyan eseményen, ahol addig se nem látok, se nem hallok, amíg akár csak egy vendég is jelen van, ha néhány óra alatt meg akarom keresni a fél havi fizetésem. Borravalóval együtt. Ha az lenne az élet értelme, hogy állandóan a pénz után futok... Nem tudom megelégednék-e ezzel a válasszal.
Persze olyan naiv sem vagyok, hogy azt mondjam, a pénznek semmi köze a boldogsághoz. Minden sokkal könnyebb, ha a hónap végén nem kell számolgatnom mennyi van még a tárcámban, ha pedig ez nem része annak, hogy elviselhetőek legyenek a napjaim, akkor nem tudom mi más lehetne.
Ebből a szempontból valóban, előny volt, hogy New York mint város összességében sosem alszik. De attól még aki jobban otthon van ebben, finomhangolná ezt a véleményt. Ezért én is megtettem. - Nos, igen... De ennek a városnak is vannak olyan részei, amik jobban pörögnek, mint más környékek. Mi jó helyen vagyunk, ha úgy vesszük. - A pillantásom elidőzött a helyiség távoli pontjain, úgy fogadtam be a látványt, mintha épp most ébrednék rá, hogy mennyire nem figyeltem oda rá, hogy mennyire természetesnek vettem, hogy nap mint nap ide járok. - Havanának is vannak alvó városrészei, nem? - Sosem jártam ott, tehát a feltételezés abszolút hasraütésszerű volt. Akár helyes volt a feltételezés akár nem, én hittem benne, hogy igazam van. Nem abban, hogy romantizálnom kell a számomra ismeretlen városok kiüresedett környékeit, egyáltalán nem hittem benne, hogy ezek szépek lennének. Sokkal inkább az emberek mindennapi küzdelmeire gondoltam, amit a magam fajták is megéltek.
Amíg a szavain gondolkodtam, a pillantásom elidőzött rajta. Meg tudtam érteni. Elvégre az én problémáim kezelésére sem volt elég Honolulu. Nem azért jöttem el, mert többre vágytam. Tökéletesen megelégedtem volna azzal, ha ott csinálhatnám ugyanezt. - Akkor tehát átmeneti problémáról van szó. - Nem kérdést tettem fel, mégis megugrott az egyik szemöldököm. - Fogja ez befolyásolni a munkát? Vagy kellene tudnom valamiről? - Mindig nem kívánatos meglepetésnek számítottak a féltékeny párok, a morcos behajtók, és egyéb gyanús alakok, akik rajtunk kerestek valakit. S bár szeretek veszélyesen élni, azért a halálvágyam megszűnőben van, mióta megszületett Mia - függetlenül attól, hogy kiknek dolgozom fű alatt.
Első sorban persze a Brooklyn Inn-nek vagyok hálás, amiért évek óta erősíthetem a csapatot. Még ha nem is mindig vagyok elégedett a beosztással és ha utálom is azokat az alkalmakat, amikor leltározunk. Minden munkának vannak szépséghibái, de vannak olyan jó pillanatok is, mint amikor ki kell találnom valaki ízlését, pusztán az első benyomás alapján. Vannak, akik nem tudják mit szeretnek igazán, és őket valószínűleg nem én ébresztem rá az igazságra. Vannak, akik nagyon egyszerűen és olyanok is, akik okoznak némi fennakadást, akiken el kell gondolkozni. Az egésznek talán csak az a titka, hogy minél több embert meg kell ismerni, hogy könnyebb legyen belőni milyen típussal állok szemben. És talán sikerrel jártam Rebeca esetében is, aki felé egy féloldalas mosollyal jelzem, hogy vettem a köszönetét az italt illetően.
- Lehet az ember bármikor elég felkészült? - Tekinthetjük ezt az égből leeső zongora esetének. Soha senki nem számít rá, de nem jelenti azt, hogy ne történt volna már meg. - Ígérem nem fogok olyasmit kérdezni, ami túl sok fejtörést okozna. Még nyelvtudásra sem feltétlenül van szükség. - Különben is jól elbeszélgetünk. Bizonyos szempontból még előny is, hogy egyes ügyfelek anyanyelvével egyik kollégám sincs tisztában. Megvádolhatnak ugyan olyasmivel, amit gerinctelen dolognak tartok, elvégre árulónak szeretném legkevésbé tartani magamat, de igaz attól nem lesz.
- Szuper. A zongora előny, azt tudunk bérelni, nincs vele gond. Viszont a hegedű... Teljesen véletlenül nincs saját hangszered ugye? Ami azt illeti, nem vagyok szakértő, de nem igazán hallottam még olyanról, aki hegedűt kölcsönözne. - Bevallom, nem is kerestem hasonló embert. Beértem a zongorával, aminek a hangját mindig mindenki szerette azokon az eseményeken, amelyeken részt vettem. Az igazi előny talán az lett volna, ha olyan embert keresek, aki zongorázni és énekelni is tud, de Rebeca alapból nem azért volt most itt, mert álláshirdetést adtam volna fel. - Na és milyen jellegű volt a hely ahol dolgoztál? - Abból következtethetek rá, hogy mennyire fogható be pincérkedni. Ami azt illeti, csak mert Jesus testvére, nem kell kivételeznem vele. Ha úgy döntök, hogy felveszem és ő maga is úgy dönt, hogy dolgozna nekem, akkor csak még inkább bizonyítania kell a többieknek is, mert van egy közös ismeretségi pontunk.
- Nem, ami azt illeti nagyjából ennyi a feladat. Nyilván az előkészületek vele járnak. - A tarkómhoz emeltem a kezemet és végigsimítottam a rövidre nyírt hajamon, míg azt fontolgattam most mondjam-e, vagy később. Végül amellett döntöttem, hogy nincs értelme szégyenlősködni. - Illetve ezekről az eseményekről nem igazán kell tudnia senkinek. Nem olyan emberek vesznek részt rajta... - Hírességeknek nem nevezném őket, hírhedtnek annál inkább. De amíg mi nem okozunk problémát, addig ők sem tekintenek célpontnak. Bizonyos szempontból könnyű együtt élni ezzel és a lelkiismeretemmel, amiért ilyen embernek szolgálok fel, vagy keverek italt.
- Többségében igen. Egy-két alkalommal fordult eddig elő, hogy máshová kértek minket, de az mindig valahol a környéken van. Long Island, ritkán a Hamptons... Nem megyünk messzire. - Mondhatjuk, hogy exkluzívak vagyunk, de én inkább úgy gondolom senkinek nem éri meg átrángatni az országon a csaposát. Millió kérdést szülne egy halom ember részéről, történetesen a sajátomról is. Könnyű úgy oda sem figyelni arra, hogy mi történik körülöttem, hogy nem befolyásolja az életemet. Ha Chicagoba kellene mennem, vagy Bostonba, már érdekelnének a részleteket. És valószínűleg épp eleget tudnék ahhoz, hogy célponttá is váljak.
- Szóval szükséged lenne papírokra. - fújtam egyet, amíg én magam is átgondoltam a dolgot. Nem mérlegeltem, hogy váratlanul ért-e ez a kérdés. Sőt, ami azt illeti teljesen jogosnak tekinthető az egész. Egy Rebeca féle nőnek talán nem az az egyetlen álma, hogy illegális munkát végezzen egy országban, ahol komolyan veszik a bevándorlók kitoloncolását. A munka amit ajánlottam azonban épp hogy csomó olyan feltétellel járt volna, aminél biztonságosabb kilenctől ötig az irodában ülni. - Utána járok. Ha tetszik a munka és dolgoznál a csapattal, akkor megpróbálom elintézni. - A bürokratikus oldaláról azonban én is csak annyit tudok, amennyit egy ügyintéző olykor-olykor elmagyaráz nekem. Persze, szüksége lenne bejelentett állásra, de mindenki így van ezzel. - Nem ígérem, hogy teljes állásban be tudlak majd jelenteni. - Viszont a részmunkaidő is több, mint a semmi. Annak a részleteiről, hogy ennek fényében ő hogyan boldogulna itt Amerikában, ahol mindenkinek nagybetűs az Álma, és mindenki el is hiszi, hogy tudja majd teljesíteni... Nos, azt nem az én tisztem megítélni. Mint ahogyan azt sem, hogy vállalja-e a munkát az alapján, amit először hallott róla.
- Hétvégén lesz egy rendezvény, itt a városban. Ha akarod a munkát, gyere el aznap. - Megtapasztalni és mérlegelni, hogy akarja-e vagy sem. Azt hiszem bátran mondhatom, hogy ez mostantól csak rajta áll.

Értem a viccét, ajkaim mosolyra is húzódnak, noha hatalmas igazság van minden szavában úgy, hogy feltehetőleg nem is tudja. Előbb kellett volna eljönnöm, már én is szembesültem ezzel és ha visszamennék az időben, biztosan hamarabb hoztam volna meg ezt a döntést. Igazság szerint féltem, több dolog miatt is. Éreztem minden porcikámban, hogy Jesus-szal valami gond van itt New Yorkban, már nem úgy viselkedik, mint régen, sokkal távolságtartóbb, titokzatosabb lett a család előtt is, ami sosem jó jel, én mégsem mertem indulatosabban kiállni az aggodalmaimért, nem mozdultam el sokáig Kubából, mert féltem, hogy tényleg olyasvalamivel találom szemben magam itt Amerikában Jesust illetően, amit nagyon nem szerettem volna látni. Ezt tulajdonképpen be is következett. A másik dolog, ami miatt féltem az kicsit sem fogható a testvéremre. Egyrészt én mindig is szkeptikus voltam Amerikával kapcsolatban, én imádtam Kubát, nem akartam eljönni onnan még akkor sem, hogy fojtogatott az ottani forró levegő minden másodpercben. Nem az éghajlat, hanem az a trauma, amit egykori férjemmel éltem át. Megalázások sorozata, a feladás érzete, az életem ketté roppanása, amitől azt éreztem, hogy minden, amit el akartam élni a közeli jövőben, az hirtelen nagyon messzinek tűnt. Én anya akartam lenni, szülő és feleség, ilyen nő vagyok és máig szeretnék is ilyen lenni, de nem mindenáron.
Kedves arccal bólintok, ezzel is helyeselve minden szavára, ami a hobbikkal és ikrekkel kapcsolatos, majd nem kell sokat gondolkoznom azon, hogy milyen ízvilágot preferálok, ha a koktélokról és egyéb alkoholos, vagy alkoholmentes üdítőkről van szó. Lopva lesem, hogyan készül a koktél, miközben a tapasztalataimat osztom meg vele, amelyeknek természetesen nem nyúlnak vissza annyira régre.
- Ami bizonyos mértékben előny is lehet, nem? - Az, hogy nem alszik a város és nincs megállás. - Például a vendéglátás ebből akár profitálhat is. - De ezek csak következtetések a részemről, valószínűleg Loznak millióval több tapasztalata van ebben.
Ugyan nem érzem magamon a kötelességet, hogy válaszoljak burkolt kérdésére, de szívesen megteszem, már csak azért is, mert nem is annyira könnyű nekem őszintén megválaszolnom. Nekem is van valamilyen álmom, ez kétségtelen, még ha nem is itt, New Yorkban akartam eredetileg megvalósítani és az ittlétem és lényegében az álláskeresésem is inkább szükségesség, mintsem egy cél a részemről. Viszont tiszteletben tartom Jesussal a kapcsolatukat és nem tartanám helyesnek, ha tőlem tudná meg esetleg, hogy mennyire mélyponton van az ikertestvérem élete.
- Helyre kell hoznom az életemben bizonyos elrontott dolgokat, amiket könnyebb itt megtennem, mint otthon. Nehéz döntés volt, ennek ellenére hazudnék, ha azt mondanám, hogy több évre terveznék maradni. - Ezt valószínűleg nem kellett volna elmondanom a feltételes munkáltatómnak, de mindkettőnk helyzetét nehezíteném, ha nem lennék őszinte vele a terveimről. - Aztán persze ki tudja, mit hoz a jövő - teszem hozzá, nem is feltétlenül neki mondom, hanem egyúttal magamnak is, hátha ezzel sokkal rugalmasabb gondolkodásra tudom sarkallni önmagamat. Nagyon begyöpösödött tudok lenni, ezt elismerem. Bár nem részletezem, mik is azok az elrontott dolgok, de mivel Jesus az egyetlen személy, aki ide köt, így nem bánom, ha sejteni kezdi, tán igenis vannak közöttünk konfliktusok.
Azzal, hogy elárulja, mikor költözött New Yorkba, sejteni vélem, hogy mi állhat a döntése mögött. Nyilván nem állíthatom, hogy megtudtam róla sok mindent, de azt vallom, hogy jobb folyamatosan megismerni valakit, mintsem, hogy kérdések millióival terhelve őt rákényszerítsük, hogy elégítse ki a kíváncsiságunkat. Alig ismerem még a férfit, de nagyon szimpatikus és érzem magamban az izgatottságot, hogy jobban, személyesebben is megismerjem őt, amennyiben erre lehetőségem lesz.
Nagyon finom koktélt kapok, aminek megkóstolása után meg is köszönöm a fáradalmait. Meglehet, nem tart sokáig egy koktélt elkészíteni, de most hazudnék, ha azt mondanám, hogy számítottam volna hasonló gesztusokra. Elmosolyodok, érezhető is, hogy erős ital, de mivel ő készítette nekem, ezért talán nem kell miatta rosszul éreznem magam. Bírom az alkoholt, pláne az utóbbi egy évben jócskán megedződött a szervezetem. Nem vagyok alkoholista, engem még sosem kellett összeszedni az utcán, annyira sosem rúgtam be, de jó érzés az elmúlt időszak stresszeit némi bábasággal enyhíteni.
- Köszönöm, nem lesz gond! - nyugtatom azért meg még egy korty után, bár nem hiszem, hogy aggódna. Ez inkább csak egy fogadalom a részemről, hogy az állásinterjú nem fog miattam csorbulni. Ahogy mondja, titokzatos állásinterjú ez a mai, mindenképpen nem szokványos és próbálok én is így állni hozzá. - Az biztos, bár abban az esetben felkészültebben tudtam volna jönni. - Vagy pont ez volt Jesus terve azzal, hogy nem mondott róla sok mindent. A fejemet fogom a testvéremtől, de csak néhány pillanat erejéig, amíg hátra nem söpröm hajamat és újra nem iszok pár kortyot a koktélból. A koktél után aztán a szavait is iszom, mert fontos dolgokat mond, lényegében megtudom, hogy mivel is foglalkozik pontosan, arcomon pedig látszólag indokolatlan elégedett mosoly válik egyre láthatóbbá a felismeréstől, hogy Jesus miért is akarta ennyire, hogy látogassak el ide. Ajj, Jesus!
- Zongorázok, illetve hegedültem régebben, de azt a tudásomat fel kell elevenítenem. - Felelek egyből, miközben kihúzom magam a székben. - Kubában vendéglátásban dolgoztam, gyakran voltam felszolgáló egy turisták által közkedvelt étteremben. Ott az volt a szokás, hogy vasárnaponként én személy szerint nem felszolgáltam, hanem zongorán játszottam, hogy kellemesebb hangulatban tudják elfogyasztani az ételüket a vendégek. - Meg is ragadom akkor már a kérdésére válaszolva, hogy bemutatkozzak és meséljek kicsit az eddigi munkámról. Ennyire azért nem volt egyszerű dolgom, lényegében mindenes voltam, volt, hogy konyhára is beraktak. Egyszer pincérruhában futkároztam az asztalok között, máskor szép estélyiben nyomkodtam a billentyűket egész este. Mindazonáltal meglep, hogy nem itt dolgoznék, bár ettől önmagában nem rettenek el, pusztán érdekesnek találom és még inkább kíváncsivá tesz, milyen munkát szánna nekem.
Azt hiszem, lassan kezd összeállni a kép, míg koktélomat kortyolgatva hallgatom, amit mond. Szerintem megfelelő ember vagyok erre a munkára, azonban belém nyilall egy érzés, amire mindenképpen rá szereznék kérdezni a jövőben, de ha most feltenném, hogy ugye teljes mértékben veszélytelen állást ajánl, akkor valószínűleg rossz színben tüntetném magam fel már a feltételezésemmel is. Viszont ahonnan én jövök, ott azért megtörténtek ilyen dolgok is.
- Tehát különböző rendezvényeken az étel- és italfelszolgáláson túl a zenei aláfestés biztosítása lenne a feladatom, ha jól értem? Lenne egyéb kötelezettségem is? - foglalom össze a hallottakat, miközben látszólag gondolkodok, miként kellene feltennem a rengeteg kérdésemet. Az pedig, hogy mi tartozik pontosan a feladataim közé jó előre tisztázni, egyrészt mert így én is tudom, másrészt pedig nem érhet váratlan meglepetés. (Az mindig érhet, már megtapasztaltam.) - New Yorki helyszínekről van szó egyébként? - pillantok fel a pohárról. Nekem az sem probléma, ha utazom országon belül, csak jó tudni, hogy miként kellene pozícionálnom ezt a lehetőséget. Újra kortyolok egyet, míg választ ad.  
- Az én helyzetem kissé bonyolult olyan szempontból, hogy nem kevés papírt kell még elintéznem ahhoz, hogy hosszútávon is az országban tartózkodhassak. Ezzel a munkával ez elintézhető? - Vagyis fehér vagy fekete munkát kínál, vagy egyszerűen csak tudna-e segíteni kvázi a letelepedésben, ami egyelőre nagyon nem megoldott még az én esetemben. A fekete munkával sem lenne problémám, amíg az nem veszélyes rám nézve, de jelenleg ilyet nem tudnék vállalni. És persze ott van még a munkaidő és a bér, utóbbival szintén van egy olyan problémám, hogy nem vagyok teljesen tisztában még azzal, hogy mi számít jó és rossz fizetésnek itt New Yorkban, de valószínűleg kellően utána fogok járni annak az összegnek, amit ajánlana nekem. Csak mert így működik a világ.

Talán mióta apa lettem, illett volna többet gondolkodnom azon, hogy mi az, ami engem egy adott helyhez köt. Nem gondolom, hogy kötelező lett volna eljönnöm Hawaiiról. A szüleim mindent megtettek azért, hogy jó életünk legyen, voltak barátaim, voltam szerelmes. Gyakorlatilag mindent megtapasztaltam, amit meg lehetett ott, és tetszett az az élet. Csak éppen nem volt elegendő. Amikor az ember fiatal, van benne valamiféle bizonyításvágy, elvágyódás. Talán kíváncsiság. Magam sem tudom minek nevezhetném pontosan, vagy hogy le lehet-e egyáltalán írni egy szóval. Tulajdonképpen nem is az a fontos, hogy hogyan tudom megfogalmazni - vagy egyáltalán lehet-e -, inkább az, hogy elmúlt-e ez az érzés vagy sem. Illetve, hogy félek-e attól, hogy Mia egy nap, amikor elég idős lesz hozzá, ugyanúgy fogja magát és a világ másik végére költözik. Személy szerint nem tartom a világ végének az ilyesmit. Manapság annyi módja létezik már annak, hogy kommunikáljunk másokkal, miért éppen nekem vagy a lányomnak okozna gondot, hogy valamilyen módon beszélni tudjunk egymással, vagy lássuk egymást? Akár érdemes-e ilyeneken rugózni akár nem, én még korainak érzem, hogy a hat és fél éves kislányommal kapcsolatban ilyeneken töprengjek. Mia jó ideig nem megy még sehová, függetlenül attól, hogy melyikünk idő-érzékelése áll közelebb a valóshoz. Megvan, amikor a gyerekeknek pár perc is egy örökkévalóságnak tud tűnni? Na, mi felnőttek épp az ellenkezőjét tapasztaljuk. Van, hogy huszonnégy óra sem tűnik elegendőnek.
Kicsit is így érzem most is, amikor a szóban folytatott beszélgetés témáján túl legalább három másik dolog foglalja le a gondolataimat. Általában azt mondják, hogy a férfiaknak nincs több vágányú agya és csak egy dologra tudunk egyszerre figyelni, én mégis úgy érzem, hogy sokszor cáfolni tudnám ezt az állítást.
- Akkor talán korábban kellett volna érkeznie a városba. Lehet, hogy velem Jesus nem osztott meg részleteket, de nem én lehetek az egyetlen, aki tudott róla, hogy van egy ikertestvére. - Egyértelműen viccelek. Nem vagyok iker, gyakorlatilag testvérem sincs, így sosem fogom megérteni azt a fajta dinamikát, ami egy hasonló testvérpár között van. Arról nem is beszélve, hogy ahogyan mind a hét milliárd ember más ezen a Földön, úgy két ikerpár sem lesz egyforma. Én csak Jesust ismerem, aki egyébként nem adott rá okot, hogy azt feltételezzem róla, hogy mindenkinek a húgáról pletykál. Sokáig én sem tudtam, hogy van testvére.
- Az biztos, hogy nem hangzik átlagos hobbinak - jegyzem meg egy félmosollyal. Tény, hogy a bélyeggyűjtést ugyanúgy nem nézem ki belőle, de ez utóbbit senki nem kérdezte, így felesleges is lenne hangoztatni. Én sem ecsetelem bárkinek, hogy bútorokat újítok fel. - Talán csak rossz helyen keressük őket. - Lazán megrántom a vállaimat. Ezen a ponton lezártnak tekintem ezt a témát. Mia kicsi korában sem szerettem belemenni azokba a beszélgetésekbe, hogy 'kire hasonlít ez a gyerek', és végképp feleslegesnek titulálom ezt két felnőtt emberrel elkezdeni.
- Értettem - jelentem ki mosollyal az ajkaimon, miközben fejben végigpörgetek néhány könnyedebb receptet, végül kikötve egy tripla citrusos margaritánál. Sosem voltam annak a mestere, hogy ránézésre kitaláljam kihez milyen ital illik a legjobban. Az ilyesmiben illik annak hinni, aki a pult másik oldalán áll. De ha már valaki citrusos ízekre vágyik, egy margaritával nem lehet félre lőni.
Megmosolygom ugyan a reakcióját a kérdésemre, de nem szólalok meg. Én magam is azért vagyok ilyen határozott véleménnyel a helyiekről, mert megtapasztaltam, hogy milyen máshol élni. Hawaii és New York azt hiszem nem is feltétlenül összehasonlítható. Talán így van egy Rebeca szülőhelyével is és valóban nehezebb a kérdés, mint azt én eredetileg gondoltam. Ő mégis megbirkózni látszik vele, miközben én a koktélját készítem. Előbb a pohár peremén húzom végig a lime-ot, aztán a sóba forgatom bele. A tequila és a triple sec narancs, lime és citromlé társaságában kerülnek a mixerben tanyázó jégre, aminek néhány finom rázásra van szüksége szűrés előtt.
- Ebben végülis igaza van. Mások szerint itt az emberek csak az állandó hajtást tapasztalják és.. Nos, soha nem alszik a város. - Egyes környékeken tudnak ezzel vitatkozni, de ha a város szívét és főbb ütőereit nézzük, a mondás igaz. New York nem az a fajta nyugodt kis közösség, ahová pihenni jár az ember.
- Ha New Yorkba jött, akkor biztosan magának is van valamilyen álma. - Nem tettem fel kérdést, a szemöldököm mégis megemelkedik, a pillantásomban kíváncsiság csillan. Ő mondta, hogy New Yorkban több a lehetőség, nekem pedig ugyan semmi közöm hozzá, mégis érdekel, hogy mit gondol, mit fog itt megvalósítani.
- Nem sokkal a középiskola befejezése után jöttem el. - Mint nagyon sok kortársam akkoriban. Ki-ki valamilyen indokkal. Volt, aki éveken át arra vágyott, hogy a suli befejezése után végre leléphessen magasabb fizetésért, vagy a korábban emlegetett több lehetőségért, volt akit a szerelem vonzott máshová és olyan is, akit éppen az taszított el onnan. Mindenki tippelhet, hogy én melyik kategóriába tartoztam.
- Egészségére - tolom elé az elkészült koktélt, ami a pohár peremén lévő só és a benne lévő jég mellé kiegészült az összerázott folyadékokkal és néhány citrusszelettel. - Remek. Akkor nem figyelmeztetem, hogy elég erős és legyen vele óvatos. - Gondolom egyébként is bírja az italt, ha a kedvencéről van szó.
- Akkor ez most egy nagyon titokzatos állásinterjú lehet - nevetek fel halkan, miközben lehajtom a fejemet, amit egyúttal meg is csóválok. Csak miután sikerült moderálnom magam, pillantok fel újra. - Gondolom unalmas lenne, ha nem lennétek bonyolultak. - Az emberiség nem tud még róla, hogy létezne gondolatolvasás, de ha mondjuk az ikerpárok ennek a tulajdonságnak a birtokában lennének, meg akarnák osztani velünk, földi halandókkal is? Én nem hiszem. Épp ezért szórakoztató valamelyest Jesus és Rebeca helyzete. Egy kívülálló számára legalábbis ideálisnak hangzik a kapcsolatuk.
- Persze. Talán jobb is, hogy nem ő mesélt róla, mert így elkerüljük a félreértéseket. Az esetek többségében én itt dolgozom - megemelem a kezemet, hogy a helyiségre mutathassak, céltalanul, nem konkrétan utalva egyik pontjára sem. - De egy kisebb csapattal gyakran intézzük különböző rendezvények cateringjét. Felszolgálunk - többségében italt -, és amikor van emberem, zenét is ajánlunk. Ez a rendezvény jellegétől változhat. - Van, amikor nem igényelnek hasonlót. De gondolom ezt nem kell neki túlmagyaráznom. - Játszol esetleg valamilyen hangszeren? - Előny lenne, ha nem kellene mindig a különböző ismerőseimnek, vagy ismerősök ismerőseinek könyörögni és olyan ajánlatot adni, amiért már hajlandóak lennének velem üzletelni.
- A Brooklyn Innről? - Kérdőn pillantok rá, a szemkontaktust azonban megtöröm, amíg lepillantok a sörösüvegemre. - Arról igazából felesleges, mert nem itt dolgoznál. Hanem nekem. - Érdemes lett volna megmagyarázni, hogy hogyan dolgozhatok egyszerre itt és magamnak is? Igen. Ráadásul érdekes sztori lett volna, de nem ismerjük egymást annyira, hogy abba most belekezdjek.
- A "hely" ha úgy vesszük, mindig változik. A vendégkör az, ami összeér. Olyan emberekről van szó, akikkel hosszú ideje együtt dolgozom és megvan a kölcsönös bizalom. - Én nem bíznám rájuk az életemet, ők viszont rám bízzák, hogy megfelelő italt kapnak a kezükbe tőlem. Ilyen egyszerű. - Ami azt illeti, nem egy tipikus pultos állásról lenne szó. - Ugyanakkor semmi extrát nem várok el senkitől, aki csatlakozik a csapathoz. Csak hogy tudja tartani a száját és félrenézni, amikor arra van szükség.

Nagyon szeretném azt gondolni, hogy ismerem az ikertestvéremet, hogy mi még mindig ugyanazok vagyunk, ugyanazok a gyerekek, akik egy házban, sokáig egy szobában nőttek fel. De fel kell ébredni és ki kell mondani a valóságot, a kemény és könyörtelen nem-et. Nem, ez nincs így. Jesus lassan tíz éve elhagyta az országot és bár időnként találkoztunk, azokban a hetekben közel sem tudtuk megtapasztalni egymás mindennapjait. Jól élt Texasban? Azt mondta igen. Boldog volt? Egy ideig igen. Én legalábbis ezt tudom róla és nem gondolom, hogy hazudott volna nekünk. Régebben könnyen megosztottuk egymással az érzéseinket. Ez most is így van, csak már közel sem állíthatjuk azt, hogy könnyedén. Az az igazság, hogy nem voltunk ott egymás mellett minden egyes nap, szóval csak tippelni tudunk, vajon hogyan éljük a saját életünket és mik állnak az érzéseink és cselekedeteink mögött. Idő sincs rá, hogy mindent megosszunk egymással és talán felesleges is. Tán ennyit tesz felnőni. Ezt jelenti felnőttnek lenni egy ikerpár számára. De ez rendben van, ezzel nincs semmi probléma, csak nekünk is el kell fogadnunk, hogy már nem vagyunk annyira egymás életének része. Mint ahogy engem is arcul csapott az anyagi háttere, melybe belesüllyedt és ahogy őt is meglepte a válásom.
Nehezen mondtam el neki, hogy szétváltunk Juannal, leginkább azért, mert a tesóm sosem kedvelte őt és bármennyire is igyekezett jól kijönni a férjemmel, tudtuk, hogy az csak álca. Színjáték. És most pedig kvázi igaza lett, amit nekem is nehéz beismernem, mert szerelmes voltam abba a férfiba. Szívem mélyén még mindig kavarog bennem valami, nem szerelem már, hanem düh és harag. Avagy hatalmas űr, hiányérzet.
- Jobban szeretek én bemutatkozni másoknak, mintsem, hogy a testvérem tegye ezt meg. Így legalább tudom, ki mit tudhat rólam. - Ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Ijesztő érzés, ha valaki ismer néhány információt rólam, miközben nekem az egész ismeretségről nincs tudomásom. A komolynak tűnő téma ellenére magamra veszem a mosolyát és én is némileg vicceskedve ejtem ki a szavakat. Olyan közegben nőttem fel, ahol mindig fontos volt a jókedv, az, hogy bizonyos nehézségeket el tudjunk engedni, mert az első a boldogság. Ez időnként éreztük is, míg más napokon nehéz volt egyesülni anyáék filozófiával.
- Meglepően én sem ismerek sokat, pedig fokozottan keresem őket a környezetemben. Felnőtteket pedig végképp ritkán látok együtt. - Gyerekként együtt járnak iskolába, együtt mennek haza, játszani, barátokhoz, sokkal jobban szem előtt vannak párban, mintsem felnőttként, ahol valószínűleg mindkét testvérnek megvan már a saját élete. Pont, mint nekünk, Jesussal. Ha ő nem említ engem, senki sem tudná, hogy van egy ikertestvére egy másik országban.
Lehetnék óvatosabb is, de nem szeretek csak fél szavakat közölni. Azt amúgy is tudta, hogy kellene egy munka, nekem már csak azt kell megmondanom, miért. Látom, ahogy arca komolyabbá válik, egy pillanatra elgondolkozok azon is, hogy talán valami rosszat mondtam. Egyáltalán nem az állt a kijelentésem mögött, hogy szívesebben lennék ingyenélő és csak azért szeretnék munkát, hogy maradhassak az országban, márpedig így is lehetne értelmezni az elmondottakat. Viszont ahelyett, hogy magyarázkodni kezdenék, figyelem arcvonásait.
Egyetértően bólintok, egyúttal pedig némi izgatottság lep el a szavait hallva. Nem vagyok gondolatolvasó, úgyhogy türelemmel kell várnom azt a bizonyos beszélgetést, amely a munkáról fog szólni. Nem vagyok arra szorulva, hogy nála dolgozzak, valószínűleg előbb-utóbb találnék helyet máshol is, de ez egy nagyon jó lehetőség lenne a baráti ismeretség miatt. Nem várok semmilyen pénzbenli vagy bánásmódbeli kedvezményt ezzel kapcsolatban, csak azt, hogy ne használjanak ki, amiért ennyire rá vagyok utalva a munkáltatómra. Márpedig, ha ezen múlik az ittlétem, az sosem egy kedvező helyzet és könnyen visszaélhetnek vele. Én ezt nem akarom.  
Felnevetek, tetszik a hangulatra tett megjegyzése, amit én kívülállóként nem is szeretnék jellemezni, vagy felülbírálni, hiszen még sosem voltam itt ezelőtt és nem tudhatom, milyen amikor sok a vendég, netán mennyire jófejek a kollégák, úgyhogy egyelőre csak sodródom ezzel a témával és örülök, hogy egyre több behatás ér. Oldja a bennem rejlő feszültséget, amire talán a koktél is hasonló hatással lesz.
- A citrusok a kedvenceim. - Pont, mint a parfümök esetében is. Nincs bajom az édes ízvilággal sem, de túlzott mértékben nem szoktam fogyasztani olyan ételeket és italokat. Mellkasom előtt könyökölve ülök a bárpulton és figyelem ahogy készül a koktél.
Kiszalad belőlem a kuncogás amiért nem finomkodva jellemzi, milyenek az itteni lakosok. Végül is, igen, mondhatjuk külön állatfajnak is.
- Huh, ez egy nagyon jó kérdés… - egyenesedek fel a bárszéken, a hátam sem bírja a görnyedt testtartást sokáig. Valósággal el kell gondolkoznom azon, milyen választ adhatnék számára. Kuba és New York. Ég és föld már csak akkor is, ha megpillantjuk a két várost. És ez is számít, ha az embereket kell jellemezni. Nem szeretnék történelemről beszélni, mert biztos vagyok benne, hogy sok mindent hallott Kubáról, a kommunista időkről és arról, mennyire veszélyes gócpont volt az ország Amerika számára a hidegháború idején. De a kubaiak nem hasonlíthatók össze sem a szovjetekkel, sem az amerikaiakkal. - Itt több a lehetőség, nagyobbak az álmok és az emberek is nagyobb hangsúlyt fektetnek a sikeres karrierre, ami hatással van a viselkedésükre. Legalábbis én ezt tapasztaltam meg ebben a kis időben, mióta itt vagyok. Mikor Jesustól kérdeztem ugyanezt, ő azt felelte, hogy ha itt, Amerikában akar valamit, sokkal könnyebben el tudja érni és ez szabadabbá és motiváltibbá teszi. - De ezzel együtt az árát is meg kell fizetni. Kubában elfogadták, hogy nem a hatalmas gazdagság fogja jellemezni az életüket és nem felhőkarcolók fogják borítani az utcákat. Ott nem a csúcsszuper autómárkák járják az utakat, hanem a múlt évszázad kincsei. Persze, vannak kivételek. Az emberek ott abból főznek, amijük van, de ezt el is fogadták. Akik nem, azok eljönnek onnan, mint ahogyan Jesus is tette. Éppen ezért egyik sem jobb a másiknál, egyszerűen csak más a két város és a két ország.
Szemeimben meglátszik a meglepettség, még nem találkoztam olyan személlyel, aki Hawaii-on született volna, holott az ugyanúgy Amerika. - És mennyi időt élt ott? - folytatom a kérdéseket, de talán nem veszi túlzónak. Egyszerűen csak nyitva hagyott ajtónak érzem.
A személyesebb kérdések után pedig úgy vélem, felesleges tartani már a távolságot. Megigazítom hajtincseimet miután hallom, hogy támogatóan áll a tegeződéshez. Belekóstolok a koktélba, melynek készülését végig figyelhettem az elmúlt percekben. Arcom kivirul, az ízek szépen harmonizálnak, ki kell mondanom, nagyon finom koktélt kaptam. Egyedül azt felejtettem el, hogy az itteni téli hangulathoz az édesebb ízek passzolnának jobban, míg a citrusok a nyár kedvencei, de talán elnézi nekem ezt. Végtére is, el az első igazi telem.
- Tökéletes lett, ez az egyik kedvenc koktélom, köszönöm! - Mondjuk szerintem arcomról is leolvasta már ezt, a szavak pusztán az érzéseim megerősítésére szolgálnak.
Kérdésére sokatmondó mosoly jelenik meg rajtam. Nem fájdalmas, nem is boldog, egyszerűen csak ott van benne a sugallat, ami arra utal, hogy nagyon jó mozzanatra tapintott rá. És hogy amennyire semmiségnek kellene lennie egy ilyen beszélgetésnek köztem és Jesus között, nálunk annyira bonyolultan megy. Lenyelem a számban lévő kortyot és csak azt követően válaszolok.
- A testvéremtől egy cetlit kaptam, semmi többet. Előző napokban utalt rá, hogy lehet tud egy jó munkalehetőséget, de ennél többet nem mondott akkor és azóta sem. - Csoda, hogy rájöttem, mire van a cetli, bár alapvetően nem volt nehéz kitalálni a mi szituációnkban.
- Meglehetősen bonyolultak tudunk mi lenni, ezt teljes mértékben elismerem. - A mosolyom ezúttal inkább már fájdalmasnak hat, mintsem jókedvűnek, de hát, mi sosem voltunk ennél egyszerűbb testvérpáros. Magunk között megszoktuk már, csak mikor kifelé, másnak kellene bemutatkozni, akkor tud kellemetlen lenni.
- Éppen ezért nagyon kíváncsi lennék a részletekre - folytatom lelkesebb hangon, úgyhogy hacsak nem probléma számára, én szívesen elindítanám a beszélgetést ebbe az irányba. Finom gesztus, semmit több, csak mert nem szokásom várni, hogy a másik kezdeményezzem mindig. Igaz, talán nem pont a bárpultnál kellene, de ezt leginkább rá bíznám, mégiscsak ő van „itthon”.
- Mesélnél a helyről? - kezdek bele már az állásinterjúba, ami tény, hogy nagyon rendhagyó, elvégre illene tudnom, hogy hova jövök munkát vállalni. Kíváncsi lennék a történetére, pletykákra, sztorikra, de nem akarom ennyire konkretizálni a kérdésemet, inkább hagyom, hogy azokat ossza meg, amiket elsőkörben szeretné, ha tudnám.

Aki hisz benne, hogy mindenkinek egyenlő esélyek adattak ebben az életben, egyszerűen el van tévedve. Küzdhetsz akárhogyan, ha nincsenek megfelelő kapcsolataid, annyi pofára esés ér, hogy a végén elmegy a kedved a próbálkozástól is. Az egyik út az, ha beleunsz abba, hogy tisztességes legyél. De ha nem játszol a szabályok szerint, hamar elkezded bökni valakinek a csőrét és idő kérdése, hogy a rendőrök kopogtassanak a lakásod ajtaján. Mindegy, hogy mennyire szerencsétlen az emberek helyzete, amikor azt látják, hogy a környezetükben valaki jobban él náluk, rögtön szúrni kezdi a szemüket. Nem véletlenül mondják, hogy egyes eredményekről jobb hallgatni. Mindenki a saját sorsának kovácsa, így a siker titkának is nálunk kellene maradnia - már ha nem adjuk fel, mielőtt sikeresek lennénk. Ördögi kör.
Mióta Mia elég nagy ahhoz, hogy keresztkérdéseket tegyen fel nekem, sokat jár azon az agyam, hogy mire is fogom megtanítani őt és hogy mikor rontom őt el annyira, hogy nehezebb élete legyen, mint amilyet szántunk neki az anyjával. Akárki akármit mond, nem lehet úgy összefoglalni a szülőséget, hogy mekkora lehetőség és minden perce igazi élvezet, mert baromira nincs így. Az elmúlt hat és fél évben legalább milliószor volt már olyan, hogy fogalmam sem volt, hogy amit csinálok, vagy amit mondok a lányomnak, az helyes-e. Volt már, hogy hazudtam neki - az aranyhaláról, de az egy hosszú történet -, hogy olyasmit raktam elé ebédre, amire néhány túlbuzgó szülői munkaközösségi tag húzta volna a száját és valószínűleg még vagy ezer hibát elkövettem a nevelése során. De mindig arra jutottam, hogy a saját életemet sem volt egyszerű tisztába tenni és eldönteni, hogy hogyan akarom azt élni, akkor hogyan lehetnék profi valamiben, ahol folyamatában tanul az ember? A gyereknevelést nem lehet négyszáz oldalon összefoglalni, mert az én gyerekem nem lesz ugyanolyan, mint egy második, vagy harmadik emberé. De pont az a szép az egészben, hogy mind különbözőek vagyunk.
Pont, mint mindannyiunk életkörülményei. Néha nekünk van szükségünk kapcsolatokra, máskor meg mi vagyunk azok a bizonyos kapcsolat valaki más számára. Nem szeretek túlságosan mások életében turkálni, ezért nem kértem meg Jesust, hogy avasson be a részletekbe Rebecával kapcsolatban. Én sem teregettem volna ki mindenkinek, hogy mi történt Tami meg közöttem. Talán még egy kicsit pofátlannak is gondoltam volna, aki mégis rákérdez erre. Persze az is lehet, hogy csak zárkózottabb vagyok más embereknél.
- Igazán? - volt némi kíváncsiság a hangomban, amikor feltettem a kérdést, nem csak incselkedni akartam azzal, hogy visszakérdezek. - Elég hiszékeny vagyok, úgyhogy most még bármit mondhat magával kapcsolatban. - Akaratlanul is vigyor költözött az arcomra. Sosem voltam túl komoly fajta, de mióta elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy ne akarjak belehalni abba, hogy élnem kell, azt hiszem különösen szeretem, hogy ennyire el tudom engedni a dolgokat. Amikor arra van szükség, tudok nagyon is komoly lenni.
- Nem sok ikerpárt ismerek... - Egy pillanatig a tarkómra simítottam a kezemet, ahogyan elgondolkoztam ezen. Hirtelen lényegében nem is ugrott be olyan, akivel legalább annyira jól ismertük volna egymást, mint Jesus-al. Aztán mégis. - Legalábbis ennyi időseket nem. De ők meg valószínűleg másképp gondolkodnak a testvéri kapcsolatukról, mert még gyerekek. - Ha elkezdtem volna magyarázni, hogy nem vagyok sem pedofil, sem regisztrált, kiskorúakat szexuálisan zaklató alak, csak cikibb lett volna. Gyerekként is mindig hevesebben tagadtunk valamit, ha mi voltunk érte a hibásak, igaz? Én meg nem fogom magam cikinek érezni, amiért Mia osztályában van egy ikerpár.
Mosoly jelent meg a szám sarkában, amikor visszahallottam, hogy a nevemet ízlelgeti. Nem tartottam magamat sem Carlosként, sem pedig Lozként. Eredetileg a Carlos-al sem volt semmi bajom, de mint ahogyan mindenkire ragadnak élete során becenevek, úgy valamikor én is megkaptam a Lozt.
- Értem... - Bólintottam néhányat, miközben mérlegeltem a dolgot. A legolcsóbb megoldás nyilván az lett volna, ha nem jelentem őt be, Jesus testvéreként így sem tehettem volna meg vele azt, hogy kevesebbet ajánlok neki, mint a többi emberemnek, gazdasági helyzet ide vagy oda.  - Akkor a legjobb lesz, ha beszélünk erről. - Egy munka elvégre nem arról szól, hogy amit én elmondok, azt neki el kell fogadnia. Inkább diskurzus ez, és mindketten megosztjuk egymással az elvárásainkat. Aztán kiderül, hogy azok összehangolhatóak-e, vagy két teljesen más szinten gondolkodunk.
- Remek. Akkor máskor is várunk vissza ide. - A tenyeremet a pult szélének nyomtam, úgy hajoltam egy kicsit felé. - Azért amikor többen vannak, jobb a hangulat... - szórakozott megjegyzés volt, nem is a saját társaságomat akartam ezzel minősíteni. Több, mint igaz, hogy van önkritikám, de céltáblát azért még én sem csinálnék önként magamból. Ráadásul nem tartom magamat egy rakás szerencsétlenségnek.
- Milyen legyen az ízvilága? Édes, keserű, erősebb, gyümölcsösebb? - Legalább három tippem lett volna, hogy milyen lehet az ízlése, de kár lett volna az időt húzni ezzel, ha ő maga is el tudja mondani. Amint sikerült döntenie, a megfelelő dolgokért nyúltam, hogy készítsek neki valamit.
- A New York-iak egy külön állatfaj - értettem egyet bólogatva. - Miben fedezhető fel a különbség kubaiakhoz képest? - Míg ő újonc volt New Yorkban, addig én Kubával és az ott élőkkel nem voltam egyáltalán tisztában. Gondolatban több utat tettem meg, mint amennyit egy-egy nyaralás során sikerült életemben, de nem zavart túlzottan a dolog. Mindig úgy gondoltam, hogy ebben a városban megtaláltam a számításomat, ezért nem vágytam feltétlenül arra, hogy változtassak.
- Nem, ami azt illeti Hawaii-on. - Finom mosoly jelent meg a szám sarkában. A születési helyem és a származásom még így is különbözött egymástól, de amerikai állampolgárként születtem és annak is neveltek. Fele annyira sem vagyok már tisztában a nemzetiségemhez kötődő hagyományokkal, mint a szüleim, viszont a Fülöp-szigeteki ételeket mindig is élveztem.
Épp poháralátétet csúsztattam a koktélja alá, amikor feltette a kérdését, így valamelyest a szempilláim alól néztem fel rá, mielőtt elmosolyodtam volna. - Persze, nekem egyáltalán nincs ellenemre. - Sőt, sokkal kényelmesebb tegeződni, ha már ismerem az ikertestvérét és egyébként is együtt fogunk inni. Még ha én nem is alkohol után nyúlok, hiszen előttem áll még egy teljes műszak a bárban. Magamnak is elővettem egy poháralátétet, amire ráhelyeztem az üvegemet, miután felbontottam.
- A testvéred mondott bármit arról, hogy milyen munkáról lenne szó? - kérdőn vontam fel a szemöldökeimet, miközben rá pillantottam. A  csípőmet közben a mögöttem lévő pultnak támasztottam. Nem ez a legtradicionálisabb állásinterjú felállás, de az sem teljesen átlagos, ahogyan mi Rebecával ismeretségbe keveredtünk.

Néha makacs tudok lenni másokkal, de sokkal rosszabb, amikor magammal szemben is az vagyok. Jesus iránt érzett haragom kellően erős ahhoz, hogy csak azért se éljek az általa kínált lehetőségekkel, miközben a belső hangok hangosabban csicsergik füleimbe, hogy mutassam meg neki, lehet itt boldogulni csak ellen kell állni a kisértéseknek. Én pedig amint kilépek a lakásból, ellenálltam a belső ördögi makacs hangomnak. Eltelt már annyi idő, mióta New Yorkban vagyok, hogy érzem, nem szeretnék ennél többet semmit sem csinálni és az eddig otthon megkeresett pénzemet felélni.
Hogy őszinte legyek, nem tudom, mire számíthatok, részben vakon vagyok, de a férfi, kit keresnem kell az ikertestvérem ismerőse, elvileg jó barátok, úgyhogy mégsem teljesen idegent keresek egy teljesen idegen helyen. De legalább New Yorkot kezdem megszokni, hiába van hatalmas honvágyam.
Valószínűleg sokkal kevesebbet tudok Carlos-ról, mint ahogy azt ő gondolná. Talán evidens lenne, hogy otthon szépen megtárgyaltuk mi Jesus-sal azt, hogy ki a barátja, mit dolgozik, egyáltalán miért kellene nekem őt megkeresnem és miért lenne jó az, amit ő tud mondani nekem, de közöttünk nem így működik a kommunikáció és ezért teljes egészében nem is okolhatom Jesust, illetve a köztünk lévő jelenleg csendesebb hangulatot. Ránk gyerekkorunk óta jellemző volt, beleértve szüleinket is, hogy fél információkat közlünk a másikkal, így muszáj annak magának felfedeznie az abból kihozható lehetőségeket. Talpraesettnek neveltek minket, azt akarták, hogy sose várjuk, hogy kezünkbe kapjuk majd a szépet és a jót. Ettől függetlenül persze a dac a fő ok arra, hogy az előttem álló férfiról szinte csak a nevét tudom. Ha nem szólított volna meg, talán be sem tudtam volna azonosítani.
Kedves! És jól néz ki… Hiába, tagadhatnám, hogy nem a külső a lényeg, vagy hogy nem bámulom meg és veszem szemügyre arcának vonásait már első pillanatban, de ezt valószínűleg senki sem hinné el. Ha itt van előttem ebben az esetben egy férfi (másik esetben pedig akár egy nő), az első hatás, ami engem ér az a külseje és az azáltal keltett érzések, megállapítások. Én ezért is vallom, hogy fontos a megjelenés, a divatot és a dekorációkat sem véletlenül szeretem már-már hobbiként.
Nos, én nem tudok róla semmit, de arra nem számítottam, hogy Carlos sem tud sokat rólam. Szemeim kikerekednek, egy-két pillanat erejéig összezavarodom, hiszen én valamiért – ezek szerint tévesen – abban a hitben voltam, hogy Carlos tökéletesen informálva van. Ennek egyszerre örülök és egyben felvet némi nehézséget. Az egész szituáció egy csettintésre változik át valami teljesen ismeretlenné. Engem pedig talpraesettnek tanítottak, úgyhogy meglátom, ez az érdekes találkozás mit nyújt mindkettőnk számára.
- Akkor… azt hiszem, ennek én nagyon örülök. - Lassan ejtem ki a szavakat, pedig ezúttal nem kell gondolkodnom rajtuk. Jobb, ha én mutatom be magam és mesélek magamról olyan dolgokat, amit meg szeretnék osztani másokkal, mintsem, hogy vakon feltételezéseket tegyek afelől, hogy vajon mik hagyhatták el Jesus ajkait. Nem tudok átsiklani az óvatos bókján sem. - Szerintem nem sok ikertestvérpár van, akik előszeretettel kezdenek el mesélni a testvérükről. Nem tudom mi ennek az oka, de ránk különösen igaz. - Apró titkok. Valószínűleg az állhat a dolog mögött, hogy a baráti közeg mindig zavaróan nagy lelkesedéssel érdeklődik a másik felől még akkor is, ha neki semmi köze ahhoz a társasághoz. Ilyenkor képesek elfelejteni az emberek, hogy az ikrek léteznek külön-külön is, mindkettőnek megvan a maga személyisége és nem biztos, hogy tényleg ugyanolyanok minden téren. Ha pedig az egyik fiú, a másik lány… Most, hogy így belegondolok, Jesus még akkor sem mesélt rólam a barátainak, ha külön kértem erre. De ez már régi történtet.
- Loz - ejtem ki én is a nevét. Hat Carlost ismerek, de egyik sem hívta magát Loznak, pedig több, mint menő becenév. – Nagyon jól cseng… - csak úgy megjegyzem, ezt korántsem azért tudatom vele, mert kedveskedni akarnék vele, habár utólag belegondva, annak sem rossz. Elvégre én szeretnék tőle valamit itt, állást, ha minden jól megy. Nem vakon, nem égően, viszont nem lenne rossz, ha összejönne valami. Ennek kissé máshogy megfogalmazva, de hangot ad Loz is, mintha olvasna a gondolataimban.
- Ha maradni szeretnék itt New Yorkban, akkor igen. - A vízumhoz kell. Ha nem kapok hivatalosan is bejelenthető állást, akkor hazamegyek. Nem törik össze a világ, de tény, hogy még maradnom kellene Jesus miatt is és magam miatt is, szóval megérdeklődöm, tudna-e rám szánni kis időt. Válaszára elmosolyodom, hiszen titkon bíztam benne, hogy jókor jöttem. Szívesen vártam volna rá és a megfelelő alkalomra, de ha nem muszáj, miért tenném?
- Nekem tökéletes most, és ha úgy vesszük bármikor máskor is. - Utóbbit inkább viccesen teszem hozzá, végtére is, én nekem most nincs munkám, boltba tudok menni bármikor, úgyhogy az a megjegyzés, hogy most tökéletes egy kicsit ironikus is.
Úgy érzem, egy kicsit izgatott vagyok. Van pár másodperc míg azt hiszem, hogy egy hivatalos állásinterjú fog lezajlani kettőnk között, ám az ital segít, hogy azonnal komfortosabban érezzem magam.
- Egy koktélt szívesen elfogadok - felelem kimértebb szavakkal, de hangsúlyom azért már utal arra, hogy egy italra tett meghívást nem szívesen utasítok el. Ahova hely szerint adja magát a szituáció, helyet foglalok a pult egyik székén. Próbálom nem túl feltűnően figyelni mozgását, noha sikerül neki kellően magára ragasztania a tekintetem. Különleges vonásai vannak. Van tippem a származását illetően, de túl diszkrét lenne csettintésre rákérdezni.
- Teljes mértékben újonc. Olyannyira, hogy most járok itt először. Más világ ez, nehéz felvenni azt az életmódot, ami New Yorkot jellemzi, úgyhogy még próbálok asszimilálódni. - Nem mondom, hogy Kubában nem voltak kemény időszakok, amikor semmi idő nincs pihenésre és folyton mozgásban vagyok, de mégis más az, amit itt tapasztaltam. Máshogy gondolkodnak itt az emberek, máshogy élnek, mások a szokásaik. És még télen sincs meleg…
- Ön itt született? - Most láttam megfelelő alkalmat megkérdezni a származását. Ha Kubában valaki latinnak néz ki és spanyol neve van, nagy valószínűséggel helyi lakos, de itt Amerikában az ilyeneket eddigi tapasztalatok alapján megsejteni sem lehet.
- Tegeződhetünk, ha nem udvariatlanság? - kérdezem óvatosan, amint megkapom az italomat. Két dolog ezzel kapcsolatban: tudomásom szerint illendőbb, ha a nő ajánlja fel, viszont olyan pletyka is van, hogy ha valakivel együtt iszol, akkor az automatikus tegezőviszonyt von maga után, mondván, hogy megérett a kapcsolat az ilyenfajta közvetlenségre. Összességében tehát hiába munkáról lesz szó, mégiscsak Jesus ismerőse, valamint feltételezem, nem lehet köztünk nagy korkülönbség sem.

Hálás vagyok a szüleimnek, amiért arra neveltek, hogy a munka jó dolog. Ők maguk mondjuk soha nem viselkedtek úgy, mintha az ellenkezője lenne igaz, így nem is láthattam volna tőlük mást a jó példán kívül. Hawaiira is azért költöztek, mert több lehetőséget láttak abban, ha egy ananász ültetvényen dolgoznak, mint hogy hétről hétre próbáljanak megélni a Fülöp-szigeteken. Arról, hogy pontosan mennyire érte meg nekik, sokkal inkább őket kellene kérdezni, én viszont elmondhatom, hogy nem volt rossz életem. Lehet, hogy nem kaptam meg mindent, amit csak megláttam és meg akartam szerezni és nem éltünk luxus körülmények között, de hiszek benne, hogy nem is volt erre szükségem, normális ember lett belőlem. Még ha nem is minden alakul úgy az életemben, ahogyan első körben eltervezem, de nem félek attól, hogy mi vár rám holnap. Mind emberből vagyunk, így belénk van kódolva, hogy néha ne sikerüljön valami. Valahogy meg kell tanulni újra próbálkozni s elfogadni a vereséget is, mert ez a velejárója rövidke életünknek.
Szeretném majd ezt és még jó sok mindent megtanítani Miának, hogy amikor felnő, magabiztos legyen az élethez. Eszemben sem lenne elvárni tőle, hogy mindig tisztességes legyen, mert én soha nem voltam az. Már általánosban is felárasan adtam el a baseball kártyáimat, akkor is ha barátokkal üzleteltem. Manapság azért futott annyira a szekér a catering biznisszel, hogy ne akarjak mindenből és mindenkiből hasznot húzni. Helyette igyekeztem segíteni, ahol lehetett, mert tudom, hogy nekem is arra volt szükségem. Hogy legyen mibe kapaszkodni a boldoguláshoz.
Jesus meg én talán ezért lettünk barátok. Könnyű volt úgy kapcsolatot építeni, hogy sok élményünk hasonló volt az életről és mindketten csak boldogulni igyekeztünk. Nem sokat tudtam az ikertestvéréről, mert nem New Yorkban lakott, de a létezésének így is tudatában voltam. Az már annál inkább új információ volt számomra, hogy a városban van és munkára lenne szüksége. Egy - vagy inkább három - sör után pedig csak úgy jönnek a remek ötletek mindenkiből, nem véletlen hát hogy én is kifejezetten határozottan győzködtem arról a férfit, hogy tudok munkát adni a testvérének. Ha nekem lenne testvérem, akinek munkára van szüksége, biztosan fordítva is megtenné ezt értem. Habár ha lenne egy lány testvérem nem feltétlenül arra vágynék, hogy az építőiparban akarjon érvényesülni. Ezen viszont érdemesebb lesz akkor töprengnem, amikor nem maga Rebeca Rodríguez áll előttem.
- Én is hasonlóan. - Biccentek, a szám sarkában mosoly jelenik meg. - Elnézést, de nem tudom azt mondani, hogy Jesustól sok jót, vagy rosszat hallottam már, mert nem sokat mesélt a testvéréről. Amit most már részben értek is. - Szemeimet az arcára szegezem, szinte látva magam előtt, hogy mi az, amiben hasonlítanak a ikertestvérével. Jesusra nem foghatnám rá, hogy csinos, de Rebecára már annál inkább illett ez a jelző. Amit természetesen sem vele, sem az ikertestvérével nem terveztem közölni.
- Igen, én vagyok. De a Loz-al jobban ki vagyok békülve. - Ettől függetlenül hallgatok a teljes nevemre is, tehát nem lennénk gondban, ha nem állna a szájára a becenevem, ami ki tudja mikor ragadt rám.
- Így van. Azt hallottam, hogy munkára lenne szüksége. - Bíztam benne, hogy ha felvázolom a helyzetet, olyan emberre lelek, aki értékes tagja lehet annak a csapatnak, amelyiknek jobban oda kellett néha figyelnie a diszkrécióra, mint az elnök embereinek. Nem mintha közeli ismerősöm lenne bárki is az elnök - vagy bármelyik előző elnök - embere, de attól még igaz volt. A politikusok és a megfelelő körökben mozgó emberek nem szerették úgy érezni, hogy nincsenek nyeregben. Egy cápákkal teli medencében az ember ne lepődjön meg, ha megharapják.
Még mindig a korábbi félmosollyal az arcomon hallgattam a nőt, miközben nekidőltem a pultnak, a könyökeimmel támaszkodva a nemrég letörölt felületen. - Most lenne a legalkalmasabb. Nyitás után nem lesz időm. - Még ha nem is állnak majd sorban rögtön nyitás után, de a hivatalos munkaidőmben szerettem azzal foglalkozni, amire leszerződtettek. Rebeca "állásinterjúja" pedig határozottan nem ilyesmi volt.
- Adhatok valamilyen italt, amíg beszélgetünk? - Azt terveztem, hogy csatlakozom hozzá a pult túlsó oldalán, de előtte még szerettem volna bebizonyítani azt is, hogy nem neveltek totális bunkónak és hiába nem az enyém a kóceráj, de a vendégem egy italra. - Szóval.. Újonc itt New Yorkban, igaz? - Megemelkedett a szemöldököm, miközben felé pillantottam. Ha kért italt, azzal foglaltam el magamat, ha nem, a saját részemre vettem ki egy alkoholmentes sört a hűtőből.

Rendszerint fent vagyok már, mikor Jesus munkába indul és ha már én sem tudok megmaradni saját gondolataimmal, jobb elütni az időt hasznos tevékenységekkel, mint a reggelikészítés. Jesus sokszor nem reggelizik itthon, amit hamar megtanultam, úgyhogy mondjuk úgy, elvitelre csomagolom neki, ma éppen tojást, mivel én azt akartam enni, neki pedig az esetek legnagyobb részében úgyis mindegy.
Ahhoz képest, hogy testvérek vagyunk és tíz éve nem éltünk együtt normálisan, nem sokat beszélgetünk. Az első napok még kellemesebben teltek el, elmeséltem neki a válásomat és annak elég kellemetlen körülményeit, aztán elmentünk New York nevezetes helyeit megnézni, tekintettel arra, hogy most járok először itt. Aztán szép lassan minden elromlott. Szinte tényleg "minden".
Igyekszem nem panaszkodni neki, vagy túlságosan erősen éreztetni, hogy milyen mély árokba zuhantam bele, amiből közel fél éve nem igazán tudok kikászálódni. Csak ülök a terasz párnázott fotelében, kezemben a már teljesen üres kávésbögrével és figyelem a város reggeli forgalmát, hallgatom hangját és közben minduntalan gondolataimba merülök. Ha minden jól alakult volna, most azért tenném ugyanezt Havanna békés negyedében, a már olyan szépen és családiasan berendezett lakásunkban, mert a kerekedő hasam nem hagyná, hogy tovább dolgozzak. Időnként belém hasít az az érzés, hogy mi lett volna, ha terhesen válunk el, van, hogy ettől a gondolattól összeteszem a két kezem és örülök, hogy nem így alakult, míg néhanapján - mint például most is - ezzel a forgatókönyvvel is kiegyeznék. Akkor legalább nem lennék ennyire egyedül és nem érezném magam ennyire elveszettnek.
Ezt Jesus hogyan is érthetné... El sem tudom neki magyarázni, de nem akarom terhelni a gondjaimmal, hiszen amilyen csípős a stílusa, még a végén olyan megjegyzést tenne, ami bennem mély sebet ejt. Volt már ilyen, de nem haragszom rá, mindössze csak rosszul esett.
Két okból érkeztem New Yorkba, egyrészt látni akartam az öcsémet, hiszen lassan 3-4 éve nem láttam az arcát személyesen és tudni akartam, hogy minden rendben van vele - mint kiderült, nem. Ez sem tett jót az elnyomott depressziómnak, de siránkozás helyett igyekszem inkább mindenben segíteni neki, még ha ő ezt idegestőnek is tartja. Talál értékelhetne jobban is, de ez is mindegy, nem számít, mert nem várok tőle köszönömöt. A másik ok személyes indíttatásból fakadt. A válás legkisebb problémája az, hogy elveszítettem valakit az életemből, sokkal nagyobb űr keletkezett bennem azáltal, hogy szilánkokra tört az az életút, amit nemrég még annyira fényesen láttam csillogni magam előtt. 2019-ben még úgy éreztem, az életem egyenesben van, voltak terveim, elképzeléseim. Most mindezek belebuktak a válás tragédiájába és újra kell építenem önmagam, ezt pedig jelenleg könnyebben meg tudom tenni itt, mint Havannában. Szóval Jesus, nem csak miattad vagyok itt Amerikában, remélem később majd te is megérted, hogy mekkora szükségem van az itteni közegre és rád, talán nagyobb is, mint neked én rám.
Kinyitom a szúnyoghálót és visszamegyek a melegebb lakásba. Jól esett azért a reggeli napfényben úszni, biztos vagyok benne, hogy az itteni komorabb idő is hatással van a hangulatomra, így hát minden napnak rendkívül hálás vagyok, amikor nincs felhő az égen.
Látom, Jesus itt hagyta a reggelijét. Nem feltételezem, hogy szándékosan tette volna, eléggé kapkodott reggel. Egy keserű sóhajt követően beteszem neki a hűtőbe, majd elmosom a kávésbögrét. Aztán ha már úgyis bevásárolni akartam menni, előbb be tudnék ugrani Carloshoz.

- Ez mi? - kérdem Jesustól a felém nyújtott cetlit látva, de mire felnézek rá, már a szobában sincs. Elhúzom szám sarkát, hogy magamnak kell mindent megfejtenem, de azért Jesus sem annyira agyafúrt, hogy soklépcsős rejtvényekkel álljon elém, szóval minden bizonnyal ez az a cím lesz, ami a barátjához tartozik. Akiről mesélt már valamennyit, leginkább csak tényszerű adatokat, illetve azt, hogy ha állást szeretnék, őt esetleg meg tudnám kérdezni.  Én pedig nem vagyok se tehetetlen, se annyira életképtelen, hogy ne ragadnék meg ilyen kiskapukat. Munka nélkül nem maradhatok sokkal tovább az országban és tudom jól, hogy itt sem olyan könnyű az álláskeresés, pláne egy külföldi állampolgárnak.

A megszokotthoz képest jobban kisminkelem magam, valamint csinosabb ruhát is felveszek, mint egy átlagos bevásárláskor szokás. New Yorkban szeretnek divatozni az emberek, jobban, mint Havannában, vagy pusztán csak máshogyan, de ez nekem szimpatikus. Brooklynban, miután leszállok az összes tömegközlekedési járműről újra előveszem a telefonomat, amibe a címet írtam. Ez az a hely, úgyhogy hiába látom, hogy a nyitásra még egy kis időt várni kell, makacsságom miatt bátorkodok ezt figyelmen kívül hagyni és megpróbálok benyitni. A várttal ellentétben az ajtó kinyílik, amire felbátorodok és belépek az üresnek tűnő helyiségbe.  
Tekintetem még cikázik ide-oda, mikor meghallom az utasítást valahonnan a staff részlegről, viszont, ha már itt vagyok, minimum egy kérdés erejéig maradnék, végtére is nem vásárolni akarok, vagyis eddig erre még nem gondoltam, de könnyen lehet, hogy mégis meginnék valamit, természetesen nyitás után.
Ahogy általában lenni szokás, most is hamar megjelenik egy férfi a pultnál, tekintetemet visszakapom a díszletről felé, de szemeim a tervezettnél jobban leragadnak a férfi vonásain. Egészen biztos, hogy őt említette nekem Jesus pár napja.
- Oh, igen! - mosolyodom el kedvesen, arcomon fellelhető az öröm, amiért ő lépett ki hozzám, hogy fogadjon. Pont ő! Mielőtt azonban elmondhatnám, hogy pont hozzá jöttem, úgy érzem, ő is mintha ismerőst látna bennem. Az ikertestvéremet nem tudom letagadni, pedig kiskorunkban sokszor megpróbáltuk, nem jött össze.
- Nagyon örülök a találkozásnak - nyújtom felé kezemet is, hiszen bemutatkoznom nem kell, épp most mondta ki a nevemet, amire ez egyértelműen egy megerősítés a részemről. - Carlos Mallari, ha nem tévedek... - kérdezem a kézfogás közben szinte kijelentve, a tekintetünkből kirajzolódik, hogy tudunk egymásról.
- Ezek szerint a testvérem mindkettőnkről említett már néhány szót. - Ugyancsak halvány mosollyal értelmezem a kialakult helyzetet, miközben magam is meglepődöm, hogy mennyire könnyedén fogalmazom meg az angol szavakat, igaz, egy anyanyelvűhez képest lassabban, de ez talán nem zavaró, sőt, talán még érzékien nőiesnek is tűnhet egy helyi fülének. A mosolyom végül alább hagy, nem szeretném húzni az idejét, hisz dolgozik, úgyhogy próbálok a számomra kissé kellemetlen lényegre térni.
- Lenne valamikor néhány perce? – Makacsul reménykedek benne, hogy most is éppen akad kis ideje, de hasonló helyen én is dolgoztam már, ha nem is olyan beosztásban, amiben Carlos, de azért tudom, mennyire kemény tud lenni a vendéglátás. Általában nincs idő személyes megkeresésekre.  

Körkörös mozdulatokkal töröltem át a pult megkopott felületét, ami talán soha nem nézett ki jobban, talán csak az én emlékezetem túlzottan szelektív. Legalább három további dolgot tűzök ki a gondolataimban felállított listára, miközben mechanikus mozdulatokkal érek a pult végéig. A vállamra dobom a törlőrongyot és egy pillanatig megállok, hogy az ujjaimmal átfésüljem a hajamat. Baromira nem szeretem a leltározós napokat, amik elől próbálok ugyan menekülni, mégis mindig megtalálnak. Lehet, hogy valaki a hátam mögött szórakozik a beosztásommal és direkt szívat meg, hogy amikor már úgy érzem, hogy megteremtettem azt a fajta munka-magánélet egyensúlyt - ami egyébként lehetetlen feladat -, ami mellett úgy érezhetem, hogy eleget vagyok a lányommal is és odateszem magamat a melóban is, hogy boldogan számoljam a pénzt otthon fizetés után.
- Hé, Loz! Nem emlékszel hány üveg pezsgőnk maradt? Nem akarok bemászni hátra... - Scott olyan arccal mászik elő a raktárból, mint akit a sarokban trónoló pókok háborúba akartak küldeni, a szavai viszont megmagyarázzák a bánatos képét. Rögvest vigyor kúszik az arcomra, eszemben sincs segíteni neki, mert bár mindenkiért oda szoktam tenni magam, nem vállalom be még egyszer, hogy én legyek az, aki benyomja magát a raktár hátsó részébe, azt kockáztatva, hogy az egész ma dönt úgy, hogy összeborul. Lehet, hogy munkahelyi balesetnek számítana és a végén én járnék jól vele, de kétlem, hogy abból gazdagodnék meg, hogy megnyomorít egy rekesz sör.
- Ne hülyéskedj, néha még azt se tudom Mia hányadik osztályba jár. - Ez mondjuk részben túlzás, de arról tényleg nem tudnék nyilatkozni, hogy mi van a raktár leghátsó sarkában, mert azokkal a dolgokkal keveset foglalkozunk, amit szinte senki nem kér. Nem olyan fajta bár a Brooklyn Inn, ahol mimosát kérnek reggelire, vagy ahol a törzsközönség foglalkozik a poharak makulátlanságával. Nem nyaljuk össze a készletet, hiába van egy láma is a csapatban, aki aktívan köpköd az unszimpatikus egyedek rendelésébe. Jiang akciója viszont olyasmi, amivel mélyen nagyon is egyetértünk, ezért nem szoktattuk még le róla. Nem mintha biztos lennék benne, hogy képesek lennénk rá, mert amire a szülei nem nevelték, azt nem most fogja megtanulni.
- És nem szeretnéd te kideríteni? - Ezúttal olyan mosoly ül a srác arcán, amivel biztosan elcsábított már egy két nőt. Még jó, hogy én nem vagyok nő.
- Biztos, hogy nem. - Határozottan rázom meg a fejemet, miközben lerántom a vállamról a ruhát, amivel korábban törölgettem. Előre készülök a támadásra.
- De olyan jó vagy benne.
- Kezdesz pofátlan lenni. Mindig engem küldtök be.
- Szeretjük nézni ahogyan kipréseled magad a polcok között. - Vigyor ül az arcán még akkor is, amikor gombócba gyűröm a törlőrongyot és felé dobom. - Jól van már. - Nevetve, a fejét csóválva fordít hátat és adja meg magát a feladatnak. Mindent a fizetésért, vagy valami ilyesmi.
Sóhajtva szánom rá magamat a következő feladatra, ami a hűtők feltöltése. Nem vagyok az a fajta ember, aki igazán arra termett, hogy menedzselni - ténylegesen menedzselni - tudjon több dolgot egyszerre. Épp elég nekem a saját bizniszem, ami hoz egy kis pénzt mindannyiunk zsebébe, akik hajlandóak részt venni benne. Nem mindenkinek ajánlom fel a lehetőséget, mert nehéz megbízható embert találni, akinek nem jár el a szája, vagy nem lép le idő előtt. Épp néhány sörösüveget koccintok a helyére a hűtőben, amikor meghallom a bejárat fölötti csengő hangját.
- Még zárva vagyunk! - Félig hátrafordítom a fejemet, de viszonylag hamar vissza is kapom az addigi feladatom felé, mert ellenőrizni akarom, hogy sikeresen becsukódik-e a hűtő, amivel korábban voltak problémáink. - Segíthetek? - Kezeimmel megtámaszkodom a pulton és így hajolok közelebb, hogy jobban szemügyre tudjam venni a betérő nőt. Csak akkor hasít belém a felismerés és az emlék a Jesus-al való sörözésünkről, amikor a nő szemeibe nézek. - Rebeca? ... Rodríguez?